"Lehet némellykor úgy intézkedni, hogy a’ ki nem vérünk,
mégis mintha a’ volna, úgy örökösünk legyen."
Frank Ignác
"Amikor Sára nevetni látta az egyiptomi Hágár fiát, akit Hágár Ábrahámnak szült, ezt mondta Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálót a fiával együtt, mert nem örökölhet ennek a szolgálónak a fia az én fiammal, Izsákkal!"[1] Ebből a bibliai idézetből is kiderül, hogy az utódok öröklése már a kezdetek kezdetén fontos és jelentős volt az emberek számára. A család, mint a legkisebb társadalmi egység, nem pusztán az utódok nemzésének, nevelésének és tanításának köre volt, hanem az eszmei javakon túl az anyagi javak továbbvitelének útja is. Ezért olvasható számtalan és egy példa az egyik legrégebbi írásos forrásban, a Bibliában is arra nézve, hogy ki-mit tesz az örökségért, ahogy például Sára arra kéri férjét Ábrahámot, hogy egyik szolgálóját, aki fiút szült neki kergesse el, hogy közös gyermekük legyen az egyedüli örököse a családi vagyonnak. Nem kell azonban sokkal tovább lapozni, hogy Mózes történetét olvasva az egyik legelső örökbefogadás példáját lássuk: Mózest az anyja egy fonott kosárban a Nílus vízére ereszti és az egyiptomi király lánya emeli ki a vízből, gondjaiba fogadja és saját fiával együtt neveli fel. Számára természetesnek tűnik, hogy valaki más gyermekét felnevelje, taníttassa és gondoskodjon róla bármilyen közjogi okirat vagy magánjogi megállapodás nélkül, de persze fel sem merül benne, hogy az egyiptomi trónra Mózes lenne a jogosult.
Az örökbefogadás intézménye tehát több ezer éves múltra tekint vissza, ahogy ezt a tényt valamennyi neves családjogi szerző megemlíti műveinek bevezetőjében. Azonban, hogy milyen utat járt be ez az intézmény a magyar jogfejlődésben, mely fontos csomópontokon haladt át, amíg az államalapítást megelőzően fennálló hagyományból a ma mégannyira részletesen szabályozott családjogi intézmény lett, arra kevesen térnek ki kellő részletességgel. Jelen írás célja nyomon követni a rendelkezésre álló források egy részének segítségével, hogy hogyan alakult át az eredetileg kevés családjogi elemet hordozó, tulajdonképpen örökösödést biztosító eszköz egy alapvető jogi rokonságot teremtő családjogi intézménnyé; miként változott célkitűzése a több mint ezer éves magyar jogtörténet során; milyen alakiságokat igényelt a kezdetekben és milyeneket az újkori jogfejlődés évszázadában. Ez a szigorúan az örökbefogadás szabályozásának történetére koncentráló írás[2] egyfajta előkészítésként kíván szolgálni annak részletes elemzéséhez, hogy ma, a családjogi kódex Polgári Törvénykönyvbe történő integrálásának időszakában milyen alapvető változások várhatók ezen intézményt illetően.
Ahogy a magánjogi intézmények túlnyomó többsége, úgy az örökbefogadás is a római jogban jelent meg először, mint jogilag szabályozott aktus. Érdekes módon családjogi jellege a kezdetektől jelen volt, amennyiben a természetes utódok hiányát kívánta pótolni, hogy a leendő örökhagyó még életében gondoskodhasson arról, hogy legyen ki továbbvigye a nevét, vallási és egyéb kötelességeit, gondoskodjon fennmaradó családtagjairól amellett, hogy vagyonát örökölje. Így tehát az örökbefogadás, bár elsődleges célja az örökség továbbvitele volt, mégis mint családjogi intézmény jelent meg. Kezdeti közjogi jellegét relatív gyorsan a magánjogi elemek túlsúlya váltották fel, de az állami ellenőrzés sohasem szűnt meg.
A római jog az örökbefogadás két fajtáját ismerte: az arrogatiot és a szűkebb értelemben vett adoptiot. A legkorábbi írásos források csupán az arrogatioról beszélnek, amikor teljes jogú élemedett korú római polgár törvényes örökös hiányában egy másik serdült, teljes jogú római polgárt fogadott örökbe. Az adoptio szűkebb értelemben, amikor serdületlen római polgár az örökbefogadott, csak valamivel később alakult ki.[3] Ezen jogügylet kezdeti formáiban az alapvető kérdés a résztvevő felek státusára irányult: az örökbefogadással a korai korszakban az örökbefogadott az örökbefogadó patria potestasa (atyai hatalma) alá került, és az arrogált férfi számára "az örökbefogadás capitis deminutio minimat jelentett, minthogy más agnatus családba került bele,"[4] ami egyben magyarázta az ügylet közjogi jellegét is. Mindkét család, az örökbefogadóé és az örökbefogadotté egyaránt érintett volt a kérdésben, sőt a teljes agnát rokonság alakulását befolyásolhatta egy-egy ilyen aktus, így az esetleges visszaélések elkerülése érdekében volt szükség állami kontrollra.[5]
A római kor jogfejlődése során azonban idővel enyhültek a formai szempontból is megkötött szabályok. "A iustinianusi jogban (…) az adoptio immár csak akkor eredményezett apai hatalmat, ha az örökbefogadó az örökbefogadott felmenője volt (adoptio plena), ellenkező esetben csupán öröklési jogot biztosított az örökbefogadó után (adoptio minus plena, amely tehát inkább egyfajta végrendelkezési formaként szolgált). (…) Adoptio minus plena esetében az örökbefogadott továbbra is vér szerinti apja hatalma alatt maradt. Ebben a formában kivételesen (elvesztett gyermekük helyet), eseti császári engedély alapján nők is adoptálhattak."[6] Nem sokkal később pedig, ugyancsak az atyai hatalom átszállása nélkül már nők is fogadhattak örökbe[7]. Tekintettel azonban arra, hogy a római jogi örökbefogadás "lényeges kelléke volt, hogy az örökbefogadó atyai hatalmat szerezzen az örökbefogadott gyermeke fellett," és "nő nem gyakorolhatta a római jogi atyai hatalmat, a patria potestas-t," így a női örökbefogadás nem volt teljes hatásúnak tekinthető, csupán örökösödési jogot biztosított a felek számára.[8]
Földrajzi szempontból már a magyar államalapítást jóval megelőző időkben, a Római Birodalom Pannónia tartományában is sor kerülhetett a fent említett módon örökbefogadásra. Személyes feljegyzések, napló bejegyzések utalnak csupán arra, hogy a magyar állam kezdeteitől a reneszánsz évszázadáig miként lehetett örökbe fogadni, illetve hogy ennek a jogügyletnek volt-e akkoriban bármilyen írásos szabálya. Werbőczy Hármaskönyve, mint a középkori magyar jogélet legmegbízhatóbb és legautentikusabb forrása, ismerte ezt az intézményt - egyben ez számít az első írásos nyomnak az örökbefogadás hazai történetében[9] -, így alappal feltételezhető, hogy a XVI. századot megelőző években is voltak már adoptiók; egyesek szerint jelentős szerepet is játszottak hazánk közéletében tekintve, hogy jelentősen befolyásolni tudták a nemesi birtokstruktúrát[10]. A magyar jogfejlődés egyik sajátosságaként említhető azonban, hogy Werbőczy korában az örökbefogadás túlnyomórészt vagyoni jelentőséggel bírt.[11] Ékes nyelvezete, mely szerint "még más módon is lesznek nemesek, ugyanis örökbefogadás útján"[12] egyértelműen arra utal, hogy ez az intézmény a korabeli jogban egy öröklést elősegítő és nemességet származtató eszköz volt. Az eljárás lényegét tekintve megfelelt a mai fogalmak szerinti örökbefogadásnak. A Hármaskönyv két formát ismert: a fiúvá és a testvérré fogadást. Előbbinek feltétele volt, hogy a nemesnek ne legyen törvényes fiú utóda és a király engedélyezze az ügyletet, különös tekintettel arra, hogy ezzel egy időben az örökbefogadott nemességet is szerzett, illetve az ősiség törvénye által megkötött családi birtokra is jogosultságot nyert. A testvérré fogadás ettől eltért, amennyiben csak nemesek között állhatott fenn.[13] A Werbőczy féle örökbefogadás feltételeit illetően Frank Ignác fogalmazott egyértelműen: "egygy oldalú lehet, vagy kölcsönös, viszszonos, simplex vel mutua adoptio; az utóbbi Verbőczinél különösebb értelemben contractus, öszszeszövetkezés; másutt colligatio bonorum, javak öszszekötése. Mindenkor pedig szükséges, hogy a’ fogadónak hatalma legyen a szabad intézkedésre, mint önnön vére, mint a’ királyi Kincs ellenében".[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
