https://doi.org/10.59851/mj.73.06.8
A Kúria ítéletében a rendőri intézkedésekkel szembeni panaszok tárgyában hozott határozatok megtámadása iránti perek egyes vitás eljárási kérdéseiben foglalt állást. A Kúria egyrészt kimondta, hogy a rendészeti panaszügyben eljáró bíróság a rendőrségi törvény szabályait csak valamely eljárási szabályon keresztül, közvetve tudja megsérteni. A Kúria másrészt megállapította, hogy a felperes az ilyen perben nem hivatkozhat olyan jogsértésekre, sérelmekre, amelyeket korábban a panaszban nem adott elő, mivel a bíróság a határozat jogszerűségét a megvalósításának időpontjában fennálló tények alapján vizsgálja. A tanulmányban e megállapítások kapcsán teszünk kritikai megjegyzéseket.
Jogeset száma: Kfv.VI.37.532/2025/9.
Kulcsszavak: közigazgatási per; közigazgatási jog; jogalkalmazás; hatósági eljárás; rendőri intézkedés; rendészet; panasz; jogszabálysértés; jogsértés
In its judgment, the Curia ruled on certain procedural issues regarding the judicial review of decisions on complaints against police measures. The Curia stated that administrative courts cannot violate the provisions of the Police Act directly, only indirectly, by way of violating a procedural rule. Furthermore, the Curia found that the plaintiff cannot invoke violations of law in such court proceedings that were not previously raised in the complaint itself. Pursuant to the judgement of the Curia, this is attributable to the fact that the court examines the legality of the decision on the basis of the facts existing at the time of its adoption. In this study, we make critical comments on these findings.
Keywords: administrative litigation; administrative law; judicial practice; judicial review; police measures; law enforcement; police complaint; violation of the law
A Kúria ítéletének tényállása szerint az elsőrendű felperes rendőri segítséget kért néhai fiával (a továbbiakban: néhai) szemben, aki zavart, másokra veszélyes magatartást tanúsított. A helyszínre érkező rendőrök intézkedést foganatosítottak a néhaival szemben, így többek között testi kényszer és bilincs alkalmazásával előállították a rendőrkapitányságra. A néhai a rendőrkapitányságra történő szállítás során is agresszívan viselkedett, viselkedésében az ügyeletes orvos által beadott szedatívum sem eredményezett változást, ezért az egyik rendőr három közepes erejű ütést mért a rendőrségi jármű belsejébe, ahol a néhai is tartózkodott. A helyszínre érkező mentők ezt követően nyugtatót adtak be a néhainak, akinek légzése leállt, és újraélesztése vált szükségessé. A mentők eszméletlen állapotban kórházba vitték a néhait, aki néhány nap múlva elhunyt.
A néhai szülei, az első- és másodrendű felperesek ezt követően a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) 92. § (1) bekezdés b) pontja alapján panaszt terjesztettek elő a Független Rendészeti Panasztestülethez a rendőrök által foganatosított intézkedésekkel szemben. A Független Rendészeti Panasztestület állásfoglalásában megállapította a néhai emberi méltósághoz és testi integritáshoz való jogának sérelmét, erre figyelemmel megküldte a panaszt és az állásfoglalást az Országos Rendőrfőkapitány (a továbbiakban: alperes) részére.
Az alperes megismételt eljárás eredményeként hozott határozatával a felperesek panaszát elutasította. Indokolásában kifejtette, hogy alaptalan volt a felperesek azon állítása, miszerint a jogszerűen és arányosan alkalmazott testi kényszer és bilincselés esetén a néhai sérülései nem következtek volna be. Kiemelte, hogy a kamerafelvételek alapján nem állapítható meg, hogy a rendőr gépjármű belsejébe mért ütései pontosan mire vagy kire irányultak. Az aktívan ellenszegülő, a rendőrökkel dulakodó néhai lábára mért ütések alkalmazása nem lépte túl a jogszerű erőszak kereteit, mivel a rendőrség szolgálati szabályzatáról szóló 30/2011. (IX. 22.) BM rendelet (a továbbiakban: Szolgálati Szabályzat) 40. § (2) bekezdése lehetővé teszi a szükséges erejű és irányultságú ütés alkalmazását. A felperesek alaptalanul hivatkoztak arra is, hogy a néhai sérüléseinek ellátása céljából a rendőröknek mentőt kellett volna hívniuk. Az eljáró rendőrök ugyanis késedelem nélkül eleget tettek az Rtv. 18. § (2) bekezdése és 24. § (1) bekezdése szerinti segítségnyújtási kötelezettségüknek, hiszen orvost és mentőt hívtak a helyszínre, így a néhai a helyszíni intézkedés megkezdésétől számított fél órán belül orvosi ellátásban részesült.
A felperesek keresettel támadták az alperes határozatát, amelyet az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével alaptalanként elutasított.
Indokolásában rámutatott, hogy a rendészeti panaszügyekben a vizsgálat irányát a panasz határozza meg, így a panaszt a keresetben már nem lehet kiegészíteni. Jelen esetben a panasz kifejezetten azt tartalmazta, hogy a néhai zavart magatartása folytán a rendőri intézkedés kezdeti jogalapja fennállt, így a testi kényszer és a bilincs alkalmazása, továbbá az előállítás indokolt volt. Kiemelte, hogy az ellenszegülő és a rendőrökkel dulakodó néhaival szemben nem volt kizárt a testi kényszer és a bilincs egyidejű alkalmazása. Utalt rá, hogy az elsőrendű felperes segélyhívása folytán a rendőrség intézkedési kötelezettsége fennállt. A rendőrökkel szemben indult büntetőeljárásban beszerzett bizonyítékok alapján sem volt meg-
- 414/415 -
állapítható a szükségesség és arányosság követelményének sérelme. Kiemelte, hogy a Szolgálati Szabályzat 40. § (2) bekezdése lehetővé teszi a szükséges erejű és irányultságú ütés alkalmazását, ezért az aktívan ellenszegülő, dulakodó néhai lábára mért ütések nem lépték túl a jogszerű erőszak kereteit, továbbá a kényszerítő eszközök együttes alkalmazása szükséges és arányos volt.
Kiemelte, hogy az orvosi vizsgálat szükségessége nem egyéni megítélés vagy igény, hanem a nyilvánvalóan észlelhető egészségügyi állapot alapján ítélhető meg. Az intézkedő rendőrök úgy ítélték meg, hogy a néhai nem szorul sürgős orvosi ellátásra, annak szükségessége pedig csak a rendőrkapitányságra szállítását követően merült fel, amikor is a néhai fél órán belül ellátásban részesült. Utalt arra is, hogy segélyhívás során az elsőrendű felperes kifejezetten úgy nyilatkozott, hogy nem tartja szükségesnek mentő küldését. A bíróság a felperesek által az egészségügyi ellátás kapcsán a keresetben előadott, de a panaszban nem hivatkozott érvek vizsgálatát mellőzte.
A jogerős ítélettel szemben a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet. Ebben előadták, hogy a jogerős ítélet sérti az Rtv. 2. §-át, 15-16. §-ait, valamint 47-48. §-ait. Kiemelték, hogy a néhai számára az ellátást igénylő, drogfogyasztásból eredő pszichózisa, a testi kényszer következtében elszenvedett és a szállítás előtt ellátást igénylő sérülései, valamint önkívületi állapota miatt már a helyszínen mentőt kellett volna hívni. Utaltak rá, hogy a 32/2014. (VIII. 29.) ORFK utasítás (a továbbiakban: ORFK utasítás) alapján a rendőröknek észlelniük kellett volna, hogy a néhai kábítószeres befolyás alatt áll. Az orvosi ellátás szükségességét támasztja alá, hogy a szedatívum beadását az ügyeletes orvos és mentők is szükségesnek tartották, tehát ez az állapot az intézkedés elsődleges helyszínén is fennállt. Utaltak rá, hogy nincs jelentősége annak, hogy az elsőrendű felperes nem tartotta szükségesnek a mentők hívását, mivel a rendőrség objektív életvédelmi kötelezettsége nem függ ettől. A néhai megütése a járműben minden jogalapot nélkülözött, arra a Szolgálati Szabályzat sem adott jogalapot. Bár a néhai önhibából eredő pszichotikus állapota folytán szegült ellen az intézkedésnek, ez nem jelenti azt, hogy vele szemben bármilyen módon fel lehetett lépni. A néhai sérüléseit tehát bűncselekmény szintjét el nem érő, de aránytalan rendőri intézkedés eredményének tartották.
A Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a megelőző eljárás a felperesek panasza mint tulajdonképpeni eljárásindító kérelem alapján indult meg, amiből a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 85. § (2) bekezdése alapján az következik, hogy a rendőri intézkedésekkel kapcsolatban olyan új jogsérelmet már nem lehet előadni a perben, amelyre a felperesek a panaszban nem hivatkoztak.
A Kúria kiemelte továbbá, hogy a felülvizsgálati eljárás rendeltetése nem egy másodfokú eljárás lefolytatása. Ekként, ha a fél a felülvizsgálati kérelmében nem azt fejti ki, hogy a jogerős ítélet miért jogszabálysértő, vagy miért tér el a Kúria közzétett határozatától, hanem a hatósági eljárásban vagy a keresetlevélben tett nyilatkozatait ismétli meg, felülvizsgálati kérelme nem vezethet eredményre. A félnek tehát a jogerős ítélet jogszabálysértő mivoltára vonatkozó hivatkozása esetén meg kell jelölnie, hogy az ítélet mely jogszabályhelyet sértette meg, és elő kell adnia a jogszabálysértést és hivatkozásának indokait is. A felperesek e követelménynek nem tettek eleget, ugyanis felülvizsgálati kérelmükben nagyrészt korábbi előadásaikat ismételték meg, illetve visszautaltak a keresetlevélre, azonban a jogerős ítélet jogszabálysértő voltára vonatkozó érvek előadására nem került sor. A felülvizsgálati eljárás tárgya a jogerős ítélet, nem pedig az alperesi határozat vagy a rendőri intézkedés jogszerűsége, arányossága vagy alapjogsértő jellege.
A Kúria ezzel összefüggésben kiemelte, hogy a felperesek felülvizsgálati kérelmükben kizárólag az Rtv. 2. §-a, 15-16. §-ai, és 47-48. §-ai megsértése miatt tartották jogszabálysértőnek a jogerős ítéletet. E rendelkezések ugyanakkor kizárólag a rendőrség feladatait és az egyes intézkedésekkel szembeni követelményeket szabályozzák, így azokat "a jogerős ítélet közvetlenül nem, legfeljebb csak valamely, a bíróság eljárására vonatkozó jogszabály alkalmazásával közvetve tudja megsérteni", ilyet azonban a felperesek nem jelöltek meg.
A felperesek állították ugyan, hogy az elsőfokú bíróság azzal követett el jogszabálysértést, hogy az ügy körülményeit kirívóan okszerűtlenül mérlegelte, azonban e körben jogszabálysértést nem jelöltek meg, és nem fejtették ki a kirívó okszerűtlenség mibenlétét sem. A Kúria utalt rá, hogy a kirívó okszerűtlenség megállapításához a felpereseknek meg kellett volna jelölniük, hogy mely bizonyíték értékelését és miért tartják kirívóan okszerűtlennek, és ez miként hatott ki az ügy érdemére. Az elsőfokú bíróság a releváns bizonyítékokra figyelemmel volt, így a felperesek bizonyítékértékeléssel kapcsolatos általános hivatkozásai nem vezethettek eredményre.
A Kúria utalt rá, hogy a közigazgatási perben a bíróság hivatalból csak korlátozottan vehet figyelembe tényeket. Nincs olyan rendelkezése a Kp.-nak, amely alapján a bíróságnak általában hivatalból kellene figyelembe venni olyan tényeket, amelyekre vonatkozóan ezt jogszabály nem írja elő. Felperesi hivatkozás hiányában ezért a Kúria nem értékelhette, hogy az iratanyagban nem lelhető fel a jármű belsejébe ütő rendőr jelentése és az ennek parancsnoki kivizsgálásáról készült irat, továbbá hogy a rendőri jelentés és a kényszerítő eszköz alkalmazásáról készített vélemény és kivizsgálás nem is említi e rendőrt a jelenlévők között.
A Kúria kiemelte továbbá, hogy a Kp. 85. § (7) bekezdése nem képezi akadályát annak, hogy a közigazgatási bíróság felmentő ítélet esetén is megállapítsa, hogy a vád tárgyává tett magatartást a terhelt tanúsította. Ha azonban ennek során a bíróság a büntetőeljárás bizonyítékait is felhasználja, csak akkor állapíthat meg eltérő tényállást, ha a büntetőeljárás során nem értékelt bizonyítékokat is
- 415/416 -
figyelembe vesz. A felperesek ugyanakkor a testi kényszer kapcsán nem hivatkoztak olyan tényre, amely a tényállás megalapozatlanságát vagy az abból levont következtetések okszerűtlenségét alátámasztotta volna.
A Kúria arra is utalt, hogy a mentő kihívásával kapcsolatban a felperesek a panaszban és a keresetben eltérő indokokat adtak elő. A panasz szerint a felperesek a sérülések ellátásának elmaradásával, késedelmével kapcsolatban tartották indokoltnak a mentő hívását. Ezzel szemben a keresetben már azért tartották szükségesnek ezt, mert a néhai kábítószerből eredő pszichotikus állapotban volt, amit a rendőröknek fel kellett volna ismerniük. A Kúria szerint ugyanakkor nem az egyéni megítélés, hanem a nyilvánvalóan észlelhető egészségügyi állapot alapján dönthető el, hogy az orvosi vizsgálat szükséges-e. Az orvosi ellátás szükségességét a rendőrségnek kell vizsgálnia, és az alapján kell döntenie arról, hogy az érintett szorul-e orvosi ellátásra. A tevékenységirányító azért nem küldött a rendőrökkel együtt mentőt is a helyszínre, mert azt az elsőrendű felperes által adott tájékoztatás alapján nem tartotta szükségesnek, így ezt a felperesek utóbb már nem sérelmezhetik alappal.
Végül kiemelte a Kúria, hogy a felperesek arra is hivatkoztak, hogy a rendőröknek az ORFK utasítás alapján a helyszínen észlelniük kellett volna, hogy a néhai kábítószert fogyasztott, ezért mentőt kellett volna hívniuk. Erre ugyanakkor a felperesek a panaszukban nem hivatkoztak, ezért arról az alperes sem dönthetett, így az elsőfokú bíróság a Kp. 85. § (2) bekezdése alapján alappal mellőzte e hivatkozás elbírálását.
A Kúria határozatában a rendőrségi intézkedésekkel szembeni panasz tárgyában hozott hatósági döntések megtámadása iránti perek kontextusában két fontos közigazgatási perjogi kérdésben foglalt állást.
Ehhez kapcsolódóan azonban szükséges a rendészeti panaszügyekben érvényesülő sajátos jogorvoslati rend rövid bemutatása.[1] A rendőrség intézkedésével szemben az érintett személy panaszt nyújthat be az Rtv. 92. § (1) alapján, amelyet a hatáskörrel rendelkező rendőri szerv hatósági eljárásban kivizsgál, és döntést hoz arról, majd a panaszos e döntéssel szemben fordulhat bírósághoz. Végül a bíróság jogerős ítéletével szemben a panaszos felülvizsgálati kérelmet terjeszthet elő. Ez azt jelenti, hogy az Rtv. rendőri intézkedésekre vonatkozó anyagi jogszabályi rendelkezéseit az intézkedő rendőr alkalmazza elsőként, amikor a helyszínen dönt az intézkedés alkalmazásáról. Az intézkedéssel szembeni panaszt elbíráló alperes már maga is "csupán" a megtörtént intézkedés jogszerűségét vizsgálja. Ez magában foglalja annak vizsgálatát, hogy a rendőr helyesen jutott-e arra a következtetésre, hogy az adott intézkedés Rtv. szerinti anyagi jogi feltételei fennálltak, valamint hogy az intézkedés alkalmazásának módja megfelelt-e az Rtv. anyagi jogi szabályainak.
A Kúria egyrészt kimondta ítéletében, hogy a rendészeti panaszügyben eljáró bíróság az Rtv. szabályait közvetlenül nem, csupán valamely eljárási jogszabály alkalmazásával, közvetve tudja megsérteni, következésképp a felülvizsgálati kérelemben nem elegendő az Rtv. egyes megsértett rendelkezéseinek megjelölése. Ez az érvelés - álláspontunk szerint - téves, figyelemmel az alábbiakra.
Kiindulópontunk, hogy a felülvizsgálati kérelemben a Kp. 115. § (2) bekezdése nyomán alkalmazandó Kp. 100. § (2) bekezdés b) pontja alapján a félnek meg kell jelölnie a felülvizsgálatot megalapozó jogszabálysértést, azaz hogy a bíróság eljárása vagy határozata mely jogszabályi rendelkezéssel ellentétes. Kétségtelen, hogy e jogszabálysértésnek kifejezetten a jogerős határozatra, illetve a jogerős határozatot hozó bíróság eljárására kell vonatkoznia, mivel a felülvizsgálati eljárás tárgya a Kp. 115. § (1) bekezdése alapján a jogerős határozat.[2] Azt is helyesen állapította meg a Kúria, hogy nem teljesíti e követelményt a kérelmező, ha felülvizsgálati kérelmében csupán megismétli a keresetben foglaltakat, hiszen a keresetben a Kp. 37. § (1) bekezdés g) pontja alapján közigazgatási cselekmény jogsértő mivoltára kell hivatkozni, tehát a kereset fogalmilag nem tartalmazhat a jogerős határozatra vonatkozó jogszabálysértést.[3]
Ebből azonban - álláspontunk szerint - nem következik az a Kúria által tett megállapítás, hogy a jogerős határozatot hozó bíróság ne tudná közvetlenül megsérteni az Rtv. szabályait. Az Rtv. felperesek által felhívott szabályai a rendőri intézkedés anyagi jogszabályi feltételeit tartalmazzák, amelyek megsértését az alperes a panasz alapján vizsgálni köteles. Ezek tehát lényegében a közigazgatási cselekmény megvalósítása során alkalmazott anyagi jogszabályi rendelkezéseket takarják. Márpedig a közigazgatási perben a bíróság nem csupán az alperes eljárásának formális jogszerűségét vizsgálja, hanem azt is, hogy az alperes helytállóan értelmezte-e és alkalmazta-e az irányadó anyagi jogszabályokat. E követelmény következik a jogorvoslathoz való alapjogból is, amely szerint a közigazgatási határozatok felülvizsgálata nem korlátozódhat az eljárási szabályok betartásának vizsgálatára.[4]
- 416/417 -
A joggyakorlat és a szakirodalom erre figyelemmel különbséget tesz a közigazgatási szervek eljárási és anyagi jog(szabály)sértései között.[5]
Az anyagi jogsértés állítása esetén a felperes azt vitatja, hogy az alperes helyesen értelmezte és alkalmazta az ügyében a rá irányadó anyagi jogszabályi rendelkezéseket. Tipikus példa, amikor a felperes állítása szerint az alperes a feltárt tényállást nem a megfelelő anyagi jogi norma alá szubszumálta, tehát a történeti tényállásra nem a megfelelő törvényi tényállást alkalmazta. Szintén anyagi jogsértést állít a felperes az esetek egy részében akkor, amikor az alperes által elvégzett jogi (anyagi) mérlegelés helyességét vonja kétségbe.[6]
Az anyagi jogsértések elbírálásához a bíróságnak szükségképpen értelmeznie kell az alperes által alkalmazott anyagi jogszabályi rendelkezéseket, és erről számot kell adnia ítéleti indokolásában. Ha pedig azt állapítja meg, hogy az alperes tévesen értelmezte az anyagi jogot, akkor orvosolnia kell az ebből fakadó jogsérelmet ítéletével. Következésképp, a felek az ítélettel szembeni felülvizsgálati kérelemben is vitathatják az elsőfokú bíróság anyagi jogi normákra vonatkozó jogértelmezését. Ebben az esetben a kérelmezőnek a Kp. 100. § (2) bekezdés b) pontja szerinti jogszabálysértésként egy anyagi jogszabályi rendelkezést kell megjelölnie, amellyel azt állítja, hogy a bíróság tévesen értelmezte jogerős ítéletében az ügyre irányadó (az alperes által a közigazgatási cselekményben alkalmazott) anyagi jogi normákat.
A Kúria érveléséből úgy tűnik, mintha a felülvizsgálati kérelemben megjelölt anyagi jogszabálysértéshez szükségképpen társítani kellene egy, a bíróság által megvalósított eljárási szabályszegést is. Ez a megközelítés álláspontunk szerint azért nem helytálló, mert a bíróság által megvalósított anyagi jogszabálysértés (tehát: az alperes által alkalmazott anyagi jogi norma téves értelmezése) nem feltétlenül eredményezi egyúttal a Kp. szabályainak megsértését is. Ha például csak az képezi vita tárgyát a per során, hogy az alperes helyesen szubszumálta-e a tényállást egy adott anyagi jogszabályi rendelkezés alá, akkor a bíróságnak tisztán (anyagi) jogkérdésben kell döntenie. Ha a bíróság ilyen esetben tévesen értelmezi az anyagi jogszabályi rendelkezést, ezzel önmagában nem valósít meg eljárási szabályszegést is.[7] A Kúria jogértelmezése arra az eredményre vezetne, hogy a felülvizsgálati eljárást kizárólag a jogerős határozatot hozó bíróság által megvalósított eljárási szabálysértések alapoznák meg, ami nem következik a Kp. 115. § (1) bekezdéséből, ellentétes a Kúria által általánosan követett gyakorlattal, továbbá sértené a jogorvoslathoz való jogot is.
Mindez a rendészeti panaszügyekben is irányadó, hiszen a klasszikus hatósági ügyekhez képest itt csupán annyi változás van, hogy a jogorvoslati fórumrendszer a panaszeljárás révén magában foglal egy további lépcsőt. Következésképp, ha a felperes azt állítja a panaszában, hogy az intézkedés alkalmazásának Rtv.-ben foglalt anyagi jogszabályi feltételei hiányoztak, vagy az alkalmazás módja az Rtv.-ben foglalt anyagi jogszabályi rendelkezésekbe ütközött, akkor az alperesnek vizsgálnia kell az Rtv. megsértését, majd az elsőfokú bíróságnak erre irányuló kereset esetén állást kell foglalnia arról, hogy az alperes helytállóan értelmezte-e és alkalmazta-e ezeket a jogszabályi rendelkezéseket. Ha pedig a felperes vitatja az Rtv. anyagi jogszabályi rendelkezéseinek elsőfokú bíróság általi értelmezését, akkor erre önmagában is hivatkozhat a felülvizsgálati kérelmet megalapozó anyagi jogszabálysértésként.
A Kúria másrészt azt is kimondta ítéletében, hogy a Kp. 85. § (2) bekezdése az a szabály, amely kizárja, hogy a felperes a perben olyan "sérelmeket" adjon elő a rendőri intézkedéssel kapcsolatban, amelyre korábban a panaszban nem hivatkozott. Abban egyetértünk a Kúriával, hogy a bíróság nem bírálhat el olyan "sérelmeket", panaszelemeket, amelyeket a felperes a panaszában elő sem terjesztett. Ez azonban álláspontunk szerint nem a Kp. 85. § (2) bekezdéséből, hanem a hatósági eljárást megindító kérelemre és a közigazgatási per tárgyára vonatkozó rendelkezések rendszertani értelmezéséből vezethető le az alábbiak szerint.
A Kp. 85. § (2) bekezdése szerint a bíróság a közigazgatási tevékenység jogszerűségét - ha törvény eltérően nem rendelkezik - a megvalósításának időpontjában fennálló tények alapján vizsgálja. E rendelkezés tehát azt határozza meg, hogy a bíróság jogszerűségi vizsgálata során a releváns, a keresetet megalapozó tények közül mely időpontig bekövetkezett tények vehetők figyelembe. A Kúria érvelésének logikai hibája ott érhető tetten, hogy az Rtv. 92. § szerinti panasz egy hatósági eljárást megindító kérelemnek minősül, márpedig az eljárásindító kérelem és annak tartalma nem vonható a tények körébe.
Az eljárásindító kérelem tartalma ugyanis a közigazgatási per szempontjából nem egyszerűen egy keresetet megalapozó tény, hiszen a kérelem a hatósági eljárás kereteit és ekként a közigazgatási cselekmény tartalmát is meghatározza.[8] A hatóság csak arról dönthet, amit a fél
- 417/418 -
a kérelemben kér, azon nem terjeszkedhet túl.[9] Következésképp, a hatóság rendészeti panaszügyekben is csak azon sérelmekről dönthet a közigazgatási cselekményben, amelyek a panaszban szerepelnek. A klasszikus hatósági döntések megtámadására irányuló közigazgatási per tárgyát pedig a Kp. 4. § (1) bekezdése és 85. § (1) bekezdése alapján a közigazgatási cselekmény jogszerűsége képezi, a per tehát a közigazgatási cselekmény indokainak korlátai között folyik.[10] Ebből fakadóan olyan sérelmek, igények nem képezhetik a közigazgatási per tárgyát, amelyekről a közigazgatási cselekmény nem rendelkezett, és amelyekről - kérelem hiányában - nem is kellett rendelkeznie. Végül megjegyezzük, hogy a Kúria a korábbi precedenshatározataiban is e levezetésre - és nem pedig a Kp. 85. § (2) bekezdésének funkcionálisan megfelelő, a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 339/A. §-ában foglalt szabályra - alapította azt a gyakorlatát, hogy a rendőri intézkedéssel szembeni panasz meghatározza a per kereteit.[11] ■
JEGYZETEK
[1] A szabályozás részletes ismertetésétől eltekintünk, figyelemmel arra is, hogy az Rtv. 92-93. §-ai időközben módosultak. A szabályozás kialakulására lásd Patyi András: Szervezet és hatáskör alapkérdései közigazgatási bíráskodásunk hatályos rendszerében. Jogtudományi Közlöny, 2002. (3), 132-134. Az viszont kérdéses, hogy szükség van-e még a rendészeti panaszra mint jogintézményre, hiszen a Kp. a hatósági intézkedések megtámadását is lehetővé teszi, lásd Barabás Gergely: 4. § 3. A közigazgatási/hatósági intézkedés helye a Kp.-ban és a közreműködők. In: Barabás Gergely - F. Rozsnyai Krisztina - Kovács András György (szerk.): Nagykommentár a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvényhez. Budapest, Wolters Kluwer, 2025. Jogtár-formátumú kiadás.
[2] Kfv.VII.45.168/2022/7.; Kfv.III.45.073/2023/9.
[3] BH 2015.241.; Kfv.I.35.626/2015/2.; Kfv.II.37.680/2023/2.; Kfv.II.37.682/2023/2.; Kfv.II.37.750/2022/2.; Kfv.III.37.092/2024/2.
[4] 3324/2024. (VII. 29.) AB határozat [30]; l. még 23/1998. (VI. 9.) AB határozat II.2.; 3064/2014. (III. 26.) AB határozat [15].
[5] Lásd például az 1/2011. (V. 9.) KK vélemény; Kfv.III.37.763/ 2017/9.; Kfv.V.35.217/2016/5. A szakirodalomból lásd F. Rozsnyai Krisztina: Hatékony jogvédelem a közigazgatási perben. Budapest, ELTE Eötvös, 2018. 161-175.; a keresetváltoztatás kapcsán lásd ugyanerre Bíró Péter: A Kúria közigazgatási perben történő keresetváltoztatás fogalmát elemző végzése. Jogesetek Magyarázata, 2022. (4).
[6] 2/2015. (XI. 23.) KMK vélemény; Kis Krisztián: A mérlegelési jogkörben hozott hatósági döntések felülvizsgálatának kúriai gyakorlata. Magyar Jog, 2025. (7), 419-425. DOI: https://doi.org/10.59851/mj.72.07.2
[7] Lehet úgy érvelni, hogy a bíróság ilyenkor is megsérti a hatékony jogvédelem biztosítására [Kp. 2. § (1) bekezdés] vagy az ítéleti rendelkezésekre (Kp. 88-95. §) vonatkozó eljárási szabályokat, azonban ezek semmilyen többlettartalmat nem hordoznak egy anyagi jogszabálysértés mellett, így ezek megjelölésének megkövetelését túlzott formalizmusnak tartjuk.
[8] Pertárgyfogalom-alapú megközelítésben az eljárásindító kérelem tartalma nem a tények, hanem a közigazgatási cselekmény fogalmán keresztül hat ki a perre, lásd Kárász Marcell: A Kúria végzése a megismételt hatósági eljárásra vonatkozó iránymutatás kötőerejéről. Jogesetek Magyarázata, 2025. (3-4).
[9] Barabás Gergely: 35. § 5. A hatóság kérelemhez kötöttsége. In: Barabás Gergely - Baranyi Bertold - Fazekas Marianna (szerk.): Nagykommentár az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvényhez. Budapest, 2025. Jogtár-formátumú kiadás.
[10] Kovács András György: 85. § 1. A Pp. érdemi döntés korlátait szabályozó 342. §-ához való viszony és a kereseti kérelemhez kötöttség eltérő értelmezése a Kp.-ban. In: Barabás Gergely - F. Rozsnyai Krisztina - Kovács András György (szerk.): Nagykommentár a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvényhez. Budapest, Wolters Kluwer, 2025. Jogtár-formátumú kiadás.
[11] Kfv.II.37.366/2011/4.; Kfv.II.37.101/2014/5.; Kfv.II.37.861/ 2014/7.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola
Visszaugrás
