"Az alkotmány normaszövege nem minden esetben felel meg a jogi egzaktság kritériumainak, több helyen lényeges normativitásdeficitben szenved."
"Az alapvető jogok definiálása szempontjából valóban nehézséget jelent, hogy az alkotmánybírósági gyakorlat és a jogirodalom többféle eltérő meghatározást használ, s tulajdonképpen nincs dogmatikailag általánosan elfogadott, egységes definíciójuk."
"Érdemes lett volna tehát kimutatni e fogalmak egymáshoz való viszonyát is, különös tekintettel a köztulajdon - állami tulajdon - nemzeti vagyon kapcsolatára."
2009-ben, a rendszerváltó alkotmányozás kezdetének huszadik évfordulóján jelent meg Jakab András szerkesztésében, a Századvég Kiadó gondozásában Az Alkotmány kommentárja (a továbbiakban: Kommentár).
A kétkötetes, 3000 oldal terjedelmű, közel ötven szerző együttműködésében készült, nagy jelentőségű mű a német kommentárműfaj magyarországi meghonosításával az eddigi legátfogóbb alkotmánymagyarázat, amely a jogtudomány mellett a jogalkotás, a jogalkalmazás és a jogászképzés számára is iránytűként szolgál, mivel feldolgozza és rendszerezi az eddigi alkotmánybírósági gyakorlatot, illetve összegzi és szükség szerint fejleszti a magyar alkotmányjog-tudomány dogmatikai eredményeit.
E vállalkozás különösen fontos az alapjogi tárgyú rendelkezések értelmezése tekintetében. A magyar alkotmányban szereplő alapvető jogok ugyanis inkább elvi deklarációra, mint jogi előírásokra emlékeztetnek, és nem túl pontosak, vagyis pontosításra szorulnak.[1] Az alkotmány normaszövege nem minden esetben felel meg a jogi egzaktság kritériumainak, több helyen lényeges normativitásdeficitben szenved.[2] Az alapvető jogok vonatkozásában ennek egyik oka, hogy e jogoknak továbbra is absztrakt etikai-filozófiai jellegük van, és az egyes alapjogok absztraktságuk, puszta etikai meghatározottságuk és jogdogmatikai konkretizálhatóságuk mértékében nagy eltéréseket mutatnak, aminek következtében kimunkáltságuk is kívánnivalót hagy maga után.[3] Másrészt a nemzetközi dokumentumokból történő átvétel nem mindig volt pontos, egyes jogok kimaradtak, más alapjogok pedig nem egyértelmű tartalommal és feltételekkel kerültek átemelésre.[4]
A Fundamentum szerkesztőségének megtisztelő felkérése alapján arra törekszünk, hogy a lap három egymást követő számában bemutassuk és értékeljük a Kommentár egyes alapjogi vonatkozású dogmatikai eredményeit, rámutassunk a munka gyakorlati hasznosíthatóságára. Terjedelmi okokból sajnos nem térhetünk ki az összes alapjogi rendelkezés magyarázatának ismertetésére, mivel az szükségképpen felszínes felsorolást eredményezne. Erre tekintettel a sorozat első részében az alaptörvény I. fejezetében található alapjogokkal kapcsolatos általános rendelkezés (8. §), illetve a 9-14. § kommentárjával foglalkozunk, majd a további két részben a 15. §-t tárgyaljuk és a XII. fejezetben foglalt katalógusból válogatunk.
*
A Kommentár 8. § [Alapjogok korlátozása] című fejezetének szerzője Gárdos-Orosz Fruzsina. A fiatal kutatónő, aki 2005 óta már több alapjogi tárgyú önálló tanulmánnyal jelentkezett, a szerkesztési koncepcióval összhangban rendkívüli alapossággal, 45 oldal terjedelemben, megállapításait közel 200 jegyzettel - ezen belül 50-nél több magyar, 15 angol és 5 német nyelvű szakirodalmi forrásra hivatkozással - alátámasztva elemzi az alapjogokkal kapcsolatos általános rendelkezést. Informatív áttekintést jelent az - egyébként a Kommentár minden fejezetének elején megjelenő - szövegtörténeti elemzés, amely egyrészt a rendszerváltás előtti normaszöveg-változatokat, illetve az akkori módosítások jelentőségét, hátterét és értelmét foglalja össze, másrészt a rendszerváltó alkotmányozás (1989-90) folyamatában eszközölt eljárási és tartalmi változtatásokat tekinti át (19. msz.).
A hatályos rendelkezést vizsgálva a bekezdések sorrendjében bontja ki a szerző az alapjogok védelmének és korlátozásának dogmatikáját. Mivel a 8. § nem csupán a korlátozásról szól, szerencsés lett volna a címet is a fejezet tényleges tartalmához igazítani, például "Alapjogok védelme és korlátozása". Közelebbről kitér az (1) bekezdéssel összefüggésben az alapvető jog fogalmának tisztázására, az alapjogi jogalanyiság elemzésére, a kötelezetti oldal vizsgálatára és az állam alapjogvédelmi kötelezettségének tartalmára; a (2) bekezdést magyarázva a törvényi szabályozás követelményeire és a korlátozhatóság kérdéseire; a (4) bekezdés vonatkozásában pedig a minősített helyzetekben adódó speciális korlátozásra.[5]
Az alapvető jogok fogalmának meghatározására, illetve a fogalmi elhatárolásokra a Kommentár többször is visszatér (10-12. és 20-24. msz.). Első
- 93/94 -
közelítésben a fogalom tárgyi oldalát hangsúlyozza: "Alapvető jognak nevezzük [...] az emberi jogok azon csoportját, amelyet a nemzeti alkotmányok, illetve a nemzetközi egyezmények alapvető jogként ismernek el, és ezáltal a tételes jog részévé tesznek" (11. msz.). Ezt követően az alapvető jog gyűjtőkategóriaként történő megragadására kerül sor: "A magyar Alkotmány alapvető jogokat, azon belül alapjogokat és alkotmányos jogokat, kötelességeket, alkotmányos értékeket és célkitűzéseket tartalmaz", ami az Alkotmánybíróság által kialakított kategóriákon alapul (mint az a 20. msz. alatt olvasható, igaz, konkrét AB határozatra való hivatkozás nélkül).
Az alapvető jogok definiálása szempontjából valóban nehézséget jelent, hogy az alkotmánybírósági gyakorlat és a jogirodalom többféle eltérő meghatározást használ, s tulajdonképpen nincs dogmatikailag általánosan elfogadott, egységes definíciójuk. Ezzel együtt a szerző szintetizálni törekszik a számos szakirodalmi álláspontot, s az ellentmondások ellenére sikeresen mutatja be a fogalmi megközelítéseket.
A szintézis talán kiegészíthető lenne az alapvető jogok fogalmának (közjogi) alanyi jogi, illetve funkcionális megközelítésével. E szerint az alapvető jogok azok az egyértelműen materiális jogi előírások, amelyek egyrészt - lényegük szerint - az egyének (és közösségek) számára általában alanyi jogot - jogosultságot - biztosítanak, azaz megsértésük esetén - pusztán az alkotmányra hivatkozással - az egyén számára bírói (alkotmánybírósági) jogvédelmi igényt keletkeztetnek, korlátozzák és mérsékelik az államhatalmat, vagyis nem csupán a törvényhozót kötik, hanem közvetlenül kötelezik a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás szerveit is.[6] Az alapjogok mint alanyi jogok elsődlegesen a jogosultak (egyének, közösségek) és az állami szervek közötti jogviszonyokban érvényesülnek,[7] vertikális hatályuk közvetlen. A szakirodalomban egyre inkább felismerést nyer az a tény, hogy az alkotmányjogi (közjogi) alanyi jog nem egyenlő a magánjogi alanyi joggal. A különbség indoka az alapjog speciális funkciója, vagyis - klasszikusan - az egyénnek az állammal szembeni védelme. Ezzel szemben a magánjogi alanyi jog elsődlegesen a vagyoni viszonyokban kerül alkalmazásra magánfelek között.[8] Az eltérések indokolják az eltérő fogalomhasználatot, aminek eredményeként az alapjogok esetében az (alapjogi) közjogi alanyi jog elnevezés javasolható.[9]
Az alapvető jog mint gyűjtőfogalom használata pedig azért problematikus, mert annak nem képezik részét az alapvető kötelességek vagy az alkotmányos célok; a Kommentár idézett felsorolása nem említi az alkotmányi tilalmakat, amelyeknek védelmi és alapjogfakasztó hatásuk van; s végül létezik olyan értéktani megközelítés is, amely szerint az alkotmányi érték jelent átfogó kategóriát, s ezen belül helyezendők el az alapvető jogok, kötelességek, alkotmányi célok, alapelvek, tilalmak stb.[10]
Rendkívül értékesnek tekinthető az alapjogi jogalanyiság körében végzett elemzés, különösen a közjogi és a magánjogi jogi személyek tekintetében tett elhatárolás (33-37. msz.), valamint a sérthetetlen és az elidegeníthetetlen jelző értelmezése (40-44. msz.), továbbá az állam alapjogvédelmi kötelezettsége elemeinek feltárása és rendszerezése (passzív, aktív, szubjektív, objektív oldalról is körüljárva). A jogalkotók számára is tanulságosan bontakozik ki a törvényi szabályozás kritériumrendszere és az alapjogi kétharmad problematikája (76-80. msz.).
A dogmatika fejlesztése szempontjából mégis talán a legalaposabban kimunkáltnak az alapjog-korlátozásról szóló pont tekinthető. Ezen belül - a jogirodalmi álláspontokat és az alkotmánybírósági gyakorlatot szintetizálva - a lényeges tartalom szinte megfoghatatlan lényegét sikerül a szerzőnek megragadnia olyan speciális magként határozva meg azt, amely "a korlátozhatóság korlátait mutatja meg" (90. msz.). A szükségesség-arányosság tesztjének módszeres elemzése, a speciális alapjog-korlátozási tesztek és az ésszerűségi próba, valamint a korlátozhatatlan alapjogok körének bemutatása teszi teljes értékűvé a 8. § (2) bekezdés második fordulatának magyarázatát.
*
A Kommentár 9. § [Piacgazdaság], 10. § [Állami tulajdon] és 13. § [Tulajdonhoz való jog] című fejezetének szerzője Salát Orsolya és Sonnevend Pál; a 11. § [Állami tulajdon], 12. § [Szövetkezetek; önkormányzati tulajdon], 14. § [Örökléshez való jog] fejezetet pedig Salát Orsolya írta. Szerencsésnek mondható, hogy a gazdasági rendet alapjaiban meghatározó alkotmányi rendelkezések magyarázatát olyan szerző/szerzőpáros írta, aki(k) a témát már korábbi publikációkban is feldolgozták. A téma szakértőiként tárják fel a releváns alkotmánybírósági gyakorlatot, a joggyakorlat számára érthetővé téve - és az összefüggések feltárására törekedve - mutatják be az egyes alkotmányi rendelkezések funkcióit, tartalmi elemeit.
A szerzők minden egyes szakasz tekintetében igyekeztek igazodni ahhoz a szerkesztői koncepcióhoz, amely az egyes rendelkezések interpretációjának irányait, tartalmát, sorrendjét határozták meg. Ennek megfelelően bontakozik ki például a 9. § tartalma. A piacgazdaság - az alkotmánybírósági határozatok meghatározásának megfelelően - a következő értelmet nyeri: "plurálisan tagolt tulajdoni
- 94/95 -
szerkezetű gazdaság, amely a különböző tulajdonformák egyenjogúságának, valamint a vállalkozás és a verseny szabadságának alkotmányosan elismert elve alapján működik." A fogalomalkotáskor érintik a szerződési szabadságot mint alkotmányos jogot, amely a piacgazdaság tartalmi eleme, illetve a taxiengedélyekkel összefüggő AB határozat alapján mutatják be a vállalkozási szabadság szubjektív és objektív korlátozási lehetőségeit a foglalkozásba lépés tekintetében. Világosan jelzik a szerzők, hogy a vállalkozás szabadsága esetében különbséget kell tenni az alapjog szubjektív és objektív védelmi oldala között. Az utóbbi tekintetében utalnak arra, hogy a vállalkozás joga "nem a 70/B. §-ban foglalt munkához és foglalkozáshoz való jog analógiájára értendő, hanem a 9. § többi rendelkezései fényében". Arra azonban, hogy ez mit takar, nem derül fény, mivel egyrészt nem bontják ki megfelelő részletességgel a 9. § belső összefüggéseit, másrészt nem határozzák meg, hogy mi az állam feladata a piacgazdaságban, közelebbről azt, hogy a piacgazdaság deklarálása hogyan határozza meg az állam által folytatott gazdaságpolitikát, és az milyen következményekkel jár egy olyan alapjogra (a vállalkozás szabadsága), amelynek gyakorlása lehetőségét a piaci viszonyok (kereslet-kínálat) mindenkori állása - tehát főszabályként nem az állam - határozza meg. Ez az állásfoglalás segíthetett volna a többi gazdasági és szociális jognak az alapjogi rendszerben való elhelyezésében, funkciójának, tartalmának meghatározásában is, ami erősítette volna a Kommentár koherenciáját.
A piacgazdaság fogalmának meghatározásához kapcsolódóan kell utalni a [Preambulum] című fejezetre, amelyben a szerzők (Sulyok Márton és Trócsányi László) kijelentik, hogy "a preambulum értelmezési segédlet", amely "nem önálló normatív rendelkezésként, de kötelezően alkalmazandó jogértelmezési segédletként alkalmazandó" (24. msz.). Majd - az AB gyakorlatának megfelelően - rögzítik, hogy a 9. §-ban megjelenő piacgazdaság nem a "preambulumban foglalt szociális piacgazdaság konkretizálása" (48. msz.). Valószínűleg emiatt nem törekedtek a szociális piacgazdaság definíciójának közelebbi és részletesebb meghatározására (például olyan átfogó rend, amellyel a piacgazdaságból működőképes, szabadságot biztosító és emberhez méltó gazdasági és társadalmi rend jön létre[11]), pedig a témának mind közgazdasági, mind jogi szakirodalma - több nyelven is - fellelhető.[12] Ennek két indoka vélelmezhető. Az egyik, hogy mivel az AB gyakorlatilag nem tulajdonít jelentőséget a szociális piacgazdaság kitételnek, a szerzők nem tartották jelentősnek a jelentéstartalom feltárását. Ez az álláspont akkor fogadható el, ha a Kommentárnak csak az a célkitűzése, hogy az alkotmánybírósági határozatokból kiolvasható "értelmezett alkotmányt" rögzítse, és ily módon segítse a joggyakorlatot eligazodni az alkotmány értelmezésében (Az Alkotmány kommentárjának feladata, 131. msz.). A Kommentár azonban célul tűzi ki az "arra érdemes teljes magyar irodal[om]" feldolgozását is, de nem mutat hajlandóságot arra, hogy összefoglalja a releváns külföldi szakirodalmi munkásságot. Az olvasó azonban nehéz helyzetbe kerül, amikor azt tapasztalja, hogy egyes szakaszok kommentárjának megírásakor a szerzőknek nem minden esetben sikerült e szerkesztői elvárásoknak eleget tenni. Mintha ez az egyenetlenség mutatkozna meg a piacgazdaság, a tulajdonhoz való jog, illetve a 10. § értelmezése tekintetében is.
A Kommentár szerzői, a szerkesztő és a szerkesztési munkálatokban részt vevők igen koncentrált és alapos munkáját dicséri az, hogy az egyes rendelkezések között keresztutalások alkalmazásával megmutatják a tartalmi kapcsolatot, elkerülve ezzel az ismétléseket. Ez a technika jelenik meg például a tulajdonhoz és az örökléshez való jog tekintetében (14. § 5-7. msz.), illetve az önkormányzat tulajdonhoz való jogával kapcsolatban (8. § 36. msz, 43. § 14. msz., 44/A. § 30. msz.). Utóbbiak együttes olvasatából (és továbbgondolásából) kibontakozik az, hogy az önkormányzat egyrészt az alkotmány alapján alapjog (tulajdonhoz való jog) alanya lehet, másrészt hogy e jog nem illeti meg az önkormányzatot akkor, amikor például a hatáskörébe utalt közszolgáltatásokhoz kapcsolódó vagyontárgyakról van szó. Zavart okoz azonban, hogy felbukkannak olyan fogalmak, amelyek nem nyernek alaposabb magyarázatot, illetve nem vonulnak végig következetesen a Kommentár egyes fejezetein. Ilyen például a Herbert Küpper által hivatkozott köztulajdon fogalma: "[A]z önkormányzati tulajdon a köztulajdon egyik formája" (44/A. § 28. msz.). A köztulajdont azonban, bár kifejezetten megjelenik a 9. § (1) bekezdésében, a Salát Orsolya és Sonnevend Pál szerzőpáros nem definiálja, sőt nincs a 9. § magyarázatában olyan alcím, amely azt nevesítené. A fogalommagyarázatra azért is szükség lett volna, mert az alkotmány külön
- 95/96 -
szól a magántulajdonról, a köztulajdonról, a tulajdonhoz való jogról és az állami tulajdonról. Érdemes lett volna tehát kimutatni e fogalmak egymáshoz való viszonyát is, különös tekintettel a köztulajdon -állami tulajdon - nemzeti vagyon kapcsolatára. Ez akkor is igaz, ha - legalábbis részben - támogatható az az álláspont, hogy "a tulajdonformák egyenjogúsága és egyenlő védelmére vonatkozó szabály[a] az alkotmányértelmezésben gyakorlatilag fölöslegessé vált". Talán meggyőzőbb lett volna e téma tárgyalása akkor, ha a szerzőpáros - igazodva az alkotmányi megfogalmazáshoz - határozottan külön értelmezi azt, hogy mit jelent az egyenjogúság és külön azt, hogy mit fejez ki az egyenlő védelem.[13] Az egyenlő védelem értelmezése azért is hasznos lett volna, mert az államot - annak ellenére, hogy nem illeti meg a tulajdonhoz való jog - a tulajdonjog és az ebből következő tulajdonvédelem megilleti. Ezt nem érinti a 13. § kommentárja sem.
Az állami tulajdon (10. §) értelmezésekor a Salát-Sonnevend szerzőpáros a témát a kormányzati felelősség, illetve az állami tulajdon magánkézbe adásának lehetősége szempontjából vizsgálja, amely igazolható, maximálisan elfogadható és támogatható, újszerű és sajátos megközelítés (10. § 3-7. msz.). Az olvasónak hiányérzete támad azonban a "nemzeti vagyon" kifejezés elemzését keresve. A szerzőpáros megpróbálja ezt azzal magyarázni, hogy "az állami tulajdonnal csak az egész népet képviselő szervezetek rendelkezhetnek". E megállapítással természetesen nehéz vitába szállni, ugyanakkor az alkotmány kommentárjának az alaptörvény szövegéből kell kiindulnia, azaz valamilyen módon fel kellene oldani a "nép" és a "nemzet" alkotmányi kategóriák közti különbséget vagy meg kellene találni az érintkezési pontokat. Ha e tekintetben az alkotmánybírósági gyakorlat nem nyújt kapaszkodót, támaszkodni lehetne a szakirodalmi álláspontokra, és el lehet jutni egy olyan értelmezésig, amely szerint "[a] »nemzet vagyona« »jogosultja« az állampolgár, a még meg nem született állampolgár (a jövő generációja), illetve az állam területén tartózkodó nem magyar állampolgár. A jogosultság ebben a tekintetben arra utal, hogy kinek az érdekében van az államnak tulajdona/vagyona, illetve azt az állam kinek az érdekében kezeli, azzal kinek az érdekében gazdálkodik."[14] Nem mentes e fejezet az önellentmondástól sem. A szerzők azt állítják, hogy a 10. § (1) bekezdése "valódi normatív erővel nem bíró szabály", annak "önálló értelem nem tulajdonítható", ugyanakkor azt írják, hogy "az állami vagyonnal való gazdálkodás [éppúgy] a kormányzati felelősség magjához tartozik", és "az Országgyűlés egyszerű törvényalkotó többségének hatásköre az állami tulajdonnal való gazdálkodás szervezeti szabályainak megalkotása is" (3-7. msz.).
Az alkotmány 9-14. §-a magyarázatának struktúrájától és tartalmi összetevőitől - és így a szerkesztői koncepciótól is - némiképpen eltér a Sonnevend Pál által írt fejezet: 13. § [A tulajdonhoz való jog]. A szerző a szakasz magyarázatát a korábbiaktól eltérő megközelítésben, mind esszéista, mind "kommentár stílusban" tárgyalja. Kétségtelenül szemléletesen és részletesen mutatja be az alkotmánybírósági gyakorlatot, valamint annak változását (bár ezzel szinte szükségessé teszi az ismétléseket), illetve felhasználja a témakörben született német szakirodalmat, sőt szakirodalmi utalásokkal segítséget is nyújt az e fejezet által részletesebben nem tárgyalt részkérdések további kutatásához. Ugyanakkor kommentárszerűen tárgyalja a tulajdonhoz való jog fogalmát, annak elemeit, személyi hatályát (ez alatt a jogosultakat érti), védelmi körét, a tulajdonhoz való jog korlátozását, amelybe beleérti a tulajdon kisajátítását, illetve az annak nem minősülő korlátozásokat. Jelentős érdeme e fejezetnek az AB gyakorlatából idézett számos példa, amely - case by case jelleggel ugyan, de - segítheti a joggyakorlatot. Emiatt azonban ez a rész nem éri el azt az absztrakciós fokot, amely egy kommentártól talán elvárható. A tulajdonhoz való joggal kapcsolatban Sonnevend kiindulópontja az, hogy - a közelebbről meg nem határozott "kortárs alkotmányjogban uralkodó [...] felfogás szerint" - e jog "természetében különbözik más alapvető jogoktól", és az normatív jelenség (24. msz), és ez azért van így, mert "tulajdonról csak akkor beszélhetünk, ha jogszabályok együttese a különböző javakat meghatározott tartalommal az egyénekhez rendeli" (12. msz.). Ugyanakkor viszont hivatkozik az "alkotmányjog fogalmainak autonómiájára", illetve az alkotmány szupremáciájára (17. msz.). Ez a két megközelítés zavart okoz a Sonnevend által felállított elméletben, de e paradoxon valójában - könnyen beláthatóan - nem is áll fenn. Nincs indoka ugyanis annak, hogy a tulajdonhoz való jogot ne más alapjogokhoz hasonlóan kezeljük (vö. 8. § 11., 20. msz.): az alkotmány tartalmazza, az AB alapjogként definiálta úgy, hogy - tőle szokatlan módon - akként törekedett megtalálni a tulajdonhoz való jog alkotmányi fogalmát, hogy eltávolodott a kezdeti állásponttól, mely szerint a tulajdonhoz való jog megegyezik a
- 96/97 -
magánjogi értelemben felfogott - vagyis addig a jogalkotó által ilyenként meghatározott - tulajdonnal. Ennek felismerésével a fejezet talán feszesebbé válhatott volna. Némiképpen hiányolható a magyarázatból a szociális kötöttség fogalmának kibontása. A szerző a német irodalomra hivatkozva érinti ugyan a témát (83. msz.), de azt nem vonatkoztatja a magyar alkotmányos tulajdonvédelemre, pedig ezzel - és a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatra alapozva - talán egyszerűbben körülírhatta volna a tulajdonhoz való jog korlátozásának és elvonásának összefüggéseit például a következőképpen: A tulajdon alkotmányjogi értelemben vett elvonása minden olyan közhatalmi korlátozást magában foglal, amikor a tulajdonos a tulajdonosi jogai korlátozásáért - tulajdonának szociális kötöttsége miatt - nem tarthat igényt az értékgaranciára, azaz a kártalanításra. Ebben az esetben az a beavatkozás minősül alkotmányosnak, amelynek esetében az arányosság követelménye megvalósul, vagyis a tulajdonkorlátozás súlya arányban áll a közérdekkel, illetve a korlátozás nem sért alapjogot. Az a korlátozás, amely túllép a szociális kötöttségen, akkor lesz arányos, ha - az egyéb feltételek fennállásával - valamilyen értékgarancia megjelenik. A korlátozás végső esete pedig a kisajátítás, amelynek meg kell felelnie az alkotmány 13. § (2) bekezdésében írt feltételeknek. Ezeket Sonnevend a fejezet végén részletekbe menően tárgyalja és magyarázza. ■
JEGYZETEK
[1] Vö. Sajó András: Az önkorlátozó hatalom, Budapest, KJK - MTA ÁJI, 1995, 363-364.
[2] Takács Albert: Az Alkotmánybíróság Magyarországon - tegnap és holnap között in Alkotmányfejlődés és jogállami gyakorlat, szerk. Ádám Antal, Budapest, Hanns Seidel Alapítvány, 1994, 119.
[3] Pokol Béla: A német alkotmányjogi bíráskodás jogelméleti kérdései in P. B.: Pénz és politika, Budapest, Aula Kiadó, 1993, 120.
[4] Chronowski Nóra - Drinóczi Tímea - Petrétei József - Tilk Péter - Zeller Judit: Magyar alkotmányjog III. Alapvető jogok, Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2006, 19.
[5] Hasonló, de tananyag jellegből adódóan sokkal tömörebb dogmatikai megközelítéshez lásd Chronowski-Drinóczi-Petrétei-Tilk-Zeller 4. vj. 24-30.
[6] Ádám Antal: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás, Budapest, Osiris, 1998, 50.
[7] Ádám 6. vj.
[8] Lásd bővebben többek között Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része, Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2002, 253-tól.
[9] Chronowski-Drinóczi-Petrétei-Tilk-Zeller 4. vj. 33.
[10] Ádám 6. vj. 39.
[11] Otto Schlecht: Jólét egész Európának a piacgazdaság előretörésével, Budapest, OMIKK, 1998.
[12] Lásd például Ernst Dürr: The Social Market Economy in the Federal Republic of Germany. Paper Presented at the Symposium Republic of Zimbabwe-Federal Republic of Gemany. Harare. 7th Nov. 1985. Vortrage zur Wirtschafts- und Socialgeschichte. Heft. 11. Nürnberg 1986; Ludwig Erhard: Jólét mindenkinek, Budapest, Konrad Adenauer Alapítvány, 1994; Christian Joerges - Florian Rödl: "Social Market Economy" as Europe's Social Model?, Florance, European University Institute , Department of Law, EUI Working Paper Law No. 2004/8. Italy 2004; Alfred Müller-Ar-mack: Soziale Marktwirtschaft. In Handwörterbuch der Sozialewissenschaften, Bd. 9. Stuttgart 1956; Hans Carl Nipperdey: Soziale Marktwirtschaft und Grundgesetz. 3. Aufl. 1965
[13] Eligazodást nyújthat Drinóczi Tímea: Gazdasági alkotmány és gazdasági alapjogok, Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2006, 182.
[14] Lásd például Zlinszky János: Superflua lex? Non loquitur? 2007. évi CVI. tv. és az Alkotmány, Magyar Jog, 2007/12; Drinóczi Tímea - Frank Ádám: Az állami vagyon kezelésének egységesülő jogi szabályozása, Közjogi Szemle, 2008/4.
Visszaugrás