Az örökbefogadás kialakulása történelmi fejlődés eredménye. Az örökbefogadás célja azzal áll összhangban, hogy a társadalomban milyen érdekek kielégítését szolgálja, ezért célja a történelem során sokat változott. "Lehet némelykor úgy intézkedni, hogy a' ki nem vérünk, mégis mintha a' volna, úgy örökösünk legyen. És az ollyan intézkedést örökbe-fogadásnak, vagy vérfogadásnak nevezzük" - írta Frank Ignác 1845-ben.[1] A 20. században megszületett emberjogi-gyermekjogi nemzetközi egyezményeink alapján az európai országok, így hazánk törvényei is kinyilvánították a gyermek jogát arra, hogy szülei neveljék, és ha nem hagyható vér szerinti családjában, helyettesítő védelmet biztosítsanak számára családi, családias elhelyezés, hazai örökbefogadás vagy nemzetközi örökbefogadás formájában. Az eredetileg kevés családjogi elemet hordozó, elsősorban öröklést biztosító örökbefogadás egy teljes jogi rokonságot teremtő családjogi intézménnyé vált vérségi kapcsolatban nem álló személyek között.[2] A családi nevelés mint az örökbefogadás egyik célja a szülői jogkör gyakorlását jelenti elsősorban azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei nem élnek vagy akiket a szülei nem képesek megfelelően nevelni. Az örökbefogadással kapcsolatos gyermekkép azonban ennél jóval árnyaltabb, mert hazánkban az örökbefogadások jelentős része rokoni, házastársi örökbefogadás.
A család a jogrendszerünk egyik legalapvetőbb eleme, azonban a 20. századi társadalmi változások hatására szerkezete és struktúrája nagyon változatos, sokszínű lett, így beszélhetünk mozaik családokról, egyszülős családokról, örökbefogadó családokról is. A gyorsan változó élethelyzetek új szemléletmódot igényelnek, mert a házasság mint tradicionális családforma mellett újabb, korábban el nem fogadott - alternatív - családformák is kivívták helyüket. "A házasság mint a párkapcsolat és a család legitimációja, elvesztette monopolhelyzetét, ugyanakkor a szülői szerep és ezzel együtt a család jelentősége növekszik Európában."[3] Az örökbefogadás hazai feltételrendszerében a házaspárok általi örökbefogadás domináns preferálása - illetve az, hogy egyedülálló személy által történt örökbefogadás fennállásakor[4] más személy nem fogadhatja örökbe a gyermeket - szembemegy a nemzetközi trenddel is.[5] A megváltozott családszerkezet mellett a férfi-nő, anya-apa kapcsolat jelentős átalakulása is kihatott a családban élő vér szerinti vagy örökbefogadott gyermekek helyzetére, a szülő-gyermek viszonyra. A szülői jogosultságok gyakorlásának módja a társadalomban uralkodó felfogás alapján nyert meghatározást, s ebben igazi változást szintén a 20. század hozott, amikor is megjelent a szülők egyenjogúsága és a jogviszony meghatározó alanya a vér szerinti, valamint az örökbefogadott gyermek lett. A gyermek jogainak és érdekének védelme leginkább akkor került a közgondolkodás homlokterébe, amikor 1989. november 20-án, New Yorkban elfogadták a gyermek jogairól szóló ENSZ Egyezményt (a továbbiakban: Gyermekjogi Egyezmény), melynek világképe, gyermekjogi szemlélete átalakította a gyermekről, a gyermekkorról való gondolkodást: a gyermek már nem a szülők tulajdona, a testi fenyítés tárgya, hanem önálló individuum, akinek korának, érettségének megfelelően szükségleteihez igazodó jogai vannak, érdeke pedig elsődleges szempont.
A családi kapcsolatok kialakításában fontos szerepet tölt be az örökbefogadás, amely a világ szinte valamennyi országában engedélyezett, illetve számos muzulmán országban az ún. kafala intézményeként mint örökbefogadást helyettesítő rendszer van jelen.[6] Az európai család-
- 1/2 -
formák és családpolitikák áttekintésével foglalkozó 2010. évi összefoglaló kutatási jelentés[7] az örökbefogadással létrejött családokat "az új és ritka családtípusok" kategóriájába sorolta, mert a kutatási adatok alapján az ilyen típusú családok a családos háztartások 0,4 százalékát alkották az akkori Magyarországon és Németországban.
A családról és az örökbefogadásról való felfogást, a szokásjogban és az írott jogban megjelenő szabályrendszer változását gyermekjogi szempontból is indokolt elemezni, hiszen az örökbefogadás nem veszített jelentőségéből, sőt az utóbbi évtizedekben mindinkább gyakoribbá és elfogadottabbá vált annak ellenére, hogy az örökbefogadási háromszög szereplői, így az örökbefogadott gyermekek, az örökbefogadó szülők, sőt a vér szerinti szülők is gyakran szembesülnek diszkriminációval és stigmatizációval, mert a hazai közgondolkodás ambivalens módon ítéli meg az örökbefogadást.[8] "Az örökbefogadás alapjaiban rengeti meg a családdal kapcsolatos elvárásainkat, mert a családra nem mint biológiai egységre, hanem mint társadalmi konstrukcióra gondolunk", fogalmazták meg a kutatók.[9]
A tanulmány arra keresi a választ, hogy a gyermekkép, a gyermekszemlélet változásai miként hatottak a gyermeki jogok megjelenésére, a szülő-gyermek kapcsolatra és ezáltal az örökbefogadás céljára, jogszabályi környezetére. A tanulmány ennek érdekében kitér a gyermekkor és az örökbefogadás céljának jelentősebb történeti változásaira, valamint bemutatja azt a lezajlott fejlődési ívet, amelyben a gyermek a család és az örökbefogadás meghatározó alanyává válik, s az örökbefogadás pedig egy teljes rokoni kapcsolatot, családi nevelést adó családjogi és gyermekvédelmi intézménnyé alakul át, ahol a szülői joggyakorlás kereteit nem az atyai hatalom vagy szülői hatalom, hanem a tartalmában jelentősen átalakult szülői felügyelet határozza meg. S végül javaslatokat tesz néhány kérdésben a szükséges változtatási irányokra.
A gyermekek helyzete az európai kultúrában sokat változott a történelem során. "A gyermekképen olyan komplex ismeret, illetve hiedelemrendszert értünk, amelyben egy adott kultúra adott társadalmi közegének gyermekre, gyermekkorra vonatkozó tudása összegeződik."[10] A gyermekkor története nem más, mint egyes korok gyerekkel kapcsolatos felfogásának, a gyerekek iránti attitűdjének a vizsgálata, beleértve a felnőtteknek a gyermekekkel kapcsolatos konkrét viselkedését is. A gyermekkortörténet fiatal tudományág, születése a 20. század közepére tehető. A gyermekkor története sajnálatos módon szorosan összefonódik a gyermekbántalmazás, a gyermekekkel való rossz bánásmód történetével is. A kiszolgáltatottság jellege és mértéke azonban országonként eltérő volt.[11] A gyermekkor történelme Philippe Ariès francia történész 1960-ban megjelent nagy hatású, A gyermek és a családi élet az ancien régime korában című könyvének[12] megjelenése óta foglalkoztatja a társadalomtörténészeket. Ariès elméletének számos kritikusa volt, így többek között Lloyd DeMause amerikai pszichológus is, aki alapjában véve Ariès téziseivel (például a gyermekkor mint elkülönített életszakasz fogalma csak a polgárosodás kezdetétől jelenik meg) vitatkozva dolgozta ki saját "pszichogenetikus" gyermekkortörténeti fejlődésmodelljét A gyermekkor története című művében. DeMause hat kronológiai szakaszon keresztül ábrázolja az egyes időszakok gyermekszemléletét.[13] Elméletének egyik érdeme annak megállapítása, hogy az emberi pszichének önálló fejlődéstörténete van, amely összefüggésbe hozható a gyermekkép történeti fejlődésével.
Az őskorban még nem beszélhetünk monogám családról, a gyermekek származását a nőkhöz kapcsolták, akiket tisztelet vett körül, továbbá az anyaságnak is nagy szerepe volt a mágiában és a vallásos életben. A gyermekek számára a család egyet jelentett az élettel, a biztonsággal. A nevelés az egész közösség nyilvánossága előtt folyt, és egyformán kiterjedt a törzs minden gyermekére.[14] Ugyanakkor az "ősközösségek embere értette a gyermekkor természetét, amit a beavatás intézménye is jelez, mint a felnőtt életbe való testi és lelki bekapcsolódás szimbóluma".[15] Az ősközösség felbomlásával a csoport-
- 2/3 -
házasságokat felváltotta a monogám házasság és a családfő szerepe egyre jelentősebbé vált.
Már az ókorban is úgy gondolták, hogy a gyermek fejlődése meghatározott szakaszokra tagolható, s többen, korukat megelőzve, fel is hívták erre a figyelmet. Arisztotelész A gyermek neveléséről című munkájában azt fogalmazta meg, hogy az ember első 6-7 éve sajátos életszakasz, amikor is minden későbbi kornál nagyobb figyelmet kell fordítani a gyermek nevelésére, beleértve a testi és a lelki nevelést is.[16] A buddhista tanítások között máig kiemelkedő helyen áll az a mondás, hogy: "Add nekem a gyermekedet az első hét évre, és utána mindörökké az enyém lesz!".[17] Az ókori társadalmak rendkívül különbözőek voltak és ez jellemezte a családról alkotott felfogásukat is. A társadalmak a nagycsaládot tartották követendőnek és a szülő-gyermek viszony tekintetében elsősorban a biológiai kapcsolaton volt a hangsúly, de számos kultúrában elismerésre került az örökbefogadott személy státusza is. A gyermekeket általában a szüleik tulajdonának tekintették, de a későbbi társadalmakban jogi védelemben is részesültek, így többek között a császárkori Rómában bűnné nyilvánították a gyermekgyilkosságokat, illetve a "kitett" gyermekeket templomokba, kolostorokba kellett vinni, ezzel biztosítva számukra némi védelmet.[18]
A babiloni birodalom ismerte és védte is a házasság és a család intézményét. Babilonban az apa általában tanoncként adta örökbe a gyermekét, és a képzés végével a gyermek gyakran vissza is tért a vér szerinti családjába.[19] A mezopotámiai jogi kultúra jellemzője az volt, hogy a szülők által választott hitves mellé a férj másodfeleséget vehetett, mert házassági hűségre csak a nőket kötelezték. Majd Hammurabi törvénykönyvében a poligámia háttérbe szorítása figyelhető már meg.[20] A vérségi származás fontosságát jelezte a magzat védelmére való egyszerű utalás is.[21] Az ókori görögök számára a gyermek a jövő szimbóluma volt és a névadásnak, a családtagként való elfogadásnak külön szertartása is volt. Az ókori Görögország társadalmai szintén változatos képet mutattak a család felépítését illetően, ugyanakkor a görög családjog patriarchális szemléletű, a görög házasság pedig monogám volt. A patriarchális családban a család legidősebb férfitagja rendelkezett a család vagyonával, ő irányította a családtagok munkavégzését, felügyelte magatartásukat, képviselte a családot a társadalom felé. A spártaiak védték a monogám házasságot, ugyanakkor az egészséges utódnemzés érdekében társadalmilag és erkölcsileg itt is elfogadott volt a férj- és feleségcsere. Amíg a nők feladata a gyermeknevelés volt férjük alárendeltségében, addig a spártai fiúgyermekeket az állam tulajdonának tekintették, nevelésükről - húsz éves korukig - az állam gondoskodott.[22] A spártai gyermek ugyanis a jövő harcosa volt. Ekkor Athénban és számos más városállamban a család a társadalom alapegysége volt, melyhez nemcsak a biológiailag összetartozó családtagok, hanem a háznép (például cselédek, inasok stb.) is hozzátartozott. Vér szerinti leszármazás hiányában a férfi örökbe fogadhatott egy fiút, több városállamban az ágyas gyermekét is elismerték törvényes családtagnak.[23] Ugyanakkor a görögök felismerték a gyermekkor sajátosságait, a gyermek egyéni szükségleteit, így igényét a törődésre.[24]
A mai társadalmakra és jogrendszerekre leginkább hatást gyakorló kultúra a rómaiaké volt. A római család egyik típusa az agnatio útján létrejövő család volt, amelyben a rokonság alapját az érintettek közötti származási kötelék (férfiági vérrokonság jelentősége) vagy hatalmi kötelék fennállása jelentette. A római családfő feltétlen hatalommal rendelkezett a család minden tagja felett, s gyermekeivel kapcsolatban megillette a ius vitae ac necis (a gyermek élete és halála fölötti rendelkezés), ius exponendi (a gyermekkitétel joga) és a ius vendendi (a gyermekeladás joga).[25] Később ez is változott, mert a XII. táblás törvény már kimondta: "ha az apa fiát háromszor eladta, a fiú szabaduljon az apai hatalom alól".[26] A családstruktúra másik formája a vérségi alapon kialakult cognatio volt, amely alatt csak az apai és anyai ági családot értették, s amely az agnát családot fokozatosan ki is szorította. Róma nagyhatalommá válásának korszakában kialakult, illetve megerősödött a gyermekek intézményes nevelése. A rómaiak fontosnak tartották a gyermeknevelést, elismerték a gyermekkor sajátosságait, ezért fejlődési szakaszokat különböztettek meg: csecsemőkort, gyermekkort, ifjúkort.[27] Amíg a görög nevelés alapvető kérdése az volt, hogyan lehet a gyermekből harmonikus embert formálni, addig a római ember gyermekeit a "vir bonus", azaz a "jó ember", a "derék férfi" eszménye szerint kívánta nevelni, aki rendelkezik a "virtus" férfias erényeivel, bátor és gyakorlatias, s képes az állam céljait is szolgálni, vagyis katonaként megvédeni az impérium határait és részt venni a város közügyeinek intézésében.[28]
- 3/4 -
A történeti fejlődés következő időszakát a középkori feudális társadalmi rend kialakulása jellemezte. A középkor a rendi tagozódás kora, amely nagy hatással volt a különböző családszerkezetre is. A középkor első időszakában a domináns nagycsalád középpontjában a vérségi kötelék és a házasság állt, s a családstruktúrát a családfő hatalma alá tartozó személyek hálója határozta meg. A szülő-gyermek viszonyban a leszármazás és a biológiai kapcsolat volt az irányadó, azonban az örökbefogadás is jelen volt. A gyermekkortörténet egyik legvitatottabb kérdése a középkori gyermek helyzetének megítélése, így Philippe Aries szerint a középkori ember a gyermeket kicsinyített felnőttnek tekintette, más nézetek (például Linda Pollock) szerint a gyermekkort már akkor is sajátos értékkel bíró életszakasznak tartották.[29] A gyerekek élete nem volt könnyű a családban, mert a meglehetősen rideg gondozási-nevelési szokások (szoros pólyázás, dajkához adás stb.) évszázadokon át jelen voltak, azonban ettől eltérően a gazdagabb családok inkább a dajkát költöztették a családjukba, lehetővé téve ezáltal a szülők és a csecsemők közötti érzelmi kapcsolat fennmaradását. A kemény életmódhoz - DeMause szerint - az is hozzátartozott, hogy a nagyobbacska gyerekeknek szüleik jelenlétében állva kellett étkezniük.[30] A gyerekek többsége nem élt sokáig együtt a szüleivel, a szegények gyerekei jellemzően szolgálni, a tehetősebb családok gyerekei pedig egyházi iskolákba mentek. A középkori gyermek életének mindennapjaihoz hozzátartozott a verés, amely a tanítással együtt az apa elfogadott feladata volt, mindez a keresztényi és a világi gyermekképnek egyaránt részét képezte.
A gyerekek nagy részének életkörülményei a későbbi századokban sem sokat javultak, mégis kialakulófélben volt egy új szülői magatartás, a gyerekek iránti új attitűd, amely a gyerekkor fokozatos felértékelődését eredményezte. A gyermekfelfogásra, a gyereknevelés gyakorlatára két tényező hatott ebben az időszakban: a humanizmus és a reformáció. A humanisták szerint a gyermekkor az ártatlanság kora. A kisgyermek védelemre szorul, ezért a nevelés nemcsak az ismeretek átadását jelenti, hanem erkölcsi gyarapítást is. A reformáció alapvetően szembement a reneszánsz humanista elvekkel, s nem fordított kellő figyelmet a gyermekkorra, a gyermekre mint önálló személyiségre. Ebben az időszakban ugyanakkor a szigor és engedékenység, a kötődés és a távolítás ambivalenciája, valamint a testi fenyítékkel kapcsolatos többértelmű gondolkodás is - vagyis a verés megalázza a gyermeket, de ellenszegülésnél megengedett - a gyermekkor része volt.[31] John Locke eszmevilága nagy hatással volt a felvilágosodásra, s gyermekszemléletét a gyermek erkölcsi nevelése hatja át, melynek leghathatósabb módszere a példaadás. A gyerekeket azért kell nevelni, mert az emberek többsége nevelés nélkül nem tudja tehetségét kifejleszteni.[32] A házasságkötés a rendi társadalomba való beilleszkedés kizárólagos lehetősége volt, a középpontban a gyermek megszületése állt, s ebből adódóan a gyermektelen házasságot társadalmi szempontból elítélték. Az életkörülmények lassan biztonságossá váltak, csökkent a csecsemőhalandóság, melynek következtében a gyermekek értéke megnőtt, nevelésükre is több figyelmet fordítottak. Az újszerű jogelvek - például jogegyenlőség - nagyon nehezen tudták kiszorítani a feudalizmus jogának uralmát, így szükségszerűen következtek be a polgárság által vezetett társadalmi forradalmak.
A 18. századi felvilágosodás jelentős változásokat hozott, megjelent a polgári házasság és fokozatosan eltűntek a nagy korkülönbség miatt össze nem illő házaspárok, a család a magánélet legfontosabb tényezőjévé vált. A polgári család a monogám házasságra épült, melyet a párok szabad elhatározásukból kötöttek, de ez a zárt kiscsalád mint egy új családtípus csak lassan és fokozatosan vált le a nagyobb rokoni közösségekről, ahol az apa változatlanul a család domináns személye volt. A gyermekes otthonokban fokozatosan megjelent a gyermekszoba, a gyermekágy, a gyermek sajátos öltözete, valamint a gyermekjáték és a mesekönyv is, így ezekkel is középpontba került a gyermekek sajátos világa.[33] A felvilágosodás idején már találkozunk a gyermek "jogalanyiságának" a gondolatával is, amellyel kapcsolatban Thomas Spence A kisgyermekek jogai című munkájában azt fogalmazta meg, hogy a gyermeknek joga van a föld gyümölcseinek élvezetében való teljes részesedéshez.[34]
A 19. századi Európában a lakosság túlnyomó többsége még vidéken élt, és hosszú időn át megőrizte a hagyományos nagycsalád intézményét. A parasztok, iparosok meglátásában a gyermek a családi gazdaság munkaerejeként is értéknek számított, s ez a szempont érvényesült az örökbefogadás során is, vagyis ki nem mondott célja volt ekkor az ingyen munkaerő megszerzése, ami adott esetben kizsákmányolásra is vezethetett.[35] Ezzel szemben a gazdag, gyermektelen birtokosok az "örökössé fogadással" akarták a családjukban tartani a földtulajdont, ezért elsősorban a közeli rokonság körében kerestek örökbefogadásra alkalmas fiatal fiúgyermeket. A 20. század elejétől a paraszti világban a tehetősebb gazdáknál akkor is előfordult örökbefogadás, ha voltak gyermekeik. Ilyenkor az örökbefogadott "nem egyenlő örökös" volt, azaz nem számíthatott egyenlő örökrészre, hanem munkájáért felnevelték, kiházasították és az életbe való elinduláshoz kapott némi örökrészt a vagyonból.[36] A rokoni védelemre nem számítható árva gyermekekről való gondoskodásnak nagy hagyománya volt Európában, így
- 4/5 -
hazánkban is. Az Egyesült Államokban ekkor kezdődött meg az árvaházakban nevelkedett gyermekek családba történő "kihelyezése", így a fiúkat jellemzően inasnak, a lányokat férjhez adták, illetve arra törekedtek, hogy olyan családokba kerüljenek, ahol a gyermekeket "családtagként" fogadják. Sokan ezt a modellt tartják az első modern örökbefogadási törvény előzményének, melyet 1851-ben Massachusettsben fogadtak el.[37]
Ugyanakkor ebben az időben a kibontakozó reformpedagógia is árnyalta a gyerekekről kialakult eddigi képet, mert az új felfogás szerint "a gyermeknek önálló világa van, sajátos szemléletmóddal, nézőpontokkal, problémákkal, értékekkel és tapasztalatszerzési formákkal".[38] Ebben a gyermekképben már helyet kapott a gyermeke nevelésébe bekapcsolódó apa képe is. Ezzel egyidejűleg az ipari fejlődés velejárójaként terjedt a gyermekmunka.[39] A gyermekmunka széleskörű megjelenése mind az ipari, mind a mezőgazdasági ágazatban egyértelműen jelezte, hogy az adott történelmi korban többféle gyermekfelfogás, gyermekkép létezett egymással párhuzamosan is.[40]
A 20. században a házasságkötés és a családalapítás alapja már nem csupán az örökség, illetve földtulajdon, hanem a családfő által megszerzett egyéb anyagi forrás is. A családon belüli termelés és fogyasztás elkülönülésével, a család egyre inkább a magánéleti intimitás színterévé vált. A II. világháború után a nők egyre szélesebb rétegei álltak munkába, s mindez anyagi-egzisztenciális függetlenséget eredményezett, továbbá a megizmosodó női mozgalmak is síkra szálltak a nők gazdasági egyenlőségéért is. Ezzel egyidejűleg a férfiak kizárólagos családfenntartói szerepe csökkent, és növekedett a családon belüli feladatokba való bevonódásuk is.[41] A gyermekkorról és a gyermekről alkotott kép történeti változása befolyásolta a gyermeki jogok elméleti fejlődését is, és ennek eredményeképpen egy új, gyermekközpontú szemlélet térhódítása indult meg, melynek legfontosabb korszaka a 20. század, mert ekkor ismerték el, hogy a gyermekeket speciális védelem illeti meg, és az emberi jogok mellett speciális jogaik vannak (például védelemhez, gondoskodáshoz való jog). Nem hiába mondta Ellen Key az 1902-ben megjelent A gyermek évszázada című könyvében,[42] hogy a 20. század a gyermekek évszázada lesz. A jogi reformok mellett a pszichológia és a pedagógia területén végbemenő változások is elősegítették a gyermekkép átformálódását, amelyet demográfiai fellendülés is követett. A nem ellentmondásmentes Benjamin Spock sem helyeselte a fegyelmezésen és verésen alapuló dogmatikus nevelést, és a Csecsemő- és gyermekgondozás című könyvében arról írt: szülőnek lenni öröm, a nevelést élvezni, a gyermeket tisztelni és szeretni kell. Az örökbefogadás kapcsán pedig az volt a véleménye, hogy "az örökbefogadott gyermeknek még rosszabb, ha szeretethiányt érez egyik vagy mindkét szülő részéről, mert ő már eleve, élete legelején is, biztonságérzet nélkül indult".[43]
A gyermeki jogok kialakulása egy hosszabb folyamat eredménye volt, s bár a gyermeki jogok kérdésköre nem újkeletű jelenség, mégis az igazi innovációt a Gyermekjogi Egyezmény hozta meg. Hazánk a közép-kelet-európai régióban elsőként csatlakozott az egyezményhez.[44] A Gyermekjogi Egyezmény a gyermeki szociális jogok kapcsán érinti többek között a gyermek vér szerinti családban nevekedéshez való jogát, a testi fenyítés teljes tilalmát, valamint a családot pótló helyettesítő gondoskodást, ezen belül a hazai - annak sikertelensége esetén -, a külföldi örökbefogadást, mint a gyermek sorsrendezésének lehetséges eszközeit. Az egyezmény jelentősége, hogy igen eltérő jogrendszerekhez, kultúrákhoz igazodva általános egyezség született, rögzített célokkal és alapelvekkel (2., 3., 6., 12. cikk), deklarálva, hogy a gyermekkor különleges védelemre és támogatásra ad jogot.
Az egyezmény végrehajtásakor a nemzeti jogszabályok is garanciákat építenek az örökbefogadási folyamatokba, és hangsúlyosan megjelenítik a gyermek legfőbb érdekét, így a hazai jogrendszerben is ennek lehetünk tanúi. Az örökbefogadás során elsősorban azoknak a gyermekeknek a képe rajzolódik ki, akiknek szülei nem élnek vagy akit a szülei megfelelően nevelni nem képesek, ezért "idegen gyerekként" kerülnek örökbefogadói családba hazai vagy külföldi örökbefogadás formájában, szemben azokkal a gyerekekkel, akiket rokonok, hozzátartozók fogadnak örökbe. A rokoni örökbefogadás esetén a gyermek már családban él, s így egy már meglevő kötelék fejlődik tovább a családi nevelés, családi rokonság teljessé válásával. Ugyanakkor a rokonok által történő örökbefogadásnál azt is figyelembe kell venni, hogy az örökbefogadás által teljes rokoni kapcsolat létesül az örökbefogadó és rokonai, illetve az örökbefogadott között, és ezért igen bonyolult kapcsolatok jöhetnek létre. Így a nagyszülő által történő örökbefogadás esetén az örökbefogadott tulajdonképpen saját szülőjének testvére, és testvérének nagybátyja vagy nagynénje lesz, amely álláspontom szerint nem a gyermek érdeke.
A szülők nevelésre való képtelensége több okból eredhet, ami jelzi is a gyermek helyzetét a családban. Ezek az okok gyakorlatilag két csoportba sorolhatók, attól függően, hogy azok a szülők hibájából vagy önhibájukon kívül álltak elő. Az olyan szülők részére, akik önhibájukon kívül álló ok miatt nem képesek a gyermeküket családjukban nevelni, a szélesen értelmezett gyermekvéde-
- 5/6 -
lem rendszere (család és gyermekjóléti szolgálat, egészségügyi szolgáltató, nevelési tanácsadó, területi gyermekvédelmi szakszolgálat stb.) igyekszik segítséget nyújtani annak érdekében, hogy mielőbb megszűnjön a veszélyhelyzet, amely miatt a kiskorú gyermeknek a családból történő kiemelése elkerülhetetlenné vált. A szülőknek felróható okból előállt veszélyhelyzet megszüntetése érdekében is számos támogatást nyújtanak a fent említett szolgálatok, azonban a szülők egy része nem együttműködő, sőt magatartásával mindezt tartósan akadályozza, gátolja, aminek az a következménye, hogy a gyermek nevelésbe vételének megszüntetésére nincs is remény. Az ilyen helyzetben lévő kiskorú gyermekek családban történő nevelkedésének legkedvezőbb formája az örökbefogadás.[45] A nevelőszülőktől, gyermekotthonokból örökbefogadott gyermekek nehézségei több megélt veszteségből származnak, mert elveszítik a vér szerinti családban nevelkedés lehetőségét, elveszíthetik testvéreiket és rokonaikat, s külföldi örökbefogadás esetén az eddigi hazájukat. Emellett elveszítik gyökereiket, születéskori előtörténeteiket, illetve hiányosak maradhatnak az ismereteik a családi történetekről, a családi hagyományokról, bár ennek ellensúlyozására kezd meghonosodni a gyermekeket érintő ún. családi legendárium, családi élettörténeti könyv vezetése, illetve annak a gyermeki jognak a garantálása, hogy joguk van a származásuk, vér szerinti családjuk megismeréséhez. A gyermeknek ugyanis ismernie és értenie kell saját élettörténetét, ezért vér szerinti származását mind a nyílt, mind a titkos örökbefogadás[46] esetén nyílttá kell tenni számára. A gyermekvédelmi szakellátásban[47] nevelkedett gyermekek jellemzően úgy kerülnek örökbefogadói családba, hogy korábban vér szerinti családjukban éltek, majd onnan, a gyámhatóság döntése alapján kerülnek nevelőszülőhöz, gyermekotthonba, sőt gyakori az is, hogy több nevelőszülőnél, több gyermekotthonban kapnak helyettesítő védelmet, amely mindenképpen törést, veszteséget jelent számukra. Ezért az örökbefogadott gyermekben kialakul egy "újbóli elhagyástól" való félelem, melynek gyógyítására az örökbefogadóknak fel kell készülniük, s biztonságot, feltétel nélküli gondoskodást és elfogadást kell nyújtaniuk a gyermek számára, hogy újra kötődni tudjon.[48] A gyermekek személyiségfejlődése szempontjából az is fontos, hogy a vér szerinti szüleikről milyen kép alakul ki, amit minden bizonnyal az örökbefogadó szülők közvetítenek feléjük. A gyermek örökbefogadás előtti élményei is gyakran traumát okoznak (bántalmazás, elhanyagolás, családon belüli erőszak stb.), ezért az örökbefogadó szülőknek terápiás feladatokat is el kell látniuk. Bátki kutatása azt is igazolta, hogy "a gyermekotthonban nevelt, majd onnan örökbefogó családba kerülő gyerekek, bár sok területen jelentős fejlődést mutatnak, azonban még sok évvel az örökbefogadás után is számos lényeges fejlődéslélektani vonatkozásban (elsősorban az érzelmi és szociális fejlődés területén) elmaradnak a vér szerinti családban nevelkedő, vagy akár a közvetlenül szülést követően örökbefogadott gyermekektől".[49]
Az örökbefogadás sikere az örökbefogadók önismeretétől, az örökbefogadott gyermekről kialakított reális gyermekképtől is függ, ezért az örökbefogadó szülőknek mindig fel kell mérniük, kit tudnak elfogadni és kit nem, ehhez megfelelő segítséget hazánkban is az ún. felkészítő tanfolyam adhat.[50] A probléma ugyanis akkor jelentkezik, ha az örökbefogadók nem jól ismerik fel a gyermek szükségleteit, továbbá olyan túlzott igényekkel lépnek fel, melyek a gyermek érdekével ellentétesek. Ma már az egyik legfontosabb alapelv, hogy a szakemberek a gyermek számára keressenek megfelelő családot, melyhez egységes szemlélet, egységes szakmai módszertan is szükséges.[51]
A család az egyik legalapvetőbb jogintézményünk, mégis komoly nehézséget okoz annak meghatározása, hogy milyen kapcsolati formákat tekinthetünk "családnak", kik is alkothatnak egy családot, és hogy az örökbefogadással milyen családformát kíván kialakítani az állam a gyermek legfőbb érdekében. A fogalom folyamatos jogi és morális viták kereszttüzében áll.[52] Többször elhangzó kérdés, hogy a hagyományos és a nem hagyományos "alternatív" családmodellek egyformán "jók"-e, azaz egyformán alkalmasak-e arra, hogy a társadalom alapjai legyenek. Az, hogy "mi a család, elsősorban szociológiai kérdés". A családtagok egymás közti viszonyait a családjog szabályozza, az alkotmányjog pedig azt, hogy a család mint társadalmi alapintézmény, milyen állami védelmet élvez.[53] A hagyományos szociológiai né-
- 6/7 -
zetet képviselő Ernest W. Burgess szerint a család fogalmának legfőbb vonása a családtagok közötti érintkezés, kapcsolat. Ennek mentén családnak nevezhető az emberek olyan együtt élő kisebb közössége, amelynek tagjait házassági kapcsolat vagy leszármazás, vagyis vérségi, kivételesen örökbefogadási kapcsolat köti össze.[54] Az értelmezés kapcsán azonban merülhetnek fel problémák. Sok kutató álláspontja szerint sokféle család létezik, beleértve a házasság nélküli együttélést, az újraegyesült családokat, az egyszülős családokat, a gyermektelen párokat, akár a gyermeket nevelő homoszexuális párokat. Közös ezekben a kisebb közösségekben, hogy tagjai minden szempontból összetartoznak.[55] Más szociológiai irányzatok a családra mint rendszerre tekintenek és a rendszer funkcióinak meghatározásán keresztül akarják megadni a család tartalmának lényegét, bár a funkciók fontosságának megítélése változó is lehet.[56] Neményi szerint egyre inkább előtérbe kerülnek azok a családi kapcsolatok is, amelyekben nem feltétlenül a biológiai kapcsolat, a leszármazás lesz a döntő, hanem mindinkább az érzelmi közösség és a gazdasági kapcsolat dominanciája érvényesülhet. Ennek megfelelően különböző családtípusokról beszélhetünk: származási család, teremtő család, nukleáris család és kiterjedt család.[57]
A család jogi fogalmi definíciójával hazánkban a családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvény 7. §-ában találkozhattunk, amely úgy fogalmazott, hogy "A család a természetes személyek érzelmi és gazdasági közösségét megvalósító olyan kapcsolatrendszer, amelynek alapja egy férfi és egy nő házassága vagy egyenesági rokoni kapcsolat, vagy a "családbafogadó gyámság". Az Alkotmánybíróság a 43/2012. (XII. 20.) AB határozatával azonban a fenti rendelkezést hatályon kívül helyezte és egyértelműen kimondta, hogy a modern társadalmi viszonyokban ez a fogalom nem elégséges, mert a fogalom nem terjeszthető ki az azonos neműek párkapcsolati formáira és a de facto élettársakra, továbbá a nem vérségi alapon fennálló rokoni viszonyokra sem. Ezt követően a család fogalmi meghatározása magasabb szintre került az Alaptörvény negyedik és kilencedik módosításával, melynek eredményeként az Alaptörvény L) cikke azt tartalmazza, hogy "Magyarország védi a házasság intézményét, mint egy férfi és egy nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot, mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony. Az anya nő, az apa férfi. Magyarország támogatja a gyermekvállalást." Az Alaptörvény fentebb említett L) cikkének értelmezése azonban nem fedi le teljeskörűen a családi kapcsolatok egészét, ezért mindenképpen szükséges egy általánosabb, generálisabb családfogalom kialakítása, vagyis álláspontom szerint szükség van a partnerkapcsolatok más formáinak elismerésére is, ami mindenképpen hatással lehet az örökbefogadó személyét, családi állapotát meghatározó változó feltételekre, mert hazánkban ma a házas családi állapot az elsődleges, domináns elvárás.
A családról nem csupán az államok alkotmánya tartalmaz rövidebb vagy hosszabb rendelkezéseket, hanem az alkotmányjog szempontjából releváns nemzetközi emberi jogi egyezmények is nevesítik a jogintézmény védelmét, például az Emberi Jogok Európai Egyezménye, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya vagy az Európai Unió Alapjogi Chartája, mely utóbbi magyarázatként hozzáfűzi, hogy családalapításnak más útját is elfogadják a házasságkötésen kívül.
A családi kapcsolatok a Ptk. Negyedik Könyvében, az ún. Családjogi Könyvben (a továbbiakban: CSJK) kerültek szabályozásra azzal, hogy az élettársak mint "szerződéses felek" jogviszonyát elsősorban a Ptk. Kötelmi jogi Könyve szabályozza. A CSJK-ban rögzített, "a család védelmének elve" azonban azt juttatja kifejezésre, hogy a családjogi szabályok a családot mint közösséget - azaz az egyes családtagok közötti kapcsolatot - védi. Ez a védelem egyrészt kiterjed a törvény alapján létrejött kapcsolatokra (házasság, leszármazás, örökbefogadás, gyámság stb.), valamint a más együttélési formákra is (például mostohaszülő-mostohagyermek vagy nevelőszülő-nevelt gyermek kapcsolatra). A családnak mint közösségnek a védelme messzemenően összefügg a családi és az egyéni érdek összhangjának az elvével. A CSJK továbbá rögzíti azt is, hogy "a családi jogviszonyokban a gyermek érdeke és jogai fokozott védelemben részesülnek". "A családot érintő intézményvédelmi kötelezettség tehát nem eredményezheti a gyermekek bármilyen, közvetlen vagy közvetett jellegű hátrányos megkülönböztetését, a gyermeki jogok nem sérülhetnek azon az alapon, hogy szüleik házasságban, vagy más típusú - stabil - életközösségben kívánják nevelni őt az örökbefogadást követően."[58]
A szociológia a társadalmi élet törvényszerűségeit kutató tudományként segítséget adhat a jogi fogalom hiányosságainak pótlására, mert a gyermekek érdekét is az szolgálná, ha a jogi értelemben vett család fogalma - lépést tartva a társadalmi változásokkal - valamennyi kapcsolatrendszert lefedné.[59]
- 7/8 -
Az örökbefogadás évezredes jogintézmény és nem csupán a római jog, hanem valamilyen formában a keleti kultúrák és jogrendszerek is ismerték, igen változatos gyermekképpel. Az általunk örökbefogadásnak nevezett jogintézmény tartalma változatos, akárcsak keletkezése és különféle joghatása. Kezdve attól, hogy a vallási szertartások végzésére csak férfi méltó a családban, s ha nincs, be kell fogadni valakit, azon át, hogy az örökbefogadott feladata a családi vagyon megőrzése és a család társadalomban elfoglalt helyének továbbvitele, a nemzetség öröklésének megakadályozása, annak felismeréséig, hogy ez a jogintézmény a legalkalmasabb az árva, elhagyott vagy veszélyeztető családi környezetben élő kiskorú gyermek családban történő felneveléséhez, nagyon sok megoldást mutatott az élet.[60] A magyar elnevezés: az örökbefogadás egyértelműen utal a rokonná tétel mellett arra is, hogy a befogadás az örökössé tételt tűzte ki célul.[61] Ugyanakkor egyes nézetek szerint "az örökbefogadás családjogi jellege kezdetektől jelen volt, amennyiben a természetes utódok hiányát kívánta pótolni".[62] Azonban az örökbefogadás jellegzetessége volt mindig, hogy az örökbefogadottat valamilyen formában a család tagjává tette, "befogadta", mellyel örökösi helyzetbe került, s névviselési jogot kapott stb.
A zsidó jog szerint a gyermek nem a szülő tulajdona, ezért nem is ismerte az örökbefogadás fogalmát, mert a vér szerinti szülők és utódaik közötti viszony megmásíthatatlan. Ezzel szemben a jótékonyság legnemesebb formája az olyan gyermekről való gondoskodás volt, akinek a szülei nem akarják vagy nem tudják teljesíteni gyermekükkel szembeni kötelességüket. "Aki másnak a gyermekét neveli, azt olyannak kell tekinteni, mintha ő maga hozta volna a gyermeket a világra..."[63] A keleti héber jogban ismert volt a levirátus intézménye. A levirátus kezdetben az elhunyt személy felesége és fivére közötti kapcsolatból származott "utódszerzést", majd az özvegy anyagi helyzetének javítását szolgálta, amelyet inkább "kánaáni sógorházasságnak" tekintettek. A levirátus későbbi formájánál az özvegyet már más rokon vette feleségül, amit "megváltásnak" neveztek.[64] Több kutató[65] az örökbefogadás legősibb példáit bibliai történetekhez köti. Az Ószövetségben örökbefogadásnak tűnő történet volt, amikor Jákob örökbefogadta József fiait: "Legyen hát enyém a két fiad, akik Egyiptom földjén születtek, mielőtt eljöttem hozzád Egyiptomba! Efraim és Manassé legyen éppúgy az enyém, mint Rúben és Simeon!"[66] Jól ismert Mózes története is, akit felnőtté válásakor anyja elvitt a fáraó lányához, aki fiává fogadta. Ehhez hozzátartozott a névadás is, s a fáraó lánya Mózesnek nevezte el.[67]
A római jogban[68] az atyai hatalom háromféleképpen keletkezhetett: római házasságból való születéssel, örökbefogadással és törvényesítéssel. A római ókorban főként felnőtteket fogadtak örökbe, és az újszülöttek, kisgyermekek örökbefogadása kivételes volt, illetve a legkorábbi időszakban nem is lehetett örökbefogadni. Az örökbefogadott kezdetben idősebb is lehetett az örökbefogadónál, amit a justinianusi kódex korlátozott azzal, hogy az örökbefogadottnak legalább 18 évvel fiatalabbnak kellett lennie az örökbefogadónál.[69] Az a követelmény, hogy az örökbefogadónak be kell töltenie hatvanadik életévét, valószínűleg az Augustus-féle házassági törvény elfogadását követően jelent meg a római jogban, amikor is a római polgárok számára, azaz a 20 és 50 év közötti nőknek, és a 25 és 60 év közötti férfiaknak kötelezővé tették a házasságkötést.[70] A római jog az örökbefogadás két formáját ismerte, az arrogatiot és a XII. táblás törvény[71] után az adoptiot, azzal, hogy mindkét esetben az örökbefogadók csak önjogú római polgárok (családfők) lehettek. Az arrogatio az önjogú személy, az adoptio valamely családfő hatalma alatt álló személy örökbefogadását jelentette. Az arrogatio eljárása szakrális rendelkezésekből, majd közjogi részből állt, a pontifex maximus közreműködésével ment végbe, aki azt vizsgálta, hogy az örökbefogadás nem akadályozza-e a vallásos szertartások elvégzését az örökbeadó családjában.[72] Az adoptio kezdetben számos alakszerűséghez is kötve volt, mert főszabály szerint háromszori színleges eladással (mancipatio), majd az örökbefogadó által indított színleges perrel (vindicatio filii) zajlott. A justiniánusi jogban az adoptio csak akkor eredményezhetett atyai hatalmat (adoptio plena), ha az örökbefogadó az örökbefogadott felmenője volt, mert ellenkező esetben csak öröklési jogot (adoptio minus plena) biztosított, vagyis jogkövetkez-
- 8/9 -
ményei korlátozottak voltak.[73] Később a formalizált eljárást az örökbefogadásról szóló szerződés váltotta fel, azonban az állami kontroll megmaradt, és az örökbefogadás alapvetően az örökbefogadó érdekeinek szolgálatában állt. A politikailag jelentős római családok éltek is az örökbefogadás eszközével, s különösen a szenátorok körében volt népszerű, mert az adoptálás gyakran politikai szövetségesek vagy rokonok közt történt. Ha egy férfit befogadtak egy másik családba, megkapta a család nevét, születési családját, ugyanakkor egy második cognomennel (ún. harmadik névvel, agnomennel) jelölték a praenomen előnév) nomen gentile (nemzetség) és az első agnomen után.[74] A császárság időszakában az örökbefogadás az uralkodói utódlást is biztosította, amikor is az uralkodó a kijelölt utódját adoptálta. Augustus, az első császár Julius Caesar adoptált fia volt, és ő pedig örökbe fogadta Tiberiust, aki később utóda is lett. De így jutott a trónhoz Caligula, Nero, Traianus, Hadrianus, Antoninus Pius és Lucius Verus is.[75]
A középkori jogforrások körében a legfontosabb a szóban terjedő vagy összegyűjtött, írásba foglalt szokásjog volt, amely lehetett helyi, tartományi vagy országos szokásjog. Hosszú ideig Skandináviában sem létezett országos szokásjog, így a törzsi szokásjog szóban öröklődött és az ún. langomanok (jogmondók) emlékezetében élt tovább.[76] A skandináv korai középkorban fontos szerepe volt a családi, illetve a nemzetségi kötődéseknek, melyhez házasság (nő esetében az ágyasság is ide tartozott, valamint a kapcsolatból született törvénytelen gyermekek) vagy nevelőcsalád útján, továbbá örökbefogadással, testvérré fogadással lehetett csatlakozni. Az örökbefogadás szertartása Dániában és Svédországban egyszerű volt, mert a gyermeket az örökbefogadó apa a térdére ültette az országgyűlésben, és tanúk előtt kijelentette örökbefogadási szándékát. Norvégiában bonyolult szertartás előzte meg az örökbefogadást, mert "miután az örökbefogadó levágott egy hároméves ökröt, jobb lábának bőréből csizmát készített és azt egy szoba közepére tette. Elsőként az örökbefogadó, majd a gyermek, végül pedig az egész család egyenként belelépett a jobb lábával a csizmába, ezzel jelképezve, hogy befogadták, és a család egyenrangú tagjának tekintik a gyermeket." Bevett gyakorlat volt az is, hogy a kiskorú gyerekeket nevelőszülőkhöz adták, akik rokonok vagy a család barátai lehetettek. A nevelőszülői gondozás a két család közötti szoros kapcsolatot segítette, ahol a gyermeket szinte saját gyerekként nevelték.[77]
Tartományi szokásjoggyűjtemények a német tartományokban is készültek, ezek voltak az ún. tükrök (Spiegel). A szász tükör (Sachsenspiegel) a német középkor legrégibb jogkönyve, míg a sváb tükör (Schwabenspiegel) Dél-Németországban készült jogkönyv volt. Eöttevényi Nagy szerint a kezdeti germán jogban a római jogi manus intézményével azonos Munt különböző formái jelentek meg (feleség, gyermek, rokonok feletti Munt). Ugyanis például az ősi római házasság szorosan összefonódott a férji hatalommal (manus), s csak a császári korban szorította ki a manus nélküli házasság. Ezért az árva gyermekek örökbefogadására nem is volt szükség, hiszen azt a nemzetség legidősebb férfitagja által gyakorolt gyámi hatalom pótolta. A gyámság intézménye ezért bizonyos értelemben az örökbefogadás előfutára volt a német jogfejlődésben azzal, hogy a késői germán jog már megkülönböztette a szerződéssel vagy állami aktussal létrejött örökbefogadást is.[78]
A feudális jogrendszerekben az örökbefogadás alapvetően az öröklési szerződésből fejlődött ki, elsődleges célja változatlanul az örökössé válás volt, de a feudális korra jellemzően mégsem ismerték el az örökbefogadást, mert így próbálták megakadályozni a vagyon kikerülését a vérrokoni családból.[79] A fejlődés későbbi szakaszában kevésbé fontos célok is érvényesültek: bizonyos rangok, címek megszerzésének, átszállásának lehetősége, azonban az örökbefogadás valójában elvesztette jelentőségét és szabályozása csak a modern polgári jogfejlődésben kapott ismét lendületet. Nizsalovszky értékelése szerint a polgári megoldásoknak több változata is létezett, így az örökbefogadás el nem ismerése, amely a francia Code Civil megalkotásig[80] a francia jogterületre volt jellemző, vagy nem családjogi intézményként való szabályozása a francia Code Civil megalkotása után, s végül a családjogi célok szolgálata, amely az európai jogfejlődés eredménye volt, jellemzően az első világháború után.[81] A modernizáció folyamata már éles választóvonalat húzott az örökbefogadás régi és mai tartalma közé, melynek eredményeképpen számos magánjogi kódex született. Az 1789-es franciaországi forradalom idején az ország több jogi területre szakadt, így délen az írott római jog, északon pedig a germán eredetű szokásjog szerint jártak el az általánosan alkalmazható királyi rendeletek mellett.[82] A Code Civil megalkotásának vitáin maga Napóleon is részt vett, mert az örökbefogadás területén teljes mértékben ki kellett alakítani a szabályozást, mivel a római jogi eredetű örökbefogadást a forradalom előtt nem ismerték el. A Napóleon által előterjesztett új örökbefogadási rendszer a Code Civil alapjául szolgált, így különösen az, hogy az örökbefogadás kérdésében kizárólag a bíróság döntsön, a megkötött szerződés ne eredményezze a
- 9/10 -
személyi állapot teljes megváltoztatását, valamint az örökbefogadott nagykorú személy legyen.[83] Mindezek menetén a francia jog megkülönböztette az élők közötti örökbefogadást, amely szerződéssel jött létre és ahol mindkét félnek jogképesnek kellett lennie, továbbá a végrendeleti örökbefogadást. Az örökbefogadónak legalább 50 évesnek, az örökbefogadandónak 21. életévet betöltött személynek kellett lennie, az örökbefogadó és az örökbefogadott közötti korkülönbség minimum 15 év volt azzal, hogy ha az örökbefogadónak voltak gyerekei, nem lehetett örökbefogadó. Ugyanakkor a privilegizált örökbefogadásnál ezektől a törvényi feltételektől is eltekintettek, jogi lehetőséget adva ezzel is a házasságon kívül született gyermekek "törvényesítésére". Az örökbefogadott főszabály szerint nem integrálódott az örökbefogadó családjába, a vér szerinti szülői hatalom fennmaradt. A végrendelet útján történő örökbefogadás esetén a gyermeket a végrendelkezési képességgel rendelkező gyám fogadhatta örökbe, feltéve, ha a gyámság legalább öt éve fennállt és a gyámnak nem született gyermeke, illetve ha az örökbefogadott nem tett kifogást a végrendelet tartalma ellen.[84] Franciaország csak 1923-ban engedte meg a kiskorú gyermekek örökbefogadását.
Az európai jogfejlődésben egyre jobban hangsúlyozni kívánták az örökbefogadás családjogi jellegét, vagyis azt, hogy az örökbefogadás tulajdonképpen valódi szülői-gyermeki viszonyt létesít, szemben a hűbéri jogok örököst kijelölő intézményével. Ugyanakkor számos más ok is megbújt az örökbefogadás mögött ebben az időben is, így a családi név átadása, a család fenntartása, az örökbefogadott családi jogállásának rendezése (házasságon kívül születetett gyermek helyzetének rendezése) vagy az eltartásáról való gondoskodás (árva, elhagyott gyermekek helyzetnek rendezése). A francia Code Civil és az osztrák Polgári Törvénykönyv[85] (a továbbiakban: Optk.) ugyanabban a történelmi korszakban született, de a római jogi hatások más-más módon érték a jogrendszereket. Keletkezésükre hatottak az egyes területeken kialakult szokásjogok, valamint a jogtudományi kutatások eredményei is. Az Optk. alapján - a Code Civilhez hasonlóan - gyermektelen, legalább 50 éves személy akkor fogadhatott örökbe kiskorú gyermeket és nagykorú személyt egyaránt, ha megvolt közöttük a legalább 16 év korkülönbség, valamint az apa, annak hiányában az anya vagy a gyám és a bíróság hozzájárulása sem hiányzott. Az örökbefogadás csak az örökbefogadó atya vagy anya és az örökbefogadott gyermek tekintetében hozott létre családi jogállást, ahol a szülők és a gyermek közötti kötelezettségeket a törvény nem szabályozta. Az örökbefogadás joghatásaként a kötelező névviselést és a családi kapcsolatot kell kiemelni. A szerződés bejelentéshez kötött volt, amely egyidejűleg állami megerősítést is jelentett. Az ilyen módon szabályozott rendszer alkalmas volt kiskorú gyermek családban nevelésének biztosítására is. Az Optk. normaszövege alapján "nem csak férfi lehetett örökbefogadó, a gyakorlatban azonban mégis az látszik, hogy férfi, vagy ritkábban házaspár fogadott örökbe többségében fiúgyermeket".[86] Fontos kiemelni azt is, hogy ha a felek másképpen nem rendelkeztek, az örökbefogadott az örökbefogadó törvényes örökösévé vált, amely a szerződésben kizárható volt (Optk. 181-183. §). Hazánkban az 1853-1861 közötti időszakban volt hatályban az Optk., de a magyar jogászok az osztrák jogot továbbra is figyelemmel kísérték és ismerték, sőt bizonyos szabályok tovább is éltek, például a nagykorúsítás és az örökbefogadás témakörében.[87] Az osztrák örökbefogadási szabályok ezért gyakorlatilag a gyámsági és gondnoksági ügyek rendezéséről szóló 1877. évi XX. törvénycikk (ún. Gyámtörvény) megalkotásáig maradtak hatályban hazánkban.
A német Polgári Törvénykönyv[88] a francia Code Civil és az osztrák Optk. mellett az egyik legfontosabb civiljogi kódex volt Európában. Az örökbefogadással kapcsolatos akkori öröklési szabályok azonban nagyon jól mutatták, hogy milyen szerepet töltött be az örökbefogadás az adott társadalmi rendben a századfordulón, mert az örökbefogadott öröklési joga az akkori svájci Zivilgesetzbuch (ZGB) és a német BGB szerint is kizárható volt.
A gyermekek örökbefogadása sokáig Nagy-Britanniában sem volt szabályozva. Kezdetben az örökbefogadás informális és általában titkos eljárás keretében történt, amely semmilyen jogot nem biztosított az örökbefogadó szülőknek, mert a vér szerinti szülő bármikor megjelenhetett és visszakövetelhette a gyermeke feletti szülői jogait. 1918-tól több szervezet vezető szerepet vállalt a gyermekek örökbefogadásában, így a Clara Andrew által alapított National Child Adoption Association (NCAA), a National Adoption Society (NAS) és a National Council of Unmarried Mothers and Children (NCUMC). Az örökbefogadást az örökbefogadási törvény 1926. évi elfogadásával tették legálissá Angliában és Walesben, majd 1929-ben Észak-Írországban, s végül 1930-ban Skóciában. Az 1939. évi örökbefogadási szabályozás már előírta, hogy a helyi hatóságokat értesíteni kell minden kilenc éven aluli gyermek informális örökbefogadásáról. A legjelentősebb változás talán az volt, hogy a törvény végül illegálissá tette mind a gyermekek örökbefogadásra való hirdetését, mind az anyagi ellenszolgáltatás fejében történő örökbefogadást, kivéve a helyi hatóságokat. Az 1918-tól 1945-ig tartó időszak, amint azt Keating bemutatja, mélyreható változásokat hozott Angliában, s különösen 1945 után az örökbefogadás a "családalapítás bevett módja" lett, bár a jogintézmény ma is viták tárgya.[89]
- 10/11 -
Az újraszámozott, az Európai Közösség irányelveit is figyelembe vevő BGB 2002. január 1-jén lépett hatályba. A családi jogot (Familienrecht) a BGB negyedik könyve tartalmazza. Itt található többek között a házasság, rokonság, gyámság (Vormundschaft), gondnokság (rechtliche Betreuung) és az eseti gondnokság (Pflegschaft) szabályozása. A BGB szerint az örökbefogadással (Die Annahme als Kind) szülő-gyermek kapcsolat jön létre az örökbefogadó és az örökbefogadott között. Az örökbefogadott az örökbefogadás révén az örökbefogadó gyermekével azonos jogállást szerez (BGB 1741-1772. §). Különbséget kell tenni a kiskorú és a nagykorú gyermek örökbefogadása között. Az örökbefogadás eredeti célja az volt, hogy az örökbefogadónak saját gyermek hiányában utódja lehessen. Ez a szemlélet később átalakult és a kiskorú gyermekről való gondviselés lett az elsődleges szempont, így örökbefogadásra akkor kerülhetett sor, ha az a gyermek legfőbb érdekét szolgálja és előreláthatólag szülő-gyermek kapcsolat fog kialakulni az örökbefogadó és az örökbefogadott között. "Nagykorú személy örökbefogadása pedig erkölcsileg akkor indokolt, ha a felek között ténylegesen kialakult szülő-gyermek kapcsolat áll fenn, illetve, ha arra lehet számítani, hogy a felek között ki fog alakulni az életkoruknak megfelelő szülő-gyermek kapcsolat." A gyermek örökbefogadásával majdnem minden olyan rokoni kapcsolat megszűnik, amely az örökbefogadottat a vér szerinti családjához kötötte, s így nemcsak az örökbefogadóval, hanem annak családjával is rokoni kapcsolatba kerül az örökbefogadott, vagyis az örökbefogadás teljes örökbefogadást eredményez. Nagykorú személy örökbefogadása esetén rokoni kapcsolat csak az örökbefogadó és az örökbefogadott között jön létre. Az örökbefogadás megszüntetése a régebbi szabályozással ellentétben jelentősen korlátozottá vált.[90]
Az örökbefogadás jogintézményének 20. századi modern történetét sokáig a "megtervezett rokonság paradigmája" jellemezte, vagyis az, hogy az örökbefogadottak külsőleg és belsőleg is minél jobban hasonlítsanak az örökbefogadókhoz, ami egy sajátos gyermekképre utalt.[91] Az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott az örökbefogadás gyakorlata a világban, mert a kevés számú, országon belül örökbefogadható gyermek miatt előtérbe került a nemzetközi örökbefogadás. Ennek hatására a korábbi "tervezett rokonság" szemlélete árnyaltabbá kezdett válni, melynek eredményeképpen több kutatás a nemzetközi örökbefogadás európai történetét több korszakra osztja fel, amelyen belül sajátos dinamikát mutat az örökbefogadók viselkedése.[92] A hangsúly egyértelműen a családi kapcsolat és a kiskorú gyermek irányába tolódik el és háttérbe szorulnak a vagyoni szempontok, a szerződéses jelleg helyébe a hatósági (bírósági vagy gyámhatósági) eljárás és döntés lép, ahol azonban a hatóság teljes ellenőrzési jogok kap az örökbefogadás létrejöttének folyamatára.
Az örökbefogadás első európai korszakában (1950-1970) az örökbefogadás jellemzően a gyermektelen pároknak adott lehetőséget a gyermeknevelésre. Az örökbefogadó szülők arra törekedtek, hogy az örökbefogadó család a biológiai család helyettesítője legyen, és mivel ebben az időszakban még titoknak számított az örökbefogadás, igyekeztek titokban is tartani azt, ezért különös hangsúlyt fektettek az eljárás anonim lefolytatására.[93] A következő időszakban (1971-1981) már jelentősen csökken a belföldi örökbefogadások esélye és egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a gyermek jogai, így különösen a származás megismeréséhez fűződő jog. A vér szerinti szülők is egyre többet hangoztatták, hogy nem tudják elfelejteni a maguk mögött hagyott születés történetét, életük végéig emlékeznek a gyermekükre, bűntudatot éreznek és kétség gyötri őket: él-e a gyermekük.[94] Az 1960-as, 70-es években csaknem mindenütt az örökbefogadás részleges vagy teljes újraszabályozása figyelhető meg. Az örökbefogadás harmadik európai korszakában (1982-1992) már egyértelművé válik, hogy az örökbefogadó családok számos problémával szembesülnek az intézményből örökbefogadott gyermekeknél. Ezért egyre növekvő az igény a megfelelő képzés, tájékoztatás és segítség iránt, különösen a külföldről örökbefogadott gyermekek tekintetében. Az örökbefogadás negyedik európai korszakában (1993-2005) az örökbefogadó szülők felkészítő tanfolyamokon vesznek részt és hivatkoznak a gyermekhez való jogukra. A gyermektelen párok is egészséges gyermekeket szeretnének és az örökbefogadásnál egyre kevésbé fontos a gyermekek segítésének motívuma.[95] Napjainkban a világ egyre több országában az ún. interetnikus örökbefogadások arányának a növekedése jellemző, mert több európai országban a nemzetközi örökbefogadás aránya meghaladja az országon belüli nemzeti örökbefogadás arányát.[96] Ugyanakkor az is jellemző, hogy azoknak a sok esetben idősebb, roma vagy sérült gyermekeknek, akik Magyarországon nem kerül-
- 11/12 -
tek családokhoz, a nemzetközi örökbefogadás jelenthet erre megoldást. Amíg azonban külföldön jellemzően testvér mellé fogadnak örökbe más etnikumhoz tartozó gyermekeket, addig Magyarországon a szülők saját gyermekük hiányát próbálják pótolni.[97]
Számos ország fájó gyermekképe tárul elénk az elmúlt századokban lezajlott ún. "kényszer örökbefogadások" kapcsán, melyek mindenképpen az örökbefogadás árnyoldalát jelentik. Így többek között Ausztráliában az ún. "ellopott nemzedékek" (the stolen generations)[98] alatt azoknak az őslakosoknak a generációit értjük, akiket a 19-20. században gyermekkorukban erőszakkal vettek el a családjuktól a legkülönbözőbb állami és egyházi szervezetek programjainak keretében. A gyerekeket intézményekbe helyezték el, illetve "nem-őslakos" származású családok fogadták örökbe. A családjuktól elszakított gyermekeknek a nevét megváltoztatták, anyanyelvüket nem használhatták, továbbá erőszakos módszerekkel saját kultúrájuk elutasítására tanították őket. Az örökbefogadott, illetve intézményekben elhelyezett gyerekek egyáltalán nem, vagy alacsony színvonalú oktatásban és egészségügyi ellátásban részesültek. 1997. május 26-án a szövetségi parlament elé terjesztették a mérföldkőnek számító Bringing Them Home jelentést, amely mintegy százezer bennszülött gyermek családjából való erőszakos eltávolítását vizsgálta. Kényszeradoptálás azonban Európában is előfordult, így például Svájcban is, ahol a házasságon kívül szülő nőket arra kényszerítették, hogy lemondjanak a gyerekükről, vagy eleve kényszerrel szakították el őket édesanyjuktól. A 60-as években Svájcban minden tizedik hajadon által szült gyerek örökbeadásra került.[99] Hasonló esetek ezrei fordultak elő Németországban, Írországban, Spanyolországban, Franciaországban stb. is.
Az örökbefogadásra vonatkozó szabályok fejlődését ugyancsak előmozdította a már említett Gyermekjogi Egyezmény, amely egyezmény a gyermeki jogok átfogó katalógusát adja és megalapozza az örökbefogadás alapvető kereteit. Ezt követően 2008. november 27. napján, Strasbourgban fogadták el a gyermekek örökbefogadásáról szóló európai Egyezményt (Európai Örökbefogadási Egyezmény), amely a gyermekek örökbefogadásáról szóló 1967. évi európai egyezményt váltotta fel, s amelyet hazánk aláírt, de nem ratifikált. Az Európai Örökbefogadási Egyezmény lehetőséget teremt arra, hogy a házastársak mellett regisztrált párkapcsolatban élő, azonos nemű személyek is örökbe fogadjanak, valamint a házastársak mellett a bejegyzett párkapcsolatban élők is örökbe fogadhassák párjuk örökbefogadott gyermekét. Az 1967. évi európai örökbefogadási egyezmény továbbfejlesztéseként fogadták el a Hágai Nemzetközi Magánjogi Értekezleten 1993-ban a gyermekeknek a nemzetközi örökbefogadások terén való védelméről és az ilyen ügyekben történő együttműködésről szóló Egyezményt (Hágai Örökbefogadási Egyezmény).[100] A Hágai Örökbefogadási Egyezmény célja többek között olyan garanciák kiépítése, amelyek biztosítják, hogy a nemzetközi örökbeadások a gyermekek legfőbb érdekeinek és a nemzetközi jog által elismert alapvető jogainak tiszteletben tartásával történjenek, továbbá a szerződő államok között kialakított együttműködés révén megakadályozzák a gyermekek jogtalan elvitelét, áruba bocsátását, illetve a gyermekkereskedelmet. Az egyes országok jogrendszerében azonban eltérő az örökbefogadás fogalma, illetve annak joghatása abban a tekintetben, hogy az örökbefogadás megszünteti-e az örökbefogadott és a vér szerinti szülők közötti kapcsolatot, avagy sem, ami alapvetően érinti a szülő-gyermek jogviszonyt. Ebből a szempontból megkülönböztetjük a nem teljes hatályú örökbefogadást, ahol a gyermeknek az eredeti családjához fűződő kapcsolatai fennmaradnak, valamint a teljes hatályú örökbefogadást, ahol az örökbefogadott gyermek az örökbefogadó szülők vér szerinti gyermekének jogállásába lép, vagyis az örökbefogadással teljes mértékben megszűnnek a vér szerinti szülők szülői jogai. A kollíziós jogi problémák abból adódhatnak, hogy egyes államok, vagy csak a teljes hatályú, vagy csak a nem teljes hatályú örökbefogadást ismerik el azzal, hogy több országban mind a két örökbefogadási forma egyidejűleg szabályozott, így például a francia és az olasz jogrendben is. A Hágai Örökbefogadási Egyezmény 27. cikkének minimumszabálya ezt az eltérő gyakorlatot kívánja egységesíteni azzal, hogy amennyiben a gyermek származási államában engedélyezett örökbefogadás joghatása a korábban fennálló szülő-gyermek jogviszony megszüntetésére nem terjed ki, akkor lehetőség legyen arra, hogy a fogadó állam olyan joghatással rendelkező örökbefogadássá alakítsa át, amely az örökbefogadott gyermek és a vér szerinti szülő közötti kapcsolatot megszünteti. Az örökbefogadás célja megvalósulásának nyomon követését segíti elő a nemzetközi örökbefogadások utánkövetése, amely ma már hazánkban a belföldi örökbefogadásoknál is kötelező előírás.[101]
A nemzetközi örökbefogadás megítélése a mai napig nem egységes, mert sokan a sikertelen belföldi örökbefogadás után a gyermekek állandó családi környezetben való nevelkedésének újabb lehetőségét látják benne, míg más vélemények szerint számos gyermeki jog sérelme merülhet fel (például identitás elvesztése, a nevelés folyamatosságának megszakadása) az efféle örökbefogadások engedélyezésével.[102] Az utóbbi időben egyre elterjedtebb az utolsó megoldás, utolsó lehetőség jelleg hangsúlyozása, amely összhangban van a nemzetközi örökbefogadás egyik fő alapelvével, a szubszidiaritással. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a TKP2021-NKTA-51 számú projekt az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, a TKP2021-NKTA pályázati program finanszírozásában valósult meg.
[1] Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban. Buda, Magyar Királyi Egyetem, 1845, 464. o.
[2] BH 2001.323.
[3] Vaskovics László: A család fejlődése Európában. Educatio 2002/3., 360-361. o.
[4] A gyámhatóság ezeknél az eseteknél a gyermek számára, kötelező módon képzelt apát, képzelt anyát állapít meg.
[5] Pl. Anglia, Belgium, Írország, Spanyolország, Svédország és Wales is lehetővé teszi a partnerek általi közös örökbefogadást, Horvátországban, Romániában, Szlovéniában pedig lehetséges az élettárs gyermekének örökbefogadása is. Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában, Spanyolországban és Svédországban a házasokon kívül az azonos nemű partnerek általi közös örökbefogadás is megengedett.
[6] "Ugyanakkor 1992. január 13-án megszületett egy rendelet arról, hogy a kafalah-ban nevelkedő gyermek felveheti nevelt apja családnevét anélkül, hogy ezáltal olyan jogi státust nyerne, mintha a nevelőszülők édesgyermekévé vált volna." Térni Tidafi: The Kafalah: A Cultural and Religious Response. in: Substitute Families, Workshop, World NGO Forum, Málta, 1993. http://epa.oszk.hu/03400/03457/00064/pdf/EPA03457_csalad_1996_5_013-017.pdf
[7] Marjo Kuronen (2010): Research on Families and Family policies in Europe. https://www.academia.edu/11397847/Kuronen_Marjo_ed._2010_Research_on_Families_and_Family_policies_in_Europe_State_of_the_Art._Final_report_of_the_FAMILYPLATFORM_project_Work_Package_I._Submitted_for_the_European_Commission_16.7.2010.
[8] Neményi Mária - Takács Judit: Örökbefogadás és diszkrimináció Magyarországon. Esély 2015/2., 67-96. o.
[9] Keresztes-Takács Orsolya - Anh Nguyen Luu Lan: Az örökbefogadás szociálpszichológiai megközelítése: interszekcionalitás. Alkalmazott pszichológia 2017/2., 65. o.
[10] Baksa Gabriella: Társadalom és nevelés. in: Schaffhauser Franz (szerk.): A gyakorlati pedagógia néhány alapkérdése. 4. kötet, Történelem, társadalom, nevelés. Budapest, ELTE PPK Neveléstudományi Intézet, 2006, 13. o.
[11] Tománé Mészáros Andrea: A gyermekbántalmazás kutatásfejlődésének kiemelkedő lépései - A megrázott gyermek szindróma (Shaken Baby Syndrome - SBS). Kaleidoscope 2019/19., 76-91. o.
[12] Philippe Ariès: L'Enfant et la vie familiale sous l'Ancien Régime. (Magyarul megjelent: Gyermek, család, halál c. kötetben. Budapest, Gondolat Kiadó, 1987).
[13] Gyerekgyilkosság (antikvitástól kb. Kr. u. 4. századig terjedő időszak); Kitevés, elhagyás (4-13. század); Ambivalencia (14-17. század); Erőszak (18.század); Szocializáció (19-20. század eleje); Támogatás, segítés, empátia (1950-től). Herczog Mária: Gyermekbántalmazás. Budapest, Complex Kiadó, 2007, 30-31. o.
[14] Kézi Erzsébet: A család változásának történelmi dimenziói. Zemplémi Múzsa 2007/1., 38. o.
[15] Benyusz Márta: Kiből lettek és kivé válnak a 21. század gyermekei? Acta Humana - Emberi Jogi Közlemények 2021/4., 7-29. o. https://doi.org/10.32566/ah.2021.4.1
[16] Hollósi Hajnalka: Gyermekkép, gyermekvilág, gyermekfelfogás változásai pedagógiai megközelítésben. Iskolakultúra Online 2., 2008, 92. o. Elérhető: http://misc.bibl.u-szeged.hu/45530/1/iol_2008_001_092-103.pdf
[17] Ambrus Attiláné Kéri Katalin: Gyermekek a történelemben. https://kerikatalin.files.wordpress.com/2015/01/gyermekek.pdf
[18] Pukánszky Béla: Bevezetés a gyermekkor történetébe. Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 2001, 43-54. o.
[19] László Virgil: A keresztény ember istengyermekségének értelmezési formái az Újszövetségben. Doktori értekezés, Budapest, 2017, 52. o. http://real-phd.mtak.hu/537/19/Disszertacio_LV_watermark.pdf
[20] Kajtár István - Herger Csabáné: Egyetemes állam és jogtörténet. Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2013, 17. o.
[21] Hammurabi törvényei (309-314. §). Fordította: Kmoskó Mihály, Kolozsvár, EME, 1911. http://epa.oszk.hu/eme/books/b1_234480.pdf
[22] Kajtár - Herger: i. m. (2013) 36. o.
[23] Kisteleky Károly - Lövétei István - Nagyné Szegvári Katalin - Rácz Lajos - Schweitzer Gábor - Tóth Ádám: Egyetemes állam- és jogtörténet. Budapest, HVG-ORAC, 1998, 83. o.
[24] Pukánszky: i. m. (2001) 39. o.
[25] Brósz Róbert - Pólay Elemér: Római Jog. Budapest, Tankönyvkiadó, 1974, 148-150. o., 159. o.
[26] "Si pater filium ter vendidit, filius a patre liber esto" (IV.2b.). A Tizenkét táblás törvények (Lex duodecim tabularum) a Római Köztársaság Kr. e. 451-450-ben összeállított, írásba foglalt törvényei, a római jog egyik legjelentősebb forrása. http://ancientrome.ru/ius/library/twelve/twelve.html
[27] Hollósi: i. m. (2008) 95. o.
[28] Portik Erzsébet Edit: Gyermeknevelés az ókori társadalmakban. Magiszter 2012/2., 77. o.
[29] Hollósi: i. m. (2008) 96. o.
[30] Pukánszky: i. m. (2001) 71. o.
[31] Pukánszky: i. m. (2001) 102. o.
[32] Pukánszky: i. m. (2001) 92-95. o.
[33] Magyar Erzsébet: A család története. in: Hegedüs Judit (szerk.): A gyakorlati pedagógia néhány alapkérdése - Család, gyerek, társadalom. Budapest, Bölcsész Konzorcium, 2006, 6-8. o.
[34] Benyusz: i. m. (2021) 20. o.
[35] Bacsó Jenő: Az örökbefogadás. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1968, 75. o.
[36] Fónagy Zoltán: "Nem akarták kutyára hagyni a nevüket" - Az örökbefogadás történelmi látószögből. Litera, 2021. https://litera.hu/irodalom/publicisztika/fonagy-zoltan-nem-akartak-kutyara-hagyni-a-nevuket-az-orokbefogadas-tortenelmi-latoszogbol.html
[38] Németh András: A reformpedagógia múltja és jelene. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996, 16. o.
[39] Magyarországon a gyári gyermekmunkát az 1884. évi XVII. tc. szabályozta, melynek értelmében 10 év alatti gyerekek egyáltalán nem dolgozhattak.
[40] Pukánszky: i. m. (2001) 155-160. o.
[41] Magyar: i. m. (2006) 8. o.
[42] Ellen Key: A gyermek évszázada. Budapest, Tankönyvkiadó, 1976.
[43] Magyarul megjelent műve Benjamin Spock: Csecsemőgondozás, gyermeknevelés, fordította: Vitray Tamásné, kiegészítette: Kádár András. Budapest, Medicina, 1970, 732. o.
[44] Kihirdette az 1991. évi LXIV. törvény.
[45] Katonáné Pehr Erika: Az örökbefogadás. in: Kőrös András (szerk.): A Ptk. magyarázata III/VI. Polgári Jog - Családjog. Budapest, 2021, 276. o.
[46] Aszerint, hogy a vér szerinti szülő(k) és az örökbefogadó szülő(k) ismerik-e egymást vagy sem, megkülönböztetünk nyílt és titkos örökbefogadást. Titkos örökbefogadásra akkor kerül sor, ha a szülő úgy járul hozzá az örökbefogadáshoz, hogy nem ismeri az örökbefogadó szülőt, vagy ha a törvény szerint a szülő hozzájárulására nincs szükség.
[47] A KSH adatai szerint az elmúlt évtizedekben a szakellátásba kerülő gyerekek közel fele a vér szerinti szüleivel élt, és közel harmadát egyedül nevelte a szülője. A gyerekek 80 százalékának volt testvére, és nagyobb részüknek valamennyi testvére is szakellátásban élt. A gyerekek közel harmada a bekerüléskor túlkoros, továbbá mintegy 10 százaléka a bekerüléskor sajátos nevelési igényű (SNI) volt. A gyerekeknél jelen volt a kitartás és a kezdeményezőkészség hiánya, az érdeklődés beszűkülése, a szinte állandósult fejlődési retardáció és a hospitalizáció, érzelmi depriváció. Továbbá hiányzott náluk a társadalmilag elfogadható minták elfogadása, a jövőkép, ezért életvezetési zavarok, beszűkült életperspektíva is jellemző volt rájuk. Sajnálatos módon a bent levő gyermekek 13 százaléka két év alatti gyermek.
[48] Ehhez kapcsolódik Bogár Zsuzsa: Az örökbefogadás lélektana. Budapest, Ágacska Alapítvány, 2016.
[49] Bátki Anna: Örökbefogadott gyermekek érzelemregulációs és reprezentációs fejlődése. Phd értekezés, Budapest, 2009. 119. o. http://phd.sote.hu/mwp/phd_live/vedes/export/batkianna.m.pdf
[50] Katonáné Pehr Erika: A gyermek érdeke az örökbefogadás új jogi környezetében - avagy a gyermekközpontú örökbefogadás követelménye. Családi Jog 2020/3., 1-8. o.
[51] Deli Judit - Jonkl Marianna - Nagy-Hargitai Boglárka - Nagyné Viszmeg Éva - Tamás-Láng Andrea: Az örökbefogadás módszertana. Budapest, Családbarát Magyarország Központ, 2022.
[52] Barzó Tímea: A családok védelmének megjelenési formái a 2013-as Ptk. Családjogi Könyvében.
http://www.vmtt.org.rs/mtn2013/241_270_Barzo_A.pdf
[53] Csink Lóránt: Házasság és család. in: Jakab András - Fekete Balázs (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Alkotmányjog rovat, rovatszerkesztő: Bodnár Eszter, Jakab András). http://ijoten.hu/szocikk/hazassag-es-csalad (2018) [22-23].
[54] Kriston Edit: A család fogalma a társadalmi innováció sűrűjében, különös tekintettel a jogi és szociológiai megközelítésre. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio Juridica et Politica 2018/2., 398. o.
[55] Bodonyi Edit - Busi Etelka - Hegedűs Judit - Magyar Erzsébet - Vizely Ágnes: Mi a család. in: Hegedüs Judit (szerk.): A gyakorlati pedagógia néhány alapkérdése - Család, gyerek, társadalom, Budapest, Bölcsész Konzorcium, 2006, 9-22. o
[56] "Biológiai funkció; gazdasági funkció; az érzelmi szükségleteket kielégítő funkció; társadalmi státusz meghatározása; a betegek ellátása és az öregekről való gondoskodás; a kulturális igény felkeltése, a szabadidő irányítása; a családtagok életének irányítása és ellenőrzése; szocializációs, nevelési funkció, személyiségformálás; támogató funkció". Kriston Edit: Az élettársak megítélése az alkotmányjog és a polgári jog szempontjából. Publicationes Universitatis Miskolcinensis, Sectio Juridica et Politica, Tomus XXXIV, 2016, 232-233. o.
[57] Kriston: i. m. (2018) 399-401. o.
[58] Barzó Tímea: A magyar család jogi rendje. Budapest, Patrocinium, 2017, 38-39. o.
[59] Kriston: i. m. (2018) 406. o.
[60] Bacsó: i. m. (1968) 58. o.
[61] Bacsó Jenő: Örökbefogadás. Jogtudományi Közlöny 1981/7., 609. o.
[62] Beke-Martos Judit: Az örökbefogadás-jogtörténeti megközelítésben. Családi Jog 2009/4., 18. o.
[63] https://zsido.com/fejezetek/orokbefogadas-es-beteres/.
[64] Róth Ernő: A levirátus története. Budapest, Neuwald Illés Utódai Könyvnyomda, 1941, 22-29. o.
[65] Beke-Martos: i. m. (2009) 18. o.; Rékasiné Adamkó Adrienn: Az örökbefogadás a modern magyar családjogban 1861-től napjainkig. PTE ÁJK - Novissima Kiadó, 2022, 20-23. o.
[66] Ószövetség: Teremtés könyve, József két fia (48:5.). in: Biblia, Budapest, Szent István Társulat, 1991, 57. o.
[67] http://collections.milev.hu/exhibits/show/bible/moshe
[68] Római jogon több mint egy évezred alatt kialakult jogrendszert értünk, amely a római városállamban indult el, magasabb fokát a római világbirodalomban, majd csúcspontját a Kr. u. 6. században Iustinianus törvénykönyveiben érte el.
[69] Papácsy Edit: Az örökbefogadás. in: Petrik Ferenc (szerk): A családjogi törvény magyarázata. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1988, 4. o.
[70] Péter Orsolya Márta: "Filios, et adoptiones faciunt" Az örökbefogadás a római jogban. Miskolci Jogi Szemle 2011, különszám, 114. o.
[71] A Római Köztársaság Kr. e. 451-450-ben összeállított, írásba foglalt törvényei.
[72] Az örökbefogadásnak ezt a fajtáját azért nevezik arrogationak, mert azt, aki örökbe fogad, megkérdezik (rogatur), azaz felhívják nyilatkozattételre, vajon akarja-e, hogy az, akit örökbe akar fogadni, jogszerűen a fia legyen.
[73] Brósz-Pólay: i. m. (1974) 161-162. o.
[74] "Mamercus Aemilius Lepidus Livianus (Princeps senatus, Kr. e. 1. század, Livius fia, az Aemilii Lepidi által adoptálva." https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3mai_n%C3%A9vad%C3%A1si_szok%C3%A1sok.
[75] https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%96r%C3%B6kbefogad%C3%A1s_az_%C3%B3kori_R%C3%B3m%C3%A1b.
[76] Kajtár - Herger: i. m. (2013) 78. o.
[77] Gyönki Viktória: A Skandináv társadalom a kora középkorban. Valóság 2012/6., 72-81. o.
[78] Rékasiné Adamkó: i. m. (2022) 16-17. o.
[79] Weiss Emilia: Az örökbefogadás néhány társadalmi és jogi kérdése. Magyar Tudomány 1997/2., 181. o.
[80] A Code Napoleon (Napóleon törvénykönyve), eredeti címén Code civil des Français (röviden: Code Civil) mint az európai államok kodifikációs tevékenységének mintaképe kisebb módosításokkal ma is hatályban van.
[81] Csiky Ottó - Filó Erika: Magyar Családjog 2. Budapest, HVG-ORAC, 2003, 203. o.
[82] ifj. Nagy Dezső: Politikai diktatúra és magánjog. Polgári Jog 1927/5., 291. o.
[83] Takács Tibor: Bonaparte hatása a francia magánjogi joganyag kodifikációjára. Miskolci Szemle 2007/1., 107. o.
[84] Rékasiné Adamkó: i. m. (2022) 15-16. o.
[85] Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch 1812. január 1-jén lépett hatályba az Osztrák-Magyar Monarchia örökös tartományaiban.
[86] Csapó Orsolya: A férfikép változásának vizsgálata az örökbefogadás során. Iustum Aequum Salutare 2022/3., 10. o.
[87] Homoki-Nagy Mária: Az Osztrák Polgári Törvénykönyv és a kiegyezés. Jogtörténeti Szemle 2007/3., 16. o.
[88] A Bürgerliches Gesetzbuch (BGB) 1900. január 1-jén lépett hatályba.
[89] Jenny Keating: A Child for Keeps: The History of Adoption in England, 1918-45. Palgrave Macmillan, 2008.
https://doi.org/10.1057/9780230582842
[90] Wilfried Schlüter - Szabó Helga: A német családi jog áttekintése. Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica 2013/2., 264-265. o.
[91] Ellen Herman: The Paradoxical Rationalization of Modern Adoption. Journal of Social History 2002/2., 339-385. o.
[92] René Hoksberge - Jan Ter Laak: Changing attitudes of adoptive parents in Northern European countries. in: David M. Brodzinsky - Jesús Palacios: Psychological Issues in Adoption: Research and Practice. Westport Praeger Publishers, 2005, 27-46. o. Ehhez kapcsolódik Jean-François Mignot könyve is, amelyben átfogó képet kapunk több nyugat-európai ország örökbefogadási gyakorlatáról 1900-2015 között, miután a gyermekek örökbefogadása szabályozottá vált Németországban (1900), Svédországban (1917), Franciaországban (1923), Angliában és Walesben (1927), valamint Olaszországban (1942). Jean-François Mignot: Child Adoption in Western Europe, 1900-2015. https://shs.hal.science/halshs-02008838
[93] Neményi - Takács: i. m. (2015) 68. o.
[94] Szilvási Léna: Az örökbefogadásról - másképpen. Esély 1997/2., 82. o.
[95] Marschalkó Linda: A nemzetközi örökbefogadás és a gyermek legjobb érdeke. Iustum Aequum Salutare 2013/4., 222-223. o.
[96] Ez a tendencia tapasztalható Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában, Norvégiában, Olaszországban, Spanyolországban és Svédországban. Ezzel szemben Magyarországon, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban továbbra is a hazai örökbefogadások aránya a magasabb.
[97] Herczog Mária: Roma gyerekek örökbefogadása Magyarországon. in: Somfai Balázs (szerk.): Ünnepi tanulmánykötet Filó Erika egyetemi docens 70. születésnapjára, Pécs, PTE ÁJK, 2010, 166-167. o.
[99] https://www.sos.hu/gyereksorsok/kenyszeradoptalasok-europaban/.
[100] Hazánkban a 2005. évi LXXX. törvény hirdette ki.
[101] Az utánkövetés célja az örökbefogadott gyermek családba történő beilleszkedésének, stabil identitástudata kialakulásának a megsegítése. Ennek érdekében egy szervezet az örökbefogadás lezárulása után is figyeli a gyemek beilleszkedését, tanácsadással segíti a nevelését, probléma esetén támogatja a családot. Az utánkövetést örökbefogadási tanácsadó és pszichológus végzi. Herger Csabáné - Katonáné Pehr Erika: Magyar családjog. Budapest, Novissima Kiadó, 2021, 185-186. o.
[102] Kálmán Renáta: Ne hagyj árván! Avagy a külföldre történő örökbefogadás hazai gyakorlata. Arsboni 2018/3-4., 51-54. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző c. egyetemi docens, Pécsi Tudományegyetem ÁJK.
Visszaugrás
