1. A tudomány szabadságának alapvető kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai jelentősége következtében az állam egyik elsőrendű funkciója, hogy ezt a jogot a társadalom tagjai számára biztosítsa.[1] A közjogban a szabadságjogi karakterrel is rendelkező kulturális jogok közé sorolt tudomány szabadsága egyben kultúrtörténeti érték, munkamódszer, és a szabad észhasználat legmagasabb szintű kibontakoztatásának záloga, mivel előfeltétele a látszólag egymással kapcsolatban nem álló jelenségek közötti összefüggés felfedezésének, mint valódi tudományos újdonság létrehozásának.
2. A tudomány szabadságának két individualista filozófiai szempontú felfogását különbözteti meg a szakirodalom.[2] Az egyik felfogás a külső kötöttségektől való szabadságot hangsúlyozza, amelynek negatív olvasata nihilizmushoz is vezethet.[3] A másik felfogás lényegi gondolata az, hogy a szabadság az egyéni célok alóli felszabadulást és a személytelen kötelezettségeknek való alárendelődést jelenti; ez azonban a totalitarizmus elméletének megalapozását is szolgálhatja.[4] Korszakunk tudomány-filozófiájának egyik központi kérdése, hogy a szabadság e két - egymással ellentétes - aspektusának közös pontjaira rávilágítson annak érdekében, hogy azok egyensúlyba kerülve alkalmasak legyenek a tudomány szabadsága korszerű jelentéstartalmának megragadására. A tudomány szabadságának történeti alapgondolata, hogy mindenkinek jogában áll megválasztania: milyen problémát kíván tanulmányozni, és kutatását külső irányítás nélkül szabadon folytatni. Ez a felfogás azonban mindkét ismertetett szabadságelmélet szempontjából problematikus:[5] egy tudóst nyilvánvalóan nem elsősorban azért ruháztak fel szabadsággal, hogy ez a saját boldogságát segítse elő, de nem is azért, hogy pusztán a kötelességét teljesítse. E két elv összekapcsolására a tudományos élet tényleges - az alkotmányos demokrácia szabályai szerint intézményesült, közjogiasodott - működésének elemzése látszik alkalmasnak. A kreatív szellemek által generált újítások - új tudományos eredmények[6] - a fejlődés első számú megjelenítői; az ilyen minősítést azonban a felfedező számára kizárólag az a rendszer tudja nyújtani, amelynek érdekében cselekszik: a tágabb értelemben vett társadalom, valamint - és elsősorban - a szűkebb értelemben felfogott tudós közösség[7], amely eljárásában ugyan intézményesült formák közepette, tartalmában azonban saját belső logikája szerint ítéli meg a tudós teljesítményét.
3. A tudomány szabadsága kialakulásának okaként a szakirodalom egyetértőleg az állammal és az egyházzal szembeni önállóság megteremtését nevezi meg.[8] A tudomány művelőit azonban napjainkban már sem az egyház, sem az állam nem korlátozza[9], ám tevékenységük szinte kizárólag intézményesült keretek között képzelhető el, aminek okát a finanszírozást biztosító társadalmi és gazdasági környezetben kereshetjük.[10] Pléh Csaba helyesen mutat rá a paradoxonra, ami szerint bár az intézményesült formák - felsőoktatási intézmények, akadémiák, kutatóintézetek stb. - ugyan döntően egzakt szabályok közé szorítják a kutatót, ugyanakkor éppen ezeknek a szabályoknak a betartása teszi őt sajátosan szabaddá.[11] Ezeket a szabályokat a tudomány művelői elfogadják, mivel vagy tudatosan, vagy anélkül érzékelik, hogy a szabályok nem a tudomány művelésének eredményére vonatkoznak, hanem az intézmény működőképességének biztosítását hivatottak szolgálni, aminek hiányában saját tevékenységük folytatásának alapja válna semmivé.[12]
4. A tudomány szabadságát a modern közjogi berendezkedésű országokban döntő mértékben - de nem kizárólagosan - az ún. felsőoktatási autonómia[13] biztosítja, amely nem kizárólag az állammal szembeni védelemként fogható fel. Az állam, a társadalom és a tudomány közötti újszerű kapcsolat olyan nóvumszerű értelmezési keretek kialakítását követeli meg, amelynek nyomán felmerülő szükségszerű konfliktusokat ezen az értelmezési kereten belül kell szemlélni, nevezetesen akként, hogy az autonóm felsőoktatási rendszernek a társadalmi felelősségvállalás érdekében és annak határáig kell biztosítania a tudomány szabadságát.[14] Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az autonómiát garantáló jogi szabályozás, és a megvalósulást biztosító szervezetrendszer teljességgel összehangolt. Ennek érdekében az államnak a saját hatáskörébe tartozó területeken - alkotmányozás, az alkotmány értelmezése, alsóbb szintű jogalkotás, jogalkalmazás, felsőoktatás finanszírozása - kellő biztosítékokat kell nyújtania a felsőoktatás számára ahhoz, hogy saját belső szervezetét optimálisan alakíthassa ki.
Az alábbiakban arra törekszem, hogy rámutassak a magyar alkotmányos szabályozás e szempontoknak való megfelelőségére és hiányosságaira. Az elemzésben felhasználom a magyar közjoggyakorlat elmúlt két évtizedében kimunkált, időtállónak minősíthető megállapításait is.[15] Ezt követően rendszerezem a jogi és nem-jogi nézőpontokat annak érdekében, hogy javaslatokat fogalmazhassak meg a tudomány szabadságának korszerű, más diszciplínák eredményeire is figyelemmel történő szabályozására vonatkozóan.
X. cikk (1) Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát, továbbá - a lehető legmagasabb szintű tudás megszerzése érdekében - a tanulás, valamint törvényben meghatározott keretek között a tanítás szabadságát.
(2) Tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak.
(3) Magyarország védi a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia tudományos és művészeti szabadságát. A felsőoktatási intézmények a kutatás és a tanítás tartalmát, módszereit illetően önállóak, szervezeti rendjüket és gazdálkodásukat törvény szabályozza.
Az Alaptörvény X. cikkének kezdő fordulata szerint Magyarország "biztosítja" a tudomány szabadságát. E megoldás némi nyelvtani, és ebből következően tartalmi változást is eredményez a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvényhez (a továbbiakban: Alkotmány) képest, amely a "tiszteletben tartja és támogatja" fordulatot alkalmazta.[16] Utóbbi megfogalmazás kettőssége explicit módon kifejezte az államnak az adott alapjoggal szembeni kettős tevékenységét: nem csupán a tartózkodási ("tiszteletben tartja"), hanem a tevőleges kötelezettségre is utalt ("támogatja").
Ezt elsősorban azért minősíthettük helyesnek, mert napjainkban az alapjogok szabályozásának nem csupán negatív aspektusként, az állami beavatkozástól való védelemként kell megjelennie, hanem az emberi, pénzügyi és szervezési előfeltételek megteremtésének elősegítése iránti igényként - illetőleg az erre irányuló állami kötelezettségként is.
Ezzel ellentétben az Alaptörvény egyelemű megszövegezése ("biztosítja") egyrészt nem fejezi ki kellőképpen a fenti követelményeknek való megfelelést, másrészről szűkíti az alapjog biztosításával kapcsolatos garanciák körét. A megfogalmazás azt sugallja, hogy az állam szavatolja az alapjog tárgyát, azonban nem tisztázza ennek a kezességvállalásnak a tartalmát. Kevéssé valószínűsíthető, hogy ebből a szűkebb tartalmú garanciavállalásból az alsóbb szintű szabályozás tágabb kereteket fog teremteni az alapjog jogosultjai számára.[17]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
