A Római Szerződéssel létrehozott Európai Gazdasági Közösség elsődleges céljának, a tagállamok közötti gazdasági integráció eléréséhez az EGK megalapításakor nem látszott szükségesnek, hogy a tagállamok polgári jogi, polgári eljárásjogi és nemzetközi magánjogi szabályait a Római Szerződés szabályozási körébe vonják. A Szerződés ezért a 220. cikkben (a jelenlegi 293. cikkben) - anélkül, hogy jogalkotási hatáskörrel ruházta volna fel a Közösség szerveit - egyebek mellett - csupán annyit rögzített, hogy:
"Amennyiben szükséges, a tagállamok tárgyalásokat folytatnak egymás közt, hogy az állampolgárok érdekében biztosítsák:
- a társaságok kölcsönös elismerését;
- a bírói döntések és ítéletek kölcsönös elismerését és a végrehajtásra vonatkozó formaságok egyszerűsítését."
Tekintettel arra, hogy a bírói döntések és ítéletek kölcsönös elismeréséhez és végrehajtásához fontos gazdasági érdekek fűződtek, a Bizottság már 1959-ben kezdeményezte az erre vonatkozó tárgyalások megkezdését, egyértelművé téve, hogy a 220. cikkben említett "szükségesség" fennáll.1 A Bizottság rámutatott, hogy valódi belső piacot csak akkor lehet létrehozni, ha biztosítható a megfelelő jogvédelem. Miután a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóság a tagállamok szuverenitásából vezethető le, és miután a bírói döntéseknek csak az egyes tagállamok területén van hatásuk, a jogvédelemnek és a jogbiztonságnak a Közösségeken belül alapvető garanciája a tagállamok erre vonatkozó megállapodása.
A Bizottság állásfoglalását követően 1960 februárjában elhatározták egy szakértői bizottság felállítását, mely 1964-ben elfogadta a Brüsszeli Egyezmény előzetes tervezetét. Az 1966-ban véglegesített tervezet alapján 1968-ban aláírták a Brüsszeli Egyezményt, mely 1973. február 1-jén lépett hatályba.
A polgári és kereskedelmi ügyekben a bírói ítéletek kölcsönös elismerésének és végrehajtásának garantálása logikusan vetette fel a kollíziós szabályozás egységesítésének igényét. Könnyen belátható volt, hogy a Brüsszeli Egyezmény által az EGK tagállamaiban lakóhellyel (székhellyel) rendelkező személyek számára megnyitott szabadság, arra vonatkozólag, hogy a párhuzamos joghatósági szabályokkal élve, az eljárást az alperes lakóhelyén kívüli tagállamban is megindíthatják, és az ebben az államban hozott ítélet az egyezményhez csatlakozott valamennyi tagállamban végrehajtható, annak veszélyét idézte fel, hogy a fórum megválasztása során elsősorban azt fogják mérlegelni a felperesek, hogy melyik tagállam bírósága milyen anyagi jogi szabályok alapján bírálja el az ügyet. A forum shopping - amit Európában a szakirodalom általában problematikusnak tart2 - csak akkor küszöbölhető ki, ha az alkalmazandó anyagi jog tekintetében nincs különbség a tagállamok között. Ezt kétféle módon lehet elérni: Vagy az anyagi jog egységesítésével, vagy pedig a kollíziós szabályok egységesítése révén. Az anyagi jogi jogegységesítés gondolata akkoriban még nem vetődött fel, megvalósíthatósága jelenleg is kérdéses. Kevésbé tűnt illuzórikusnak a kollíziós szabályozás egységesítése. Éppen ezért terjesztettek a Bizottság elé már 1967-ben egy olyan javaslatot a belga a holland és a luxemburgi kormány nevében, amely azt célozta, hogy az akkoriban átdolgozott Benelux tervezet alapulvételével kerüljön sor a kollíziós jog egységesítésére. A javaslat indokai között szerepelt, hogy az eltérő kollíziós szabályozás nehézségeket okoz a jogalkalmazásban és végső soron hátráltatja az egységes belső piac kialakulását.
A kezdeményezést a Bizottság magáévá tette. A Bizottság a kollíziós jog egységesítésének indokait és céljait a következőkben jelölte meg: A javaslat megvalósításával - a tagállamokra kötelező nemzetközi szerződésektől eltekintve - valamennyi tagállamban azonos kollíziós szabályok lesznek hatályban. Ez önmagában lendületet ad a további jogegységesítésnek, emellett növeli a jogbiztonságot és erősíti a jogviszonyok stabilitását. A javaslat előterjesztőit az a törekvés is vezette, hogy elébe vágjanak a kollíziós szabályozás tagállamok közötti további differenciálódásának, valamint az is, hogy kiküszöböljék a fent már említett nemkívánatos forum shopping veszélyét.
A kollíziós jog egységesítésének szakértői munkálatai 1969-ben kezdődtek meg. Csaknem egységes álláspont alakult ki arra vonatkozólag, hogy a kollíziós jog egységesítésének ki kell terjednie az általános szabályokra, a dologi jogra és a kötelmi jogra. Egyetértés volt abban is, hogy, bár a tervezett szabályozás nem alapul közvetlenül a Római Szerződés 220. cikkén, mégis természetes következménye, mintegy folytatása a Brüsszeli Egyezménynek. A Bizottság 1970 januárjában felhatalmazta a szakértői testületet, hogy folytassák a jogegységesítésre irányuló munkálatokat, négy területet jelölve meg elsőlegesnek: Ezek a dologi jog, a szerződéses kötelmek, a szerződésen kívüli kötelmi viszonyok, a jogügyletek alakiságaira és a bizonyításra vonatkozó szabályok, továbbá az általános kérdések (vissza- és továbbutalás, minősítés, a külföldi jog alkalmazása, szerzett jogok, közrend, jogképesség és képviselet). A fenti jogterületek közül a szakértők végül csak a kötelmi jogra vonatkozó részt dolgozták ki és az erre vonatkozó javaslatot 1972 őszén véglegesítették. Az Egyesült Királyságnak, Írországnak és Dániának a Közösséghez 1973. január elsejével bekövetkezett csatlakozása a kollíziós jog egységesítésének folyamatát lelassította. Az új tagállamok szakértőivel kibővített szakértői testület felülvizsgálta az előzetes tervezetet. Nyilvánvalóvá vált, hogy - különösen a kontinentális jog és a common law között a kollíziós jogban is megmutatkozó erőteljes különbségek miatt, rövidtávon nem lehetséges a kollíziós jog valamennyi, az előzetes tervezetben előirányzott területének egységesítése. A szakértői testület 1978 márciusi ülésén ezért végül úgy határozott, hogy első lépcsőben csak a szerződések kollíziós szabályainak egységesítését hajtják végre. A tervezet 1979-ben készült el. Ezzel egy időben Mario Giuliano és Paul Lagarde professzorok részletes kommentárt készítettek az egyezménytervezethez.
A végleges szöveget 1980 áprilisában fogadták el a kormányok javaslatainak figyelembevételével és az egyezményt Rómában 1980. június 19-én Belgium, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg és Olaszország képviselője írta alá. A hatályba lépésre a hetedik ratifikációs okmány letétbe helyezését követő harmadik hónap első napján, 1990. április 1-jén került sor.3
Az ily módon a régi tagállamok többségében hatályba lépett egységes kollíziós szabályok tehát klasszikus multilaterális nemzetközi egyezménnyel kerültek megalkotásra. Ennek egyik következménye, hogy az egyezmény egyes rendelkezéseihez fenntartások tehetők, ami már önmagában kétségeket ébreszt az egységességet illetően.
A másik probléma, hogy tekintettel arra, hogy az egyezmény közösségi jogforrási jellege legalábbis vitatható - nem alapul közvetlenül az EKSZ 220. cikkén, hanem ún. "szabad" egyezmények4 körébe sorolható - annak értelmezésére az Európai Bíróság nem rendelkezett hatáskörrel. Ez felidézte annak a veszélyét, hogy az egységes normaszöveget az egyezményt alkalmazó nemzeti bíróságok nemzeti hagyományaiknak megfelelően, eltérően fogják értelmezni. Autentikus értelmezési kompetencia hiányában viszont csak annyit lehetett kimondani az egyezmény 18. cikkében, hogy: A megelőző egységes szabályok értelmezése és alkalmazása során figyelembe kell venni azok nemzetközi jellegét és azt annak kívánatosságát, hogy értelmezésük és alkalmazásuk egységes módon történjen. Ez a normaszöveg egyébként szinte szó szerint megegyezik a Bécsi Vételi Egyezmény azonos célú rendelkezésével, és ez az a maximum, amely ilyen esetekben elvárásként megfogalmazható.5
A tagállamok ennek a nemkívánatos helyzetnek a megoldása érdekében már az egyezmény kihirdetésekor közös nyilatkozatban fejezték ki szándékukat, hogy megvizsgálják annak lehetőségét, hogy meghatározott hatáskörrel ruházzák fel az Európai Bíróságot. 1988. december 19-én két jegyzőkönyvet6 csatoltak az egyezményhez, mellyel ez a hatáskörrel való felruházás megtörtént. Az első jegyzőkönyv azokat a fórumokat sorolja fel, amelyek előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezhetnek az Európai Bíróság előtt, ha az előttük folyamatban lévő ügy eldöntése az egyezmény valamely rendelkezésének értelmezését kívánja meg. A második jegyzőkönyv az értelmezési hatáskörök átruházásáról rendelkezik. E jegyzőkönyvek viszonylag hosszú idő eltelte után csak 2004. augusztus elsején léptek hatályba.
A Római Egyezmény zárt egyezmény, melynek részesei csak az Unió tagállamai lehetnek. A bővülési folyamat során az új tagállamok csatlakozása viszonylag hosszú időt vett igénybe. Magyarország és a vele egy időben csatlakozott másik kilenc állam valamint az Unió 15 régi tagállama - felgyorsítandó ezt a csatlakozási folyamatot - Brüsszelben 2005. április 14-én aláírta a Csatlakozási Egyezményt melynek értelmében a tízek csatlakoznak a módosított, kiegészített és egységes szerkezetbe foglalt egyezményhez, valamint az első és második jegyzőkönyvhöz. A csatlakozási egyezményt Magyarországon a 2006. évi XXVIII. törvény hirdette ki, hatálybalépésének időpontja 2006. június 1-je volt.7
A viszonylag bonyolult csatlakozási folyamat egyszerűsítése és lerövidítése érdekében a Bulgária és Románia csatlakozására vonatkozó 2005. évi aktus egyszerűsített csatlakozási eljárást vezetett be e két országnak a tagállamok által kötött egyezményekhez és jegyzőkönyvekhez való csatlakozása céljából.8 A hosszadalmas eljárás helyett Bulgária és Románia a csatlakozási okmány értelmében ezen egyezmények tagjává válik. A hatálybalépés napjáról a Tanács határozatot hoz és végrehajtja a két új tagállam csatlakozásához szükséges valamennyi módosítást.9
A Római Egyezmény 1. cikk 1. bekezdése értelmében az egyezmény szabályait a szerződéses kötelmekre olyan tényállások esetén kell alkalmazni, amelyek különböző államok jogához kapcsolódnak.
Az egyezmény hatályával kapcsolatos fontos, és a magyar jogtudományban illetve az igazságügyi apparátusban nem teljesen azonosan megítélt kérdés az egyezmény hatályának kérdése. A nemzetközi magánjogi szakirodalom egységesen képviseli azt az álláspontot, amit az egyezmény 1. cikke 1. bekezdésének nyelvtani értelmezése is alátámaszt, hogy az egyezmény erga omnes hatállyal bír, azaz kollíziós szabályait a tárgyi hatálya körében felmerülő tényállásokra nem csak akkor kell alkalmazni, ha az összeütközés kizárólag a tagállami jogok között merül fel (belső kollíziók), hanem minden nemzetközi elemmel rendelkező szerződés tekintetében, ha felmerül az alkalmazandó jog meghatározásának szükségessége. (tehát harmadik államokkal összefüggő tényállások esetében is).10 Ez azért is fontos kérdés, mert egyúttal az egyezmény alkotta kollíziós szabályok és a Nemzetközi Magánjogi Kódex (az 1979. évi 13. tvr.) viszonyát is meghatározza. A Kódex szabályait a magyar bíróságok csak akkor alkalmazhatják, ha olyan szerződésre vonatkozólag kell meghatározni az irányadó jogot, melyre az egyezmény tárgyi hatályánál fogva nem terjed ki és a kérdéses szerződésre a másodlagos közösségi jog nem állapít meg egyéb - irányelvi - szabályokat.11
Az 1. cikk 2. bekezdése szerint nem terjed ki az egyezmény tárgyi hatálya egyebek között a
- természetes személyek személyi állapotával, illetve jog- és cselekvőképességével kapcsolatos kérdésekre;
- azokra a szerződéses kötelmekre, amelyek végrendeletekre és öröklésre, házassági vagyonjogi viszonyokra, vonatkoznak, továbbá családi jogi kötelezettségekből erednek, ideértve a házasságon kívül született gyermekkel szembeni tartási kötelezettséget is;
- a váltók, csekkek és saját váltók, valamint egyéb forgatható értékpapírok alapján létrejövő kötelezettségekre abban a mértékben, amennyiben a kötelezettségek azok forgatható jellegéből származnak;
- a választottbírósági megállapodásokra és a joghatósági kikötésekre;
- a társasági jogot, az egyesületi jogot, valamint a jogi személyekre vonatkozó jogot érintő kérdésekre;
- arra a kérdésre, hogy a képviselő kötelezettséget vállalhat-e harmadik személyekkel szemben arra nézve, akit állítása szerint képvisel, valamint, hogy egy társaság, egyesület, vagy jogi személy szerve kötelezettséget vállalhat-e harmadik személlyel szemben a társaság, az egyesület, vagy a jogi személy nevében;
- célvagyon (trust) alapítására, valamint az alapítók, a vagyonkezelők és a kedvezményezettek közötti jogviszonyra;
- a 14. cikkben foglaltak kivételével a bizonyítási eljárásra.
Igen érdekesen alakult a biztosítási szerződésekre alkalmazandó közösségi kollíziós szabályok kérdése. Maga a Római Egyezmény az 1. cikk 3. bekezdésében úgy rendelkezik, hogy szabályai nem vonatkoznak azokra a biztosítási szerződésekre, amelyek a tagállamok területén jelentkező kockázatokat fedezik. Annak megállapítása érdekében, hogy vajon a kockázat e területeken jelentkezik-e, a bíróság saját belső jogát alkalmazza.
Ez a megszorítás azonban nem vonatkozik a viszontbiztosítási szerződésekre. E szabályozásból mindemellett nem az következik, hogy a Római Egyezmény hatálya alá nem tartozó biztosítási szerződésekre az autonóm nemzeti kollíziós szabályok lennének irányadók, mert a biztosításokra vonatkozó kollíziós szabályozás a múlt század nyocvanas évei óta részben irányelvek útján ment végbe. A vagyon- és életbiztosítási irányelvek által alkotott kollíziós szabályok - melyeket a tagállamok kötelesek voltak nemzeti jogukba átültetni12 - alkalmazandók a belső kollíziókra a direktbiztosítások tekintetében. Elméletileg (de csak elméletileg) az autonóm nemzeti kollíziós szabályok akkor érvényesülnek, ha a Közösségen belüli kockázatok biztosítására Közösségen kívüli székhellyel rendelkező biztosítótársaság szerződik - ekkor a tényállás ugyanis nem teljesen intern - de ez gyakorlatilag nem valósulhat meg, mert ilyenkor a biztosítónak a Közösségben ügynökséget, vagy fióktelepet kell létrehoznia. A lényeg tehát az, hogy a biztosítási szerződésekre kétféle közösségi eredetű kollíziós szabályozás van hatályban, ami igencsak megnehezíti a jogalkalmazók dolgát és ezen a téren az egységes kollíziós szabályozás, ami a Római Egyezmény célja volt, csorbát szenvedett.
Az egyezmény 2. cikke értelmében az egyezmény szerint meghatározott jogot akkor is alkalmazni kell, ha e jog nem egy szerződő állam joga. Ez a rendelkezés az egyezmény univerzális alkalmazását teszi egyértelművé. Az egyezmény értelmében a felek által alkalmazni rendelt, vagy ennek hiányában az objektíve irányadó jog tehát attól függetlenül alkalmazandó, hogy szerződő állam, vagy harmadik ország jogáról van-e szó. Ettől a rendelkezéstől független az a kérdés, hogy a harmadik államok jogának alkalmazása által felvetett problémákat hogyan oldja meg a közösségi jog.
A 3. cikk 1. bekezdése szerint a szerződésre a felek által választott jog az irányadó. A jogválasztásnak kifejezettnek kell lennie, vagy annak a szerződés rendelkezéseiből, illetve az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapíthatónak kell lennie. Választásukkal a felek a szerződés egészére, vagy annak csak egy részére alkalmazandó jogot határozhatják meg.
A Római Egyezmény azzal, hogy az alkalmazandó jog meghatározására vonatkozó szabályok között elsődlegesen a szabad jogválasztást kodifikálta, általános európai normává tette az addig is csaknem kivétel nélkül érvényesülő akarati autonómiát a nemzetközi szerződési jogban. Ennek ellenére fontos a felek jogválasztási szabadságának normatív megfogalmazása, mert a szerződő felek akarati autonómiája az egyezmény megalkotásakor több tagállamban csak a bírói gyakorlatban érvényesült, azt nem mindenütt kodifikálták.13
A felek jogválasztási szabadságának rögzítése tehát nem tekinthető újdonságnak. Sokkal fontosabb ezen alapelv leszögezésénél a jogválasztásra vonatkozó részletszabályok megalkotása. A 3. cikk (1) bekezdése a jogválasztásnak, mint alapvető szabálynak a deklarálása után kitér a hallgatólagos jogválasztás kérdésére, valamint arra is, hogy a jogválasztás a szerződés egy részére is vonatkozhat.14
A hallgatólagos jogválasztásról az egyezmény értelmében akkor van szó, ha azt ugyan kifejezetten nem tartalmazza a szerződés, de a jogválasztás kellő bizonyossággal következik a szerződés rendelkezéseiből, vagy az eset összes körülményeiből. A szabály értelmezéséből világosan következik, hogy jogválasztásról csak akkor lehet szó, ha a felek jogválasztásra irányuló akarata kétséget kizáróan megállapítható. Éppen ebben rejlik ugyanakkor a hallgatólagos jogválasztásra vonatkozó szabály alkalmazásának nehézsége. Az egyes nemzeti bíróságok ugyanis tradicionálisan különböző módon húzták meg a határt a hallgatólagos és a hipotetikus jogválasztás között. Hipotetikus jogválasztásnak tekintjük azt, amikor a felek akarata nem állapítható meg és a bíróság a felek tényleges akarata helyett azok feltételezett akaratára hagyatkozik, azaz tulajdonképpen a felekre hivatkozva ugyan, de tőlük függetlenül, maga határozza meg az irányadó jogot. A hipotetikus jogválasztásra a Római Egyezmény nem ad lehetőséget.
A 3. cikk (2) bekezdése szerint a felek bármikor megállapodhatnak abban, hogy a szerződést a korábban - az e cikk szerinti korábbi jogválasztás, illetve az ezen egyezmény más rendelkezései alapján - irányadó jog helyett egy másik jog rendelkezései alá vonják. A szerződés alkalmazandó jogra vonatkozó rendelkezéseinek a szerződéskötés után bekövetkezett módosítása a szerződés 9. cikk szerinti alaki érvényességét nem érinti és harmadik személyek jogait nem sérti.
Több tagállam jogában tisztázatlan volt az a kérdés is, hogy mennyiben változtatható meg a szerződésre irányadó jog, vagy másképpen fogalmazva, módosítható-e a lex contractus. Jogdogmatikailag ezt a kérdést a német jogtudomány már a 20. század harmincas éveiben tisztázta. A jogválasztás olyan szerződésnek tekintendő, amellyel a felek az irányadó jogot határozzák meg (Verweisungsvertrag).15 A szerződés a felek konszenzusával természetesen módosítható. Az egyezmény szövegéből egyértelműen következik, hogy a szerződésre irányadó jog úgy is módosulhat, hogy a felek egy olyan szerződésre, melyre vonatkozólag a szerződés megkötésekor jogot nem választottak, meghatározzák az irányadó jogot, és úgy is, hogy a már korábban (a szerződés megkötésekor, vagy később) választott jog helyett egy másik jogot választanak a szerződésükre.
A választott jog módosulása ugyanakkor több szempontból is korlátozásnak van alávetve. Miután a szerződés alaki érvényességét a 9. cikk értelmében - alternatíve - az arra irányadó jog határozza meg, ennek a jognak a megváltozása alaki szempontból egy érvényes szerződés érvénytelenné válását eredményezhetné, ha a megváltozott irányadó jog szerint a szerződés alakilag nem lenne érvényes. Adott esetben éppen a felek kellően meg nem fontolt jogválasztása vezethetne a szerződés alaki érvénytelenségéhez. A szerződés alaki érvényességének fenntartásához fűződő jogpolitikai érdek fontossága indokolja, hogy az irányadó jog utólagos megváltoztatása nem érinti a szerződés alaki érvényességét. Hasonlóan méltánytalan lenne, ha az irányadó jog utólagos megváltoztatása révén harmadik személyek jogai szenvednének csorbát. Ezért a lex contractus utólagos megváltozása harmadik személyek jogait nem sértheti.
A modern nemzetközi szerződési jogban vannak olyan alaptételek, amelyek ma már szinte kivétel nélkül minden jogrendszerben elfogadottak. Ilyenek a fent már ismertetett szabályok is, és ilyennek tekinthető az is, hogy a jogválasztás nem anyagi jogi, hanem kollíziós jellegű, valamint hogy a választott jognak semmilyen kapcsolatban nem kell állnia a szerződéssel, vagy a felekkel. Az utóbbi tételt a Római Egyezmény kifejezetten nem mondja ki. Érinti viszont az anyagi jogi jogválasztás kérdését.
Mint hangsúlyoztuk, a jogválasztás legyen az akár kifejezett, akár hallgatólagos, a modern nemzetközi magánjogban kollíziós jellegű. Ez azt jelenti, hogy a szerződő felek a jelentős nemzetközi elemmel rendelkező szerződésükre, az arra egyébként (jogválasztás hiányában) alkalmazandó jogra tekintet nélkül választhatnak jogot és az így meghatározott lex contractus teljes egészében az objektív szerződési statútum, azaz a jogválasztás hiányában irányadó jog helyébe lép. Nem kötik tehát a szerződő feleket az objektíve a szerződésre irányadó jog kógens szabályai sem.
A Római Egyezmény alkotói - nyilvánvalóan attól a szándéktól vezettetve, hogy a jogválasztás szabadságának teljességét kifejezésre juttassák - a 3. cikk (3) bekezdésébe foglalták azt a szabályt, melynek értelmében a felek olyan szerződésükre is választhatnak jogot, amelyben nincs nemzetközi elem. A 3. cikk (3) bekezdése szerint ugyanis: amennyiben a jogválasztás időpontjában valamennyi egyéb tényállási elem (ti. a jogválasztáson kívüli B. L.) kizárólag egy adott országhoz kapcsolódik, úgy a külföldi jog felek által történő kiválasztása - függetlenül attól, hogy együtt jár-e egy külföldi bíróság joghatóságának kikötésével, vagy sem - nem érinti az adott állam azon jogszabályainak alkalmazását, amelyektől szerződés útján nem lehet eltérni, a továbbaikban: kötelező szabályok. (A német, illetve az angol szövegben "zwingende Bestimmungen" és "mandatory rules").
Ennek a rendelkezésnek az értelmezése kezdetben némi zavart okozott az elmélet számára. Többséginek volt mégis tekinthető az a felfogás, amely szerint ez a szabály a nemzetközi elemmel nem rendelkező szerződések vonatkozásában kimondja az anyagi jogi értelemben vett jogválasztás lehetőségét.16 Fontos kiemelni, hogy a jogalkotó intenciója szerint a jogválasztás és egy esetleges joghatósági kikötés nem teszi nemzetközivé a szerződést, ha az, e két mozzanattól eltekintve, csak egyetlen állam jogához kapcsolódik. A szerződésre ilyenkor objektíve ennek az államnak a joga irányadó. Ha a felek - élve a 3. cikk (3) bekezdése adta jogukkal - egy ilyen szerződésre jogot választanak, ezt csak anyagi értelemben véve tehetik meg, azaz nem térhetnek el az egyébként a szerződésre irányadó jog kógens rendelkezéseitől. Ez a magyarázat konzekvens és logikus. A kérdés megítélését mégis az tette problematikussá, hogy - mint látni fogjuk - az egyezmény a "kötelező szabályok" terminus technikust több helyen, részben eltérő tartalommal használja.17
Más kérdés, hogy miért volt egyáltalán szükség a fenti rendelkezésre. Az elméletben ugyanis nem vitatott, hogy anyagi értelemben a belföldi szerződésekre is lehet jogot választani, mintegy meghatározva a szerződés tartalmát a diszpozitivitás adta keretek között a külföldi jognak a szerződésbe való belefoglalásával (incorporation of foreign law).
Míg a jogválasztás tekintetében a Római Egyezmény a tagállamokban mindenütt elfogadott alapelvet kodifikált, addig a jogválasztás hiányában alkalmazandó jog meghatározására vonatkozólag ilyen egységesen érvényesülő elvről, vagy gyakorlatról az egyezmény megalkotásakor nem lehetett beszélni. Ahol volt tételes jogi szabályozás (pl. Olaszország) ott a szabály meglehetősen merev volt. Angliában ugyanakkor a bírói gyakorlat a huszadik század közepétől kezdve a "proper law of the contract" meghatározásánál a szerződés valamennyi lényeges elemét mérlegre tette. Ennek a megoldásnak a gyengéje az előreláthatóság hiánya volt. A többi tagállam gyakorlata is változatos képet mutatott. Franciaországban elsősorban a felek feltételezett (hipotetikus) akaratát kutatták, Dánia - más északi országokhoz hasonlóan - a legszorosabb kapcsolat alapulvételével próbálta meghatározni az irányadó jogot. A német bírói gyakorlatban a felek hallgatólagos akarata megállapíthatóságának hiányában - Savigny nyomán - a teljesítési hely jogát tekintették irányadónak.18
Az egyezmény 4. cikke az objektíve irányadó jog meghatározására olyan szabályt iktatott be, amelyet ebben a formában egyetlen akkori tagállam joga sem ismert. Ez a szabály a "jellemző szolgáltatás" szabálya, amelyet a svájci Adolf von Schnitzer dolgozott ki a huszadik század harmincas éveiben.19 Schnitzer felismerte, hogy az addig a szerződések jogában alkalmazott objektív kapcsoló szabályok nem voltak egyértelműek és nem magából a szerződésből indultak ki, hanem külső jegyek alapján próbálták meghatározni az irányadó jogot. A huszadik század elején annyi változás történt, hogy az Institut de Droit International 1908. évi firenzei ülésén20 új irányt szabott a jogfejlődésnek, amikor azt hangsúlyozta, hogy nem általánosságban, hanem szerződéstípusonként célszerű meghatározni az irányadó jogot. Ezt az elvet követte néhány európai törvénytervezet és kodifikáció (pl. az 1926-os lengyel és az 1948-as csehszlovák törvény) a század első felében, külön-külön meghatározva az irányadó jogot pl. a fuvarozási, a biztosítási, vagy a munkaszerződésekre, valamint a vásárokon és piacokon kötött ügyletekre. A bankügyleteknél, a biztosítási ügyleteknél és a fuvarozási szerződéseknél ez a blankettaszerződések esetében általában a bank, a biztosító, illetve a fuvarozó székhelyének állama szerinti jog volt.
Ezt a kiindulópontot alapul véve Schnitzer kifejlesztette azt az elvet, hogy a kereskedelmi ügyleteknél az irányadó jog jogválasztás hiányában annak a félnek a telephelye-székhelye határozza meg, aki a szerződésre jellemző szolgáltatást nyújtja.21 Ez a fél a kereskedő, aki meghatározhatatlan számú szerződést köt különböző ügyfelekkel. Schnitzer ezt az elvet később kiterjesztette a magánjogi szerződésekre is.22 A jellemző szolgáltatást nyújtó fél általában ezeknél a szerződéseknél is meghatározható, mégpedig kétség esetén negatív módon: Az egyik fél piaci viszonyok között általában díjat, ellenértéket fizet a jellemző szolgáltatásért. A szerződésre tehát a másik fél szolgáltatása a jellemző, ezért az ő szerződéskötéskori székhelyének, telephelyének jogát kell alkalmazni.
Az egyezmény 4. cikkének (1) bekezdése a jellemző szolgáltatás elvét vélelemként állítja fel, de kiindulópontja nem ez, hanem a legszorosabb kapcsolat generálklauzulája: amennyiben a szerződésre alkalmazandó jogról nem született a 3. cikk szerinti megállapodás (jogválasztás B. L.) úgy a szerződésre azon ország joga az irányadó, amelyhez az a legszorosabban kapcsolódik. Azonban a szerződés olyan elkülöníthető részére, amely egy másik országgal áll szorosabb kapcsolatban, kivételesen az érintett másik ország joga lehet az irányadó. Hasonlóan a jogválasztásnál követett gondolatmenethez az egyezmény alkotói az objektíve irányadó jog körében is helyt adnak a szerződés ún. "feldarabolásának" (dépeçage).
A jellemző szolgáltatás melletti vélelmet a (2) bekezdés állítja fel, amikor kimondja, hogy: E cikk (5) bekezdésének rendelkezéseire is figyelemmel, vélelmezni kell, hogy a szerződés azon országgal áll a legszorosabb kapcsolatban, ahol a szerződés jellegéből adódó teljesítést végző félnek a szerződés megkötésekor a szokásos tartózkodási helye található, illetve társaság, egyesület,vagy más jogi személy esetében központi ügyvezetésének helye található. Amennyiben azonban a szerződést az említett fél szakmai, vagy üzleti tevékenységének gyakorlása körében kötik meg, úgy azt kell vélelmezni, hogy a tevékenység végzésének központja szerinti ország mutatja fel a legszorosabb kapcsolatot a szerződéssel, illetve ha a szerződési feltételek alapján a teljesítésre a tevékenység végzésének központján kívüli más telephelyen kerül sor, úgy az e telephely szerinti ország.
Kivételt képeznek az ingatlanok [(3) bekezdés]. E cikk (2) bekezdésének rendelkezései ellenére, amennyiben a szerződés tárgya ingatlanhoz fűződő dologi jog vagy ingatlan használatával kapcsolatos jog, úgy vélelmezni kell, hogy a szerződés a legszorosabb kapcsolatban az ingatlan fekvése szerinti országgal áll.
Az árufuvarozási szerződésekre a 4. bekezdés értelmében speciális szabály vonatkozik: A fuvarozási szerződésre nem vonatkozik a (2) bekezdés szerinti vélelem. Ilyen szerződés esetében, ha a szerződés megkötésekor a fuvarozó tevékenysége végzésének központja szerinti ország megegyezik a berakodás, vagy a kirakodás helye vagy a feladó tevékenysége végzésének központja szerinti országgal, úgy vélelmezni kell, hogy a szerződés a legszorosabb kapcsolatban ezzel az országgal áll.
A fuvarozó fő telephelye szerinti ország joga tehát csak akkor alkalmazható, ha abban az államban van a berakodás, vagy a kirakodás helye is, vagy a feladó fő telephelye. Ez a speciális szabály túlzottan bonyolult és nem indokolható racionális érvekkel.
A 4. cikk (5) bekezdése kimondja, hogy: A (2) bekezdés szabálya nem alkalmazható, ha nem állapítható meg a jellemző szolgáltatás. A (2), (3) és (4) bekezdés szerinti vélelmek nem alkalmazhatóak, ha a körülmények összessége arra utal, hogy a szerződés egy másik országgal szorosabb kapcsolatban áll.
Az egyezménynek a szerződésre jogválasztás hiányában irányadó jogot meghatározó szabályrendszerét lezáró (5) bekezdés második mondatában foglalt rendelkezést az ún. menekülési klauzulát, (escape clause) annak túlzott rugalmassága, és ez által jogbizonytalanságot generáló jellege miatt számos kritika érte, amelyek nagyrészt megalapozottnak bizonyultak.23
Új elemként jelent meg a Római Egyezményben a fogyasztói szerződésekre és az egyéni munkavállalók munkaszerződéseire vonatkozó speciális szabályozás, melynek lényege, hogy a gyengébb fél érdekeire tekintettel korlátozza a jogválasztást, és speciális szabályokat állít fel a jogválasztás hiányában irányadó jog meghatározására. Mint láttuk, Schnitzer a jellemző szolgáltatás elvének kidolgozásakor e módszer előnyeként értékelte, hogy az irányadó jog jogválasztás hiányában a professzionálisan, üzlete körében tevékenykedő kereskedő, eladó stb. jogának alkalmazásához vezet, aki a tömeges szerződéskötéseknél ennek előnyeit élvezi, beépíti általános üzleti feltételeibe. A huszadik század első felében ez még pozitívumnak számított. Néhány évvel később a nemzetközi magánjogban is gyökeret verő szociális gondolat hatására azonban a helyzet megváltozott.24 A gazdaságilag-szociálisan kiszolgáltatott szerződéskötő felek számára a jogválasztás szabadsága nem jelent igazi szabadságot, mert az erősebb fél rájuk tudja kényszeríteni akaratát. Ha pedig a jogválasztás körében ez nem sikerül neki, akkor a jellemző szolgáltatás nyújtójaként az objektíve irányadó jog körében is előnyös helyzetben van. A megoldást egyrészt a jogválasztás megfelelő szabályozásában, másrészt pedig az objektíve irányadó jog körében kell megtalálni.
A jogválasztással kapcsolatban elméletileg kétféle megoldás lehetséges. Az egyik a jogválasztás teljes kizárása a (ezt a megoldást választotta a fogyasztói ügyletek tekintetében a svájci jog)25 a másik pedig annak korlátozása. Ez utóbbit követi a Római Egyezmény.
Az objektíve, jogválasztás hiányában irányadó jog meghatározása során olyan elvet kell érvényesíteni, amelyik indokolt esetben - ha a szerződés kellően kapcsolódik hozzá - a fogyasztó szokásos tartózkodási helyének joga alkalmazásához vezet. Ennek előnye, hogy a fogyasztó számára nem ismeretlen, ezért annak alkalmazása során nem érhetik meglepetések.
Az egyezmény szabályai a fogyasztói szerződésekre
Mindenekelőtt a "fogyasztói szerződések" definíciójára, megfelelő körülhatárolására van szükség, mert a fogyasztói szerződés nem az anyagi jog kategóriája, nem szerződéstípus, hanem a fenti jogpolitikai cél elérése érdekében kiválasztott szerződések halmaza. Az egyezmény 5. cikkének (1) bekezdése - nem túlságosan szerencsés módon - azokat a szerződéseket sorolja ebbe a kategóriába, amelyek tárgya ingó dolgok (áruk) szállítása, vagy szolgáltatások nyújtása a fogyasztó részére, olyan célból, amely nem tartozik a fogyasztó szakmai, vagy üzleti tevékenysége körébe: E cikk azon szerződésekre vonatkozik, amelyek tárgya áruk szállítása, vagy szolgáltatások nyújtása egy személy ("a fogyasztó") részére, annak szakmai vagy üzleti tevékenységén kívüli célra, továbbá azon szerződésekre amelyek az ilyen ügyletek finanszírozására irányulnak.
Az egyezmény tehát nem tér ki arra a kérdésre, hogy vajon a másik félnek üzleti tevékenysége körében kell-e megkötnie a szerződést ahhoz, hogy az fogyasztói szerződésnek minősüljön, de a rendelkezés jogpolitikai céljából következik, hogy azok a szerződések, melyeket mindkét oldalról magánszemélyek, üzleti tevékenységükhöz nem kapcsolódóan kötnek, nem tartozik a szabályozás hatálya alá, mert ilyenkor hiányzik az erőfölény.26 Nem feltétel, hogy a fogyasztóval szerződő fél tudjon arról, hogy az ügylet a fogyasztó személyes szükségleteinek kielégítését szolgálja. Ha viszont alappal feltételezhette, hogy a másik fél foglalkozása, üzlete körében köti a szerződést, akkor a fogyasztóvédelmi szabályok e szerződésre nem vonatkoznak.
A 6. cikk (2) bekezdése írja körül azokat a szituációkat, amelyekben a fent definiált fogyasztói szerződések tekintetében a felek jogválasztása nem eredményezheti a fogyasztó szokásos tartózkodási helye szerinti állam jogában a fogyasztóknak az ún. kötelező szabályok által biztosított védelemtől való megfosztását. Az egyezmény megalkotói három esetben látták indokoltnak a védelem ilyen módon való kiterjesztését, tekintettel a fogyasztói szerződés és a fogyasztó szokásos tartózkodási helye közötti szoros kapcsolatra, vagy egyéb, tényezőkre:
A 3. cikk rendelkezései ellenére, a felek jogválasztása nem eredményezheti azt, hogy a fogyasztót megfosztják azon ország jogának kötelező szabályai által biztosított védelemtől, ahol szokásos tartózkodási helye található, amennyiben
- ezen országban a szerződés megkötését kifejezetten neki címzett ajánlat, vagy reklám előzte meg, és a fogyasztó ezen országban a maga részéről az összes szükséges lépést megtette a szerződés megkötése érdekében, vagy
- a másik fél, vagy annak képviselője a fogyasztó megrendelését ezen országban vette át, vagy
- a szerződés áruk eladására irányul és a fogyasztó ezen országból egy másik országba utazott, és ott adta le a megrendelését, feltéve, hogy a fogyasztó utazását az eladó szervezte meg a fogyasztó vásárlásra való ösztönzése céljából.
A fenti szituatív szabályok az első két esetben a fogyasztó szokásos tartózkodási helyéhez fűződő fizikai kapcsolaton (szerződéskötési hely) alapulnak. A harmadik esetben - amely csak az adásvételi szerződésekre vonatkozik - az indokolja a szokásos tartózkodási hely joga szerinti védelmi minimumot, hogy a fogyasztót a másik fél manipulálja, mintegy külföldre csalja, abból a célból, hogy a számára ismeretlen közegben kösse meg a szerződést.
Kezdetben a szakirodalom nem volt egységes annak megítélésében, hogy mit jelent pontosan a jogválasztás fenti korlátozása,27 de végül egyértelművé vált, hogy ezekben az esetekben a választott jog és a fogyasztó szokásos tartózkodási helyének kógens fogyasztóvédelmi rendelkezéseinek kumulációjáról van szó. Ez adott esetben a fogyasztónak jogpolitikailag nem mindig indokolható, kedvezményezett pozíciót biztosít. Mint a gyakorlat bebizonyította, a fenti szabályozás a jogalkotó szándéka ellenére önmagában nem volt képes a fogyasztóknak minden esetben megfelelő védelmet nyújtani.28 A kollíziós jog eszköztára a fogyasztóvédelem céljainak megvalósítására csak korlátozottan képes. Szükség van az anyagi jogi szabályozás bizonyos fokú egységesítésére, vagy legalábbis közelítésére is. Ezen túlmenően indokolatlannak bizonyult a fogyasztói szerződéseknek az 5. cikk (1) bekezdése szerinti szerződésekre korlátozása, valamint - az időközben a szerződéskötési technikákban (internet, elektronikus szerződéskötések) bekövetkezett változásokra tekintettel elavulttá váltak a szituatív korlátozások is.29
Az egyezmény speciális szabályt alkot a fogyasztói szerződések tekintetében a jogválasztás hiányában irányadó jog meghatározására, mert a jellemző szolgáltatás kötelezettje, azaz a fogyasztóval szerződő professzionálisan tevékenykedő fél jogának alkalmazása éppen az erőfölényben lévő másik félnek kedvezne. Az 5. cikk (3) bekezdése értelmében ezért a jogválasztás hiányában irányadó jog a fogyasztó szokásos tartózkodási helyének joga, de természetesen csak a (2) bekezdésben körülírt, fent ismertetett szerződéskötési szituációkban: A 4. cikk rendelkezései ellenére az e cikk hatálya alá tartozó szerződésekre - a 3. cikk szerinti jogválasztás hiányában - azon ország joga irányadó, amelyben a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található, ha a szerződést az e cikk (2) bekezdésében leírt körülmények között kötik meg.
Megjegyzendő még, hogy az 5. cikk (4) bekezdése értelmében a fogyasztóvédelmi szabályok nem vonatkoznak a fuvarozási szerződésekre, valamint az olyan szolgáltatások nyújtására, amelyeket a fogyasztó számára kizárólag külföldön, a szokásos tartózkodási helyétől eltérő országban nyújtanak. Az 5. cikk kiveszi az utóbbi körből az olyan szerződéseket, amelyek értelmében az utazás és az elszállásolás - átalánydíj fejében - együttesen képezi a szolgáltatást (package tours). Az utóbbi kivétel indokoltságát a szakirodalom joggal kérdőjelezte meg.30
Az egyéni munkavállalók - a fogyasztókhoz hasonlóan - szintén védelemre szorulnak a munkaadóval kötött munkaszerződések tekintetében. A munkaszerződésekre a nemzetközi magánjog hagyományosan kiterjeszti az akarati autonómiát, vagyis a jogválasztás szabadságát. Ez alól csak a szocialista jog tett kivételt.31 A Római Egyezmény az egyéni munkaszerződések tekintetében korlátozza a jogválasztás szabadságát, és érvényre juttatja a jogválasztás hiányában a munkaszerződésre alkalmazandó jog munkavállalót védő kényszerítő szabályait, mégpedig - a fogyasztói szerződésekhez hasonlóan - kumulálva azt a választott jog munkavállalót védő szabályaival.
Az egyezmény 6. cikkének (1) bekezdése értelmében: A 3. cikk rendelkezései ellenére, munkaszerződés esetében a felek jogválasztása nem eredményezheti azt, hogy a munkavállalót megfosztják az azon jog kötelező szabályai által biztosított védelemtől, amely jogválasztás hiányában a (2) bekezdés alapján alkalmazandó lenne. A (2) bekezdés szerint: a 4. cikk rendelkezései ellenére, a 3. cikk szerinti jogválasztás hiányában a munkaszerződésre az alábbiak irányadóak:
a) Azon ország a joga ahol a munkavállaló a szerződés teljesítéseként során rendszerint a munkáját végzi, még ha ideiglenesen egy másik országban is foglalkoztatják;
b) ha a a munkavállaló munkáját rendszerint nem ugyanabban az országban végzi, úgy az azon telephely szerinti ország joga ahol a munkavállalót alkalmazták,
Kivéve, amennyiben a körülmények összessége arra utal, hogy a szerződés egy másik országgal szorosabb kapcsolatban áll, amely esetben a szerződésre e másik ország joga az irányadó.
Jogválasztás hiányában tehát a hagyományos kapcsoló elv, a lex loci laboris érvényesül elsősorban, de a bíróság mérlegelése alapján kivételesen egy másik, a munkaviszonnyal szorosabb kapcsolatban lévő jog is alkalmazást nyerhet. Problematikus a szabályozás annyiban, hogy - mint a jogválasztásra vonatkozó általános szabályok és a fogyasztói szerződések esetében - itt sem tisztázza az egyezmény, hogy mit kell
kötelező szabályok alatt érteni.32 A gyakorlatban ez a szabályozás oda vezet, hogy a munkáltatók általában tartózkodnak a jogválasztástól, mert így elkerülhetik az objektíve irányadó és a választott jog munkavállalót védő kötelező szabályainak kumulációját. Ez azért is kedvezőtlen volna a munkaadók számára, mert a munkajogban sokkal több ilyen szabály létezik, mint pl. a fogyasztóvédelem területén.
Az előző cikkek elemzése során már utaltunk rá, hogy az egyezmény nem használja következetesen a "kötelező szabályok" megjelölést. Mint láttuk, a kötelező szabályok a 3. cikk (3) bekezdése szerint olyan szabályok, amelyektől a felek "szerződés útján" nem térhetnek el. Tekintettel arra, hogy e helyen az egyetlen állam jogához kapcsolódó szerződésekről van szó, ezek a hagyományos magyar terminológia szerint a kógens szabályokat jelentik. Ugyancsak használja az egyezmény a "kötelező szabályok" kifejezést az 5. és a 6. cikkben. Ezek a fogyasztói, illetve a munkaszerződésekre objektíve irányadó jogban található, a fogyasztót, és a munkavállalót védő szabályok. E szabályok a választott jog mellett, annak rendelkezéseivel együttesen kerülnek alkalmazásra, mégpedig az egyezmény utaló szabályai értelmében. Annak ellenére tehát, hogy ezek a "kötelező" szabályok a szerződésre objektíve irányadó jogban nem a tényállás nemzetközi jellegére tekintet nélkül alkalmazandóak, mégis alkalmazni kell őket a több állam jogához kapcsolódó szerződésekben a kollíziós utalás következtében.
Az egyezménynek a "kötelező szabályokról" rendelkező 7. cikke két esetkört fog át. A 7. cikk (1) bekezdése a sem a lex forihoz, sem pedig a lex causaehoz nem tartozó, azaz harmadik országok kötelező szabályainak "figyelembevételére" ad lehetőséget bírói mérlegelés alapján abban az esetben, ha a harmadik ország jogával a tényállás szoros kapcsolatban áll:
Valamely ország jogának ezen egyezmény alapján történő alkalmazása során figyelembe vehetők egy másik olyan ország jogának kötelező szabályai is, amellyel a tényállás szoros kapcsolatban áll, amennyiben ez utóbbi ország joga alapján (kiemelés a szerző B. L.) e szabályokat a szerződésre alkalmazandó jogtól függetlenül alkalmazni kell. Annak vizsgálata során, hogy vajon alkalmazni kell-e a kötelező szabályokat, figyelembe kell venni azok jellegét és célját, valamint alkalmazásuk vagy nem alkalmazásuk következményeit.
Ebben az esetben tehát a szóban forgó szabályok alkalmazására nem az egyezmény utaló szabályai, hanem a harmadik ország joga alapján kerül(het) sor. A harmadik ország e szabályokat a tényállás nemzetközi jellegére tekintet nélkül rendeli alkalmazni, ezek tehát nem kógens (csak a belső jog szempontjából kötelező) rendelkezések, hanem nemzetközileg kényszerítő, azaz feltétlen alkalmazást kívánó, vagy más szóval imperatív normák.
A 7. cikk (2) bekezdése a lex fori feltétlen alkalmazást kívánó normáinak érvényesüléséről rendelkezik: Ezen egyezmény rendelkezései nem korlátozzák az eljáró bíróság országának joga szerint érvényesülő azon szabályok alkalmazását, amelyek kötelező jelleggel, a szerződésre egyébként alkalmazandó jog figyelmen kívül hagyásával szabályozzák a tényállást.
Az ilyen szabályok alkalmazása mérlegeléstől független. Ha tehát a fórum joga bizonyos anyagi jogi rendelkezéseket a tényállás nemzetközi jellegére tekintet nélkül, imperatív jelleggel rendel alkalmazni, akkor ezek alkalmazására sor fog kerülni, ezeket a fórum bírósága nem mellőzheti.
Könnyen belátható, hogy a 7. cikk által szabályozott esetkörökben nem ugyanolyan normák érvényesüléséről van szó, mint a 3., 5. és a 6. cikkben. Éppen ezért helytelen ugyanannak a megjelölésnek az alkalmazása. Így van ez annak ellenére, hogy a 7. cikk (1) bekezdéséhez fenntartást lehet tenni, amivel több tagállam is élt.33
Az egyezmény meglehetősen részletesen foglalkozik az alaki és az anyagi érvényesség kérdéseivel. Az alaki érvényességről a 9. cikk rendelkezik. Ebből a szempontból kétféle szerződés között tesz különbséget:
1. Ugyanazon országban tartózkodó személyek között kötött (1) bekezdés és
2. Különböző országokban tartózkodó személyek között kötött szerződések (2) bekezdés.
Mindkét esetben formailag elegendő, ha a szerződés megfelel a lex causae, tehát a szerződésre akár jogválasztás folytán, akár annak hiányában irányadó jog által előírt alaki követelményeknek.
Az ugyanazon országban tartózkodó személyek kötött szerződések esetében alaki szempontból akkor sem emelhető kifogás, ha a szerződés megfelel a szerződéskötés helye formai előírásainak:
Alakilag érvényes az ugyanazon országban tartózkodó személyek között kötött szerződés, ha eleget tesz az ezen egyezmény alapján irányadó jog vagy a megkötés helye szerinti ország joga alaki követelményeinek.
A különböző országokban tartózkodó személyek (távollévők) között kötött szerződéseknél elegendő ezen országok egyike formai előírásainak megfelelni:
Alakilag érvényes a különböző országokban tartózkodó személyek között kötött szerződés, ha eleget tesz az ezen egyezmény alapján irányadó jog vagy az egyik érintett ország joga alaki követelményeinek.
Képviselő útján kötött szerződés esetében a képviselő tartózkodási helye releváns (3) bekezdés:
Amennyiben a szerződést képviselő köti, úgy a képviselő tartózkodási helye szerinti ország minősül releváns országnak az (1) és (2) bekezdés alkalmazásában.
Az egyezmény tehát a szerződés alaki érvényessége körében a lex causae mellett a lex loci contractus (locus regit actum) szabályát kodifikálja. A szerződéskötés helye a szerződések alaki érvényessége körében régóta és általánosan elfogadott szabály volt. Zweigert szerint elsősorban nem azért érvényesül, mert a döntési harmóniát szolgálja, hanem azért szolgálja a döntési harmóniát, mert majdnem mindenütt érvényesül.34 A huszadik század második felétől kezdve vált általánossá hogy az alaki érvényességre elsősorban a lex causae alkalmazandó és a lex loci contractus szerepe kisegítő jellegűvé vált.35
A egységes szerződéskötési hely dogmatikailag akkor is meghatározható, ha a szerződés távollévők között jön létre. Nem kell azonban okvetlenül az így meghatározott jogot alkalmazni az alaki érvényességre. A locus regit actum szabálya, - amit egyáltalán nem a távollevők között kötött szerződésekre szabtak - azt célozza, hogy a szerződést olyan alaki követelményeknek megfelelően kössék meg, ami az egyes szerződéskötő felek számára ismert és aminek a legkönynyebben tudnak eleget tenni. Ebből a tételből Zweigert azt a következtetést vonta le, hogy a távollévők közötti szerződéskötésnél az alaki érvényesség kérdését mindkét szerződéskötő fél szempontjából külön-külön kell megvizsgálni és a szerződés alakilag akkor érvényes, ha mindkét fél eleget tett azon állam joga formai követelményeinek, ahol a jognyilatkozatot tette.36 E gondolatmenet továbbfejlesztett változatát tartalmazza az egyezmény szabálya, amikor úgy rendelkezik, hogy elegendő a szerződéskötő felek egyike tartózkodási helye jogának alaki követelményeit betartani.
A fenti szabályok megfelelően alkalmazandók az egyoldalú jogügyletekre is (4) bekezdés:
A megkötött vagy tervezett szerződéssel kapcsolatos joghatás kiváltására irányuló egyoldalú jogügylet alakilag akkor érvényes, ha eleget tesz az egyezmény alapján a szerződésre irányadó jog vagy azon jog alaki követelményeinek, amely a szerződésre irányadó lenne, vagy ha megfelel a jogügylet helye szerinti ország joga alaki követelményeinek.
A 9. cikk (5) bekezdése értelmében viszont a fenti szabályok nem alkalmazhatók az egyezmény által szabályozott fogyasztói szerződések alakiságaira. Ezekre a fogyasztó szokásos tartózkodási helye államának alaki előírásai vonatkoznak. E szerződések körében tehát a fogyasztó hivatkozhat szokásos tartózkodási helye államának esetlegesen szigorúbb alakiságokat előíró szabályaira a liberálisabb lex causae-val szemben. Érdekessége e szabálynak, hogy ebben az esetben a szabályoknak nem kell "kötelezőnek" lenniük. Egyes kommentátorok szerint a szabály ilyen megfogalmazása túlmegy a méltányolható fogyasztóvédelmi célokon.37
A 9. cikk (6) bekezdése az ingatlanokkal kapcsolatos szerződések alakiságaira szigorúbb szabályokat ír elő, amennyiben a lex rei sitae kötelező alaki követelményei érvényesülnek:
E cikk (1)-(4) bekezdése ellenére, azon szerződések, amelyek tárgya ingatlannal kapcsolatos dologi jog vagy ingatlan használatával kapcsolatos jog, az ingatlan fekvése szerinti ország jogában előírt kötelező alaki követelmények alá tartoznak, ha e jog alapján e követelmények a szerződés megkötése szerinti országra és a szerződésre irányadó jogra tekintet nélkül alkalmazandóak.
A kötelező jelleg itt azt jelenti, hogy e követelmények a lex rei sitae alapján a lex loci contractus-ra és a lex causae ra tekintet nélkül érvényesülnek, azaz a korábbiakban mondottak szerint imperatívak.
Az alaki érvényességnél lényegesen tömörebb az anyagi érvényesség szabályozása. A 8. cikk (1) bekezdése szerint:
A szerződés vagy valamely szerződési feltétel meglétét és érvényességét azon jog határozza meg, amely a szerződés vagy szerződési feltétel érvényessége esetében ezen egyezmény alapján irányadó lenne.
Az anyagi érvényesség tehát a lex causae szerint ítélendő meg, mégpedig abban az esetben is, ha ezt a jogot a felek választották. Ez végső soron oda vezethet, hogy - paradox módon - maguk a felek tehetik érvénytelenné a szerződésüket a jogválasztással.38
A (2) bekezdés kivételt tesz a szerződés létrejötte körében a hallgatólagos elutasítás tekintetében:
Azonban fél hivatkozhat a szokásos tartózkodási helye szerinti ország jogára annak megállapítása érdekében, hogy a szerződéshez nem járult hozzá, amennyiben a körülményekből az tűnik ki, hogy nem lenne indokolt magatartása következményeinek a megelőző bekezdésben meghatározott jognak megfelelően történő meghatározása.
Ez a szabály tehát csak a szerződés létrejötte tekintetében érinti azt az esetet, amikor az ajánlatra a másik fél nem válaszol. Az egyezmény előzetes tervezete - a svájci törvény megoldásával azonos módon39 - úgy rendelkezett, hogy ezt a kérdést annak a szerződő félnek a joga szabályozza, aki hallgatott. Ettől a jogtól függött, hogy a szerződés létrejött-e, vagy sem. Az egyezmény szabálya e jog hatókörét annyiban szűkítette, hogy a hallgatás nem eredményezheti e jog szerint a szerződés létrejöttét. Ez megfelel annak a nemzetközi vételi jogban is elfogadott elvnek, hogy a hallgatás, vagy a magatartástól való tartózkodás önmagában nem jelent elfogadást.40
A szerződés anyagi érvényességével van összefüggésben a felek jog- ügyleti-, és cselekvőképessége. Mint láttuk, az egyezmény 1. cikk (2) bekezdés a) pontja értelmében ez a kérdés alapvetően nem tartozik az egyezmény hatálya alá. Mégis foglalkozik vele az egyezmény annyiban, amennyiben a cselekvőképtelenség, mint érvénytelenségi ok szerepel. A forgalom biztonsága érdekében a 11. cikk szerint:
Ugyanazon országban tartózkodó személyek között kötött szerződés esetében azon természetes személy, aki ezen ország joga alapján cselekvőképes lenne, csak akkor hivatkozhat egy másik jog alapján való cselekvőképtelenségére, ha a másik szerződő fél e cselekvőképtelenséget a szerződés megkötésekor ismerte, vagy gondatlanság miatt nem ismerte.
A szabály célja annak a jóhiszemű szerződő félnek a védelme, aki nem tudott a másik fél korlátozott cselekvőképességéről és nem is kellett volna tudnia erről. Ezt a szabályt minden olyan állam joga ismeri, amelyik a személyes jog körében az állampolgárság elvét követi. Emellett azokban az államokban is alkalmazzák, melyek a lakóhely elvét fogadják el, mert ez szükségképpen nem mindig azonos a szerződéskötés helyével.41 Csak ott lehet eltekinteni ettől a szabálytól, ahol a cselekvőképességre is a lex loci contractus, vagy a lex causae irányadó. Hangsúlyozni kell, hogy ez a szabály csak a jelenlévők közötti szerződéskötésekre vonatkozik, és annak a félnek, aki cselekvőképtelenségére jogot akar alapítani, a szerződéskötés helyének joga szerint cselekvőképesnek kell lennie. Ha a másik fél jóhiszemű, akkor érvénytelenségre nem lehet hivatkozni.
Az egyezmény tárgyalt szabályai közül több is rendelkezik valamilyen aspektusból az irányadó jog terjedelméről. Így például. láttuk, hogy a lex causae szerint kell megítélni a szerződés anyagi érvényességét és - egyéb jogok lehetséges figyelembevétele mellett - alaki érvényességét is. Így tehát az egyezmény 10. cikkének (1) bekezdésébe foglalt felsorolást semmi esetre sem lehet kimerítőnek tekinteni. Az ezzel kapcsolatos kétségeket a 10. cikk (1) bekezdésének szövege is eloszlatja, hangsúlyozva a szabályozás példálózó jellegét:
Az ezen egyezmény 3-6. és 12. cikke alapján a szerződésre alkalmazandó jog különösen az alábbiakra irányadó:
a) értelmezés;
b) a szerződéssel létrehozott kötelezettségek teljesítése;
c) a saját eljárási joga által a bíróságra ruházott hatáskörön belül a teljes vagy részleges nem teljesítésből eredő szerződésszegés következményei, beleértve a kár mértékének megállapítását is, amennyiben arra jogszabályok irányadóak;
d) a kötelezettségek megszűnésének különböző módjai, valamint az elévülés és a határidő lejártához fűződő jogvesztés;
e) a szerződés semmisségének jogkövetkezményei.
A 10. cikk (2) bekezdése szerint:
A teljesítés módja és a hibás teljesítés esetén a jogosult által megteendő intézkedések tekintetében a teljesítés helye szerinti ország jogát kell figyelembe venni.
Ad. a) Az, hogy a szerződést az irányadó jog szerint kell értelmezni, talán a legkevésbé vitatott kérdés a felsoroltak közül. Mindazonáltal a kontinentális és az angolszász felfogás ebben a kérdésben eltérő. A common law nagyobb súlyt helyez a nyelvtani értelmezésre, a kontinentális jogok körében ezzel szemben nagyobb jelentősége van a felek szándékának, akaratának.
Az elméletben túlnyomónak mondható felfogás szerint a szerződést a lex causae szerint kell értelmezni. Ezt több ország nemzetközi magánjogi szabályai is kimondják. Nem zárható ki ugyanakkor teljesen a lex fori szerepe sem. Utalni kell itt az értelmezés és - az egyezmény által egyébként nem szabályozott minősítési probléma összefüggéseire is.
Ad. b) A teljesítéssel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az ezzel összefüggő kérdéseket a legtöbb jogrendszer - részben tradicionális, részben pedig praktikus okokból - külön kezeli, és legalábbis ezek egy részét - lévén a teljesítésnek szoros kapcsolata a teljesítés helyével - e hely joga alá rendeli, vagy legalábbis lehetővé teszi a feleknek e jog figyelembevételét. A teljesítéssel kapcsolatos kérdések megítélésénél semmiképpen sem lehet teljes egészében eltekinteni a lex loci solutionistól.42 Ezt a felfogást juttatja kifejezésre a (2) bekezdés szabálya.
Ad. c) A b) pontban említett kérdésekkel függ össze a c) pont, amennyiben a nem teljesítés következményeire nézve a lex causae-t rendeli alkalmazni. Ebben az esetben is felmerülhetnek minősítési kérdések (részleges nem teljesítés, hibás teljesítés). E kérdések eldöntésénél is a lex fori fog szerepet játszani. Ha a kártérítés mértékét jogszabály határozza meg, azt a fórumnak figyelembe kell vennie, amennyiben saját eljárási joga ezt nem zárja ki. Feltételezhető, hogy az eljárási szabályok figyelembevétele újabb minősítési problémát okozhat, amit csak a lex fori segítségével lehet megoldani. Ebben a körben tehát a lex causae mellett a lex fori is szerepet játszik. A kár mértékének megállapítása során a fórum hagyományosan hajlik saját értékrendje alkalmazására. Ha a kár mértékének megállapítása közrendi kérdéseket is felvet, akkor a fórum saját jogának alkalmazása feltétlenül indokolt. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a szerződési jogban ez a kérdés nem akkora jelentőségű, mint a deliktuális felelősség körében.
Ad. d) Ezzel a ponttal kapcsolatban ki kell emelni az elévülés és a jogvesztés kérdéseinek lex causae alá rendelését. Az elévülést és a jogvesztést a common law tradicionálisan eljárásjogi kérdésként kezelte, és mint ilyet, a fórum joga alá rendelte. Ez egyrészt igazságtalanságot szült azokban az esetekben, amikor a lex causae szerint a követelés még nem évült el és éppen ezért forum shoppingra is inspirált. 1984-től ez a kérdés megoldódott, mert az angol jog ez idő óta anyagi jogi jogintézményként szabályozza az elévülést és a jogvesztést, így a common law sem gátja többé a lex causae érvényesülésének.43
Ad. e) Ugyancsak vitatott kérdést szabályoz az e) pont, de - ellentétben az elévüléssel és a jogvesztéssel - ezeket az érvénytelenséggel kapcsolatos nézetkülönbségeket nem lehetett áthidalni. A szerződés érvénytelensége folytán ellenszolgáltatás nélkül maradt szolgáltatás kompenzációját a common law hagyományosan nem tekinti a szerződések jogába tartozó kérdésnek Éppen ezért nem meglepő, hogy a 10. cikk (1) bekezdés e) pontjával kapcsolatosan fenntartást lehet tenni, és az Egyesült Királyság élt is ezzel a lehetőséggel.
Az 1. cikk (2) bekezdésének h) pontja alapján, mint láttuk, az eljárási kérdések és ezzel összefüggésben a bizonyítás kérdései nem tartoznak az egyezmény hatálya alá. Az említett h) pont azonban utal a 14. cikkben foglalt kivételre:
14. cikk (1) bekezdése értelmében:
A szerződésre az ezen egyezmény alapján irányadó jog annyiban alkalmazandó, amennyiben a szerződéses kötelezettségekre vonatkozóan törvényes vélelmeket állít fel, vagy meghatározza a bizonyítási terhet.
A (2) bekezdés szerint:
A szerződés, vagy jogügylet az eljáró bíróság országa szerinti jog vagy a 9. cikkben említett bármely olyan jog által elismert módon bizonyítható, amelynek alapján a kérdéses szerződés vagy jogügylet alakilag érvényes, feltéve, hogy e bizonyítási mód az eljáró bíróság által elfogadott.
Az (1) bekezdés lényegében nem eljárási kérdéseket érint. Az egyezmény hivatalos kommentárja is utal rá, hogy az anyagi magánjogban fennálló törvényes vélelmekről, a bizonyítási teher megosztásáról van szó.44 Természetes, hogy az ilyen anyagi jogi intézményekkel kapcsolatosan a lex causae alkalmazása indokolt, bár ezek az eljárás menetét is nagymértékben befolyásolhatják. A hivatalos kommentár mindamellett megjegyzi, hogy az említett vélelmeknek és bizonyítási terhet megosztó szabályoknak a szerződési joghoz kell tartozniuk. Amennyiben ezek az eljárásjog részét képezik, akkor a lex fori alkalmazandó rájuk.
A (2) bekezdésbe foglalt szabály érdekessége, hogy a lex fori mellett lehetővé teszi az alaki érvényesség szempontjából irányadó bármely jog szerint a bizonyítást. Ezt azonban két feltételhez köti:
a) a bizonyítás szóban forgó módjának lehetségesnek kell lennie az eljáró bíróság előtt,
b) a 9. cikkben foglalt jogok közül csak azok jöhetnek figyelembe, amelyek szerint a szerződés alakilag érvényes. Így például, ha a szerződés a lex causae szerint alakilag érvényes, de a lex loci contractus szerint nem akkor csak a lex fori szerinti bizonyítás lehetséges.
Az egyezmény egyéb rendelkezései közül a vissza-és továbbutalásra, a közrendre és a közösségi jog elsőbbségére vonatkozó szabályokat szeretném kiemelni:
Az egyezmény elsődleges célja, mint láttuk, a szerződések kollíziós jogának egységesítése. Ennek elérése érdekében állít fel az egyezmény egységes kollíziós szabályokat, melyeket a tagállamok bíróságai alkalmaznak. A kollíziós szabályok utalását - mint azt az egyezmény 2. cikke kimondja - akkor is követnie kell a jogalkalmazónak, ha az utalás nem szerződő állam jogának alkalmazását rendeli. A kollíziós utalást tág értelemben felfogva, ha abba beleértjük a felhívott jog kollíziós szabályait is, a felhívott jogban alkalmazott kollíziós szabálytól és a tényállástól függően ún. vissza- vagy továbbutalásra kerülhet sor. Tekintettel arra, hogy az egyezményhez nem csatlakozott államok szerződésekre irányadó kollíziós szabályai eltérhetnek az egyezmény egységesített szabályaitól, előfordulhatna, hogy a vissza- és továbbutalás révén más anyagi jog alkalmazására kerülne sor, mint amit az egyezmény kollíziós szabályai kijelölnek.
Az egyes nemzeti kollíziós szabályok eltérően viszonyulnak ehhez a jogintézményhez. A magyar nemzetközi magánjogban pl. a visszautalást el kell fogadni (ilyenkor a magyar anyagi jog alkalmazására kerül sor) a továbbutalás viszont ki van zárva.45 Ez a megoldás nem szerencsés, mert a lex fori alkalmazásán kívül más jogpolitikai cél elérését (a döntések nemzetközi harmóniáját) nem szolgálja. A magyar nemzetközi magánjognak ez a vissza- és továbbutalásra vonatkozó szabálya - bár a Kódex erre nézve kifejezett rendelkezést nem tartalmaz - a szerződések jogában nem érvényesül. Ez egy - a nemzetközi magánjogban általánosan elfogadott és követett elvet tükröz. A szerződési jogban a vissza- és továbbutalás ki van zárva. Könnyen belátható ennek indokoltsága a jogválasztás esetében. Nyilvánvaló, hogy a szerződést kötő felek nem azért választanak jogot, hogy kitegyék magukat a választott jog kollíziós szabályai esetleges vissza- vagy továbbutalásának. A vissza- és továbbutalás kizárása azonban akkor is érvényesül a nemzetközi magánjogban, ha a szerződésre irányadó jogot nem a felek jogválasztása határozza meg, hanem azt az objektíve irányadó szabályok alapján állapítják meg.
A vissza- és továbbutalás kizárása - a fenti általánosan elfogadott alapelv ellenére sem felesleges, mert egyértelmű helyzetet teremt. Meg kell jegyezni, hogy az egyezmény elemzése során olyan vélemény is elhangzott, hogy a vissza- és továbbutalás kérdésében is érvényesülnie kellene az akarati autonómiának.46 Tehát ha a felek kívánják, helyt adhatnak a renvoinak. Egy a felek jogválasztási szabadságát ilyen végletesen értelmező felfogás semmiképpen sem helyeselhető.
Az egyezmény 15. cikke ezért úgy rendelkezik, hogy:
Valamely állam jogának ezen egyezmény szerinti alkalmazása az érintett országban a nemzetközi magánjogi szabályokon kívüli hatályos jogszabályok alkalmazását jelenti.
Az egyezmény magyar fordítása általában megfelelően adja vissza azt a tartalmat, amit a többi nyelvi változat tükröz. A renvoi kizárására vonatkozó 15. cikkről ez kevésbé mondható el. Talán helyesebb lett volna a "nemzetközi magánjogi szabályok kivételével", vagy a nemzetközi magánjogi szabályok kizárásával" fordulat használata.
Az egyezmény szabályozzal a nemzetközi magánjogban alkalmazott, de pontosan nem definiált közrend intézményét. 16. cikkében kimondja, hogy:
Az ezen egyezmény által meghatározott jog valamely rendelkezésének alkalmazása csak akkor tagadható meg, ha nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen az eljáró bíróság államának közrendjével.
Az egyezmény hivatalos kommentárja nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a közrendbe ütközést konkrétan kell értelmezni, és csak akkor lehet érvényesíteni, ha egy konkrét esetben az alkalmazandó jog szabálya a közrendnek ellentmondó következményekre vezetne. Ez a felfogás egyezik a magyar nemzetközi magánjogban követett nézetekkel.47 Az egyezményt alkalmazó tagállamok közrendjére nézve megjegyzendő, hogy az európai jogfejlődésben érvényesülő tendenciák alapján körvonalazódik egy olyan közös értéktartalom, amely kevésbé teszi valószínűvé a közrendi záradék alkalmazhatóságát azokban az esetekben, amikor az egyik tagállam egy másik tagállam jogát alkalmazza.48 Harmadik országok joga esetében a közrendi záradék alkalmazása nem zárható ki.
A 20. cikk garantálja a közösségi jog elsőbbségét:
Ezen egyezmény nem érinti azon rendelkezések alkalmazását, amelyek adott ügycsoportok tekintetében kollíziós szabályokat állapítanak meg a szerződéses kötelezettségekre vonatkozóan, és amelyek az Európai Közösségek intézményeinek jogi aktusaiban vagy az ilyen jogi aktusok végrehajtása során harmonizált nemzeti jogszabályokban találhatók vagy azokba kerülnek belefoglalásra.
Tekintve, hogy az egyezmény nem része a közösségi jognak, így érthető, hogy alkalmazása a közösségi jogi kollíziós szabályokhoz való viszonyban szubszidiárius. Mindemellett nem kevés probléma forrása az, hogy a szektorális irányelvekbe foglalt sajátos kollíziós szabályok az univerzálisnak szánt egyezményt megelőzik. Külön nehézséget okoz az is, hogy az irányelvi kollíziós szabályok a nemzeti jogok részeként jelennek meg és közösségi eredetük gyakran rejtve marad.49 Sajátos terület a biztosítási szerződésekre irányadó jog, ahol maga az egyezmény a hatálya körében utal az irányelvi kollíziós szabályokkal való viszonyra. Ezen a területen nem a szubszidiaritás, hanem - mint arra a hatály kérdésének tárgyalásánál utaltunk - két kollíziós rezsim egymás mellettisége jellemző.
Mint fent utaltunk rá, Magyarország 2005. április 14-én aláírta a Csatlakozási Egyezményt és ennek megfelelően ratifikálta az egyezményt, melynek hivatalos magyar szövegét a 2006. évi XXVIII. törvénnyel hirdette ki. A csatlakozással egy hosszú folyamat zárult le. Magyarország szempontjából a csatlakozás e módja azt jelentette, hogy 2006. június 1-jei hatállyal a magyar nemzetközi magánjognak a szerződésekre vonatkozó szabályai megváltoztak, és az egyezmény tárgyi hatálya körében a Kódex szerződésekről szóló fejezete nem alkalmazható. Ezt - a Kecskés László által 24 óra-0 óra effektusnak50 nevezett átállást el lehetett volna kerülni akkor, ha - mint azt a nemzetközi magánjog elméletének művelői a csatlakozást megelőző évtizedben hangsúlyozták - sor került volna az egyezmény autonóm átvételére, hazai jogunkba illesztésére. Vékás Lajos például már 1999-ben érvelt e megoldás mellett, megemlítve, hogy a Római Egyezmény ténylegesen Európa nagyobbik felében érvényesül és a részes államokban ez a kizárólagosan érvényesülő kollíziós jog, mert annak szabályait erga omnes kell alkalmazni. Véleményét úgy summázza, hogy ajánlatos, hogy nemzetközi magánjogunk reformjánál a Római Egyezmény modellként szolgáljon, és az addigi kifogásolható próbálkozásokat - lásd a fogyasztói szerződésekre vonatkozó kollíziós szabályozás nem megfelelő, egyoldalú beépítését a Kódexbe 1997-ben51 - egy átgondolt és precízebb lépés kövesse. "A leghelyesebbnek egyenesen az látszik, hogy a lehetséges fenntartások kivételeit meggondolva - egészében tegyük az egyezmény kollíziós szabályait a magyar nemzetközi magánjogban a szerződésekre irányadó jogot meghatározó normákká."52
A jelenlegi helyzetben célszerű lenne az egyezmény szabályainak és a Kódex szerződési rendelkezéseinek viszonyát kifejezetten rendezni. Bár a Kódex 2. §-ából következik az egyezmény szabályainak elsőbbsége, a szűkebb tárgyi hatályra tekintettel az alkalmazás mégsem ígérkezik zökkenőmentesnek. Ismételten szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy célszerű lenne a Kódex szerződési kollíziós szabályait hatályon kívül helyezni. Ezzel el lehetne kerülni a jövőre nézve a szerződésekre vonatkozó kollíziós szabályozás kettősségét.
A közösségi jog fejlődése a huszadik század utolsó másfél évtizedében jelentősen felgyorsult. A nemzetközi magánjog ebben a folyamatban sokáig marginális szerepet játszott és az európai szabályozás csak a Brüsszeli és a Római Egyezményen keresztül érintette azt. Vitatott volt ezen egyezmények a státusa is. Láttuk, hogy a Római Egyezmény nem volt visszavezethető a Római Szerződésre. A Bizottság 1978-ban elfogadott új koncepciója a kollíziós jog egyezményekkel történő további egységesítése helyett a jogközelítésre helyezte a hangsúlyt, és ennek következtében a kollíziós szabályok irányelvekben jelentek meg az egyes szektorokra vonatkozó anyagi jogi szabályozás mellett.
Az 1999. május elsején hatályba lépett Amszterdami Szerződés megváltoztatta a tagállamok közötti igazságügyi együttműködésnek a Maastrichti Szerződésben kialakított helyét, és azt az Unió harmadik pilléréből az első pillérbe helyezte, ezzel azt a kormányközi együttműködés köréből valódi közösségi politikává emelte. Ezzel lehetségessé vált, hogy a tagállamok között létrejött addigi kollíziós jogi egyezményeket, azaz a Brüsszeli és a Római Egyezményt a másodlagos közösségi jogalkotás révén rendeletekkel váltsák fel és a szabályozást új területekre is kiterjesszék.
A Római Egyezmény revízióját az 1999-es ún. Bécsi Cselekvési Terv53 irányozta elő. A revízió célja a tartalmi továbbfejlesztésen kívül a joganyagnak a közösségi jogforrások közötti elhelyezését is érintette. A Bizottság 2003. januárjában kiadott Zöld Könyve ezt a két célkitűzést már címében is kifejezésre jutatta, és felhívta a figyelmet azokra a problémákra, amelyek a Római Egyezmény alkalmazása során, részben a szabályozás hiányosságai és ellentmondásai miatt, részben pedig az egyezmény hatályba lépése óta bekövetkezett jogfejlődés következtében jelentkeztek. A Zöld Könyvben felvetett kérdésekre érkezett válaszokra is figyelemmel a Bizottság 2005. decemberében javaslatot terjesztett elő a Római Egyezmény közösségi rendeletté történő átalakítására és tartalmi modernizálására.54 A megalkotandó rendelet a javaslat címében a "Róma I." elnevezést kapta, utalva arra, hogy időközben előterjesztették a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra irányadó jogról szóló "Róma II." tervezetét is.55
A Róma I. javaslat modern szemléletet tükrözött, de alapjaiban meg kívánta tartani egyezmény főbb szabályait és szerkezetét. Céljai között szerepelt az irányelvi kollíziós szabályozás integrálása annak érdekében, hogy a Róma I. rendelet átfogja a szerződések kollíziós szabályainak legnagyobb részét, megkönnyítve ezzel a jogalkalmazást. A rendelettervezetben az óvatos továbbfejlesztés dominált, de két helyen radikális változtatást irányzott elő. Az egyik a jogválasztás hiányában irányadó jog meghatározása körében (4. cikk) a túlzott rugalmasságot és ezzel jogbizonytalanságot eredményező kitérítő klauzula törlése, a másik pedig a jogválasztás lehetőségének kizárása a fogyasztói szerződések körében (5. cikk). Emellett kiterjesztette volna a szabályozást olyan területekre is, amelyeket - mint pl. a képviselő által kötött szerződések, a követelés engedményezése, jogok és kötelezettségek jogszabály alapján történő átszállása, vagy a beszámítás - az egyezmény nem rendezett. A javaslat összhangot kívánt teremteni a Brüsszel I. rendelet és a tervezett Róma II. rendelet szabályaival, egységbe kovácsolva a joghatósági szabályokat a kötelmi kollíziós normákkal.
A javaslatra a tagállamok észrevételeket tettek és - miután a rendeletet a Tanács és a Parlament úgynevezett együttdöntési eljárásban kell, hogy elfogadja - mind a Tanácsban, mind pedig a Parlamentben folyik a végleges szöveg kidolgozása. Az időközben elfogadott Róma II. rendelet megalkotása során szerzett tapasztalatok arra engednek következtetni, hogy a Róma I. rendelet kompromisszum eredményeképpen kialakított szövegének elfogadására 2008. első félévében sor fog kerülni. ■
JEGYZETEK
1 Az Egyezmény keletkezésének történetét lásd Giuliano-Lagarde kommentárjának 1-6. pontjában. EK H. L.: C-282/1980.
2 Lásd: Czernich, Dietmar-Heiss, Helmut (szerk.): Das Europäische Schuldvertragsübereinkomen (kommentár) 1999. 3. o. 5. lapszélszám.
3 H. L. C-52/1991. szám.
4 Az elnevezést Kreuzer használja: Kreuzer, Karl: Zu Stand und Perspektiven des Europäischen Internationalen Privatrechts - Wie europäisch soll das Europäische Internationale Privatrecht sein? RabelsZ 70 (2006) 13. o.
5 A Bécsi Vételi Egyezmény 7. cikkéhez lásd: Sándor Tamás - Vékás Lajos: Nemzetközi Adásvétel. A Bécsi Egyezmény Kommentárja. Budapest, 2005. 68. és köv. o. Az értelmezéshez lásd továbbá: Reinhart, Gert: Az egységesített nemzetközi magánjogi normák egységes értelmezéséhez az EGBGB 36. cikke szerint. Magyar Jog 1995/9. 542-547. o.
6 H. L. L. 48/1989. sz.
7 Kihirdetve a Magyar Közlöny 2006. évi 29. számában.
8 A Bolgár Köztársaság és a Román Köztársaság Európai Unióhoz való csatlakozásának feltételeire és az Európai Unió alapszerződéseinek kiigazítására vonatkozó okmány HL L. 157., 2005. 06. 21.
9 Lásd Az Európai Parlament jogi bizottságának állásfoglalás-tervezete indokolását ideiglenes 2007/00777(CNS).
10 Lásd: Czernich-Heiss id. mű. 2. o. 2. lapszélszám.
11 Vö.: 20. cikk - ez a helyzet pl. a biztosítási szerződések egy részénél - lásd alább.
12 A biztosítási irányelveket a magyar jogba a 2004. évi XLVIII. tv. ültette át.
13 Lásd Giuliano-Lagarde id. mű. 15. és köv. o.
14 Az 1979. évi 13. tvr. ezeket a kérdéseket nem szabályozza, a lehetőséget azonban az elmélet elismeri. Lásd: Mádl Ferenc: Az akarati autonómia a magyar nemzetközi magánjogban. Állam- és Jogtudomány XXX (1987-88) 633-644. o.
15 Haudek, Wilhelm: Die Bedeutung des Parteiwillens im IPR (1931).
16 Az újabb jogirodalomban ez már teljesen egyértelmű. Lásd: Czernich-Heiss id. mű, a 3. cikkhez fűzött magyarázat, 50. lapszélszám
17 Erre a problémára hívja fel a figyelmet a Zöld Könyv 3.2.8. pontja [COM (2005) 654 végleges].
18 Giuliano-Lagarde id. mű. 17. o. továbbá Lando, Ole: The EEC Convention ont he law applicable to contractual obligations Common Market Law Review 1977. 159-214. o.
19 Összefoglalóan lásd: Schnitzer, Adolf von: Die Zuordnung der Verträge im internationalen Privatrecht RabelsZ. 33 (1969) 17-29. o.
20 Annuaire 22 (1908) 290. és köv. o.
21 Schnitzer, Adolf von: Handbuch des Internationalen Handels-, Wechsel, und Chekrechts 1938.
22 Schnitzer, Adolf von: Handbuch des IPR II. 1944.
23 Lásd pl: Juenger, Friedrich: Parteiautonomie und objektive Anknüpfung im EG-Übereinkommen zum Internationalen Vertragsrecht RabelsZ 46 (1982) 57-83. o.
24 Lásd egyebek között Kropholler, Jan: Das kollisionsrechtliche System des Schutzes der schwächeren Vertragspartei RabelsZ. 42. (1978) 634-661. o. A magyar jogirodalomban Burián László: A fogyasztóvédelem az új nemzetközi magánjogi szerződési szabályok tükrében Magyar Jog XLVI. (1999) 16-23. o.
25 Bundesgesetz über das Internationale Privatrecht vom 18. Dezember 1987, 120. cikk,
26 Lorenz, Egon: Die Rechtswahlfreiheit im internationalen Schuldvertragsrecht RIW 1987. 569-584. o.
27 Lorenz id. mű.
28 Ebke, Werner F.: Erste Erfahrungen mit dem EG Schuldvertragsübereinkommen. In: Europäisches Gemeinschaftsrecht und IPR Christian von Bar (szerk.) Carl Heymanns, Verlag 1991., 97. és köv. o.
29 Lásd a Zöld Könyv 3.2.7.2. pontját,
30 Solomon, Dennis: Verbraucherverträge. In: Ein neues internationales Vertagsrecht für Europa - Der Vorschlag für eine Rom I Verordnung. Ferrari-Leible (szerk.) Jenaer Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft 2007. 104. o. további hivatkozásokkal.
31 A magyar jogba a felek akarati autonómiáját a munkaszerződések tekintetében a 2001. évi XVI. törvény vezette be újra az 1979. évi 13. tvr. 51-53. §§-nak módosításával.
32 A kötelező szabályok problematikájához lásd: Junker, Abbo: Die "zwingenden Bestimmungen im nemuen internationalen Arbeitsrecht IPRax 9 (1989) 69-75. o. továbbá: Zöld Könyv 3.2.8. pontja.
33 Egyebek között az Egyesült Királyság, Luxemburg, az NSZK.
34 Zwegert, Konrad: Zum Abschlussort schuldrechtlicher Distanzverträge. In: Festschrift Rabel Tübingen, 1954. 636. o.
35 Ezt a megoldást követi a magyar nemzetközi magánjog is az 1979. évi 13. tvr.-ben [30. § (3) bekezdés].
36 Zwegert id. mű. 650. o.
37 Lagarde, Paul: The scope of the applicable law in the E.E.C. Convention. In: Contract Conflicts P. M. North (szerk.) 1982. 49-57. o.
38 Éppen ennek elkerülése érdekében egyesek azt az álláspontot képviselik, hogy a lex causae csak abban az esetben legyen irányadó a szerződés létrejöttére és alaki érvényességére, ha az az objektíve irányadó jog. Lásd: Juenger id. mű., továbbá: Williams, Ross: The EEC Convention on the law applicable to contractual obligations International and Comparative law Quarterly 1986. 1-30. o.
39 IPRG 123. cikk.
40 Bécsi Konvenció 18. cikk (1) bekezdés. Egyes nemzeti jogok ezzel ellentéte rendelkezéseire lásd: Sándor-Vékás id. mű 124. o. 80. sz. jegyzet.
41 Giuliano-Lagarde id. mű a 11. cikkhez fűzött magyarázat. Az angol jog a szerződéskötő fél cselekvőképességét hagyományosan a lex causae és nem a fél személyes joga szerint ítélte meg.
42 Lásd az 1979. évi 13. tvr. 30. § (2) bekezdését.
43 Foreign Limitation Period Act 1984 Lásd: Williams id. mű 28. o.
44 Giuliano-Lagarde id. mű a 14. cikkhez fűzött magyarázat A. pontja.
45 Lásd az 1979. évi 13. tvr. 4. §-át.
46 Juenger id. mű.
47 Vö.: Mádl Ferenc-Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest 2004. 119. és köv. o.
48 Az ordre public és a közösségi jog összefüggéseiről (is) lásd: Schaub, Renate: Grundlagen und Entwicklungstendenzen des europäischen Kollisionsrechts Juristenzeitung 7/2005. 328-337. o. A közrendhez 333. o. Szerinte a jogközelítés jelenlegi stádiumában inkább lehet a tagállamok közrendjének azonosságáról beszélni, mintsem egy közösségi közrendről.
49 Ehhez a kérdéshez lásd: Basedow, Jürgen: Herkunftlandsprinzip und internationales Privatrecht im europäischen Binnenmarkt für Dienstleistungen. In: Rozprawy Prawnicze Ünnepi Kötet Prof. Maksymilian Pazdan tiszteletére Kraków, 2005. 29-44. o. Az irányelvek és a rendeletek viszonyához különösen a 33-34. o.
50 Kecskés László: A civilisztikai jogalkalmazást érintő újabb EU jogalkotással kapcsolatos néhány elméleti kérdés. Európai Jog 2006/5. szám 3-13. o.
51 Az 1997. évi CXLIX. törvény módosította a Ptké. II.-t (1978. évi 2. tvr.) és ennek 5. § c) pontjában korlátozta egyoldalúan a jogválasztást a fogyasztói szerződések vonatkozásában. Lásd még Burián 24. lábjegyez alatt id. mű.
52 Vékás Lajos: Nemzetközi kollíziós szerződési jogunk reformjához. Magyar Jog 1999. 12. szám 705-717. o. Az idézett mondat a 708. oldalon található.
53 H.L. C 019,1999. 01. 23.,1-15.
54 COM (2005) 650 végleges 2005/0621 (COD) A javaslat értékelését lásd: Mankowski, Peter: Der Vorschlag für die Rom I. Verordnung IPRax 2006/1. 101-113. o., továbbá: Ferrari-Leible (szerk) id. mű.
55 A rendeletet az Európai Parlament és a Tanács 2007. július 11-én fogadta el (864/2007 EK rendelet) A magyar jogirodalomban lásd: Császár Mátyás: Szerződésen kívüli kötelmek kollíziós joga: Róma II. v. magyar Kódex. Európai Jog 2008. évi 1. szám, 45-55. o.
Lábjegyzetek:
[1] Burián László egyetemi tanár
[2] Burián László egyetemi tanár
Visszaugrás
