Darák Péter: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok együttműködésének 25 éve (ABSz, 2014/1., 79-87. o.)[1]

1. Bevezetés

Negyedszázados születésnapját, fiatal felnőttkorba lépését ünnepli az Alkotmánybíróság, s vele együtt a "jogállami forradalom is", hiszen a testület működésének jogalapját a korábbi Alkotmányunk módosításáról szóló 1989. évi XXXI. törvény teremtette meg, amely 1989. október 23-án lépett hatályba. A hatalommegosztás elvét követő államszervezet és a jogállamiság más fontos garanciáinak rögzítése mellett e törvény az Alkotmánybíróság felállításával megteremtette annak lehetőségét, hogy az Alkotmány valamennyi rendelkezése lex perfecta-ként működjön, azaz egyetlen alkotmánysértő közhatalmi aktus (vagy éppen ezen aktusok alkotmánysértő hiánya) se maradjon következmények nélkül.

Számos értekezés, tanulmány született már az Alkotmánybíróság és a bírósági szervezet, illetve a legfőbb bírói fórum kapcsolata tárgyában. A jogászi közvélemény egyfelől a konfrontációval járó események (egyedi ügyben hozott bírói döntés megsemmisítése, jogegységi határozatok alkotmánybírósági kontrollja) kapcsán, másfelől az új jogintézmények (pl. jogegységi határozat, valódi alkotmányjogi panasz) tervezett vagy megvalósult bevezetésekor hallatta a hangját. Az alkotmánybíráskodás és az igazságszolgáltatás kapcsolatát - alkotmánybírói szemszögből - 2010-ben átfogóan értékelte Trócsányi László jelenlegi igazságügy-miniszter.[1] A jeles évforduló alkalmából fontosnak tartom, hogy a jogállamiság megvalósításában kitüntetett szerepet játszó intézmények együttműködése bírói oldalról is kellő megvilágítást kapjon.[2]

2. A jogállami igazságszolgáltatás alapjainak megteremtése

A rendszerváltás kiemelkedő jelentőségű kérdései között szokás számon tartani a közjogi átalakulást, a gazdasági szerkezetváltozást - amelynek középpontjában a privatizáció állt - és az igazságtételt. E nagy horderejű problémák megoldása az állami élet valamennyi szereplőjének közös feladata és felelőssége volt, így a bíróságoké is. Kevesen foglalkoztak azonban azzal, hogy a bírói hatalmi ág pontosan hol helyezkedik majd el a független, demokratikus Magyar Köztársaság alkotmányos rendjében. Ismeretes, hogy a pártállami időszakban az ideális bíróság az "osztálybíróság" volt, amely hű végrehajtója a párt célkitűzéseinek, támasza a proletárdiktatúrának.[3] Éppen ezért kiemelkedő jelentősége volt annak, hogy az Alkotmánybíróság már működésének első éveiben részletesen szólt a bírói hatalom mibenlétéről, a bírói függetlenség tartalmáról. Ez tette lehetővé, hogy a jogállami forradalom ne csupán a jogszabályok szövegében következzék be, hanem áthassa az állami működés egészét, irányt mutatva a bírói kar tagjainak és a bírói szervezeten kívül közhatalmat gyakorlóknak egyaránt. Maga az Alkotmánybíróság is e szellemi értelemben vett átalakulást hangsúlyozta egyik korai határozatában: "…az Alkotmány fogalmi kultúrájának és értékrendjének át kell hatnia az egész társadalmat. Ez a jog uralma, ezzel lesz az Alkotmány valóságossá."[4]A következőkben a testület működésének első évtizedében született határozatokat tekintem át, amelyek álláspontom szerint a jogállami igazságszolgáltatás szegletköveit rakták le. E határozatok álláspontom szerint két nagy csoportra oszthatók:

- egyrészt azok az alkotmánybírósági határozatok, amelyek a hatalmi ágak elválasztásának elvét és a bírói függetlenség követelményét együtt, egymásra vonatkoztatva értelmezték, s vontak le lényeges következtetéseket,

- másrészt azok a döntések, amelyek magára az ítélkezési tevékenységre nézve határoztak meg alkotmányos követelményeket.

2.1. A bírói függetlenség értelmezése

Az 53/1991. (X. 31.) AB határozat - amely elutasította az igazságügy-miniszternek a bíróságok igazgatásával kapcsolatos jogosítványait tartalmazó jogszabályi rendelkezések megsemmisítésére irányuló indítványt - az ítélkezés és az igazságügyi igazgatás közötti különbségről szólva mutatott rá a bírói hatalom lényegére: "A bírói hatalom (...) az állami hatalomnak az a megnyilvánulása, amely az erre rendelt szervezet útján a vitássá tett vagy megsértett jogról - törvényben szabályozott eljárás során - kötelező erővel dönt. A bí-

- 79/80 -

rói hatalom tehát - amelyhez a bírói függetlenség kapcsolódik - döntően az ítélkezésben ölt testet." Ebből pedig az következik, hogy a bírói függetlenségnek az ítélkezési tevékenységben maradéktalanul meg kell valósulnia, az ítélkezést nem érintő igazgatási tevékenység, továbbá a működési feltételek megteremtése azonban nem kizárólagos bírói jogosítvány, ezért e feladatoknak a végrehajtó hatalomhoz telepítése nem feltétlenül alkotmányellenes, már csak azért sem, mert jogállamban a közhatalom sohasem lehet korlátlan. Érdemes odafigyelni a "nem feltétlenül" kitételre, a határozat indokolásában ugyanis a testület kiemelte azt is, hogy a személyi és tárgyi feltételek biztosítása, a bírósági ügyvitel rendjének egységes szabályozása elengedhetetlen követelménye a bírói hatalom érvényesülésének. Következésképpen, az igazgatási és gazdálkodási hatáskörök gyakorlása sohasem járhat a bírói függetlenség sérelmével.

Ez a követelmény legmarkánsabban a 28/1995. (V. 19.) AB határozatban jelenik meg, amely a bírói függetlenség államháztartási jogi vetületével foglalkozott. Az indítványozó álláspontjával szemben az Alkotmánybíróság hangsúlyozta: a hatalmi ágak elválasztásának elvéből nem következik, hogy a költségvetés fejezeti tagozódásának is az említett elvet kell követnie, ezért nem alkotmányellenes, ha a bíróságok nem alkotnak önálló fejezetet. Ugyanakkor az Országgyűlésnek a költségvetés megállapítására vonatkozó joga - csakúgy, mint a Kormány felelőssége a költségvetés végrehajtásáért - valamennyi hatalmi ágra kiterjed. Alkotmányossági szempontból tehát nem a költségvetési törvény szerkezeti tagolása a döntő, hanem az, hogy a törvény miként biztosítja a bíróságok - mint önálló hatalmi ág - számára a végrehajtó hatalommal szembeni védettséget. Maga az átcsoportosítási jog hozzátartozik az államszervezet normális működéséhez, hiszen az állami költségvetés egy naptári évre szól, és ez idő alatt jelentős változások következhetnek be a gazdasági életben. Az átcsoportosításra adott felhatalmazás azonban alkotmányossági problémákat vethet fel akkor, amikor a végrehajtó hatalom részére biztosított átcsoportosítási jog valamely más hatalmi ágat érint. Az alkotmánybírósági kontroll, továbbá a bírói felülvizsgálat lehetősége természetszerűleg korlátok közé szorítja a végrehajtó hatalom működését, szervezetszociológiai szempontból tehát a végrehajtó hatalom nem feltétlenül abban érdekelt, hogy az Alkotmánybíróság, illetőleg a bíróságok minél nagyobb hatékonysággal lássák el feladataikat. Mivel azonban e szervek a jogállamiság fontos letéteményesei, a törvényhozásnak hatékony garanciát kell kiépítenie annak megelőzése céljából, hogy a végrehajtó hatalom a költségvetés végrehajtásának keretei között olyan széles körű felhatalmazást kapjon, amely szélsőséges esetben e szervek anyagi ellehetetlenülését és működésük megbénulását vagy eljárásaik időtartamának elviselhetetlen mértékű meghosszabbodását idézi elő. A jogállam fogalmához ugyanis nem csupán a jogállami intézményrendszer formális kiépítése, hanem annak normális működtetése - s az ehhez szükséges költségvetési eszközök rendelkezésre bocsátása - is hozzátartozik. Mindezekre figyelemmel a testület megállapította: alkotmányellenes, ha a törvény nem korlátozza hatékony garanciával a végrehajtó hatalomnak azt a felhatalmazását, hogy a bíróságok számára az Országgyűlés által megállapított költségvetési előirányzatot átcsoportosítsa. Az AB a jogbiztonság és a bíróságok működőképességének megőrzése érdekében nem semmisítette meg a költségvetési törvénynek a bíróságokra vonatkozó rendelkezéseit. Annak érdekében azonban, hogy az alkotmányellenes helyzet már a folyó költségvetési év hátralévő részében se maradjon fenn, a testület a Kormány, illetve annak tagja számára szinte korlátlan átcsoportosításra felhatalmazást adó jogszabályi rendelkezést az 1995. évi költségvetésről szóló törvény mellékletében a "Bíróságok" címre kiterjedő érvénnyel megsemmisítette.

Az egyik leggyakrabban idézett döntés, amelyben az Alkotmánybíróság a bíróságok alkotmányos pozícióját, a hatalmi ágak rendszerében elfoglalt helyét részletesen elemezte, a 38/1993. (VI. 11.) AB határozat. Több indítványozó kifogásolta az igazságügy-miniszter számára a bírák kinevezésével kapcsolatos előterjesztési, illetőleg a bírósági vezetőket érintő kinevezési jogosítványait. Az Alkotmánybíróság az indítványnak megfelelően annak vizsgálatára szorítkozott, hogy a bírósági szervezeten kívülről származó igazgatási befolyás ellen a törvény megfelelő garanciákkal védi-e a függetlenséget, ugyanakkor hangsúlyozta: "A bírói függetlenség garantálása [...] nem azonosítható a bírói hatalom elválasztásával a másik két hatalmi ágtól, hanem általánosabb, s a bírósági szervezeten belül is megoldandó probléma." Vagyis az ítélkező bírót e tevékenységében bírótársai, így a bírósági vezetők sem befolyásolhatják. A konkrét alkotmányjogi kérdés, a "kívülről érkező befolyás" kapcsán a testület a való életet, a parlamentáris demokráciák működését vette alapul, amikor rámutatott, hogy a törvényhozó és a végrehajtó hatalom elválasztása lényegében hatáskörmegosztást jelent a Parlament és a Kormány között, amelyek politikailag összefonódtak. A bírói hatalom sajátossága a "politikailag meghatározott" másik két hatalmi ággal szemben az állandóság és a semlegesség, amely szükségképpen következik abból, hogy a bírák függetlenségről, törvényeknek való alávetettségéről szóló rendelkezés (a régi Alkotmány 50. §-ának (3) bekezdése) kifejezetten megtiltja a bíráknak a párttagságot és a politikai tevékenységet. A bíróra, mint egyénre vonatkozó alkotmányos tilalomból ugyanis a minore ad maius levezethető, hogy a bírói kar egészében véve sem kerülhet olyan függőségi viszonyba a másik két hatalmi ággal, mint amilyen a másik kettő között fennáll. Az Alkotmánybíróság arra is rámutatott, hogy a függetlenség ezen első eleme egyértelműen következik az ítélkezés függetlenségé-

- 80/81 -

ből, amely "abban rejlik, hogy a bíróságok a "politikai" törvényeket és az igazgatási normákat is önállóan értelmezik. A bírói gyakorlat független a politikai változásoktól, koherenciáját folyamatossága, hagyományai és az elmélettel való kölcsönhatás segíti elő. A "jogot" végül is a bíróságok saját értelmezésük szerint állapítják meg." Bírói szemmel nézve ez a függetlenség magja, amely a "csak a törvényeknek való alávetettség" révén nem egyszerűen befolyásmentes döntési jogosítványt jelent, hanem az önálló bírói jogértelmezés jogát is magában foglalja. A bíró tehát nem csupán a perbe vitt jogról vagy a terhelt büntetőjogi felelősségéről dönt - a törvényi keretek között - lelkiismerete és belátása szerint, hanem a döntés alapjául szolgáló jogszabályi rendelkezések értelmezésében is nagyfokú intellektuális szabadságot élvez. Eljárásjogi nyelven szólva, a függetlenség mind a "rendelkező rész", mind az "indokolás" tekintetében fennáll. A bírói függetlenség normatív tartalmának kibontása szorosan összefügg az 57/1991. (XI. 8.) AB határozattal, amely az ún. "élő jog" doktrínát fogalmazta meg, s amelyről a későbbiekben még lesz szó.

A testület az indítvány elbírálása során a fentiek szerint értelmezett bírói függetlenséget vette alapul, s vonatkoztatta azt a bírói hatalom keletkezésére. Nem tekintette alkotmányellenesnek azt, ha a bírói hatalmat más hatalmi ág közvetítésével nyeri el a bíró - a demokratikus legitimáció így is biztosítható -, de követelményként szabta, hogy ez esetben a hatalom közvetítésének meg kell felelnie a bírói hatalom másik két hatalmi ághoz való semleges viszonyának. Azaz: a kinevezési eljárásban a más hatalmi ághoz tartozó kinevező - avagy a kinevezést meghatározó előterjesztő - révén jelentkező egyoldalú politikai meghatározottság veszélyét semlegesíteni kell, akár a bírói hatalom érdemi közrehatása útján, akár más külső ellensúly (pl. paritásos parlamenti bizottság, vegyes bizottság stb.) által. Az ellensúlyozás vizsgálata a hatályos törvényi rendelkezések mellett nem volt mellőzhető, mert a nemzet egységét kifejező, semleges köztársasági elnök kinevezési joga kötött jogkör volt, és a bíró személyében rejlő, rendkívüli súlyú veszélyt kivédeni hivatott elnöki vétó intézménye a fent írt alkotmányos követelmény teljesítésére nem volt alkalmas. A vizsgálat ennek megfelelően arra fokuszált, hogy a hatályos szabályozás - amely a lehetséges megoldások közül a bírói közrehatást választotta - betölti-e alkotmányos funkcióját, vagyis érdeminek tekinthető-e a bírói kar befolyása a kinevezésre. Figyelemmel arra, hogy a miniszter kizárólag a bíró testület által megjelölt személyt terjeszthette elő kinevezésre, a bírói kar döntése kötötte az előterjesztő jogkörét, tehát megfelelt az ellensúlyozás alkotmányos követelményének.

A politikai meghatározottsággal szembeni érdemi ellensúly alkotmányos követelménye jelenik meg a 45/1994. (X. 21.) AB határozatban is, amelynek tárgya a bírák részére a Kormány által adományozható kitüntetések alkotmányossága volt. Az Alkotmánybíróság kimondta: ellentétes a bírói függetlenség alkotmányos alapelvével, ha a bírák részére a Kormány bármely tagja, a bírói hatalmi ág érdemi közrehatása nélkül kitüntetést adományozhat, vagy kitüntetés adományozására tehet előterjesztést. A testület az igazságügy-miniszter által saját hatáskörben adományozható díjjal kapcsolatos jogszabályi rendelkezések alkotmányellenességét állapította meg, mivel a bíró szakmai, ítélkező munkájának értékelése a miniszter, mint a végrehajtó hatalom képviselője által - minthogy ebben benne rejlik az elismerésre való törekvés, a befolyás lehetősége -, a bírói hatalom ellensúlya nélkül, objektív veszélyt jelenthet a pártatlan és részrehajlás nélküli ítélkezésre.

Sólyom László alkotmánybíró különvéleményében ugyanakkor sokkal szigorúbb következtetésre jutott: a bírói függetlenség alkotmányos alapelvével összeegyeztethetetlen, hogy a bíró bármilyen, az ítélkező tevékenység értékelésén nyugvó kitüntetésben részesüljön. Ezt a konfliktust álláspontja szerint még a bírói hatalmi ág érdemi közrehatása sem szünteti meg. Indokolásában rámutatott, hogy a bíró kinevezésének és értékelésének teljesen más alkotmányos feltételei vannak. A kinevezés esetében maga az Alkotmányban rögzített kinevezési rendszer teszi szükségessé, hogy a más hatalmi ághoz tartozó kinevező politikai meghatározottságának hatását valamilyen ellensúly semlegesítse, ráadásul kinevezés nélkül a bírói hatalom nem képes működni. A bíró értékelése viszont kizárólag az alkalmatlanság megállapítására szolgálhat, hiszen az alkalmatlan bíró eltávolítása a bírói hatalom normális működésének épp olyan szükségszerű feltétele, mint az alkalmas bírák kinevezése. A kitüntetés a bírói hatalom működésének nem szükségszerű feltétele, és az Alkotmány sem rögzít a kitüntetésre vonatkozó szabályt. Tehát nem ugyanazt a logikát kell követni, mint a kinevezéseknél, az ellensúlyozás tesztje itt nem alkalmazható. Ráadásul a miniszteri kitüntetés esetében az ítélkezés értékelése a bírói hatalmi ágon kívülre kerül, a végső döntés pedig - a bírói hatalmi ág közrehatásától függetlenül - a miniszter joga. Végül Sólyom László azt is megjegyezte, hogy a mindenkitől - bírótársaitól is - független bíró méltóságával, hivatásának lényegével nem fér össze, hogy ítélkező tevékenységéért kitüntetést kapjon. Sőt, bírói minőségével kapcsolatba hozható más tevékenységéért sem kaphat kitüntetést. E különvéleményhez csatlakoztak Lábady Tamás és Zlinszky János alkotmánybírák is.

A bírói függetlenséghez szorosan kapcsolódó alkotmánybírósági határozatok közül érdemes még kiemelni az 51/1992. (X. 22.) AB határozatot a népi ülnökök politikai tevékenységére vonatkozó szabályozás alkotmányosságáról. Az indítványozó álláspontja szerint alkotmányellenes az a megkülönböztetés, hogy míg a bírák számára a párttagság és a politikai tevékenység egyaránt tiltott, addig az ülnökök számára a párthoz tartozás nem tilos, csak a politikai tevékeny-

- 81/82 -

ség gyakorlásától kell tartózkodniuk az ülnöki megbízatás időtartama alatt. E különbségtétel ugyanis a bírói tanácsokba beosztott, politikai párthoz tartozó ülnökök révén lehetővé teszi pártszempontok érvényesítését az ítélkezés során. Az Alkotmánybíróság a korábban hatályos Alkotmánynak a bírói függetlenségről szóló rendelkezését tette a vizsgálat mércéjévé. Rámutatott, hogy az 50. § (3) bekezdésének első fordulata - a függetlenség és a törvényeknek való alávetettség - az ítélkezési funkcióra vonatkozik, hiszen a bírói hatalom az ítélkezésben ölt testet. A függetlenség "magja" tehát mindenkire kiterjed, aki az ítélkezésben részt vesz, így - a társasbíráskodás elve folytán - az ülnökökre is. Ehhez a maghoz képest a hivatkozott rendelkezés második fordulata már egy garanciális norma, amely a bírói státushoz - mint közjogi jogviszonyhoz - kapcsolja a párttagságra és a politikai tevékenységre vonatkozó határozott tilalmat. A második fordulatban a "bírák" alatt tehát kizárólag a hivatásos bírákat kell érteni. Ezt támasztja alá az ülnökökre vonatkozó törvényi szabályozás, amely szerint az ülnököknek az ítélkezésben a hivatásos bírákkal azonos jogaik és kötelességeik vannak. Azaz: minden más tekintetben, így különösen a közjogi státus tekintetében is két különböző személyi körről van szó. A hivatásos bírák az ítélkező tevékenységet hivatásszerűen, főfoglalkozásként végzik, az ülnökök közjogi státusa ezzel szemben a bíráskodásban való ideiglenes, nem élet­hivatásszerű közreműködés, amelynek célja a laikus elem bevonása az ítélkezésbe a régi Alkotmány 46. §-ában foglaltak szerint. Éppen ezért a közügyek vitelében való részvétel jogát is csak e cél elérése érdekében, azzal arányosan szabad korlátozni. Ennek teljes mértékben megfelel a politikai tevékenység folytatásának az ülnöki megbízatás idejére szóló tilalma - hiszen az ítélkezési tevékenység is a közügyek vitelének egyik formája, amely azonban nem fér össze a politikai tevékenységgel, azt tehát időlegesen fel kell függeszteni.

2.2. Az ítélkező tevékenység jogállami kereteinek megteremtése

Szélesebb értelemben véve e körbe sorolható valamennyi, az igazságszolgáltatás szereplőinek alkotmányos helyzetével, az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódó alapjogokkal foglalkozó döntés. A terjedelmi korlátokra tekintettel jelen tanulmány a bírói működéshez szorosan kötődő AB határozatok bemutatására szorítkozik.

Az egyik legismertebb határozat az ún. Jánosi-ügyben meghozott 57/1991. (XI. 8.) AB határozat. E döntésében az Alkotmánybíróság nemcsak a megsemmisített jogszabály alkalmazásának tilalmát mondta ki visszamenőleges hatállyal, hanem az alperes apaságának vélelmét megdöntő bírósági ítéletet is megsemmisítette, s elrendelte alperes apaságának visszaállítását - tehát konkrét egyedi ügyben rendelkezett a jogviszonyról. Ez a döntés nagy vitát váltott ki a jogászok körében, főleg mivel abban az időben még hiányzott nem csak az Alkotmánybíróság bírói döntés megsemmisítésének lehetőséget teremtő hatásköri felhatalmazás, de hiányoztak az alkotmányjogi panasz sikeressége esetén alkalmazandó eljárásjogi szabályok is. Jelen tanulmány szempontjából azonban nem a jogkövetkezmények levonása, hanem a határozat indokolásában szereplő elvi tétel, az ún. "élő jog" doktrína bír jelentőséggel. Az alapprobléma az volt, hogy amennyiben egy jogi norma szövegének többféle lehetséges értelme van, akkor milyen elvek és szempontok alapján kell az alkotmányossági vizsgálatot lefolytatni. Az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy ilyenkor - mivel az Alkotmánybíróságnak önálló hatásköre csak az Alkotmány értelmezésére van - a bírói gyakorlatban érvényesülő normatartalmat kell keresni. Azaz: a testület tényként fogadta el, hogy "a jogszabály tartalma és értelme az, amit annak az állandó és egységes jogalkalmazási gyakorlat tulajdonít." Következésképpen, ha a jogszabálynak többféle értelme van és azt a jogalkalmazási gyakorlat sem értelmezi egységesen, akkor az AB nem hozhat jogértelmező döntést, továbbá, ha valamely jogszabály a jogalkalmazási gyakorlatban csak egyféle tartalommal realizálódik, akkor a testületnek ezt (és csak ezt) szabad figyelembe vennie. "Ellenkező esetben ugyanis az Alkotmánybíróság az eljárása során a hatáskörébe nem tartozó önálló jogszabály-értelmezést végezne és éppen azzal lépné túl hatáskörét, hogy ennek során a jogszabálynak a bírói gyakorlat által történt értelmezése helyességét vitatná." Határozatának indokolásában az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy a bírói gyakorlat alkotmányosságának a vizsgálatára nincs hatásköre. Figyelembe kell venni, hogy a határozat meghozatalának időpontjában még nem létezett a jogegységi határozat intézménye, amely a testület későbbi gyakorlatában - bíróságokra kötelező volta miatt - normatív erejűnek minősített és alkotmányos kontroll alá rendelt (Lásd erről bővebben a 3. részt). Bírói szemszögből az "élő jog" doktrína egyrészt megerősítése a törvényértelmezés bírói monopóliumának, másrészt olyan munkamódszere az Alkotmánybíróságnak, amely továbbfejlődve a bírói jogértelmező tevékenység - kizárólag alkotmányossági szempontú - felülvizsgálatra teremtett lehetőséget. Ez elsődlegesen a legfőbb bírói szerv, végső soron azonban az egész bírói kar számára üzenetértékű: az alkotmányos rend védelme a bíróságoknak is feladata, a jogszabályokat az Alkotmány rendelkezéseire is figyelemmel kell értelmezni és alkalmazni.

A 9/1992. (I. 30.) AB határozatban a testület megsemmisítette a törvényességi óvás intézményét. A határozat indokolása kiemelkedő jelentőségű a régi Alkotmány 2. §-ában foglalt jogállamiság követelményének értelmezése szempontjából, az Alkotmánybíróság ugyanis a jogállamiság részeként hivatkozott a jogbiztonságra, valamint a jogerő intézményére. Álláspontja

- 82/83 -

szerint az anyagi igazságosság és a jogbiztonság követelményét a jogerő intézménye hozza összhangba. A törvényességi óvás anélkül töri át a jogerő intézményét, hogy ennek előfeltételei pontosan meg lennének határozva: teljesen bizonytalan, hogy mely ügyekben kerül sor törvényességi óvásra. De nem csupán a jogbiztonság követelményébe ütközött a törvényességi óvás: határozatának indokolásában a testület hangsúlyozta, hogy noha az óvás elbírálása bíróság útján történik, maga az óvásemelési jog súlyos beavatkozás a bírósági döntésbe, mivel az óvás emelésére feljogosított legfőbb ügyész diszkrecionális elhatározásától függően bolygathatott meg jogerősen lezárt ügyeket. A Legfelsőbb Bíróság elnökének óvásemelési joga is sértette a bírói függetlenség elvét, hiszen az elnök által emelt óvást a saját vezetése alatt álló testület bírálta el, a Legfelsőbb Bíróság határozata elleni óvás esetében pedig maga is részt vehetett az óvás elbírálásában az arra feljogosított Elnökségi Tanács elnökeként.

Mérföldkőnek tekinthető a közigazgatási bíráskodás alkotmányos alapjának megteremtése a 32/1990. (XII. 22.) AB határozat által. 1990 előtt az állampárti rendszer nem ismerte el a bíróság által gyakorolt törvényességi vizsgálatot a végrehajtó hatalom felett. Nem feledkezhetünk el arról, hogy már az 1980-as években volt lehetőség arra, hogy illeték- és általános jövedelemadó-ügyek, valamint ingatlan-nyilvántartási ügyek nemperes eljárásban bíróság elé kerülhessenek. Mi több, 1990 előtt is volt lehetőség kisajátítási ügyekben bírósághoz fordulni. Érdemi közigazgatási bíráskodásról azonban ekkor még nem beszélhettünk, mert például az eljárás nem volt kontradiktórius.

Az említett határozatban az Alkotmánybíróság a régi Alkotmány 50. §-ának (2) bekezdését vette alapul, amely szerint a bíróság ellenőrzi a közigazgatási határozatok törvényességét. E rendelkezés hatálybalépésével az indítványozó felülvizsgálati kérelmét elutasító bírói döntés jogszabályi alapja, a 63/1981. (XII. 5.) MT rendelet rendelkezései alkotmányellenessé váltak, mivel azok csak az ott felsorolt esetekben teszik lehetővé az államigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatát. Egyidejűleg megállapította az AB a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet is, figyelemmel arra, hogy az alkotmányellenes helyzetet csak olyan új törvény megalkotásával lehet megszüntetni, amely a felülvizsgálat lehetőségét alkotmányossá teszi. A határozat jövőbe mutató lényegéhez tartozik, hogy arra az időre, amíg az Országgyűlés nem alkotta meg a közigazgatási bíráskodás szabályait, az AB a közigazgatási határozatok felülvizsgálatának lehetőségét közvetlenül az Alkotmány alapján is megnyitotta. Ez pedig az Alkotmány közvetlen alkalmazását jelentette az átmeneti időben.

A felhívásnak eleget téve, az Országgyűlés megalkotta az 1991. évi XXVI. törvényt a közigazgatási bíráskodás átmeneti szabályairól. Ugyanebben az évben indult meg a vita a közigazgatási bíráskodás helyéről. Már ekkor felmerült az az elképzelés, hogy a sajátos közjogi szemlélet miatt érdemes volna a közigazgatási bíróságot elválasztani a polgári és büntető bíróságoktól. Az 1991. évi XXVI. törvény a lehető legkisebb szervezeti változás irányába mozdult el. Nem lehetett előre megmondani, hogy a közigazgatási bíráskodás bevezetésével milyen mértékben emelkedik majd meg a bíróságok ügyterhe. Ma sem lehet pontos számot előre jelezni, mert a jogsérelem jellege nagyban befolyásolja a bírósági felülvizsgálatok számát.

3. A jogegységi határozat alkotmánybírósági kontrollja

A bírósági szervezet és az Alkotmánybíróság két és fél évtizedes együttműködésében kétségkívül a jogegységi határozatok utólagos normakontroll keretében történő vizsgálata, illetőleg megsemmisítésük lehetősége jelentette a legnyíltabb szakmai konfliktust. Napjainkban egy jogilag rendezett helyzettel találkozunk, ugyanis az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdésének b) pontja szerinti utólagos normakontroll hatáskört az Alkotmánybíróságról szóló sarkalatos törvény, a 2011. évi CLI. törvény (Abtv.) 37. §-ának (2) bekezdése akként részletezi, hogy az Alkotmánybíróság - a közjogi szervezetszabályozó eszközök mellett - a jogegységi határozatok Alaptörvénnyel való összhangját is vizsgálja. Mi több, e felülvizsgálatra nem csupán utólagos normakontroll vagy bírói kezdeményezés alapján folytatott egyedi normakontroll eljárásban, hanem valódi és az ún. régi alkotmányjogi panasz alapján is helye van. Úgy tűnik tehát, hogy egy lezárt, megoldott problémáról van szó, amelyet felesleges ismét boncolgatni. Meggyőződésem azonban, hogy a jogegységi határozat felülvizsgálatának kérdése is hozzátartozik az elmúlt huszonöt év mérlegéhez, és a kérdésben kialakult szakmai vita - a nézetkülönbségek ellenére is - termékenynek bizonyult, hiszen kialakult egy többségi vélemény, amely a későbbiekben a jogalkotó számára is támpontul szolgált.

Maga a vita már az ezredfordulón megkezdődött, hiszen az 1997. évi alkotmánymódosítás ruházta fel a Legfelsőbb Bíróságot a jogegységi határozat hozatalának jogosítványával. A jogászi közvélemény döntően a jogegységi határozatok felülvizsgálhatósága mellett foglalt állást. Figyelemreméltó Dr. Varga Zs. András tanulmánya[5], amelyben tudományos alapossággal elemzi a felülbírálhatóság indokait: a jogegységi döntés normatív természetét, az "élő jog" doktrínát és az Alkotmánybíróság (ön)hatáskör-értelmezésének erga omnes hatályát. A szerző azonban rámutat arra is, hogy az "élő jog" doktrínán alapuló alkotmánybírósági gyakorlat "nem csak normatív okból kötelező, illetve pusztán racionalitása miatt alkalmazható, hanem a hatályos Alkotmány rendjéből szükségképpen követ-

- 83/84 -

kezik." A régi Alkotmánynak a kelseni joglépcső[6] alapulvételével megállapított "magva", a 77. § - amely szerint az Alkotmány mindenkire egyaránt kötelező - azáltal válik szankcionálhatóvá, lex perfectává, hogy az Alkotmánybíróság az Alkotmány rendelkezéseit megsértő normákat törli a jogrendszerből. Figyelemmel arra, hogy az Alkotmány a legfontosabb alanyi jogosultságokat is meghatározza - tehát ún. anyagi és nem eljárási alkotmányról van szó - a felülvizsgálat szempontrendszere nem korlátozódhat a jogalkotás rendjét meghatározó alkotmányos rendelkezésekre, hanem az Alkotmány egészének, így az alapjogoknak az esetleges megsértését is vizsgálni kell. Következésképpen a vizsgált jogszabály tartalmát is értelmezni kell, ami adott esetben az élő jog figyelembevételét jelenti, ezért a jogegységi határozat felülvizsgálata ugyan megtiltható, tartalmának figyelembevétele azonban nem akadályozható meg.

Az Alkotmánybíróság első ízben a 42/2005. (XI. 14.) AB határozattal foglalt állást a kérdésben. E döntés mondta ki a 3/2004. BJE büntető jogegységi határozat alkotmányellenességét. Az érintett jogegységi határozat rendelkező része értelmében a pótmagánvádnak az állami vagyon sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban minden esetben helye van, és az államot, mint sértettet pótmagánvádlóként az a szerve képviseli, amelynek érdekkörét a cselekmény érintette. Az indítványozó legfőbb ügyész mind a jogegységi határozat, mind az alapjául szolgáló jogszabályi rendelkezések megsemmisítését indítványozta; a jogegységi határozat alkotmányellenességét abban látta, hogy az a közvádló hatáskörét kínálja fel olyan állami szerveknek, amelyek nem függetlenek.

Az Alkotmánybíróság első körben a régi Alkotmány 32/A. §-án alapuló saját normakontroll-hatáskörét értelmezte, hiszen elsőként azt kellett tisztázni, hogy a jogegységi határozat jogszabálynak tekinthető-e. A testület rámutatott, hogy e hatáskörét már több korábbi határozatában is értelmezte, és e vizsgálódások akként összegezhetők, hogy az utólagos normakontroll-hatáskör az Alkotmányból "kényszerítően és teljes körűen" következik. A kényszerítő jelleg arra utal, hogy az AB e hatásköre az Alkotmány kifejezett rendelkezésén nyugszik, abból törvényalkotással nem lehet "visszavenni". A teljes körű jelleg pedig azt fejezi ki, hogy e hatáskör valamennyi normára nézve fennáll. Ezt támasztja alá a korábbi határozatok közül a 4/1997. (I. 22.) AB határozat, amely megállapította, hogy alkotmányossági vizsgálat tárgya lehet a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabály. Még markánsabban jelentkezik a teljes körű normakontroll követelménye a 60/1992. (XI. 17.) AB határozat indokolásában, amelyben a testület hangsúlyozta, hogy az elnevezésében sem jogszabálynak, sem a korábbi jogalkotási törvény szerinti ún. állami irányítás egyéb jogi eszközének nem minősülő, de tartalmában normatív aktusok (jogi iránymutatást tartalmazó leiratok, körlevelek, utasítások stb.) felülvizsgálata is hatáskörébe tartozik. Mindezekből azt a következtetést vonta le a testület, hogy esetről-esetre kell elbírálni, hogy a vizsgálni kért rendelkezés normatív tartalmú-e. Ehhez szorosan hozzátartozik a saját hatáskör-értelmezést tartalmazó AB határozatok mindenkire nézve kötelező hatályára vonatkozó elvi tétel, ez teremti meg ugyanis az értelmezéssel "elnyert" hatáskör alapján hozott későbbi döntések normatív erejét.

Az érvelés másik pillére a fentebb hivatkozott 57/1991. (XI. 8.) AB határozatban kifejtett "élő jog" doktrínája. Az Alkotmánybíróság alkotmányvédelmi feladata ugyanis megköveteli, hogy a testület ne a normaszöveget önmagában, hanem annak értelmezett, alkalmazott tartalmát vesse össze az Alkotmány rendelkezéseinek tartalmával. Az értelmezett tartalom pedig az, amit az állandó és egységes jogalkalmazási gyakorlat a kérdéses jogszabálynak tulajdonít. Figyelemmel arra, hogy az Alkotmány rendelkezik a jogegységi határozatok kötelező erejéről, az "élő jog" feltárása során az Alkotmánybíróság nem hagyhatja figyelmen kívül a jogegységi határozat tartalmát, amennyiben a vizsgált jogszabályi rendelkezéshez jogegységi határozat tapad. Figyelemmel arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság az alapul fekvő jogszabály tartalmát bővítheti, szűkítheti, esetleg joghézagot tölt ki, esetről-esetre kell eldönteni, hogy a jogegységi határozat eloldódott-e a jogszabálytól vagy sem. Az utóbbi esetben azonban nem a hatályos jogot kell megsemmisíteni. A testület rámutatott, hogy a jogegységi határozatot érintő utólagos normakontroll hatáskör nem sérti a bírói függetlenséget, mert az Alkotmánybíróság a jogszabály kötelező erővel értelmezett tartalmát tényként kezeli, konkuráló értelmezést nem ad.

Ennek megfelelően a 3/2004. BJE határozat megítélése során is kizárólag alkotmányossági szempontokat vett figyelembe az AB, a törvényértelmezés dogmatikai helyességét nem vitatta. A testület a pótmagánvád intézményére vonatkozóan állapított meg alkotmányos követelményt, nevezetesen azt, hogy a vádemelés és a vádképviselet közhatalmi jogköreit az Alkotmány alapján kizárólag az ügyészi szervezet jogosult gyakorolni, ezért a pótmagánvád nem szolgálhat eszközként a közhatalmi szervezetek ügyészséget megkerülő fellépéséhez. A jogegységi határozat alapján a kötelező erővel értelmezett tartalom az, hogy a közvádlói hatalom gyakorlására az Alkotmányban fel

- 84/85 -

nem jogosított szervezeteknek is lehetőségük van. A jogegységi határozat kötelező jellegéből következően a bíróságok a különféle állami szervezetek pótmagánvádlói fellépését kötelesek elfogadni, annak alapján a büntetőeljárást folytatni, ezzel pedig sérül az ügyészségnek az államszervezetben kijelölt helye, ami ellentétes a hatalommegosztás elvével.

Visszatérve a hatásköri kérdéshez: annak összetettségét már az is mutatja, hogy az Alkotmánybíróság a határozat meghozatalakor maga sem volt egységes: két különvélemény is született. Harmathy Attila abból indult ki, hogy a jogalkalmazás egysége is alkotmányos cél, ezért a jogegységi határozat mindaddig nem kerül szembe a hatalommegosztás elvével, amíg nem valósít meg közvetlenül jogalkotást. Az 57/1991. (XI. 8.) AB határozatból kiindulva arra az álláspontra helyezkedett, hogy a bírói jogértelmezés alkotmányossági szempontból nem vizsgálható, a "jogértelmező természetű" jogegységi határozatok nem semmisíthetők meg, szemben az új szabályt megalkotó jogegységi határozatokkal. Vagyis először mindig a jogegységi határozat természetét kell tisztázni. Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva álláspontja szerint az Alkotmánybíróság a jogi norma tartalmának feltárását nem függetlenítheti a jogegységi határozatban megjelenített normatartalomtól, ám a vizsgálat tárgya sohasem lehet önmagában a jogegységi határozat. Ugyanis valamennyi jogegységi határozat a tárgyát képező jogszabályhoz igazodik, attól önállósult normatív tartalommal nem rendelkezik, nem önálló jogszabály. Éppen ezért, ha a jogszabály azzal a tartalommal, amit a Legfelsőbb Bíróság annak tulajdonít, alkotmányellenes, akkor a jogszabályt kell megsemmisíteni.

Látható, hogy egyik különvélemény sem vonta kétségbe a jogegységi határozat tartalmi vizsgálatának szükségességét - ez ellentétben állt volna az "élő jog" vizsgálatának koncepciójával -, de a vizsgálat terjedelme és az alkotmányellenesség esetén alkalmazható jogkövetkezmények tekintetében már nem volt teljes egyetértés.

A probléma nehézségét nem egyszerűen az okozta, hogy nem volt kifejezett jogszabályi rendelkezés az AB vonatkozó hatásköréről, hanem hogy több, védhető megoldás is elképzelhető volt a végcél - az Alkotmány védelme - eléréséhez. Így pl. nem a jogegységi határozatot, hanem a tárgyául szolgáló jogszabályt kell megsemmisíteni; az AB egyedül a jogegységi határozat alkotmányellenességét állapítsa meg, vagy megsemmisítés helyett határozza meg a jogszabály alkalmazása során irányadó alkotmányos követelményeket, s a Legfelsőbb Bíróság kötelezze az összhang megteremtésére. Későbbi határozataiban az Alkotmánybíróság a hatáskör-értelmezésre vonatkozó elvi tételeket egyfelől kiegészítette azzal, hogy a jogegységi határozat alkotmányossági vizsgálatára bírói kezdeményezés és alkotmányjogi panasz alapján egyaránt jogosult [70/2006. (XII. 13.) AB határozat], másfelől meghaladta a fent ismertetett, ún. eloldódási elméletet, hangsúlyozva, hogy a jogegységi határozat - joggyakorlatot alakító természete és a bíróságokra kötelező volta miatt maga is normának minősül, alkotmányos szempontból tehát önállóan vizsgálható (679/B/2007. AB határozat). Azaz, az Alkotmánybíróság megállapította hatáskörét arra az esetre is, amikor a Legfelsőbb Bíróság a jogegységi határozatban jogot alkotott, azaz túllépte alkotmányban kapott hatáskörét (formai alkotmánysértés), illetve arra az esetre is, amikor a jogegységi tartalma maga volt alkotmányellenesnek minősíthető (tartalmi alkotmánysértés).

A 42/2005. (XI. 14.) AB határozat meghozatalakor sokan nem látták át, hogy a jogegységi határozatok alkotmányossági vizsgálatával a Legfelsőbb Bíróság "elvesztett egy csatát, de megnyert egy háborút": alkotmányosan igazolhatóvá vált a bíróságokra kötelező normatív tartalmú jogértelmezés.[7] Az Alkotmánybíróság ugyanis a jogegységi határozatot "normakontroll" körébe vonta.

A helyzetet a jogalkotó az Alaptörvény és az Alkotmánybíróságról szóló sarkalatos törvény megalkotásával tette egyértelművé. A hatályos szabályozás nézetem szerint tükrözi az Alkotmánybíróság és a szakmai közvélemény túlnyomó többségének álláspontját: az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezési monopóliuma és a bírói jogértelmezésben, valamint az ítélkezés egységének ultima ratio-ként alkalmazandó intézményében, a jogegységi határozatokban érvényre jutó alkotmányosság együttesen jelentik a működőképes demokrácia garanciáját.

Az alkotmánybírósági gyakorlat új elemmel gazdagodott: a 3023/2012. (VI. 21.) AB végzésben kifejtettekkel, legutóbb az 3246/2014. (X. 3.) AB végzés azzal utasította el az 1/2012. Büntető-Közigazgatási-Munkaügyi-Polgári jogegységi határozat ellen benyújtott alkotmányjogi panaszt, hogy közvetlen alkotmányjogi panasz esetében igazolni kell a közvetlen érintettség fennállását. A közvetlen panasz lényege ugyanis az, hogy biztosítja az alapjogok védelmét arra az esetre, ha a jogsérelem az alaptörvény-ellenes jogszabály rendelkezésének alkalmazása vagy hatályosulása folytán, bírói döntés nélkül következett be, és nem áll rendelkezésre megfelelő jogorvoslat. A jogegységi határozat "csak" a bíróságokra kötelező, ezért csak bírósági eljárásban, közvetett módon képes "hatályosulni", azaz a személyek jogait és kötelezettségeit befolyásolni. A jogegységi határozat alkotmányossági kontrolljára tehát sor kerülhet alkotmányjogi panasz alapján is, ám a panasz három típusa közül az ún. közvetlen panasz nem irányulhat olyan jogi aktus ellen, amely természeténél fogva nem hatályosulhat közvetlenül, így a jogegységi határozattal szemben sem vehető igénybe.

- 85/86 -

4. A közelmúlt fejleményei

A 2012. január 1-jén hatályba lépett új Alaptörvény és a kapcsolódó sarkalatos törvényi szabályozás alapján az együttműködés új területei nyíltak meg az Alkotmánybíróság és a bírósági szervezet, különösképpen pedig az Alkotmánybíróság és a Kúria viszonyában.

Az önkormányzati normakontroll a közigazgatási bíráskodás új területeként az önkormányzati rendeletek törvényességi felülvizsgálatát, valamint az önkormányzat törvényen alapuló jogalkotási kötelezettsége elmulasztásának megállapítását jelenti. E feladatokat 2011. december 31-ig az Alkotmánybíróság látta el. A Kúria az elmúlt két évben lerakta a kúriai önkormányzati normakontroll eljárási és anyagi jogi alapjait. Ebben határozottan támaszkodott az Alkotmánybíróság ez irányú korábbi gyakorlatára, ugyanakkor a jogvédelmet minden esetben jóval rövidebb időn belül biztosította. E tevékenysége akkor válhat még sikeresebbé, ha a bírói kar ítélkező tevékenységének támogatását látja benne, és az önkormányzati rendeletek alkalmazását igénylő perek kapcsán napi rutinná válnak bizonyos közjogi alapvetések.

Az alkotmányjogi panasz intézménye már korábban is ismert volt a magyar jogrendszerben, az új szabályozás ugyanakkor jelentős mértékben átalakította az alkotmányjogi panasz intézményét.

- Az alkotmányjogi panasz irányultságát tekintve immár nem csupán alaptörvény-ellenes jogszabály, hanem alaptörvény-ellenes bírói döntés ellen is irányulhat. Ezzel lényegében a bíróságok jogalkalmazó, jogértelmező tevékenysége is szigorú alkotmányos kontroll alá kerül.

- A fenti változást követve módosultak az alkotmányjogi panasz sikeressége esetén alkalmazandó eljárásjogi szabályok is: a Kúriának abban az esetben is el kell járnia, ha a Pp. hatálya alá tartozó ügyben nem az alkalmazott jogszabály, hanem maga a bírói jogalkalmazó tevékenység miatt következett be az alapjogi sérelem. Büntető ügyekben kötelezően megismételt eljárás lefolytatására kerül sor.

- Az alkotmányjogi panasz kétféle irányultsága, a vizsgálat két iránya össze is kapcsolódhat: a bírói döntés felülvizsgálatára irányuló eljárásban az Alkotmánybíróság az alkalmazott jogszabály Alaptörvénnyel való összhangját is vizsgálhatja.

- Az új jogintézmény mindenképpen pozitívumként értékelhető abból a szempontból, hogy az alkotmányossági kontroll tárgykörének a bírói jogértelmező tevékenységre való kiterjesztésével megerősíti: jogállamban semmilyen közhatalom sem lehet korlátlan. Előrelépést jelent abból a szempontból is, hogy ösztönzi a bíróságokat az "alaptörvénykonform" jogértelmezésre, a XXI. századi alapjogvédelem hazai és nemzetközi fórumai esetjogának megismerésére. A valódi alkotmányjogi panasz bevezetésekor megfogalmazott kritikák egy része arra irányult, hogy az új jogintézmény hatalmas ügydömpinget, az AB túlterheltségét eredményezi majd. Az elmúlt két év gyakorlatát figyelembe véve azonban úgy tűnik, hogy a testület szigorú befogadási tesztet állított fel annak érdekében, hogy csak a valóban komoly alkotmányossági aggályt felvető döntések érdemi vizsgálatára kerülhessen sor. Ez egyúttal az Alkotmánybíróság önkorlátozásának is tanújele: a szigorú teszt segítségével ugyanis elkerülhető, hogy az AB a bírói jogorvoslat kimerítése után igénybe vehető "még felsőbb" bíróságként működjön.

Az új jogintézménnyel kapcsolatban felmerült a párhuzamos eljárások veszélye, hiszen a jogorvoslati lehetőségek kimerítésének követelményéből nem következik egyértelműen az, hogy a Kúria felülvizsgálati eljárását is igénybe kell venni. A Kúria és az Alkotmánybíróság szoros együttműködése szükséges annak érdekében, hogy mindig az a fórum járjon el, amelyik az adott ügyben a hatékonyabb és gyorsabb jogorvoslatot képes biztosítani.

A párbeszédre alkotmányos keretek között, az alkotmánybírói és a bírói függetlenség messzemenő figyelembevétele mellett kerülhet sor. A két fórum előtt folyamatban lévő ügyekben meghozandó döntések előzetes egyeztetése kizárt, a párbeszéd elsődleges célja a hatásköri összeütközés lehetőségének kiküszöbölése, valamint egymás gyakorlatának megismerése. Az egyenrangú felek párbeszédének alapja az a jogalkotói megoldás, amely mind az Alkotmánybíróság, mind a rendes bírósági rendszer különállóságát megtartotta annak ellenére, hogy a rendes bírósági ítéleteknek az alapjogok érvényesülését elősegítő alkotmányos kontrollt biztosít. E megoldás lényege, hogy a végső szót még az Alkotmánybíróság által felülvizsgált ügyekben is a rendes bíróságok mondják ki. Büntetőügyekben megismételt eljárásban, a polgári perrendtartás hatálya alá tartozó ügyekben pedig a Kúria által meghatározott eljárásban. Mindezekre figyelemmel jelenleg a kapcsolattartásnak egy élő és egy tervezett formája van. Sikeres alkotmányjogi panasz esetén a megsemmisítésről rendelkező AB határozat az ügy irataival együtt - az első fokon eljárt bíróság útján - a Kúriára kerül, a Kúria közjogi tanácsa pedig az eljárási szabályoknak megfelelően nemperes eljárásban dönt a megsemmisítés konkrét jogi hatályáról. Ezzel párhuzamosan a Kúria az Alkotmánybíróság megsemmisítő határozatát is elemzi, és véleményt formál az abban foglalt tartalomról. A tartalmi elemzésről - alkalmanként kritikai észrevételeket is tartalmazó - emlékeztető készül, amelyet a Kúria elnöke megküld az Alkotmánybíróság elnökének. Ily módon az alkotmánybírák megismerhetik az emlékeztető tartalmát. A szakmai kapcsolattartás másik - jelenleg még nem létező, egyeztetés alatt álló - formája egy magas szintű, utólagos konzultációs rendszer. Ennek lényege, hogy az Alkotmánybíróság, illetőleg a Kúria elnöke által kijelölt, 5 alkotmánybíróból és 5 kúriai bíróból álló, időszakonként ülésező fórum vitatja meg a ha-

- 86/87 -

tározattal már lezárt kérdéseket, egymás joggyakorlatának mélyebb megismerése, valamint annak érdekében, hogy a törvényi keretek között teljes mértékben érvényt lehessen szerezni az Alkotmánybíróság alapjogi megállapításainak.

5. Következtetések

Tanulmányomban az elmúlt huszonöt esztendő legjelentősebb állomásait igyekeztem röviden áttekinteni. Az alkotmányvédő és a bírói hatalom kapcsolatára mindvégig a tisztességes, korrekt együttműködés volt a jellemző, és ezen az időnként felszínre kerülő szakmai nézetkülönbségek sem változtattak. Illő megemlíteni az elmúlt huszonöt év alkotmánybírósági és legfelsőbb bírósági elnökeit, akiknek mindenkori személyes hozzáállása meghatározó volt a két intézmény kapcsolatában:

Az Alkotmánybíróságnak a kilencvenes évek első felében meghozott "kulcshatározatai" ma is referenciapontjai az alkotmányos kultúrának, a közhatalom jogállami elvekkel összhangban történő gyakorlásának. Az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság (majd jogutódja, a Kúria) párhuzamosan, egymás hatáskörét tiszteletben tartva küzdöttek a jog uralmáért. S küzdenek napjainkban is, mert - Paczolay Péter szavait idézve - a jogok érvényesítése folyamatos küzdelem, azaz a jogállamiság folyamatos erőfeszítést igényel annak érdekében, hogy követelményeit teljesítsük.[8] Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok tevékenysége más-más szemléletet kíván, ám a közös cél miatt elengedhetetlen az együttműködés, amelynek elsődleges színtere a szakmai konzultáció,

egymás határozatainak megismerése és felhasználása. Azt gondolom, hogy ez a tevékenység nem jut egyhamar nyugvópontra, a társadalmi-gazdasági környezet változásai, a pluralista társadalomban időről-időre bekövetkező értékkonfliktusok, viták újabb és újabb kihívások elé állítják a jogállamiság őreit. Meggyőződésem, hogy az elmúlt két és fél évtized közös munkája hozzájárult az alkotmányos kultúra fejlődéséhez: az Alkotmány, később az Alaptörvény valósággá válásához. A gyakorlatban értelmezett alkotmányos jogok és kötelezettségek az elkövetkező évtizedekben is támpontul szolgálhatnak, ha módunkban áll azokat továbbadni, és az alkotmánybírák és bírák újabb nemzedéke készséget mutat azok átvételére. ■

JEGYZETEK

[1] Trócsányi László: "Az alkotmánybíráskodás és az igazságszolgáltatás kapcsolatának egyes kérdései" Alkotmánybírósági Szemle 2010/1. 120-126.

[2] Köszönet illeti Dr. Solt Pál, Dr. Lomnici Zoltán és Dr. Baka András korábbi legfelsőbb bírósági elnököket az elnöki időszakukat érintő, jelentősebb események felidézéséért.

[3] Nezvál Ferenc megnyitója az országos bírósági vezetői értekezleten, 1957. február 15-én, in: Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez 2. Szerk.: Horváth Ibolya, Solt Pál (Budapest, 1993) 683-701. l.

[4] 11/1992. (III. 5.) AB határozat.

[5] Dr. Varga Zs. András: "A jogegységi határozatok és az Alkotmány rendje" Magyar Jog 2004/6. 333-338.

[6] Hans Kelsen (1881-1973) osztrák születésű jogtudós főművében, a Tiszta Jogtanban abból a neokantiánus premisszából indul ki, miszerint a tények (Sein, van) és a normák (Sollen, legyen) egymástól élesen elkülönülnek, tehát egyikből nem következhet a másik. Ez a megállapítás arra a következtetésre vezet, hogy egy norma (egy Sollen) érvényessége (azaz léte) csak egy másik normából (egy másik Sollenből) származhat. Ezen alapgondolat továbbvitele vezet el a normák hierarchikus felépítésének gondolatához, az ún. kelseni joglépcsőhöz, melynek legfelső szintjén az alkotmány áll.

(Lásd Fazekas Flóra: "Nemzeti jog, nemzetközi jog, közösségi jog Hans Kelsen alapján" Jogelméleti Szemle 2007/2.)

[7] Ezt megerősítette: 13/2013. (VI. 17.) AB határozat, Indokolás [40]-[42].

[8] Dr. Paczolay Péter köszöntője a XII. Magyar Jogászgyűlésen, 2014. szeptember 18-án