Szent László királyban a köznyelv a győzelmes "lovagkirályt" tiszteli, a történeti irodalom pedig az uralkodása alatt történt első magyarországi szentté avatásokat és a tulajdon védelmét szolgáló szigorú törvényeit emeli ki. Rendelkezéseiben azonban a tulajdon elleni deliktumok és az egyházzal, vallásgyakorlással kapcsolatos szabályok mellett közjogi tárgyú, többnyire a királyi hatlommal is összefüggő szabályok is találhatók.
Szent László korában a magyar jog alapvetően szokásjogi jellegű volt, csupán egyes nagyobb jelentőségű kérdések - részben feltehetőleg a korábbi szokást megerősítő - rendezése maradt fenn írott rendelkezés formájában. A jogalkotási terméknek tekinthető alaki jogforrások között a (jog)történeti irodalom szokásosan dekrétumnak tekinti Szent László úgynevezett első törvényét, az 1092. évi szabolcsi vegyes zsinat határozatait,[1] úgynevezett második törvényét, az 1077. évi vagy röviddel későbbi pannonhalmi gyűlés végzeményeit,[2] valamint úgynevezett harmadik törvényét,[3] amelynek keletkezési ideje nem tisztázott,[4] azt egyes szerzők legalább részben 1077 előttre,[5] mások Szent László korára és részben 1083 utánra teszik.[6] A keletkezés meghatározását nehezíti, hogy a rendelkezések akár számos különböző időpontjától különbözhet azok törvénykönyvvé szerkesztésének ideje.[7]
E dekrétumokon kívül a kódexekben alig két tucat, közvetlenül Szent László uralkodásához köthető oklevelet találunk. A többnyire privilégium jellegű, egyházalapító- és/vagy adománylevelek a címzett egyházi vagy szerzetesrendi intézmények adományai, jogosítványai mellett jellemzően tartalmaznak olyan formulákat is, amelyek másokat - akár a királyt is - eltiltanak az oklevélben foglaltakra sérelmes magatartástól, és ennek megszegése esetére szankciót is kilátásba helyeznek. Minthogy ezek is meghatároznak kötelező magatartási szabályokat, a királyi akarat megjelenítőiként törvény erejével bírnak.
Bár e korszakban sem zárható ki egyes oklevelek, oklevélrészek hamis volta, de a formai hamisság nem feltétlenül jelent tartalmi valótlanságot. A hamisítás oka lehetett például oklevél nélküli rendelkezést követő vagy az eredeti oklevél eltűnése miatti koholás. A tartalom hamisságának vagy valóságának vizsgálatát más tudományágak, egyházalapításoknál például a régészet eredményei segíthetik.
A kötelező magatartási szabályt megjelenítő alaki jogforrások mellett legtágabb értelemben jogforrásnak
- 62/63 -
szokás nevezni a jog megismerési forrásait, amelyek normatív jelleggel nem rendelkeznek, és sajátos rendeltetésük mellett igen változatos formában és műfajban jelenhetnek meg, de gyakran utalnak közjogi kérdésekre, például a királyi hatalomgyakorlás mozzanataira.
Ilyen, mintegy irodalmi forrásként használható írásművek a hazai geszták és krónikák. A történettudományi kutatások szerint az Árpád-kori gesztairodalom két ismertebb termékét, Anonymus és Kézai Simon munkáit megelőzően már létezett egy, a magyar történetet éppen Szent László koráig leíró, eredeti alakjában fenn nem maradt, de a későbbi krónikákba beépült "ősgeszta" vagy "nemzeti krónika".[8] Ennek tartalmát Hóman Bálint megkísérelte rekonstruálni, és az általa Szent László-kori Gesta Ungarorumnak nevezett forrást a X-XI. századok tekintetében "részben igen jól értesült, hiteles forrásokra, részben személyes tapasztalatokra támaszkodó s - erősen kiélezett pártállását nem tekintve - minden tekintetben megbízható" forrásnak titulálta.[9]
Említést érdemelnek végül Szent László több szövegváltozatban fennmaradt legendái, jóllehet, nem a "lovagkirály" korában, hanem az 1192-ben történt szentté avatása után, feltehetően a XII-XIII. századok fordulóján keletkeztek, szerzőjük pannonhalmi bencés szerzetes lehetett.[10] Tartalmi hitelességüket - a csodák tételezésén túl - befolyásolhatja keletkezésük ideje, mivel a szerzőt személyes tapasztalás helyett a jóindulatú képzelőerő mellett közvetett, szájhagyományon alapuló források vezethették, és a köztes időszak társadalmi jelenségeinek hatásai vagy a szerző érdekköreinek igényei is beszűrődhettek a szövegükbe. A legendák erősen idealizált képet festenek főhősük életéről és hatalomgyakorlásáról, a keresztény uralkodói eszménykép leírásának tekinthetők, mégsem értéktelen források az Árpád-kori hatalmi berendezkedés megismerésének szempontjából.[11] Feltehető ugyanis, hogy a bennük leírt eseményeknek legalább részben van valós tényalapja, és hogy a szerző igyekezett a leírt eseményeket korhű történelmi közegben ábrázolni. A szövegből kiolvasható jogintézmények, jogi jelenségek ezért többé-kevésbé reálisan tükrözhetik Szent László korát.
Minthogy a XI. századi Magyarországon a király kötelező magatartási szabályt meghatározó akarata annak megjelenési formájától függetlenül törvény,[12] a Szent László dekrétumai és privilégiumai puszta létezésükkel is utalnak a korabeli törvényhozás létére.
A szabolcsi zsinat határozatainak előszava szerint a király elnökletével, országa összes főpapjaival és apátjaival, valamint - innen a vegyes zsinat megnevezés - minden előkelőjével, az egész papság és a nép tanúskodása mellett tartott szent zsinaton alkották annak határozatait. A pannonhalmi gyűlés végzeményeinek előszava szerint pedig népük ügyeinek rendezése végett Magyarország összes előkelői tartottak gyűlést. Utóbbi körbe nyilván
- 63/64 -
beletartoznak az egyházi előkelők is, és természetesen e gyűlés elnöklője is a király. Egyik dekrétum sem fogalmaz meg a jogalkotásra vonatkozó eljárási követelményt, a résztvevők körülírásából azonban arra következtethetünk, hogy mindkét esetben az Árpád-kori forrásokban gyakran említett - állandó szervezet és jogalkotási hatáskör nélküli[13] - királyi tanácsnál nagyobb számban vettek részt előkelők. E zsinat, illetve gyűlés ugyanazt a tanácsadó, nem jogalkotó szerepet tölthette be, mint a királyi tanács,[14] említésük pedig a rendelkezések egyfajta indokolásaként, legitimációjának megerősítésére szolgál.[15] Ezzel szemben a dekrétumok érdemi rendelkezéseinek szóhasználata éppen a királyi akarat normatív erejét emeli ki, Szent László úgynevezett első törvénye például a (pogány)lázadások miatt elpusztult vagy felégetett templomok újjáépítése kapcsán a király parancsára, a szentek előestéinek megünneplése kapcsán a király rendelésére utal.
Szent László privilégiumaiban is a királyi akaratot megjelenítő kifejezésekben mutatkozik meg a rendelkezések normatív ereje, de emellett több forrás említi a királyi tanácsot is. A pannonhalmi apátság birtokait összeíró 1093. évi királyi oklevél érdemi részét "én, László király, országom minden előkelőjének tanácsából igyekeztem felsorolni" tagmondat vezeti be,[16] a tihanyi apátság ugyanebből az évből való hasonló tárgyú oklevelében pedig "az egész tanács egyetértésével és tekintélyével helyeseltem és kiváltságlevelemmel jóváhagytam" kitétel olvasható.[17] A zágrábi püspökség 1093. évi alapításáról szóló oklevél szerint pedig "a király eme és további nemesek tanácsából megalapította a zágrábi püspökséget".[18] E források törvényi jellegét erősítik azok a visszatérő formulák, amelyek az egyházi és világi elöljárókat, minden előkelő és szegényebb rendű személyt, a mindenkori királyt vagy egyszerűen mindenkit eltiltanak a kedvezményezett javainak és jogainak háborításától, és szankcióval - a tihanyi apátság javait és leíró kiváltságlevél száz font arannyal, amelynek fele az apátságot, fele a királyi kincstárat illeti, a somogyvári apátság alapításáról beszámoló oklevél a sérelem jóvátétele mellett ötven márkával[19] - is fenyegetik ezeket.
Szent László úgynevezett harmadik törvénye a tíz dénárnál kisebb értéket lopó szabad ember büntetése és a templomba menekülő, de utóbb beismerő tolvaj büntetése tekintetében is visszautal Szent István törvényeire, a Kálmán korabeli esztergomi zsinat rendelkezései pedig a leányt elrabló vagy rajta erőszakot tevő nemes büntetése kapcsán említik Szent László rendelését. Ezek arra utalnak, hogy a királyok hiteles rendeléseit, törvényeit az uralkodó utódok is tiszteletben tartották, olykor meg is erősítették.
Érdekesség, hogy Szent László úgynevezett első dekrétuma megerősíti a Szent Péter ünnepét megelőző háromnapi böjtöt, amit elmondása szerint atyai nagybátyja, (I.) András király fogadott és rendelt. András törvénye - ha volt ilyen - hiteles oklevélben ezidáig nem került elő, az Árpád-kor dekrétumai angol nyelvű kiadásának szerkesztői pedig megjegyzik, hogy a Corpus
- 64/65 -
luris Hungarici első kiadásában szerepelt I. András dekrétuma, az azonban utóbb hamisnak bizonyult, ezért a későbbi kiadásokból már kimaradt.[20] Az írásos forrás hiánya azonban nem jelenti azt, hogy I. Andrásnak nem volt ilyen rendelkezése, vagy akár olyan szokásjogi szabály, amit Szent László korában idősebb nagybátyja idejéig vezettek vissza. Persze az sem zárható ki, hogy csak a rendelkezés tekintélyét kívánták egy korábbi uralkodóra hivatkozással növelni.
Bár a király akarata a korábbi írott törvényt felülírhatja, az uralkodó saját rendelései vonatkozásában rendre elvárja, míg a régebbiek tekintetében elfogadja a törvény tartós (örök) kötelező erejét. A király törvényhozó hatalma pedig a szokásjog érvényesüléséhez viszonyítva sem kivételes, mert bár a jogi normák többségét még a szokásjog hordozza, a dekrétumok és privilégiumok tartalmából látható, hogy a királyi jogalkotás nem szorítkozik a szokásjog szabályainak megerősítésére, hézagainak kitöltésére és az új jelenségek szabályozására. A király isteni legitimációval megerősített törvényerejű akaratával eltérhet a szokástól, lényegében az ő rendelkezéseitől függ, hogy mely kérdésekben hoz (új) törvényt, és melyekben hagyja tovább élni a szokásjogot.
A végrehajtás központi irányítása is a monarcha kezében összpontosult az Árpád-korban,[21] így a király közjogi állását meghatározó, számára politikai vagy gazdasági előnyt biztosító jogosultságként ez is a tágabb értelemben vett királyi jog elemének tekinthető.[22] Mivel a személyes királyság idején a király akarata megjelenési formájától függetlenül törvény, az uralkodó fogalmilag nem alkothat alacsonyabb szintű jogszabályt, így az igazgatás központi döntései is lényegében a törvény formájával és erejével azonosak, a központi igazgatás formálisan alig különbözik a törvényhozástól, ennek jelentősebb kérdéseiben a királyi tanács éppúgy konzultatív és legitimációt erősítő szereppel bírhat, mint a törvényhozásban.
A végrehajtó-igazgatási funkció egészét azonban az uralkodó nem volt képes egy személyben gyakorolni, ezért szüksége volt olyan tisztségviselőkre, majd intézményekre, akik és amelyek igazgatási feladatokat láttak el, gyakorlati érvényt szerezve a király akaratának. A Szent László korabeli források a kormányzásra vonatkozó átfogó, általános leírást nem tartalmaznak, de találunk bennük egyes tisztviselőkre, igazgatási egységekre és eljárásokra utalásokat.
Szent László úgynevezett harmadik dekrétumának nádorra vonatkozó cikke egyértelművé teszi, hogy a királynak egy udvara (curia) van, és általában ott tartózkodik a nádor, aki a király pecsétjét tartja, és minthogy azt nyilván használja is, annak tekintélyével lép fel, tehát ő a király legfőbb udvari szolgálattevője.[23] A nádornak helyettese is van, és a nádor távollétében ő tartja a királyi pecsétet, amely mint hatalmi és
- 65/66 -
hitelesítő jelkép, továbbá mint perbe idéző eszköz, elvileg mindig a királyi udvarban van. E rendelkezések igazgatási jelentőségét az adja, hogy amíg a patrimoniális berendezkedés és az ennek praktikusan megfelelő utazó udvartartás[24] jellegzetességeiből adódóan a mai fogalmaink szerinti fővárosról nem beszélhetünk, a személyes királyság korában az ország igazgatásának tényleges központja a királyi udvar, a királyi kíséret és udvartartás mindenkori tartózkodási helye.[25]
Szent László úgynevezett első törvényének a királyi udvarban pereskedő felperes távolmaradásáról szóló rendelkezésében megjelenik a királyi palota (palacium) is, ennek jelentéstartalma azonban nem egyértelmű. Az utazó udvartartás által látogatott némely királyi birtokon voltak a király és kísérete elszállásolására (is) szolgáló épületek. ezek azonban nem feltétlenül várak vagy díszes paloták, hanem a szó szorosabb értelmében házak voltak. Ha elfogadjuk, hogy e törvényhely nem feltétlenül jelöl nagyobb palotát, úgy az a király szálláshelyéül szolgáló házra vagy birtokra utalhat, és lényegében azonos a curiával. Ha azonban feltétlenül a többi királyi (lakó)háztól megkülönböztethető, központi szerepet betöltő palotát feltételeznénk, az egyházszervezet, illetőleg a koronázás, a törvénynapok és a törvényhozás korai emlékei alapján főleg Esztergomra és Fehérvárra kell gondolnunk.[26] Pauler Gyula például azt írja, hogy Szent László 1091-ben hadaival "Fehérvárról, a magyar állam székhelyéről" indult Horvátország felé.[27]
Egyes világi tisztviselőkre és a társadalom rétegződésére is utal Szent László úgynevezett harmadik törvénye. Rögzíti például, hogy a király rendelkezéseinek megsértése miatt az ispánok és századosok tisztségükkel, utóbbiak emellett, a vitézek pedig önmagában pénzbüntetéssel felelnek, másutt pedig rendezni ígéri a részletesebben le nem írt állású, közönségesen üzbégnek nevezett kóborló népelemek sorsát. Szolgálati-lekötelezési viszonyokra utal e törvényben az a parancs is, hogy minden nemes és nem nemes - akiknek a rendelkezésből kiolvashatóan szolgálóik lehettek -, a püspökök és apátok mellett elsősorban az ispánok, de a kisebbek is, a nem hozzájuk tartozó szolgáló népeket szolgáltassák ki a királynak, amely kötelezettség egyébiránt a dekrétum más szolgáinak befogadását tiltó és büntetéssel fenyegető cikkére utal. A pannonhalmi gyűlés rendelkezéseiből kitűnik, hogy az ispánoknak is lehetnek vitézei. A szabolcsi zsinat határozatai szerint pedig a szabadok, akik tehát csak a királynak alávetettek, tizedet fizetnek az egyháznak, és akkor is megőrzik szabad státuszukat, ha önként valamely püspök vagy ispán szolgálatába szegődnek (igaz, ekkorra egyes szegényebb közszabadok már a liber kategóriából való kiesés küszöbére juthattak[28]). E törvény egyébiránt a tizedfizetés eljárási részleteit is leírja, eszerint a tizedet a püspök poroszlója a kötelezett szóbeli nyilatkozatán vagy esketésén alapuló mértékben gyűjti be, ha azonban a kötelezettet valaki hamis esküvőnek állítja, úgy a termés mérése
- 66/67 -
már az ispán és a király poroszlóinak jelenlétében történik.
Különös igazgatási eljárás Szent László úgynevezett harmadik dekrétumában a szökött javak összegyűjtésének rendje, amely tevékenységet a király vagy az ispán embere végezhet, az eljárás szabályainak megsértéséért pedig szabadságával és vagyonával felel. A szökött jószágot az illetékes megye várában a királyi lovász és a vár ispánja által felállítandó istállóba kell gyűjteni, míg a szökött embereket kétharmad részben a király poroszlója, harmadrészben az ispán kapja és őrzi. E kérdéskört érinti, de a részleges ismétlés alapján alighanem más időpontban keletkezett a törvény egy másik cikkelye, amely szerint a várba összegyűjtött javakat a gazdájuk jelentkezése végett a vásáron folyamatosan be kell mutatni Szent Mihály ünnepéig, és csak ennek eredménytelensége esetén kerül sor a fenti elosztásra. A főszabály alóli kivétel a futárok lovainak befogása, mivel ezeket csak három héten át kell a templomnál vagy a vásáron bemutatni, azt követően a király gyűjtögetőjének kell átadni őket.
Az ispánnak efféle saját bevételeket biztosító rendelkezés az Árpád-kor királyi tisztviselői körében - az autonóm tartományok bevételein és a bírói joghatóságot magában foglaló méltóságot illető ítélkezési díjakon felül - egyedinek mondható. Ez egyfelől, a király érdekében ellátott sokrétű feladatkör mellett, mutatja az ispáni tisztség viselésének jelentőségét. Másfelől, minthogy tisztségükből eredő jövedelemre jószerével csak az ispánok tesznek szert, megmagyarázza, miért kapnak az udvari méltóságok birtokadomány mellett vagy helyett rendszerint ispánságokat.[29]
A pannonhalmi gyűlés rendelkezései között kereskedelmi igazgatási szabályok is találhatók. Eszerint adásvételre csak vásáron kerülhet sor, ahol az ügyleti tanúk mellett - mintegy hatósági bizonyságként - a bíró és a vámszedő is közreműködik, és a vevő az ő bizonyságuk alapján mentesül a felelősség alól, ha lopott dolgot vásárolt. Továbbá, magyarok a határvidéken, vagyis külföldre lovat csak királyi engedéllyel adhatnak el, míg idegenek lovat és egyéb dolgokat a határvidéken csak királyi engedéllyel és a király poroszlója előtt vehetnek. Itt nem egyszerűen az általános tilalom alóli törvényi kivételről, hanem egyedi, igazgatási jellegű engedélyről van szó, erre utal a licentia regis megjelölés. A külföldről érkező vevőket a határvidék ispánjának követe kíséri a királyhoz, míg a királyi engedély nélkül kereskedőket az eset kivizsgálásáig az ispán köteles letartóztatni és lovaikat elkobozni, amiért tisztségével, az alá beosztott őrök szabadságukkal, azok vezetői pedig akár életükkel is felelnek. Az őrök efféle tisztviselőiként az úgynevezett harmadik dekrétuma nevesíti a századosokat és tizedeseket, akik a király követének megjelenésekor a tolvajok felkutatásában is közreműködnek.
Szent László legendái a tisztség részletesebb leírása nélkül utalnak arra, hogy a "lovagkirály" Salamon legyőzése és az ország kormányzásának átvétele
- 67/68 -
előtt a hercegséget viselte; majd később az ország főembereinek egyetértésével vette át az ország kormányzását.[30] Szent László hercegségét hitelesen tanúsítja I. Géza garamszentbenedeki apátságnak adott 1075. évi kiváltságlevele is, amikor az ország előkelői között, akikkel a király tanácskozott, első helyen jelöli meg testvérét, László herceget.[31] Az oklevél nyelvezete arra utal, hogy a hercegség nem jelent a királytól teljesen független hatalmat, mivel az egyéb tisztségviselőkkel együtt a herceget is "a király országa előkelőjének" nevezi. Később egyébiránt Zadar város bírójának egy 1091. évi ítéletéről tanúskodó oklevél szerint László magyar király Horvátország elfoglalása után Álmos urat (I. Géza fiát) megtette annak királyává,[32] ami valójában a hercegségre, és annak a királyi főhatalomból eredeztetésére és annak alávetettségére utal. Ezekkel szemben a Dávid herceg (Salamon öccse) által 1094-ben saját és rokonai bűneinek megváltása végett a Tihanyi apátságnak királyi engedéllyel tett adomány[33] csak látszólag erősíti az előbbiek sorát, mivel Dávid ekkor bizonyosan nem, és vélhetően korábban sem viselte a dukátus uraként a hercegséget, esetében e megjelölés vélhetően csak annak szól, hogy ő is egy néhai király fia.
Bár e korszakból kevés oklevél maradt fenn, a dukátust a jogtörténeti irodalom rendre úgy jellemzi, hogy a herceg a maga uralmi területén egyes királyi jogokat gyakorolt.[34] Mindezek közül Szent László törvényei a bírói hatalmat és az igazgatást érintik, amikor úgynevezett harmadik dekrétuma a bírói hatáskörének túllépése esetére a nádorhoz hasonlóan rendeli büntetni a herceg ispánját. Utóbbi tehát éppúgy főembere a hercegnek, mint a nádor a királynak, és mivel ebből következően bírói jogkörük is hasonló lehet, alappal gondolhatjuk, hogy a királyi személyes bíráskodásnak a nádor elől elzárt eseteihez hasonlóan a maga uralmi területén a herceg is bíráskodik ezekben az ügykörökben.
A királyi hatalom dinasztián belüli, területi alapon történő megosztásától - így a hercegségtől - különbözik a királyi vármegyék rendszeréhez viszonyítva különleges jogállást, bizonyos fokú autonómiát élvező területek vagy nemzetiségi közösségek helyzete. A két jelenség azonban - amellett, hogy egyaránt a király akaratából létrejövő és működő jogköröket takarnak - átfedést is mutathat, minthogy az autonómiát élvező valamely terület vagy közösség olykor a király akaratából történő hatalommegosztás során a herceg (később pedig az ifjabb király) uralmi területére is eshet. Lényegük minden esetben a királyi hatalommal fennálló különös, az általánosnál közvetlenebb kapcsolat, a várszervezet, a vármegyék és az udvari méltóságok által képezett általános igazgatási struktúrán kívül helyezkedés, ami közelebb is hozza az autonómia jogosultjait a királyi hatalomhoz. Az autonómia mértéke esetenként különböző és időszakonként változó lehet, de mindig viszonylagos, soha nem éri el az uralkodó hatalmától való függetlenség szintjét, nem szakad ki annak országából, mindig csak a ki-
- 68/69 -
rályi hatalomhoz viszonyítottan értelmezhető.
A Szent László által elfoglalt Szlavóniátpéldául Degré Alajos ugyan társországnak nevezi, de azzal, hogy e területet nem külön országnak, hanem Magyarország részének tekintik, és a "lovagkirály" ugyan meghagyta a szlovének nemzetségi szervezetét, de a király által kinevezett ispán alá rendelte őket.[35] Ezt látszik igazolni az is, hogy a hitelesnek tekinthető Árpád-kori oklevelek a király címei között Szlavóniát szokásosan nem említik. Ugyan Szent László nevében maradtak fenn olyan oklevelek is, amelyek a király címei között tartalmazzák a Szlavónia királya megjelölést, ezeket Szentpétery Imre kritikai jegyzéke kivétel nélkül hamisnak jelöli.[36] Szlavónia és Magyarország e szoros kapcsolata Mályusz Elemér szerint abból eredhet, és az által maradt fenn hosszabb távra is, hogy bár Szlavónia is hódított terület volt, azzal a magyar király nem gyarmatként bánt, nemcsak az ide kinevezett bán útján gyakorolta hatalmát, hanem már a kezdetektől a királyi birtokok nagyobb száma mellett a nagybirtokos réteg is magyar származású lehetett, ami kulturális kapcsolódást is jelentett Magyarországgal.[37]
Szent László legendáinak szerzője úgy fogalmaz, hogy a király igazságos volt az ítéletben, és az ítéletek mérlegelésekor nem annyira ítélni félt, mint megítéltetni.[38] Itt egyértelműen visszaköszön a Szent István Intelmeiben megfogalmazott józan belátás, miszerint a kisebb ügyekben történő ítélkezés nem illik a király tekintélyéhez (és arra egyébként kapacitása sincs), ezért azt lehetőleg meg kell hagyni a törvény alapján ítélkező bíróknak.[39]
Ennek jelentőségét az adja, hogy miközben a személyes királyság korában a legfőbb bírói hatalom természetesen a monarcháé, aki elvileg mindenféle ügyben ítélhet,[40] továbbá minden más bíró ítélkező hatalma is kinevezés, eseti delegálás vagy jóváhagyásrévén az ő akaratára és hatalmára vezethető vissza, az uralkodó - hasonlóan az igazgatás működtetéséhez - nem képes egyedül gyakorolni országában a teljes bírói hatalmat.
A szabolcsi zsinat határozatai szerint a király ítélete alá esik, aki miután a tolvajt a negyedik napon túl is megkötözve magánál tartja azért, hogy annak bűntársait is elfogja, ennek hat héten belül sem tesz eleget; továbbá az is, aki az egyháznak ígért magánadományok behajtása tárgyában eljáró püspöki törvényszék követét megveri vagy neki ellentmond. A király ítél a püspökökkel együtt az olyan egyházi elöljáró ügyében is, aki az illetékességébe tartozó papok törvénytelen házasságban élése ellen nem lép fel, míg alacsonyabb rendű papok ilyen mulasztása miatt a püspök jár el. A pannonhalmi gyűlés rendelkezései szerint a király személyes bíráskodása alá esik a karddal elkövetett emberölés, míg a világi bíró elleni vádat, miszerint ártatlant ítélt el, vagy
- 69/70 -
a bűnöst nem büntette meg, a királyi tanács ítéli meg. Utóbbi ügykörben Szent László úgynevezett harmadik törvénye a korábbinál enyhébb (öt pénz) büntetést helyez kilátásba a bírót hamisan vádolóval szemben. A királyi személyes bíráskodás főbb területei tehát - az Intelmekkel összhangban - látszólag valóban a hatalommal közvetlenebb összefüggést mutató, nagyobb jelentőségű ügyek.
Már az Intelmek felsorolják a királyi hatalomgyakorlás jogon kívüli, észszerű korlátjaként a kegyességet, a béketűrést és a mérsékletet,[41] és Árpád-kori jogunkban meg is jelennek olyan megoldások, amelyek a jogsértés megtorlását a rendes büntetéstől enyhébb irányba térítik el. Szent László úgynevezett második dekrétuma értelmében az egyházba (templomba), a püspökhöz vagy a királyi udvarba menekülő tolvaj menedéket kap, és ha előkelő, aki egy tyúk értékénél többet lopott, a halálbüntetés helyett (a jótállóval együtt) szolgának adják el külföldre, és vagyona a királyra száll; ha pedig szolga, első ízben az orrának levágását megválthatja, másodszorra azonban menedék már nem illeti meg, és halálbüntetéssel lakol. Az úgynevezett harmadik dekrétuma azonban azt mondja ki, hogy a bűnösnek bizonyuló tolvajt Szent István törvénye szerint, lényegében a pannonhalmi gyűlésen rendeltnél enyhébben kell megítélni.
A Szent László dekrétumainak keletkezési idejéről írtak alapján nem egyértelmű, hogy melyik rendelkezés a korábbi, de az bizonyos, hogy Szent István törvényhozása és Szent László úgynevezett harmadik dekrétumának rendelkezése között kellett lennie valamilyen további szabályozásnak, ez utóbbi ugyanis a templomba menekülő, de tettét beismerő tolvajra rendeli Szent István törvényét, míg a tagadó, de bűnösnek talált tolvajt úgy kell ítélni, mintha nem ment volna a templomba. Mivel azonban Szent Istvánnál a tolvaj esetén sem a menedékre, sem a beismerésre nem találunk külön szabályokat, így a Szent László által megkülönböztetni rendelt két esetkör csak akkor jelenthet valódi különbségtételt, ha a tagadó bűnösökre korábban már született a Szent István törvényétől eltérő rendelkezés. Hogy ez a pannonhalmi gyűlés rendelkezése vagy más, esetleg máig fel nem lelt törvény volt-e, nem tudható.
A középkori egyház(jog) által kialakított menedékjog tehát beépült a hazai törvényekbe, valamelyest korlátozva a sérelme megbosszulását óhajtó sértett és a bíró - adott esetben a király - mozgásterét, kiegészül azonban az egyházi menedék a királyi udvar, lényegében a király által nyújtott menedékkel. Mindezek terjedelme azonban - hogy a bíró és a jog tekintélye is megmaradjon - nem éri el a teljes büntetlenséget, csak a legsúlyosabb büntetési nemek alól biztosít menekvést.
Szent László úgynevezett harmadik dekrétuma szerint a világi bíró a papok, egyházi személyek és az ispánok kivételével mindenkire küldheti pecsétjét - utóbbiak magasabb állásuknál fogva nem a rendes bírók, hanem vélhetően
- 70/71 -
közvetlenül a király bírói hatalma alá tartoznak -, de mindegyikük csak a saját kerületében ítélkezhet, a tolvajok fölött az elfogás helye szerint illetékes bíró járhat el, és a tolvajjal bíróságon kívül megegyezni ötvenöt pénz terhe mellett tilos. Ellenben ha a peres felek a bírói út helyett otthonukban megvívnak, ügyükben a bíró hivatalból nem léphet fel, de ha utóbb hozzá fordulnak, tetszése szerint járhat el, a felek egyezsége esetén pedig a tőlük kapott díj kétharmada a király illeti. A pannonhalmi gyűlés rendelkezés szerint továbbá a nagyobb értéket lopó egyházi személyt előbb a püspöke lefokozza, ami egyházi állásának elvesztését jelenti, ugyanis ezt követően már a világi bíróság ítél fölötte. E rendelkezésekben a világi és egyházi bíróskodás különválasztásának szándéka ismerhető fel. Ezzel szemben Szent László úgynevezett első törvénye alapján a király a püspökökkel együtt ítél az olyan püspök vagy érsek ügyében, aki a hivatala alá tartozó papok törvénytelen házasságban élése ellen nem lép fel, alacsonyabb rendű egyházi személyek ilyen mulasztását pedig a püspök ítéli meg, de ennek törvényszékéhez tartozik az erkölcstelen életű nők és a boszorkányok feletti ítélkezés, valamint az egyháznak ígért magánadományok behajtása is.
A szabolcsi zsinat rendelései pervesztéssel és - a királyi udvarban nagyobb, egyéb bíró előtt kisebb - vagyoni büntetéssel bűnhődik, aki felperesként nem jelenik meg a bíróság előtt, valamint az a felperes is, aki a királyi udvarból meghallgatása előtt engedély nélkül távozik. Ha pedig a bíró pecsétjét megvetve az alperes marad távol, az úgynevezett harmadik dekrétum alapján első két ízben pénzbírságot kell fizetnie, harmadjára pervesztes lesz és megszégyenítő büntetésként megnyírják. Szent László úgynevezett második törvénye kimondja, hogy aki a bírót a királyi tanács előtt alaptalanul vádolja meg azzal, hogy ártatlant ítélt el vagy a bűnöst nem büntette meg, legalább azt a büntetést szenvedje el, amelyet a bírónak kellene kiállnia a vád valósága esetén. E tárgyban az úgynevezett harmadik törvény enyhébb büntetést helyezett kilátásba, amikor a bírót igaztalan ítélethozatallal hamisan vádoló személyt öt pénz fizetésével fenyegeti; de azt is rögzíti, hogy ha a vád igaznak bizonyul, úgy a bíró fizet öt pénzt az általa kiszabott birság kétszerese mellett. E törvény büntetni rendeli a titokban ítélkezést folytató hamis bírókat és az ítélethozatallal késlekedő bírókat is, továbbá kimondja, hogy a bíró az ítéletéért egy évig felelősségre vonható, de azon túl már nem. A peres felek és a bíró eljárásbeli magatartását keretek közé szorító fenti szabályok alapvetően a bíráskodás intézményének tekintélyét védik.
Kiemelkedő jelentőségű a bíráskodás körében is Szent László úgynevezett harmadik törvényének a nádorról szóló cikke, miszerint a királyi udvarban a nádor, az ő távollétében pedig helyettese őrzi - és nyilván használja is - a királyi pecsétet, amiből a törvény szerint csak egy van, így az nem csak hitelesítő, de bírói, perbehívó pecsét is. E rendelkezés alighanem azt tükrözi, hogy a királyi udvarban főszabályként már nem maga a király, hanem a nádor ítélkezik.[42] Akire pedig a király
- 71/72 -
pecsétjét bízzák, az ő nevében eljárva a legmagasabb világi bírói hatalmat testesíti meg. Ugyanakkor a nádor saját udvarában is ítélhet az udvarnokok és azok ügyében, akik önként mennek hozzá, bizonyára van tehát saját pecsétje, és előbb-utóbb saját ügyköre is, bár ezt igazoló oklevelek e korból még nem maradtak fenn.[43] E bírói tevékenysége alighanem a királyi pecsét használatánál kisebb hatalmat és tekintélyt tükröz, de tisztségének teljes feladatkörét el nem feledve ilyenkor is minden más világi bírónál nagyobb tekintély tulajdonítható neki. Jogkörének megsértése esetén pedig a nádor vagyoni büntetéssel felel, akárcsak - akorábban említettek szerint - a herceg ispánja.
Bár a Szent László korabeli források alapján hézagoktól és átfedésektől is mentes ítélkezési hatásköri rendszert nem tudunk felvázolni, már ekkor látható, hogy az említett, általános és kötelező törvényi rendelkezések alapján ítélkező bírók nem a király által adott ügyre vagy ügycsoportra vonatkozó egyedi delegálás alapján, hanem tisztségüknél fogva, a hatáskörükbe utalt ügykörben bíráskodnak. Ezzel szemben Szent László legendáiban olvasható egy történet, miszerint az uralkodó által valamely vitéznek juttatott adományt utóbb II. István uralkodása alatt egy ispán vitatta, a király pedig a váradi püspököt bízta meg annak - feltehetően egyébként saját ügykörébe tartozó - eldöntésével.[44] A XII. és XIII. századok okleveles gyakorlatában több hasonló, király általi bíróküldéssel találkozhatunk, ami azt jelzi, hogy miközben a szakirodalom olykor delegált bírónak nevezi azokat az udvari, majd országos tisztviselőket, akik e minőségükben meghatározott ügykörben - állandó - ítélkező tevékenységet folytatnak,[45] a király általi bíródelegálásnak egy másik, szűkebb értelmű, konkrétabb felhatalmazást jelentő formája is létezett.
Említést érdemel még, hogy a szabolcsi zsinat határozatai szerint az istenítélet tűz- és vízpróba formájában elfogadott, és három esküdt tanú mellett a pap jelenlétében történik, akinek ezért díj is jár. A pannonhalmi gyűlés végzeményei értelmében a falvakban történő tolvajkiáltás alapján, illetve a lopott dolog felkutatását a falvakban megakadályozókkal szemben is istenítéletnek van helye, és a bűnösnek mutatkozó falusi vagyonának negyede a falut, háromnegyede a királyt illeti. Szent László úgynevezett harmadik dekrétuma pedig részletesen leírja ennek és a várakban történő tolvajkiáltásnak az eljárását is azzal, hogy valamennyi közösségben a király követe hívja fel az előkelőket és a népet a tolvajok megjelölésére.
Szent László dekrétumaiban több olyan rendelkezést találunk, amely a büntetésként elvonandó valamely vagyonelem vagy valamilyen díj tekintetében kedvezményezettként jelöli meg a királyt vagy kincstárát (is). A pannonhalmi gyűlés egyik végzése szerint a jótálló kezeitől elmenekülő tolvaj vagyonát - miután őt külföldre eladják szolgának -, továbbá a falu tolvajkiáltása után istenítélettel bűnösnek talált tolvaj vagyonát a kincstár részére le kell foglalni, de utóbbi esetben abból negyedrész
- 72/73 -
a falut illeti, ha pedig nem az egész falu, csak némely falusiak kiáltottak tolvajt, ők egy-egy pénzt kapnak. Az úgynevezett harmadik dekrétum szerint, ha a várakba begyűjtött szökött javakért gazdájuk az előírt módon és határidőben megjelenik és azokat visszaváltja, az ár harmada az ispánt, kétharmada a királyt illeti, míg ha a tulajdonos nem jelentkezik, a javakat ugyanilyen arányban eredetben kell elosztani. Ha a bírói út megkerülésével otthon megvívók utóbb mégis a bíróhoz mennek megegyezni, az ott fizetett díjak kétharmada is a királyt illeti. E törvény szerint továbbá, ha az elfogott, de a bírónak időben át nem adott tolvaj istenítéletet kér, és bűnösnek találják, minden vagyonával a királyé (tehát maga annak szolgája) lesz. Végül, a szabolcsi zsinat rendelése értelmében, ha a király pecsétjét másra kiküldető felperes nem jelenik meg a királyi udvarban, a per elvesztése mellett öt pénzt, míg ha más bíró eljárásában teszi ezt, száz aprópénzt fizet. Mivel az összeg bizonyosan az így megsértett bírót - tehát előbbi esetben a királyt - illeti, ehelyütt a kincstár kifejezett megjelölése nélkül is nyilvánvalónak látszik annak részesedése.
Amint arról a törvényhozás kapcsán már szó esett, a Szent László korabeli egyéb források közül a király kincstárát illető vagyoni büntetésre utal a tihanyi apátság birtokait összeíró 1093. évi privilégium és a somogyvári apátság 1091. évi alapítólevele is, amikor vagyoni büntetéssel - előbbi száz font arannyal, amelynek fele az apátságot, fele a királyi kincstárat illeti, utóbbi pedig a sérelem jóvátétele mellett ötven márkával - fenyegetik a bennük foglaltakat megsértő személyeket.[46]
A fentieken túl - és szemben például Szent István törvényeivel - Szent László dekrétumaiban számos olyan tényállást találunk, amelyek a vagyoni büntetésből részesedőket, így a kincstár esetleges részesedését nem jelölik meg kifejezetten. Ilyenkor a dolog természete alapján leginkább a király, a bíró, a ispán, az egyház, esetleg a sérelmet szenvedő fél vagyoni igénye merülhet fel. A szabolcsi zsinat rendelései főleg a keresztény vallásgyakorlás ösztönzése és a más rítusok visszaszorítása körében hét, a pannonhalmi gyűlés határozatai a bíráskodás, illetve a kereskedelem szabályai körében hat, Szent László úgynevezett harmadik törvénye pedig főleg a bíráskodás szabályai és a vagyon védelme, a tolvajok üldözése körében tizennégy ilyen esetkört tartalmaznak. Ehelyütt nem hagyható figyelmen kívül az az esehetőség, hogy a dekrétumok fennmaradt szövege helyenként esetleg hiányos, vagy a király különböző időpontokban tett rendelkezései a későbbi kódex-szerkesztések során valamelyest összekeveredtek vagy részben eltűntek. Közelebb visz azonban a megoldáshoz annak felismerése, hogy a korabeli jog döntően szokásjogi jellegéből adódóan bizonyosan nagyobb számban léteztek további íratlan magatartási szabályok, amelyek a maguk korában a szükséges körben és mértékig egyaránt ismertek lehettek, ezért adott esetben ezek alkalmazása is kiegészíthette az írott rendelkezéseket anélkül, hogy írásos rögzítésük szükségessé vált volna.
- 73/74 -
A fenti bevételekkel szemben a kincstár kiadásai közé tartozik Szent László úgynevezett első dekrétumában a lázadás miatt elpusztult vagy felégetett templomok újjáépítése után azok részére a kelyhek és ruhák biztosítása, amire a király Szent Istvánnak az újonnan építendő templomok felszerelésére vonatkozó rendelkezéséhez hasonlóan tesz ígéretet. A "lovagkirály" hitelesnek tekinthető, tulajdonképpen kivétel nélkül egyházi vonatkozású adomány-és alapítólevelei is tartalmaznak királyi adományokat, amelyekről az egyház ellátása körében lesz szó. Arra egyébként Szent László legendáiban is találunk rövid utalást arra, hogy a király gazdagon adományozta az általa és elődei által alapított egyházakat és kolostorokat, de e forrásban olvashatunk valamely vitéznek juttatott adományáról is, amelyet - mint arról már szó volt - utóbb, II. István uralkodása alatt valamely ispán vitatott.[47]
A (gazdaság)történeti leírások szerint az Árpád-kori fiskális politikában két jellegadó elem, két modell, a királyi birtokok gazdasági erején, illetőleg a királyi előjogon szedett, regálé-jellegű jövedelmeken alapuló gazdaság párhuzamos létezése és arányeltolódásai figyelhetők meg. Mindkettőnek az elemeire igaz azonban, hogy azok a király közjogi hatalmát elsősorban gazdasági előny biztosításával megalapozó előjogoknak, a fiscalia regum elemeinek, vagyis a tágabb értelemben vett királyi jog vagyonérdekű elemeinek tekinthetők.[48] És bár az elemzések szerint Szent László korában még a királyi birtokok és azok hasznai - a király patrimoniuma - töltötték be a legfontosabb szerepet a királyi hatalom gazdasági megalapozásában,[49] Szent László dekrétumai - az Árpád-kor további dekrétumaihoz viszonyítva szembetűnő módon - nem szabályozzák a királyi birtokállomány passzív bevételeit, sem a birtokban rejlő gazdasági erő kiaknázásának aktív formáit, a korona birtokjogának bevételi (vagyonkobzás, örökös nélkül maradt javak megszerzése) és kiadási (birtokadományozás) oldalát. A fenti példákból láthatóan, a korona birtokjogának kiadási oldalát képező birtokadományozás az egyházaknak adott kiváltságleveleiben érhető tetten, míg a dekrétumokban jellemzően a kincstár nem birtokhoz kapcsolódó, egyéb fiskális jövedelmei, mint a kezdetleges adójellegű bevételek és a vagyonkobzástól különböző, bírságos jellegű vagyoni büntetésekből a királyt illető részek jelennek meg.
Szent László törvényeiben nem találunk a pénzveréssel kapcsolatos rendelkezést, azonban úgynevezett első dekrétuma alapján a királyi udvarban meg nem jelenő felperes öt pénzt fizet, míg második dekrétuma szerint a tolvajt kiáltó falusiak, ha nem az egész falu lépett fel, az elítélt vagyonából fejenként egy pénzt kapnak. A pénz (pensa) megjelöléstől eltérően a szabolcsi zsinat rendelkezése a királyi udvartól különböző bíróság előtt meg nem jelenő felperes büntetését száz aprópénzben (nummus) határozza meg, és mivel a királyi udvar megsértése nyilván súlyosabb eset, a pénz (pensa) egysége
- 74/75 -
nagyobb értéket kell képviseljen, mint a nummus. Szent László úgynevezett harmadik törvényében megjelenik továbbá a dénár kategóriája is a lopás minősítési határértékeinél.
Miközben a jogtörténeti irodalom egyetért abban, hogy az Árpád-kori Magyarországon - ahogy a korabeli államokban rendszerint - a pénzverés a királyi hatalomgyakorlás egyik jellegzetes megnyilvánulása,[50] ennek létezésében és változásaiban az oklevelek számától és tartalmától nagyban független módon, sőt, az oklevelek hiányában is a régészeti leletek adhatnak eligazítást. Az oklevelek és a régészeti leletek összevetése alapján Hóman Bálint arra jut, hogy Szent László a magyar királyok sorában elsőként már valódi dénárokat (nem féldénárokat) veretett, és e dénár azonos a bíróságon meg nem jelenő felperes büntetéseként megjelölt aprópénzzel.[51] Rámutat továbbá arra is, hogy ez a pensa nem azonosítható a Szent István korabeli pensa auri, a bizánci arany kategóriájával, hanem immár - tényleges pénz(érme) helyett - számítási értékké alakult, amelynek értéke negyven dénárnak felel meg.[52]
Miközben a források alapján azt mondhatjuk, hogy az Árpád-korban elsődlegesen a fiskális politika képezte a király közjogi hatalmának materiális alapját, a monetáris politika jelentősége sem elhanyagolható különös jelentőségét a királyi hatalom gazdasági megalapozásában az adja, hogy szemben más korabeli államokkal - de már az egyidejű nyugat-európai történetírás által is felismert módon - a magyar királynak nemcsak joga, hanem lényegében monopóliuma a saját pénz verése.[53]
Mind az írott források, mind a régészeti leletek alátámasztják, hogy Magyarországon a királyi pénzek mellett más törvényes hazai pénzek csak igen kis számban jelennek meg a forgalomban.
Az előbbiekből is kitűnik, hogy Szent László törvényeit - különösen a szabolcsi zsinat határozatait - is áthatja a keresztény király(ság) képe, a kialakulóban lévő államnak és a keresztény egyháznak első királyunk egyházszervezői voltából és a királyi hatalom pápa által is közvetített isteni legitimációjából eredő különös viszonya. Ez egybecseng az Intelmek kitételeivel, miszerint a király a keresztény egyház őre és gyarapodásának garantálója, míg a főpapi rend a királyi szék egyik ékessége.[54]
A szabolcsi zsinat rendelkezései értelmében a király törvényi erővel, de csupán ellentétes pápai döntésig engedélyezi a már házasságban élő papoknak a házasságuk fenntartását; a tilalom kikényszerítését pedig a püspökök, magasabb egyházi elöljárók esetében a püspökökkel együtt a király joghatóságába utalja. A pápai tanácsra utalás aligha jelöl a király és a pápa közötti egyedi megállapodást, sokkal inkább a nyugati keresztény egyház egészére kiterjedő, kötelező pápai (zsinati) döntés primátusának kifejezését. Más kérdés, hogy e primátus a gyakorlatban mennyire érvényesült, mert a rendel-
- 75/76 -
kezés látszólag beilleszthető az egyház XI-XII. századi zsinatainak papi nőtlenséggel kapcsolatos szabályai közé, de a maga idején elmarad VII. Gergely pápa szigorúbb törekvéseitől.[55] A keresztény vallásgyakorlás előmozdítása és az egyház tekintélyének erősítése végett büntetni rendeli e törvény a pogány áldozási szokások gyakorlóit, az erkölcstelen életű nőket és a boszorkányokat; rögzíti a megtartandó egyházi ünnepeket, ezekre és vasárnapokra kötelező templomba járást, vadászati és kereskedési tilalmat, valamint mindezek megsértésének büntetéseit, elrendeli továbbá, hogy templomon kívül mise csak utazások idején tartható, az ezt megsértő pap és az őt misézésre kényszerítő személy pedig büntetéssel felel. Hasonló célból, a külföldről érkező egyházi személy hazai egyházurától csak akkor távozhat, ha előbb a királynak panaszt tett az őt ért sérelemről; az egyházuktól elköltöző falusiakat pedig "püspöki joggal és királyi paranccsal" kell falvaikba visszakényszeríteni.
Szent László úgynevezett harmadik törvénye ugyancsak az egyház tekintélyét védi, amikor - összhangban Szent István törvényeivel - kimondja, hogy a világi bíró nem küldheti pecsétjét a papokra és egyházi személyekre. Ezzel függ össze a pannonhalmi gyűlés rendelkezése, miszerint ha egyházi rendű személy kisebb értékben lop, a mestere fenyíti meg, ha azonban nagyobb értékben, akkor a püspöke lefokozza, és ezt követően már a világi bíróság lesz jogosult megbüntetni őt.
Az egyház tekintélye mellett anyagi biztonságát is garantálja a szabolcsi zsinat az által, hogy az egyháznak ígért magánadományok a püspöki törvényszék útján kikényszeríthetők, aki pedig e törvényszék követének erőszakkal ellenáll, az királyi ítélet alá esik; továbbá, hogy a törvény a papok kötelességévé teszi a (pogány)lázadások során elpusztult templomok visszaállítását azzal, hogy könyvekről a püspök, kelyhekről és ruhákról pedig - mint erről már szó esett - a király gondoskodik.
További egyházi bevétel a szabolcsi zsinat rendelkezései szerint a papoknak a tűz- és vízpróba után járó kettő, illetve egy pénz, még fontosabbak azonban e törvény tizedre vonatkozó rendelkezései. Eszerint a püspök házanként, a szabadoktól közvetlenül poroszlója által, az apátok szabadjaitól pedig az apáton keresztül szed tizedet; akit pedig a termés mennyisége tekintetében hamis esküvéssel vádolnak meg, annak termését a püspök poroszlója az ispán és a király poroszlóinak tanúsága mellett méri meg, és ha a kötelezett vétkesnek bizonyul, a tized helyett - Szent István rendelkezéseihez hasonlóan - a másik kilenc részt kell beszolgáltatnia. E szabályokból már látható, hogy bár a tized nem a királyt illeti, abban az uralkodó meghatározott (köz)cél, az állami működés szempontjából is jelentős intézmény - az egyház - működésének biztosítása érdekében, kötelező jogi normában, általános, kötelező és kikényszeríthető fizetési-szolgáltatási kötelezettséget ró alattvalóira. Hiányzik ugyan a tized valódi redisztribúciós jellege, de a közvetlen egyházi beszedés végeredményben alig különbözik attól, mint ha a király kincstári bevételként határozta volna meg a tizedet, majd annak bevételét átadva
- 76/77 -
gondoskodott volna az egyház működésének anyagi fedezetéről. Az efféle szabályozásban ezért méltán láthatjuk az egyik legkorábbi adó (méghozzá mintegy átengedett adó) jellegű közteher megállapítását.
Az egyház igazgatása és ellátása körében Szent László legendái két püspökség alapítását, valamint az általa és elődei által alapított egyházak és kolostorok gazdag adományozásait említik.[56] És valóban, az uralkodásának idejéből fennmaradt, vagy arra visszautaló későbbi oklevelek többsége az egyházszervezéshez és az egyház ellátásához kapcsolódik. Ami azonban a püspökségek alapítását illeti, e tárgyban csupán - a Szent István korától kezdődően Magyarországon végbement változásoknak a Dráván túli területekre történő kiterjesztése szempontjából kiemelkedő jelentőségű[57] - zágrábi püspökség 1093 körüli alapításáról számol be egy Szent László koránál későbbi, ismeretlen eredetű oklevél, amely szerint egyes adományokkal kapcsolatban II. István és II. Béla királyok uralkodása alatt pereskedés is támadt.[58] A legendákban említett másik alapítás talán a valójában később alapított nyitrai püspökségnek tett előzetes adományra, a bihari püspökség központjának Váradra vagy a kalocsai érsekség központjának Bácsra telepítésére utalhat.[59]
Szintén jelentős az adományokkal is ellátott somogyvári apátság alapítása 1091-ben.[60] Emellett több oklevél tanúskodnak arról is, hogy a Szent László 1086-ban vagy korábban megerősítette a bakonybéli monostor Szent Istvántól kapott adományait, 1092-ben pedig maga is huszonnégy telket adományozott annak,[61] 1093-ban a tihanyi apátság javait, a pannonhalmi apátság vagyonát, valamint a pécsi egyházmegye keleti határait írta össze és erősítette meg.[62]
Erre az évre tehető a bátai monostor alapítása is, az erről szóló oklevél - ha volt is ilyen - nyomai azonban csak későbbi oklevelekben maradtak fenn,[63] akárcsak a szentszegi kolostor 1078-ra, illetve a szentjobbi apátság 1083-ra tehető alapításának nyomai.[64] Végezetül megemlítendő, hogy IV. Béla korabeli oklevelek szerint Szent László oklevélbe foglaltatta a kolozsmonostori kolostor adományainak felemeléséről és az egri egyház jogainak megerősítéséről szóló rendelkezéseit is.[65]
Ugyanakkor a hasonló oklevelek közül a veszprémi káptalan birtokait összeíró, 1082-re keltezett királyi oklevelet[66] hamisnak találta az utókor,[67] ahogy hamisítvány lehet a zalavári kolostor jogosítványait megerősítő oklevél is,[68] amelynek keltezése 1091-re, ugyanakkor Szent László uralkodásának huszonegyedik évére utal.
A forrásokból látható, hogy Szent László korában az egyház vonatkozásában a király alapítói megnyilvánulásainak, amelyek egyébként egyszer sem említenek pápai közreműködést vagy jóváhagyást, - szemben az invesztitúra-harcokat követő időszakkal - még jelentős gyakorlata volt, az egyház oltalmazásáról és ellátásáról szóló források száma pedig az összes fennmaradt oklevél számához viszonyítva - az Ár-
- 77/78 -
pád-kor egészéhez hasonlóan - tekintélyes. Az oklevelekben egyértelműen megmutatkozik az a felismerés, hogy az egyház a királyi hatalomnak nemcsak legitimációt biztosító ideológiai támasza, hanem gazdasági és katonai ereje, a klerikusok által hordozott tudás és műveltség, valamint az alattvalók befolyásolásának és mozgósításának képessége által olyan hatalmi-politikai tényező is, amelyet a királynak mindenkor figyelembe kell vennie, maga mellett kell tudnia.
A korszak csekélyebb oklevélanyaga alapján is kijelenthető, hogy a magyar király diplomáciai kapcsolatai között Szent László korában is kiemelt helyen állt a pápaság. 1079-ben például VII. Gergely pápa levélben biztosítja támogatásáról Szent Lászlót, egyben inti őt az egyház tiszteletben tartására és védelmezésére, de e levél említést tesz a pápa és az ország (a király) közötti többszöri követváltásokról is.[69]
Szent László legendái megemlékeznek az országba betörő besenyők elleni (védekező) hadjáratról és egy olyan esetről is, amikor a király a csehek elleni (külföldi) hadjáratra utazott., továbbá utalnak egy - a Képes Krónikában is említett[70] - megkérdőjelezhető hitelű eseményre, miszerint a lovagkirályt röviddel halála előtt több nyugati uralkodó megkereste egy jeruzsálemi keresztes hadjárat vezetése végett.[71] A krónikairodalom egyébként is előszeretettel számol be Szent Lászlóhoz köthető jeles hadi eseményekről, így belső harcokról, Horvátország és Dalmácia megtámadásáról, valamint a kunok legyőzése mellett a görögök, az oroszok és a lengyelek elleni offenzívákról.[72] A keresztes hadjárat gondolatát azonban Pauler Gyula is inkább csak a király vágyának írja le.[73]
A normatív források közül pedig Szent László úgynevezett harmadik dekrétumának rendelkezése utal a király hadúri jogára, amikor kimondja, hogy a király külföldi hadjárata idején elfogott tolvaj a király és előkelői hazaérkezéséig fogva tartható, és a lopás egyéb eseteinél súlyosabban is büntetendő.
A hatalmi rendszerekben a fegyveres haderővel való rendelkezés mindig - így a középkori Magyarországon is - kardinális kérdés, a személyes királyság korában pedig nem meglepő, hogy a legfőbb hadúri jogosítványok is a tágabb értelemben vett királyi jog elemei közé sorolhatók,[74] de ezek oklevelek helyett alapvetően reálcselekményekben mutatkoznak meg. A katonai fellépés mellett megjelennek az Árpád-kori forrásokban a békés diplomáciai kapcsolatokra utalások is, ami abból következik, hogy a kialakulóban lévő állam és az ebben legfőbb hatalmi tényezőként jelenlévő király szükségszerűen kapcsolatba kerül a környező társadalmakkal és azok uralkodóival. Amint arról már szó esett, e diplomáciai kapcsolatok közül Szent László korában kiemelkedő jelentőségű a magyar király és a pápaság viszonya, ugyanis a Szent István által megkezdett keresztény államépítés eszmeiségét és folyamatát - a Vazul-fiak Istvánnal szem-
- 78/79 -
beni esetleges személyes ellenérzései után - igazán ő mozdította előre.
Diplomáciai szempontból kiemelendők a királynak vagy rá tekintettel valamely hazai egyházi méltóságnak címzett pápai levelek. 1077-ben például VII. Gergely pápa még Nehemiás esztergomi érseknek üzeni meg, hogy a magyarok újonnan megválasztott királyát (Szent Lászlót) társaival és az előkelőkkel együtt buzdítsa arra, hogy a Szentszék iránt illő hódolatát megfelelő követekkel tanúsítsa uralkodásának pápai szentesítése érdekében.[75] 1079-ben aztán a pápa már a királynak címzett levélben írja, hogy úgy látja, a király kész Szent Péter szolgálatára, és őt támogatásának biztosítása mellett az erények további gyakorlására, az egyház tiszteletben tartására és védelmezésére inti.[76] Mindkét oklevél utal a pápa és Magyarország (a király) közötti többszöri követváltásokra is. Gellért püspök 1083. évi keltezésű szentté avatási emléke pedig megemlékezik arról, hogy az eseményen jelen volt a pápai követ is.[77] Nehéz volna azonban feltárni, hogy a keresztényi buzgóság mekkora részben volt a király személyes meggyőződése, és mennyire játszott benne szerepet a királyi hatalom egyik támaszát jelentő magyar keresztény egyház magyar szentek avatásával történő megerősítésének (a magyar keresztény egyház ős- és hőskultusza megteremtésének[78]) politikai célja; illetve hogy mennyiben célozták a szentté avatások a pápaság részéről magyar ki-rály(ság) támogatásának megszerzését a pápa és a császár közötti viszálykodás idején.[79]
Ami a követküldést illeti, Szent László úgynevezett harmadik dekrétuma alapján a királyi futár hátráltatója vagy bántalmazója súlyos vagyoni büntetéssel felel, de ennél különlegesebb kiváltság, hogy a futár - a papok és egyházi személyek, valamint az egyházba vagy a püspökhöz utazók kivételével - bárkitől elvehet lovat a királyi követség gyorsabb ellátása végett. Hogy ez csak időleges használatot jelent, azt a rendelkezés első fordulata garantálja, miszerint az elvett lovak a harmadik falun túl nem vihetők, így azokat gazdájuk a szűkebb környéket bejárva utóbb könnyebben visszaszerezheti. Ennek további garanciája, hogy a futár által elengedett lovat befogó személy köteles azt - gazdájának jelentkezése végett - három héten át bemutatni a vásáron vagy a templom előtt, ha pedig a gazda nem jelentkezik, a lovat a király emberének kell átadni. A belföldi követküldés nyilván nem kizárólagos királyi jog, bár ennek is lehetnek a király közjogi állásából, követeinek jelentősebb feladataiból fakadó különös szabályai; a követeknek az ország határain túlra küldése és külföldi követek fogadása már jogi szempontból is értelmezhető többletet hordoz, mert ahhoz a felségjoghoz kapcsolódik, hogy a király más szuverén autoritásokkal a hűtlenség terhe nélkül és egész országának képében eljárva lépjen kapcsolatba.
A Szent László korabeli vagy arra visszautaló jogforrások vizsgálata után megállapítható, hogy bár a korabeli jog
- 79/80 -
írásos forrásaiban az alapvetően szokásjogon alapuló hazai jog egészének, de még a közhatalmi berendezkedés alapvető normáinak is csak töredéke található meg, és olykor e szabályok pontos keletkezési ideje, sorrendisége is kérdéses. Ugyanakkor az is kijelenthető, hogy ezeket - és éppen ezeket - nem véletlenül foglalták írásba, minthogy a kor legfontosabbnak vélt hatalmi és társadalmi viszonyait szabályozták.
A viszonylag csekély számú forrás alapján is látható továbbá, hogy Szent László munkássága messze túlmutat a vallásgyakorlással és az egyház igazgatásával kapcsolatos szabályok bővítésén, valamint a tolvajokkal szembeni szigorú fellépésen. A korabeli forrásokból a hatalmi-közjogi berendezkedésre vonatkozó fontos szabályokat és mechanizmusokat is megismerhetünk, ezekből pedig kiviláglik a királynak a közjogi-hatalmi berendezkedésben, a kialakuló állam működésében betöltött központi szerepe. ■
JEGYZETEK
[1] Bak, János M. - Bónis, György - Sweeney, James Ross: The Laws of the Medieval Kingdom of Hungary. Decreta Regni Mediaevalis Hungariae I. 1000-1301. Charles Schlaks Jr. Publisher, Idyllwild, California 1999. 53-59. o.
[2] Uo. 12-15. o.
[3] Uo. 16-22. o.
[4] Béli Gábor: Árpád-kori törvényeink. JURA 2000. 1-2. sz. 35. o.
[5] Marczali Henrik: Magyarország története. Laude Kiadó, Anno Bt., Budapest 1998. 94. o.
[6] Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I. Athenaeum, Budapest 1899. 440. o.
[7] Jánosi Monika: Törvényalkotás a korai Árpád-korban. Szegedi Középkorász Műhely, Szeged 1996. 118. o.
[8] Katona Tamás (szerk.): Anonymus: Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Magyar Helikon, Budapest 1977. 7. o.; Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Franklin-Társulat, Budapest 1880. 39., 77-80. o.
[9] Hóman Bálint: A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII-XIII. századi leszármazói. Forrástanulmány. MTA, Budapest 1925. 93-97. o.
[10] Csóka J. Gáspár - Érszegi Géza - Kurcz Ágnes - Szabó Flóris: Árpád-kori legendák és intelmek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1983. 101-102., 215. o.
[11] Kristó Gyula: Tanulmányok az Árpád-korról. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1983. 368. o.
[12] Béli (2000): i. m. 44. o.
[13] Degré Alajos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Készült: Dr. Degré Alajos egyetemi tanár 1950/51. tanévben tartott előadásai nyomán (szerk.: Béli Gábor). IDResearch Kft./Publikon Kiadó, Pécs 2009. 81. o.
[14] Szuromi Szabolcs Anzelm: Szempontok az 1092. évi szabolcsi zsinat kánonjogtörténeti vonatkozásaihoz. Iustum Aequum Salutare 2017. 4. sz. 191-194. o.
[15] Mezey Barna (szerk.): Magyar alkotmánytörténet. Osiris Kiadó, Budapest 2003. 108. o.
[16] Fejér, Georgius: Codex Diplomaticus Hungariae Ecclesiasticus ac Civilis. Tom. I. Typis Typogr. Regiae Universitatis Ungaricae, Budae 1829. 482-484. o.
[17] Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex Diplomaticus Arpadianus Continuatus. Tom. VI. MTA Tört. Bizottmánya, Pest 1867. 66-71. o.
[18] Fejér (1829): i. m. 484-486. o.
[19] Uo. 468-472. o.
[20] Bak-Bónis-Sweeney: i. m. 121. o.
[21] Mezey: i. m. 95. o.
[22] Párniczky Mihály: A magyar ius regium az Árpádházi királyok korában. De iure regio Hungarico tempore regum stirpis Arpadianae. Illés Szeminárium, Budapest 1940. 7. o.
[23] Béli Gábor: A nádor bírói hatalma a XIII. század derekáig. In: Homoki-Nagy Mária (szerk.): IV. Szegedi Jogtörténeti Napok. Konferencia a bírói hatalomról és az állampolgárságról. Szegedi Egyetemi Kiadó, Szeged 2011. 54. o.
[24] Kubinyi András: A királyi vár és lakói a középkorban. História 2002. 9-10. sz. 14. o.
[25] Mezey: i. m. 52-53. o.
[26] Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata I. A legrégibb időktől a mohácsi vészig. Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda R.-T., Pécs 1944. 44-46. o.; Hóman Bálint: Magyar pénztörténet 1000-1325. MTA, Budapest 1916. 174. o.
- 80/81 -
[27] Pauler: i. m. 156. o.
[28] Bolla Ilona: A közszabadság a XI-XII. században. (A liber és libertas fogalom az Árpád-korban) I. rész. Történelmi Szemle 1973. 1-2. sz. 15. o.
[29] Mezey: i. m. 133. o.
[30] Csóka-Érszegi-Kurcz-Szabó: i. m. 96. o.
[31] Fejér (1829): i. m. 439. o.
[32] Wenzel: i. m. Tom. XI. MTA Tört. Bizottmánya, Pest 1873. 28-30. o.
[33] Fejér (1829): i .m. 487-488. o.
[34] Degré: i. m. 74. o.; Mezey: i. m. 101. o.
[35] Degré: i. m. 104-105. o.
[36] Fejér (1829): i. m. 472-479., 488-490. o.; Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Regesta regum stirpis Arpadianae critico-diplomatica MTA, Budapest 1923. 10., 12. o.
[37] Mályusz Elemér: A középkori magyarság település- és nemzetiség-politikája. Lucidus Kiadó, Budapest 2002. 61-63. o.
[38] Csóka-Érszegi-Kurcz-Szabó: i. m. 97. o.
[39] Uo. 58. o.
[40] Biró Zsófia: A király bírói hatalma, a bírói hatalom gyakorlása a középkori Magyarországon. JURA 2019. 2. sz. 33. o.; Degré: i. m. 112. o.; Mezey: i. m. 49. o.
[41] Csóka-Érszegi-Kurcz-Szabó: i. m. 61. o.
[42] Biró Zsófia: A nádor bíráskodása a királyi udvarban. FORVM: Publicationes Doctorandorum Juridicorum. Acta Universitatis Szegediensis 2020. 25. o.
[43] Béli (2011): i. m. 54-57. o.
[44] Csóka-Érszegi-Kurcz-Szabó: i. m. 101. o.
[45] Biró (2019): i. m. 35. o.
[46] Wenzel (1867): i. m. 66-71. o.; Fejér (1829): i. m. 468-472. o.
[47] Csóka-Érszegi-Kurcz-Szabó: i. m. 97., 101. o.
[48] Párniczky: i. m. 7. o.
[49] Mezey: i. m. 49. o.
[50] Degré: i. m. 74. o.; Hóman (1916): i. m. 169170. o.; Párniczky: i. m. 6. o.
[51] Hóman (1916): i. m. 231. o.
[52] Uo. 222-223., 231. o.
[53] Uo. 329. o.
[54] Csóka-Érszegi-Kurcz-Szabó: i. m. 56-57. o.
[55] Érszegi Géza: A kereszténység első századai. In: Somorjai Ádám - Zombori István (szerk.): A katolikus egyház Magyarországon. Ecclesia Sancta I. Magyar Katolikus Püspöki Kar Egyháztörténeti Bizottsága, Budapest 1991. 31. o.
[56] Csóka-Érszegi-Kurcz-Szabó: i. m. 97. o.
[57] Pauler: i. m. 170-171. o.
[58] Fejér: i. m. 484-486. o.
[59] Pauler: i. m. 170-171. o.
[60] Fejér: i. m. 468-472. o.
[61] Wenzel: i. m. Tom. I. MTA Tört. Bizottmánya, Pest 1860. 31-39. o.
[62] Wenzel (1860): i. m. 39-41. o.; Wenzel (1867): i. m. 66-71. o.; Fejér: i. m. 480-484. o.
[63] Wenzel (1873): i. m. 31. o.
[64] Fejér (1829): i. m. 486-487. o.; Fejér: i. m. Tom. VII. Vol. 5. Typis Typogr. Regiae Universitatis Ungaricae, Budae 1841. 76. o.
[65] Fejér: i. m. Tom. IV. Vol. 3. Typis Typogr. Regiae Universitatis Ungaricae, Budae 1829. 33-44., 106-108. o.; Fejér: i. m. Tom. VII. Vol. 1. Typis Typogr. Regiae Universitatis Ungaricae, Budae 1830. 134. o.
[66] Wenzel (1873): i. m. 28. o.
[67] Karlinszky Balázs: A veszprémi székeskáptalan 1082. évi birtokösszeírását tartalmazó oklevél keltezése. FONS 2016. 1. sz. 65-68., 84-85 o.
[68] Fejér (1829): i. m. Tom. I. 466-468. o.
[69] Fejér (1829): i. m. Tom. I. 445-447. o.; Fraknói Vilmos: Magyarország és a Római Szent-Szék. I. kötet. 1000-1417. Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a Római Szent-Székkel a magyar királyság megalapításától a konstanczi zsinatig. Stephaneum, Budapest 1901. 26. o.
[70] Katona Tamás (szerk.): Képes Krónika. Európa Könyvkiadó, Budapest 1986. 174-177. o.
[71] Csóka-Érszegi-Kurcz-Szabó: i. m. 98-99., 218. o.
[72] Katona Tamás (szerk.): László király emlékezete. Magyar Helikon, Budapest 1977. 38., 43., 45. o.
[73] Pauler: i. m. 172. o.
[74] Degré: i. m. 74. o.; Párniczky: i. m. 6. o.
[75] Fejér (1829): i. m. Tom. I. 442-444. o.
[76] Uo. 445-447. o.
[77] Uo. 459-460. o.
[78] Kristó Gyula: Magyarország története 8951301. Osiris Kiadó, Budapest 2007. 133. o.
[79] Eckhart Ferenc: Magyarország története. Káldor Könyvkiadóvállalat, Budapest 1935. 49-50. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző óraadó, PTE ÁJK Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
