Rovatunkban ezúttal is az Emberi Jogok Európai Bíróságának legutóbbi fontos döntéseit és a magyar Alkotmánybíróság közelmúltban hozott, emberi jogi vonatkozású határozatait foglaljuk össze.
Az Egyezmény 8. cikke: Magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog
• Bărbulescu Románia elleni ügye (Kállai Péter)
Az Egyezmény 9. cikke: Gondolat- , lelkiismeret- és vallásszabadság
• Hamidović Bosznia-Hercegovina elleni ügye (Kállai Péter)
Az Egyezmény 10. cikke: A véleménynyilvánítás szabadsága
• Selmani és mások Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság elleni ügye (Kóczián Sándor)
Az Egyezmény 14. cikke a 8. cikkel összefüggésben: A megkülönböztetés tilalma, magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog
• Ratzenböck és Seydl Ausztria elleni ügye (Kállai Péter)
Az Egyezmény 14. cikke az Első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkével összefüggésben: A megkülönböztetés tilalma, a tulajdonjog védelme
• Fábián Magyarország elleni ügye (Kállai Péter)
Az Egyezmény Első kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikke: A tulajdonjog védelme
• Nagy Béláné Magyarország elleni ügye (Kállai Péter)
Az ügy körülményei. A kérelmező 2004. augusztus 1. és 2007. augusztus 6. között értékesítőként dolgozott egy magánvállalat bukaresti irodájában. Munkáltatója kérésére, az ügyfelekkel való online kommunikáció céljával regisztrált egy Yahoo Messenger felhasználói fiókot; fontos körülmény ugyanakkor, hogy rendelkezett személyes fiókkal is. A munkáltató - a kérelmező által is ismert - belső szabályzatában tiltotta a vállalat erőforrásainak személyes célra történő használatát, de az nem utalt arra a lehetőségre, hogy a dolgozók kommunikációját monitorozhatják is. 2007. július 3-án a vállalat egy, a központból érkező tájékoztató levelet íratott alá dolgozóival, amely részletesebben megfogalmazva, kifejezetten tiltotta egyebek mellett a nem munkával kapcsolatos számítógép-, internet- és telefonhasználatot. A körlevél a monitorozás és a szankció lehetőségeire is felhívta a figyelmet. A dolgozóknak aláírásukkal kellett igazolniuk, hogy ismerik a levél tartalmát, az aláírási ívet a kérelmező is aláírta. 2007 júliusában a munkáltató monitorozta is a kommunikációt, de azt nem tudni, hogy ezt pontosan mikor kezdte meg. Július 13-án a felettese tájékoztatta a kérelmezőt arról, hogy bizonyítékok vannak arra nézve, hogy személyes célból is használta a vállalat eszközeit. Azonban ekkor ez még nem a monitorozás eredményét, csak az internethasználat megnövekedett mértékét jelentette, ami a munkatársakkal összevetve a kérelmező esetében láthatóan magasabb volt. A kérelmező, kifejezett kérdésre, azt állította, csak a munkájával összefüggésben használja a Yahoo Messenger szolgáltatást. Ugyanezen a napon később már a monitorozás eredményét is ismertették a kérelmezővel, 45 oldalnyi internetes csevegés leiratát. A kérelmező a bátyjával és a menyasszonyával váltott üzeneteket a munkahelyi Yahoo Messenger fiókján keresztül. Ezek személyes üzenetek voltak, egy részük intim jellegű. Váltott néhány üzenetet a menyasszonyával a személyes fiókján keresztül is, ezek nem voltak intim jellegűek. Ugyanezen a napon a kérelmező írásban tájékoztatta munkáltatóját, hogy véleménye szerint bűncselekményt követtek el azzal, hogy "feltörték" a magánlevelezését. A munkáltató 2007. augusztus elsején megszüntette a kérelmező munkaviszonyát.
A kérelmező a munkáltató döntését megtámadta a bukaresti bíróságon, a pozíciójába történő visszahelyezését, valamint kárának és költségeinek megtérítését követelte. Állítása szerint egy munkavállaló telefonos és e-mailen történő kommunikációja a "magánélet" és "magánlevelezés" körébe tartozik, akkor is, ha a munkahelyéről teszi mindezt, így kiterjed rá az Egyezmény 8. cikkének védelme. Állítása szerint elbocsátása törvénytelen volt, a kommunikációs tevékenységének monitorozásával pedig a munkáltató bűncselekményt követett el. Munkáltatója a monitorozással, illetve azzal, hogy a magánjellegű üzeneteit megosztotta "a kirúgásban így vagy úgy részt vevő kollégákkal", zaklatást valósított meg. A bíróság 2007. december 7-én kelt döntésében törvényesnek ítélte az elbocsátást. A fellebbezést követően a döntést másodfokon is helybenhagyták.
Időközben a kérelmező büntetőfeljelentést is tett a vállalat ellen a magánlevelezése titkosságának megsértése miatt, de ezt is elutasították. A kérelmező e döntés ellen nem fellebbezett.
A kérelmező azt állította, hogy a munkáltatója - szerződése megszüntetésével - megsértette az Egyezmény 8. cikkében foglalt magánélethez és magánlevelezéshez való jogát, és az állami bíróságok nem nyújtottak megfelelő jogorvoslatot a jogsértéssel szemben.
A döntés.[2] Az Emberi Jogok Európai Bírósága (Negyedik Szekció) Kamaraként tartott ülésén, 2016. január 12-én azt állapította meg, hogy korábbi döntéseihez az eset nem hasonlítható, mivel jelen esetben a vállalat belső szabályzata kifejezetten, egyértelműen és szigorúan tiltotta az eszközök magáncélra történő használatát. Mivel az elbocsátást egy magánvállalat tette, így a kérdés elsősorban az volt, hogy az állam bíróságai megfelelő egyensúlyt biztosítottak-e a vállalat érdekei és a kérelmező magánlevelezéshez való joga között. A kérelmezőnek lehetősége volt bírósághoz fordulni a vállalat lépéseivel szemben, és a bíróságok - anélkül, hogy üzeneteinek tartalmát vizsgálták volna - megállapították, hogy a kérelmező fegyelemsértést követett el. A bíróságok megállapítása
- 99/100 -
szerint a vállalat csak azt követően nyitotta meg a magánjellegű üzeneteket, és ismerte meg azok tartalmát" miután a kérelmező kifejezetten azt állította, hogy kizárólag a munkájához használja a Yahoo Messengert. Azt is le kell szögezni, hogy a vállalat csak a szóban forgó üzenetküldő alkalmazás használatát monitorozta, más módon nem avatkozott be a kérelmező magánlevelezéseibe. Mindezek alapján tehát a Kamara azt a döntést hozta, hogy a kérelmező 8. cikkben foglalt jogai nem sérültek.
A kérelmező először csak a Nagykamarához nyújtotta be a büntetőfeljelentésének elutasítását, az tehát nem volt tárgya a Kamara által befogadhatónak ítélt és tárgyalt kérelemnek, így a Nagykamara döntésének sem képezhette tárgyát.
A kormány rámutatott, hogy a kérelmező nem várhatta el, hogy üzeneteit magánlevelezésként kezeljék, hiszen azokat a munkahelyi célokra létrehozott fiókján keresztül küldte el. A munkahelyi eszközökön bonyolított levelezés csak akkor tekinthető magánjellegűnek, ha az üzenetek kifejezetten így vannak megjelölve. A Yahoo Messengeren keresztül küldött üzenetek ilyen jellegű megjelölése nem lehetséges, de a kérelmezőnek lett volna lehetősége közölni, hogy magánüzenetekről van szó. Ezzel szemben ő kifejezetten azt állította, hogy csak a munkájával kapcsolatosan használta az üzenetküldő alkalmazást. A kérelmező mind a vállalat belső szabályzatával, mind a lehetséges monitorozással is tisztában volt. Ezekkel kapcsolatban megfelelő tájékoztatást kapott, a kérelmezőnek továbbá lett volna lehetősége a monitorozásról szóló tájékoztató levél után változtatni magatartásán.
A kormány arra is rámutatott, hogy nem lehet bizonyítani a kérelmező üzeneteinek nyilvánosságra hozatalát, ő maga azonban átadta azok teljes leiratát a bíróságnak, amikor eljárást indított; ráadásul úgy, hogy nem kérte az azokhoz való hozzáférés korlátozását. A hazai bíróságok - miután megállapították, hogy a monitorozás törvényes volt - az ő kérésére használták fel bizonyítékként ezeket a dokumentumokat. A kormány szerint tehát az Egyezmény 8. cikke nem is alkalmazható ebben az esetben.
A kérelmező ezzel szemben kitartott amellett, hogy az üzenetei magánjellegűek voltak, és azt állította, hogy mivel a Yahoo Messengeren használt jelszavát csak ő ismerte, joggal számíthatott arra, hogy más nem fog tudomást szerezni az alkalmazáson keresztül zajló kommunikáció tartalmáról. Azt is állította, hogy a monitorozásról nem kapott előzetes figyelmeztetést.
A Nagykamara álláspontja szerint a 8. cikkben szereplő "magánélet" fogalma széles értelemben veendő, és nincs kimerítő definíciója. Az is egyértelmű a Bíróság estjogából, hogy az üzlethelyiségekből, munkahelyekről történő kommunikáció esetében is alkalmazhatóak a cikk által védett jogok. Annak eldöntéséhez, hogy ebben az esetben "magánéletről" és magánjellegű levelezésről van-e szó, végső soron azt kell tisztázni, hogy a sértett jogosan számíthatott-e arra, hogy a magánéletét tiszteletben tartják. A Nagykamara leszögezte, hogy az azonnali internetes kommunikáció ebbe a fogalomkörbe tartozik: a szóban forgó alkalmazás éppen azt teszi lehetővé, hogy személyek magáncélból cseveghessenek, és az ilyen kommunikáció még akkor is a magánélet körébe tartozik, ha egy munkáltató által biztosított számítógépen zajlik. A konkrét ügyben ugyanakkor a munkáltató kifejezetten tiltotta az ilyen, személyes célú használatot, és tény az is, hogy a kérelmező a tiltással teljes mértékben tisztában volt. Ugyanakkor, az nem volt teljesen világos a dokumentumokból, hogy a kérelmező a monitorozás megkezdése előtt értesült-e minderről. A kormány szerint a kérelmező valamikor 2007. július 3. és 13. között ismerte meg az erről szóló levél tartalmát, a magánlevelezésének rögzítése pedig július 5. és 13. között zajlott. Ráadásul a dokumentumokból úgy tűnik, hogy a munkáltató a kérelmező személyes Yahoo Messenger fiókon keresztül történő kommunikációját is rögzítette.
Kérdéses tehát, hogy a kérelmező a munkáltató szigorú szabályai mellett számíthatott-e arra, hogy a magánéletét ésszerű keretek között védelem övezi. Az egyén munkahelyi "társaséletét", illetve ahhoz való jogát a belső szabályzatok sem vonhatják el teljesen, tehát az Egyezmény 8. cikke a kérelmező esetében is alkalmazható.
A kérelmező írásos megállapításaiban rámutatott, hogy a Kamara nem vett figyelembe néhány jelentős körülményt; először is azt, hogy a Yahoo Messenger kifejezetten személyes felhasználást célzó alkalmazás. Ezen az sem változtat a kérelmező szerint, hogy a munkáltatója kérésére nyitotta az egyik fiókot; így is egyedül ő tekinthető a szóban forgó Yahoo Messenger fiók tulajdonosának. Másodszor, a kérelmező hangsúlyozta, hogy a munkáltató nem tiltotta az internet használatát, és ő nem kapott figyelmeztetést az internetes kommunikációjának lehetséges monitorozásáról. Ha kapott volna, nem folytatott volna magánjellegű kommunikációt az alkalmazáson keresztül. Harmadszor, a kérelmező szerint nyilvánvaló, éles különbséget kell tenni a profitorientált személyes felhasználás és az "ártalmatlan privát párbeszéd" között. Ez utóbbinak a célja nem a bevételszerzés, nem okoz semmiféle kárt a munkáltatónak - ezzel a munkáltató nem is vádolta. A kérelmező
- 100/101 -
rámutatott az információs és kommunikációs technológiák fejlődésére, illetve ezek használatának rohamos terjedésére. Szerinte jelen helyzetben nem lehet világos választóvonalat húzni a magánélet és a munkahelyi élet közé, és így nem is igazán van értelme az internet és a kapcsolódó eszközök magánéleti célra történő használatának teljes tiltásának.
A kérelmező álláspontja szerint a munkáltató az erről szóló figyelmeztetés - és a kapcsolattartás jellegéről tett saját nyilatkozata - előtt kezdte ellenőrizni a magánlevelezését. Ráadásul a beszélgetéseinek 45 oldalas leirata - mivel a munkahelyen csak egyetlen nyomtató működött - minden kollégája számára megismerhetővé vált.
A kérelmező szerint a romániai hatóságok nem biztosították az Egyezményben foglalt jogának védelmét; a Kamara nem vizsgálta megfelelően, hogy a magánéletébe történő beavatkozás törvényben meghatározott és szükséges volt-e egy demokratikus társadalomban; továbbá, a beavatkozás legitim célja sem volt egyértelműen meghatározva.
A kormány kitartott amellett, hogy a vállalatnak az szúrt szemet, hogy a kérelmező többet használja az internetet, mint kollégái, és előbb rákérdeztek, hogy a kommunikációja a munkájával kapcsolatos-e, és csak az igenlő válasza után vizsgálták meg az üzenetei tartalmát. A kormány abban is biztos volt, hogy a kérelmezőt időben tájékoztatták a monitorozásról; ezt korábban, a hazai bírságok előtt a kérelmező sem vitatta. A kérelmező a hazai bíróságokon munkajogi vitaként, nem pedig a magánéletének sérelmeként keretezte az ügyet, így a hazai bíróságok feladata elsősorban az volt, hogy a munkáltató intézkedésének jogszerűségét vizsgálják. Ennek során a hazai bíróságok kellő alapossággal vizsgálták a kérelmező jogai és a vállalat jogos érdekei közötti egyensúlyt is.
A Bíróság jelen esetben azt látta feladatának, hogy tisztázza a részes állam pozitív kötelezettségeinek természetét és terjedelmét arra vonatkozóan, hogy biztosítsa a kérelmező magánélethez, valamint levéltitok sértetlenségéhez való jogát a foglalkoztatásával összefüggésben.
A munkajog tág kereteket biztosít a tekintetben, hogy a felek hogyan állapodnak meg a közöttük lévő viszony tartalmát, illetve a munkafeltételeket illetően. Nincs európai szintű konszenzus arra vonatkozóan, hogy az államok kifejezetten szabályozzák-e ezt a területet.
A Nagykamara tehát arra jutott, hogy az államoknak széles mérlegelési lehetőségük van az arra vonatkozó jogi környezet kialakítását illetően, hogy a munkáltatónak joga van-e ellenőrizni és szabályozni munkavállalói nem munkával összefüggő, személyes kommunikációját a munkahelyen.
Ez a mérlegelési jogkör azonban nem korlátlan. A beavatkozásnak arányosnak kell lennie, és eljárási garanciákra is szükség van annak érdekében, hogy a beavatkozás ne vezessen az adott jog aránytalan sérelméhez. Ennek értékelésekor a hazai hatóságoknak a következőket kell figyelembe venniük:
1. Értesítették, figyelmeztették-e a monitorozás lehetőségéről a munkavállalót? Az ilyen jellegű tájékoztatásnak egyértelműnek és előzetesnek kell lennie.
2. A monitorozás természetét, terjedelmét illetően is világosnak kell lennie a felek számára, hogy milyen mértékben történik beavatkozás a privátszférába. A kommunikáció mértékét vagy tartalmát, illetve egy részét vagy az egészét vizsgálják? Milyen időkorlátok között történik a monitorozás, és ki fog hozzáférni annak eredményéhez?
3. A munkáltatónak van-e jogos indoka a monitorozásra és a kommunikáció tartalmának vizsgálatára?
4. Lett volna-e lehetőség kevésbé beavatkozó módon ellenőrizni a kommunikációt?
5. Milyen következményei vannak a vizsgálatnak?
6. A munkavállaló számára megfelelően biztosított-e, hogy a munkáltató nem fér hozzá az üzenetek tartalmához anélkül, hogy erről a munkavállaló előzetesen tudomást szerzett volna?
A részes államnak tehát kötelezettsége e pontok tekintetében megfelelő felülvizsgálati lehetőséget is biztosítani. A kérdés az, hogy ezeket a pontokat a hazai bíróságok megfelelően érvényesítették-e.
A Bíróság megállapította, hogy a kérelmező nem volt előzetesen, megfelelően tájékoztatva az üzenetei monitorozásának tényleges természetéről és mértékéről, nem volt tudomása arról a lehetőségről, hogy a munkáltató az üzenetek konkrét tartalmáról is tudomást szerezhet. A hazai bíróságok a beavatkozás természetét és mértékét nem vizsgálták megfelelően; nem találtak pontosan meghatározott célt, ami igazolná ezt a fajta szigorú monitorozást; illetve nem tették fel a kérdést, hogy lett volna-e kevésbé beavatkozó intézkedés a kívánt cél elérésére. A hazai bíróságok annak megállapítását is elmulasztották, hogy a munkáltató a kérelmezőt számonkérése előtt fért-e hozzá az üzenetek tartalmához.
Mindezek alapján a Nagykamara - hat különvélemény mellett - megállapította, hogy a kérelmezőnek sérültek az Egyezmény 8. cikkében foglalt jogai.
Kállai Péter
- 101/102 -
Az ügy körülményei. 2011. október 28-án Mevlid Jašarević - az iszlám vahabita-szalafista irányzatának követője, egy helyi csoport tagja - merényletet hajtott végre az Amerikai Egyesült Államok szarajevói nagykövetsége ellen. A támadás során egy rendőr súlyosan megsérült. A 2012-ben zajló tárgyaláson Jašarević és két vádlott-társa nem volt hajlandó felállni, amikor az elsőfokú bírói tanács a terembe érkezett, valamint nem vették le a fejfedőiket ('skullcap') sem. Ez utóbbit a bíróság a vallási hovatartozás megnyilvánulásaként értékelte, a felállás megtagadása miatt azonban a bírói tanács elnöke több tárgyalásra kitiltotta őket a teremből, tekintettel a vádlottak kijelentésére is, miszerint nem ismerik el magukra nézve kötelezőnek az emberek által hozott ítéleteket, így jelen bíróságét sem. A bíróság a tárgyalások hangfelvételeit a vádlottak rendelkezésére bocsátotta, hogy biztosítsa védelemhez való joguk érvényesülését. A Bíróság végül Jašarević-et 15 év börtönre ítélte, társait viszont másodfokon felmentették.
A bíróság 2012. szeptember 10-ére tanúként idézte az ügy egyik tárgyalására a kérelmezőt, mert ugyanahhoz a vallási csoporthoz tartozott, mint a vádlottak. A kérelmező meg is jelent, azonban a bírói tanács elnökének utasítása ellenére sem volt hajlandó levenni a fejfedőjét, így az elnök kitiltotta a teremből. A bíróság megsértésével vádolták meg, és pénzbüntetésre ítélték a hatályos büntetőeljárási törvény alapján. A döntés kimondta, hogy a tanú öltözködése nem felelt meg a bíróságokon elvárt általános öltözködési szabályoknak, illetve leszögezte, hogy a közintézményekben nem lehet a vallási hovatartozást jelképek vagy öltözködés révén megjeleníteni, mivel a bíróság feladata azon értékek támogatása és terjesztése, melyek közelebb hozzák egymáshoz az embereket. A bíróság felidézte, hogy vahabita-szalafista vallási csoport tagjai részéről gyakran tapasztal a kérelmezőéhez hasonló magatartást, vagyis a bíróság el nem ismerésének kifejezését, amit kifejezetten az állam és értékei elleni kiállásként kell értékelni. 2012. október 11-én a másodfokú bíróság a pénzbírságot csökkentette, de az ítélet többi részét helyben hagyva leszögezte, hogy a közintézményekben a fejfedők levétele alapvető társadalmi követelmény, és Bosznia-Hercegovinában mint szekuláris államban a tárgyalótermekben mindenféle vallásos jelkép viselése tilos. A kérelmező a csökkentett bírságot sem fizette be, így 2012 novemberében - a büntető jogszabályoknak megfelelően - a pénzbüntetést 30 nap elzárásra változtatták. 2012 decemberében, másodfokon a döntést jóváhagyták, a kérelmező letöltötte büntetését.
2015. július 9-én kelt döntésében Bosznia-Hercegovina alkotmánybírósága nem találta megalapozottnak az Egyezmény gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadságot biztosító 9. cikkének, valamint azzal összefüggésben a megkülönböztetés tilalmát előíró 14. cikkének sérelmét, így elfogadta a rendes bíróság érvelését. A pénzbírság elzárásra váltásának automatizmusa miatt viszont megállapította az Egyezmény 6. cikkének, vagyis a tisztességes tárgyaláshoz való jognak a sérelmét, és elrendelte a büntető törvénykönyv releváns részének módosítását. Ennek ellenére nem érvénytelenítette - a jogbiztonságra hivatkozva - a konkrét ügyben született döntést. Az alkotmánybíróság nyolc tagjából ketten különvéleményt fűztek a döntéshez, azt állítva, hogy a döntés az Egyezmény 9. és 14. cikkét is sértette; arra hivatkoztak, hogy a kérelmező megjelent a bíróságon, fel is állt, nem viselkedett tiszteletlenül, továbbá, az állampolgároktól nem várható el olyan mértékű semlegesség, mint az állami tisztviselőktől.
A döntés.[4] A Bíróság mindenekelőtt leszögezte: jelen ügy lényege nem az, hogy viselhető-e vallási jelkép vagy ruházat a munkahelyen; itt arról van szó, hogy egy tanú viselhet-e ilyen jelképet vagy ruházatot egy tárgyaláson. Az a társadalmi vita, illetve azok a bírósági eljárások, amelyek Bosznia-Hercegovinában annak a kérdéskörnek a kapcsán zajlanak, hogy a bírósági tisztviselők viselhetnek-e vallási jelképeket megjelenítő ruházatot a munkahelyükön, nem relevánsak a jelen ügy szempontjából.
A kérelmező állítása szerint vallási előírásból fakadó kötelességből viseli a fejfedőt (mivel Mohamed próféta is viselt ilyet), a tiltás tehát a vallási meggyőződésének kifejezését korlátozta. Állítása szerint a tiltás nem volt törvényben meghatározott, hiszen nincs kifejezett törvényi előírás arra vonatkozóan, hogy a tárgyalótermekben nem viselhető ilyen fejfedő; az a bírósági házszabály, amelyen az állami döntés alapul, nem illeszkedik a jogrendszerbe, nincs törvényi alapja. A kérelmező azt is állította, hogy a büntetése aránytalan volt.
A kormány elismerte, hogy a szóban forgó intézkedés a kérelmező vallásszabadságának korlátozását jelenti, de érvelése szerint ez a korlátozás törvényes volt. Egyrészt a szóban forgó bírósági házszabályi rendelkezést együtt kell olvasni a büntetőeljárásról szóló törvény azon passzusával, mely széles döntési lehetőséget ad a bírák kezébe a tárgyalótermi illemszabályokkal kapcsolatos kérdésekben. A kormány érvelése szerint az elsőfokú bírói tanács elnöke egy-
- 102/103 -
szerűen csak egy általánosan elfogadott illendőségi szabályt próbált meg érvényre juttatni. Ráadásul a bíró - a multikulturális társadalmakban kulcsfontosságú - szekularizmus értékét védte. Figyelembe véve, hogy a szóban forgó intézkedés egy terrorcselekménnyel - vagyis érzékeny üggyel - foglalkozó tárgyalás kapcsán történt, az intézkedés a kormány szerint nem tekinthető aránytalannak sem.
A Bíróság leszögezte, hogy a fejfedő viselésének tiltása a tárgyalóteremben az Egyezmény 9. cikkének 2. bekezdésében foglalt jog - a vallási meggyőződés kifejezésre juttatásának joga - korlátozását valósítja meg, és ezt a felek sem vitatják.
A Bíróság hangsúlyozta, hogy az Egyezmény 9. cikkében (is) szereplő "törvényben meghatározott" kitétel nem csak arra vonatkozik, hogy egyáltalán legyen törvényi alapja az intézkedésnek, hanem a szóban forgó törvényhez minőségbeli elvárásokat is társít, nevezetesen azt, hogy a törvény hozzáférhető legyen, az adott magatartás következményei pedig előre láthatóak legyenek. A Bíróság ebben a tekintetben elfogadta az ország alkotmánybíróságának érveit, így az intézkedést törvényben meghatározottnak ismerte el. Ugyan az intézkedés nem egy általános törvényi tiltás megvalósulása volt, hanem az eljáró bírói tanács hatáskörében meghozott döntésen alapult, az alkalmazható szabályról, valamint az azon alapuló döntés figyelmen kívül hagyásának lehetséges következményeiről viszont a kérelmezőt a bírói tanács elnöke tájékoztatta.
A Bíróság felidézte, hogy joggyakorlata szerint az Egyezmény 9. cikkének 2. bekezdésében foglalt korlátozást igazoló okok kimerítőek és szűken kell értelmezni.[5] A kormány elsősorban a szekularizmus elvével érvelt, a Bíróság pedig már korábban elfogadta, hogy 9. cikkben szereplő "mások szabadságának és jogainak védelme" mint vallásszabadságot korlátozó ok összefüggésbe hozható a szekuláris és demokratikus értékek védelmével.[6] A Bíróság nem látott okot arra, hogy jelen esetben másként döntsön.
A Bíróság leszögezte, hogy az Az Egyezmény 9. cikke nem véd minden egyes olyan tettet, amire valakit a vallása vagy lelkiismereti meggyőződése sarkall, és nem hordozza magában azt a jogot sem, hogy valaki a nyilvánosság előtt, bármilyen helyzetben a vallási, lelkiismereti meggyőződése szerint viselkedjen. Éppen ellenkezőleg, lehetnek esetek, amikor egy tanútól megkövetelhető, hogy ne viseljen egy bizonyos vallási szimbólumot. Ugyanakkor a Bíróság azt is leszögezte, hogy a hatóságok nem hagyhatják figyelmen kívül a különböző vallások jellegzetességeit. A vallásos meggyőződés kifejezése alapvető emberi jog. Nem csak azért, mert egy egészséges demokratikus társadalomnak tudnia kell tolerálni és fenntartani a sokszínűséget, hanem azért is, mert fontos, hogy egy egyén, akinek életében központi szerepet tölt be a saját (vallásos) meggyőződése, ki tudja azt fejezni mások felé. A Bíróságnak nincs oka kételkedni abban, hogy a kérelmező mély belső meggyőződésből viseli mindig a fejfedőt; nincs oka azt feltételezni, hogy valamiféle rejtett indíttatása lett volna a bíróság megsértésére, illetve arra, hogy másokat a szekularizmus elvének tagadására buzdítson. A pluralizmus, a tolerancia és a nyitottság központi jelentőségűek a demokratikus társadalmakban. Az egyéni érdekeket időnként alá kell vetni a csoport érdekeinek, de a demokrácia nem a többség nézeteinek uralmát jelenti. A hatóságok feladata nem az, hogy a pluralizmus elvetésével próbálják megszüntetni az esetleges feszültségeket, hanem az, hogy biztosítsák a tolerancia érvényesülését.
Ellentétben a vallási csoportjának más tagjaival, a kérelmező megjelent a bíróságon, felállt, amikor kellett, tehát nyilvánvalóan engedelmeskedett az állam törvényeinek és a bíróságnak. Nem volt ok annak feltételezésére, hogy a kérelmező nem kíván vallomást tenni, vagy hogy kifejezetten tiszteletlenül kívánna viselkedni. Mindezek mellett csak azért, mert nem volt hajlandó levenni a fejfedőjét, nem lett volna szükséges büntetést kiszabni rá egy demokratikus társadalomban; az Az Egyezmény 9. cikkét tehát megsértették. A Bíróság a 14. cikk sérelmét külön nem vizsgálta.
Az ítélethez két párhuzamos indokolást és egy különvéleményt fűztek.
De Gaetano bíró párhuzamos indokolása szerint az ügy a vallásszabadságról szól, és nem a tárgyalótermi rend fenntartásáról, és e két kérdéskör a tagállami szinten összekeveredett. Szerinte a Bíróságnak azt is ki kellett volna mondania, hogy az intézkedés nem volt törvényben meghatározott, mivel az egy olyan szélesen értelmezhető rendelkezésen alapult, amelynek kapcsán nem lehetett előre látni, hogy a szóban forgó fejfedő is tiltás tárgyává válhat. A bíró szerint jelen döntés nem "filozófiai meggyőződésről" szól, mint a Lautsi-ügy, így az abban az ügyben hozott döntés megállapításai erre az ügyre nézve nem relevánsak. A szekularizmus csak kivételes esetekben szolgálhat alapul a vallásszabadság korlátozására, például akkor, ha az alkotmány azt kifejezetten nevesíti, vagy annak az országban nagy hagyománya van. Az állam és egyház elválasztása önmagában nem elegendő ok, a szekularizmust nem lehet a vallásszabadság kárára előmozdítani.
Bosnjak bíró párhuzamos indoklásában amellett érvelt, hogy a törvényesség és a demokratikus társadalomban való szükségesség nem mindig vizsgálható külön. Egyebek mellett azt szögezte le, hogy
- 103/104 -
ugyan a Magas Szerződő Felek mérlegelési jogkörének szélesnek kell lennie ilyen esetekben, de fontos, hogy ez a mérlegelési jogkör ne egyéni döntésekben nyilvánuljon meg, hanem a demokratikus legitimációval rendelkező politikai döntéshozókat illesse meg.
Ranzoni bíró különvéleménye szerint a többségi döntés nem vette figyelembe az eset egyedi körülményeit, a bíróságok érvei közül önkényesen válogatott, és nem alapult kellően körültekintő arányossági értékelésen.
Kállai Péter
Az ügy körülményei. 2012. december 24-én a kérelmező újságírók a parlament ülésterme feletti karzaton - ahonnan a sajtó képviselői a parlament munkáját nyomon követhetik - tartózkodva tudósítottak. Éppen a 2013-as évre vonatkozó költségvetési törvényjavaslat feszültségektől terhes vitáját követték. Ugyanabban az időben a parlament épülete előtt két, egymással szemben álló csoport tiltakozott. A feszült légkör abban csúcsosodott ki, hogy a parlamenti képviselők egy csoportja rendbontásba kezdett az ülésteremben. Körülvették a házelnököt, dörömböltek az asztalán, megakadályozták a pódiumhoz való hozzáférést, és rongálni kezdték a technikai felszerelést. A házelnök ekkor elrendelte, hogy a biztonsági személyzet intézkedjen a rend helyreállítása érdekében. Az őrség erőszakkal távolította el az ellenzéki képviselőket, miközben a biztonsági szolgálat más tagjai elkezdték kivezetni az újságírókat a karzatról. A kérelmezők azonban nem voltak hajlandóak a távozásra, mivel úgy vélték, hogy a nyilvánosságnak joga van az eseményekről szóló tájékoztatáshoz. Végül erőszakkal eltávolították őket a karzatról. A kérelmezők tagadták, hogy tájékoztatták volna őket arról, hogy biztonsági okokból kell távozniuk. Azt is vitatták, hogy felajánlották volna számukra azt, hogy a sajtóteremben, élő közvetítésen keresztül kövessék nyomon az ülésteremben zajló eseményeket. Állításuk szerint nem is volt élő közvetítés az ellenzéki képviselők eltávolításáról.
Az újságírók alkotmányos panaszt nyújtottak be az alkotmánybírósághoz, azt állítva, hogy megsértették az Egyezmény 10. cikke szerinti jogaikat. Úgy érveltek, hogy mivel az incidens kialakulásának idején a karzaton tartózkodtak, és nem voltak kapcsolatban a házelnökkel vagy a képviselőkkel, az ülésteremben kialakult rendbontásban értelemszerűen nem volt szerepük. Az alkotmánybíróság elutasította az újságírók panaszát. Elismerte, hogy a nyilvánosság, illetve a média fokozottan érdekelt a parlamenti vita megismerésében, tekintettel a téma - a költségvetési javaslat - fontosságára. Az alkotmánybíróság hangsúlyozta ugyanakkor, hogy az ülésteremben összeütközésekre került sor, különféle tárgyakat is dobáltak, néhányat a karzat irányába. Az intézkedésnek tehát az újságírók megóvása volt a célja; biztonságosabb helyre akarták az újságírókat vinni, nem pedig korlátozni őket abban, hogy figyelemmel kísérjék a parlamentben zajló eseményeket, illetve tudósítsanak azokról. Más helyiségekben tartózkodva az élő közvetítés révén tudták nyomon követni a vitát; legtöbbjük közzé is tette beszámolóját az újságok esti kiadásában, ami szintén azt bizonyítja, hogy a cél nem véleménynyilvánítási szabadságuk korlátozása volt.
A döntés.[8] A kérelmezők szerint a parlament karzatáról való eltávolításuk megsértette az Egyezmény 10. cikkében foglalt jogaikat. A Bíróság mindenekelőtt megjegyezte, hogy az alkotmányos panaszt hatékony jogorvoslatnak kell tekinteni a 10. cikk szerinti véleménynyilvánítás szabadsága esetén. A kérelmezők azt állították, hogy a parlamenti karzatról való eltávolításuk nem volt "összhangban a törvényekkel", és a parlamentről szóló törvény nem volt előrelátható. Eltávolításuk nem "nyomós társadalmi szükségletből" fakadt, továbbá nem voltak veszélyben, illetve nem érezték magukat fenyegetve, hiszen a karzat fizikailag elkülönül az ülésteremtől, ahol a zavargás történt. Kifejezett kérés hiányában az őrségnek nem volt joga az eltávolításukra, illetve arra, hogy megakadályozzák a parlamenti ülésről való tudósítást. A kérelmezők álláspontja szerint egy ilyen intézkedés dermesztő hatással van a véleménynyilvánítás szabadságára.
A kormány szerint a képviselők hosszas, kiélezett vitát folytattak a 2013. évi költségvetési törvényről az incidens kialakulása előtt. Az engedéllyel rendelkező újságírókat beengedték a parlament épületébe, hogy beszámolhassanak az eseményekről. Ami a kérelmezők eltávolítását illeti, a kormány fenntartotta, hogy ezt az intézkedést az ülésteremben uralkodó feszült légkör, valamint a parlament épülete előtti erőszakos és kiszámíthatatlan tiltakozásokkal összefüggésben kell értékelni. Noha a kérelmezők eltávolítása a karzatról a véleménynyilvánítási szabadságukba való beavatkozásnak minősül, az intézkedés megfelel az Egyezménynek, hiszen nem a parlamenti ülésről való tudósítás megakadályozásának céljából alkalmazták. A rendkívüli és átláthatatlan
- 104/105 -
események következtében kialakult biztonsági kockázatok miatt volt szükség a karzat kiürítésére, az üléstermi incidensben részt nem vevő újságírók testi épségének megóvása érdekében. A kérelmezőknek megengedték, hogy a sajtóközpontban vagy a szomszédos teremben maradjanak, és onnan kövessék nyomon követhették az élő közvetítést az ülésteremből. Az, hogy a kérelmezőket a parlament épületén belül, annak egy másik részében helyezték el, nem gyakorolt semmiféle dermesztő hatást a nyilvánosság tájékoztatására.
A Bíróság egyetértett azzal, hogy a kérelmezők parlamenti karzatról való eltávolítása - ahonnan a parlamenti ülésről hagyományosan tudósítottak - beavatkozásnak minősült a véleménynyilvánítás szabadságához fűződő jogukba. A Bíróság megismételte, hogy a "törvényben meghatározott" kifejezés nemcsak azt írja elő, hogy a kifogásolt intézkedésnek jogalapja legyen a hazai jogban, hanem a szóban forgó jogszabály minőségére is utal, amelynek az érintett személy számára elérhetőnek, hatásának pedig előre láthatónak kell lennie. Az alkotmánybíróság 2014. április 16-án kelt határozatában úgy ítélte meg, hogy a kérelmezők eltávolítása a parlamentről szóló törvény 43. §-án és a parlamenti eljárási szabályzat 91-4. cikkein alapult. Az előírások értelmében a házelnök felelős a rend fenntartásáért az ülések alatt, aki el is rendelte, hogy a parlament biztonsági szolgálata intézkedjen a rend helyreállításáról. E rendelkezések az ülés valamennyi résztvevőjére vonatkoztak, köztük - az alkotmánybíróság értelmezése szerint -a karzaton tartózkodó újságírókra is. Bár a fent említett szabályok nem tartalmaztak olyan konkrét rendelkezéseket, amelyek feljogosítják a biztonsági szolgálatot az akkreditált újságírók eltávolítására a parlamenti karzatról, nem ésszerűtlen, hogy egy ilyen jogkör hozzátartozhat a parlament rendes működéséhez. A Bíróság nem látta semmi jelét annak, hogy az alkotmánybíróság megállapításai önkényesek vagy nyilvánvalóan ésszerűtlenek lettek volna. Következésképpen nem állítható, hogy a kérelmezők nem láthatták előre, hogy a biztonsági szolgálat beavatkozása bizonyos körülmények esetén befolyásolhatja tudósítási lehetőségeiket a karzatról. A Bíróság tehát meggyőződött arról, hogy a parlamentről szóló törvény és a parlamenti eljárási szabályzat előírásai - amelyek a nyilvánosság számára hozzáférhető voltak - megfeleltek a pontosság és az előreláthatóság követelményének, és ennek megfelelően a beavatkozás "törvényben meghatározott" volt. A beavatkozás célja a közbiztonság fenntartása, zavargás megelőzése volt.
A Bíróság ezúttal is hangsúlyozta a média demokratikus társadalomban betöltött alapvető funkcióját.
Bár nem léphet túl bizonyos határokat, a média feladata, hogy közvetítse az információkat és eszméket minden közérdeklődésre számot tartó kérdésben, kötelezettségeivel és felelősségével összhangban; a nyilvánosságnak pedig joga van ezekhez az információkhoz és eszmékhez hozzájutni. A képviselők hosszú és feszült vitákat folytattak a szóban forgó incidens előtt; olyan, közérdeklődésre számot tartó ügyről volt szó, amely jelentős médiafigyelemmel jár. Továbbá, a feszültség kicsúcsosodásaként parlamenti képviselők egy csoportja rendbontásba kezdett az ülésteremben. Ilyen körülmények között rendelte el a házelnök, hogy a biztonsági személyzet tegyen intézkedéseket a rend helyreállítása és a parlament megfelelő működésének biztosítása érdekében. Ennek kapcsán a Bíróság megismételte, hogy a parlamentek jogosultak fellépni, ha tagjaik rendbontó magatartásban vesznek részt, megzavarva a jogalkotó szerv normális működését. Azért van ilyen jogosultsága a parlamenteknek, mert a szabályos parlamenti vita végső soron a politika és a jogalkotás folyamatát, valamint a jogalkotó szerv minden tagjának érdekét - a parlamenti eljárásokban való részvétel egyenlő feltételeinek teljesülését -, illetve a társadalom egészének érdekeit szolgálja.
A Bíróság megítélése szerint a zavargás a parlamenti ülésteremben, illetve annak hatóságok általi kezelése joggal tekinthető közérdeklődésre számot tartó ügynek. A médiának feladata volt az eseményről szóló információk közlése, a nyilvánosságnak pedig joga volt ezeket az információkat megszerezni. Ezzel összefüggésben a Bíróság utalt releváns ítélkezési gyakorlatára, miszerint a média meghatározó szerepet játszik a nyilvános demonstrációk hatóságok általi kezeléséről szóló információk közlésében. A média "éber őr" ('watch-dog') szerepe különös jelentőségű ilyen helyzetekben, mivel a sajtó képviselőinek jelenléte garancia arra, hogy a hatóságok felelősségre vonhatók legyenek a tüntetőkkel szembeni magatartásuk miatt, beleértve a tüntetők ellenőrzéséhez vagy a tüntetés feloszlatásához, illetve a közrend fenntartásához használt eszközöket. Ezért szigorú megítélés alá kell vonni minden olyan kísérletet, amely a demonstrációk helyszínén jelen lévő újságírók eltávolítására irányul. Ez fokozottan érvényes abban az esetben, amikor az újságírók a nyilvánosság tájékoztatásához fűződő jogukat gyakorolják, és a választott képviselők parlamentben tanúsított viselkedéséről, valamint arról tudósítanak, hogy a hatóságok miként kezelik a parlamenti ülések során előforduló rendbontásokat.
Annak megítélésékor, hogy a kérelmezők eltávolítása a karzatról szükséges volt-e, a Bíróság szem előtt tartotta, hogy a mérlegelendő érdekek egyaránt
- 105/106 -
közérdekűek, nevezetesen a biztonsági szolgálatnak a parlament rendjének fenntartásához és a közbiztonság biztosításához fűződő érdeke, valamint a nyilvánosságnak az általános érdeklődésre számot tartó kérdésről szóló információk megismeréséhez fűződő érdeke. A Bíróság figyelmet fordított arra, hogy a kérelmezők eltávolítása a tények ésszerű értékelésén alapult-e, és hogy újságíróként képesek voltak-e beszámolni a parlamentben bekövetkezett incidensről. Figyelembe vette a kérelmezők magatartását is.
Ami a parlament előtt tiltakozó csoportokat illeti, az alkotmánybíróság nem támasztotta alá semmilyen ténnyel, hogy a parlament épületén kívül zajló demonstrációk miképpen veszélyeztetnék az épületen belül tartózkodó személyek biztonságát. Mindenesetre a parlament biztonságát fenyegető állítólagos veszély ellenére a kérelmezőket csupán a karzatról - és nem az épületből - távolították el. A Bíróság rámutatott arra, hogy a parlamenti ülésteremben zajló eseményeket egy képviselőcsoport provokálta ki, miközben a kérelmezők az ülésterem feletti karzaton tartózkodtak. Az alkotmánybíróság nem utalt arra, hogy jogosulatlan személyek tartózkodtak volna a karzaton, akik zavarhatták a kérelmezőket feladataik ellátásában. Ha jelen lettek volna ilyen személyek a szóban forgó időben, akkor is kérdés, hogy miért nem lehetett őket eltávolítani olyan módon, hogy az a kérelmezők és más újságírók munkáját ne hátráltassa. Az ülésteremben zajló rendbontás során a kérelmezők passzív szemlélők voltak, akik csak a munkájukat végezték az eseményeket figyelve. A kormány elismerte, hogy nem járultak hozzá a zavargáshoz, nem vettek részt a rendbontásban, a közbiztonságot vagy a közrendet tehát nem veszélyeztették.
A kérelmezők ellenszegültek a biztonsági szolgálat felszólításának, és nem hagyták el a karzatot. A Bíróság azonban figyelemre méltónak tartotta, hogy a kérelmezők erőszakos eltávolítására nem azért került sor, mert nem követték a parlamenti biztonsági szolgálat utasításait, vagy mert ellenálltak, hanem azért, mert a biztonsági szolgálat kockázatértékelése szerint veszélyeztette volna a kérelmezők életét, illetve testi épségét, ha a karzaton maradnak. Ezzel összefüggésben az alkotmánybíróság is hangsúlyozta, hogy a biztonsági szolgálat úgy ítélte meg, hogy az újságírók testi életének, illetve testi épségének védelme érdekében olyan helyre kell vinni őket, ahol kevésbé vannak veszélynek kitéve. A kérelmezők nem érezték fenyegetőnek a szituációt. Noha az érintettek helyzetértékelése is fontos, a Bíróság nem értett egyet azzal, hogy a biztonsági szolgálat olyan intézkedéseinek, amelyekre valakinek a testi épsége vagy élete megóvása érdekében kerül sor, az érintett kérésétől kellene függeniük. A Bíróság azonban nem tud arra utaló jelről, hogy a parlamenti képviselők rendbontó magatartása veszélyeztette a kérelmezők életét vagy testi épségét. Nincs bizonyíték arra, hogy a zavargások erőszakosak lettek volna, illetve arra, hogy az épületben bárki - akár az ülésteremben, akár másutt - sérülés veszélyének lett volna kitéve. Az egyetlen állítólagos körülmény, ami a kérelmezők vonatkozásában biztonsági kockázatnak tekinthető, hogy az ülésteremben tárgyakat dobáltak, néhányat a karzat irányába. Ám arról nincs információ, hogy mit és mennyit dobáltak, és hogy elérte-e bármelyik tárgy a karzatot. A Bíróság arra is rámutatott, hogy a kérelmezőket megfosztották attól a lehetőségtől, hogy szóbeli meghallgatáson vitathassák azokat a tényeket, amelyekre az alkotmánybíróság a határozatát alapozta a kérelmezőket érintő biztonsági kockázatokkal kapcsolatban.
Végül, a felek egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tettek arra vonatkozóan, hogy a kérelmezők képesek voltak-e követni az eseményeket, miután eltávolították őket a karzatról. Az alkotmánybíróság megállapítása szerint az újságírók más helyiségekből - a sajtóközpontban vagy a karzattal szomszédos teremben tartózkodva - nyomon tudták követni a vita élő közvetítését; a plenáris vitát az országos televízió és a parlament honlapja teljes hosszában, élőben közvetítette; a vita befejezésekor pedig a videót elérhetővé tették a honlapon a nyilvánosság számára. Noha a Bíróság szerint nem látott okot ezen állítások megkérdőjelezésére, azok nem voltak kielégítőek annak alátámasztására, hogy a kérelmezők képesek voltak figyelemmel kísérni az ellenzéki képviselők folyamatban lévő eltávolítását, vagyis egy olyan eseményt, amely joggal tartott számot közérdeklődésre. A kérelmezők eltávolítása azonnali káros hatásokat is vont maga után: az újságírókat megakadályozták abban, hogy első kézből származó, illetve személyes tapasztalataikon alapuló, közvetlen ismereteket szerezzenek az ülésteremben zajló eseményekről. Mindezen lehetőségek fontosak lettek volna a kérelmezők számára újságírói funkciójuk gyakorlása, illetve a nyilvánosság tájékoztatása szempontjából.
Ilyen körülmények között a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a kormány nem bizonyította meggyőzően, hogy a kérelmezők eltávolítása a karzatról "szükséges volt egy demokratikus társadalomban", és hogy "nyomós társadalmi szükségletnek" tett eleget. Bár az alkotmánybíróság által felhozott indokok relevánsak voltak, az adott körülmények között nem voltak elegendőnek tekinthetők ahhoz, hogy igazolják a kérelmezők eltávolítását. Következésképpen a Bíróság megállapította, hogy az Egyezmény 10. cikkét megsértették.
Kóczián Sándor
- 106/107 -
Az ügy körülményei. A kérelmezők szerint Ausztria, azzal, hogy különnemű párként nem teszi lehetővé számukra a bejegyzett élettársi kapcsolatot ('eingetragene Partnerschaf»), mivel az kifejezetten azonos nemű párok számára van fenntartva, szexuális irányultságuk alapján diszkriminálja őket, és így megsérti az Egyezmény 14. cikkében foglalt megkülönböztetés tilalmát az Egyezmény 8. cikkével összefüggésben.
A különnemű párt alkotó kérelmezők 2010. február 21-én kérték párkapcsolatuk nyilvántartásba vételét a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény szerinti. Linz polgármestere ezt a törvény vonatkozó passzusaira hivatkozva elutasította, mivel a pár nem felelt meg a törvényi előírásoknak, tekintettel arra, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat kizárólag az azonos nemű párok számára fenntartott intézmény. A kérelmező pár fellebbezését a felsőbb fórumokon elutasították, végül az alkotmánybíróság - az EJEB Schalk és Kopf Ausztria elleni ügyében hozott döntésére hivatkozva[10] - kimondta, hogy nem sérti az egyezményben foglalt jogokat, ha hasonló tartalmú intézmény csak a házasság szempontjából diszkriminált személyek számára van fenntartva.
A döntés.[11] A kormány azt állította, hogy a hazai hatóságok és bíróságok döntése a törvény azon kifejezett rendelkezésén alapult, mely kizárja a bejegyzett élettársi kapcsolat lehetőségéből a különnemű párokat. A házasság és a bejegyzett élettársi kapcsolat mint két intézmény közötti jogkövetkezménybeli különbségek, melyekre a kérelmezők hivatkoztak, nem játszottak szerepet a döntésekben. A kormány úgy érvelt, hogy a kérelmezőket nem érinti a szóban forgó törvény, így nem tekinthetők sértettnek sem, a kérelem tehát nem befogadható.
A kérelmezők kifejezetten a különnemű párok bejegyzett élettársként való elismerését kizáró törvényi rendelkezést panaszolták; a törvény - jogkövetkezményekkel foglalkozó - egyéb részeit csak azért idézték, hogy rámutassanak arra, hogy miért szeretnék ezt az intézményt választani a házasság helyett. Hangsúlyozták, hogy kifejezetten a szóban forgó törvény előírásai szerint szeretnék saját kapcsolatukat szervezni, így a kizárás miatt sértett félként kell rájuk tekinteni.
A Bíróság a kérelmet befogadhatónak ítélte.
Az ügy érdemét tekintve a kérelmezők azt állították, hogy megkülönböztetés éri őket nemük és szexuális irányultságuk alapján. A házasság a két intézmény eltérő mivolta miatt nem jelentett valós alternatívát számukra. Álláspontjuk szerint az Egyezmény 8. cikke nem írja elő az államok számára, hogy bevezessék a bejegyzett élettársi kapcsolat intézményét, ám ha ilyen módon vezetik be, akkor az kizár - nemük és szexuális irányultságuk alapján - bizonyos személyeket, illetve párokat a jogintézményhez való hozzáférésből. A kérelmezők azt is állították nem alkalmazhatók, hogy a Schalk és Kopf Ausztria elleni ügyében hozott döntés megállapításai, mivel ott fordított helyzetről volt szó (egy azonos nemű pár tagjai nem házasodhattak össze).
A kormány álláspontja szerint az Egyezményből csak az következik, hogy kell egy intézmény, amely jogi értelemben elismeri a párkapcsolatokat, de kötelezettség az Egyezmény 8. cikke kapcsán e tekintetben csak akkor keletkezik, ha bizonyos személyek nem tudnak élni az Egyezmény 12. cikkében rögzített házasságkötéshez való joggal.
A kormány szerint az a tény, hogy a különböző nemű párok nem élhetnek a bejegyzett élettársi kapcsolattal, és számukra csak a házasság intézménye áll nyitva, a hagyományos családmodell és a hagyományos családfelfogás támogatását jelenti. Az Egyezmény lehetővé teszi az államok számára, hogy külön jogintézményeket hozzanak létre az azonos, valamint a különnemű párok számára, és nincs európai szintű egyetértés abban a tekintetben, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat lehetőségét a különnemű párok számára is lehetővé kell-e tenni, ráadásul ez a helyzet megbillentené azt az egyensúlyt, amelyben mindenki számára egy vonatkozó jogintézmény áll rendelkezésre. A kormány véleménye szerint mindez az állam mérlegelési jogkörébe tartozó kérdés.
A Bíróság kijelentette, hogy az eddigiekben még nem volt lehetősége különnemű párok szemszögéből foglalkozni a nemi és szexuális irányultságon alapuló diszkrimináció kérdésével, mert a korábbi kérelmeket mind azonos nemű párok (tagjai) adták be. Ennek megfelelően a releváns esetjog arra fókuszál, hogy az azonos nemű párok nem férnek hozzá a házasság intézményéhez, illetve párkapcsolatuk jogi elismerését biztosító alternatív jogintézményhez. A Bíróság ezzel együtt leszögezte, hogy a korábbi esetek relevánsak, a kérelmezők összevethető helyzetben vannak abban a tekintetben, hogy kapcsolatuk jogi elismerését és védelmét igénylik.
- 107/108 -
A Bíróság szerint a megkülönböztetést a teljes jogi környezet figyelembe vételével kell vizsgálni, így megállapította, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat intézményét a jogalkotó éppen a házasságkötés alternatívájaként, az ahhoz hozzá nem férő azonos nemű párok számára hozta létre, kifejezetten annak érdekében, hogy jogilag elismerhetővé tegye az utóbbiak kapcsolatát is. A Bíróság megállapította, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat és a házasság egymást kiegészítő intézmények az osztrák jogban, és miként azt a korábban hivatkozott döntésében is hangsúlyozta, a két intézmény hasonló jogi státuszt biztosít; sőt, a jogalkotó a döntés meghozatala, illetve a jelen kérelem benyújtása óta eltelt időben még inkább közelítette egymáshoz ezeket a jogintézményeket.
A kérelmező párnak jogában áll házasságot kötnie; ezen az úton elégíthetik ki a kapcsolatuk jogi elismerése iránti jogos igényüket. A bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény elfogadása előtt ezt az igényt az azonos nemű párok nem tudták érvényesíteni. A Bíróság leszögezte azt is, hogy a kérelmezők helyzete nem hasonlítható az azonos nemű párokéhoz, akik jelen helyzetben nem házasodhatnak, de bejegyeztethetik élettársi kapcsolatukat.
A Bíróság döntése szerint tehát Ausztria nem sértette meg az Egyezmény 14. cikkét a 8. cikkel összefüggésben.
Mits bíró párhuzamos indokolásában azt hangsúlyozza, hogy a kérelmezők csak a megkülönböztetés tényére alapozva kértek vizsgálatot, de fontos leszögezni, hogy önmagában az Egyezmény 8. cikkéből sem következik pozitív kötelezettség arra nézve, hogy az államok lehetővé tegyék a különnemű párok számára is a bejegyzett élettársi kapcsolatot.
Tsotsoria és Grozev bírók különvéleményükben hangsúlyozták, hogy az azonos, illetve különnemű párok nem a jog, hanem a "társadalmi valóság" által létrehozott csoportok, tagjaik pedig társadalmi csoportokat megjelenítő egyének. A bírák arra figyelmeztettek, hogy a Schalk és Kopf Ausztria elleni ügyében a bíróság az azonos és különnemű nemű párokat összehasonlítható helyzetben lévőknek ítélte, és csak ez után jutott arra a következtetésre - a történelemre és a hagyományokra hivatkozó érvekkel -, hogy a házasság fenntartása csak különnemű párok számára igazolható. Jelen esetben viszont a Bíróság nem ezt az utat követte: elvetette az összehasonlíthatóságot, miáltal könnyen az "elkülönített, de egyenlő" ('separate but equal') felfogás támogatójává léphet elő, miközben ez a felfogás az Egyezményből és a Bíróság joggyakorlatából sem olvasható ki. Jelen esetben nem hagyományokról és több száz évre visszanyúló történelmi tényekről van szó, hanem aktuális jogalkotói döntésekről, amelyek magukban hordozzák azoknak az előítéleteknek a megerősítését, amelyek a heteroszexuális és homoszexuális kapcsolatok eltérő "természetére" vonatkoznak.
Kállai Péter
Az ügy körülményei. Az 1953-ban született kérelmező rendőrként dolgozott, majd a törvényeknek megfelelően kérte korai nyugdíjazását. 2000. január 1-jétől kezdve szolgálati nyugdíjat kapott. Ugyanakkor továbbra is munkát vállalt, 2000-től a magánszektorban, 2012. július 1. és 2015. március 31. között pedig Budapest 13. kerületi önkormányzatánál, közalkalmazottként dolgozott. Mindvégig megfelelően fizette az öregségi nyugdíjrendszer kötelező társadalombiztosítási díját. Egy törvénymódosítás következtében ellátása időközben öregségi nyugdíjjá módosult.
2013. július elsejei hatállyal módosították a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvényt, így annak értelmében a közszférából nyugalomba vonultak nagy részének nyugdíjjogosultságát felfüggesztették arra az időre, amíg a közszférában munkát vállalnak. A magánszektorban munkát vállaló nyugdíjasokra nem terjedt ki a rendelkezés hatálya.
Az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság levélben megkereste a kérelmezőt, és foglalkoztatási státuszának megfelelően tájékoztatta a nyugdíjjogosultság felfüggesztéséről. 2013 júliusában a kérelmező megtámadta a közigazgatási döntést, azzal érvelve, hogy a nyugdíjjogosultsága szerzett jognak minősül, és az intézkedés diszkriminatív, mivel a magánszektorra nem vonatkozik. A kérelmező hivatkozott az alapvető jogok biztosának ugyanebben a tárgyban történő alkotmánybírósági beadványára is.[13] A Főigazgatóság később arra hivatkozva, hogy a kérelmező nem bocsátott rendelkezésre minden kért információt, megszüntette a felülvizsgálati eljárást. A kérelmező, miután a munkaviszonya megszűnt, újra nyugdíjban részesült.
A kérelmező az Egyezmény Első Kiegészítő Jegyzőkönyvének 1. cikkének sérelmét, illetve ezzel ösz-
- 108/109 -
szefüggésben a megkülönböztetés tilalmát előíró 14. cikk sérelmét állította.
A döntés.[14] A Nagykamara először csak az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkének sérelmét vizsgálta. A Kamara korábbi döntése, melyben jogsértést állapított meg, a 14. cikkel összefüggésben született; a tulajdon védelmét előíró cikkel önállóan nem foglalkozott.
A kérelmező a Nagykamarához benyújtott álláspontja szerint tulajdonjogot szerzett nyugdíjára, mivel amióta dolgozik - 1973. augusztus 1-jétől kezdve - fizeti a nyugdíjjárulékokat. Elfogadta a kormány széles mérlegelési jogát a közérdek érvényesítésére, de álláspontja szerint nem elegendő a közérdekre hivatkozni, a jogalkotónak azt is bizonyítania kell, hogy a meghozott intézkedés valóban a közérdeket szolgálja, méghozzá hatékonyan. Arra hivatkozott, hogy a Romániában bevezetett hasonló intézkedés, amely tiltotta az állami nyugdíj és állami fizetés egyidejű kifizetését, a gazdasági válság idején bevezetett intézkedés volt, és csak azokat érintette, akiknek a fizetése meghaladta az átlagfizetést, továbbá átmeneti jellegű volt, a válság elmúltával az intézkedést visszavonták. Ellenben addigra, amikor a magyar kormány bevezette az intézkedést, már megszűnt az EU túlzottdeficit-eljárása, noha az intézkedés célja elvben ehhez kapcsolódott, és amiatt sem felel meg a közérdekű célnak, mivel a nyugdíjra jogosultaknak csak egy kis csoportját érinti, ráadásul időközben a nyugdíjplafont is megemelték (300 ezer forintról kétmillió forintra). Az intézkedés hatása a kérelmező számításai szerint a magyar GDP 0,0001%-át kitevő összeget jelenthetett az államháztartás számára.
A kormány elismerte, hogy az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikke szerinti vagyoni jogról van szó, ugyanakkor nem a jogosultság teljes megvonásáról. Az intézkedés törvényes volt, és közérdeket szolgált: a magyar társadalom elöregedését figyelembe vevő, a nyugdíjrendszer fenntartása érdekében meghozott döntésnek tekinthető, amely többek között azért arányos, mert a kérelmező választhatott a fizetése, valamint a (némileg alacsonyabb) nyugdíja között. A kormány szerint a Kamara jogsértést megállapító döntése több olyan államban is veszélyezteti a társadalombiztosítási rendszert, ahol felfüggesztik, vagy csökkentik a nyugdíjat, ha a jogosult fizetést is kap.
A Nagykamara mindenekelőtt megállapította, hogy az intézkedés törvényen alapult, és elfogadta, hogy közérdeket szolgált, nevezetesen az államkincstári gazdálkodás védelmében született, a társadalombiztosítási rendszer hosszú távú fenntartása érdekében. Egyben elutasította a kérelmező azon érvét, miszerint kevés embert érintett, és kevés megtakarítást jelenthetett, a Bíróságnak ugyanis nem dolga annak eldöntése, hogy közérdeket szolgáló döntés a legjobb megoldásnak tekinthető-e, illetve azt, hogy milyen alternatív megoldások jöhetnének szóba.
Annak eldöntésére, hogy az intézkedés arányos-e, azt kellett megvizsgálni, hogy a juttatások elvonása milyen fokú, az elvonás megélhetést biztosító vagyoni jogosultságokat érintett-e, illetve azt, hogy az intézkedés alanyának volt-e választási lehetősége.
A Nagykamara ítélete szerint az elvonás mértéke, illetve a teljes elvonás önmagában nem alapozza meg az intézkedés aránytalanságát; különösen akkor nem, ha az intézkedés ideiglenes abban az értelemben, hogy a nyugdíjfolyósítást a munkaviszony megszüntetését követően az állam újrakezdi, ahogy az jelen esetben is történt. A Nagykamara azt is megállapította, hogy a kérelmezőnek volt választási lehetősége, és mivel a döntése következtében (átlagfizetéshez közeli összegű) munkabérhez jutott, nem maradt bevétel nélkül. Mindezek alapján a Nagykamara azt állapította meg, hogy nem sérült az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikke.
A Nagykamara ezután az intézkedés diszkriminatív jellegét vizsgálta, a megkülönböztetést tiltó 14. cikk alapján, összefüggésben az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkével. A Kamara döntése szerint az intézkedés sértette az Egyezmény 14. cikkét, hiszen a magánszektorban dolgozók nyugdíja is az államkincstárat terheli, így a megkülönböztetés nem igazolható.
A Nagykamara mindenekelőtt azt állapította meg, hogy a kérelmező a közszféra és a magánszféra munkavállalói közötti különbségtételt panaszolta. Azt a tényt ugyanis, hogy a magánszférán belül is vannak kivételek - bizonyos munkakörök esetén egyidejűleg fizethető nyugdíj és munkabér is[15] - csak a Nagykamara elé terjesztette. Ez azonban nem az intézkedést követő hat hónapon belül történt, így a Nagykamara alapos mérlegelés után úgy döntött, hogy e körülményre nem terjeszti ki vizsgálatát.
A kérelmező - korábbi érvei fenntartása mellett -arra hívta fel a figyelmet, hogy a kormány állításával szemben egyik európai állam sem tesz a hasonló intézkedések tekintetében különbséget a közszféra és a magánszféra között, és a megkülönböztetésnek nincs is alapja, hiszen a magánszféra munkavállalói is ugyanonnan, az államtól kapják a nyugdíjukat.
A kormány mindenekelőtt azzal érvelt, hogy a magánszektorban dolgozóknak nem származik egyszerre két bevételük az államtól, míg a törvény nélkül a közszférában dolgozó nyugdíjasok esetében ez lenne a helyzet, így ebben az értelemben a két cso-
- 109/110 -
port nincs összevethető helyzetben. Ráadásul, az állam ebben az esetben tulajdonképpen nem csak szabályozója a kérdésnek, hanem munkáltatóként is megjelenik, így bizonyos szabályokat magára érvényesnek tekinthet/szabhat anélkül, hogy beavatkozna a magánszféra különböző jogviszonyaiba. A kormány szerint a közszféra dolgozóinak az állam irányába különös lojalitást kell tanúsítaniuk - és ezzel összefüggésben meg kell felelniük bizonyos etikai normáknak -, ami a magánszférában dolgozóktól nem várható el.
A Nagykamara szerint az a tény, hogy a két csoport tagjainak nyugdíja ugyanabból a forrásból - az államtól - érkezik, még nem elegendő ok arra, hogy összevethető legyen a helyzetük. Az intézkedés elsődleges célja az állami kiadások csökkentése volt, ami azáltal valósítható meg, hogy az ugyanabból a forrásból származó párhuzamos kifizetéseket felfüggesztik. A magánszektor öregségi nyugdíjra jogosult munkavállalói azonban nem ugyanabból a forrásból jutnak fizetéshez és nyugdíjhoz, fizetésük nem az államkasszát, hanem magánvállalatok költségvetését terheli. Ez a különbség a korábbi döntések[16] alapján is elegendő ahhoz, hogy a Bíróság ne tekintse összevethetőnek a két csoportot.
A Nagykamara döntése szerint a kérelmező nem bizonyította kellőképpen, hogy összevethető helyzetben lenne a két csoport, tehát az Egyezmény 14. cikkét (az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkével összefüggésben) nem sértették meg.
A döntéshez három bíró két párhuzamos indokolást, hat bíró pedig egy közös különvéleményt fűzött. Az utóbbit szerző bírák - Sajó, Vehabović, Turković, Lubarda, Grozev és Mouro-Vikström - szerint sérült az Egyezmény 14. cikke. Legfőbb érvük, hogy a két csoport összevethető helyzetben van, és az ezt vitató többségi döntés a Bíróság esetjogának sem felel meg. A többség által hivatkozott döntéseknél, amelyeknél a Bíróság - helyesen - különválasztotta a közszféra és a magánszféra munkavállalóit érintő jogkorlátozások vizsgálatát, a foglalkoztatás jellege a szóban forgó jogok tartalmát meghatározó, előzetes körülményként volt értékelendő. Még a hivatkozott Panfile Románia elleni ügyében is egy különleges (korábban katonai állományhoz tartozó személyekre vonatkozó) jogszabályokról (illetve nyugdíjról) volt szó. Jelen esetben viszont a kérelmező öregségi nyugdíjellátáshoz való jogát nem az határozta meg, hogy melyik szektorban vállalt munkát, hanem éppen ellenkezőleg, mindkét szektor munkavállalóit ugyanazon az alapon illette meg az öregségi nyugdíj.
Kállai Péter
Az ügy körülményei. Az 1959-ben született kérelmező 1975. május 1. és 1997. július 14. között munkavállalóként fizette a jogszabályban meghatározott társadalombiztosítási járulékokat. Ezt követően 1998. szeptember 9-ig munkanélküli-ellátásban részesült. 2001. október 16-án rokkantsági nyugdíjat kérelmezett, amit még abban az évben meg is kapott, mivel megállapítást nyert, hogy különféle betegségek következtében 2001. április 1-től kezdődően munkaképességének 67%-át elveszítette. Ezt a minősítést 2003-ban, 2006-ban és 2007-ben is megerősítették. 2008-ban a foglalkozással összefüggésben bekövetkezett egészségkárosodás megítélésére alkalmazott módszertanról szóló jogszabály megváltozott. Az új módszertannak megfelelően 2009. december 1-jén egy szakértő 40%-os rokkantságot állapított meg a kérelmezőnél. Az értékelő bizottság, anélkül, hogy a kérelmezőt rehabilitációs eljárásra utalta volna, 2012-es időpontot tűzött ki az állapota felülvizsgálatára.
A kormány szerint a korábban 67%-os mértékben csökkentnek számító munkaképességet az új módszertan szerint 54%-os általános egészségkárosodásnak kellene tekinteni. Mivel a kérelmezőnél csak 40%-os károsodást állapítottak meg, okkal feltételezhető, hogy az állapota időközben javult.
A kérelmező szerint a százalékot illető változás kizárólag a módszertan megváltoztatásának eredménye. Állapota nem javult, ugyanakkor az új értékelés alapján 2010. február 1-jén megszüntették a rokkantsági nyugdíjjogosultságát, ami alapján havi 60 975 forintnyira ellátásra volt jogosult. A kérelmező fellebbezett, de a határozatot helybenhagyták.
2010. március 25-én a kérelmező a Nyíregyházi Munkaügyi Bírósághoz fordulva megtámadta a közigazgatási határozatot. A bírósági eljárásban részt vevő szakértő véleménye szerint az értékeket helyesen állapították meg; a kérelmező állapota nem javult 2007 óta. A bíróság szerint a kérelmező összesen 23 év és 71 napnyi szolgálati időt szerzett, és fenntartotta a 40%-os értéket, így 2011. április 1-jén elutasította a kérelmező keresetét, továbbá elrendelte, hogy a kérelmező fizesse vissza a 2010. február 1. után kapott ellátás összegét. A bíróság 2012-re tűzte ki a soron következő felülvizsgálatot, de felhívta a kérelmező figyelmét, hogy egészségi állapotának romlása esetén újra kérheti a rokkantsági nyugdíj megállapítását. A 2011-ben megállapított értékek (első fokon
- 110/111 -
45%, majd másodfokon 50%) rokkantsági nyugdíjra jogosították volna - amennyiben a rehabilitációja nem lehetséges - a kérelmezőt, az értékelőbizottság azonban 36 hónapos komplex rehabilitációt, valamint rehabilitációs járadékra való jogosultságot javasolt. A rehabilitációra nem került sor.
2012. január elsejével további jogosultsági feltételeket vezetett be a jogalkotó.[18] A korábban megkövetelt szolgálati idő helyett az érintett személyeknek a kérelem benyújtását megelőző öt éven belül legalább 1095 napon keresztül biztosítottnak kellett lenniük. Amennyiben valaki ennek a feltételnek sem felelt meg, akkor abban az esetben válhatott jogosulttá, ha a kérelem benyújtását megelőzően a munkában töltött évek során - 30 napnál hosszabb megszakítás nélkül - biztosított volt, vagy ha 2011. december 31. napján rokkantsági nyugdíjban vagy rehabilitációs járadékban részesült. A kérelmező 2012. február 20-án újabb kérelmet nyújtott be rokkantsági ellátás iránt, melyet június 5-én elutasítottak. Az indokolásban arra hivatkoztak, hogy a kérelmező nem rendelkezett a szükséges biztosítási idővel; rehabilitációt nem javasoltak számára. 2012. július 1. és augusztus 7. között a kérelmező Baktalórántházán a Polgármesteri Hivatal alkalmazásában állt, de az ezt követően beadott kérelmét szintén elutasították, mivel összesen így is csak 947 napig fizette a társadalombiztosítási hozzájárulást. Az 50%-os rokkantság elvileg ellátásra jogosította volna, de a megváltozott jogszabályok alapján semmilyen jogcímen nem kaphatott rokkantsági ellátást.
Ha a jogszabály nem módosult volna ilyen módon, akkor a kérelmező ismét jogosult lett volna rokkantsági nyugdíjra, mivel egészségkárosodását a hatóság 2012-ben ismét a vonatkozó küszöbértéket meghaladónak találta. A kérelmező kérelmét a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei illetékes hatóság 2012. november 23-án, majd - fellebbezés nyomán - az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértői Intézet 2013. február 27-én elutasította. 2013. március 27-én a kérelmező pert indított a Nyíregyházi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságon, amelyben megtámadta a közigazgatási határozatokat. 2013. június 20-án a bíróság elutasította a keresetet. Az ítélet ellen fellebbezésnek nem volt helye.
2014. január 1-től a kifogásolt jogszabályi rendelkezéseket módosították annak érdekében, hogy a jogosultság azon személyekre is kiterjedjen, akik 10 éven belül 2555 napon át, vagy 15 éven belül 3650 napon át biztosítottak voltak. A kérelmező azonban ezen kritériumoknak sem felelt meg. Azt panaszolta, hogy a megélhetését jelentő rokkantsági nyugdíjra való jogosultságot az új szabályozás miatt vesztette el, miközben az állapota nem javult. A kérelmező az Egyezmény tisztességes eljáráshoz való jogot garantáló 6. cikkére hivatkozott, a Kamara viszont úgy találta, hogy a panaszt a tulajdon védelmét biztosító Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikke alapján kell vizsgálni.
A döntés.[19] A Kamara megállapította, hogy a rokkantsági nyugdíj vagy járadék társadalombiztosítási alapon működik. Ha az egyén a szükséges hozzájárulásokat teljesítette a rendszer felé, akkor ellátásra lesz jogosult, valahányszor az egészségi állapota úgy kívánja. A Kamara megállapította, hogy a kérelmező - munkaviszonyának fennállása alatt - megfelelő mértékben járult hozzá a társadalombiztosítási rendszerhez. Úgy vélte továbbá, hogy a hozzájárulások jogos várományt keletkeztettek a kérelmező számára arra nézve, hogy rokkantsági ellátásban fog részesülni, amely várományt a hatóságok formálisan is elismerték és tiszteletben tartották akkor, amikor a kérelmező számára 2001-ben rokkantsági nyugdíjat állapítottak meg.
A Kamara szerint mindebből következik, hogy a rokkantsági ellátás teljes megtagadása a 2012. évi szabályok alapján aránytalan, drasztikus beavatkozást jelentett a kérelmező Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkében foglalt jogaiba.
A Nagykamarához küldött beadványában a kérelmező amellett érvelt, hogy a korábbi alkotmány alanyi jogként biztosított szociális-jóléti juttatásokra való jogosultságot a rokkant személyek számára, és az általa idézett magyar és német alkotmánybírósági határozatok érvelésének megfelelően létezik a létfenntartáshoz szükséges mértékű szociális ellátáshoz való jog. Állítása szerint a releváns hazai törvény alapján a rokkanttá válás tényénél fogva szerzett jogot rokkantsági ellátásra; a rokkantsági nyugdíj ezt követő megítélésével a hatóságok pusztán érvényesítették ezen, már létező jogát.
A kérelmező azt is megjegyezte, hogy e jogosultságát 2001-ben, a rokkantsági nyugdíj első megítélésekor a magyar állam is elismerte. A kérelmező hangsúlyozta, hogy egészségi állapota nem javult, ezt a 2011. február 16-i szakértői vélemény is elismerte, a kormány pedig nem nyújtott be olyan orvosi szakvéleményt, ami ennek ellenkezőjét bizonyítaná. Ő tehát mindvégig megfelelt a vonatkozó feltételeknek; a jogi feltételek voltak azok, amelyek megváltoztak. A kérelmező ezért nem csak 2012. évi kérelmének elutasítását, hanem nyugdíjának 2010-től kezdődő megvonását is folyamatos jogsértő helyzetként sérelmezte. A kérelmező szerint a jogalkotás végső soron visszaható hatályú, a beavatkozás pedig aránytalan, és legitim cél nélküli volt.
A kormány ezzel szemben azt állította, hogy a kérelem elfogadhatatlan, mivel összeegyeztethetetlen
- 111/112 -
az Egyezmény és az ahhoz fűzött jegyzőkönyvek rendelkezéseivel. A kérelmező rokkantsági ellátás iránti jogos várománya - amit a kérelmező jogosultságának 2001-ben, első ízben történt megállapításával a hazai jog kétségkívül keletkeztetett - a jogosultság 2010-ben történt megvonásával elenyészett, így nem lehet tulajdonhoz való jogról beszélni. A kormány szerint az alkotmány nem keletkeztet egyéni jogosultságot, csak alapelveket fektet le. A jogos váromány fogalmának a Kamara ítéletében javasolt kiterjesztése pedig teljes mértékben ellentétes lenne a Bíróság eddigi esetjogával, és túlzott pénzügyi terhet róna az államokra, továbbá visszatartó hatással lenne a társadalombiztosítási rendszereket megreformálni kívánó jogalkotókra. Az Egyezmény semmilyen, a szuverén államok hazai jogától független tulajdonjogot nem biztosít.
A kormány szerint a szakvélemények bizonyos mértékű javulást valószínűsítettek a kérelmező egészségi állapotában, és azt is hangsúlyozta, hogy az állam nem tehető felelőssé azért, hogy a kérelmező nem érte el a jogszabályban előírt biztosítási időtartamot.
Azt is állította továbbá, hogy a biztosított személy és az állam között fennálló társadalombiztosítási jogviszony hosszú és folyamatos jellege miatt a visszamenőleges hatályú jogalkotás minden társadalombiztosítási rendszerben tipikus, a társadalombiztosítási jogszabályokban bekövetkezett változások óhatatlanul egyéni terhet róhatnak a biztosítottakra.
A Nagykamara a kormány befogadhatatlanságra vonatkozó érvét az ügy érdemével együtt vizsgálta, és mindenekelőtt azt szögezte le, hogy bár az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikke csak a személy már létező javaira alkalmazandó, és tulajdon megszerzésére nem keletkeztet jogot, bizonyos körülmények között valamely vagyonelem megszerzésére vonatkozó "jogos váromány" is védelmet élvezhet a cikk szövege alapján.
Azt is leszögezte, hogy az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikke nem korlátozza a szerződő államok azzal kapcsolatos döntési szabadságát, hogy kívánnak-e valamilyen formában társadalombiztosítási rendszert működtetni, miként azt sem, hogy milyen típusú és összegű juttatásokat biztosítanak ezen rendszerek keretében. Ha azonban egy állam jogi szabályozása - előzetes hozzájárulások fizetésétől függően vagy attól függetlenül - alanyi jogként biztosít egy adott jóléti juttatást, akkor e jogi szabályozást olyannak kell tekinteni, mint ami a feltételeket teljesítő személyek tekintetében az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkének hatálya alá eső tulajdonosi érdeket keletkeztet. Ha úgy kerül sor nyugdíj felfüggesztésére vagy csökkentésére, hogy az intézkedés alapját nem az illető saját körülményeiben bekövetkezett változás, hanem a jogszabály vagy a jogszabály végrehajtási szabályainak módosítása képezi, akkor az az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkében biztosított jogokba való beavatkozást jelentheti. Ugyanakkor az, hogy valaki belépett egy társadalombiztosítási rendszerbe (akár kötelező jelleggel), nem jelenti azt, hogy a rendszer, a jogosultság feltételei vagy a juttatás összege nem változtatható meg. Ebben az esetben az ügy egyedi körülményeit, a változtatás jellegét kell a jogbiztonság és jogállamiság értékeinek fényében alaposan megvizsgálni.
Jelen ügyben a Nagykamara mindenekelőtt azt állapította meg, hogy a kérelmező rokkantsági nyugdíjának 2010-es megvonása, az általa állított "folyamatos jogsértő helyzet" kapcsán a jogerős bírósági ítélet 2011. április 1-jén született, és jelen kérelem az ezt követő hat hónapon túl került benyújtásra, így azt a Bíróságnak nem áll módjában vizsgálnia. Ennek megfelelően a vizsgálat a Nagykamara előtt is csak az ügy Kamara által elfogadhatóvá nyilvánított részére, a 2012 februárjában benyújtott rokkantsági nyugdíj iránti kérelem 2013-ban történt jogerős elutasítására korlátozódott. Annak eldöntése kapcsán azonban, hogy e döntés beavatkozást jelentett-e a kérelmező tulajdon védelméhez való jogába, a Bíróság jogosult volt a 2010-es határozat előtti és utáni tényeket is figyelembe venni.
Ezt követően a testület megállapította, hogy a kérelmező 2001-től kezdődően csaknem tíz éven keresztül megfelelt a rokkantsági nyugdíj feltételeinek, nevezetesen a hozzájárulási feltételnek (szolgálati idő, illetve társadalombiztosítási hozzájárulás) és az egészségi állapot (csökkent munkaképesség) feltételének. A kérelmező számára ezek alapján tehát "jogos váromány" volt az, hogy - amennyiben az egészségi állapota nem javul - rokkantsági nyugdíjellátásban fog részesülni. A kérdés tehát az, hogy ez a "jogos váromány" fennállhatott-e 2012-ben, a jogszabályi feltételek megváltozásának idején is.
Ennek eldöntéséhez a Bíróság nem látta szükségesnek annak a kérdésnek a megválaszolását, a kérelmező egészségi állapota javult-e a szóban forgó időszakban, hiszen a 2011-ben készült szakvélemény szerint állapota nem javult lényegesen, továbbá a kormány sem vitatta - sőt, kifejezetten megerősítette -, hogy a kérelmező egészségi állapota alapján továbbra is jogosult lett volna rokkantsági nyugdíjellátásra, ha a törvényi szabályozás nem változik.
Az tehát, hogy a kérelmező számára fennállhatott-e az említett váromány, nem állapítható meg pusztán a 2012-ben hatályba lépett jogszabály alap-
- 112/113 -
ján, hiszen a panasz kifejezetten a jogi feltételek megváltozására vonatkozik. A jogszabály megváltoztatása nem volt előre látható, és olyan feltételeket írt elő a biztosított személyek egyes kategóriái tekintetében, aminek az érintettek nagy része nem volt képes megfelelni. Ez az, ami a jogállamiság követelményével nem összeegyeztethető. A Bíróság leszögezte, hogy az Egyezmény célja nem teoretikus és illuzórikus, hanem "gyakorlati és hatékony" jogok biztosítása.
Annak alapos vizsgálatához, hogy a kérelmező a 2012-es jogszabály-változtatásig rendelkezett-e "tulajdonosi érdekkel", mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, hogy a kérelmező rokkantsági nyugdíjának 2010-ben bekövetkezett megvonása után is része maradt a társadalombiztosítási rendszernek, továbbra is megfelelt a rokkantsági ellátásban részesüléshez előírt releváns szolgálati idő (társadalombiztosítási hozzájárulás) követelményének, továbbá aktívan próbálta érvényesíteni ellátás iránti igényét a hatóságoknál.
2011. április 1-jén hozott döntésében a hazai bíróság is megállapította, hogy a kérelmező 23 év és 71 napnyi szolgálati idővel rendelkezik. Ez a Bíróság szerint messze meghaladja azt az ötéves minimális időszakot, ami az Európai Szociális Biztonsági Kódex, valamint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 102. sz. és 128. sz. Egyezménye alapján legalább csökkentett összegű rokkantsági ellátás folyósításához feltételként szabható.
A kérelmező rokkantsági nyugdíja 2010. február 1-jén történt megvonásának helybenhagyásakor a munkaügyi bíróság kifejezetten megerősítette, hogy 2012-ben a kérelmező egészségi állapotát ismét felülvizsgálhatják, és egészségkárosodás esetén a kérelmező ismételt kérelmet nyújthatott volna be. Noha egy rövid időszakra vonatkozóan a rokkantságának mértékét a minimálisan megkívánt szintnél valamivel alacsonyabbnak mérték, 2011 decemberében rokkantságának mértéke elérte az 50%-ot. Ez a rokkantsági szint 2012 februárjában nem vitatottan rokkantsági ellátásra jogosította volna a kérelmezőt, ha nem került volna visszamenőlegesen bevezetésre az új hozzájárulási követelmény, amelynek a kérelmező nem felelt meg. Időközben - 2011. december 13-án - a bizottság a kérelmező rehabilitációját és az ahhoz kapcsolódó járadék megítélését javasolta a kérelmező számára, amely járadék szorosan kapcsolódott a rokkantsági nyugdíjhoz, és azzal a céllal vezették be, hogy rehabilitálható egyének esetében a rokkantsági nyugdíj helyébe lépjen. A hatóságok azonban nem hajtották végre a javaslatot. Ha végrehajtották volna, akkor a kérelmező 2011. december 31-én olyan ellátásban részesülhetett volna, ami megváltoztatta volna az új jogszabály szerinti helyzetét.
A Bíróság mindezek alapján leszögezte, hogy a kérelmező 2010 és 2011. december 31. között - amikor nem részesült nyugdíjban - továbbra is az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkében foglalt "javak" fogalma alá eső jogos várománnyal rendelkezett.
A döntés végezetül megállapította, hogy a beavatkozás törvényben meghatározott volt, célja pedig a társadalombiztosítási rendszer egyes elemeinek reformján keresztül a közpénzek felhasználásának ésszerűsítése.
Ami az intézkedés arányosságát illeti, a Bíróság szerint a kérelmezőt teljes mértékben megfosztották jogosultságától, nem pedig arányosan csökkentették azt arra való tekintettel, hogy a társadalombiztosítással fedezett időszak mindössze 148 nappal volt rövidebb a törvényben megköveteltnél. Ez annak tükrében különösen fontos, hogy a kérelmező semmilyen más, megélhetést biztosító jövedelemmel nem rendelkezett, és nyilvánvalóan nehézségbe ütközött számára, hogy jövedelemszerző tevékenységet folytasson.
A Bíróság tehát ügy vélte, hogy nem állt fenn észszerű arányossági viszony az elérni kívánt cél és az alkalmazott eszköz között, a Nagykamara ezért az államot e területen megillető széles mérlegelési jogkör ellenére is azt állapította meg, hogy a kérelmező Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkében biztosított jogait megsértették.
Az ítélethez Wojtyczek bíró párhuzamos indoklást, Nußberger, Hirvelä, Bianku, Yudkivska, Møse, Lemmens és O'Leary bírák pedig közös különvéleményt fűztek. Különvéleményük szerint a kérelmezőt egyszeri jogsérelem érte, és a jogsérelmet megelőzően nem állt fenn az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkében foglalt javak fogalma alá tartozó jogos váromány, így a kérelmet be sem szabadott volna fogadni.
Kállai Péter ■
JEGYZETEK
[1] 61496/08. számú kérelem.
[2] Az EJEB 2017. szeptember 5-én kelt ítélete.
[3] 57792/15. számú kérelem.
[4] Az EJEB 2017. december 5-én kelt ítélete.
[5] Lásd S.A.S Franciaország elleni ügye. 43835/11. számú kérelem, az EJEB 2014. július 1-én kelt ítélete. Összefoglaló: Fundamentum, 2015/2-3, 127-129.
[6] Lásd Lautsi Olaszország elleni ügye. 30814/06. számú kérelem, a Bíróság 2009. november 3-án kelt ítélete. Összefoglaló: Fundamentum, 2009/4., 138-140.
[7] 67259/14. számú kérelem.
- 113/114 -
[8] Az EJEB 2017. február 9-én kelt ítélete.
[9] 28475/12. számú kérelem.
[10] Schalk és Kopf Ausztria elleni ügye. 30141/04. számú kérelem, az EJEB 2010. november 22-én kelt ítélete. Összefoglaló: Fundamentum, 2010/3, 118-124.
[11] Az EJEB 2017. október 26-án kelt ítélete.
[12] 78117/13. számú kérelem.
[13] A döntés meghozataláig az alkotmánybíróság nem hozott határozatot a kérdésről. Később, 29/2017. (X. 31.) számú AB határozatában nem találta alkotmányellenesnek a rendelkezést.
[14] A Nagykamara 2017. szeptember 5-én kelt ítélete.
[15] A törvény értelmében az öregségi nyugdíj felfüggesztése nem vonatkozik a miniszterekre és a polgármesterekre.
[16] Mindenekelőtt a Panfile Románia elleni ügyében született döntés alapján. (13902/11. számú kérelem, az EJEB 2012. március 20-án hozott döntése.)
[17] 53080/13. számú kérelem.
[18] A megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról szóló 2011. évi CXCI. törvény.
[19] A Nagykamara 2016. december 13-án kelt ítélete. E döntés összefoglalásakor a hivatalos szöveg mellett a magyar Igazságügyi Minisztérium által készített, nem hivatalos magyar nyelvű fordításra is hagyatkoztunk. Elérhető: https://hudoc.echr.coe.int/app/conversion/pdf?library=ECHR&id=001-176336&filename=CASE%20OF%20B%C9L%C1N%C9%20NAGY%20v.%20HUNGARY%20-%20%5BHungarian%20Translation%5D%20by%20the%20Hungarian%20Ministry%20of%20Justice.pdf
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató, ELTE TáTK.
Visszaugrás
