A Magyar Királyság létrejöttétől egészen a XVI. század elejéig a király bírói hatalmának négy fázisa különíthető el. Eleinte a király mindenre kiterjedő uralma megkérdőjelezhetetlen volt, ezért - többek közt - bírói hatalmához kétség sem fért, mint az ország egyedüli és leghatalmasabb bírája ítélt alattvalói fölött. Ez a hatalmasság egyértelműen és kizárólagosan az uralkodót illette meg.
Az Anjou-kortól, de már IV. Béla és István ifjabb király ideje alatt is megfigyelhető, hogy a legnagyobb hatalommal és jogosultságokkal, illetve főleg bírói feladatokkal járó méltóságokat és tisztségeket a király mindig hű, sokat szolgált kegyeltjei, a lekötelezetti belső körbe tartozók számára juttatta, azaz politikai eszközként élt velük, amiből aktuális törekvéseire és hatalomépítési elképzeléseire következtethetünk.[1]
IV. Béla és István ifjabb király uralkodása alatt egy különös jogintézményre is fel kell hívni a figyelmet: egy törvényszékre, a generale judicium-ra, ami 1264 és 1266 között működött. A király és az ifjabb király 1266-os megállapodásából arra következtethetünk, hogy két külön hatalmi felségterület jött létre, de az ország és a királyi egységes főhatalom megőrzése érdekében a kor "jogászai" úgy tekintették, hogy a király országgal (regnum), az ifjabb király pedig kormányzattal (regimen) rendelkezett. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy István célja nem a területi, hanem a főhatalom megosztása volt. A két uralkodó között kialakult rendkívüli hatalmi helyzettel, tehát a hatalommegosztással együtt járt a saját jogon történő bíráskodás, ami létjogosultságot adott e különös bíróság létrehozásának. Az első közös bíróság okleveles emlékek alapján a Margit-szigeten működött, a két uralkodó által delegált hat magas rangú bíróból tevődött össze. Az 1266-ban már ténylegesen is generale judicium-nak nevezett szerv hat báróból állt és a király vagy az ifjabb király elnökletével működött, az írásos emlékek alapján 1266. november 1-ig. E különös törvényszék azon ügyeket volt hivatott tárgyalni, amikben a király hatalma alá tartozók az ifjabb király hatalma alatt állókat perelték, vagy éppen fordítva.[2]
Harmadik fázisként a koronaeszme kialakulását követően, főleg I. Lajos idejében a források már nem csak a királynak tartozó hűségről tesznek említést a bírói ítéletet tartalmazó oklevelekben, hanem a Szent Korona az uralkodótól való elkülönülésével, önállóan megszemélyesülve is megjelenik, mint a főhatalom és az igazság, így a bírói hatalom forrása.
Végül jól különválik a XIV. század végi, XV. század eleji időszak: a királyi tanács megerősödésével a főurak és nemesek elérik, hogy rájuk, mint az ország testére tekintsenek, ők is a Szent Korona részévé válnak, így az organikus államfelfogás érvényre juttatásával ők is elengedhetetlenül részét képezik a királyi bírói hatalomgyakorlásnak.
"A jogvédelem a király feladata, ő a jogrend őre, ő az igazságszolgáltatás kútfeje" - ahogy azt Timon Ákos is megállapította Szent István II. dekrétumának 43. artikulusa alapján. A király e hatalmát vagy személyesen, vagy kinevezett bírái által gyakorolta.[3] Ugyanakkor Szent István országszervező tevékenysége előtt még az egyes nemzetségeken belüli jogvitákban minden bizonnyal a nemzetségfő hozta meg a döntést. E szokás még I. István alatt is valamelyest fennmaradt, viszont I. László már tiltotta tevékenységüket.[4]
A király bírói hatalmát mindig tartózkodási helyén gyakorolta, ami kezdetben a vándorló udvart, később állandósuló helyszíneket jelentett.[5] A peres eljárások először kizárólag szóban folytak, s csak III. Béla korától beszél-
- 33/34 -
hetünk írásbeliségről.[6] Ottó freisingi püspök 1147-es feljegyzései bizonyságul szolgálnak, hogy a magyar király ráadásul akkor ítélkezett, amikor kedve tartotta: "a fejedelemtől nem sürgethetnek semmilyen ítéletet a hozzá felérők, a megpereltnek kimentésére engedélyt nem adnak, hanem mindenben egyedül csak a fejedelem akarata érvényesül".[7]
A király bírói hatalmát főként a XII. századtól bevett szokássá váló fehérvári törvénynapokon gyakorolta, aminek első emlékét II. Gézának az 1151 táján adott levele őrizte meg, amivel Rafael pannonhalmi apátnak adományozott egy udvarnokok által visszakövetelt földet, majd pedig amiről III. Bélának az az 1185-ben adott levele számolt be, amivel megerősítette a zágrábi kanonokok két birtokát.[8] A törvénynap megtartását az 1222-i évi Aranybulla ténylegesen is kötelezővé tette, méghozzá a Szent Király ünnepéhez kötve: "Hogy évenként a szent király ünnepén, hacsak nem akadályoz meg bennünket váratlan nehéz ügy vagy betegség, Fehérváron tartozunk ünnepelni. És ha mi nem tudnánk jelen lenni, a nádor kétségtelenül ott lesz helyettünk, hogy a mi nevünkben az ügyeket meghallgassa. És az összes serviensek, akik [ha] akarnak, oda szabadon eljöhetnek."[9] Ez ekkortól olyan évenkénti ünnepélyes panasznappá vált, amire bárki eljöhetett. A fehérvári gyülekezet ténylegesen is ünnepnapnak számított, amin megjelent a király, annak famíliája, a szerviensek, valamint világi és egyház főméltóságok is. A törvénynapon a nádor kötelezően helyettesítette a királyt annak akadályoztatása esetén. 1267-ben esztergomi gyűlést is emlegetnek, vagyis nem csak fehérváron tartottak országos gyűlést, sőt, koronázáskor is volt példa ítélkezésre.[10] 1267-ben Esztergomban, királyi engedéllyel, valamikor nyár végén, ősz elején összegyűlt nemesek, valamint királyi szolgák gyűlésük alkalmával tíz pontba szedték szabadságaikat, illetve kéréseiket, amiket utóbb a királyok, IV. Béla és István ifjabb király, valamint Béla herceg elé terjesztettek. Petíciójukban Szent István ünnepén szokásos bíráskodást azzal kívánták megreformálni, hogy a panaszok orvoslásába a király vonjon be a fehérvári gyűlés alkalmával megyénként 2-3 nemest.[11]
Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy a XIII. századi gyűlések és a későbbi rendi országgyűlés nem összekeverendő, közös vonásuk mindösszesen annyi, hogy alapvetően egy rendszeres, többnyire a király által összehívott gyűlésről beszélhetünk. A XIII. század második felében előfordult, hogy a király országszerte bíráskodás és más ügyek intézése végett közgyűléseket hívott össze, amin egyháziak, bárók, nemesek és más jogállásúak is megjelenhettek,[12] de a királyi udvar székhelye ekkor Buda volt, így az uralkodó is itt intézte a személyes hatáskörébe tartozó ügyek többségét.[13]
A király bírói hatalma mégsem volt mindig korlátlan. Már Szent István király is arra figyelmeztetett Imre hercegnek címzett intelmeiben, hogy a király a főpapok ügyeibe ne avatkozzék bele, ha az mégis vétkezik, négyszer figyelmeztesse és csak azt követően vonja felelősségre.[14] 1233. augusztus 20-án II. András rákényszerült, hogy korlátozza az egyháziak feletti ítélkezési jogköreit. Ennek előzményeként tekinthetünk Kálmán I. dekrétumának bizonyos rendelkezéseire, amik szerint a király bevezette a zsinati bíráskodást, azaz bevonta a megyéspüspököket a királyi bíráskodásba, valamint elrendelte, hogy "világi bíró ne merje pecsétjét egyházi személyre küldeni".[15] Itt kell megemlíteni az 1231. évi dekrétum 9. artikulusát is, ami a királyi udvaron kívül ítélkező nádort tiltotta el az egyházi személyek feletti, valamint házassági és házassági vagyonjogot érintő, egyházi hatáskörbe tartozó ügyekben történő ítélkezéstől.[16] 1233-ban ennél már többről volt szó: II. András minden egyházi ügyre kiterjedően elismerte annak bíráskodási szabadságát, kivéve az ingatlantulajdont érintő perekben. Tette mindezt pápai nyomásra.[17] Innentől kezdve az egyház nem pusztán csak a kormányzatra, az uralkodóra gyakorolt befolyást, hanem politikai tényezővé vált.
Az uralkodó az ügyek túlnyomó többségében sosem egyedült ült törvényt, hanem "prelati et barones", azaz főpapokból és főurakból álló tanácsával együtt. A tanács tagjait a király kezdetben belátása és éppen aktuális igénye szerint állította össze, így azok gyakran cserélődtek: "A királyi tanács tagjait... a személyes hűség kapcsolata fűzi az uralkodóhoz. A monarcha nem köteles meghallgatni a foglaló nemzetségek, sem a nagy adományos családok tagjait. S akiket szuverén akarata a tanácsba szólít, nem kívánhatják meghallgatásukat minden országos ügyben. A tanácsnak lehet
- 34/35 -
feladatköre, de nincs hatásköre. Ez is éles fénynyel világít rá arra tényre, hogy e gyülekezet nem intézmény, hanem a legelőkelőbb hívek alkalomszerű együttese. A királyi tanács és az országos kormányzás munkájában vezető szerepet vivő méltóságok is a király személyes háztartásának, az udvarnak köréből kerülnek ki. A comes palatinus és a iudex curiae regiae mindvégig megőrzik nevükben annak elmékét, hogy valamikor a palota, az udvar tisztviselői voltak."[18]
A tagok kizárólag tanácskozási joggal rendelkeztek, a király kérésére kinyilatkozták a szokást és a kánonok parancsait. A XII. század végétől a királyi tanácsban a jobbágyurak súlya megnőtt. A nádor és a király udvarának ispánja mellett a tárnokmester is résztvevője lehetett a század utolsó éveitől a tanácsnak, ahogy a bán és a vajda is.[19]
A király személyes bíráskodása még abban a korban is fennmaradt, amikor már delegált bírák (nádor, országbíró, kancellár) ítélkeztek az uralkodót helyettesítve, tehát a király bármikor magához vonhatott ügyeket, ha úgy ítélte meg, hogy azok fontossága és súlya megköveteli személyes eljárását, vagy közvetlenül érintik uralma vagy a feudális rend fennállását.[20] Elsősorban a fő- és jószágvesztéssel büntetendő ügyeket sorolhatjuk ide, mint a hűtlenség és hatalmaskodás esetei, ráadásul ezek kapcsolatban álltak az adományrendszerrel, vagyis a földtulajdonnal, ami a király hatalmának is az alapját képezte. Vagyis ezekben az esetekben a király nem csak megbüntette a legsúlyosabb bűncselekményeket elkövetőket, hanem birtokaikat igyekezett a hozzá hű rétegnek juttatni.[21]
Az uralkodó tehát tanácsával, a főpapokkal és bárókkal együtt ítélkezett. A szerv már Szent István király idején létezett, de a XIII. század végére erősödött meg igazán.[22] 1220 után a tanács az érsekek és megyéspüspökök mellett kilenc báróból állt. A nádor, a királyi udvar bírája (későbbiekben: országbíró), tárnokmester, a királynéi udvarbíró, a bán és vajda mellé a lovász-, az asztalnok- és a pohárnokmester is csatlakozott. Ehhez képest IV. Béla már tíz-tizenkettő báróval kormányzott, uralkodásának végére a királyi tanácsot ország tanács (consilium regni) néven jelölték. A tanács a XIII. század második felére, de jure hatalmi tényezővé vált.[23] Jól mutatja ezt az 1267. évi dekrétum, ami kimondta, hogy IV. Béla és fiai István ifjabb király, valamint Béla herceg a bárókkal tanácskozva és azok hozzájárulásával erősítették meg a királyi szerviensek és nemesek jogait, majd az 1298-as dekrétumból kiderül, hogy már nem csak a tanács, hanem a nemesség is kivette a részét a dekrétum megalkotásából. Ugyanakkor le kell szögezni, hogy a rendelkezések forrása továbbra is csak és kizárólag a király volt.[24]
A jogszolgáltatás ekkor még tágan értelmezett fogalomnak számított, a megsértett jogrendet mindenkor helyre kellett állítani, akár egyénekről, akár közösségekről, vagy akár az egész országot ért sérelemről esett szó. A XIII. században a "jurisdictio" még két tevékenységet takart: egybeolvadtak a bíráskodás és a kormányzati teendők. Ezt bizonyítja II. András oklevele is: "országunk főpapjainak és báróinak egybehangzó belátásából és megegyező akaratából ítéletileg született az a döntés és végzés, hogy a koronázástól számított egy éven belül a király csak egyszerű pecsétje alatt adjon ki bármilyen tartalmú oklevelet".[25] Vagyis amellett, hogy egy a kormányzat tárgykörébe tartozó regulát alkottak, a királyi tanács tette mindezt ítéletbe foglalva, azaz bírói jogkörben eljárva. Ebből következik, hogy a királyi tanács a végrehajtó hatalom, a kormányzás legfőbb szerveként fontos szerepet játszott a bíráskodásban is.[26]
Sőt, néhány alkalommal még az uralkodót is mellőzve gyakorolták hatalmukat (1386: Mária királynő fogsága, 1401: Zsigmond király őrizete, 1444: V. László kiskorúsága alatt). Ekkor általában országos tanáccsá alakultak, ráadásul Zsigmond őrizete idején kimondták, hogy a hatalmat a Szent Korona nevében és joghatóságának tekintélye alapján gyakorolják, valamint pecsétjükön is "Magyarország szent koronájának pecsétje" felirat szerepelt. Hovatovább, az esztergomi érsek a "szent korona kancellárja" címet is felvette. [27] Mindezt pedig az ország -még ha átmenetileg is de - elfogadta.
Látható, hogy míg az Anjouk idején a királyt a korona személyesítette meg, addig Zsigmond alatt a királyi tanács az, ami a döntéseit az ország döntéseiként aposztrofálta, hatalmát
- 35/36 -
a koronából eredeztette, mint annak, illetve az országnak része és teste.[28]
Ez talán az egyik legékesebb példája az organikus államfelfogás és a koronaeszme összefonódásának. Látható, hogy a bírói hatalom már nem csupán a király privilégiuma, hanem az igazság forrása maga a Szent Korona, az abból eredő bíráskodási jogot pedig a Szent Korona tagjai, vagyis nem csak a király, hanem a főurak is gyakorolhatták.
Luxemburgi Zsigmond korában még egy fontos dekrétum született a bíráskodással kapcsolatban: a megyei törvényszékeken nem ritkán tárgyaltak olyan ügyeket, amikben az eljárt bíróság valamelyik tagja egyben az ügyben érintett fél is volt. Ezért a király 1421. július 23-án Pozsonyban, az ország főpapjaival, báróival és előkelőivel tartott törvényszéke alkalmával orvosolta ezt a problémát: "Magyarország egyik bírója és igazságtevője se lehessen egy és ugyanaz ügyben bíró és felperes", "[...] mostantól ezután semelyik megye ispánja, vagy alispánja annak a megyének a törvényszékére, amelynek tisztségére rendelték vagy rendelik őket, országlakóink közül magukkal szemben semmilyen ügyben senkit idézés rendjén vagy egyébként perbe ne hívhassanak, velük szemben perben el ne járhassanak, hanem ha az ispánoknak vagy alispánoknak országunk lakói, [vagy] azok bármelyike ellen valami keresete volna, vagy azt hoznák fel, hogy van, azt felségünk udvarában, különös jelenlétünkön, vagy a nádorén vagy udvarunk bírójáén más felek mintájára tartozzanak és legyenek kötelesek keresni, és utána járni".[29]
A Jagellók idején a mérleg nyelve már végletekig a nemesek oldalára billent a királyi tanácson belül: a negyvenegy főúr felsorolásával tulajdonképpen törvényesült a főnemesi családok "névsora". 1526-ot követően viszont a magyar királyi udvar eltűnésével a királyi tanács súlytalanná vált.[30]
II. Géza idejében már - vélhetően az ügyek megsokasodása miatt - megjelent a kiküldött bírák intézménye. Az uralkodó rendszerint nádorát küldte vidékre ítélkezni, aki a király meghatalmazása alapján, annak nevében, helyett járt el, valamint hozta meg ítéletét. A királyi bíráskodás természetesen továbbra is fennmaradt a királyi udvaron belül, hiszen a főurak felett, kiváltképpen fő- és jószágvesztési ügyeket tekintve csak a király bíráskodhatott, mint azt az Aranybulla 8. cikke is kimondta. Ezt nevezzük a királyi különös jelenlét bíróságának (specialis praesentia regia).[31]
Kezdetben, mikor még a király saját személyében járt el a peres ügyekben, akkor azt a királyi udvar bíróságában, a királyi kúriában (curia regis) tette. Ebből alakultak ki később a további bíróságok. A király első delegált bírója a nádor volt, aki a királyi jelenlét (praesentia regia) bíróságán intézte az ügyeket, amire a királyi pecsét jogosította fel.[32]
A nádor a királyi udvar ispánja volt, így az udvarhoz tartozó népek felett rendelkezett bírói hatalommal. Mivel az udvaron belül a legmagasabb tisztséget töltötte be, ezért az uralkodó akadályoztatása esetén reá szálltak a bírói teendők, így ő lett a királyi pecsét őrzője is egyben.
Szent László korától a királyi udvar tényleges bírói szervezettel is rendelkezett, ahol a király helyett immár a nádor ítélt, vagyis királyi megbízás alapján a nemesek ügyeiben is eljárhatott. Szent László III. dekrétumának 3. és Kálmán király I. dekrétumának 37. fejezetei kimondják,[33] hogy amikor a nádor az udvart elhagyta, a királyi pecsétet nem vihette magával, innentől kezdve már "csak" saját jogán ítélkezhetett, kizárólag az udvarnokok felett, kivéve, ha a nemesek peres ügyeiket önként vitték a nádor színe elé, valamint választott bíróként tekintettek rá.[34] "Azt is akarjuk, hogy ha olykor a nádorispán hazamegy, a király és az udvar pecsétjét hagyja annál, aki helyetteseképpen ott marad, hogy miképpen a királynak egy udvara van, úgy pecsétje is egy legyen. Ameddig pedig eme [nádor]ispán otthon marad, pecsétjét senkire se küldje, csupán azokra, akiket udvarnokoknak mondanak, és akik önként, saját akaratukból mennek hozzá, azok felett legyen neki szabad ítélkezni."[35]
III. Béla uralkodásától a nádor mindinkább a vidéki, saját kúriájában eljáró bíró szerepét töltötte be, így a hatalma vidéken is felértékelődött, a nemesek a nádor bírói fennhatóságát is
- 36/37 -
elfogadták magukra nézve. Az Aranybulla 8. cikke értelmében a nádor immár minden országlakó felett ítélkezhetett, kivéve a már említett nemesi fő- és jószágvesztési ügyeket.[36] II. András 1231. évi dekrétumának 9. cikke pedig kiemelte a nádor joghatósága alól az egyházi személyeket, egyházhoz köthető ügyeket. Viszont mindkét rendelkezés felruházta a nádort a király bírói helyettesítésének jogával a fehérvári törvénynapokra nézve.[37]
Egyértelmű, hogy a vidéki bíráskodás feje a nádor volt.[38] A XIII. századi források alapján megállapítható, hogy a nádor saját jogon bíráskodott, a felek között - akik szabad akaratukból fordultak a nádorhoz - pedig fellelhető mind egyházi, mind világi személy, rangban a szolgáktól, egészen az úri nemzettségekig. Akik pedig eleve a nádor bírói joghatósága alá tartoztak, ha valakit perbe hívtak, köteles volt az alperes is a nádor színe elé járulni.[39] A nádor továbbá vidéken a király különös jogállású népei felett is bíráskodott, mint például a II. kun törvényt követően a kunok főbírája (1279: 11. tc.) is lett.[40] Ugyanakkor az uralkodó a nádor saját kúriájára is behatással rendelkezett, vagyis sosem történt teljes függetlenedés az uralkodó bírói hatalmától.[41]
A XIV. század első felétől kikristályosodik, hogy a nádor a "király személye helyett küldött különös bíró", illetve a "király által küldött különös bíró öt megyében" delegálások alapján járt el és tartott közgyűléseket az érintett megyék alispánjaival, szolgabíráival és esküdtjeivel. Esetenként a nádor helyett az ő megbízásából eljáró alnádor ítélkezett. III. András 1298. évi dekrétumának 8. cikke pedig a négy nemes bírótárs kötelező alkalmazásával garantálta a nádor vidéki törvényes működését: "[...] ha a nádor országunkban igazságszolgáltatásra indul, minden megyében tartozzék négy kiküldött bíró a megyésispánnal együtt menni és ítélkezni, [...] ha a nádor helytelenül próbálna eljárni, a négy ember ispánjával együtt tiltsa meg, és jelentse a királynak".[42]
Tovább fokozva a nádori tisztség jelentőségét, az Aranybulla 31. cikke egyfajta "alkotmánybíróvá" kívánta előléptetni a nádort, ugyanis rábízta a szerviensi szabadságok betartatását is.[43]
A XIV. századtól rendszeressé váltak a nádor bírói köztörvényszékei, az első eset 1312 tavaszán történt, amit I. Károly 1312. május 9-ével keltezett oklevele igazol és örökít meg.[44] Vagyis a nádor bírói hatalma megerősödött, annak mindösszesen két korlátja volt: a fő- és jószágvesztési ügyek tárgyalása a saját kúriájában, valamint, hogy vidéken nem állíthatott maga helyett helyettes bírákat.[45]
A nádor jogkörét I. Mátyás által 1485 decemberében összehívott országgyűlés tovább szélesítette: az ún. "nádori cikkek" értelmében a nádor lett az ország legfőbb bírája.[46] "Kilencedszer: A nádor hivatalánál fogva köteles bármely országlakót a panaszlók kérésére akár birtokjogok, akár hatalmaskodások tárgyában törvénybe idézni. És ebben az esetben akkora hatalma, joghatósága és méltósága van, amelynél nagyobb, de még csak ahhoz hasonló is a királyi méltóság kivételével egyáltalán semmi igazságszolgáltatónak nincsen. [...]".[47]
Az ügyek megsokasodásával a nádor a továbbiakban az országot bejárva, vidéken látta el bírói teendőit, és a királyi pecsétet arra hagyta, aki helyette az udvarban maradt, aki nem volt más, mint a királyi udvar ispánja (comes curialis), akit később országbíró (judex curiae regiae) néven illettek; ő töltötte be a továbbiaknak a királyi jelenlét bírói tisztségét.[48]
I. Lajos uralkodását követően a nádori megyei közgyűlések megkoptak, ami a királyi kúria bíróságainak hatáskör-kiterjedésére volt visszavezethető. A XV. századtól a megyei közgyűléseket felváltották a kikiáltott gyűlések (proclamatae congregationes), amik a hatalmaskodási ügyeket vizsgálták ki.[49]
A nádor távozása esetén köteles volt a királyi pecsétet az udvarban hagyni, tehát távolléte esetére volt ki bíráskodjon helyette. Ezt a tisztet az udvarbíró (comes curialis) töltötte be, a XII. századtól a comes curiae regiae, azaz az országbírói címet viselte. A tisztséget először 1138-ban említik egy dokumentumban a nádori tisztséggel, ettől az időponttól kezdve kétségtelenül elkülönül és megkülönböztetendő az országbíró, vagyis már nem, mint a nádor helyettese, hanem mint önálló nagybíró funkcionál.[50] Később, mikor a nádor már saját jogán vidéken bíráskodott, az országbíró teljesen átvette a királyi kúriát, vagyis már ő képviselte
- 37/38 -
és helyettesítette a királyt ezen a fórumon, állandó helyettese lett.[51]
Az országbíró kiváltsága volt, hogy az 1222. évi Aranybulla 9. cikkének értelmében a királyi udvarban bárki perében ítélhetett és az ott indult pereket akár az udvaron kívül is befejezhette.[52] "Udvari ispánunk, amíg az udvarban tartózkodik, mindenki fölött ítélhet, és az udvarban elkezdett ügyeket bárhol befejezheti. De ha a birtokán tartózkodik, nem küldhet poroszlót, a feleket sem idézheti meg."[53] Ezt erősítette meg II. András 1231. évi dekrétuma is. Személyesen ugyanakkor ritkán járt el, többnyire helyettese, az alországbíró ült az ítélői székben, egészen az Anjou-kor végéig.[54]
A XIII. század végén a királyi jelenlét bírósága mellett, tehát ahol a delegált bírók ítélkeztek, létezett még egy bírói fórum, ahol a király még mindig saját maga járt el a peres ügyekben: a királyi különös jelenlét (specialis praesentia regia) bírósága. Itt csak rendkívüli esetben, különös megbízásból járhatott el más bíró, a XIV. század második felétől viszont már itt is más, a kancellár járt el az uralkodó helyett, és nemsokára a fórum rendes bírájává lépett elő. A kancellárnak is volt helyettese - minthogy ő maga inkább a kormányzati ügyekkel volt elfoglalva -, a királyi különös jelenlét helyettese.[55] A királyról a kancellárra történő átszállást jól szemlélteti egy 1377. június 22-én kelt pátens, aminek értelmében a király a kőrösi közgyűlésen Demeter és [C]zudar Péter bán társaságában személyesen elnökölt egy birtokper kapcsán, ahová a felek "in speciali praesencia nostrae celsitudinis, ubi personali fiussemus assistentia, comparare...debuissent" voltak idézve, vagyis ez a fórum kétséget kizáróan a király különös jelenléte volt, amit a király "personalis assistentia"-ja csak kiegészített, de nem volt vele azonos. A különös jelenlét egyébként már 1377-ben is Demeter kancellár hatósága alá tartozott. Az átmenet egyik következménye lett, hogy a fórum kiadványain feltűnt a kancellár saját pecsétje.[56] A különös jelenléti bíróság végső formáját Zsigmond uralkodása idején nyerte el, működését az 1397. évi temesvári országgyűlés dekrétumban szabályozta; kimondta, hogy e fórumon kizárólagosan főpapok és bárók ítélkezhetnek, valamint a király személyes bíráskodását a hűtlenségi perekre, valamint a hatalmaskodások fellebbezéseire korlátozták.[57]
A király továbbra is fenntartott magának egy kizárólagos fórumot, a király személyes jelenlétét (personalis praesentia regia), ahol még mindig saját jogkörbe vonta a hatalmaskodási és hűtlenségi ügyeket. Ám az ügyek itt is folyamatosan szaporodtak, ezért e bíróság hamarosan a titkoskancellár (secretarius cancelarius regius) kezébe került.
1464-ben pedig I. Mátyás beolvasztotta a királyi különös jelenlét bíróságát a királyi személyes jelenlét bíróságába, élére a személynököt állította, aki ezáltal az ország rendes bírái közé emelkedett.[58]
A király személyesen ezt követően csak a kiemelt horderejű vitákban járt el, úgymint az örökös ispánok pereiben, a hatalmaskodás öt esetében, illetve becsületsértési ügyekben.
Ezekből a bírói fórumokból alakult ki a XV. század második felére a királyi tábla, ami állandó bírói fórum lett.[59]
A királyi tábla szervezete lényegében az ország három nagybírájából, a nádorból, az országbíróból és a személynökből, valamint helyetteseikből állt össze,[60] de az ország további nagyméltóságai is megjelenhettek. Az ülések negyven (nagy oktáv, oktavális bíráskodás), illetve húsz (kisoktáv, detavális bíráskodás) napon át tartottak, a fórumok tagjait az országgyűlés választotta, egy főúr, egy főpap és tizenhat jogban jártas nemes személyében. Ami a királyi tábla hatáskörét illeti, ide tartoztak a megyéktől fellebbezett, vagy a megyei hatáskört meghaladó perek, illetve a főméltóságoktól vagy a különbíróságoktól fellebbezett perek. Mivel a királyi tábla élén a három nagybíró állt, ezért az itt tárgyalt ügyek kapcsán értelemszerűen hatáskörük összegződött.[61]
Bertényi Iván egy különös és keveset emlegetett további, az udvarban működő bíróságra is felhívja a figyelmet, a "királyné jelenlétére". A fórum a XIV. századtól válik egyre kihasználtabbá, főleg a királyné birtokait érintő jogvitá-
- 38/39 -
kat tárgyalt, később viszont már egyéb, végrendeleti, vám, hatalmaskodási és határjárási ügyeket is érintett, hiteles helyekhez fordult. Ezzel együtt a kúria országos bíróságai közé lépett elő. A királyné jelenlétén a királynéi országbíró, mint a királynéi kúria bírája ítélkezett, akárcsak az országbíró a királyi kúriában.[62]
I. Károly uralkodásától kezdődően már egyértelműen felfedezhető a forrásokban, hogy már nem csak a királyhoz, hanem a Szent Koronához való hűség is megkövetelt, továbbá hűtlenségi perekben az alperes nem csak a király, hanem a Szent Korona ellen is vétett.[63] Ráadásul a XVI. század elejétől a Szent Korona-tanból[64] következett, hogy az országban csak egyféle nemesség létezik, akik azonos szokás, valamint eljárásjog szerint élnek, illetve az organikus államfelfogás révén mindannyian a Szent Korona tagjai. A nemesség a korona által államalkotó tényezővé lépett elő, ebből következően a peres felek irántuk is hűséggel tartoztak, illetve a nemesség összessége, mint a Szent Korona tagjai ellen is vétett az alperes hűtlenség esetén.
Az I. Lajos idejéből vett oklevelek szinte kivétel nélkül utalnak a Szent Koronára is, mint a főhatalom tényleges letéteményesére. A bíróságok előtti eskütételekben immár nem csak Istenre és a királyra, hanem a Szent Koronára is felesküdtek az eljárásban, bizonyításban résztvevők. Egy Sopron megyei nádori közgyűlés alkalmával az alispán és szolgabírái ekként esküdtek: [...] ad fidem eorum deo debitam et fidelitatem domino nostro regi, sueque sacre corone regie observandam [...] (Istennek tartozó hitüket és király urunk és az ő szent királyi koronája számára hűségükre figyelve...).[65] Szabolcs és Bereg megyék számára tartott közgyűlésen a szolgabírók és az esküdt ülnökök esküje szintén hasonló volt: "[...] Istennek és király urunknak és az ő szent koronájának tartozó igazmondást és igazságot szem előtt tartván, az élő keresztfa érintésével kezeskedvén [...]".[66] Egy másik nádori közgyűlés alkalmával a Szabolcs megyei alispán, szolgabírók és esküdt ülnökök is esküszövegükbe foglalták a Szent Koronát: " [...] Istennek tartozó hitüket és király urunknak és az ő királyi szent koronájának megőrzésére igazmondás és igazság megőrzését szem előtt tartván az Úr kereszt fájának érintésével nékünk kezeskedvén egyhangú és egyező bizonysággal [...]".[67]
Az Anjou-kori oklevelek alapján még a király volt a legfőbb hatalmi tényező, valamint e hatalom egyik megnyilvánulása, a bírói hatalom is tőle eredt, de a Szent Korona, mint a főhatalom letéteményese már önállóan jelent meg, következésképpen az ítélkezési hatalom általános értelemben vett megtestesítője a tényleges hatalmat gyakorló király mellett, illetve a királlyal együtt.
A XV. századra az organikus államfelfogás kiteljesedésével és koronaeszmével történő összeolvadással kialakult Szent Korona-tan mutat rá igazán, hogy a főhatalom és így a bírói hatalom eredője immár nem az éppen regnáló uralkodó, hanem maga a Szent Korona. Továbbá, minthogy a tan értelmében nem csak egy egységes nemesség létezik, akik egy törvényen és szokáson élnek, valamint eljárás joguk is azonos, hanem ráadásul mindannyian a Szent Korona tagjai, így ők is a bírói hatalom letéteményesei, nélkülük az uralkodó tulajdonképpen nem ítélkezhet. E bírói hatalmat ruházta át a nemesség az uralkodóra a Szent Koronával történő megkoronázáskor: "[...] De miután a közönséges keresztény hitre térnek, és szabad akaratukból királyt választanak maguknak, attól fogva úgy a törvény szerzésének, mint mindenféle birtokadományozásnak és a bírói hatalomnak is összes joga az uralkodás és a kormányzás hatalmával egyetemben, e mi országunk szent koronájának, mellyel Magyarország királyait meg szokták koronázni, hatóságára, következésképpen törvényesen rendelt fejedelmünkre és királyunkra ruháztatott át [...]".[68]
A kezdetektől áttekintve láthattuk, hogy a XI-XIII. században a főhatalom, így a bírói hatalom egyedül és kizárólag a mindenkori királyt illette, majd a XIII. század második felétől a főúri réteg a királyi tanácsban betöltött szerepeit kihasználva egyre több és egyre nagyobb befolyáshoz jutott a kormányzás és a bírásko-
- 39/40 -
dás terén egyaránt. Még az egyház is kivívta a saját bíráskodási szabadságát.
Az Anjou uralom idején I. Károly uralkodása legitimálásának eszközét a Szent István hatalmát megtestesítő és hordozó korona előtérbe helyezésében látta, aminek következtében fia, I. Lajos regnálása alatt már a Szent Korona kezd elkülönülni a király személyétől, a főhatalom - és így a bírói hatalom - önálló eredőjeként tűnik már fel. Ugyanakkor az Anjouk sem véletlenszerűen osztották ki az ország főméltóságainak pozícióit: az ország fő tisztségviselői mindig is a király bizalmasai közül, a körülötte lévő szűk, megbízható rétegből kerültek ki, és viszonylag sűrűn váltották egymást. Ez jól rávilágít a király aktuális politikai törekvéseire, hatalmi céljaira, vagy akár egy jutalmazásra, megerősített lekötelezésre.[69] Vagyis a nemességben, kiváltképpen a királyközeli főnemesi családokban az uralkodó hatalmi, politikai eszközt is látott, pontosabban a különböző fontos tisztségekre történő kinevezésükben, gondoljunk csak az ország nagybíróinak szerepköreire, a velük járó tekintélyre és javadalmazásra.
Ami az Anjou-kor bírósági szervezetrendszerét illeti, meg kell jegyezni, hogy III. András uralkodását követően a vidéki bíróságok, különösen a megyésispán és a rendszerint négy megyei nemes alkotta törvényszékek szerepe és súlya erőteljesen megnövekedett a XIV. század első két évtizedében, ami a király bírói hatalmának kúrián kívüli gyengülését eredményezte. Ezt leginkább a megyésispánok saját jogon, nemes bírótársaikkal tartott bírói közgyűléseinek feltűnése jelezte.[70] Az királyi tekintély megszilárdítása érdekében még I. Károly intézkedésének köszönhetően 1342-ben megszűnt a nádor saját kúriájában folyó bíráskodása, és méltóságánál fogva törvényszékét ezután a királyi udvarban tartotta.[71] Ugyanakkor Debreceni Dózsa nádorságával a király rendszeressé tette a nádori köztörvényszékeket, amit a nádor mindig ex mandato regis hirdetett és tartott. A XIV. század második felétől a megyésispán is csak királyi parancs alapján hirdethetett bíró közgyűlést megyéje számára. Az 1351. évi dekrétum 23. artikulusának rendelkezése alapján, ami a tudományvételt csak királyi, nádori és országbírói parancslevél alapján tette lehetővé, a megyei törvényszékek működését csak a kisebb perekre korlátozta, ami oda vezette, hogy ezek a bíróságok birtokügyekben elvesztették korábban gyakorolt joghatóságukat.
Luxemburgi Zsigmond alatt a bárók végletekig erősödtek, és az organikus államfelfogásnak megfelelően magukat is a Szent Korona tagjának, az ország testének tekintették, akik a királlyal együtt jogosultak uralkodni, kormányozni, döntéseket hozni, így a bíráskodásba is belefolyni, esetenként akár maga az uralkodó nélkül is eljárni. E hatás a Szent Korona-tan megfogalmazódásával csak erősödött, de nem maradhatott fenn sokáig, hiszen a mohácsi vész az országgal együtt a királyi tanácsot is szétzilálta, a később következő Habsburg uralommal szemben súlytalanná tette.
Amellett, hogy a bíráskodás tekintetében a főnemesség szerepének folyamatos erősödését követhettük nyomon, nem szabad megfeledkeznünk az egyes méltóságok súlyáról sem. A nádor a király után a legnagyobb bírói hatalommal rendelkező méltóság volt a királyi udvaron belül és kívül is. Bárki felett ítéletet mondhatott, a nádori cikkek által többek közt az ország főkapitányi, legfontosabb katonai pozícióját is betöltötte. Az országbíró a nádor vidéki bíráskodásával a királyi kúria leghatalmasabb bírájává lépett elő, az udvari népek fölött korlátlanul ítélkezhetett. A király személyes jelenléti bíróságának élén pedig a személynök állt, aki szintén az ország nagybírái közé tartozott, így ő is az ország főméltóságai közé sorolandó. Végül, de nem utolsó sorban maga a király: a Szent Korona által ráruházott minden bírói hatalom tőle eredeztethető, az ország nagybírái az ő delegáltjai, akik a király nevében és helyett jártak el. Emellett a király mindig megtartotta magának a jogot, hogy bármely ügyet magához vonjon, és amennyiben szükséges, személyesen, "kénye és kedve szerint" ítélkezzen. Bár egy idő után mindezt a királyi tanács közreműködésével tette, az ítélet jogereje mindig a királytól önmagától származott. ■
JEGYZETEK
[1] Degré Alajos: Adatok a magyar bírói függetlenség múltjához. In: (Mezey Barna szerk.): Degré Alajos: Válogatott jogtörténeti tanulmányok (Millenniumi magyar történelem). Osiris Kiadó, Budapest 2004. 88. o.
[2] Béli Gábor: Egy különös törvényszék, a generale judicium működése 1264 és 1266 között. Jogtörténeti Szemle 2013. 1. sz. 3-4. o., 6. o.
- 40/41 -
[3] Timon Ákos: Magyar Alkotmány- és jogtörténet különös tekintettel a nyugati államok jogfejlődésére. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest 1918. 101. o.
[4] Degré Alajos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Pécsi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar-Publikon Kiadó, Pécs 2009. 112. o.; Váczy Péter: A magyar igazságszolgáltatás szervezete a XI-XII. században. A Miskolci Jogászegylet Könyvtára, Miskolc 1930. 65. szám. 4-5. o.
[5] Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest 1971. 46. o., 137. o.; Timon: i. m. 188-189. o.
[6] Timon: i. m. 170. o.
[7] Béli Gábor: A római szentszék befolyása az Árpád-kori jogalkotására (Megjegyzések a korai dekrétumokhoz). In: (Béli Gábor-Kis Kelemen Bence-Mohay Ágoston-Szalayné Sándor Erzsébet szerk.): Emlékkötet Herczegh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából. Studia Europaea, Pécs 2018. 176. o.
[8] Béli Gábor: Organe der Machtausübung. In: (Máthé Gábor szerk.): Die Entwicklung der Verfassung und des Rechts in Ungarn. Dialóg Campus Kiadó, Budapest 2017. 111. o., Béli Gábor: A középkori magyar jog forrásai Bónis György munkásságában. In: (Balogh Elemér, Homoki-Nagy Mária szerk.): Tripartitum trium professorum. Három szegedi jogtörténész. (A Pólay Elemér Alapítvány Könyvára) Iurisperitus Kiadó, Szeged 2017. 127. o.
[9] Mezey Barna (szerk.): A magyar jogtörténet forrásai. Szemelvénygyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest 2000. 94. o. II. András első dekrétuma (Aranybulla). 1. A székesfehérvári törvénynapokról.
[10] Degré: Magyar. i. m. 112-113. o.
[11] Szűcs Jenő: Az 1267. évi dekrétum és háttere. Szempontok a köznemesség kialakulásához. In: (H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc szerk.): Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Mályusz Elemér emlékkönyv. Akadémiai Kiadó, Budapest 1984. 342-343. o.
[12] Béli Gábor: Organe der. i. m. 112-113. o.
[13] Bónis: A jogtudó. i. m. 46. o.
[14] Mezey Barna (szerk.): i. m. 88. o. Szent István intelmei Imre herceghez, III. A főpapoknak kijáró tiszteletről
[15] Béli: A római szentszék. i. m. 178., 183. o.
[16] Béli: A római szentszék. i. m. 184. o.; Ezt egyébként már az 1222-es papi bulla is kimondta.
[17] Béli: A római szentszék. i. m. 184-185. o.
[18] Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Nagyenyedi Bethlen Nyomda, Kolozsvár [év nélkül] 96. o.
[19] Béli: Organe der. i. m. 102 o.
[20] Bónis: A jogtudó. i. m. 135. o.
[21] Bónis: A jogtudó. i. m. 137. o.; Barna Attila: Rendes és rendkívüli bíróságok a hűtlenségi perek perjogi szabályozásában és ítélkezésében a középkori Magyar Királyság felosztásáig. Jogtörténeti Szemle 2017. 1-2. sz. 52. o.
[22] Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok (Nemzet és emlékezet). Magvető Könyvkiadó, Budapest 1986. 30-31. o.; Csóka J. Lajos: Az első magyar törvénykönyv keletkezéstörténete. In: (Csizmadia Andor szerk.): Jogtörténeti Tanulmányok III. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1974. 174. o.
[23] Béli: Organe der. i. m. 103. o.
[24] Béli: A római szentszék. i. m. 117. o.
[25] 1290. szept., MES II. 271-272.
[26] Gerics József: A korai rendiség Európában és Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest 1987. 265-266. o.
[27] Csizmadia Andor-Kovács Kálmán-Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1995. 102. o.
[28] Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon. Gondolat Kiadó, Budapest 1984. 49. o.
[29] Béli Gábor: A középkori bíró működésének törvényessége. In: (Vízkelety Mariann főszerk., Csorba Katalin, Fazekasné Varga Viktória, Gellén Márton, Juhász Hajnalka, Pályi Mária Márta szerk.): 5 éves az Alaptörvény: Válogatás az ünnepi konferenciasorozat beszédeiből. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest 2017. 257. o.
[30] Béli: Organe der. i. m. 93., 105. o.
[31] Timon: i. m. 172. o.
[32] Béli Gábor: Magyar jogtörténet. Az államalapítástól 1848-ig. (Institutiones Iuris). Janus Pannonius Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs 1995. 92. o.; Csizmadia-KovácsAsztalos: i. m. 120. o.
[33] Béli Gábor: A nádor bírói hatalma a XIII. század derekáig. In: (Homoki-Nagy Mária szerk.): IV. Szegedi Jogtörténeti Napok. Konferencia a bírói hatalomról és az állampolgárságról. Szegedi Egyetemi Kiadó, Szeged 2011. 53. o.
[34] Timon: i. m. 173-174. o.
[35] Mezey (szerk.): i. m. 100. o. Szent László harmadiknak tulajdonított dekrétumának első része. 3. A nádorispánról.
[36] Az említett, fő- és jószágvesztéssel kapcsolatos ügyekben is ugyan eljárhatott a nádor, de a király tudta nélkül azokat nem fejezhette be. Lásd: Nyers Lajos: A nádor bírói és oklevéladó működése a XIV. században (1307-1386). Hungária Nyomda és Lapkiadó Vállalat, Kecskemét 1934. 13. o.
[37] Nyers Lajos: i. m. 4. o.
[38] Béli: A nádor. i. m. 53. o.
[39] Béli: A nádor. i. m. 58-59. o.
[40] Béli: Organe der. i. m. 94. o.
[41] Béli: A nádor. i. m. 65. o.
[42] Béli: A középkori bíró. i. m. 256. o.
[43] Bónis György-Degré Alajos-Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Igazságügyi Minisztérium és Magyar Jogászegylet, Zalaegerszeg 1996. 13. o.
[44] Béli Gábor: A nemesek négy bírója. A szolgabírók működésének első korszaka 1268-1351. Dialóg Campus-PTE ÁJK, Pécs 2008. 153. o.
[45] Timon: i. m. 175. o.
[46] Béli: Organe der... i. m. 94-95. o.; Természetesen a rendelkezés mögött I. Mátyás nem titkolt politikai szándéka húzódott meg: trónra ültetni törvénytelen fiát, Corvin Jánost.
[47] Mezey (szerk.): i. m. 103-104. o. I. Mátyás dekrétuma - Az ún. nádori cikkek. 9. A nádor bírói méltóságáról.
[48] Béli: Magyar. i. m. 92. o.
[49] Béli Gábor: A vármegyei nemesi bíráskodás szervezete 1723-ig. Jogtörténeti Szemle 2017. 1-2. sz. 23. o.
[50] Bertényi Iván: Az országbírói intézmény története a XIV. században. Akadémiai Kiadó, Budapest 1976. 52. o.
[51] Timon: i. m. 179. o.
[52] Béli: Magyar. i. m. 92. o.
[53] Mezey (szerk.): i. m. 104. o. II. András első dekrétuma -Az Aranybulla. 9. Az udvarbíróról.
[54] Béli: Magyar. i. m. 93. o.
[55] Béli: Magyar. i. m. 93. o.
[56] Gerics József: A magyar királyi kúriai bíráskodás és központi igazgatás Anjou-kori történetéhez. In: (Csizmadia Andor szerk.): Jogtörténeti Tanulmányok I. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1966. 297. o.
[57] Gerics: A magyar. i. m. 299. o.
[58] Béli: Magyar. i. m. 93. o.
[59] Béli: Magyar. i. m. 95. o.
- 41/42 -
[60] Degré Alajos a kancellárra is nagybíróként tekint, tehát az a megállapítás is helyes, miszerint az országnak nem három, hanem négy nagybírája volt. Viszont a kancellár a király különös jelenlétén bíráskodott, amit - mint említettem - I. Mátyás beolvasztott a királyi személyes jelenlét bíróságába, és a titkoskancellár, későbbi nevén személynök vitte tovább a fórumot. Degré: Magyar... i. m. 113-114. o.; Ugyanakkor több szerző is négy nagybírát emleget, szintén közéjük sorolva a kancellárt. Ld. Csizmadia-Kovács-Asztalos: i. m. 121. o.; Bónis-Degré-Varga: i. m. 25. o.
[61] Béli: Magyar. i. m. 95. o.
[62] Bertényi: i. m. 48. o.
[63] Barna: i. m. 52. o.
[64] Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata. Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., Pécs 1944. 247. o., 250-251. o.
[65] SO I. 176.
[66] ZICHY II. 459.
[67] ZICHY IV. 213.
[68] Mezey (szerk.): i. m. 92. o. A hatalom megoszlásáról a nemzet és a király között. HK II. R. 3. C. 285-286. P.
[69] Béli: A nádor... i. m. 65. o.; Gerics: A magyar... i. m. 285. o.
[70] Holub József: Zala megye története a középkorban. I. A megyei és egyházi közigazgatás történte. Dunántúl egyetemi Nyomdája, Pécs 1929. 201-205. o., Béli: A nemesek. i. m. 163. o.
[71] Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád-és a vegyes-házi királyok alatt. Magyar tudományos Akadémia, Budapest 1899. 66. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktorandusz, PTE ÁJK.
Visszaugrás
