A jog és így a perjog egyik legfőbb feladatának a társadalmi kihívásokra, illetve elvárásokra való minél gyorsabb és megfelelőbb válaszadást tekinthetjük. A büntetőeljárási jog területére ezt akként fordíthatnánk le, hogy a törvényhozónak a kodifikáció során meg kell teremtenie az összhangot a kiszámíthatóság és a rugalmasság, a hatékonyság és a jogbiztonság, valamint a gyorsaság és a megalapozottság között. Ennek érdekében törekednie kell arra, hogy a jogintézmények minél szélesebb körét bocsássa a jogalkalmazó rendelkezésére. E követelménynek felel meg a törvényhozás azáltal, hogy az általános perrendi szabályok mellett - az eljárás gyorsítása érdekében - megteremtette többek között a bíróság elé állítás jogintézményét, avagy lehetővé tette, hogy a tanút a bíróság helyett a felek hallgassák ki.
A felek általi kihallgatás lehetősége a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban: Be.) 295. §-a alapján 2003. július 1. napja óta de iure létező jogintézményük.[1] Mégis a normahely alkalmazásával kapcsolatban végzett empirikus kutatások[2] rámutattak arra, hogy a jogintézmény de facto nem vagy alig működik. Közvetetten, de ezen a helyzeten igyekezett változtatni az egyes eljárási és az igazságszolgáltatást érintő egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi LXXXIX. törvény 23. §-a által bevezetett kiemelt jelentőségű ügyek külön eljárás is, amely az utóbb történt hatályon kívül helyezésekből adódóan átmeneti időre ugyan, de előtérbe helyezte és kibővítette az eljárásban részt vevők felek általi kihallgatását.
Mielőtt a felek általi kihallgatással kapcsolatos elméleti és gyakorlati kérdésekre rátérnék, szükségesnek vélem a jogintézmény gyökereinek bemutatását. Jogtudományunk a büntető igazságszolgáltatás három típusát különbözteti meg: a vádelvű (akkuzatórius), a nyomozóelvű (inkvizitórius), illetőleg a kettő elemeit magába olvasztó, vegyes eljárási rendszert.
A vádelvű eljárási rendszer lényegét tekintve egymással szembenálló egyenlő jogú felek jogvitája. Az eljárás a sértett kezdeményezésére indul, és valójában egy szakasza van: a bírósági rész, ahol az ügy érdemben eldől. Az eljárás során az egyes feladatok (vád, védelem és ítélkezés) egymástól világosan elkülönülnek. A bíró szerepe passzív, a felek által végzett bizonyítás ellenőrzéséről, a törvényesség betartatásáról, vagyis arról gondoskodik, hogy a vád és a védelem alanyai alkalmazkodjanak a bizonyítás formai szabályaihoz. A vádelvű rendszerben a bizonyítás szabadabb, annak megválasztása és teljesítése a felek dolga. Főszabályként a vád tanúit először a vádló, a védelem tanúit először a védelem alanyai hallgatják ki, amelyet a másik fél keresztkérdései követnek. A bizonyítás körében kiemelendő a vádlott szerepe, akinek testamentuma külön bizonyítási eszközként nem szerepel e modellben, hisz
- 28/29 -
megilleti a hallgatás joga, amennyiben azonban vallomást tesz, igazmondási kötelezettség terheli.[3]
A nyomozóelvű eljárásban ezzel szemben az officialitás az elsődleges: a bűnüldöző hatóság nincs kötve a felek indítványaihoz, annál kevésbé sem, mivel ebben az eljárásban nincsenek eljárásjogi értelemben vett felek, a funkciómegosztás nem érvényesül, az eljáró hatóság egyesíti a bűnüldözés, a védekezés és az ítélkezés funkcióit. Az eljárásban fokozott jelentőséggel bír az előkészítő szakasz, amely nem pusztán az adatgyűjtést szolgálja, hanem a bizonyítást is. A bírósági szakasz "álper", amely a bűnösség vélelmére épül, a terhelt nem alanya, csupán tárgya az eljárásnak. A bíró aktív szerepet játszik: meghatározza az eljárás irányát és módját, mivel legfőbb feladata az objektív igazság megállapítása, és ebben nem kötik a felek indítványai, ezektől függetlenül, ezeken túlmenően is keresi az igazságot. Végül fontos jellemező, hogy a nyomozóelvű rendszer bizonyítási eljárása kötött.[4]
A vegyes rendszer az akkuzatórius és az inkvizitórius rendszerek egyesítéséből jött létre és mindkét rendszerből átvette a megfelelőnek tartott elemeket és azokat igyekezett optimalizálni. Törekedett a közérdek és a magánérdek egyensúlyának fenntartására. Nyomozati szakban inkább az inkvizitórius elemeket, a tárgyalás során inkább az akkuzatórius elemeket építette be. Az eljárási funkciók elkülönülnek, de olykor a bíró vagy az ügyész is ellát védelmi feladatokat. A bizonyítási rendszer szabad, bár vannak bizonyítási tilalmak és módszerbeli kötöttségek. A terhelt az eljárás alanya, akinek ügyféli jogosítványai vannak, de a nyomozás során ezek korlátozottak. A terhelti vallomás bizonyítási eszköz, ugyanakkor megilleti a hallgatás joga.[5]
Amint azt az előzőekben már említettem, a felek általi kihallgatás intézményét jelenkori eljárásjogunkba a 2003. július 1. napján hatályba lépő Be., azon belül is az azt a kihirdetést követően módosító törvények[6] hozták be. A Be. 295. § (1) bekezdése értelmében az ügyész, a vádlott és a védő indítványára a tanács elnöke jogosult dönteni arról, hogy a tanút a kihallgatását kérő eljárási szereplő hallgassa ki. Az egyenes kérdezést követően lehetőség van rá, hogy az ellenérdekű fél kérdéseket tegyen fel (keresztkérdezés), illetőleg a sértett kérdések feltevését indítványozza. Jelentékeny szabály, hogy a tanács elnöke és a bíróság tagjai a kihallgatás során a jelzett sorrendtől független, bármikor kérdést intézhetnek a tanúhoz, azzal a kikötéssel, hogy az első kérdés joga minden esetben az indítványozót illeti meg.[7]
Ha a hatályos szabályozást megvizsgáljuk könnyen felismerhető, hogy annak bevezetésével a jogalkotó célzott lépéseket kívánt tenni az akkuzatórius eljárás egyik legismertebb elemének a kontinentális eljárásban történő meghonosítására. A kiemelt jelentőségű ügyek külön eljárás megteremtésével és a kógens szabályozással - még ha csak időlegesen is - de a jogalkotó az eljárások időszerűségének a javítására törekedett. Látni kell azonban azt is, hogy a magyar szabályozás több lényeges pontban eltér az angolszász módszertől. Egyrészt a szabályozás nem tesz különbséget az indítványozó és a keresztkérdező kérdéseinek természete között, másrészt a bírót nem zárja el a tényállás tisztázása érdekében feltett kérdések elöl, harmadrészt a tanú szavahihetőségét érintő, netán életvezetési problémáit firtató szuggesztív kérdések feltevését kirekeszti az eljárásból.[8] Végül és álláspontom szerint ez a legjelentősebb eltérés, a korábbi szabályozás nem volt tekintettel a terheltnek a kontinentális és az angolszász jogrendszerben betöltött eltérő eljárási helyzetére, az igazmondási kötelezettség hiányából adódóan a vallomása sajátos megítélésére.
Az egyik legfőbb közjogi érv a felek általi kikérdezés bevezetése mellett a bírói pártatlanság biztosítása. Eszerint a felek általi kihallgatás jobban garantálja a pártatlanság objektív mérce szerinti érvényesülését, mint a bírói kikérdezés, amely könnyen azt a benyomást keltheti a vádlottban, hogy a bíró az ügyész mellett második vádlóként lép fel.[9] A magyar Alkotmánybíróság a nemzetközi emberi jogi szervezetek joggyakorlatát adaptálva, a bírói függetlenség és pártatlanság megítélése tekintetében a kettős teszt intézményét alkalmazza. Eszerint a pártatlan bírósághoz való alkotmányos alapjog az eljárás alá vont személy iránti előítéletmentesség és elfogulatlanság követelményét támasztja a bírósággal szemben. Ez egyrészt magával a bíróval, a bíró magatartásával, hozzáállásával szembeni elvárás, másrészt az eljárás szabályozásával kapcsolatos objektív követelmény: el kell kerülni minden olyan helyzetet, amely jogos kétséget kelt a bíró pártatlansága tekintetében. [67/1995. (XII. 7.) AB határozat (ABH 1995, 346)] Ugyanebben a határozatában az Alkotmánybíróság hivatkozott az Emberi Jogok Európai Bírósága által alkalmazott ún. kettős tesztre, ami a szubjektív teszt keretében az eljáró bíró személyes magatartását, vagyis azt vizsgálja, hogy volt-e az eljárás során olyan megnyilvánulása, amelyből a pártatlanságának hiányára lehet következtetni. Az objektív meg-
- 29/30 -
közelítés pedig annak vizsgálata, hogy volt-e objektíve igazolható oka a pártatlanság hiánya feltételezésének, vagyis az adott szabályozás biztosítja-e a pártatlanság követelményét, (...…). [166/2011. (XII. 20.) AB határozat (ABH 2011, 545, 558)] A felek általi kihallgatás kapcsán álláspontom szerint mind a teszt szubjektív, mind objektív mércéje különös jelentőséggel bír.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának precedenseiből[10] kiindulva a bírói pártatlanság akkor valósul meg, ha a szabályozás kellő garanciát biztosít minden kétely kizárásához. Ha akárcsak Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.) 26. cikkének (1) bekezdését, a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény rendelkezéseit vagy a Be. alapelveit és a bírósággal kapcsolatos normáit megvizsgáljuk, látható, hogy a magyar szabályozás, így a kihallgatás mikéntje is, összhangban áll a nemzetközi és hazai emberi jogi standardekkel. Mindezekre, valamint arra is tekintettel, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága eddigi működése során sem Magyarországot, sem más európai országot a kihallgatás módjának megválasztása miatt nem marasztalta el, a felek általi kikérdezés kapcsán a szubjektív tesztről kell röviden említést tennem.
Vitán felül áll, hogy a bíróság tagjainak pártatlanságát elsődlegesen az eljárás során tett megnyilvánulásaik alapján lehet és kell megítélni. Ebből adódóan minél aktívabb a bíró, illetve minél hangsúlyosabb szerepet játszik a bizonyítási eljárás levezetésében, annál többször van lehetőség a bíró függetlenségének, elfogulatlanságának a mérlegre tételére. Ugyanakkor megítélésem szerint az eljárás tisztességes volta nem a kérdező személyétől, hanem a kérdésfeltevés mikéntjétől és leginkább tartalmától függ.[11] Ebből adódóan úgy vélem, hogy az eljárás akkor is fair-nek tekinthető, ha a terhelti védekezésben vagy a tanúk elmondásában mutatkozó ellentmondásokat a tárgyilagosság keretei között a bíró és nem az ügyész vagy a védő tisztázza. Ezzel szemben sérti a tisztességes eljárás és közvetve a bírói pártatlanság követelményét is, ha a bíró teret enged akár az ügyész, akár a védő által feltett és a Be. 290. § (3) bekezdésébe ütköző tiltott kérdésnek.
További gyakori érv a jogintézmény mellett, hogy a felek szerepe jelentőségének a növelésével az érdemi tárgyalási készségek fejlesztése szükségképpen együtt jár. A felelősségteljesebb feladatkör ugyanis sokoldalúan képzett és egyben felkészült jogászi réteget igényel, amely mindenképpen a szakma presztízsének emelésével jár.[12] A tárgyalási készségek szerepének hangsúlyosabbá válása pedig együtt jár a jogi szaktudás előtérbe kerülésével, hisz a kérdezés képességének felértékelődése jelentős terheket ró mind a jogtudományi képzést folytató egyetemekre, mind a hivatást gyakorló ügyészségi alkalmazottakra, illetőleg ügyvédekre.[13]
Álláspontom szerint egy ritkábban hangsúlyozott, ám annál jelentősebb érv a felek általi kihallgatás jogintézménye mellett, a bizonyítási eljárás lefolytatási módjának a gazdagodása. Amennyiben ugyanis a tárgyalás során olyan tanú kihallgatása válik indokolttá, aki az eljárás korábbi szakaszában még nem tett vallomást, úgy - az ügyész vagy a védelem erre vonatkozó indítványa esetén - a tanú felek általi kikérdezése célravezetőnek tűnhet.[14] A kihallgatási taktikák ugyanis rendkívül változatos képet mutatnak, legyen szó akár a terhelt,[15] akár a tanúk[16] kikérdezéséről. Annak eldöntése, hogy a vallomástétel során a kihallgatandó személy számára az ügyész vagy a bíróság lehetőséget biztosítson nyilatkozata összefoglaló jellegű előadására, avagy célszerűbb a kihallgatást állandó kérdésfeltevés mellett lefolytatni, a terhelti, illetőleg tanúvallomás jellegét és esetlegesen tartalmát is jelentékenyen befolyásoló tényezőnek számít.[17] Tekintettel arra, hogy a lefolytatott bizonyítás eredményéhez mind a vádlónak, mind a védelemnek érdeke fűződik, így célszerűnek mutatkozik, hogy a kihallgatást - a saját megfontolásaiknak megfelelően - az azt indítványozó eljárási szereplők végezzék el. A tárgyaláson ugyanis nincs lehetőség arra, hogy az ügyész vagy a védő tiltakozzon a tanácselnöki kihallgatás vonalvezetése ellen azon a címen, hogy az keresztezi az ő kihallgatási elképzeléseit,[18] ily módon tehát a Be. 295. §-ában foglalt jogintézmény lehetőséget biztosít kihallgatástaktikai szempontok figyelembe vételére is.
A felek általi kihallgatás jogintézményének bevezetése ellen szóló érvek listája legalább olyan hosszú, mint az alkalmazását támogató indokoké, a terjedelmi korlátok miatt azonban dolgozatomban csak egyre szeretnék kitérni.
A korábbiakban már említettem, hogy a kiemelt jelentőségű eljárás normáinak megteremtésével és ezen ügyekben a felek általi kihallgatás kógens szabályozásával a jogalkotó vélelmezhető célja a büntető igazságszolgáltatás gyorsítása volt. Bár az egyes vélemények megoszlanak a jogintézmény eredményességéről,[19] azonban a bírákkal, ügyészekkel és ügyvédekkel folytatott informális eszmecserék során az érintettek arról számoltak be, hogy a kihallgatás ezen formája végső soron az eljárás időszerűségének a romlásához vezetett és ennek veszélye a jövőben is fennáll. Ennek okai azonban nem kizárólag a jogintézményben keresendők, hanem az eljárási pozíciót betöltő jogászi kar szocializációjában és a kér-
- 30/31 -
dezéssel kapcsolatos gyakorlati tapasztalataiban, illetve felkészítésében is. A továbbra is általánosnak tekinthető eljárási rendben ugyanis a kihallgatást végző - aktív - bíróság mellett az ügyész, illetőleg a védő mindenképp passzívabb szerepet tölt be és bár a kérdezés joga nem korlátozott, a kérdésfeltevés volumene mindenképpen csekélyebb. Megfigyelhető továbbá az is, hogy a kihallgatás irányításához szokott bírák sok esetben a kérdezést átveszik az eljáró ügyésztől, avagy védőtől, illetőleg - a Be. 290. § (3) bekezdésében foglalt tilalom ellenére - már feltett kérdést ismételnek meg, ily módon pedig a jogintézmény értelmét veszti, valamint a processzus indokolatlanul meghosszabbodik.
A kiemelt jelentőségű ügyek külön eljárás legutóbb történt módosításának köszönhetően a perjogi kódexünk jelenleg csak a tanú felek általi kihallgatását teszi lehetővé. A kiemelt ügyek újraszabása során sajnálatosan a jogalkotó nem fordított figyelmet a szabályozás felülvizsgálatára, ily módon az általános perrendi normák értelmében csak a tanú keresztkérdezésére van mód. Ebből következően mindenképpen indokoltnak tartanám a vádlott kihallgatására vonatkozó eljárási szabályok kiegészítését és a felek általi kikérdezés lehetőségének a megteremtését.
A Be. 295. § (1) bekezdésének a) és b) pontja értelmében a tanú kihallgatását az a fél kezdi meg, aki őt úgymond az eljárásba bevonta, vagyis akinek az indítványára a bíróság a tárgyalásra tanúként megidézte. Sajátos és jogértelmezéssel fel nem oldható joghézagot teremtett ugyanakkor a jogalkotó, amikor nem alkotott kisegítő szabályt azon esetre, amikor a tanú kihallgatását nem a felek, hanem a bíróság tartotta szükségesnek. A magyar büntetőeljárási jog ugyanis figyelemmel a funkciómegosztás elvére, ha korlátozott körben is, de lehetővé teszi, hogy a bíróság a tárgyaláson hivatalból bizonyítást folytasson le. A tényállás alapos és hiánytalan tisztázása érdekében, tehát akár tanút is idézhet. A Be. 295. §-a egyszerű nyelvtani értelmezése alapján ilyen esetben is kérhető a tanú felek általi kihallgatása, ugyanakkor az már nem dönthető el, hogy a kérdezés jogával először ki élhet. Mivel elvben a bíróság a vádló szerepét nem veheti át és indítvány hiányában olyan tanút nem idézhet, akitől a vád bizonyítása várható, ezért logikusnak tűnhet, hogy a kérdezés elsőbbsége a védőt vagy a terheltet illeti meg. Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az ügyészség feladata az Alaptörvény 29. cikk (1) bekezdése szerint - többek között - a bűncselekmények és más jogsértő cselekmények üldözése, vagyis ha azt észleli, miszerint a bíróság által idézett tanú kihallgatásától olyan bizonyíték várható, ami a terhelt ártatlanságát igazolja, akkor a Be. 28. § (4) bekezdéséből is következően, indokolt, hogy a tanút először ő hallgassa ki. Mindezekre tekintettel a jelzett jogértelmezési kétség feloldása érdekében a Be. 295. §-át egy további bekezdéssel szükséges kiegészíteni.
További problematikus pontnak tartom, hogy a hatályos szabályokból adódóan jelenleg sem az ügyész, sem a védelem kezében nincs olyan eszköz, amivel a bíróságot a felek általi kikérdezés alkalmazására rászoríthatná. A Be. 295. §-ának alkalmazására irányuló indítvány elutasításáról döntő végzés - a Be. 295. § (3) bekezdéséből következően - külön fellebbezéssel ugyanis nem támadható. Emellett a jogalkotó a bíróság számára mérlegelési szempontokat sem határozott meg, amely alapján legalább egy egységesebb jogalkalmazói gyakorlatot ki lehetne alakítani. Mindezekre tekintettel megfontolandónak tartanám, ha a törvényhozás olyan esetköröket határozna meg, amikor a bíróság az indítvány alapján köteles lenne a keresztkérdezést biztosítani. Így visszaszorítanám a szabad bírói mérlegelést, amennyiben a felek általi kihallgatás alkalmazásával mind az ügyész, mind a vádlott, mind a védő egyet ért. Ugyanakkor megtiltanám a felek általi kikérdezés alkalmazását, amennyiben a tanú a 18. életévét nem töltötte még be, illetőleg ha az ügyben különleges bánásmódot igénylő sértett vesz részt. A Be. 462. § (1) bekezdéséből adódóan ugyanis a fiatalkorúakkal szembeni büntetőeljárásban a tanú kihallgatását is a tanács elnöke foganatosítja. Az általános szabályoktól való eltérés részben azzal is magyarázható, hogy a fiatalkorúakkal szembeni büntetőeljárásokban nagyobb részt kiskorú vagy fiatal felnőtt személyek vesznek részt. Ebből adódóan pedig álláspontom szerint indokolt lenne ezt az elvet az általános eljárásrend kapcsán is érvényre juttatni.
A negyedik módosítást érdemlő kérdésnek az általános perrendi szabályok és a külön eljárások egymáshoz való viszonyának újragondolását tartom. A bíróság elé állítás [Be. 523. § (1) bekezdés] és a fiatalkorúak elleni büntetőeljárás [Be. 462. § (1) bekezdése] vonatkozó rendelkezései értelmében ugyanis a tárgyaláson a vádlottat és a tanút az eljáró bíró (tanács elnöke) hallgatja ki, amelytől a nyelvtani értelmezés alapján törvényesen eltérni nem lehet. Magam sem kívánom vitatni, hogy a szabályozás mellett számtalan megalapozott érvet (kihallgatott személy kímélete, eljárás gyorsítása) lehetne felhozni, mégis túlontúl merevnek érzem a Be. jelzett rendelkezéseit. Mint előadásom elején is utaltam rá, a jogalkotónak a jogintézmény megalkotása során figyelemmel kell lennie arra, hogy azt lehetőség szerint minél szélesebb körben lehessen alkalmazni. Ennek megfelelően úgy gondolom, hogy a bíróság elé állítás és a fiatalkorúak elleni büntetőeljárás esetén szükségtelen elvi éllel kizárni a felek általi kihallgatás alkalmazását. Ehelyett az általános perrendi normákat kellene akként módosítani, hogy azok az indokok, amelyek a jelenlegi speciális szabályozást indukálták, továbbra is érvényesíthetők legyenek.
Dolgozatomban igyekeztem röviden áttekinteni a felek általi kihallgatás hatályos szabályozását, illetőleg bemutatni a jogintézménnyel kapcsolatos főbb elméleti és gyakorlati kérdéseket. Összegzésként elmondható, hogy a büntető igazságszolgáltatásban részt vevő jogászi kar továbbra is idegenkedik a kikérdezés ezen módjának al-
- 31/32 -
kalmazásától, amelyen - az utóbb történt jogszabályváltozásra figyelemmel - a kiemelt büntetőeljárások megteremtése és a kógens szabályozás sem segített. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy a felek általi kihallgatás jogintézményére szüksége van büntetőeljárásunknak. Ugyan viták tárgyat képezheti, hogy célszerű-e a kihallgatást átengedni a feleknek vagy célszerűbb lenne azt az olyan egyszerűbb megítélésű ügyekben alkalmazni, mint amelyekben a terhelt bíróság elé állítható vagy a tárgyalás mellőzése alkalmazása lehetséges, az azonban nem kérdéses, hogy az indítványozás lehetővé tételével a bizonyítás során új lehetőségek nyílnak meg. ■
JEGYZETEK
[1] A felek általi kihallgatás jogintézményét ugyanakkor nem a Be. vezette be először a magyar büntető perjogba, hanem a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk.
[2] Fantoly Zsanett: A keresztkérdezés és a felek általi kihallgatás a büntetőeljárásban. Jogtudományi Közlöny, 2008/10., 507. [a továbbiakban: Fantoly (2008a)]
[3] Fantoly Zsanett: A büntető eljárási (tárgyalási) rendszerek és a büntetőeljárás korszerűsítése. Acta Universitatis Szegediensis: Acta juridica et politica, 2008, 1-17., 132-134. [a továbbiakban Fantoly (2008b)]
[4] Fantoly (2008b): i. m. 134-136.
[5] Uo. 136-137.
[6] Ezzel összefüggésben lásd a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításáról szóló 2002. évi I. törvény 173. §-át, valamint a büntető jogszabályok és a hozzájuk kapcsolódó egyes törvények módosításáról szóló 2003. évi II. törvény 68. §-át.
[7] Be. 295. § (1) és (3) bekezdései.
[8] Drávecz Péter - Havrán Ákos: A felek általi kikérdezés létjogosultsága és gyakorlati nehézségei. Ügyészek Lapja, 2011/5. 43.
[9] Fantoly (2008a): i. m. 506.
[10] L. Fey v. Austria (Application no.14396/88) Judgment of 24 February 1993, 16 EHRR (1993) 387 vagy Huseyn and others v. Azerbaijan (Application no. 35485/05, 35680/05, 36085/05, 45553/05) Judgment of 26 July 2011
[11] Fedor Anett: Bizonyítás a kiemelt jelentőségű büntetőügyekben. Magyar Jog, 2014/7-8. 450.
[12] Fantoly (2008a): i. m. 506.
[13] Drávecz-Havrán (2011): i. m. 46.
[14] Mészár Róza: A kiemelt jelentőségű ügyek eljárási szabályai. In: Belegi József - Berkes György (szerk.): Büntetőeljárás jog. Kommentár a gyakorlat számára, Budapest, HVG-ORAC Kiadó, 2012. október 30., 826.
[15] Ld. Bócz Endre: A gyanúsított kihallgatásának amerikai taktikájáról. Bűnügyi Szemle, 2001/2. 22-36.
[16] Ld. Neuherz Pál: A sértett, a tanú és a gyanúsított kihallgatásának gyakorlati kérdései. Bűnügyi Szemle, 1997/9. 108-113. vagy Alföldi Ágnes Dóra: A vallomások megszerzésének nehézségei a büntetőeljárásban. Magyar Jog, 2011/12. 741-745.
[17] Ld. Boros János: A bűnözői profilalkotástól a tanúkihallgatásig. Törekvések a mai kriminálpszichológiában. Magyar Pszichológiai Szemle, 2003/2. 275-292.
[18] Alföldi (2011): i. m. 743.
[19] Háger Tamás: Védelem a kiemelt jelentőségű büntetőügyekben. Ügyvédek lapja, 2013/5. 16.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző alügyész (Békéscsabai Járási Ügyészség).
Visszaugrás
