Az alanyi jog fogalmának tisztázása a téma szempontjából kulcsfontosságú, mivel az alapjogi jogalanyiság, azon belül is az alapjogi cselekvőképesség az egyén számára az alkotmányban biztosított jogi igények, illetve azok érvényesítésének előfeltételét jelenti.
A jogosultság sajátos igény valamire, amelyet igazolt alapja okán egy adott közösségben elismerik. Akinek tehát joga - igazolt igénye - van valamire lehetősége van arra, hogy jogával élve, illetve azt érvényesítve meghatározza, miként cselekedjenek mások a vele kapcsolatos viszonyokban, és ezért nem vonható felelősségre.[1] Ez alapján jogszabályok által megfogalmazott jogosultságok a jogrendszer érvényesként elismert igényeket jelentik.[2] A jogtudomány már a múlt században is megkülönböztetett egymástól tárgyi és alanyi jogokat, így szükséges e két terminus vizsgálatára röviden kitérni. Objektív vagy tárgyi értelemben az érvényes és hatályos jogszabályt mint normát, illetve azok összességét tekintjük jognak, szubjektív vagy alanyi értelemben pedig azt az igényt, amit a tárgyi jog elismer. Az alanyi és tárgyi jog kapcsán tehát az egyik legfontosabb kérdés, hogy miért válik a tárgyi jog alanyi joggá? E kérdés kapcsán két irányzat fejlődött ki: az akarat- és az érdekelmélet.[3] Az alanyi jogok akaratelmélete szerint az alanyi jog az a hatalom, amit a jogrendszer ad az akaratnak. A tárgyi jog így parancsot bocsát a jogosított rendelkezésére, és ezzel lehetővé teszi neki, hogy eldöntse: kíván-e azzal élni vagy sem.[4] Az érdekelmélet ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy amikor a tárgyi jog elismer valamilyen igényt, azzal az egyéni akaratnál magasabb rendű tartalmi célt szolgál: e tan tehát érdekeket mozdít elő.[5]
Az emberi cselekvésnek az a köre, amely a jog által sem megparancsolva, sem megtiltva nincsen, a jog szempontjából megengedett.[6] Ennek mentén az alanyi jog nem egyéb, mint jogi határok létrehozásának a lehetősége megengedett cselekedetek által. Minthogy pedig ez a jogi hatás azt jelenti, hogy a jog a szóban forgó megengedett emberi cselekedet bekövetkezésének esetére valamely más egyén számára cselekvést ír elő jogi kötelesség gyanánt, az alanyi jog mindig valamely jogi kötelesség ellenpólusán jelentkezik. Az alanyi jog tehát igény valamely jogi kötelesség teljesítésének követelésére.[7] Az alanyi jog definiálásakor használt "megengedett cselekvés" kitétel a tárgyi jog által meghatározott magatartás: azaz a jogosultságot a tárgyi jog alapozza meg.[8]
Fontos rögzíteni, hogy az alkotmányjogi alanyi jog nem egyenlő a magánjogi alanyi joggal. A különbség kulcsa az alapjog speciális funkciójában, vagyis - klasszikusan - az egyénnek az állammal szembeni védelmében ragadható meg. Ezzel szemben a magánjogi alanyi jog a vagyoni viszonyokban kerül alkalmazásra: mellérendeltségi pozíciójú magánfelek között. Felépítésük szempontjából az alanyi jognak két releváns eleme van: a cél (az, amit a jog tartalmaz) és a kereset lehetősége. Az alanyi jogok lényegi része a kereset lehetősége (érvényesíthetőség). Az alapjogok eredendően az állami szervek relációjában állnak fenn, azok cselekvéseivel szemben nyújtanak védelmet. Az alkotmányban alapjog képében megfogalmazott alanyi jog rendszerint általánosan megfogalmazott, ezzel szemben a magánjogi értelemben vett alanyi jog részletesen körülírt.[10]
Az alapvető jogok gyakorlásának, azaz az egyénekhez köthető jogosultságok előfeltétele a jogalanyiság elismerése. Ez a jogképesség és a cselekvőképesség alkotmányjogi értelmezésével ragadható meg.
"Az Alkotmány szerint az emberi jogok »mindenkit« megilletnek, az állampolgári jogok értelemszerűen a magyar állampolgárokat, egyes jogoknál az Alkotmány maga határozza meg a sajátos jogosulti kört (menedékjog, választójog). Az Alkotmány nem él következetesen az alapjogi jogképesség és az alapjog gyakorlásához való jog megkülönböztetésével. (A választójog elvileg az utóbbi körbe tartozó korlátait a 70. § a választójogból való kizárásként, vagyis a jog-
- 53/54 -
képesség hiányaként határozza meg.) Az alapjoggyakorlás feltételeit azonban törvények egyes személyi körökre nézve megállapíthatják."[11]
A jogképesség azt jelenti, hogy valakit jogviszonyok alanyaként jogok illethetnek meg és kötelezettségek terhelhetnek. Az alapjogi jogképesség alatt a személynek az a képessége értendő, hogy alapvető jogok hordozója ("tulajdonosa/birtokosa") lehet, vagyis meghatározott alapjogi normához rendelt jogalannyá válhasson.[12] Az ember alapjogi jogképessége teljes és feltétlen, absztrakt értelemben tehát minden ember lehet valamennyi alapjog alanya.[13] Értelemszerűen az emberi jogi karakter e tekintetben egybeesik az alapjogi alanyisággal. Az alapjogok tényleges gyakorlásának képességét az alapjogi cselekvőképesség körében értelmezhető, amely bizonyos státuszokhoz vagy feltételekhez kötheti azt. A természetes személyek fent meghatározott jogalanyisága azonban azt jelenti, hogy minden ember "megszerezhet" valamennyi alanyi jogosultságot.[14]
Az alkotmányjogi jogképesség általános fogalmán belül három megszorítás érvényesül. Egyrészt a jogképesség általánossága és egyenlősége nem zárja ki a "megkülönböztetést" az egyes jogok gyakorlóival összefüggésben aszerint, hogy azok az embert, az állampolgárt, a jogi személyt stb. illetik meg. Másrészt az alapjogok címzettjei szerinti "különbségtétel" nem alapulhat nem, nemzetiség, vallási felekezet stb. szerint. Harmadrészt az alkotmányjogban garanciális szerepe van a jogosulti jogképesség, illetve a kötelezetti jogképesség (alapjogi kötöttség) közötti elhatárolásnak.[15]
Az alapjogi jogképesség birtokában a személy valamely alapvető jog garantálására hivatkozhat, azt a maga javára érvényesítheti, azaz az alapjog igényjogosultja lehet.
Az alapjogi jogképességtől szokás megkülönböztetni az alapjogi cselekvőképességet: míg előbbivel valamely alapvető jog "birtoklása" azonosítható, addig utóbbi az alapjog gyakorlásának tényleges képességét jelenti. Az alapjogi cselekvőképesség akkor áll fent, ha valaki jogi helyzeténél fogva képes arra, hogy valamely alapvető jogot a saját nevében ténylegesen gyakorolja, azoknak önálló érvényt szerezzen, és amennyiben szükséges jogi igényét bírói úton kikényszerítse.[16] Ez a képesség a személyt belátási és döntési képességei függvényében illeti meg, vagyis analóg a polgári jogi cselekvőképességgel. Az alapjogok mindenkit megilletnek, azonban azokat nem mindenki gyakorolhatja közvetlenül.[17]
Az alapjogi cselekvőképesség kiterjedése az alapjog jellegétől függ, mivel az egyes alapjogok gyakorlása esetében nem húzható meg olyan éles határ, mint a polgári jogi jogviszonyokban. Ennek indoka kettős. Egyrészt tartalmilag az emberi jogok az emberi mivolthoz fűződő, tehát az emberként születéshez kapcsolódó jogosultságok, amelyek - néhány kivételtől eltekintve - alapvetően nem köthetőek további feltételhez. Másrészt formai okok is felhozhatók e tétel mellett: az alapjogok köre nem lezárt katalógus, így a jövőben megjelenő alapjog esetében nem állapítható meg, hogy pontosan kiket illet meg.[18]
A jogképességgel rendelkezők cselekvőképességét tehát bizonyos esetekben - az egyes alapjogoktól függően - valamilyen jogi vagy nem jogi esemény, tény vagy annak hiánya éleszti fel.[19]
Az említett alapvető jogoknak e része az állami beavatkozástól mentes területét öleli fel. Ebből a szempontból vizsgálva a tudomány és a művészet szabadságának tartalmában is fellelhetőek az első generációs alapjogoknak jellemzői. Ennek megfelelően az ún. "status negativus" jelleg egyrészt az állam távolmaradását, másrészt pedig a törvényeken keresztül annak biztosítását követeli meg, hogy az egyénnek ezt a szféráját mások is tiszteletben tartsák. Előbbi az ún. elhárító, míg utóbbi az ún. védelmet biztosító kötelessége az államnak, amelyek az egyén oldalán jogosultságként jelennek meg.[21] Az első generációhoz sorolható szabadságjogok többségének a szerkezete megegyező: a jog alanya az egyén, kötelezettje az állam, illetve az állam nevében eljárok személyek, a jog tartalma pedig a beavatkozástól való tartózkodás.[22] Lényegében tehát a tudomány és művészet szabadságának ez a komponense a jogosultak szabadságszféráját biztosítja.
A második generációs jogok megjelenése az állami szerepvállalása átformálódásának eredménye.
- 54/55 -
A kulturális jogi jelleg így, az ún. "status positivus" ismérv alapján az egyént az állammal szemben megillető olyan igényeit jelenti, amelyek az állam aktív cselekvését célozzák.[23] Ezeknek a jogoknak a tényállási ismérvei tehát úgy vannak megfogalmazva, hogy abból az egyén az állam aktív cselekvését (szolgáltatását) közvetlenül, alanyi jogként veheti igénybe. Ennek köszönhetően az alapvető jogok nem csupán elhárító, valamint védelmet biztosító jogok, hanem egy részük szolgáltatási jog is.[24] Hangsúlyozni kell, hogy e jogok összességén nem a védelmi ("status negativus") vagy a részvételi ("status activus") jogokkal összefüggő, azokhoz járulékosan kapcsolódó állami szolgáltatások értendők, hanem azok a jogosultságok, amelyeknek tartalma maga az állami szolgáltatás.[25] A második generációs alapvető jogok szerkezetét tekintve többrétegűek az első generációs jogokhoz képest. E jogok alanya általában az egyén, ugyanakkor kötelezettje nem csupán az állam, hanem egyes jogoknál magánintézmények is. Tartalmukat vizsgálva pedig megállapítható, hogy csak töredékük rokonítható a szabadságjogokkal - viszont a tudomány és művészet szabadsága kapcsán kézzelfogható az első generációs szabadságjogi oldal, a véleménynyilvánítás szabadsága által.[26] E speciális jogok körébe tartoznak tehát az ún. szociális és kulturális jogok.
A szociális és kulturális jogok esetén azonban ki kell emelni azt a jogtudományi kételyt, miszerint e jogokat morális alapjuk hiányában nem ismerik el emberi jogoknak.[27] A kulturális jogoktól amiatt nem lehet megtagadni az alapjogi (alanyi jogi) jelleget, mert alapvetően szabadságjogi karakterrel is rendelkeznek. Az államnak - jogalkotó tevékenysége során - a kulturális jogokkal kapcsolatban az a feladata, hogy azok érvényesíthetőségét ágazati jogi szinten megvalósítsa, valamint a garanciális intézményeit létrehozza és fenntartsa.[28]
Az alapjogi jogalanyiság komplex problémáját minden esetben a konkrét alapjog vonatkozásában szükséges szemlélni. E körben az alapkérdés, hogy a vizsgált alapjog tekintetében a természetes személyek mellett a jog által konstituált személyeknek van-e alapjogi jogképessége.
A korábbiakban már részletesen utaltam arra, hogy a jogok címzettje elsődlegesen az ember, azaz jogi terminussal élve a természetes személyek. Ez a tétel a kulturális jogokkal összefüggő jogalanyiság kérdésére is feltétlenül alkalmazandó.
Az elvi fundamentumon túl fontos megjegyezni, hogy a magyar Alkotmánybíróság arra az értelmezésére jutott, amely szerint a kulturális alapjogok - ti. a művelődéshez való jog szubjektív aspektusa, a tudomány és a művészet szabadsága - az egyén önkifejeződésének jogaként az emberi méltóságból levezetett önrendelkezési jogként írható le, rámutatva ezzel az alapjog személyiség szabad kibontakozásával való kapcsolatára.[29] Ez az Alkotmánybíróságnak ahhoz a megállapításához kapcsolódik, amely - hol kifejezetten, hol pedig implicit módon - rögzítette, hogy az alkotmányban szereplő alapvető jogok gyökere az emberi méltóságban jelölhető meg.[30] Ezzel szoros összefüggésben pedig az emberi személyiség szabad kibontakoztatásához elengedhetetlen a véleménynyilvánítás szabadsága, a lelkiismeret és vallás szabadsága, a gyülekezéshez és az egyesüléshez való jog, a tudományos és művészeti élethez való jog, valamint a tanszabadság biztosítása.[31]
A jogi személyeket csupán annyiban illeti meg a jogalanyiság, amennyiben a vonatkozó jogok és kötelességek jellegükből adódóan nem kizárólag az emberhez fűződhetnek. Az Alkotmánybíróság előbbiekben ismertetett nézete alapján a kulturális jogok funkciója az önkifejezés szabadsága, a személyiség kibontakoztatása. A személyiség kifejezése, fogalma pedig kizárólag az egyénhez, azaz a természetes személyhez kapcsolódhat. Ebből adódóan a kulturális jogokból eredő szubjektív igények a jog által elismert, keletkeztetett szerveződéseket nem illetheti meg - legyenek azok akár magánjogi szervezetek, akár közjogi jogi személyek.
Rögzítendő tehát, hogy a magyar jogrendszerben - ellentétben például a német alkotmányjogi dogmatikával[32] - a kulturális alapjogok kizárólagos jogosultja a természetes személy, a jogi entitások pedig kívül rekednek a jogalanyiság határán.
Az alapjogi jogképesség kérdéséhez képest az alapjogi cselekvőképesség komplex probléma, ugyanis nem csak arra kell választ adni, hogy a vizsgált alapjog gyakorlása megilleti-e a jogi személyeket, avagy sem. Ebből adódóan a kulturális jogok tekintetében - a jogcsoport hasonló tulajdonságai ellenére is - az alapjogi cselekvőképességet
- 55/56 -
valamennyi szabadságnál külön-külön kell elemezni.
A művelődéshez való jog szubjektív oldala a tanszabadságban ölt testet, amely további két részszabadságra bontható: a tanulás és a tanítás szabadságra. Előbbi a tanszabadság passzív oldalaként az oktatásban való részvétel, az oktatási intézmény szabad megválasztásának, illetve - a lehetőségekhez mérten - az oktató és a tantárgyak szabad megválasztását; utóbbi pedig a tanszabadság aktív aspektusaként az oktatott tananyag és az oktatási módszerek szabad megválasztását jelenti. Fontos kiemelni, hogy a tanszabadság az egyes képzési szinteken eltérő tartalmat hordoz - így kevésbé érvényesül a közoktatásban, míg a felsőoktatásban már erőteljes kiteljesedése figyelhető meg.[33]
Az alapjogi cselekvőképességnek a tanszabadsága kapcsán való körülírása sajátos viszonyhoz, valamint státuszhoz kötődik, amelyek minden esetben az oktatási rendszer vonatkozó képzési szintjéhez, illetve intézményéhez kapcsolódnak. A passzív oldalon megjelenő, az oktatási intézmény szabad megválasztásának joga direkt (jog)viszonyt feltételez magával az oktatási rendszerrel, míg az oktatásban való részvétel szabadsága konkrét oktatási intézményhez kötődő jogállást követel. Az aktív oldal pedig egyértelműen az oktatói státusz fennállását igényli az alapjog gyakorlójától.
A tudományos élet szabadságához fűződő jog elvileg ugyan mindenkit megillet, a szabadságjog tényleges jogosultjai azonban csak a "tudomány művelői". A tudomány szabadságának alanyi körét a magyar Alkotmánybíróság több ízben vizsgálta, és arra a (téves) megállapításra jutott, hogy "a tudomány művelői és a tanszabadság hordozói az oktatók, a tudományos kutatók, és maguk a hallgatók is."[34] A testület véleményét Kocsis több szempontból is cáfolta,[35] amellyel teljes mértékben egyetértek. Egyrészt az Alkotmánybíróság nézetével állást foglalt a tudományos minőség kérdésében, holott e tárgykörben kizárólag a tudomány művelői (lettek volna) jogosultak dönteni. Másrészt a tudományos élet szabadságához fűződő szubjektív jogosultságát az egyén a felsőoktatási intézmény keretein kívül is gyakorolhatja - ennek a ténynek a figyelmen kívül hagyásával pedig a testület indokolatlanul szűkítette az alapjog alanyi körét.[36]
A tudomány szabadságának alanyai ("a tudomány művelői") azok a személyek, akik olyan tevékenységet végeznek, amely tudományos produktumot eredményez.[37] Annak megítélése pedig, hogy a kifejtett tevékenység, illetve az eredmény tudományos minőségű-e az Alaptörvény X. cikk (2) bekezdésének rendelkezése az irányadó: " Tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak." Ennek alaptörvényi deklarálása nemcsak alapvető jogállami és alkotmányos értéket nyilvánít ki az állam tudományos semlegessége tárgyában, hanem szubjektív jogként fogalmazza meg a tudományos alkotás szabadságát.[38]
Ahogy a tudomány szabadságánál, a művészet szabadságának alanya csak az lehet, aki művészi tevékenységet ténylegesen végez. Az Alkotmánybíróság értelmezésében a művészet szabadságának tartalma a következő elemekre bontható:
"Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a művészeti élet szabadsága mint alapvető jog a művészeti alkotómunka szabadságát, a művész bármely meg nem engedett korlátozástól mentes önkifejezését, valamint a művészeti alkotások nyilvánosság elé tárásának, illetve bemutatásának, terjesztésének szabadságát jelenti."[39] Ezzel közvetett módon a testület meghatározta az alapvető jog funkcióját: a művészet szabadságának oltalma alapján az alapjog birtokosát (egyén/művész) a szabad művészi alkotófolyamat illeti meg. Ennek negatív megközelítése pedig az alapjogi védelem határát is kijelöli, amennyiben a nyilvánosságra hozott alkotásra az már nem terjed ki. Ebből adódóan a művészet szabadságának alapjogi védelme azt illeti meg, aki alkotómunkát azzal a céllal végez, hogy valamilyen véleményt művészien formáljon meg.[40]
A joggyakorlás szempontjából fontos tétel, hogy a kulturális alapjogok intézményi keretek között is érvényesülhetnek. Ez a megállapítás a kulturális intézmények saját jogainak alkotmányjogi elismerésében jelenik meg, amelyek a releváns alapjogok tárgyi oldalán értelmezhetőek. Ez végső soron az autonómia és az önkormányzatiság kérdésével függ össze. Az autonómia valamely közösség ön-
- 56/57 -
rendelkezési joga, minden idegen, külső hatalomtól (államtól) való függetlensége.[41]
Az autonómia eredetének vizsgálatakor két irányzat különböztethető meg: az originális (eredeti) és a derivatív (származékos) önállóság. Míg az előbbi elmélet szerint az önkormányzatiság a közösséget eredendően megilleti, addig utóbbi esetben az autonómia csak akkor és annyiban létezik, amennyiben az állam a saját hatalmából valamennyit átruház.[42] A kulturális entitások önállósága az alapvető jog - ti. a tanszabadság, a tudomány és művészet szabadsága - jogosultjai által átruházott jogösszességként írható le. Az autonómia fundamentuma tehát az egyének szabadságjogából ered, közvetetten. Ez az alkotmányos jogállam kereteiben ugyanis az alapjogok elismeréséhez és biztosításához mint a jogállamiság értéktartalmú eleméhez kapcsolódik. A jogállam léte a modern államokban elválaszthatatlan az alapvető jogok érvényesülésétől.[43] Az alapvető jogokat minden esetben a tárgyi jog alapozza meg, így ezek a jogosultságok az állam által az alkotmányban az egyénnek elismert és garantált alanyi jogai.[44] Ez azt jelenti, hogy az egyének jogait az állam biztosítja (derivatív szubjektív autonómia), így az alanyok részéről az alapjogukból eredő autonómia szükségszerűen származékos, sajátos értelemben vett másodlagos derivatív önállóság. Ez alapján a kulturális intézmények autonómiája az entitást alkotó egyének önkéntesen átruházott részjogosultságaiból álló önigazgatáshoz való jog.[45] Ugyanezt támasztja alá az Alkotmánybíróság korábbi állásfoglalásában:
"Kivételes esetben előfordulhat ugyan, hogy valamely állami szervet alapjogi sérelem ér. Ez azonban csak akkor fordulhat elő, ha az állam által fenntartott szerv az alapjog gyakorlásával szoros kapcsolatban áll, különösen ha kifejezetten azzal a céllal jön létre, hogy az egyén alkotmányos alapjoga gyakorolható legyen (illetve az alapjog gyakorolhatóságának mintegy feltételeként jött létre, pl. egyetemek és az oktatáshoz való jog, tudományos élet szabadsága; a Magyar Tudományos Akadémia és a tudományos élet szabadsága; múzeumok, színházak és a művelődéshez való jog; stb.). Az állami szerv alapjogsérelmének azonban minden esetben visszavezethetőnek kell lennie az egyének jogaira."[46] (kiemelés a szerzőtől)
Mindezek alapján a kulturális intézmények fogalma alá azokat az autonómiával (önkormányzatisággal) rendelkező intézményeket sorolom, amelyek kereteiben oktatási, tudományos vagy művészi tevékenység végezhető.[47] Ezek a kulturális intézmények szűk értelemben a Magyar Tudományos Akadémiával és a Magyar Művészeti Akadémiával, valamint a felsőoktatási intézményekkel azonosak, tág értelemben pedig minden más, erre alkalmas intézményt magában foglal - de különösen színházakat,[48] galériákat, kutatóközpontokat stb.[49] Az intézményi autonómia terjedelme azonban az állam diszkrecionális döntésén múlik, ami konkrét formában, az adott kulturális intézmény jogállásától is függ.
Az alapjogi jogalanyiság körében fontos leszögezni, hogy magát a kulturális intézményt nem illeti meg az alapjogi jogosultság, csak a derivatív jellegű önigazgatáshoz való jog: előbbi ugyanis kizárólag az egyénnek mint az alapjog birtokosának a joga. Az alapjogok alanyai tehát teljes szabadságukból átruháznak bizonyos elemeket olyan szervekre vagy testületekre, amelyek ebből a forrásból eredeztetik saját autonómiájukat.
Az Alaptörvény a korábbi Alkotmányhoz képest kibővült - többek között - abban a tekintetben, hogy immár a köztestületekre vonatkozóan is tartalmaz nóvumnak számító rendelkezést. Így - a Magyar Tudományos Akadémia (a továbbiakban: MTA) mellett - külön nevesíti a Magyar Művészeti Akadémiát (a továbbiakban: MMA) is, megszüntetve ezzel azt az egyoldalúságot, amely a művészet és a tudomány szabadsága közül csupán az utóbbinak biztosított akadémiai hátteret.[50] Az alkotmányozó e két kiemelt köztestületet az Alaptörvény alapjogi katalógusában helyezte el, a következő normatartalommal: "Magyarország védi a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia tudományos és művészeti szabadságát."[51]
Az állami alapjogi kötöttség a kulturális alapjogok terén érdekes kettősséget jelent. Az aktív szerepvállaláson túl tartózkodási kötelezettség is terheli az államot, amely leghangsúlyosabban egy alkotmányban nevesített tilalomban ölt testet: "Tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak."[52] Bár az Alaptörvény ezt az elvet csupán a tudományos élet szabadságánál határozza meg expressis verbis, meglátásom szerint az mégis irányadó a művészetre.[53] Ez azzal (is) indokolható, hogy - miként a művészet fogalmának meghatározása - mindennemű definíció, állami beavatkozás óhatatlanul esztétikai értékítéletet fog tartalmazni, amely önmagában korlátozhatja a művészek kifejezési
- 57/58 -
szabadságát.[54] Az állam tehát nem dönthet a tudományos eredmények és a művészeti alkotások tudományos, illetve művészi jellege elismerésének a kérdésében.[55] Az alkotmányozó az MTA és az MMA létrehozásával és alkotmányi köztestületként való deklarálásával az állam tartózkodó magatartásának követelményét a magyar alkotmányozó átvezetette az intézményvédelmi kötelezettség területére.[56]
Az alapjogi jogviszony történeti múltjából és funkciójából kifolyólag az egyén és az állam közötti relációt jelenti, amely alapján előbbinek jogilag elismert és érvényesíthető igénye áll fent utóbbi önkényével szemben. Mind az MTA, mind az MMA köztestületi jogállású entitások.[57] A közjogi jogi személyek státuszát - és így a köztestületét is - alapvetően a jogi személy államhoz való viszonyának nagyobb intenzitása határozza meg, mivel közjogi jogi személyként önállóan látnak el olyan feladatot, amelyek az adott közjogi jogi személy hiányában magára az államra hárulnának.[58] Mindebből két következtetés vonható le a kulturális jogalanyiság kérdéskörében. Egyrészt (közjogi) jogi személyiséggel rendelkező szervezetekként nem képesek az egyéni önkifejezésre. Másrészt az alapjogi relációnak - ti. az egyének és az állam közötti viszony - a másik oldalán helyezkedik el, amennyiben az állam tevékenységének (jogalkotás) eredményeként jön létre.[59]
A fenitek alapján kijelenthető tehát, hogy az Alaptörvény szövege az MTA és az MMA tudományos, illetve művészeti szabadsága terén pontatlannak minősül. Célszerű lenne a köztestületeket - az alapjogi jogképességre utaló megfogalmazás mellőzésével - az alapjogi védelem objektív oldalán, az állam intézményvédelmi kötelezettsége körében rögzíteni, mivel a szóban forgó alapjogok alanyi igényeivel nem élhetnek, csupán a kulturális önigazgatáshoz való joggal.
A modern államok esetében az alkotmány tartalmazza a felsőoktatási intézmények jogállásának körülírását, valamint az autonómiájuk terjedelmét és garanciáit. A garanciarendszer körében a legnehezebb meghatározása, hogy az állam mely feladatokat utalhat az autonóm intézményhez, és mely feladatokat kell fenntartania magának - éppen a tudományos fejlődés és szabadság biztosítása érdekében.[60]
A felsőoktatási intézmények alaptörvényi rögzítése új megközelítésbe helyezi a felsőoktatási autonómia közjogi szerepét. A felsőoktatási intézmények rendeltetése ennek fényében a "szervezett szabadság" biztosításában érhető tetten: az állam ugyanis ezen keresztül teljesíti intézményvédelmi kötelezettségét.[61] A kulturális jogok érvényesülése szempontjából alaptételként rögzítendő, hogy a jogcsoportba tartozó valamennyi szabadság - ti. a művelődéshez való jogon keresztül a tanszabadság, a tudomány és a művészeti élet szabadsága - szoros kapcsolatban áll a felsőoktatással.
Ennek ellenére a felsőoktatási intézményekre - mint (közjogi) jogi személyekre - egyaránt igaz az a megállítás, amelyet általánosságban a kulturális intézmények, avagy az MTA és az MMA kulturális alapjogi jogalanyisága tárgyában írtam: alanyi jogosultság nem, csupán önigazgatáshoz való jog illeti meg az egyetemeket, főiskolákat.
Mindezekből levonható az a következtetés, hogy a kulturális jogi jogalanyiság a kulturális intézmények önigazgatásának fundamentuma: anélkül a jogi személyi státuszú intézmények sem rendelkezhetnének tudományos vagy művészeti autonómiával.
Zárásként ki kívánom emelni az alapjogi jogalanyiság mozgásterének a kulturális jogok körében következtetéseimet.
1) A kulturális jogok tekintetében az alapjogi jogképesség kizárólag a természetes személyeket illeti meg, a jogi személyek - a háttérül szolgáló alapjogok sajátosságaiból adódóan - fogalmilag kívül rekednek az alapjogi jogosultság határán.
2) A kulturális jogok alapjogi cselekvőképességének meghatározásához az egyes szabadságok külön-külön vizsgálata szükséges. Ez alapján a tanszabadság a jogosultjaitól az oktatási rendszerrel kapcsolatos sajátos státuszt követel meg, míg a tudomány és a művészet szabadságának alanyai a tudományos kutató-, illetve művészeti alkotótevékenységet tudományos, avagy művészeti produktum érdekében végző személyek.
A kulturális jogok lehető legteljesebb érvényesülését az állam sajátos intézményrendszeren keresztül biztosítja. Ezek a kulturális profilú jogi személyeket bár nem illetik meg a kulturális jogok szubjektív jogosultságai, az alapjogok tárgyi oldalán - a szervezetüket alkotó egyének szabadságából átruházott jogokból eredően - sajátos kulturális (azaz tudományos vagy művészeti) önigazgatással rendelkeznek. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programjai keretében valósult meg.
[1] Sajó András: Jogosultságok. Seneca Könyvkiadó, Budapest 1996. 51. o.
[2] Szigeti Péter - Takács Péter: A jogállamiság jogelmélete. Napvilág Kiadó, Budapest 2004. 259-260. o.
- 58/59 -
[3] Uo.
[4] Vö. Bernhard Windscheid: Lehrbuch des Pandektenrechts. I-III. Rütten und Loening, Frankfurt 1906
[5] Vö. Rudolf von Jherig: Geist der Römischen Recht auf den verschiedenen Stufen seiner Entwicklung. I-III. Breitkopf und Härtel, Leipzig 1871
[6] Moór Gyula: Bevezetés a jogfilozófiába. In: Kornis Gyula (szerk.): Filozófiai Könyvtár. Budapest, Pfeifer Ferdinánd (Zeidler Testvérek) Nemzeti Könyvkereskedésének Kiadása, 1923. 206. o.
[7] Moór: i.m. 208. o.
[8] Petrétei József: Az alkotmányos demokrácia alapintézményei. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2011. 428-429. o.
[9] Részletes ld. Drinóczi Tímea: Gazdasági alkotmány és gazdasági alapjogok. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2007. 107-112. o.
[10] Vö. Tercsák Tamás: Az alanyi jog újraélesztése - alanyi jog az Alkotmánybíróság gyakorlatában. Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae XXXVIII-XXXIX., Budapest, 2002. 191-193. o.
[11] 21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74, 78
[12] Petrétei: i.m. 437. o.
[13] Chronowski Nóra - Drinóczi Tímea - Petrétei József -Tilk Péter - Zeller Judit: Magyar alkotmányjog III. Alapvető jogok. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2006. 24. o.
[14] Majtényi Balázs: Jogképesség. In: Jakab András (szerk.): Az Alkotmány kommentárja III. Századvég Kiadó, Budapest 2009. 2046. o.
[15] Sári János: Jogképesség. In: Az Alkotmány magyarázata. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest 2003. 549. o.
[16] Petrétei: i.m. 437-438. o.
[17] Sári János - Somody Bernadette: Alapjogok. Alkotmánytan II. Osiris Kiadó, Budapest 2008. 55. o.
[18] Chronowski - Drinóczi - Petrétei - Tilk - Zeller: i.m. 25. o.
[19] E tekintetben az alapjoggyakorlás feltételeit törvény meghatározhatja. Chronowski - Drinóczi - Petrétei - Tilk -Zeller: i.m. 25. o.
[20] Részletes ld. Kocsis Miklós: A kulturális alapjogi jogalkotás hatása a kulturális igazgatás szervezetrendszerére - Műhelytanulmány. Kézirat, Budapest-Pécs 2016. 48-101. o.
[21] Petrétei: i.m. 443. o.
[22] Ádám Antal: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest 1998. 50-51.; Szigeti - Takács: i.m. 283-295.; Horst Dreier (Hrsg.): Grundgesetz Kommentar Band I. Mohr Siebeck, Tübingen 2004. 232-245. o.
[23] Ádám: i.m. 51. o.
[24] Petrétei: i.m. 446. o.
[25] Halmai Gábor - Tóth Gábor Attila: Az emberi jogok rendszere. In: Halmai Gábor - Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok. Osiris Kiadó, Budapest 2003. 95. o.
[26] Halmai - Tóth: i.m. 86. o.
[27] Uo.; ld. még Szigeti - Takács: i.m. 291-292. o.
[28] Drinóczi: i.m. 126-127. o.
[29] 24/1996. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1996, 107, 110-111
[30] Vö. Tóth Gábor Attila: Túl a szövegen. Értekezés a magyar alkotmányról. Osiris Kiadó, Budapest 2009. 115. o.
[31] Vö. 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 170171
[32] A német jog a kulturális jogok közül a művészet szabadságának alanya (pontosan az alapjogi cselekvőképességgel rendelkezők) közé sorolja például kiadókat, színházakat mint jogi személyeket is. Vö. Andreas von Arnauld: Freiheit der Kunst. In: Josef Isensee - Paul Kirchhof (Hrsg.): Handbuch der Staatsrechts der Bundesrepublik Deutschland. Band VII. Freiheitsrechte. C. F. Müller Verlag, Heidelberg 2009. 1134. o.
[33] Zeller Judit: Az oktatáshoz való jog. In: Chronowski Nóra - Drinóczi Tímea - Petrétei József - Tilk Péter - Zeller Judit: Magyar alkotmányjog III. Alapvető jogok. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2008. 580-581. o.
[35] Részletesen ld. Kocsis Miklós: A felsőoktatási autonómia közjogi keretei Magyarországon. Topbalaton Kiadó, Budapest 2011. 94-102. o.
[36] Kocsis: A felsőoktatási autonómia közjogi keretei Magyarországon. 99-100. o.
[37] Uo.
[38] 34/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 177, 190
[39] 24/1996. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1996, 107, 110
[40] Erről részletesen ld. Cseporán Zsolt: A művészet szabadságával élő személyek alapjogi helyzete Magyarországon. In: Kocsis Miklós - Tilk Péter (szerk.): A művészet szabadsága -alkotmányjogi megközelítésben. Kodifikátor Alapítvány, Pécs 2013. 58-59. o.
[41] Részletesen ld. Gergely Jenő: Az autonómiáról általában. In: Gergely Jenő (szerk.): Autonómiák Magyarországon 1848-2000. L'Harmattan Kiadó, Budapest 2005
[42] Kocsis: A felsőoktatási autonómia közjogi keretei Magyarországon. 61. o.
[43] Vö. Petrétei: i.m. 147-148. o.
[44] Petrétei: i.m. 428-429. o.
[45] Cseporán Zsolt - Kocsis Miklós: Az Alkotmánybíróság határozata a Magyar Művészeti Akadémiáról. JeMa: Jogesetek Magyarázata 2014. 4. sz. 6. o.
[46] Ld. 198/D/2008. AB végzés, ABH 2009. 2961, 2962
[47] Vö. Kocsis: A felsőoktatási autonómia közjogi keretei Magyarországon. 96. o.
[48] Ld. az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló 2008. évi XCIX. törvény 3. §-át.
[49] Ezek lehetnek államilag létrehozott vagy (a magánintézetek esetében) támogatott intézmények. Kocsis Miklós: A tudomány szabadságának új konstitucionális keretei. Közjogi Szemle 2011. 4. sz. 33. o.
[50] Tilk Péter: A művészet szabadságának szabályozási modellje az Alaptörvényben. In: Kocsis Miklós - Tilk Péter (szerk.): A művészet szabadsága - alkotmányjogi megközelítésben. Kodifikátor Alapítvány, Pécs 2013. 30. o.
[51] Alaptörvény X. cikk (3) bekezdés első mondata
[52] Alaptörvény X. cikk (2) bek.
[53] Cseporán Zsolt: A művészet szabadságának mozgástere az Alaptörvény keretei között. Scriptura 2014. 1. sz. 159-161. o.
[54] Sólyom Péter: A művészetek szabadsága és az esztétikai ítéletek. Iustum Aequum Salutare 2007. 2. sz. 97. o.
[55] Sári - Somody: i.m. 304. o.
[56] Cseporán Zsolt: A művészet szabadságának szabályozási modellje az uniós és hazai jogban In: Tilk Péter (szerk.)
Az uniós jog és a magyar jogrendszer viszonya. PTE ÁJK, Pécs 2016. 53. o.
[57] A köztestületekről ld. Cseporán Zsolt: Kérdések a köztestületekkel szembeni fizetésképtelenségi eljárások kapcsán. Magyar Jog 2015. 7-8. sz. 456-461. o. és Kocsis: A kulturális alapjogi jogalkotás hatása a kulturális igazgatás szervezetrendszerére - Műhelytanulmány. 134-171. o.
[58] Patyi András: Egyes önkormányzati alapjogok viszonylagossága. Magyar Közigazgatás 1998. 9. sz. 525. o.
[59] Éppen ezért a jogbiztonság egyik lényeges feltétele, hogy a közjogi jogi személyek - s így a köztestületek - jogalanyisága, valamint különféle jogviszonyokban fennálló jogosultsága és kötelezettsége konkrétan meghatározott legyen. Vö. Tamás András: A közigazgatási jog elmélete. Szent István Társulat, Budapest 2010. 444. o.
- 59/60 -
[60] Kocsis: A tudomány szabadságának új konstitucionális keretei. 35. o.
[61] Vö. Kocsis: A tudomány szabadságának új konstitucionális keretei. 33. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanársegéd, PTE ÁJK Alkotmányjogi Tanszék.
Visszaugrás
