A német büntetőtörvény (StGB) - hazai jogunkhoz hasonlóan - a sértett beleegyezéséről szűkszavúan, kizárólag a Különös Rész egyes tényállásaihoz kapcsolódva rendelkezik. Az ősi jogelv dogmatikáját a joggyakorlat és a tudomány munkálta ki. Ulpianus híres tétele - "volenti non fit inuria"2 mint büntetendőséget vagy tényállásszerűséget kizáró ok - napjainkban a német jogirodalom egyik legvitatottabb kérdése. Különösen az ún. orvosi büntetőjogban jut fontos szerephez. Ebben a tanulmányban a jelenleg is folyó vita legfontosabb eredményeit foglaljuk össze.3
A régi germán népjog, a Leges Barbarorum az elkövető üldözéséhez még minden esetben megkívánta az sértett erre irányuló akaratát, sőt, többnyire tevékeny közreműködését is. Ez a sajátosság az államhatalom hiányából fakadt: az intézményes jogszolgáltatás megteremtése előtt ugyanis a bűncselekmények megtorlása még az érintettnek és a nemzetségének a joga és kötelessége volt. A vérbosszú eltörlésével, a büntetés állami jellegének megszilárdulásával a sértett beleegyezése már nem érvényesülhetett általános érvénnyel. A Constitutio Criminalis Carolina - a római jog mintájára - már különbséget tett delicta privata és crimina publica között, és ennek megfelelően határolta el egymástól az elidegeníthető és elidegeníthetetlen jogi tárgyakat. Az előbbieknél csak az egyén szenvedett sérelmet, hozzájárulása tehát változatlanul kizárta a bün-tetendőséget. Az utóbbiaknál viszont a köz érdeke került veszélybe, és az állam nem tekinthetett el a bűnös felelősségre vonásától. Érdemes megemlíteni, hogy bizonyos súlyos testi épség elleni bűntetteket - például a magzatelhajtást - már a középkori szemlélet is a közösség elleni jogtalanságként értékelt, amely nem lehetett egyedül a sértett ügye.
A XVIII. és XIX. század folyamán figyelemre méltó vita lángolt fel az egyes jogfilozófiai irányzatok között a beleegyezés legitimációjáról. A természetjog szószólói az államot olyan jogközösségnek látták, amely alapvetően a szubjektív jogok védelmére jött létre. Az individuum így a jogrendszer védelméről szabadon lemondhat minden olyan jog esetében, amely alanyi rendelkezése körébe esik. Ezt az álláspontot fogadták el később a hegeliánusok, illetve jórészt a mai szerzők is. A történeti iskola ezzel szemben minden bűncselekményt az állam Istentől eredeztetett létének objektív sérelmeként értelmezett, így tagadta a sértett akaratának befolyását a büntetendőségre. A szociológiai elmélet a bűncselekmény-fogalom gyökerét végső soron az érdeksérelemben kereste. Nyilvánvaló, ha valaki önként áldozza fel valamely jog által elismert érdekét, nem tekinthetjük jogellenesnek a tettet, amely pusztán azt a jogi tárgyat sérti, amelynek védelmére a jogosult nem tart igényt.
Az 1813. évi bajor büntető törvénykönyv értelmében - az osztrák jog mintáját követve - a beleegyezés csak vagyon elleni bűncselekményeknél minősült büntetendőséget kizáró oknak. Az 1871-es német birodalmi büntetőtörvény4 - hasonlóan a korábbi porosz tartományi joghoz5 - már nem tartalmazott általános szabályt, a sértett akarata csak a Különös Rész egyes rendelkezéseiben jelent meg, elsősorban a testi sértésnél. Ezt a szabályozási technikát vette át a hatályos szövetségi büntetőkódex is.
A tényállásszerű magatartásokat büntetéssel sújtó rendelkezések mellett a pozitív büntetőjog testében a kezdetek óta jelen vannak azok a törvényben megfogalmazott, vagy a bírói gyakorlat és a tudomány által alakított megengedő regulák, "ellennormák", amelyek adott esetben kizárhatják a cselekmény materiális jogellenességét. A jogirodalomban vitatott, hogy ezen szabályok mögött található-e valamilyen közös alapgondolat. A monista felfogások egy végső princípium létezését tételezik. Ide sorolható a célelmélet, amelynek értelmében a cselekmény annyiban nem jogellenes, amennyiben jogos cél érdekében megfelelő eszköznek tekinthető. A pluralista teóriák a büntetendőség kizárását lényegében két szituációra vezetik vissza. Vagy a megtámadott jogi tárgy védelme kerül ellentmondásba más, jelentősebb érdekkel, mint a végszükség és jogos védelem esetén, vagy pedig - mint a beleegyezés példája mutatja - maga a sértett nem kívánja a támadás elleni védelmet. Ennek megfelelően a nyomatékosabb vagy a hiányzó érdek tanáról beszélhetünk, valójában azonban ugyanazon elv egymáshoz szorosan illeszkedő mozzanatairól van szó, amelyet bármilyen más megközelítés legfeljebb tovább konkretizálhat.
Mértékadó vélemények a beleegyezést "joglemondási" aktusként értékelik. Ennek alapján akkor jöhet szóba büntetendőséget kizáró okként, ha az akarat nem külön kiemelt tényállási elem, és lényegét tekintve nem más, mint a sértett önrendelkezési joga által legitimált tudatos lemondás a jogi védelemről, amelynek hatásaként a tiltó norma háttérbe lép, és a hiányzó érdek tanának megfelelően kizárja a tett materiális jogellenességét.
A joglemondás hatályosságát az önrendelkezési jog és az általános cselekvési szabadság alkotmányos értékei alapozzák meg a német jogrendszerben, amely az Alkotmány (GG Art. 1 Abs. 1) csúcsára a emberi méltóság "sérthetetlenségét" helyezi. Az ezzel ellentétes előjelű érvelés értelmében viszont minden jogi tárgy a közösség érdekeit szolgálja, tehát a beleegyezést nem az egyén szabadságjoga, hanem az annak megvalósulásához fűződő társadalmi érdek legitimálja. A fenti elméletek végső soron visszavezetnek ahhoz a vitához, amely a jogi tárgy végső természetét kutatja. Megválaszolatlan marad azonban a kérdés, hogy a beleegyezés miért vonja maga után a tiltó norma visszalépését?
A svájci Noll által bevezetett mérlegelési teória értelmében az egyén önrendelkezési joga önálló társadalmi értéket jelent, amely összeütközésbe kerülhet más, az egyes tényállásokban megfogalmazott jogi tárgyakkal. A rangsort mindig az adott érdekösszeütközés körülményeihez képest kell felállítani, vizsgálva a cselekmény tárgyi és alanyi oldalát is. A büntetendőséget kizáró hatás tehát egy konkrét helyzetben elvégzett rangsorolás eredményén alapul, amely az egyén szabadságán kívül más tényezőket is figyelembe vesz. A büntető rendelkezések ugyanis nem közvetlenül magát az önrendelkezést védik, hanem azokat az alapvető emberi érdekeket - élet, szabadság, tulajdon -, amelyek az önrendelkezés kiteljesítésének alapjául szolgálnak. Az egyén alapvető érdekei kétségtelenül erősen kötődnek az önmeghatározáshoz, azonban a két kategória korántsem azonos. Az individuális jogi tárgy és az individuum autonómiája nem cserélhető fel egymással. A be-leegyezés intézménye nem legitimálható kizárólag az önrendelkezéssel, a cselekmény egyéb körülményei is jelentős súllyal esnek latba a büntetendőség esetleges kizárásánál.
Önrendelkezésre - legalábbis prima facie - mindenkinek joga van6. Ennek megfelelően az individuális jogi tárgy felett alapvetően szabadon rendelkezhetünk, és harmadik személyre sem származhat ebből büntetőjogi következmény. Közösségi jogi tárgyak esetén viszont kizárt a belegyezés: az egyén nem rendelkezhet a közösség javairól. Azon bűncselekményeknél, amelyek egyszerre védenek egyéni és közösségi jogi tárgyakat - például a hamis vádnál - az uralkodó kumulatív teória szintén kizárja a beleegyezés érvényességét, mivel az elkövető a sértett jogai mellett a büntető igazságszolgáltatás rendjét is megsértette. A joglemondás hatályosságához azonban a sértett érdekeinek kizárólagossága esetében is szigorú követelményeknek kell teljesülniük. Az önrendelkezésnek így minden jogrendszer korlátokat szab, ami egyben a beleegyezés határait is kijelöli.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
