A magyar Alkotmánybíróság elnökeként 2015. október végén hivatalos látogatáson voltam a lengyel Alkotmánybíróságon. A látogatás egyik programpontjaként elmentünk a lengyel Legfelsőbb Bíróságra is. A II. világháborúban földig rombolt Varsó újjáépítése során a bíróság új, modern épületet kapott. Ezt azonban 86 oszlop veszi körül, minden egyes oszlop közepén egy-egy római jogi jogelv olvasható bronz betűkkel, latin és lengyel nyelven. Ilyenek mint: "bona fides"; "contra bonos mores"; "nemo plus iuris"; "nemo suam turpitudinem"; "pacta sunt servanda"; "clausula rebus sic stantibus"; "honeste vivere, alterum non laedere, suum quique tribuere" stb. Az építészeti megoldásnak éppúgy mint a feliratoknak erős szimbolikus jelentéstartalma van. A jogelvek a jogrendszer, a mindenkori jog - az európai és lengyel jog - tartópillérei és egyúttal az igazságszolgáltatás iránymutató eszméi is. Modern alkotmányjogi kifejezéssel olyan "örökkéválósági klauzulák", melyeket a legszörnyűbb civilizációs katasztrófa után is - sőt éppen amiatt és annak ellenére - meg kellett menteni. Ezek egyúttal az európai modern civilizációs örökség szilárd alkotó elemei is, és - reményeink szerint - a világörökség részei is. Szerves fejlődés eredményeként beépültek az ember emberségébe és az emberséges társadalom működésébe, ami ezek által fenntartható. Óvni kell tehát őket és folyvást arra törekedni, hogy ne csupán felnézzünk rájuk ünnepi alkalmakkor, hanem érvényesítsük is őket a mindennapok valóságában.
Európában a magánjogi kódexek jellemzően sokkal korábban születtek, mint az írott alkotmányok. A 19. század Európa-szerte mintaként követett nagy kódexei (CC., ABGB, BGB.) egyfelől visszanyúltak a római magánjogi gyökerekhez (jogelvek, dologi és kötelmi jogi institúciók), másfelől kanonizálták a felvilágosodás, a polgárosodás, a természetjogi gondolkodás nagy eszméit, a törvény előtti egyenlőséget, a tulajdon szentségét és sérthetetlenségét, a szerződés szabadságát stb. Mindezek jogi keretet szabtak a gazdaság és közvetve az egész társadalom működésének, vagyis lényegében úgy funkcionáltak mint a mai alkotmányok.
Ebben az értelemben a Polgári Törvénykönyvet mint kódexet ma is a magánjog alkotmányának nevezhetjük, mivel egyrészt e törvény szabályozza a személyek alapvető személyi és vagyoni viszonyait, másrészt pedig a polgári jogi viszonyokra vonatkozó más jogszabályokat is vele összhangban kell értelmezni.[1] A kódex a szabályozást az alapelvektől a legáltalánosabb szabályokon át a különös felé haladva építi fel. Például egy szerződés esetén a felek jogképességén és cselekvőképességén kezdve a tulajdonjogon (és esetleg más dologi jogokon - haszonélvezet, zálogjog -) áthaladva eljutunk a kötelmi szabályokig, majd azon belül is tagolt szabályozási rétegeket kell feltárni (kötelmek közös szabályai, a szerződés általános szabályai, adott szerződéses főtípusra, altípusra vonatkozó szabályok). Az általános szabályok, generálklauzulák és a még absztraktabb alapelvek léte azért is szükséges, hogy a magánjog ne rekedjen meg a lex specialis puszta normaszövegénél, ami önmagában csak a formális jogszerűség látszatát kelti. Szükség van alapelvekre, iránymutató eszmékre, amelyek ablakot nyitnak a sokszínű és folyton változó valóságra az írott normaszövegen túl.
A polgári jogi (jogágazati, jogterületi, jogintézményi) alapelvek képezik a polgári jogi kódex talapzatát. Például a jóhiszeműség és tisztesség a Ptk. (sőt a magánjog) egészét tekintve, a zártkörűség és tartalmi kötöttség a dologi jogban, a nemo plus iuris a tulajdonátruházás körében, a pacta sunt servanda a szerződési jogban, a clausula rebus sic stantibus a szerződésmódosítás körében, a favor testamenti az öröklési jogban stb. Az alapvető jogelvek úgy tartják szilárdan a felépítményt, hogy egyúttal kellő mozgásteret hagynak (autonóm mozgásteret biztosítanak) a társadalmi viszonyok fejlődése és az ezzel együtt járó jogfejlesztés számára is (iránymutató eszme jelleg). Egyes alapelvek a konkrét normák helyes értelmezéséhez nyújtanak segítséget (deklaratív alapelvek), míg mások az értelmezésen túl hézagpótló funkcióval is bírnak, ultima ratio jelleggel akár egy konkrét jogvita eldöntésére is alkalmasak (operatív alapelvek). A jogalkalmazónak az alapelveket a helyes értelmezés és együttes alkalmazás végett a speciális szabályok elé kell olvasnia, kiindulnia azonban mindig a speciális szabályból kell
- 63/64 -
(a jogalkalmazás tehát az induktív logika mentén, a speciálistól halad az általános felé).
Az írott jogrendszer egésze és a kodifikált magánjog is olyan tehát, mint egy piramis, amelynek a csúcsán találhatók a legáltalánosabb, legalapvetőbb normák, amelyeket külön törvények bontanak ki, részleteznek. Ezeket a külön törvényeket megint csak további speciális (végrehajtási jellegű) törvények, kormányrendeletek, miniszteri rendeletek bontják, részletezik tovább. A piramis maga pedig a társadalmi viszonyok végtelen sokaságába, azaz az emberi életviszonyokba ágyazódik be. Az életviszonyok mindig a hozzájuk legközelebb eső, az adott életviszonyra legközvetlenebbül vonatkozó jogi normákkal kerülnek kapcsolatba. Ezeket kell tehát a konkrét életviszonyokban alkalmazni és magasabb szintű jogszabályhoz csak akkor kell folyamodni, ha konkrét speciális szabályt nem találunk,[2] vagy ha az adott életbeli tényállás valamely elemére a törvényi rendelkezést ott találjuk.
Az alapelvek előbb vázolt funkcióiból tehát az következik, hogy a rendes bíróságok is visszanyúlhatnak, vissza kellene nyúlniuk az alapelvekig akkor, amikor a norma helyes tartalmát kutatják, de akkor is amikor a joghézag miatt a speciális norma nem elégséges a jogvita igazságos elbírálásához. Szladits a joghézagnak több típusát különíti el, így például kritikai hézagnak tekinti, ha rendelkezésre álló jogszabály alkalmazása olyan eredményre vezetne, amely az irányadó értékelési szempontok (igazságosság, észszerűség) alapján elfogadhatatlan.[3] Hasonló értelmezési szükséglet mutatkozik szerinte a blanketta-szabályok esetében, amikor a jog valamely metajurisztikus kútfőre utal (jóerkölcs, tisztesség, jóhiszeműség), vagy a jogszabályok összeütközése (vagy homályos, több értelmezést engedő szabály) esetén, vagy akkor ha a bíró egyáltalán nem talál jogszabályt (mert még nincs). Szladits szerint ez a kritikai hézagok fő területe, a bíró a szabályozással kapcsolatos kritikai hiányérzetet úgy tölti ki, hogy jogosnak ismer el egy új igényt. (Például a személyiségi jogban így vált elismertté a képmás védelme, vagy a festőművész joga műve érintetlenül hagyásához, az integritáshoz való jog).
Miért tehette meg a bíró, hogy ilyenkor is döntött? Szladits szerint azért, mert a helyesnek ítélt jogtételt a társadalom jogi felfogásában (a jogi közmeggyőződésben) benne rejlőnek ítélte meg. Ilyenkor a bíró tulajdonképpen a jogrendszert fejleszti. A jogi szabályozás ilyenfajta jogalkalmazói kritikáját (valójában a kritikai értelmezés útján való fejlesztést) manapság a túlzott bírói aktivizmus körébe vonnák.[4] Épp ettől tarthat az alsóbb fokon eljáró bíró, amikor csak a textusnál marad, holott ha kritikát nem is gyakorol, értékelnie mindenképpen szükséges. Még akkor is, ha a bírói ítélet a jogi helyzetet nem konstituálja, csak konstatálja,[5] a bírónak nem szabad megnyugodnia olyan döntésben, amely az igazságosságnak és a józan észnek ellentmond. Ha a bíró úgy találja, hogy a tételes jogból levont következtetése nem fedi az igazságosság vagy az észszerűség kívánalmait, a bírónak "a jogrendszer mélyéről" (valójában a "csúcsáról", vagy az alapelvek köréből) kell felkutatnia a helytelen eredmény helyesbítésére szolgáló jogelveket.
Szladits a jogszabály nyelvtani, logikai, rendszertani ("rendszeres") és történeti értelmezése mellett ismert egy ötödik kategóriát is: az értékelő értelmezést, amely a kétes törvényhely értelmét helyességi mértékek alkalmazásával kívánja felderíteni, a helyességi mértékek pedig nem mások mint a jog alapeszméi.[6] Ezeket hívhatjuk mai terminológiával alkotmányos alapjogoknak, vagy alapvető alkotmányos értékeknek. Az értelmezés e fajtájának az a célja, hogy a törvény szövegét összhangba hozza az alkotmányos, a gazdasági és az erkölcsi rend kívánalmaival. Az általános jogszabályoknak és az eseti bírói döntéseknek ebben a rend(szer)ben kell összhangban lenniük egymással, csak így válhat ugyanis valóra a norma "jövőre kiható jogrendező" célja, a "rendezett" társadalom, azaz a társadalmi béke.
A konkrét normatartalom mögötti értéktartalmat az alapelvek segítségével a polgári jogon belül is fellelhetjük, nem szükséges ehhez a közjogba, ezen belül az alkotmányjogba átmenni. Azonban a rendes bíróságok (legfőképpen az alsóbb fokú bíróságok) erős mértéktartással viszonyulnak ahhoz, hogy valóban operatívvá tegyék az alapelveket. Vagyis a polgári jog területén azt mondhatjuk: ahogyan nem alakult ki "alapelvi bíráskodás", úgy még nincs "alapjogi bíráskodás" sem. Így mivel a polgári jogon belül az alapelvek egyik lényeges céljukat nem tudták kiteljesíteni (mondhatni, "holt betűk" maradtak), így ezeket a jogalkotók átírták, átírják az alkotmányokba. A jogképesség és annak jogi személyekre történő megfelelő kiterjesztése, az emberi méltóság, a személy szabadsága és az egyes személyiségi jogok, a tulajdon védelme, a
- 64/65 -
szerződési szabadság (vállalkozás szabadsága), a végintézkedés szabadsága mind olyan alapvető jogok, amelyeket a polgári jog már jóval az alkotmányos vetületük megjelenése előtt kiemelkedő jogi értékeknek tekintett.
Úgy is mondhatjuk, bár az Alaptörvény a Polgári Törvénykönyv alapvető forrása,[7] mégis ez történetileg fordítva is igaz. A mindenkori Polgári Törvénykönyv nemcsak a magánjog alkotmánya, hanem a közjog - ezen belül az alkotmányjog (történeti alkotmány) - forrása is, sok-sok jogelvét és jogintézményét rendszerezetten tartalmazza. Azaz a szerves történeti fejlődés folytán kimunkált elveket, jogtételeket bontja ki, érvényesíti speciális szabályokban, amelyekben mindig fellelhetők az általános jogelvek, alapvető értékek (azaz maguk az alapelvek) is. A klasszikus magánjog - mintegy kétezer éves szerves fejlődése útján - ahogy az esőcsepp formálja a követ - kimunkálta a maga jogelveit, jogtételeit "nem erővel, hanem gyakori eséssel", azaz "élő jogként", a diszpozitivitásnak köszönhetően a felek (az emberek) által formálva, alakítva, alkalmazva. (Gutta cavat lapidem non vi sed saepe cadendo - az eső kivájja a követ, de nem erővel, hanem gyakori eséssel.) "A szerves fejlődésbe pedig éppúgy szerepet játszhatott a helyi és nemzeti szokásjog, tradíció, kulturális örökségek, mint a jogtudomány elvont, absztrakt gondolkodása és tételei."[8]
Ezért vallotta be szerényen az Alkotmánybíróság (a szerződési szabadsággal kapcsolatban) egyik határozatában, hogy az Alkotmánynak nincs külön magánjoga, ezért a magánjog alapvető elveit egyúttal alkotmányos alapelveknek kell tekinteni.[9] (Amikor a polgári jogi jogelvek, jogtételek az alkotmányjog közvetítésével nemzetek felett álló szervezetek alapdokumentumaiba kerülnek át, majd onnan hárulnak vissza az egyes államokra, feltehető a kérdés: az eső még mindig gyakori eséssel vájja ki a követ? Avagy a ius cogens vajon nem kőtörő kalapács, esetleg kőfaragó véső?)
Ha az alapelvek, részterületi elvek (és sok esetben generálklauzulák) nem kapnak kellő hangsúlyt a polgári, rendes bírósági jogalkalmazásban, akkor a jogalkotás vagy az alapjogvédelmi jogalkalmazás ezeket a kelseni joglépcső egy magasabb lépcsőfokára helyezi, vagyis egy még absztraktabb közjogi (alkotmányos) szintre emeli azokat. Ezzel a diszpozitivitást háttérbe szorítja a kogencia, a magánjogi szabályozás jogosító (attributív) jellegét a közjogi szabályozás parancsoló (imperatív) jellege váltja fel, miáltal mintegy "szándékon túli eredményként" a privát autonómia nem kiterjed, hanem szűkül. A magasabb absztrakciós szintről történő kifejtés - amellett hogy innentől e jogok a polgári jogon kívülre is kiterjednek - azzal kecsegtet ugyan, hogy ezek érvényesülése, átszüremkedése a mindennapi jogalkalmazásba valóban alapvető lesz.
Óvakodni kell azonban egyrészt attól, hogy a korábban említett piramist fejtetőre állítsuk, vagyis az alsó és középső szinteket kihagyva a konkrét életviszonyokra közvetlenül a legabsztraktabb normákat kezdjük alkalmazni, ugyanis a csúcsára állított piramis igencsak borulékony.[10] Másrészt, ha az alapvető jogokat alkotmányjogi szinten is elismerjük, ha a jogalkotó elvárja a rendes bíróságoktól is, hogy ítéleteiket az immáron alkotmányos alapjogok keretei között hozzák meg, akkor adekvát megoldás, hogy megteremtse az ítéletek feletti alkotmánybírósági kontrollt is. Nem véletlen, hogy Az Európa Tanács országai közül ma 23 ismeri az alkotmányjogi panasz intézményét vagy ahhoz lényegében nagyon hasonló intézményt.[11]
Akár a magánjogi, akár a közjogi jogvédelemre tekintünk, további lényeges kérdés, hogy valóban megfelelő és hatékony eszköz-e az egyéni jogérvényesítés vagy engedjük át azt valamely kollektívának, esetleg magának az államnak? Az elvi "egyenjogúság és mellérendeltség" gyakorlati garantálása az egyensúlyhiányos élethelyzetekben (például a fogyasztói szerződések körében) fokozott beavatkozást igényel, a szerződési tartalom meghatározásának szabadságát így az állam félig-meddig kiveszi az érintettek kezéből és minimumszabályokat alkot. A személyiségi jogok körében külön szabályozza a Ptk. azt az esetet, amikor valamely közösséghez tartozással összefüggésben ér valakit jogsérelem. Ebben az esetben az (időben erősen behatárolt) egyéni jogérvényesítés mellett megjelenik az ügyész keresetindítási joga is. Ugyanígy (de csak a jogosult hozzájárulásával) akkor is, ha az egyéni személyiségsérelem a közérdeket is sérti. Ezekben az esetekben tehát nem elegendő a kiemelt anyagi jogi védelem, hanem ezt továbbviszi a jogalkotó az alaki szabályokban, amikor a jog speciális csoportos perindítási jogot ad (class action), vagy a felperesi pozícióban valamely állami szerv érvényesít igényt (actio popularis), vagy közvetlenül az államot helyezi alperesi pozícióba a jogszabály ("inverz" közérdekű kereset, lásd deviza alapú kölcsönszerződések tisztességtelensége), esetleg az ügyésznek ad keresetindítási jogot.
Az alkotmányjogban ez a kérdés tulajdonképpen hasonló elvi éllel, de fordítottan jelenik meg: a norma-
- 65/66 -
kontrollra irányuló alkotmánybírósági eljárások mellett milyen tágan (milyen esetkörökre kiterjedően) engedje meg a jogalkotó az egyéni igényérvényesítés lehetőségét? Ha ugyanis az egyén a saját ügyében hozott bírói döntéssel szemben végső soron az Alkotmánybírósághoz fordulhat, úgy felerősödik a testület szubjektív jogvédelmi szerepköre.
Mivel a rendes bíróságok tevékenysége is az Alaptörvényen alapul, így az ítélkezés során tekintettel kell lenniük az alapjogokra és alkotmányos alapértékekre (Alaptörvény 28. cikk). Másképp: az alkotmányos rend védelme a bíróságnak is feladata, a jogszabályokat az Alaptörvény rendelkezéseire is tekintettel kell értelmezniük és alkalmazniuk. Ebből adódik a kérdés, hogy a rendes valamint rendkívüli jogorvoslatok után biztosítson-e a jog egyfajta alkotmányos kontrollt, fordulhasson-e az egyén az Alkotmánybírósághoz egyedi ügyben jogorvoslatért, ha az adott bírói döntés nem illeszkedik az alkotmányos keretek közé? Más megközelítésben: az alapjogok lényeges eljárásjogi garanciája, hogy létezzenek olyan intézmények, amelyekhez az egyén jogsérelem esetén fordulhat.
Az alapjogvédelem is lehet kollektív vagy egyéni. A kollektív alapjogvédelem egyik eszköze a normakontroll, amely lehet absztrakt (konkrét ügytől független) és - jogi érdek igazolása esetén - konkrét, az absztrakt pedig lehet előzetes vagy utólagos. Itt szükséges megjegyezni, hogy a legtöbb országban az alkotmányjogi panasz és az actio popularis kizárja egymást.[12]
A fentiekben tárgyaltak szemléltetésére két jogesetet kívánok ismertetni, egyet az ombudsmani gyakorlatomból, egyet pedig az alkotmánybírói gyakorlatomból.
A) Az elsőként tárgyalt eset alapját az az esemény képezte, hogy az egyik nagy biztosító társaság a megnövekedett biztosítási kockázatot okozó árvízveszély miatt tömegesen mondott fel biztosítási szerződéseket a Tisza menti településeken, a döntés tíz-tizenkétezer családot érintett. A biztosító a vályogházak tulajdonosainak ezután olyan biztosítási formákat javasolt, amelyekben az árvíz nem szerepelt biztosítási eseményként. Azzal érveltek, hogy ellenkező esetben az árvízveszély kockázatát az ügyfelekre kellett volna terhelniük, így pedig a Tisza mentén élőknek 20-30 vagy 50-szeres díjat kellett volna fizetniük. (Megjegyzendő, hogy a többi biztosító társaság nem mondta fel a szerződéseket, csak szigorú feltételekkel kötött újakat az adott területen.) Az üggyel kapcsolatos véleményemet akkor ombudsmanként a tulajdonhoz való jog védelméről szóló OBH 1212/2002. számú ombudsmani jelentésben (a Tisza-menti lakóházak biztosításáról, az árvíz- és belvízkárokkal összefüggésben) fejtettem ki, most ennek főbb, a jelen tanulmány szempontjából is releváns megállapításait foglalom össze.
Először is érdemes megjegyezni, hogy ez volt az első olyan ombudsmani döntés, amely a biztosítók mint gazdálkodó szervezetek gazdasági döntéseit alkotmányossági szempontból vizsgálta. A törvényességi felügyelet az Alkotmánybíróság elvárása szerint egyúttal alkotmányossági felügyelet is, ezért a vizsgálat célja annak megállapítása volt, hogy a biztosítók törvényes működését felügyelő PSZÁF eleget tett-e kötelezettségének. A PSZÁF akkori elnöke - az ombudsmani megkeresésre - arra az álláspontra helyezkedett, hogy a biztosító nem járt el jogszerűtlenül és a felügyeletnek nincs jogi lehetősége a biztosító felmondását felülbírálni. Érvelésének központi elemét képezte az akkor hatályos Polgári Törvénykönyv (a továbbiakban: régi Ptk.) 551. § (1) bekezdése, amely szerint a határozatlan időre kötött szerződést a felek bármikor felmondhatják.
Ombudsmani jelentésemben visszafejtettem a biztosítás jogintézményének társadalmi és jogpolitikai eredőjét. A biztosítás, mint társadalmi- és egyben jogintézmény túlmutat a biztosító és a biztosított jogviszonyán. A jelentésben kitértem rá, hogy a biztosítás társadalmi intézményként tisztán szolidáris alapon, non-profit jelleggel fejlődött ki és ezen sajátosságait számos ágazatban máig megőrizte. A jogintézmény mai célja azonban nem változott, amely pedig az, hogy az általa nyújtható biztonság megteremtésével védje a kiemelkedően fontos alapjogok közül az élethez (testi épséghez) és a tulajdonjoghoz való jogot. Az Alkotmánybíróság az 56/1994. (XI. 10.) határozatában megállapította, hogy az élethez való jog az állam részéről nem csak negatív kötelezettséget jelent, hanem e jog biztosítását, az emberi élet védelmének elősegítését is (azaz az állam objektív és intézményes életvédelmi kötelezettségét). "Az emberi élet tevőleges állami védelmét szolgálja olyan büntető, polgári és közigazgatási jogszabályoknak a meghozatala és végrehajtása, amelyek az emberi életet mások tevékenységétől, vagy tevékenységének eredményétől óvják." Véleményem szerint ebbe a körbe tartoznak a természeti csapások megelőzését és elhárítását szolgáló intézmények, így a biztosítókra és tevékenységükre vonatkozó jogszabályi rendelkezések is. Az ombudsmani jelentésemben kitértem arra az elméletre, amely szerint "az Alkotmány alapjogi rendelkezései és formális szabályaiban kifejeződő értéktartalma a magánjogi jogviszonyokban közvetlen hatást fejtenek ki."[13] Egy másik álláspont szerint az alapjogok védelmét polgári jogi jogviszonyokban a Ptk. alapelvein és generálklauzuláin keresztül, tehát közvetve kell érvényre juttatni. Ez különösen igaz olyan szerződések esetén, ahol egyenlőtlen szerződési pozíciók vannak (így a biztosítási szerződés esetében is), továbbá az általá-
- 66/67 -
nos szerződési feltételek és valamely hatalmasság mint alakító jog esetén.[14]
A biztosítási szerződés mint nevesített szerződéstípus szabályait valóban a Ptk. tartalmazza, amelynek felhívása szükséges volt, azonban nem szabadott volna elfelejteni, hogy egy szerződéses viszony tartalmának vizsgálatakor nem kizárólag a speciális Ptk. rendelkezéseket, hanem a Ptk. összes releváns rendelkezését összességében kell értékelnünk. Elsősorban például a régi Ptk. 1. § (2) bekezdése szerint a törvény rendelkezéseit a Magyar Köztársaság gazdasági és társadalmi rendjével összhangban kellett értelmezni. Megítélésem szerint a biztosító azzal, hogy a szociálisan hátrányos helyzetben lévők szerződéseit felmondta csak a szabadversenyes piacgazdaság, de nem az akkori Alkotmány preambulumában kifejezetten megjelölt szociális piacgazdaság szabályai szerint járt el. A régi Ptk. kifejezetten rögzítette továbbá az autonóm mozgástér védelmének elvét, a rendeltetésszerű joggyakorlás elvét, a tulajdon (Alkotmányban elismert valamennyi formájának) védelmét. A Ptk. kifejezetten tiltotta továbbá a joggal való visszaélést, ilyennek tekintette különösen azt, ha a jog rendeltetésellenes gyakorlása személyek jogainak és törvényes érdekeinek csorbítására, vagy illetéktelen előnyök szerzésére irányul. A Ptk. 551. § (1) bekezdésében foglalt felmondási jog teljes és helyes tartalmát tehát csak rendszertani értelmezés útján lehetett volna megállapítani. Így az adott részletszabály elé kellett volna olvasni a biztosítás mint jogintézmény - fentebb kifejtett - társadalmi, gazdasági rendeltetését, a polgári jog alapelveit, a szerződések általános szabályait és végül, de nem utolsósorban az alkotmányos alapjogokból eredő követelményeket.
Lényeges továbbá kiemelni, hogy megítélésem szerint a szóban forgó váratlan és tömeges felmondással előidézett bizonytalanság a felmondási jog rendeltetésellenes gyakorlását jelentette. A biztosítás jogintézményének rendeltetése ugyanis az élet, a testi épség, a tulajdon védelme, az ezekkel összefüggő biztonság megteremtése. Ezért a biztosítási jogviszonyt keletkeztető szerződés felmondása is csak a biztosítás rendeltetésével összhangban történhet. Nem kétséges, hogy a biztosítási szerződések tömeges felmondása a biztosítottak jogainak és törvényes érdekeinek csorbítását jelentette. Mivel a felmondás jogának gyakorlása társadalmi rendeltetésével ellentétes célra irányult, így joggal való visszaélésnek minősült. Ennek következtében tehát a felmondások törvénybe ütköző jellegük miatt semmisek, a semmiségre pedig bárki (így különösen a biztosítottak védelmére hivatott PSZÁF is) határidő nélkül hivatkozhatott volna. A biztosító eljárása továbbá sem jóhiszeműnek, sem tisztességesnek nem minősíthető, sőt tömeges negatív erkölcsi értékelést (rosszallást) váltott ki. Így a felmondások semmissége jó erkölcsbe ütközésük ("contra bonos mores") miatt is megállhatott volna.
Ha a biztosítási szerződések különös polgári jogi szabályaira tekintünk, az alábbi megállapításokat tehetjük. A biztosítónak mint a szerződés kötelezettjének kettős kötelezettsége van, egyrészt a szerződés hatálybalépésétől helytállással (praestare) tartozik, másrészt a biztosítási esemény bekövetkezésekor ez átfordul adási (dare) és/vagy tevési (facere) jellegű szolgáltatásba. E két kötelezettség jelenti azt a biztonságot, amelynek elérésére a biztosítóval szerződő személy szerződést kötött.
A biztosítónak szerződéses kötelezettségét érdemben befolyásoló lényeges körülményváltozás esetén lehetősége van a szerződés - konszenzuson alapuló - módosításának kezdeményezésére. A régi Ptk.-nak a vagyonbiztosítás szabályai között található 541. §-a (hasonlóan a jelenleg hatályos Ptk. 6:446. §-hoz) kifejezett rendelkezést tartalmazott arra az esetre, ha a szerződésben meghatározott lényeges körülmények változását közlik a biztosítóval. Ebben az esetben ugyanis a biztosító tizenöt napon belül írásban javaslatot tehet a szerződés módosítására (vagy ha a kockázatot a szabályzat értelmében nem vállalhatja, harminc napra felmondhatja a szerződést). A szerződés pedig csak akkor szűnik meg, ha a biztosított nem fogadja el a módosítást vagy nem válaszol arra tizenöt napon belül.[15] Ez esetünkben elmaradt, a biztosító a felmondás jogát gyakorolva ugyanis rögtön az egész kötelmet felszámolta. Lényeges körülmény ebben a körben az is, hogy többnyire 20-30 éve fizetett biztosításokról volt szó, amelyek esetén az 1-2 évnyi kockázatnövekedés arányosan eloszlott volna a teljes biztosítási időtartam alatt.
Összességében tehát azt állapítottam meg, hogy a biztosító magatartása sértette a fentebb említett polgári jogi alapelveket és alkotmányos jogokat amiatt, hogyha az árvízzel sújtott területeken a 20-30 éve fennálló biztosításokat felmondta, másrészt közvetlenül veszélyeztette is azokat azáltal, hogy az árvízi kockázatokra a jövőben nem köt szerződést. A biztosító akkor tartotta volna tiszteletben a biztosítottak alkotmányos jogait és járt volna el az adott helyzetben általában elvárható módon, ha kezdeményezi a szerződések módosítását, a megnövekedett kockázat nagyobb arányú megosztását.
B) Az alkotmánybírói gyakorlatomból egy olyan szemléltető esetet választottam, amely jó példája annak, hogy ha a bíró a közjogi szabály pusztán nyelvtani értelmezése folytán igazságtalan eredményre jutna, akkor a rendszertani jogértelmezés, a normaelőírás céljának figyelembevétele elvezethetné egy igazságos megoldáshoz. A IV/551/2015. sz. ügyben írt különvéleményemmel arra is példát kívántam mutatni, hogy
- 67/68 -
az Alaptörvény (és annak hátterében az európai uniós és nemzetközi emberi jogi dokumentumok, sőt történeti alkotmányunk vívmányai is) nem csupán deklaratív természetűek, hanem operatív funkciójuk is van. Ezáltal vihetők közelebb az emberi és alkotmányos alapjogok az egyes emberhez (horizontális hatályosulás) és bontakozhat ki az alanyi jogvédelem bázisán az alapjogi jogvédelem. Az alapul fekvő ügyben az indítványozó alkotmányjogi panasszal élt egyrészt a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény (a továbbiakban: Ebtv.) 43. § (2) bekezdésével szemben, másrészt az ez alapján meghozott bírói ítélettel szemben. A törvény hivatkozott rendelkezése értelmében egyidejűleg fennálló több biztosítási jogviszony esetén a jogosultságot, azok időtartamát, az ellátás mértékét, illetőleg összegét külön-külön kell megállapítani. Ez az adott esetben igazságtalan eredményre vezetett, mivel az indítványozó - gyermekvállalására tekintettel - napi 8 órás munkaviszonyát 4 órásra változtatta, mivel egy másik munkáltatónál is 4 órás munkaviszonyt létesített. Ennek következtében és a törvény textualista értelmezése alapján a két négy órás jogviszony közül, csak az egyik volt figyelembe vehető olyanként, amelynek volt kellő időtartamú előzménye, így csak az után lehet terhességi-gyermekágyi segélyt és gyedet igényelni. Az Ebtv. nem tartalmaz olyan szabályt, amely tekintettel lenne a jogosultság megállapítása során a tényleges fizetett járulék mértékére (vagy más módon a fenti élethelyzetre), holott a panaszos munkabére után mindkét jogviszonyban levonták a járulékokat, ráadásul ugyanannyit, mintha egyébként változatlanul egy 8 órás munkaviszonya lett volna.
A kérelmet az elsőfokú szakigazgatási szerv a másik munkáltatónál vállalt 4 órás munkaviszony vonatkozásában elutasította, a határozatot a másodfokon eljáró Országos Egészségbiztosítási Pénztár helybenhagyta. A közigazgatási határozat felülvizsgálatára jogosult bíróság pedig elutasította a panaszos kereseti kérelmét, aki ezt követően fordult az Alkotmánybírósághoz.
Álláspontom szerint a támadott bírósági ítélet alaptörvény-ellenes, ugyanis az eljáró bíróság nem ismerte fel és így nem vette figyelembe az ügy alapjogi vonatkozásait. A család, az anyaság és a gyermek védelmének jogát több nemzetközi egyezmény is elismeri, így az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 25. cikke, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 24. cikke, a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 10. cikk (2) bekezdése. Utóbbi kifejezetten előírja az ehhez kapcsolódó anyagi követelményeket is, azaz hogy "az anyáknak a gyermek születése előtt és után észszerű időtartamra külön védelmet kell biztosítani. Ez alatt az idő alatt a dolgozó anyáknak fizetett szabadságot, vagy megfelelő társadalombiztosítási szolgáltatásokkal együtt járó szabadságot kell biztosítani." Az Európai Szociális Karta szintén kitér a dolgozó nőt anyasága esetén megillető védelemre, amely vagy fizetett szabadság vagy megfelelő társadalombiztosítási juttatások vagy egyéb állami juttatások formájában valósulhat meg. A család jogi, gazdasági és szociális védelme és a jog a fizetett szülési és szülői szabadságra az Európai Unió Alapjogi Chartája 33. cikkében is megjelenik, amely szavatolja a fizetett szülési (és szülői) szabadságot gyermek születése vagy örökbefogadása esetére. Az idézett nemzetközi dokumentumokból egyértelműen kitűnik az anyaság és a gyermekvállalás támogatásának emberi jogi rangja és jelentősége, melyen belül kiemelt szerepet játszik a szülővé válás miatt kiesett jövedelem pótlása. Ez ugyanis megteremti az anyagi alapját annak, illetőleg segítséget nyújt ahhoz, hogy a szülő a legnehezebb időszakban - közvetlenül a szülést megelőzően és azt követően - gyermekével meghatározott ideig otthonában, családja körében maradhasson.
A nemzetközi emberi jogi alapdokumentumok után a magyar szabályozásra tekintve megállapítható, hogy a magyar jogalkotó az előbb kifejtetteket már egy évszázada - 1919-ben - felismerte és azóta folyamatosan szabályozza a támogatási formákat. Ez a tradicionális családtámogató intézmény tehát történeti alkotmányunk vívmányának tekinthető. A szabályozás írott alkotmányjogi hátterét pedig már az 1949-es Alkotmány is megalapozta, a védelem deklarált tartalma pedig azóta folyamatosan bővült. Az Alaptörvény L) cikke szerint: "Magyarország védi [...] a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját", és "támogatja a gyermekvállalást". A XV. cikk (5) bekezdése úgy rendelkezik, hogy: "Magyarország külön intézkedésekkel védi a családokat, a gyermekeket, a nőket [...]". A XIX. cikk (1) bekezdése szerint pedig "Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság [...] esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult." Mindezeken túl az Ebtv. alapelvei között, a 2. § (2) bekezdésében szerepel a járulékfizetéssel arányos ellátások elve (meghagyva a lehetőséget az ettől kifejezetten eltérést engedő törvényi rendelkezéseknek). A panaszos az alapul fekvő ügyben vizsgált időszakban ellenérték fejében szerezte (és tartotta fenn) társadalombiztosítási jogosultságait előbb 8 órás, majd két 4 órás jogviszonyában történt járulékbefizetésekkel. Azzal, hogy az egy 8 órás munkaviszonya helyett két 4 négy órás munkaviszonya állt fenn nem változtatta meg sem a járulékfizetési kötelezettségét, sem annak mértékét, tehát ugyanannyit fizetett mintha továbbra is egy 8 órás munkaviszonyban állt volna. Ebből következően panaszos nem veszíthette el a terhességi-gyermekágyi segélyre vonatkozó jogosultságát, illetve a jogviszony módosítása nem eredményezhette azt, hogy a jogosult ellátás mértéke megfeleződött volna. Ilyen szándéka - kiindulva a nemzetközi emberi jogi dokumentumokból, az alkotmányjogi rendelkezésekből, valamint a vonatkozó törvényi alapelvből - a jogalkotónak sem lehetett. Tekintettel továbbá arra, hogy a panaszos nyilvánvalóan azonos helyzetben van
- 68/69 -
azokkal az anyákkal, akik a szóban forgó segélyre vonatkozó jogosultságukat egyetlen 8 órás jogviszonnyal szerezték (azaz velük együtt homogén csoportot alkot), így az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdése alapján köztük a diszkrimináció tilos. A jogalkalmazónak teleologikus jogértelmezés útján, valamint az alkotmányos követelményrendszer keretein belül, az alkotmányos alapjogokat figyelembe véve és a konkrét pozitív jogi normaelőírás elé olvasva fel kellett volna ismernie, hogy a releváns jogszabály helyes alkalmazása az lett volna, amellyel a jogosultság mértéke a panaszosnál változatlan marad. Az Alaptörvény 28. cikke szerint ugyanis "a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik."
Megjegyzendő, hogy ez a fajta jogértelmezés nem lett volna contra legem azért sem, mert maga az Ebtv. rendelkezett úgy, hogy a táppénzre vonatkozó rendelkezéseket (így a többes biztosítási jogviszonyra vonatkozó szabályokat is) "megfelelően" kell alkalmazni a terhességi-gyermekágyi segélyre. Ez a törvényi kitétel (sőt felhívás) nem csak lehetőséget, hanem kötelezettséget is jelentett volna arra, hogy a panaszos - noha nem atipikus, de a jogalkotó által külön nem értékelt - élethelyzetét is figyelembe vegye azáltal, hogy a normát ezekre (is) "megfelelően" alkalmazza. Az utaló szabály alkalmazása ugyanis egy egyszerűsítő jogtechnikai módszer (részben az ismétlések elkerülésére), lényegét tekintve pedig törvényi analógia. A törvényhozó egy meghatározott életviszonyra (itt: táppénz-jogosultságra) vonatkozó szabályt rendeli alkalmazni egy hozzá hasonló, de nem teljesen azonos (itt: terhességi-gyermekágyi segélyre való jogosultság) életviszonyra. A törvényhozó a különbözőség tudatában és arra tekintettel a felhívott szabály "megfelelő" alkalmazását rendeli el. Ez a megoldás a jogalkalmazásra is azt a kötelezettséget rója, hogy a két életviszony esetleges eltéréseire legyen tekintettel. Emellett a jog többrétegűsége a kodifikált jogterületek megjelenése óta mindig is azt jelentette, hogy az alkalmazandó jog több, mint egy-egy konkrét (speciális) jogszabály önmagában vett szövege. A rendszertani értelmezéssel feltárandó és alkalmazandó normatartalom megtalálásához szükséges a speciális szabály "elé olvasni" a jogintézményi, jogterületi, jogágazati általános szabályokat és alapelveket is. Csak ezek összhangja, együttes értelmezése esetén remélhető a helyes jog alkalmazása és a jó (igazságos, észszerű, tisztességes) döntés.
Az alapjogvédelem kapcsán két alkotmánybírósági modellt érdemes elkülöníteni: a decentralizáltat és a centralizáltat. Az előbbiben az alapjogok védelmét kizárólag a rendes bíróságok látják el, míg utóbbi esetén az Alkotmánybíróság kap alapjogvédelmi hatásköröket.[16] Ennek egyik, de nem egyedüli eszköze az alkotmányjogi panasz, amely bár nem rendes jogorvoslat, mégis valódi jogvédelmi eszköz.[17] Nem rendes jogorvoslat, mert egyrészt a rendes bíróság előtti jogorvoslati lehetőségeket igénybe kell venni (szubszidiaritás elve), másrészt a jogsérelem ténye önmagában nem elegendő, szűrni kell, hogy alkotmányossági szempontból releváns-e vagy sem (befogadási vizsgálat).[18] Azonban kétségtelenül jogorvoslat, ugyanis az egyedi bírói döntés (vagy az alkalmazott jogszabály) megsemmisítésével lehetőséget ad a jogsérelem orvoslására. "A [régi] Abtv. 48. § (1) bekezdése szerint [...] az alkotmányjogi panasz jogorvoslat. Ez következik egyrészt abból, hogy a törvény a jogintézményt »panasz«-nak nevezi, másrészt, hogy azt az »egyéb jogorvoslati lehetőség hiányában«, vagyis további, illetőleg végső jogorvoslatként biztosítja a jogosult számára. Az indítványozónak tehát alanyi joga van arra, hogy az Alkotmánybíróság konkrét ügyében eljárjon és határozatot hozzon."[19] ("Minden jogorvoslat lényegi, immanens eleme továbbá a jogorvoslás lehetősége, vagyis a jogorvoslat fogalmilag és szubsztanciálisan tartalmazza a jogsérelem orvosolhatóságát.")[20] Az I. és II. részekben mondottakra visszautalva mindehhez azt tehetjük hozzá, hogy valójában a "jogsérelem" fogalmának kiterjedéséről (kiszélesedéséről) van szó: az eddigi (hagyományos, szűken értelmezett) alanyi jogsérelem fogalma kiterjed az alapjogsérelem esetére is, azt is magában foglalja.
A témát a hazai közegben vizsgálva szükséges röviden visszatekinteni a rendes bíróságok (ezen belül is elsősorban a Kúria) és az Alkotmánybíróság viszonyára. Az Alaptörvény 24. cikk (1) bekezdése szerint: "Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény védelmének legfőbb szerve." Míg a 25. cikk (1) bekezdése szerint: "A legfőbb bírósági szerv a Kúria." Az Alkotmánybíróság tehát nem része a rendes bírói fórumrendszernek, nincs a rendes bíróságok és az Alkotmánybíróság között hierarchikus viszony, működésüknek azonban kétségtelenül vannak határvonalai és átfedései. Ilyennek számított az "élő jog" doktrína kifejtése [Jánosi-ügy, 57/1991. (XI. 8.) AB határozat], amelyből következően az Alkotmánybíróságnak a bírói gyakorlat vizsgálatára nincs hatásköre, másrészt a törvényértelmezés a bíróság monopóliuma. (Lényeges, hogy ekkor még nem létezett a jogegységi határozat intézménye.) Ezen elv később a bírói jogértelmező tevékenység kizárólag alkotmányossági szempontú felülvizsgálatát alapozta meg.
- 69/70 -
Ennek folyománya a jogegységi határozatok utólagos normakontroll keretében történő vizsgálatának kérdése is. Hosszú ideig tartó szakmai konfliktus végére került pont azzal, hogy az Alaptörvény megengedi ezek vizsgálatát. (Sőt erre nem csak utólagos absztrakt normakontroll vagy bírói kezdeményezés, hanem az ún. konkrét normakontroll jellegű alkotmányjogi panasz alapján is van lehetőség.) A jogegységi határozat vizsgálata nem sértette a bírói függetlenség elvét, mert a jogszabály kötelező erővel értelmezett tartalmát tényként kezelte, konkuráló értelmezést nem adott az Alkotmánybíróság, csak alkotmányossági szempontokat vett figyelembe ezek vizsgálata során, a törvényértelmezés dogmatikai helyességét nem vitatta.[21] Ha pedig a jogszabály azzal a tartalommal, amit a Legfelsőbb Bíróság neki tulajdonított, alkotmányellenes volt, akkor a jogszabályt kellett megsemmisíteni. Később az Alkotmánybíróság rögzítette, hogy a jogegységi határozat - kötelező voltára tekintettel - maga is normának minősül. Az Alkotmánybíróság mind tartalmi (ha a jogegységi határozat tartalma alkotmánysértő) mind pedig formai alkotmánysértés (a Legfelsőbb Bíróság tulajdonképpen jogot alkotott) esetére megállapította a hatáskörét. Ez az érvelés az Legfelsőbb Bíróság számára is előnyös volt, ugyanis alkotmányosan igazolhatóvá vált a bíróságokra kötelező (normatív tartalmú) jogértelmezés.[22]
Az Alaptörvény hatályba lépésével megszűnt az actio popularison alapuló utólagos absztrakt normakontroll, egyidejűleg azonban német mintára bevezette a jogalkotó az ún. "valódi" alkotmányjogi panaszt, amely magával a bírói döntéssel szemben vehető igénybe. Ez lényegi változást jelent a rendes bíróságok és az Alkotmánybíróság közötti korábbi viszonyrendszerben is. Korábban a konkrét normakontroll keretein belül maradva nem lehetett egyedi üggyel kapcsolatban az Alkotmánybírósághoz fordulni, a német mintát átvéve azonban, a "valódi" panasz intézményén keresztül a jogalkotó az Alkotmánybíróságot az egyedi ügyben egy alapjogi jogorvoslati fórum jelleggel ruházta fel. Miért? Ahogy fentebb már utaltam rá, a horizontális jogviszonyokban is kétségtelenül szükséges az Alaptörvény szabályainak "alkalmazása" a jogszabályok helyes (rendszertani, alkotmányos) értelmezéséhez. Az Alaptörvény 28. cikke ezt kötelezővé is teszi: "A bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik." Ebből pedig lényegileg következik, hogy erre tekintettel jogorvoslati lehetőséget is kell biztosítani.
Ahogyan az alanyi jogok és az alapjogok kétségtelenül átfedésben vannak és nem hatástalaníthatják, sőt ellenkezőleg, csak felerősíthetik egymást, ugyanez a kétféle jogvédelemre, a kétféle jogorvoslatra is igaz kell legyen.■
JEGYZETEK
[1] A Polgári Törvénykönyv (a továbbiakban: Ptk.) 1:1. § és 1:2. § (2) bekezdése.
[2] Lenkovics Barnabás: Polgári alanyi jogok - alkotmányos alapjogok (Alapvető kérdések az alanyi és az alapjogok körül), In: Sajó András (szerk): Alkotmányosság a magánjogban. Complex, Budapest, 2006. 111. o.
[3] Szladits Károly: A Magyar Magánjog. Általános rész, személyi jog. I. rész. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1941. 175-180. o.
[4] Sőt már Szladits is megjegyzi: "Csakugyan a bíró joghelyesbítő és jogfejlesztő tevékenysége nagyon közel jár a törvényhozóéhoz." l. Szladits 1941, 179. o.
[5] Szladits 1941, 174. o.
[6] Szladits 1941, 161. o
[7] Polgári Törvénykönyv 1:2. § (1) bekezdés: "E törvény rendelkezéseit Magyarország alkotmányos rendjével összhangban kell értelmezni."
[8] Lenkovics 2006, 117. o.
[9] 32/1991. (VI. 6.) AB határozat.
[10] Lenkovics 2006, 111. o.
[11] Bitskey Botond - Török Bernát 2015, 28. o.
[12] Bitskey Botond - Török Bernát (szerk.): Az alkotmányjogi panasz kézikönyve, HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2015. 23. o.
[13] Lábady Tamás: Alkotmányjogi hatások a készülő Ptk. szabályaira. Polgári Jogi Kodifikáció. 2002/2. 18. o.
[14] Vékás Lajos: A szerződési szabadság alkotmányos korlátai. Jogtudományi Közlöny. 1992/2. 59. o.
[15] Kivéve, ha a körülményváltozás által okozott többletkockázatot a biztosító a szabályzata értelmében nem vállalhatja, ilyenkor ugyanis a törvény szerint megnyílik a felmondás joga.
[16] Bitskey Botond - Török Bernát 2015, 21. o.
[17] Bitskey Botond - Török Bernát 2015, 25. o.
[18] Bitskey Botond - Török Bernát 2015, 26. o.
[19] Bitskey Botond - Török Bernát 2015, 39. o.
[20] 12/2015. (V. 14.) AB határozat.
[21] Darák Péter: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok együttműködésének 25 éve. Alkotmánybírósági Szemle. 2014/1. 83-85. o.
Lábjegyzetek:
[1] Az Alkotmánybíróság elnöke
Visszaugrás
