A büntetőeljárásban alkalmazott bizonyítási eszközök közül a személyi bizonyítékok körébe tartozó vallomások - a terhelti és tanúvallomás - a "legbizonytalanabb" bizonyítási eszközök. Ennek a "bizonytalanságnak" az az elsődleges oka, hogy a vallomások megszerzésekor és értékelésekor az emberi emlékezettel és személyiséggel kapcsolatos pszichológiai ismeretekre fokozottabban kellene támaszkodni, mert ennek hiányában az ítélet meghozatalát megalapozó mérlegelés könnyen tévútra kerülhet. Éppen ezért a személyi bizonyítékok - habár a bizonyítás legsűrűbben használt eszközei - a leggyakoribb hibaforrásnak minősülnek a büntetőeljárás során. Ez a bizonytalanság több veszélyt is magában rejt. Ha a bíróság "téves" vallomásokra építi a tényállást, akkor nem tesz eleget a valóság feltárására irányuló törvényi kötelezettségnek. Ennek következtében olyan bűncselekmények elkövetését állapítják meg, amelyek esetleg nem vagy nem úgy történtek meg, ahogy a tényállásban rögzítésre került, valamint olyan terhelt felelősségének a megállapítására fog sor kerülni, akit nem is terhel büntetőjogi felelősség, vagy nem olyan formában, ahogyan a tényállásban szerepel2. Megalapozatlan az az ítélet, amely meghozatala során a bizonyítékokat értékelő "tevékenység" nem felel meg a hatályos büntetőeljárási törvénynek (a továbbiakban Be.). A bírósági gyakorlat szerint ilyennek kell tekinteni azt, ha a bírói meggyőződés kialakításához szükséges értékelés sérti a logika szabályait, továbbá, ha a bíróság nem vont be valamennyi bizonyítékot a mérlegelés körébe3. Ez a momentum, azért is számít rendkívül lényegesnek, ugyanis a Be. a bizonyítékok értékelése körében rögzíti azt, hogy a bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak nincs a törvényben előre meghatározott bizonyító ereje, emellett a bíróság és az ügyész a bizonyítékokat egyenként és összességében, szabadon értékeli4. Ezek a tényezők pedig odavezethetnek, hogy a vallomások hitelt érdemlőségébe - és egyben a büntető igazságszolgáltatás megbízhatóságába - vetett bizalom össztársadalmi szinten megrendül.
A vallomások esetében a bizonyító tény az emlékezetben őrzött élményről tett kijelentés. Ezzel összefüggésben azt kell vizsgálni, hogy valódi élményről szólnak-e, valamint, hogy a vallomást tevő helyesen adja-e vissza az élményt.
A vallomástétel nem más, mint a kommunikációnak egy olyan formája, amelynek van egy szóbeli és egy metakommunikációs vetülete, az ún. "testbeszéd". Valódi élmény esetében a két rendszer összhangban áll egymással, ha viszont az állítólagos élmény nem valódi, akkor jelentős feszültség keletkezhet a szóbeli és az azt kísérő metakommunikáció között5. Éppen ezért a vallomások megszerzésének bevett módja a kihallgatás lett, amelynek jelentőségét már a XIII. században felismerték. A kihallgatás arra szolgál, hogy a kihallgató megismerje azt, hogy a vallomásbeli kijelentések - mint potenciális bizonyító tények - mennyire felelnek meg a valóságnak.
A vallomás6 - mint személyi bizonyíték - mindig valamilyen élmény felidézett emlékképéről fogalmi-logikai eszközökkel adott szóbeli leírást, beszámolót alkotó kijelentések halmaza. A bizonyítás szemszögéből nézve bizonyító ténynek kell tekinteni a kijelentések pontos értelmezését, annak valóságos voltának feltárására irányuló vizsgálat eredményét, tehát annak megállapítását, hogy ténylegesen átélt élmény van-e a kijelentés mögött és az valósághűen jut-e kifejezésre.
A vallomásokban rejlő "bizonytalansági" faktort - a felejtésen kívül - az is okozza, hogy az élmény mindig egyéni és ha többen együtt élik át ugyanazt az eseményt, nem egy közös élményük keletkezik, hanem mindegyiküknek keletkezik egy-egy olyan élménye, amely többé-kevésbé átfedi vagy átfedheti a többiekét, azonban mégis különbözik azoktól. Ennek a jelenségnek szükségszerű velejárója az, hogy az élmény - mint emlék - miként formálódik tovább. Ebben a szubjektum egész világlátásának, gondolkodásmódjának szerepe van, de természetesen komoly befolyást gyakorol az egész folyamatra az élmény érzelmi-indulati komponenseinek színezete és intenzitása is7.
Mindezek mellett szükségszerű említést tenni a vallomások "kialakulását" befolyásoló objektív és szubjektív tényezőkről is.
Az objektív tényezők közül a legmeghatározóbb, maga az észlelt jelenség. Az észlelés tárgya8 lehet cselekvés, személy, tér, sebesség, beszéd és még számos tényező (pl. időjárási viszonyok, távolság, a megfigyelés időtartama). Objektív tényezőnek számít az észlelés módja (pl. látás, hallás), vagy az "emlék" megőrzésének feltételei, ahol az időmúlásnak vagy az utólagos behatásoknak is szerepe lehet9. Nyilvánvaló az, hogy más természetű egy befolyásoló tényező, ha az egyszeri eseményhez kapcsolódik, és más, ha egy sorozat-bűncselekményről kell beszámolni. Az objektív tényezők legtöbbje ellenőrizhető nyomozási kísérlettel, helyszíni tárgyalással, szakértői szemlével pl. egy konkrét látási, hallási lehetőség, a távolságok, a fényforrás, a hangforrás ereje.
A vallomások kialakulását befolyásoló szubjektív tényezők10 a vallomást tevő személyéhez közvetlenül kapcsolódó olyan jelenségek, amelyek az egész tudomásszerzési folyamatot befolyásolhatják. Ezek a tényezők határozzák meg a megszerezhető tudomás egész
-741/742-
területét, korlátait, a személyiségnek azokat az elemeit, amelyek az egész bizonyítás során figyelembe vehetők. Idetartoznak részben a fiziológiai tényezők - életkor, nem, érzékszervek állapota -, valamint a szubjektum tulajdonságai - szakismeret, értelmi képességek, figyelem, érzelmek, egyes patologikus jelenségek -, amelyek a pszichikai tényezők11. A szubjektív tényezőknél nem indokolt elkülöníteni a terhelt vagy a tanú vallomására irányuló vizsgálatot, ugyanis az a jogirodalom által megfogalmazott megállapítás érvényesül, hogy "a sértettnél, a tanúnál vagy a terheltnél a vallomást befolyásoló lelki tényezők azonosak, csak az előidéző okok mások"12.
A vallomások megszerzésének bevett eszköze a kihallgatás. Tekintve azt, hogy vallomások a személyi bizonyítékok körébe tartoznak, a megszerzésük érdekében alkalmazott módszerek is valamelyest speciálisak. Ennek a "specialitásnak" a legfőbb oka, a vallomást tevő részéről nézve a szubjektumában rejlő sajátosságok és pszichikai jellemzők, a kihallgatást végző részéről pedig a kérdésfeltevés taktikai és technikai kivitelezése és a minimális pszichológiai képzettség meglétének követelménye.
A kihallgatások foganatosítása során nélkülözhetetlen az, hogy a joggyakorlat a saját szintjén törekedjen arra, hogy az eredmény - a vallomás - elérése érdekében a szükséges ismeretanyagot kiemelje az általános pszichológiából és a szükségleteihez idomítsa. A kihallgatás jogi jellege aszerint differenciálódik, hogy a kihallgatott az "ismereteit" hogyan szerezte meg. Más az eljárásban a kihallgatott személy jogi helyzete, ha például tettese volt a cselekménynek, s mint ilyen tesz vallomást a bűncselekményről, saját életviteléről és személyi körülményeiről. Az eljárásjogi pozíciók - terhelt, tanú, szakértő - különbözősége differenciáló tényezőként jelentkezik, ami következtében a kihallgatás pszichológiája is szükségszerűen ún. részterültekre szakadt, ugyanis az alkalmazott módszerek természete más és más aszerint, hogy a felelősségre vont személy vall-e, vagy a cselekményt és az ezzel összefüggő tényeket érzékelő, kívülálló személy, avagy a tettel és a tettessel kapcsolatba nem kerülő az eljárásba bevont személy - a szakértő - nyilatkozik-e a tudományos-technikai szakismeretek alkalmazásával szerzett tapasztalatairól, a bűntett és annak tettesével kapcsolatos természeti, illetve társadalmi törvényszerűségek felismeréséről.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
