A modern jog- és történettudomány a hagyományokra támaszkodva az Árpád-házi királyoknak több mint egy tucat, 14-16 törvényt, törvénykönyvet tulajdonít. Ezek közé tartoznak Szent István szokásosan 1001 tájára datált, de újabban Csóka J. Lajos meggyőző érvei szerint inkább 1024-1025 közé tehető első[1] és a valamikor 1030-1038 között született második könyvei, azután Szent László három törvénykönyve, a keletkezési sorrendet követve az ún. III., amelynek első 15 artikulusa egyes feltételezések szerint 1077 előtt, illetve 1077-1083 között, második része pedig 1077 körül, illetve 1083 után jöhetett létre, az ún. II., az 1077-ben vagy valamivel később tartott pannonhalmi gyűlés végzeményei, végül az ún. I. az 1092-ben Szabolcson ülésező (vegyes) zsinat határozatait tartalmazó, továbbá Kálmán ún. I. könyve, amely a Zemplén megyei Tarcalon 1100 körül tartott gyűlés határozatait foglalja magába, hasonlóképpen az 1100 táján keletkezett "első", vagyis az esztergomi zsinat végzései, az 1116 előttről való ún. II. könyv: a zsidóknak adott törvény, valamint a "második", az ugyancsak Kálmán alatt, valamikor 1116 körül ismeretlen helyen tartott zsinat határozatai. A sor az 1222-ben, majd az 1231-ben kiadott aranybullákkal, illetve az 1267. évi esztergomi gyűlésen hozott végzésekkel, szokásos elnevezéssel - minthogy az előzőekkel szoros tartalmi kapcsolatot mutat - az ún. harmadik aranybullával folytatódik, amit az ún. két, az 1279. júniusi, valamint augusztusi kun törvény, végül az 1290. és az 1298. évi törvény zár.
A szerzők által használt "törvény" megjelölésekre tekintettel, jóllehet, a felsorolt jogalkotási termékek első ránézésre - már csak a nagy időbeli eltérések miatt is - számos keletkezési, tartalmi és formai eltérést mutatnak, magától értetődőnek tűnik, hogy azok olyan lényegi sajátossággal bírnak, ami szükségessé teszi, sőt megköveteli elhatárolásukat az egyéb jogforrásoktól, különösképpen a ( XIII. században nagy számban keletkezett) kiváltságoktól.
A nagy királyok, Szent István, Szent László és Kálmán törvényei a királyi jogalkotó akarat megnyilvánulásai, olyan jogi normák voltak, amelyekkel a famíliájába tartozók: a különféle jogállású egyházi és világi előkelők, valamint más lekötelezettek, beleértve a termelésre kényszerült szabad, majd különféle állapotú szolgáló népek, illetve (rab)szol-gák, továbbá a személyesen nem függők, a politi-
- 35/36 -
kai hatalmuk alá tartozók, illetve a hatalmuk alá vetettek életviszonyait szabályozta. A király jogalkotói akaratát, amire az egyes rendelkezéseknél a "volumus" (akarjuk), "decrevimus" (elhatároztuk, határoztuk), "decernimus" (elrendeljük), "statuimus" (végeztük, rendeltük) "iubemus" (megparancsoljuk), "placuit" (tetszett, értsd: tetszett nekünk, elhatároztuk), "interdicimus" (megtiltjuk) szavak utalnak[2] , tanácsában előkelői vagy nagyobb gyülekezet előtt nyilatkozta ki, ahogyan erről már Szent István első könyve is több alkalommal megemlékezett: "[...] secundum decretum regalis senatus [...]" (a királyi tanács végzése szerint) a feleségét megölő vitéz vagy gazdagabb ember vezeklés mellett tíz tinó jóvátételt adjon a megölt asszony rokonainak, "[...] secundum decretum regalis concilii penitus interdictum est [...]" (a királyi tanács elhatározása révén teljességgel megtiltatott, vagyis megtiltottuk), hogy a rabszolgák és rabszolganők bűnügyekben uraik, illetve úrnőik ellen tanúskodjanak, "[...] decernimus nostrorum primatuum conventu [...]" (előkelőink gyűlésén úgy határoztunk), hogy tíz tinóval bűnhődjön az, aki a szökött vitézét és szolgáját keresőnek küldöttét megveri, továbbá "[...] in hoc regali concilio decretum est [...]" (eme királyi tanácsban elhatároztatott, vagyis elhatároztuk), hogy az a szabad, aki más rabszolganőjével köt házasságot, örök szolgaságra vetéssel marasztalódjék, hasonlóképpen amidőn "[...] secundum decterum senatus [...]" (a tanács végzése) szerint a kuruzslók, varázslók a megrontott rokonainak kezére adandók (Szt. István I.: 15., 20., 25., 29., 34. fej.)[3] .
Szent László ún. III. könyve első felében is lehet találni utalást a tanácsra a rendelkező, a határozatot hozó király mellett, minthogy a 15. fejezet a "[...] regis et principum decreta [...]" (a király és a főemberek határozatait) megszegők büntetéséről rendelkezik.[4] Szent László ún. I. törvényébe foglalt végzések pedig, ahogyan az a bevezetőből kiderül, "presidente christianissimo Hungarorum rege Ladislao cum universis regni sui pontificibus et abbatibus, necnon cunctis optimatibus, cum testimonio tocius cleri et populi" (a magyarok legkeresztényibb királya, László elnökletével, országának összes püspökeivel és apátjaival, valamint az összes előkelőkkel az egész papság és a nép tanúskodása mellett) születtek.[5] Szent László ún. II. könyve pedig arról tudósít, hogy az ország előkelői Pannonhalmán tanácskoztak és határoztak: "Temporibus piisimi regis Ladislai omnes nos regni Pannonico optimates in monte sancto conventum fecimus et quesivimus, qualiter malorum hominum impedirent studia etgentis nostre expedirentur negocia" (A legkegyesebb László király idejében mi, Magyarország összes előkelői a szent hegyen gyűlést tartottunk, és megvizsgáltuk, miképpen akadályozhatnánk meg a gonosz emberek üzelmeit, és hogyan orvosolhatnánk népünk bajait).[6] Míg az ún. I. és III. könyvek esetében nem férhet kétség ahhoz, hogy a végzemények szerzője a király, bár egyes feltételezések szerint az ún. III. törvény egyik - nagyobb valószínűség szerint a második - részét ugyancsak Pannonhalmán tanácskozó előkelők hozták, itt határozottan úgy tűnik, hogy a tanács önállóan alkotott szabályokat "minden bizonnyal a király távollétében".[7] Ha ez így is történt, a tanács mégis csak a király elhatározásából ülhetett össze, és az ő engedélyével, illetve utólagos jóváhagyásával állapíthatott meg kötelező normákat, mivel a tanácsnak ekkor kizárólag feladatkörei voltak és lehettek, de hatáskörrel nem rendelkezett, hiszen maga a tanács a király akaratának megfelelően alkalomszerűen és tetszésétől függő összetételben fungáló gyülekezet volt, melynek elsődleges szerepe a királyi intézkedések, rendelések tudomásulvételében és végrehajtásában merült ki, és csak másodlagosan abban, hogy kinyilatkozza az erkölcs és a szokás szabályait, vagyis a kánonokat - az egyház törvényeit - , illetve a szokásjogot, ha azt ura, a király úgy kívánta.[8] Mindezekre tekintettel Kálmán ún. I. könyve mellett, melynek írója, Albericus elbeszéli a tanács összehívásának célját is: "Hic [...] regni principibus congregatis, totius senatus consultu [...] regis sancte memorie Stephani legalem textum recensuit" (Ő -tudniillik Kálmán - összehívván az ország főembereit, az egész tanács hozzájárulásával - közreműködésével - a szent emlékezetű István király törvénykönyvét felülvizsgálta), és a zsidók felől rendelkező törvényen kívül, melyet Kálmán, igaz, erről kifejezetten nem esett szó, ugyancsak tanácsában nyilatkozott ki: "Colomannus gratia dei rex Hungarorum hanc legem dedit iudeis in regno suo commorantibus" (Kálmán, isten kegyelméből a magyarok királya ezt a törvényt adta az országában lakó zsidóknak), az esztergomi és az ismeretlen helyen 1116 táján ülésező zsinat határozatai is az eddig említett törvények közé tartoznak, mivel sinodus szintúgy csak a király rendelésére, illetve engedélyével működhetett, ahogyan erre az esztergomi végzéseket bevezető, a zsinatot terhelő kötelezettség rögzítéséből is következtetni lehet: "Imprimis interpellandus est rex" (mindenekelőtt meg kell kérdezni a királyt), és egyúttal arra is, hogy a végzések érvényességéhez a király hozzájárulása elengedhetetlen volt, arról nem is beszélve, hogy a zsinati határozatok nem pusztán a klerikusok, hanem a társadalom egészének életviszonyait is szabályozták.[9] A zsinat és a tanács közreműködésével született jogi normák között tehát semmi különbség sem tehető, csupán annyi az eltérés, hogy az előbbiek egy szűkebb, csak a főpapok részvételével vagy elsősorban a kánonokat alapul véve, követve tartott tanácskozáson kerültek megállapításra, és az efféle tanács zsinat megjelölése kívánt erre nyomatékkal utalni. De ebből kétség kívül már az is kiérezhető, hogy a klérus szerepe Szent László, és különösen Kálmán alatt egyre erőteljesebbé vált ama társadalmi viszonyok rendezésénél, amelyekben az egyház a pápai hatalom erősödésének jeleként a saját törvényeit és ezzel együtt ténylegesen növekvő befolyását törekedett a saját érdekek mentén érvényre juttatni.
A király akarataként megjelenő, a király vagy a királyi elhatározásból fakadóan más, akár tisztségviselője, akár magános, mint például a sérelmet szenvedő vagy rokona által kikényszerítendő, illetve kikényszeríthető magatartásszabályokon, jogi normákon kívül egyebek a patrimóniális királyság korában nem léteztek. Egyszerűen ez azt jelenti, hogy az egyedüli és egyetlen jogalkotó maga a király volt, akinek szava, rendelkezése valóban maga volt a "törvény", amit az érintett korszakban a diffinicio, gyakrabban a lex, decretum kifejezések jelöltek.[10] A király által alkotott jogi norma :"törvény", szabály, határozat, végzemény semmiféle formához nem volt kötve, az már pusztán a kinyilatkozással érvényessé vált, annak pedig ebből a szempontból egyáltalán nem volt, de nem is lehetett jelentősége, hogy írásba foglalták, avagy sem, illetve, hogy milyen alakban került rögzítésre. Ezért az említett törvények, dekrétumok közé sorolható III. Bélának az az 1174-ben tett deklarációja is, amellyel az esztergomi érsek királykoronázás körüli jogát rögzítette: "Ego Bela [Dei] gratia Vngarie, Dalmatie, Croatie, Rameque rex, diuina disponante clementia suscipio coronam de manu Colocensis archiepiscopi, sed non in preiudicium Stigon[iensis] ecclesie, quominus Vungarici reges ab eiusdem ecclesiae archiepiscopis semper debeant in posterum coronari" (Én, Béla, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország és Ráma királya, miután az isteni kegyelem elrendelte, a koronát a kalocsai érsek kezéből fogadom el, de nem az esztergomi egyház sérelmére, annál inkább a magyar királyokat ugyanennek az egyháznak az érsekei tartozzanak ezután mindig megkoronázni).[11]
Az, hogy ez a királyi aktus kötelező magatartásszabályt állapít meg, nem szorul magyarázatra. Ahhoz pedig, hogy ebben a III. Ince pápa által 1209. május 15. -én a János esztergomi érsek számára kiadott megerősítő levelében szereplő kinyilatkozás valóban III. Bélának tulajdonítandó, nem fér kétség. A pápa
- 36/37 -
ugyanis elmondta, hogy miután átvizsgálta elődje, III. Sándor regestrumát, megtudta abból, hogy Magyarország előkelői egykor arra kérték III. Sándort, hogy Lukács esztergomi érsek vonakodása miatt " [...] őt (tudniillik III. Bélát) más koronázza meg, nehogy [az országban és] az egyházban súlyos veszedelmek támadhassanak, ha a mondott B[éla] hamarosan nem nyeri el az olajat [...] és a koronát, majd így folytatta: "ugyanez az elődünk (III. Sándor) az előbb mondott elődödnek (Lukácsnak) apostoli irattal megparancsolta és az engedelmeskedés erejével elrendelte, hogy a fent mondott királlyá választottat minden halogatás, ellenkezés és tiltakozás mellőzésével koronázza meg, vagy ha maga netán testi gyöngeség okán nem tudná megkoronázni, a szépemlékű [...] kalocsai érsekkel [tudassa], hogy az ő és az esztergomi egyház hivatalának és méltóságának sérelme nélkül összegyűlvén az ország püspökei azon a helyen, ahol a királyokat koronázni szokták, kenje királlyá és ne halogassa a koronázást, recepto prius ab eodem electo in regem scripto, de consilio et assensu ipsorum et principum regni, aperte suo sigillo bullato (miután előbb ugyanez a választott azok - tudniillik a püspökök - és az ország előkelőinek tanácsából és hozzájárulásával a saját pecsétjével megpecsételt írásban megígérte), hogy ebből neki vagy az esztergomi egyháznak semmiféle sérelme nem származik, annál inkább a magyar királyokat ugyanennek az egyháznak az érseke tartozzék megkoronázni", és egyúttal III. Ince, a nagyobb nyomaték kedvéért, a fent közölt királyi kijelentést, rendelést szó szerint is felidézte.[12] Miután minden kétséget kizáróan tisztázható a nyilatkozó személye, arra, hogy itt valóban királyi dekrétumról van szó, azon túl, hogy határozottan ezt támasztja alá az apostoli levélben megörökített kinyilatkozás tartalma, az szolgál további bizonyítékul, hogy a megválasztott III. Béla püspökei és előkelői előtt nyilatkozott, tehát mint szokás, rendelkezését tanácsában hozta, és azt pecsétjével is megerősítette.
Hasonlóképpen a dekrétumok közé tartozónak kell tekinteni III. Bélának ama rendelkezését, amellyel a király előtt, a király jelenlétén végbement aktusok írásba foglalásáról határozott a Froa úrasszony és Farkas nádor között létrejött szerződés kapcsán 1181-ben: "Quum ex defectu nature humane in memoria rerum praetiritatum per temporum successus de facile surrepit obliuio, dignum est scripto supportari et confirmari, quod inter legitimas contractum est personas, quatinus et scripti confirmacione, et virorum idoneorum testificacione inviolabiliter constet inconcussum. Quod ego B[ela] illustrissimus rex Hungarie, considerans, et in futurum mee regie maiestati precauens, ne aliqua causa in mei presentia ventilata et definite in irritum redigatur, necessarium duxi, ut negotium quodlibet in audientia celsitudinis mee discussum, scripti testimonio confirmetur" (Minthogy a feledés az elmúlt dolgok emlékezetébe az emberi természet fogyatékosságából az időnek múlásával lassan belopódzik, érdemes írással oltalmazni és megerősíteni azt, amit szerződő személyek kötöttek azért, hogy az írás erejével is, alkalmas férfiak tanúságtételével is sértetlenül és háborítatlanul fennmaradjon. Ennek okáért én, Béla, Magyarország legkiválóbb királya megfontolván és a jövőre nézve gondoskodván, nehogy bármely, a jelenlétemen tárgyalt és befejezett ügy elenyésszen, mint szükségeset elrendelem, hogy akármely, a felségem jelenlétén megtárgyalt ügy írás bizonyságával erősítessék meg).[13]
Míg az oklevél első mondata szokásos arenga-szöveg[14] , a második egy olyan, a szó szoros értelmében vett királyi akaratnyilvánítás, amely a jövőre nézve fogalmaz meg kötelező magatartásszabályt, címzettjei pedig a király jegyzői, kancellárjai, illetve a király jelenlétén nyilatkozó felek, kérelmezők, így ez nem csak "egyenesen valami reformszerű királyi intézkedés visszhangja" - ahogyan Szentpétery Imre fogalmazott -[15], hanem, mint azt a "[...] ego B[ela] [...] rex [...] duxi [...]" is nyomatékosítja és egyértelműsíti, maga a megörökített királyi rendelkezés, határozat, aminek rögzítését egy különös előzményekkel terhes adásvételi szerződés létrejötte követelte meg, nehogy később az adott ügylet kapcsán, majd pedig más hasonló esetekben aggályok merülhessenek fel. Arról volt szó ugyanis, hogy Froa asszony, Marcell prépost felesége a Szeles nevű birtokát először az ispotályosoknak kívánta juttatni, majd akaratát megmásítva a királlyal, Makár, Péter és Pál püspökkel, a király jegyzőjével - ennek az oklevélnek a kiállítójával - történt tanácskozás után Farkas nádorispánnak adta el százhúsz márkáért.
A kora Árpád-koriaktól eltérően a XIII. században kiadott dekrétumok közös jellemzője, hogy formájukra nézve kiváltságok. Ennek a ténynek azonban több szerző különös jelentőséget tulajdonít. Bónis György a korábbiaktól elhatárolandó a II. András és IV. Béla alatt kibocsátottakra korlátozottan azt állapítja meg, hogy " a feltörekvő új társadalmi rétegek, a királyi serviensek igényeit elégíti ki az Aranybulla három kiadása, s ez a decretum már nem a szentistváni értelemben vett törvény, hanem éppen olyan szabadságlevél, mint az egyeseknek vagy városi közösségeknek adott privilégiumok"[16]. Holub József szerint az 1222. évi aranybulla "formáját tekintve királyi kiváltságlevél, de minthogy a királlyal folytatott tárgyalások után jött létre, tulajdonképpen szerződésnek mondhatnók", és törvénynek csak abból a szempontból tekinthető, "ahogyan ennek fogalmát Szent István törvényhozásával kapcsolatban megismertük, mert mégis csak a királyi akarat volt a forrása".[17] Más szerzők nem, vagy alapvetően nem a megelőző kor-
- 37/38 -
szakban születettekkel összevetve definiálnak, hanem a törvény és a privilégium elhatárolásával, de rendszerint anélkül, hogy pontosan közölnék, mit értenek "törvény" alatt a XIII. században. Timon Ákos csupán annyit mond, hogy ezek olyan privilégiumok, szabadságlevelek, "amelyek a többi privilegiumtól csak tartalmukra nézve különböznek".[18] Csizmadia Andor az 1222. évi aranybullát érintve mindössze arra szorítkozik, hogy ennek "dekrétum vagy kiváltságlevél jellege körül vitatkozni lehet, tartalmát tekintve azonban a jogok biztosítása miatt a törvények közé sorolható", amit Kovács Kálmán az "ún. aranybullákról (1222., 1231., 1267.)" azzal egészít ki, hogy "ezek a király nevében kiadott dekrétumok már lényegileg nem a király rendelkezéseit, hanem főként a serviensek kiváltságait foglalják magukban, külső formájukat tekintve nem különböznek a privilégiumoktól, az egyeseknek vagy testületeknek adott királyi kiváltságlevelektől." [19] Emellett az 1290. és az 1298. évi dekrétumokat a jogtörténet jeles művelői már az előbbiektől megkülönböztetve kezelik. Bónis György a keletkezésük körülményeit alapul véve különíti el ezeket, megjegyezve, hogy az országgyűlés, pontosabban "a főurakból és nemesekből álló gyülekezet 1290-ben vesz részt először a törvényhozásban", továbbá hogy "1298-ban már külön tanácskoznak a főpapok a nemességgel, s maguk szövegezik meg a végzeményt, amelyet csak jóváhagyás végett terjesztenek a király és a bárók elé".[20] Holub József ezeket, a kun törvényekkel együtt Bónishoz hasonlóan országgyűlési törvényeknek tekinti azzal a magyarázattal, hogy "első országgyűléseink törvényei mint a király rendeletei, határozatai jelennek meg, éppen úgy mint az Aranybulla és társai ...", és "... a szokásos formában, királyi kiváltságlevél formájában adattak ki".[21] Kovács Kálmán ugyanezt vallja nagy nyomatékkal hangsúlyozva, hogy a XIII. század végén a nemességnek jelentős szerepet sikerül kivívni a törvényhozásban, és "ennek folytán megjelennek a magyar törvényalkotásban az országgyűlési törvények".[22]
Mindezek előrebocsátása után elsőként az szorul tisztázásra, hogy léteznek-e egyáltalán lényegi különbségek a XIII. századi "törvények", illetve a XIII. századi és a korábbiak között.
Az 1222. esztendei aranybulla kiadását, mint az a bevezetőből világosan kiderül, "nobiles regni nostri", azok az előkelők eszközölték ki a királynál, akik kiszorultak a hatalomgyakorlásból a király közvetlen környezetébe tartozókkal szemben. A kérelmezők sorában mellettük mások, köztük a hatalmasoknak mindinkább kiszolgáltatott királyi serviensek is felsorakoztak, de szerepük közel sem volt és lehetett olyan jelentős, mint a panaszló-kérelmező előkelőknek, amit a bulla nevezetes záradéka is nyomatékosít, mivel arra az esetre, ha a király és utódai nem tartanák meg az írásba foglalt rendelkezéseket, a főpapokon és a jobbágyokon (a jobbágyurakon, a királyi méltóságviselőkön) kívül csak az előkelők kaptak jogot arra, hogy a hűtlenség vétke nélkül ellenálljanak és ellentmondjanak (1222:31.tc.).
Hogy II. András a rá nehezedő nyomásnak engedve adta ki az 1222. évi végzeményeket, egyáltalán nem jelentette azt, hogy a politikáját sérelmező előkelők de jure bármiféle szerződő felek lettek volna, hogy itt valamilyen rendi értelemben vett liga vagy konföderáció jött volna létre. A király mint korábban tanácsában nyilatkozott ki, királyi akaratát jutatta érvényre még akkor is, ha ez részint nem jelentett mást mint önkorlátozást, ahogyan erre a "volumus eciam" (azt is akarjuk), a "statuimus eciam" (azt is elrendeltük) kijelentések utalnak (1222:2., 31.tc.).[23] Ugyanilyennek kell tekinteni az 1231. esztendei ún. bullamegújítást, amit gyakorta tévesen bullamegerősítésnek is neveznek, jóllehet itt egyáltalán nem volt szó formális átvételről és ezzel együtt módosításról, hanem újabb végzemények kiadásáról, amiket II. András 1222 után folytatott politikája okán elsősorban szintén a perifériára szorult előkelők és az érdekeikben sértett egyháziak szorgalmaztak és könyörögtek ki.
II. András 1222. és 1231. évi végzeményei olyan gyűlés alkalmával születtek, amin a kérelmezők között felsoroltak szokás szerint megjelenhettek, ez pedig nem lehetett más mint a fehérvári törvénynapi gyülekezet. IV. Bélának pedig abból az 1267-ben kiadott okleveléből, amellyel Dubrozló rokonainak adta vissza az őket illető földeket, világosan kiderül, hogy a nevezetes 1267. évi rendelkezések kiadására a már formálisan azonosított kiváltságosok, a súlyukat vesztett előkelők és a királyi serviensek számára Esztergomban tartott gyűlés szolgáltatta az alkalmat: "[...] cum universi nobiles regni nostri seu servientes regales, aput Strigonium communem fecissent congregationem, inter cetera, que in ipsa congregatione pecierunt a nobis, suplicaverunt nobis, ut possessionem Dubruzlou filii Dobruzlou, ipsum nos Belus filio Belus contuleramus, Joance et Mykoni fratribus eiusdem Dubrozlou reddere et restituere dignaremur [...] (amikor országunk összes nemesei vagy királyi serviensei Esztergomban közgyűlést tartottak, egyebek mellett, amiket a gyűlésen tőlünk kértek, könyörögve kérték tőlünk, hogy a Dubrozló fia Dubrozló birtokát, ami magát Dubrozlót osztály révén öröklési joggal illetett, amit Belus fia Belusnak adományoztunk, ugyanennek a Dubrozló atyafiainak, Joankának és Mikónak kegyeskedjük visszaadni és visszaszolgáltatni).[24] Ahogy a dekrétum bevezetője erről híven beszámol, miután IV. Béla és fiai, István és Béla fogadták, majd meghallgatták a kérelmezőket: "[...] nobiles regni Ungariae universi qui servientes regales dicitur ad
- 38/39 -
nos accedentes, pecierunt a nobis humiliter ac devote, ut ipsos in libertate a sancto rege St[ephano] statuta et obtenta dignaremur conservare [...]" (Magyarország összes nemesei, akiket királyi servienseknek mondanak, hozzánk járulván tőlünk alázatosan és hódolattal azt kérték, hogy őket a Szent István királytól megállapított és nyert szabadságukban kegyeskedjünk megtartani), a tanács beleegyezésével határoztak: "[...] quorum petitiones et instantias considerantes fore iustas et legitimas, habito baronum nostrorum consilio et assensu duximus admittendas" (mivel úgy találtuk, hogy kéréseik és követeléseik jogosak és törvényesek, báróinkkal tanácsot tartván és az ő hozzájárulásukkal azokat teljesítendőnek tartottuk).[25]
Mindebből teljesen nyilvánvaló, és az egyes rendelkezések élén szereplő "statuimus" (elrendeltük), "volumus" (akarjuk) "concessimus" (megengedtük), "ordinavimus" (elrendeltük)[26] is azt egyértelműsíti, hogy a király és fiai nyilatkozzák ki a nemesek életviszonyait rendező szabályokat. Igaz, ezek az akaratnyilatkozatok már magukban hordozzák a tanács akaratát. A tanács szerepe tehát már lényegi a jogalkotásban, de a rendelkezések alapja, gyökere még mindig a királyi akarat, vagyis formális értelemben, mint egykor egyedül a király a tételes jog forrása, a tanács pedig azzal együtt, hogy formálja, befolyásolja, egyben az assensus-ával erősíti is a királyi elhatározást, vagyis, mint ezt a korábbiak is alátámasztják, a tanács a XIII. században de facto jogalkotási tényezővé vált a király mellett.
IV. László elsősorban a III. Miklós pápának a főuraktól, különösképpen pedig a kunoktól súlyos károkat elszenvedő egyház védelmére és a további erőszakosságok megakadályozására küldött legátusa, Fülöp, fermói püspök nyomására kényszerült a kun törvények kiadására. Az I. kun törvény bevezetőjéből kiderül, hogy a végzéseket a király 1279 június 23-án Fülöp és a tanácsa előtt nyilatkozta ki: "[...] solemniter promisimus et iuravimus ad sacrosancta dei evangelia, in presencia eiusdem venerabilis patris domini legati et omnium prelatorum et religiosorum virorum et satraparum nostrorum, qui aderant tunc presentes [...]" (ünnepélyesen megígértük és megesküdtünk Isten szentséges evangéliumaira, ugyanazon tisztelendő atya, a legátus úr és az összes főpapok és egyházi férfiak és főembereim jelenlétében, akik akkor ott voltak).[27] A II. kun törvény az 1279. július 13-25. között tartott tétényi gyűlésen született, melynek végzéseit IV. László az augusztus 10. -én kiadott kiváltságlevelében rögzítette. Ez alapján ismeretes, hogy a rendelkezéseket a gyűlésen megjelentekkel tanácskozva nyilatkozta ki a király: "[...] dominos de Cumanis et nobiles Comanorum et totam gentem eorundem, in regno nostro existentem, nos solemnis et publica congregatione in regno nostro facta, et diligenti deliberacione cum baronibus et nobilibus regni nostri habita descendere fecimus, modo ac locis infrascriptis [...]" (a kunok eme urait pedig és a kunok nemeseit és ugyanezek országunkban lévő egész népét, ünnepélyes és közönséges gyűlést tartván országunknak, és a bárókkal és országunk nemeseivel tanácskozást tartván, a következő módon és helyeken rendeltük letelepíteni).[28] Jóllehet, a II. kun törvény beszél a nemesek bevonásáról a tanácskozásba, azt azonban túlzás feltételezni, hogy valóban szerepük lett volna a döntéshozatalban. A tartományúrrá vált hatalmas bárók mellett politikai súlyuk elenyésző volt, nem is beszélve arról, hogy a tétényi gyűlés alkalmával elfogadott végzéseknek előzményéül a Budán tartott tanácsban született határozatok, az I. kun törvény végzései szolgáltak, és ezen a gyűlésen, amit szintén a pápai legátus kezdeményezett, a nemesek továbbra is csak sérelmeik orvoslását váró kérelmezőkként léptek fel, ahogyan erre, az egyetlen őket érintő, a vagyonbiztonságukat garantáló 7. cikkelyből következtetni lehet: "A nemesek és várjobbágyok olyan üres földjeit pedig, amelyek gyümölcsöző haszonvételi jogokkal bírnak és bővelkednek [...] és az olyan földeket is, amelyeken ezeknek a nemeseknek és várjobbágyoknak épületeik vagy népeik vannak, illetve falujuk van, avagy más kisebb haszonvételi jogokkal bírnak, az ilyen földeket ama nemesek és várjobbágyok, akiké volt, szabadon és békésen bírják a kunok között [...]".[29]
Az 1290. esztendei dekrétum töredékes bevezetője szerint, miután megkoronázták, III. András "[...] habita congregatione generali [...]" (közgyűlést, vagyis országos gyűlést tartván) megfogadta, hogy az ország nemeseinek a szent királyi elődöktől nyert kiváltságait megerősíti.[30] Az óbudai gyűlésen a főpapok, a bárók és nemesek, illetve a nemesekkel azonos jogállású erdélyi nemesek és szászok vettek részt. Az egyháziak a nemesi tömegekre támaszkodva a bárók hatalmának megfékezésére valóban egy rendi kormányzati struktúra szabályainak elfogadását tudták kikényszeríteni és elfogadtatni a királlyal helyet biztosítva a királyi tanácsban a nemeseknek is (1290:7.,8., 9., 25.tc.)[31], de formálisan továbbra is a király adta ki a végzeményeket, és a rendi alapon megszerveződő királyi tanács mellett a 25. artikulus szerint a gyűlésen megjelenő nemességnek - "[...] in quodlibet anno semel omnes barones et nobiles regni nostri Albam ad congregatione convenire [...]" (minden évben tartozzanak országunk összes bárói és nemesei Székesfehérvárra gyűlésre jönni)[32] - csupán a bárók tetteinek számonkérésére volt hatalma.
Az 1298-as dekrétum bevezető része kétségtelenül már a törvényhozó rendi országgyűlés előképét rajzolja meg, ahol a nemesség nem pusztán befolyásoló csoportként szerepel, hanem formális törvényhozói jogosítványokat kap: "[...] dominus Andreas
- 39/40 -
[...] congregationem indixit generalem, ad haec ut praelatos et viros ecclesiasticos, nec non et nobiles regni, exclusis quibuscunque baronibus, prout moris est, huic regno [...] salubriori consilio quo posset, subveniretur" (András úr országos gyűlést hirdetett avégre, hogy a főpapok és egyházi férfiak, valamint az ország nemesei, kizárván valamennyi bárót, amint az szokás, ennek az országnak üdvös tanáccsal, amennyire lehetséges, segítségére jöjjenek), de az is kiderül, hogy a Pesten a ferencesek házánál egybegyűlt főpapok, nemesek, szászok és kunok a király és a bárók hozzájárulásával tanácskoztak: "[...] accepta auctoritate ex consensu domini regis et baronum totius regni, prouti et aliorum [...] tracta coepimus de his, quae regiae magnificientiae et statui regni totius ac etiam ipsarum ecclesiasticarum personarum et ordinum aliorum consuleretur" (a király úrnak és az egész ország báróinak és másoknak a beleegyezéséből is nyert hatalomnál fogva tárgyalni kezdtünk ezekről, amik a király őnagyságának és az egész ország állapotának, és ezeknek az egyházi személyeknek és más rendeknek is javára szolgálnak).[33] A külön tanácskozás és a végzemények megfogalmazásának kiindulópontja tehát továbbra is a királyi akarat, a királyi elhatározás volt.
Az Árpád-kori jogalkotás elemeinek sorba vétele után első megközelítésben teljesen egyet lehet érteni azzal a meghatározással, amit Rugonfalvi Kiss István körvonalazott: "A következő fejlődési stádiumok vannak ... a magyar törvényhozás történetében. 1. A király akarata a tanács assistálása mellett. 2. A király és főurak akarata. 3. Szóhoz jut alázatos kérelem alakjában a papság és nemesség. 4. A király és főurak engedélyével statutumot alkotnak ..."- tudniillik a papság és a nemesség.[34] Az Árpád-kori törvény fogalma valóban úgy adható meg, hogy az a királyi tanács közreműködésével, majd hozzájárulásával kötelező magatartásszabályt megfogalmazó, illetve kötelező magatartásszabály megállapítására irányuló vagy ennek megállapítását engedélyező királyi akaratnyilatkozat, melynek érvényessége semmiféle kötelező formaság betartáshoz nem volt kötve, annak ellenére sem, hogy a XIII. századtól rendszerint királyi kiváltságlevélbe került rögzítésre. Lényegét tekintve tehát az Árpád-kori törvény, pontosabban a királyi határozat: királyi dekrétum nem más mint tényleges és formális királyi akaratnyilatkozat, azzal, hogy a patrimóniális királyság időszakában a formális királyi akaratnyilatkozat egyet jelentett a tényleges akaratnyilatkozattal, míg a XIII. században a formális királyi akaratnyilatkozat már részint vagy alapvetően nem a király tényleges akaratát jelenítette meg, hanem a király és tanácsának, majd a király, a tanács és a kérelmezők között létrejött kompromisszumot artikulálta.
Ami most már a privilégium és a dekrétum elhatárolását illeti, Bónis György egyik alkalommal a következőképpen határozta meg és határolta el a kiváltságot: "amikor a király egyesek vagy közületek jogait rendezi, tehát jus singularet alkot, ezt a privilégium nevével illethetjük. A privilégium nem szükségszerűen kiváltság mint mai értelemben, de minthogy ezek az írásos rendezések többnyire az érdekeltek (magánosok, egyházak) kérelmére történnek, rendszerint nem kötelességeket rónak, hanem inkább jogokat biztosítanak az illetőknek. A privilégium tárgya lehet adomány, mentesség biztosítása, jogok juttatása stb. Lehet a privilégium szolgáltatások szabályozása is. De nem lehet a privilégium általános jogszabály forrása, bár itt a körvonalak elmosódnak és a későbbi nagy szabadságlevelek úgy jelennek meg, mint az egész országnak adott privilégiumok. Ezért a decretum és a privilegium választóvonala a tartalom: a decretum általános, a privilegium egyedi szabály".[35] Ehhez hasonló tartalmú definíciót adott Eckhart Ferenc is: " a privilegium, amellyel a király egyesek vagy közületek jogviszonyait szabályozta, tehát az általános érvényű dekrétummal szemben ius singularet alkotott. Ez a szabályozás mentességre vagy kötelezettségekre, avagy mindkettőre egyformán kiterjedhetett. ... Mivel régebben a király hozta a törvényt is, privilegium és törvény egyenlő rangú kútfő."[36] Csizmadia Andor alaki szempontokat alapul véve vetette össze a XIII. század elejéig terjedő időszakra nézve a törvényt és a kiváltságot: " A korai feudális korban nincs formai különbség a királyi dekrétum és a privilégium (a királyi kiváltságlevél) között, mivel a dekrétumot is, a privilégiumot is a király oklevélalakban bocsátotta ki. Nagy különbség van azonban a jogforrások tartalmában. Míg a dekrétumok általános rendelkezéseket tartalmaznak, a privilégium kivesz valakit az általános szabályok hatálya alól, vagy különös kiváltságokkal ruház fel".[37] Kovács Kálmán általában véve a privilégiumot az országos jog egyik elemének fogta fel, és egyebek mellett azt is megjegyezte, hogy "amikor a rendi-képviseleti államban a törvényt a király és az országgyűlés együttesen hozza, tartalmát és keletkezésmódját tekintve már határozottan különbözik a törvénytől a privilégium, amely utóbbinak kiadásában az országgyűlésnek általában nincs szerepe."[38] Legújabban is, mint a Mezey Barna által szerkesztett jogtörténeti tankönyvben, az eddig ismertetettek mentén került a privilégium meghatározásra: "a privilégium fogalmát tekintve a törvényesen megkoronázott király által bizonyos ünnepélyes alakban adott különös jog, kiváltság. A patrimóniális államban az uralkodó mint a hatalom birtokosa és az országterület túlnyomó részének birtokosa egyháza-
- 40/41 -
kat, püspökségeket, kolostorokat alapított és ruházott fel javakkal, másrészt világiaknak, idegen telepeseknek, községeknek, vidékeknek, egész népcsoportoknak adományozott birtokokat, kiváltságokat, ennek fejében szabályozta kötelezettségeiket, s intézkedéseinek garanciájaként okleveleket - privilégiumokat - bocsátott ki. Első királyaink idején a privilégium és a törvény fogalma még nem vált el élesen egymástól. Forrásuk a korlátlan királyi hatalom és külső megjelenésük is egyforma".[39]
A privilégiumok a címzettek számára kötelező normákat megállapító, illetve vagyoni juttatást biztosító, ezzel együtt gyakorta státusváltoztatásra, különös státus meghatározására, alapítására, másképpen: vagyoni és személyi jogok keletkeztetésére, élvezetére, valamint az ezekkel párosuló, pontosabban az ezekkel szemben elvárt kötelezettségek teljesítésére irányuló királyi aktusok, melyek kétség kívül két nagyobb, az egyest és családtagjait, emellett pedig egy nagyobb kört, közösségeket, különféle társadalmi csoportokat érintő szegmensbe sorolhatók. Ezt az elhatárolást látszik indokolni az is, hogy az utóbbi csoportba tartozó privilégiumok egyfajta közös jellegzetességként az életviszonyoknak tágabb körét szabályozták, ami nemegyszer az érintettek közösségi létét tekintve szinte minden lényegi magatartásszabály rögzítését jelentette, míg a másik csoportba sorolt privilégiumok, minthogy egyénre szabott normákat jelöltek ki, jóllehet az egyén és családja számára ezek voltak a legfontosabbak, az életviszonyok egészen szűk elemeire korlátozódtak. Ehhez azonban mindjárt hozzá kell tenni azt is, hogy jellegüktől függetlenül a privilégiumok lényegében éppen olyan királyi akaratnyilatkozatok voltak mint a dekrétumok, amiket a király éppen úgy tanácsában nyilatkozott ki adott esetben a színe elé járuló vagy járulók kérésére, kérelmére. Ezt támasztja alá egyebek mellett II. Andrásnak az az 1217-ből való privilégiuma, amellyel a zágrábi egyház szabadságait rögzítette a következőket nyomatékosítva a bevezetőben: "Nos igitur, iustis eorum petitionibus inclinati, grato uolentes occurere assensu, habito consilio magnatorum nostrorum, omnia privilegia predicte ecclesie in medium fecimus deduci, et per cancellarum nostrum Ugolinum perlegi, et quum nihil contradictione dignum potuerit inueniri in eisdem, omnia privilegia nostra, et predecessorum nostrum renouando, secundum quod in eisdem singulis continentur, aureo sigillo nostro confirmamus et eciam auctoritate nostra adiungentes, firmiter statuimus [...]" (Mi tehát ezek jogszerű kérésére hajolván kegyes hozzájárulással kívánván felelni, nagyjainkkal megtanácskozván az előbb mondott egyház minden kiváltságát közzétetettük, és kancellárunk, Ugrin által a sokaság előtt felolvastattuk, és mivel ugyanezek között ellentmondással semmit sem lehetett illetni, a mi és elődeink minden kiváltságát, aszerint ahogyan egyébként azokban szerepelnek, arany pecsétünkkel megerősítjük és hatalmunknál fogva megerősítőleg elrendeltük)[40] , hasonló módon II. András 1222-ben az egyháziak számára kiadott kiváltságának záradéka is, midőn "[...] a nobis et a nostris baronibus regali sanccione facta libertatis institucio [...]" (ez az általunk és báróink által királyi megerősítéssel alkotott kiváltság) került említésre[41], ugyancsak II. Andrásnál, az 1224-ből származó, az erdélyi szászok számára adott szabadságlevél bevezetője: "[...] accedentes [...] fideles nostri hospites Teutonici Ultrasiluani universi ad pedes nostre maiestatis, humiliter nobis conquerentes, sua querimonia suppliciter nobis monstrauerunt [...]" (híveink, az erdélyi német vendégek mindannyian lábaink elé járulván alázatosan könyörögvén térdre borulva elpanaszolták nékünk sérelmeiket)[42], ugyanígy II. Andrásnak a szatmárnémeti vendégek számára 1230-ban adott kiváltságlevele: "[...] tam presentis etatis quam future posteritatis noticie uolumus eluscere, quod nos charissimi progenitoris nostri regis Bele, nec non baronum nostrorum ducti consilio [...] talem dedimus, donauimus etconcessimus libertatem [...]" (mind a jelen, mind az eljövendő kornak tudtára akarjuk adni, hogy legdrágább ivadékunk, Béla király, nemkülönben báróink tanácsától vezérelvén olyan szabadságot adtunk, adományoztunk és engedtünk)[43] , továbbá IV. Bélának 1240-ből való, a győri várnépek szolgálmányait megállapító levele: "Ut igitur hec nostra ordinacio consilium baronum nostrorum facta a nemone ualeat retractari [...]" (hogy tehát ezt a báróink tanácsából tett rendelkezésünket senki se tudja visszavonni)[44] , majd szintén IV. Bélánál az az 1243-ból származó kiváltság, amellyel a király visszaállította a budai prépost joghatóságát az óbudai polgárok felett: "[...] habita deliberatione et consilio nostrorum principum [...]" (tanácskozást és tanácsot tartván előkelőinkkel)[45] stb.
Ezekután úgy tűnik, hogy a dekrétum és a privilégium között valóban csak a tartalom differenciálhat, ahogyan erre a szerzők is számos esetben kitértek, mondván, hogy a dekrétum az életviszonyok tágabb, ezzel szemben a privilégiumok azok szűkebb, egy közösségre, népelemre, egyénre szabott terrénumát érintik. Ez effajta distinkció azonban jogi szempontból eleve aggályos, mert modern példával élve semmi különbség sem tehető adott jogalkotási jogosítvánnyal rendelkező szerv szabály szerinti jogi normái között: egy módosítást eszközlő törvény és ama kódex között, aminek egyik rendelkezését az illető törvény változtatta meg, jóllehet a törvénykönyv meghatározott életviszonyok rendezése kapcsán magatartásszabályok tömegét állapítja meg, míg a módosítás csak egyet vagy néhányat. Emellett az sem áll meg, hogy a privilégiumnak tekintett jogforrás-
- 41/42 -
ok pusztán a közösség, népelem, egyén vonatkozásában állapítanak meg kötelező magatartásszabályokat. Például az 1222-ből származó ún. papi bulla, amely az egyház, illetve az egyháziak sarkalatos kiváltságait, a "privilegium fori"-t és a "privilegium immunitatis"-t rögzíti, a klérus és a klerikusok szabadságaival együtt a világiak számára is kötelező szabályokat állapít meg, mint egyebek mellett az első rendelkezésben: "ha valamely világi ezek közül valakit akár birtok, akár lopás (értsd: bármilyen vagyon elleni deliktum), akár földek miatt vagy bármely más kereset címén világi bíró elé merészel vinni, szenvedje ügyének tényleges elvesztét, mivel akarjuk és elhatároztuk, hogy az egyháziak közül senki se tartozzék felelni a világiak egyikének sem világi személy előtt, ha tudniillik világi bíróság előtt világi személy támadja meg őket" vagy a harmadik szakaszban: "Ezenkívül hasonló erővel rendeljük, hogy a tonzúrát viselő személyek közül senki se tartozzék szabadok dénárját, nehezéket vagy bármi, a kincstárat illető adót fizetni, és ha a közönséges adók behajtója ezeket követelné tőlük vagy megszállni szándékozna náluk, kergessék el csúfosan erőhatalommal, mint tolvajt és rablót. Ha jobbágyaink közül valaki, bármely hatalmas is, bármi ilyet szándékozna cselekedni rajtuk, ugyanebben a meggyalázásban legyen része ..."[46] Hasonlóképpen az erdélyi szászok nevezetes kiváltságában, az Andreanumban is vannak a szászokon kívül másokat érintő szabályok: "kivévén őket teljességgel minden joghatóság alól, régi szabadságuk szerint megengedjük, hogy a Szent György ünnepének nyolcada, Szent István ünnepének, hasonlóképpen Szent Márton ünnepének nyolcada táján mindentől szabadon tört sót szedjenek (sót vágjanak) úgy, hogy senki adószedő sem oda felmenvén, sem onnan megtérvén, őket ne merészelje megakadályozni".[47] IV. Béla 1251-ben a zsidók számára adott kiváltsága alapvetően a zsidók és keresztények közti viszonyok rendezésével foglalkozik, tehát a címzettek körébe éppen úgy beletartoznak a zsidók és a keresztények, amit a többi között két rövid rendelkezés is kiválóan illusztrál: "... ha keresztény zsidón valamilyen sebet ejt, a vádlott az ország szokása szerint fizessen nékünk büntetést, a megsebzettnek tizenkét márka ezüstöt és azokat a költségeket, amik magára a gyógyításra szolgáltak", illetve "... ha keresztény zsidót öl meg, büntessék méltó büntetéssel, és kerüljön minden ingósága és ingatlana a király hatalmába".[48]
A hospesközösségek kiváltságaiban is több olyan szabály található, amelyek bizonyos előnyök biztosításával, terhek eltörlésével, különösképpen pedig a város joghatóságának megállapításával összefüggésben a közösség tagjain kívül mindenki más, illetve a közösség bíróján kívül más bírók vagy bizonyos bírók számára tilalmat állapít meg, mint például a szatmárnémetiek 1230-ból való privilégiumában: "Kivettük őket is minden bíró joghatósága alól, a bíráskodás lehetőségét a körülményekhez képest csak magunknak és tárnokmesterünknek tartván fenn, különösen annak kinyilatkozásával, hogy bárkit, akit akarnak, egyetértőleg megállapodván, a nagyobbaknak és egyaránt a kisebbeknek legyen szabad bíróul állítani", valamint: "Azonkívül egy minden vám behajtásától vagy zaklatástól mentes révet engedélyeztünk ugyanezeknek a fent megjelölt folyón (a Szamoson), úgy hogy sem a szatmári vár ispánja, sem a kamaránk ispánja, sem más valaki a már mondott átkelő vámja felől őket semennyire se zavarja vagy zavarhassa "[49], ugyanígy egyebek mellett Besztercebánya 1255-ben IV. Bélától nyert kiváltságában: " Ezenkívül falunagyot vagy bírót a közösség tanácsával és akaratával válasszanak, [...] aki minden ügyükben felettük fog ítélkezni, és egész Magyarországon semmilyen ügyben más bíró színe előtt ne kelljen megjelenniük", a következőkkel kiegészítve: "Hasonlóképpen semmilyen idézésre ne tartozzanak a kúriába (a királyi udvarba) jönni, kivéve, ha különös levelünkkel lesznek majd megidézve, és a jelenlétünkön vagy azén tartozzanak megjelenni, akinek bizonyos engedélyünkből meghagyjuk", illetve: "hozzátesszük azt is, hogy minden joghatóság és az időről-időre rendelt zólyomi ispánok ítélkezése alól teljességgel szabadok és mentesek legyenek", továbbá: "Azt is akarjuk, hogy semmilyen adót vagy földbér címén cenzust ne tartozzanak senkinek sem fizetni".[50] A fentieken túl a vendégközösségek számára adott kiváltságokban több olyan rendelkezés is szerepel, amelyek a vendégek kereskedelmi érdekeit védendő, másokra állapított meg kötelezettségeket, vagy adott kedvezményeket mint például V. Istvánnak a győri hospesek szabadságait rögzítő 1271. évi privilégiumában: "Ezenkívül szabad vásártartást engedélyeztünk nékik mind a várban, mind azon kívül, ahol a győri ispán és annak tisztjei egyáltalán semmi joghatóságot se gyakorolhassanak, csak [...] annak a vásárnak a vámját, amit a Győr faluban tartanak, szedje be a győri ispán egészen, oly módon, ahogyan beszedni szokta", valamint: elrendeltük azt is, hogy minden Ausztriából Magyarországra érkező és Magyarországról Ausztriába tartó kereskedő áruját cserére felajánlás végett rakodja le"[51], hasonlóképpen IV. Lászlónak a vasvári vendégek számára kiadott 1279. évi rendszabásában: "[...] elrendeltük, hogy a vásárukra jövő kereskedők nyírt posztót ne merészeljenek eladni, hanem ép darabokat tartozzanak áruba bocsátani", illetve: " [...] akarjuk, hogy azok a népek, akik ugyaneme vendégek vásárán kereskedés céljából gyűlnek össze, ugyanezek vásárán portékáikból semmi vámot ne tartozzanak fizetni".[52]
A kedvezményezetten vagy kedvezményezetteken kívül másokat is érintő szabályok az egyes egyházfőknek és egyházaiknak szóló privilégiumokban szintén számos esetben előfordulnak, mint például abban az esztergomi érsekség jogait összegző kiváltságban, amit a Türje nembeli Fülöp esztergomi érsek kérelmére IV. Béla adott ki 1262-ben. Ennek
- 42/43 -
első pontjában a király az érintett egyház joghatóságát rendezte: " [...] udvarunk bírói (az országbíró) vagy országunk nádorai közül senkinek vagy semelyik más ispánnak vagy bírónak, bármi néven is nevezzék őket, ne legyen hatalma vagy ne merészeljen ítélkezni az esztergomi egyház semelyik népe, udvarnoka és nemese felett, hanem minden ügyben és a perek ágazataiban ugyanennek az esztergomi egyháznak az érsek által rendelt bírói, tudniillik nádora vagy udvarának bírója avagy uradalmi ispánja bíráskodjék", amit a 8. pontban a következőkkel egészített ki: " [...] ha az esztergomi egyház nemeseit történetesen lopás vagy rablás miatt az ország nádora vagy mi, avagy utódaink udvarának bírói rendes bírói vizsgálat során elveszejtik, az ily módon megöltnek birtokai ne szálljanak az ország nádorára vagy a királyi udvar bírójára, hanem az esztergomi egyházra. És ha az esztergomi egyház nádora, bírója tudomást szerez arról, hogy országunk nádoránál vagy a királyi udvar bírójánál, avagy az ország más bírójánál ugyanilyen megfogottak vannak, ezeket ugyanazok legyenek kötelesek késedelem nélkül magának az előbb mondott egyház nádorának átadni". Emellett két, kifejezetten a nemeseket illető különös jogot is rögzített IV. Béla kiváltságának 5. rendelkezése: "[...] országunk nemesei, élők és holtak (élők között és halál esetére) birtokaikat a királyi felség további megkérdezése nélkül magának az esztergomi egyháznak adományozhassák és hagyhassák, mégis legközelebbi rokonaik birtokjogainak sérelme nélkül, és más katonáskodó nemesek módjára állhassanak az esztergomi egyház szolgálatába, annak épen hagyásával, hogy udvarnokok, tárnokok, valamint más szolgaállapotú, a király és királyné felségnek alávetett és bizonyos szolgálatokra rendelt emberek ezt meg ne tehessék [...]".[53] IV. Béla 1266-ban a pannonhalmi apátság népei feletti joghatóság megállapításakor hasonló módon külön kiemelte ama címzetteknek egy csoportját, akiket eltiltott a bíráskodástól az érintettek ügyeiben: "Minden, tudniillik pozsonyi, nyitrai, győri, komáromi, zalai, veszprémi, tolnai, somogyi ispánnak, illetve minden más bírónak és helyettesítő bírónak tudtára kívánjuk adni [...], hogy a mondott apátság népein a királyi felségen és azon kívül, akit ennek a monostornak az apátja választ, senki bíró ne merészeljen semmiképpen se bíráskodni".[54]
A jogosítottal szemben másokat kötelező magatartásszabályok adományokkal összefüggésben is megállapításra kerültek, mint például II. András ama juttatásánál, amellyel 1215-ben az esztergomi káptalannak vámszedési jogot adományozott: "[...] bizonyos királyi vámunkat az érseki Kokat falu (Párkány) kapujánál [...] Esztergom város vásárvámjával együtt [...] a Szent Adalbert egyház testvéreinek, vagyis a káptalannak adományoztuk örökre semmilyen jogot sem tartván fenn magunknak, mégis úgy, hogy minden, bármely részekből érkező kereskedők magán a réven és Esztergom városán át tartozzanak jönni, ugyanott a vámot megfizessék. Az áthaladásról az érsek úr Scep nevű földje és a Szent István király falva között pedig, ahol az ispotályos ház van, úgy rendelkeztünk, hogy ott a szárazföldi és az egyszerű utazók sáros időben vagy szükség esetén utazzanak át, és a hajósokat magának a háznak a mestere az érsek úrral egyetértésben feltartóztathatja, és az átutazók díját osszák fel egymás között, ahogyan akarják, mindazonáltal a káptalant ne károsítsák, az eme átkelőn vagy magán a réven áthaladó kereskedők pedig legyenek kötelesek Esztergom városába menni, és miután itt megfizették magának a káptalannak a vámot meg a királyi harmincadot, menjenek tovább, más bármiféle árukkal megrakott szekerekkel bármely irányból érkező kereskedők ne másutt, hanem a Kakat réven keresztül tartozzanak jönni, de ha a kereskedők valamelyike más úton haladna, akkor bármelyik ispán és kiváltképpen az esztergomi ispán az efféléket árujában marasztalja a szokásos módon".[55] Emellett a birtokadományok kapcsán is felbukkannak az adományos jogainak megoltalmazását célzó, különféle tilalmak, mint abban az 1219-ben kelt adománylevélben is, amellyel II. András a templomosoknak juttatott földet: "[...] egy bizonyos horvátországi a Sten vár földjével, a modruzi és a bozanai földdel határos Guzke nevű földet összes tartozékaival teljesen és minden kisebbítés nélkül azoknak a költségeknek és fáradozásoknak az ellentételezésére, amikkel a mondott mester, Pontius de Cruce testvér minket és a királyné úrnőt [...] támogatta, a templom szent lovagjainak [...] örök joggal való birtoklásra adományoztuk, tudniillik úgy, hogy sem bán, sem ispán, sem baiulus (királyi tiszt), sem senki más a mondott földön lakó népeknél a templom testvéreinek engedélye nélkül és akarata ellenére megszállni vagy őket bármi adó behajtása felől bármi okból zaklatni ne merje".[56]
A tényekre tekintettel tehát valójában nincsenek olyan érdemi elemek, amik az Árpád-korban a dekrétum és a privilégium fogalmi elhatárolását indokolnák. Azt pedig, hogy valamely királyi rendelkezést illetően önmagában a fontosság jelentse a megkülönböztetés alapját, ugyancsak aggályos érdemi szempontként kezelni. Az azonban vitathatatlan, hogy a XIII. században bizonyos életviszonyok rendezésénél a helyzetükből adódóan nyomás gyakorlására képesek egyre erőteljesebb befolyásra tettek szert az őket érintő, politikai és gazdasági érdekeiket biztosító szabályok megalkotásában. Ez pedig valóban annak a fejlődési folyamatnak volt a kezdete, amely végül a rendek alapvető érdekeit megjelenítő jogi normák alkotásában a jogalkotói hatalom formális megosztásához vezetett a rendek és a király, pontosabban az országgyűlés és a király között, következésképpen fogalmi értelemben törvény és kiváltság között csak a rendi országgyűlés létrejöttével lehet különböztetni. Azok az országos gyűlések pedig, amelyeken a késő Árpád-kori végzemények egy része született, még nem tekinthetők törvény-
- 43/44 -
hozó rendi országgyűléseknek még annak ellenére sem, hogy jellegükben már nagyon sok hasonlóságot mutatnak ezekkel.
Összegezve, az Árpád-korban törvény és privilégium - amennyiben kötelező magatartásszabályokat állapít meg - a jelzett különbözőségekkel együtt nem más, mint a király által kibocsátott rendszabály, lex. Ezzel szemben a rendi korszakban a törvény alatt már csak a királlyal együtt alkotott országgyűlési végzemények értendők, privilégiumnak pedig azokat kell tekinteni, amiket a király az országgyűléstől függetlenül adott ki közösségek és magánosok számára, amit a Tripartitum "lex privata"-nak, illetve "lex singularis"'-nak, magánost illető avagy különös törvénynek is nevez a "köztörvénnyel", a "constitutio"'-val, pontosabban a "constitutio publica"-val vagy "decretum publicum"'-mal szemben.[57] Bár Werbőczy a törvényt egészen tág értelemben is használja, az alatt érti egyebek mellett a jog különös faját: " lex species juris es t", a "jus s criptum"-ot stb., és szűkebb értelemben is használja, midőn megállapítja, hogy "[...] omnis potestas constitutionis et condendae legis [...] in praesentiarum ad principem nostrum spectat [...]" (a rendelés és a törvény alkotásának joga jelenleg fejedelmünket illeti), amihez azt is hozzáteszi, hogy "[...] nam licet lex a principe lata non esset scripta, tamen non ideo desineret esse lex [...]" (mert ha a fejedelem által hozott törvény nem is lenne írásba foglalva, mégsem szűnne meg törvény lenni), és ezt a törvényt később a "rendeléssel" azonosítja: "lex vel constitutio"[58], ezzel együtt a II. rész 3. címében a törvények és rendeletek: "leges ac statuta" meghozatala kapcsán kijelenti, hogy a király nem alkothat törvényt saját elhatározásából a nemzet megkérdezése nélkül, valamint azt, hogy az országos végzemény csak akkor válik törvénnyé, ha azt az uralkodó jóváhagyja. Jóllehet a "lex" - ebben az összefüggésben, illetve ahogyan még a XVIII. században is használták: lex publica - és a "lex privata", a törvény és a kiváltság a rendi államban már a realitásoknak megfelelően eltérő, hierarchikus viszonyban lévő jogforrásokká váltak, ez a Werbőczy által használt megjelölésük továbbra is azt juttatja kifejezésre, hogy a meghatározó közös elemük a királyi akaratelhatározás volt.
Mivel a törvény és privilégium a rendi korszakban különböző jogforrásokat jelent, és ez egyfajta visszahatásként az Árpád-kori "törvény" és "kiváltság" indokolatlan elhatárolást eredményezi, helyesebbnek látszik fogalmi szempontból pontosabbal helyettesíteni azoknak a "kiváltságoknak" a megnevezését, amelyek kötelező magatartásszabályokat rögzítenek, illetve valami olyant használni, ami ezek és a hagyományosan törvénynek tekintettek együttes megjelölésére egyaránt alkalmas.
Mint a már hivatkozott forrásokból kiderült, a lex és a decretum megjelölés a XI-XII. században többször is szerepel, a XIII. században pedig - csak az itt citált forrásokat sorba véve - a szokásosan törvénynek tekintett jogforrások egészét megjelölendő a concessio (engedmény) és az ordinatio (rendelkezés, rendelés) bukkan fel, és az 1222-ben kiadott aranybulla záradékában a "[...] hec nostra tam concessio, quam ordinacio [...]" (ez a mi engedményünk, illetve rendelkezésünk), az 1267. évi végzeményekben az "[...] ut autem hec nostra ordinacione perpetuum robur obtineant [...]" (hogy pedig ezek a mi rendelésünkben lévők örök érvénnyel bírjanak), az ún. II. kun törvényben a " [...] series huiusmodi ordinacionis per nos facte [...]" (az ennek a rendelésnek az általunk szerzett sora), az 1290. évi "törvény" záradékában pedig a "[...] haec nostra ordinatio [...]" (ez a mi rendelkezésünk) szövegkörnyezetben fordul elő, miként például a győri várnépek 1240-ből származó rendszabásában a "[...] hec nostra ordinacio [...]" (ez a mi rendelésünk), vagy a győri vendégek 1271. évi kiváltságában a "[...] hec ordinacio per nos racionabiliter facta [...]" (ez az általunk igazságosan tett rendelés).[59] Emellett az 1267. évi "törvényben" szerepel a statutum megjelölés is: " [...] si quis autem [...] presentis statuti et libertatis a sancto rege St[ephani] constitute tangressor extiterit [...]" (ha pedig valaki a jelen határozatot és a szent István király által megállapított szabadságot áthágná), valamint IV. Béla 1251. esztendei ún. zsidó kiváltságában a constitutio elnevezés: "[...] hec nostra constitucio [...]" (ez a mi rendelésünk).[60] Az említett, gyakorta használt jelölésekre tekintettel tehát mindazokat a királyi aktusokat, amelyek jogi normákat állapítanak meg, hiszen a lex, decretum, constitutio, ordinatio, statutum mind erre utalnak, eme latin megfelelőkön kívül helyesebb királyi rendelkezéseknek, vagy a még kifejezőbb királyi rendszabásoknak nevezni, és mint a tételes jogot, vagyis a jus scriptum-ot megjelenítő forrásokat a consuetudo-tól (szokásjogtól), a consuetudo regni-től (az ország szokásjogától) megkülönböztetni.
ÁUO. = Árpád-kori új okmánytár XI. (Szek. Wenzel Gusztáv). Bp., 1873
BÓNIS, 1941 = Bónis György: Törvény és szokás a Hármaskönyvben. In Universitas Francisco-Josephina Kolozsvár, Acta Juridico-Politica 2.Werbőczy István. Kolozsvár, 1941
BÓNIS, 1942 = Bónis György: Magyar jogtörténet I., Kolozsvár, 1942
- 44/45 -
BÓNIS, 1948 = Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Kolozsvár, [1948]
CD. = Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis II. (ed.: Fejér, Georgius). Budae, 1829
CSIZMADIA-KOVÁCS-ASZTALOS, 1981 = Csizmadia Andor-Kovács Kálmán-Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet. Bp., 1985
CSÓKA, 1974 = Csóka J. Lajos: Az első magyar törvénykönyv keletkezéstörténete. In: Jogtörténeti tanulmányok III. Bp., 1974
ECKHART, 1946 = Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Bp., 1946
ENCHIRIDION = Enchiridion fontium historiae Hungarorum.
A magyar történet kútfőinek kézikönyve (Szerk.: Marczali Henrik). Bp., 1901
HK. = Hármaskönyv
HO. = Hazai okmánytár VIII. (Szerk.: Nagy Imre). Bp., 1891
HOLUB, 1944 = Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata. Első kötet. Pécs, 1944
KRISTÓ, 1985 = Kristó Gyula: Magyarország története 8951301. Bp., 1985
MA. = Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana (Ed.: Endlicher, Stephanus Ladislaus). Sangalli, 1849
MJ. = Magyar jogtörténet (Szerk.: Mezey Barna). Bp., 1999
MS. = Monumenta ecclaesiae Strigoniensis I. (Ed.: Knauz, Ferdinadus) Strigonii, 1874
PRT. = A pannonhalmi szent-Benedek-rend története II. (Szerk.: Erdélyi László). Bp., 1903
R. KISS, 1917 = R. Kiss István: III. Endre király 1298/99. évi törvénye. In: Emlékkönyv Fejérpataky László [...] évfordulója ünnepére. Bp., 1917.
SZENTPÉTERY, 1930 = Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. Bp., 1930
TIMON, 1918 = Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Bp., 1918
TÖRVÉNYEK = A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai (Szerk.: Závodszky Levente). Bp., 1904 ■
JEGYZETEK
[1] CSÓKA 172-174. p.
[2] Például Szt. István I.: 2., 4., 7., 18., 26., 27., 34. stb. fej., Szt. László ún. III.: 2., 3., 16., 21., stb. fej., ún. I. 1., stb. fej. (TÖRVÉNYEK 143., 144., 147., 149., 151., 158., 173., 174., 178. p.)
[3] TÖRVÉNYEK 146., 147., 150., 151. p.
[4] TÖRVÉNYEK 177. p.
[5] TÖRVÉNYEK 157. p.
[6] TÖRVÉNYEK 166. p.
[7] KRISTÓ, 1985. 97. p.
[8] BÓNIS, 1948. 96. p.
[9] TÖRVÉNYEK 182-183., 195., 197. p.
[10] A diffinicio Szent István első könyvében fordul elő: "post diffinicionem huius communis concilii" (ennek a közönséges tanácskozásnak a határozata után), a decretum Szent István és Szent László óta szerepel a szövegekben, például: "in hoc regale decretum statutum est" (ebben a királyi határozatunkban elrendeltük), " eodem decreto" (itt: ugyaneme végzés szerint, alapján), hasonlóképpen a lex, mint például: "secundum legem de evaginacione gladii" (a kardrántás törvénye szerint, értsd: a kard kirántásáról korábban hozott törvény szerint), "hac lege componere decrevimus" (úgy határoztunk, hogy eme törvény szerint adjon jóvátételt), "ante iudicem statuitur, et secundum legem tractetur" (állítsák - tudniillik a tolvajt - bíró elé, és a törvény szerint bánjanak vele) stb., (Szt. István I.: 35., 30. fej., Szt. László ún. II.: 9. fej., Szt. István II.: 7. fej., Szt. László ún. III. első fele:12. fej. TÖRVÉNYEK 150-151., 154., 168., 177. p.)
[11] MS. I. 123. p.
[12] MS. I. 188. p.
[13] CD. II. 198-199. p.
[14] Az arenga az oklevél érdemi részének valamilyen általános filozófiai, teológiai, jogi tartalmú gondolatot megfogalmazó bevezető eleme.
[15] SZENTPÉTERY, 1930. 73. p.
[16] BÓNIS, 1941. 131. p.
[17] HOLUB, 1944. 90. p.
[17] TIMON, 1918. 303. p.
[18] CSIZMADIA-KOVÁCS-ASZTALOS, 1981. 75. és 141. p.
[19] BÓNIS, 1941. 131. p.
[20] HOLUB, 1944., 120-121. p.
[21] CSIZMADIA - KOVÁCS - ASZTALOS, 1981. 142. p.
[22] ENCHIRIDION 134., 142. p.
[23] HO. VIII. 109. p.
[24] ENCHIRIDION 168. p.
[25] ENCHIRIDION 168-169. p.
[26] ENCHIRIDION 176. p.
[27] ENCHIRIDION 179. p.
[28] ENCHIRIDION 180-181. p.
[29] ENCHIRIDION 186. p.
[30] KRISTÓ, 1985. 260. p.
[31] ENCHIRIDION 189. p.
[32] ENCHIRIDION 191-192. p.
[33] R.KISS, 1917. 270. p.
[34] BÓNIS, 1942. 53. p.
[35] ECKHART, 1946. 187. p.
[36] CSIZMADIA-KOVÁCS-ASZTALOS, 1981. 76. p
[37] CSIZMADIA-KOVÁCS-ASZTALOS, 1981. 144. p
[38] MJ. 32. p.
[39] MA. 410-411. p.
[40] MA. 419. p.
[41] MA. 421. p.
[42] MA. 426-427. p.
[43] MA. 451. p.
[44] MA. 458. p.
[45] MA. 417. p.
[46] MA. 422-423. p
[47] MA. 474-475. p.
[48] MA. 427. p.
[49] MA 489-490. p.
[50] MA. 527-528. p.
[51] MA 553. p.
[52] MS. I. 474-475. p.
[53] PRT. II. 330.
[54] MS. I. 207. p.
[55] ÁOU. XI. 155. p.
[56] HK. II. 6. és 7. c.
[57] HK. Bev. 2., 6., 11. c.
[58] ENCHIRIDION 142., 169., 183., 191. p., MA. 451., 528. p.
[59] ENCHIRIDION 169. p., MA. 447. p.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
