A büntetőeljárásban alkalmazott bizonyítási eszközök közül a személyi bizonyítékok körébe tartozó vallomások - a terhelti és tanúvallomás - a "legbizonytalanabb" bizonyítási eszközök. Ennek a "bizonytalanságnak" az az elsődleges oka, hogy a vallomások megszerzésekor és értékelésekor az emberi emlékezettel és személyiséggel kapcsolatos pszichológiai ismeretekre fokozottabban kellene támaszkodni, mert ennek hiányában az ítélet meghozatalát megalapozó mérlegelés könnyen tévútra kerülhet. Éppen ezért a személyi bizonyítékok - habár a bizonyítás legsűrűbben használt eszközei - a leggyakoribb hibaforrásnak minősülnek a büntetőeljárás során. Ez a bizonytalanság több veszélyt is magában rejt. Ha a bíróság "téves" vallomásokra építi a tényállást, akkor nem tesz eleget a valóság feltárására irányuló törvényi kötelezettségnek. Ennek következtében olyan bűncselekmények elkövetését állapítják meg, amelyek esetleg nem vagy nem úgy történtek meg, ahogy a tényállásban rögzítésre került, valamint olyan terhelt felelősségének a megállapítására fog sor kerülni, akit nem is terhel büntetőjogi felelősség, vagy nem olyan formában, ahogyan a tényállásban szerepel[2]. Megalapozatlan az az ítélet, amely meghozatala során a bizonyítékokat értékelő "tevékenység" nem felel meg a hatályos büntetőeljárási törvénynek (a továbbiakban Be.). A bírósági gyakorlat szerint ilyennek kell tekinteni azt, ha a bírói meggyőződés kialakításához szükséges értékelés sérti a logika szabályait, továbbá, ha a bíróság nem vont be valamennyi bizonyítékot a mérlegelés körébe[3]. Ez a momentum, azért is számít rendkívül lényegesnek, ugyanis a Be. a bizonyítékok értékelése körében rögzíti azt, hogy a bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak nincs a törvényben előre meghatározott bizonyító ereje, emellett a bíróság és az ügyész a bizonyítékokat egyenként és összességében, szabadon értékeli[4]. Ezek a tényezők pedig odavezethetnek, hogy a vallomások hitelt érdemlőségébe - és egyben a büntető igazságszolgáltatás megbízhatóságába - vetett bizalom össztársadalmi szinten megrendül.
A vallomások esetében a bizonyító tény az emlékezetben őrzött élményről tett kijelentés. Ezzel összefüggésben azt kell vizsgálni, hogy valódi élményről szólnak-e, valamint, hogy a vallomást tevő helyesen adja-e vissza az élményt.
A vallomástétel nem más, mint a kommunikációnak egy olyan formája, amelynek van egy szóbeli és egy metakommunikációs vetülete, az ún. "testbeszéd". Valódi élmény esetében a két rendszer összhangban áll egymással, ha viszont az állítólagos élmény nem valódi, akkor jelentős feszültség keletkezhet a szóbeli és az azt kísérő metakommunikáció között[5]. Éppen ezért a vallomások megszerzésének bevett módja a kihallgatás lett, amelynek jelentőségét már a XIII. században felismerték. A kihallgatás arra szolgál, hogy a kihallgató megismerje azt, hogy a vallomásbeli kijelentések - mint potenciális bizonyító tények - mennyire felelnek meg a valóságnak.
A vallomás[6] - mint személyi bizonyíték - mindig valamilyen élmény felidézett emlékképéről fogalmi-logikai eszközökkel adott szóbeli leírást, beszámolót alkotó kijelentések halmaza. A bizonyítás szemszögéből nézve bizonyító ténynek kell tekinteni a kijelentések pontos értelmezését, annak valóságos voltának feltárására irányuló vizsgálat eredményét, tehát annak megállapítását, hogy ténylegesen átélt élmény van-e a kijelentés mögött és az valósághűen jut-e kifejezésre.
A vallomásokban rejlő "bizonytalansági" faktort - a felejtésen kívül - az is okozza, hogy az élmény mindig egyéni és ha többen együtt élik át ugyanazt az eseményt, nem egy közös élményük keletkezik, hanem mindegyiküknek keletkezik egy-egy olyan élménye, amely többé-kevésbé átfedi vagy átfedheti a többiekét, azonban mégis különbözik azoktól. Ennek a jelenségnek szükségszerű velejárója az, hogy az élmény - mint emlék - miként formálódik tovább. Ebben a szubjektum egész világlátásának, gondolkodásmódjának szerepe van, de természetesen komoly befolyást gyakorol az egész folyamatra az élmény érzelmi-indulati komponenseinek színezete és intenzitása is[7].
Mindezek mellett szükségszerű említést tenni a vallomások "kialakulását" befolyásoló objektív és szubjektív tényezőkről is.
Az objektív tényezők közül a legmeghatározóbb, maga az észlelt jelenség. Az észlelés tárgya[8] lehet cselekvés, személy, tér, sebesség, beszéd és még számos tényező (pl. időjárási viszonyok, távolság, a megfigyelés időtartama). Objektív tényezőnek számít az észlelés módja (pl. látás, hallás), vagy az "emlék" megőrzésének feltételei, ahol az időmúlásnak vagy az utólagos behatásoknak is szerepe lehet[9]. Nyilvánvaló az, hogy más természetű egy befolyásoló tényező, ha az egyszeri eseményhez kapcsolódik, és más, ha egy sorozat-bűncselekményről kell beszámolni. Az objektív tényezők legtöbbje ellenőrizhető nyomozási kísérlettel, helyszíni tárgyalással, szakértői szemlével pl. egy konkrét látási, hallási lehetőség, a távolságok, a fényforrás, a hangforrás ereje.
A vallomások kialakulását befolyásoló szubjektív tényezők[10] a vallomást tevő személyéhez közvetlenül kapcsolódó olyan jelenségek, amelyek az egész tudomásszerzési folyamatot befolyásolhatják. Ezek a tényezők határozzák meg a megszerezhető tudomás egész
-741/742-
területét, korlátait, a személyiségnek azokat az elemeit, amelyek az egész bizonyítás során figyelembe vehetők. Idetartoznak részben a fiziológiai tényezők - életkor, nem, érzékszervek állapota -, valamint a szubjektum tulajdonságai - szakismeret, értelmi képességek, figyelem, érzelmek, egyes patologikus jelenségek -, amelyek a pszichikai tényezők[11]. A szubjektív tényezőknél nem indokolt elkülöníteni a terhelt vagy a tanú vallomására irányuló vizsgálatot, ugyanis az a jogirodalom által megfogalmazott megállapítás érvényesül, hogy "a sértettnél, a tanúnál vagy a terheltnél a vallomást befolyásoló lelki tényezők azonosak, csak az előidéző okok mások"[12].
A vallomások megszerzésének bevett eszköze a kihallgatás. Tekintve azt, hogy vallomások a személyi bizonyítékok körébe tartoznak, a megszerzésük érdekében alkalmazott módszerek is valamelyest speciálisak. Ennek a "specialitásnak" a legfőbb oka, a vallomást tevő részéről nézve a szubjektumában rejlő sajátosságok és pszichikai jellemzők, a kihallgatást végző részéről pedig a kérdésfeltevés taktikai és technikai kivitelezése és a minimális pszichológiai képzettség meglétének követelménye.
A kihallgatások foganatosítása során nélkülözhetetlen az, hogy a joggyakorlat a saját szintjén törekedjen arra, hogy az eredmény - a vallomás - elérése érdekében a szükséges ismeretanyagot kiemelje az általános pszichológiából és a szükségleteihez idomítsa. A kihallgatás jogi jellege aszerint differenciálódik, hogy a kihallgatott az "ismereteit" hogyan szerezte meg. Más az eljárásban a kihallgatott személy jogi helyzete, ha például tettese volt a cselekménynek, s mint ilyen tesz vallomást a bűncselekményről, saját életviteléről és személyi körülményeiről. Az eljárásjogi pozíciók - terhelt, tanú, szakértő - különbözősége differenciáló tényezőként jelentkezik, ami következtében a kihallgatás pszichológiája is szükségszerűen ún. részterültekre szakadt, ugyanis az alkalmazott módszerek természete más és más aszerint, hogy a felelősségre vont személy vall-e, vagy a cselekményt és az ezzel összefüggő tényeket érzékelő, kívülálló személy, avagy a tettel és a tettessel kapcsolatba nem kerülő az eljárásba bevont személy - a szakértő - nyilatkozik-e a tudományos-technikai szakismeretek alkalmazásával szerzett tapasztalatairól, a bűntett és annak tettesével kapcsolatos természeti, illetve társadalmi törvényszerűségek felismeréséről.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
