Az Egyezmény 8. cikke: A magán- és család élet tiszteletben tartásához való jog
• Nicklinson és Lamb Egyesült Királyság elleni ügye
• H. G. Magyarország elleni ügye
• Parillo Olaszország elleni ügye
Az Egyezmény 8. és 9. cikkei: A magán- és család élet tiszteletben tartásához való jog; Gondolat- lelkismeret és vallásszabadság
• S. A. S. Franciaország elleni ügye
Az Egyezmény 10. cikke: A véleménnyivánítás szabadsága
• Delfi AS Észtország elleni ügye
Az ügy körülményei. Jane Nicklinson néhai férje egy súlyos agyérkatasztófa, Paul Lamb pedig egy autóbaleset következtében vált teljesen mozgásképtelenné. Ezért mindkét férfi úgy döntött, hogy véget vet életének. Az öngyilkosságot azonban állapotuk miatt csak harmadik személy közreműködése révén tudták volna elkövetni, ami az angol jog alapján vagy önkéntes eutanáziának, vagy pedig - az öngyilkosságról szóló 1961. évi törvény szerint - tiltott asszisztált öngyilkosságnak minősült volna.[2]
Nicklinson úr 2011. november 28-án kelt keresetében azon az alapon támadta meg bíróság előtt az asszisztált öngyilkosság törvényi tilalmát, illetőleg az önkéntes eutanázia emberölés alóli kivételként történő elismerésének hiányát, hogy azok sértik az Emberi Jogok Európai Egyezménye 2. és 8. cikkében foglalt jogait. A kérelmet 2012. augusztus 16-án az illetékes bíróság elutasította. A testület érvelése szerint egyrészt helytelen az a feltételezés, hogy a magán-és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jog mentességet biztosítana az emberölés jogkövetkezményei alól önkéntes eutanázia esetén. Másrészt emlékeztetett rá, hogy - amint azt az EJEB Pretty Egyesült Királyság elleni ügyében hozott ítéletében megállapította - az államoknak széles mérlegelési jogkörük van az asszisztált öngyilkosság szabályozása tekintetében.[3] A bíróság végezetül mindkét kérdés tekintetében arra utalt, hogy a vonatkozó döntés meghozatala az angol parlament hatáskörébe tartozik.
Miután az elsőfokú ítéletről értesült, Tony Nicklinson visszautasította az étel- és folyadékbevitelt, valamint mindenfajta orvosi kezelést, és 2012. augusztus 22-én elhunyt.
2013 tavaszán Jane Nicklinson és - immáron pertársként - Paul Lamb megtámadta az elsőfokú ítéletet a fellebbviteli bíróság előtt, arra hivatkozva, hogy a bíróság mindkét vizsgált kérdés tekintetében téves álláspontra helyezkedett. A testület azonban 2013. július végén hozott döntésében igazat adott az első fokon eljáró bíróságnak, és egyhangúlag elutasította a kérelmet.
Jane Nicklinson és Paul Lamb ezt követően az angol Legfelső Bírósághoz fordult. Kérelmükben immár kizárólag az öngyilkosságban való közreműködés tilalmának az Egyezmény 8. cikkével való összhangját kifogásolták. A fellebbezést a testület kilenc bíróból álló szekciója 2014. június 25-én - 7:2 arányban - elutasította. Az ítéletben egyhangúlag kimondták, hogy a hatályos angol jogszabályok egyezménykonformitásának kérdése az Egyesült Királyság mérlegelési szabadságába tartozik, ezért a vonatkozó döntés meghozatala is az állam feladata. A testület azonban nem volt egységes abban a kérdésben, hogy mely szerv jogosult a döntéshozatalra: öt bíró szerint a Legfelső Bíróság alkotmányos hatáskörébe tartozik annak megállapítása, hogy az asszisztált öngyilkosság általános tilalma megfelel-e az Egyezmény 8. cikkében foglalt magánélethez való jognak; négy bíró ugyanakkor úgy vélte, hogy a parlament a bíróságokhoz képest sokkal jobban képes a vonatkozó problémákat mérlegelni, ezért az utóbbiaknak tiszteletben kell tartania a jogalkotó álláspontját. Az ügyben mind a kilenc bíró részletes indokolással ellátott véleményt alakított ki.
A kérelmezők 2014 decemberében az EJEB-hez fordultak. Jane Nicklinson szerint az angol bíróságok megsértették az ő és néhai férje magánélet tiszteletben tartásához való jogát azáltal, hogy megtagadták az asszisztált öngyilkosság tilalmának vizsgálatát az Egyezmény 8. cikkének fényében. Paul Lamb szerint pedig több, az EJEE-ben foglalt jogát is sérti az, hogy az öngyilkosságában esetlegesen közreműködő önkéntes nem kaphat bírói mentességet. A strasbourgi testülethez benyújtott panaszukban a kérelmezők az Egyezmény 6., 8. és 13. cikkének sérelmét kifogásolták.
A döntés.[4] Az EJEB előbb röviden ismertette az ügy sorsát a nemzeti eljárásban, majd felsorolta a vonatkozó nemzeti jogszabályokat. A Bíróság ezután egyenként vizsgálta meg a kérelmezők állításait.
Jane és Tony Nicklinson esetét a testület a magánélet tiszteletben tartásához való joggal összefüggésben mérlegelte. Felidézte, hogy az EJEE 8. cikkében foglaltak megfelelő érvényesülése érdekében az egyéneknek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a nemzeti eljárások során hivatkozhassanak az e rendelke-
- 123/124 -
zéshez kapcsolódó esetjogra. Az így felhozott érveket a hazai bíróságoknak meg kell fontolnia, és - ha szükséges - figyelembe kell vennie a döntések meghozatalakor. Bár az eljárási garanciák alapvetően az Egyezmény 13. cikke szerinti hatékony jogorvoslathoz való jog részét képezik, az említett követelmények érvényesülését az EJEB legújabban a 8. cikkből fakadó eljárási kötelezettségek szempontjából is mérlegelni szokta.
A testület ezután a procedurális kötelezettségek hatályát vizsgálta meg. Ezzel összefüggésben hangsúlyozta: a kialakult gyakorlata értelmében a 13. cikk nem biztosít lehetőséget arra, hogy az egyén a nemzeti hatóságok előtt kifogásoljon egy egyezménysértő jogszabályt. Ebből következően zavarokat okozna, ha a magánélet tiszteletben tartásához való jog procedurális aspektusa - a hatékony jogorvoslathoz való jogtól eltérően - kiterjedne az esetlegesen jogsértő jogszabályok felülvizsgálatára is. Kivételt jelentenek az egyedi döntések, amelyek esetében vizsgálható az eljárási követelmények érvényesülése. A Bíróság ezzel kapcsolatban - többek között - Koch Németország elleni ügyét hozta fel példaként.[5]
Az EJEB azonban megállapította, hogy az EJEE a Human Rights Act (a továbbiakban: HRA) révén az angol belső jog részévé vált. A HRA 4. cikk (2) bekezdése ráadásul lehetővé teszi a jogszabályok felülvizsgálatát, ha azok nem kompatibilisek az Egyezmény 8. cikkével. Eszerint, a bíróságok egyezményellenesnek találhatnak egy törvényt, ez a döntés azonban nem érinti az adott jogszabály érvényességét és alkalmazhatóságát, valamint nem lesz kötelező az eljárásban érintett felekre nézve.[6]
A strasbourgi testület szerint adott esetben elfogadható lenne a magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogból fakadó eljárási követelmények - különös tekintettel a Koch Németország elleni ügyében megfogalmazott érdemi vizsgálat kötelezettségének - kiterjesztése az említett jogorvoslattal összefüggésben.[7] Az EJEB ugyanakkor aggályait fejezte ki a 8. cikk ilyetén alkalmazását illetően; amiatt, mert az államok általánosságban szabadon választhatják meg azt a hatalmi ágat, amelyik felelős a politikai és jogalkotási döntések meghozataláért. Az Egyesült Királyságban ez a parlament feladata, amely az asszisztált öngyilkosság engedélyezésével kapcsolatos kockázatok és az esetleges visszaélések előfordulásának mérlegelését elvégezte akkor, amikor elfogadta az öngyilkosságról szóló 1961. évi törvényt. Ráadásul, az öngyilkosságban való közreműködés tilalmát kimondó rendelkezés hatályát a jogalkotó több alkalommal is fenntartotta az utóbbi években.
Az EJEB álláspontja szerint, amennyiben az angol bíróságoknak érdemben kellene foglalkoznia a tilalommal, akkor olyan intézményes szerepbe kényszerülnének, amelyet az angol alkotmányos rendszer amúgy nem tenne lehetővé számukra. Valamint az sem vitatható, hogy a jogszabályok és az egyezmény összhangját vizsgáló bíróságok juthatnak olyan megállapításra, hogy a szóban forgó - etikai, filozófiai és társadalmi szempontból -, szenzitív kérdések eldöntésére a Parlament a legalkalmasabb.
A Bíróság megállapította, hogy nem szükséges a 8. cikkből fakadó eljárási kötelezettségek olyan módon történő kiterjesztése, amely alapján az államoknak kötelezően lehetővé kellene tennie az asszisztált öngyilkosság általános tilalmának érdemi felülvizsgálatát megkövetelő jogorvoslatot.
A strasbourgi testület végezetül megvizsgálta a legfelső bíróság ítéletét. Ezzel kapcsolatban megállapította, hogy a bírák többsége érdemben foglalkozott az első kérelmező panaszával; két bíró kivételével pedig egységesen azon az állásponton volt a testület, hogy a fennálló szabályozás nem sérti az Egyezmény 8. cikkét. Az a tény, hogy a döntésük meghozatala során nagy jelentőséget tulajdonítottak a parlament álláspontjának, nem jelenti a megfelelő mérlegelés teljes hiányát. Éppen ellenkezőleg: a vitás kérdés szenzitív mivoltára, valamint az államok közötti konszenzus hiányára tekintettel az angol jogalkotó álláspontja sokkal nagyobb súllyal esett latba a döntés meghozatalánál. A fentiekre tekintettel az EJEB Jane Nicklinson kérelmét megalapozatlannak minősítette, és ezért elutasította.
A Bíróság végezetül megvizsgálta Paul Lamb kérelmét. Esetében kiemelte, hogy az asszisztált öngyilkosság tilalmával, valamint az önkéntes eutanázia emberölés alóli kivételként történő elismerésének hiányával az első fokon eljáró bíróság és a fellebbviteli bíróság is foglalkozott, a kérelmezők azonban úgy döntöttek, hogy a legfelső bíróság elé. csupán az első kérdést terjesztik. Az EJEB emiatt úgy ítélte meg, hogy a legmagasabb bírói fórum nem kapott lehetőséget arra, hogy az Egyezmény esetleges megsértésével érdemben foglalkozzon az önkéntes eutanáziával összefüggésben. Az öngyilkosságban való közreműködés tilalmára vonatkozó érvelés azonban nem foglalja magában a második kérdést. Az sem vélelmezhető, hogy a legfelső bíróság ugyanolyan módon utasította volna el az önkéntes eutanáziával kapcsolatos érveket, mint ahogyan azt az asszisztált öngyilkossággal kapcsolatban tette.
A strasbourgi testület ezért Paul Lamb kérelmét a rendelkezésre álló hazai jogorvoslatok kimerítésének hiányára hivatkozva elutasította.
- 124/125 -
Az ügy körülményei. A kérelmező ikrekkel volt várandós, amikor a terhesség nyolcadik hetében, 2008 februárjában, erős vérzés miatt a Miskolci Kórházba szállították. A vizsgálatok során az orvosok megállapították, hogy a magzatok már nem élnek, ezért sürgősségi császármetszés elvégzése mellett döntöttek. H. G. a műtét előtt úgy határozott, hogy művi meddővé tételnek veti alá magát. A beavatkozás visszafordíthatatlan következményeiről szóló tájékoztatást követően - három orvos és egy szülésznő jelenlétében - szóban kifejezte sterilizáció iránti igényét, a kórház munkatársai pedig erre tekintettel elvégezték a beavatkozást.
Ezt követően H. G. kártérítési pert indított az egészségügyi intézmény ellen. Állítása szerint az írásbeli hozzájárulás hiánya sértette az önrendelkezéshez, a magánélethez és az egyenlő bánásmódhoz való jogait.
2012. november 12-én a Miskolci Törvényszék az írásbeli beleegyezés hiánya miatt 100 000 Ft kártérítést ítélt meg a kérelmezőnek. Ugyanakkor, az eljárás során a testület tanúként meghallgatta H. G. férjét is, aki kijelentette, hogy már korábban megegyeztek a sterilizálásról. Elmondása szerint a kérelmező a kórházból való távozását követően közölte vele, hogy művi meddővé tétel elvégzését kérte az orvosoktól.
2013. április 18-án a másodfokon eljáró Debreceni ítélőtábla teljességgel megalapozatlannak találta H. G. azon állítását, miszerint roma származású férje miatt érte hátrányos megkülönböztetés. Megállapította ugyanakkor, hogy az írásbeli beleegyezés hiánya sértette a kérelmező jogait, még akkor is, ha a sterilizálás iránti szóbeli kérelmét nem lehet kétségbe vonni. Az ítélőtábla ezért 2 000 000 Ft kártérítést ítélt meg H. G. számára, illetőleg bocsánatkérésre kötelezte a kórházat.
A Kúria végül 2013. december 4-én hozott ítéletében kimondta, hogy noha a kérelmező hozzájárulása formálisan hiányos volt, az orvosok - H. G. szóbeli nyilatkozata miatt - mégsem akarata ellenére végezték el a művi meddővé tételt. A testület erre tekintettel 1 000 000 forintra mérsékelte a fizetendő kártérítés összegét.
A Miskolci Kórház 2014 áprilisában kifizette a megállapított kompenzációt a kérelmezőnek, továbbá bocsánatkérő levelet is küldött számára.
A kérelmező EJEB-hez benyújtott panaszában egyrészt azt kifogásolta, hogy a tájékozott beleegyezés hiányában elvégzett művi meddővé tétel sértette a kínzás tilalmát. Továbbá, állítása szerint a sterilizáció jogellenes beavatkozást valósított meg a magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogának gyakorlásába. Végezetül sérelmezte a megítélt kártérítés mértékét. Kérelmében az EJEE 3. és 8. cikkére hivatkozott.
A döntés.[9] Az EJEB a kínzás tilalmával összefüggésben megállapította, hogy a magyar bíróságok alaposan megvizsgálták a kérelmező panaszát, és kimondták, hogy az írásbeli nyilatkozat hiánya önmagában sértette H. G. magánélethez fűződő és reprodukciós jogait, ami miatt a kérelmező jelentős kártérítésben is részesült. A kifogásolt eljárások nem minősíthetők önkényesnek, így nem sértették az Egyezmény 3. cikkét. A Bíróság következésképpen megalapozatlannak találta a kérelmet e vonatkozásában.
A testület a magánélet tiszteletben tartásához fűződő joggal kapcsolatban felidézte, hogy a szabad és tájékozott beleegyezés hiányában elvégzett egészségügyi beavatkozások sérthetik az EJEE 8. cikkét. Noha H. G. alappal hivatkozhat arra, hogy írásbeli hozzájárulás hiányában a művi meddővé tétel sértette a magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogát, a Bíróság szerint a kérelmező már nem minősül jogsértés áldozatának. A magánélet tiszteletben tartásához fűződő jog sérelmét ugyanis a magyar bíróságok kifejezetten elismerték, és orvosolták is kártérítés megítélése, illetőleg a kórház bocsánatkérésre utalása révén. Az EJEB ezért a panaszt ratione personae elfogadhatatlannak nyilvánította.
A testület a kérelmet tehát az EJEE 35. cikk 4. bekezdése alapján mindkét vonatkozásban elutasította.
Az ügy körülményei. 2002-ben öt darab embriót hoztak létre a kérelmező Adelina Parrillo és partnere, Stefano Rolla ivarsejtjeinek felhasználásával, amelyeket lefagyasztva tároltak a római Európai Kórház Reprodukciós Központjában. A kérelmező partnere azonban 2003. november 12-én elhunyt. Mivel Adelina Parrillo a továbbiakban nem kívánt asszisztált reprodukciós eljárást igénybe venni, ezért úgy döntött, hogy az embriókat őssejtkutatás céljára adományozza. Ennek érdekében előbb szóban, majd 2011. december 14-én írásban is kérte azok kiadását a központtól. Az intézmény igazgatója azonban arra hivatkozással utasította el a kérelem teljesítését, hogy Olaszországban a 40/2004. törvény 13. szakasza értelmében az embriókon folytatott tudományos kutatás tilos, és bűncselekménynek minősül.[11] Az embriók ezért továbbra is a központ kezelésében maradtak.
- 125/126 -
Az EJEB-hez benyújtott panaszában a kérelmező - többek között - azt kifogásolta, hogy a mesterséges megtermékenyítéssel létrehozott embriók tudományos kutatás céljából történő adományozásának tilalma sérti a magánélet és a tulajdon tiszteletben tartásához fűződő jogait. Kérelmében az EJEE 8. cikkének, illetőleg az Egyezmény 1. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkének - a tulajdon védelmének - sérelmére hivatkozott.
A döntés.[12] Miután röviden ismertette az ügy körülményeit, valamint a vonatkozó nemzeti és nemzetközi jogszabályokat és más dokumentumokat, az EJEB először abban a kérdésben határozott, hogy befogadható-e Adelina Parrillo kérelme. Ebben a tekintetben a testület elutasította az olasz kormány - a hazai jogorvoslatok kimerítésének, a panasz beadására nyitva álló féléves határidő elteltének, illetőleg a kérelmező áldozati státuszának hiányára vonatkozó - kifogásait, és az ügyet befogadhatónak nyilvánította.
A Bíróság ezt követően az Egyezmény 8. cikkével összefüggésben először is azt a kérdést vizsgálta meg, hogy a magánélet tiszteletben tartásához fűződő jog felöleli-e a mesterséges megtermékenyítés útján létrehozott embriók tudományos kutatás céljára történő adományozását. A testület emlékeztetett arra, hogy a "magánélet" tág fogalom, amely többek között magában foglalja az egyéni önrendelkezés, illetőleg a szülővé válással kapcsolatos döntések meghozatalának lehetőségét. A bíróság - tekintettel az Evans Egyesült Királyság elleni[13] és a Knecht Románia elleni[14] ügyében hozott ítéleteire, valamint az olasz alkotmánybíróság gyakorlatára - megállapította, hogy mind a strasbourgi esetjog, mind pedig az olasz jogrendszer figyelembe veszi a felek döntési szabadságát az asszisztált reprodukciós technikák segítségével létrehozott embriók sorsával kapcsolatban. Kiemelte továbbá, hogy a kérdéses embriók a kérelmező örökítőanyagát is hordozzák, így azok "[az érintett] genetikai anyagának és biológiai identitásának részét képezik". Adelina Parrillo azon képessége tehát, hogy tudatos és átgondolt döntést hozhasson az embriók sorsáról, magánéletének egy intim aspektusát érinti, és ezért összefüggésben áll az önrendelkezési jogával. A Bíróság következésképpen megállapította az EJEE 8. cikkének alkalmazhatóságát Adelina Parrillo ügyében.
Az EJEB kimondta továbbá, hogy a mesterséges megtermékenyítés útján létrehozott embriók tudományos kutatás céljából történő adományozásának tilalmát kimondó jogszabályi rendelkezés az Egyezmény 8. cikk 1-2. bekezdései szerinti "törvényben meghatározott" "beavatkozást" valósít meg Adelina Parrillo magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogába.
Az olasz kormány az említett beavatkozás jogszerű céljaként "az embrió potenciális életének védelmét" jelölte meg. Ebben a tekintetben a testület elfogadta, hogy a megjelölt indok megfelel az EJEE 8. cikk 2. bekezdése szerinti erkölcsök, valamint mások jogai és szabadságai védelmének. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy nem vizsgálja azt a kérdést, hogy a "mások" fogalma felöleli-e az embriót is.
A beavatkozás szükségességével kapcsolatban az EJEB mindenekelőtt az olasz állam rendelkezésére álló mérlegelési szabadság terjedelmét vizsgálata meg. Érvelésében először is különbséget tett a jelenlegi és a korábban már elbírált esetek között. A korábbi eljárások tárgya ugyanis jellemzően a mesterséges megtermékenyítései technikák segítségével történő, jövőbeni szülővé válás kérdése volt.[15] Jelen esetben azonban a kérelmező már nem kívánt anya lenni a létrehozott embriók révén. A testület ezért egyrészről elismerte a kérelmező által hivatkozott, az embriók tudományos kutatás céljából történő adományozásának mint jogi lehetőségnek a fontosságát. Ugyanakkor kimondta, hogy az nem tartozik a 8. cikkben foglalt jog lényegéhez ('core rights'), mivel nem érinti az egyén létezésének és identitásának különösen fontos aspektusát. Következésképpen a Bíróság megállapította, hogy Olaszország széles mérlegelési szabadsággal rendelkezik e kérdés szabályozása tekintetében.
Az EJEB szerint a beültetésre nem szánt embriók adományozása kényes morális, illetve etikai kérdéseket is felvet. Ebben a tekintetben megállapította, hogy az európai államok között nincs konszenzus a kérdés szabályozása terén. Tizenhét ország lehetővé teszi az embrionális sejteken végzett kutatást. Bizonyos államokban nincs ugyan vonatkozó előírás, de a gyakorlat alapvetően megengedő e téren. Andorra, Lettország, Horvátország és Málta kifejezetten tiltja az embriók kutatási célra történő felhasználását, Szlovákia, Németország és Ausztria pedig csak bizonyos feltételek fennállása esetén és csak meghatározott célokból teszi lehetővé az ilyen kísérleteket. Olaszország tehát nem az egyetlen állam, amely tiltja az embriók tudományos kutatás céljából történő adományozását.
Az EJEB emellett figyelembe vette az Európa Tanács és az Európai Unió szabályozását is. Megállapította, hogy a vonatkozó előírások szerint széles szabadság illeti meg az egyes államokat az emberi embriók elpusztulásával járó tevékenységek korlátozása terén.[16] Az európai szintű szabályok elsődleges célja ugyanis az, hogy korlátokat állítsanak a biológia- és az orvostudományi felhasználásra vonatkozóan.[17]
- 126/127 -
A testület ezt követően azt vizsgálta meg, hogy Olaszország milyen indokok alapján alakította ki a vonatkozó szabályozását. További mérlegelendő szempont volt, hogy a törvényi rendelkezések megfogalmazása során a jogalkotó megfelelő egyensúlyt teremtett-e az olasz állam és a közvetlenül érintett személyek érdekei között. Ebben a tekintetben figyelembe vette, hogy a 40/2004. számú törvény elfogadását széles körű társadalmi és szakmai konzultáció előzte meg; továbbá, a jogszabállyal összefüggésben több sikertelen népszavazást is kezdeményeztek. A Bíróság szerint ezért a jogalkotó figyelembe vette a releváns szempontokat; különös tekintettel az embrió védelméhez fűződő állami érdekre, valamint az embriók tudományos kutatás céljából történő adományozásához fűződő egyéni érdekekre.
Az EJEB kitért továbbá az asszisztált reprodukcióra vonatkozó olasz szabályozás ellentmondásosságára is. A kérelmező érvelése értelmében ugyanis nehezen egyeztethető össze az embriók védelme; a nők azon joga, hogy az első trimeszter végéig egészségügyi okokra hivatkozva megszakíttathassák terhességüket; valamint a külföldön elpusztult embriókból kinyert sejtek olaszországi kutatóintézetekben történő felhasználása. A testület szerint viszont, még ha bizonyos ellentmondások észlelhetők is, azok nem érintik közvetlenül a kérelmező által hivatkozott, az embriókkal kapcsolatos önrendelkezési jog gyakorlását. E kérdés vizsgálatát ezért a Bíróság mellőzte.
Az EJEB végezetül hangsúlyozta, hogy az embriók kutatási célú adományozására vonatkozó döntés kizárólag a kérelmezőtől származik. Nincs ugyanis arra vonatkozó bizonyíték, hogy elhunyt partnere is ugyanerre elhatározásra jutott volna hasonló helyzetben. Olaszországban pedig nincsen olyan jogszabály, amely a kérdést nemzeti szinten szabályozná.
A fenti érvelés alapján a testület megállapította, hogy Olaszország nem lépte túl a számára biztosított mérlegelési jogkört. Az emberi embriók tudományos kutatás céljából történő adományozásának tilalma továbbá megfelelt az EJEE 8. cikk 2. bekezdésében foglalt szükségesség követelményének. A kérelmező magánélet tiszteletben tartásához fűződő joga ezért nem sérült.
A testület a tulajdonhoz való joggal összefüggésben megállapította, hogy az 1. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikke nem alkalmazható Adelina Parrillo esetében. Az emberi embrió ugyanis nem tekinthető "tulajdonnak" az említett rendelkezés alapján. A Bíróság ezért a kérelmet ebben a vonatkozásban ratione materiae elfogadhatatlannak nyilvánította, és elutasította.
Buzás Péter
Az ügy körülményei. A kérelmező francia állampolgár a 2011. április 11-én életbe lépett, a teljes arcot eltakaró öltözék viselését tiltó törvény ellen emelt kifogást. Hangsúlyozta, hogy a burkát vagy a nikábot saját vallási, kulturális meggyőződésből szokta időnként viselni, és erre sem férje, sem más családtag nem készteti vagy kényszeríti. Nem mindig viseli ezeket az arcot eltakaró öltözékeket, de úgy gondolja, hogy amikor szabad elhatározásból viselni szeretné, joga van hozzá. Azt viszont nem állítja, hogy például egy banki vagy repülőtéri biztonsági vizsgálatnál is joga lenne nem megmutatni az arcát. Az öltözék viselésével nem másokat kíván feszélyezni. Kérelme szerint a teljes tiltás sérti az Egyezmény 3. és 8-11. cikkeit külön-külön, illetve a megkülönböztetés tilalmát kimondó 14. cikkel összefüggésben is.
A döntés.[19] A francia kormány álláspontja szerint a kérelmet már a befogadhatósági szakaszban el kellett volna utasítani, mivel a kérelmező nem áldozat, hiszen saját bevallása szerint sem viseli mindig az arcát eltakaró ruházatot. A kérelmező viszont magát a potenciális áldozatok kategóriájába sorolta, hiszen a törvény akadályozza abban, hogy bármikor viselhesse a muszlim hit szerinti ruházatát viselje, amikor jónak látja. A törvény miatt azonban csak két választása van: vagy tartózkodik a tiltott viselkedéstől, vagy azt kockáztatja, hogy megbüntetik. A kérelmező ezt az érvelési formulát egyebek mellett a "homoszexuális bűncselekmények" tiltásáról szóló, Dudgeon Egyesült Királyság elleni ügyére[20] visszautalva vezette elő. A Dudgeon-ügyben sem kellett a panaszosoknak bizonyítaniuk, hogy áldozatként valóban homoszexuálisok, így a francia kormány jelen esetben sem várhatja el, hogy a kérelmező valamilyen módon belső, mély vallási meggyőződésre vonatkozó bizonyítékot szolgáltasson. A kormány azt is kifogásolta, hogy a kérelmező nem merítette ki a hazai jogorvoslati eljárásokat. Ezzel szemben a kérelmező azt hozta fel, hogy a nem hatékony jogorvoslati eljárásokat nem is köteles kimeríteni. A Bíróság elfogadta a kérelmező státuszát - mint potenciális áldozatét -, és e tekintetben a kérelmet befogadhatónak minősítette, majd elkezdte vizsgálni a 8., 9. és 10. cikkekben garantált jogok sérelmét. A kérelmező által felhozott
- 127/128 -
3., illetve 11. cikkek sérelmét már a befogadhatósági szakaszban erősen megalapozatlannak találta, és elutasította.
A kérelmező érvelése szerint a tiltás, bár törvényben meghatározott, nem szükségszerű egy demokratikus társadalomban. A közbiztonságra hivatkozás pedig azért nem lehet legitim cél, mivel a tiltás nem egyes magasabb kockázatú helyekre vonatkozik - például repülőterekre -, hanem általános tiltásként minden közterületre. Ezt a célt kevésbé korlátozó eszközökkel is el lehet érni, például igazoltatásokkal a magas kockázatú területek közelében. A kérelmező ironikusnak tartotta a kormány érvelését, miszerint a nemi egyenlőséget segíti elő az arc eltakarásának tiltása, mivel egyrészt ő maga hangsúlyozottan nem a férfiak kedvéért, hanem saját, önálló döntése alapján szeretné hordani a burkát vagy a nikábot, másrészt e saját döntésével szemben éppen a kormány helyez kilátásba jogi szankciókat. Egy igazán szabad társadalomban a különböző vallások, ízlések, törekvések és magatartások békésen megférnek egymás mellett, és nem a hatalom dolga hitbéli kérdések érvényességéről döntést hozni. Bár a törvényt csaknem teljes egyhangúsággal fogadták el, a nagyfokú politikai támogatottság nem jelenti azt, hogy a tiltás szükséges lenne egy demokratikus társadalomban.
Miközben a kormány azt hangsúlyozta, hogy az imahelyeken továbbra is eltakarhatja az arcát, a kérelmező szerint az ugyancsak fontos, hogy nyilvánosan is kifejezésre juttathassa hitbéli meggyőződését. A kérelmező szerint a 8. cikkben védett magánélethez való joga is sérült. Egyrészt azért, mert az arca eltakarása társadalmi és kulturális identitásának is fontos részét képezi. Másodszor pedig azért, mert - amint azt a Bíróság már korábban elismerte[21] - a másokkal való érintkezés bizonyos elemei a magánélet körébe eshetnek, akár a nyilvános érintkezés esetében is. Harmadszor pedig azért, mert ha mégis arcot takaró öltözékben megy utcára, akkor ellenséges reakcióknak és büntetőjogi szankcióknak teszi ki magát. Tehát le kell vetnie, illetve csak otthon hordhatja az öltözéket, "mintha fogoly lenne".
A kérelmező szerint továbbá a törvény közvetetten diszkriminál nem, vallás és származás szerint, hiszen elsősorban a muszlim nőket érinti, így az Egyezmény 14. cikkét is sérti.
A kormány elismerte, hogy bár a törvény általánosan fogalmaz, az a vallási meggyőződés kifejezésének korlátozásaként értékelhető. Azonban a szóban forgó korlátozás egy demokratikus társadalomban szükséges eszköz legitim célok érdekében. Az első cél a közbiztonság: a tiltás révén az egyének nem titkolhatják személyazonosságukat, és ez hozzájárul az emberek biztonságához. A második cél a mások jogainak és szabadságának védelme, egy nyitott és demokratikus társadalom értékeinek biztosítása mellett. A kormány három értéket jelölt meg ezzel kapcsolatban. Ezek között az első a társadalmi együttélés minimumkövetelménye: az arc az emberi interakciók során nagyon fontos szerepet játszik; sokkal fontosabbat, mint a test bármelyik más része. Az arc jeleníti meg az individuum egyediségét, ugyanakkor kifejezi az egymással kapcsolatba lépő egyének egységét az emberi közösség tagjaiként. Az arc eltakarása közterületeken elszakítja a társadalmi köteléket, és az "együttélés" alapelvének tagadásaként értelmeződik. Másodikként értékként a kormány a nemek közötti egyenlőséget emelte ki a tiltás mellett; úgy érvelve, hogy az arc eltakarása elveszi a nőktől az egyénként létezés jogát, hiszen az egyéniségüket így közterületen nem élhetik meg, nem fejezhetik ki. A harmadik érték az emberi méltóság. A kormányzat érvelése szerint ugyanis azok a nők, akik ilyen ruházatot viselnek, háttérbe vannak szorítva, el vannak mosva a nyilvános térben, és ez - legyen a szóban forgó öltözködési mód önkéntes vagy kényszerített - szükségszerűen dehumanizáló. A kormány nem értett egyet a kérelmező - és a beavatkozó civil szervezetek - azon álláspontjával, miszerint az arcot eltakaró ruházat viselése a női emancipációt, a viselő saját egyéniségét és a társadalomban való részvételét fejezi ki. Az erre vonatkozóan bemutatott kutatás módszertanát is vitathatónak minősítette. A kormány rámutatott, hogy a Bíróság joggyakorlata széles mérlegelési jogkört hagy az államoknak ilyen kérdésekben, amikor az egyén és a köz érdeke között kell egyensúlyt találni. A kormány felhívta a figyelmet arra is, hogy a bírság csekély mértékű, valamint arra, hogy a törvény nem vallási vagy nemi alapon tiltja az arc eltakarását.
A Bíróság megállapította, hogy a külső megjelenés a magánélet és az önkifejezés körébe is beletartozik, így a törvény valóban korlátozza az Egyezmény 8. és 9. cikkei által garantált jogok gyakorlását. A Bíróság a közbiztonság védelmét szolgáló érvekkel röviden foglalkozott: igazoltatás során az arc felfedését megkövetelni abból a célból, hogy az adott személyt igazoltassák, nem aránytalan korlátozás. Az arc eltakarásának általános tiltása csak akkor minősül arányos korlátozásnak, ha a közbiztonság általános fenyegetésnek van kitéve, így a közbiztonság védelme az adott esetben nem szolgáltat elegendő alapot az általános tiltáshoz.
- 128/129 -
A Bíróság hosszabban foglalkozott a másik céllal. Elfogadta, hogy "a társadalomban élés minimumkövetelményeinek tiszteletben tartása", az "együttélés" - ahogy a törvény bevezetője fogalmaz - összekapcsolható "mások jogainak és szabadságának védelmével". Az arc fontos szerepet tölt be az emberek közötti kommunikációban, ezért a Bíróság elfogadta, hogy az állam szerint az arc eltakarása sérti mások jogát arra, hogy a társas érintkezés olyan közegében éljenek, amely nem nehezíti a társadalmi együttélést. Ezért a vizsgált intézkedés szükségességét alapos vizsgálat alá kell vetni.
A Bíróság leszögezte, hogy a pluralizmus elválaszthatatlan a demokratikus társadalmaktól, azonban a 9. cikk nem véd minden cselekményt, amelyet vallásos hit vagy meggyőződés diktál. Az államnak semleges és pártatlan módon kell megszerveznie a különböző vallások egymás mellettinő gyakorlását. Ebből következően az állam nem értékelheti, nem ítélheti meg a különböző vallásokat vagy a vallási hovatartozás kifejezésének módozatait.
A Bíróság elfogadta, hogy az arc eltakarása nem egyeztethető össze a francia társadalomban való "együttélés" alapvető követelményével. Az arc eltakarásának tiltása az "együttélés" feltételeit hivatott biztosítani, ami legitim cél lehet.
A Bíróság az arányosság kérdését vizsgálva elismerte, hogy a tiltás igen széles körű, mivel minden közterületre vonatkozik (kivéve a hitélet gyakorlásának helyszíneire), és azt is elismerte, hogy az elsősorban a muszlim nőket érinti hátrányosan. Megállapította azonban, hogy összességében kevés nőt érint a tiltás, és elfogadta, hogy nem vallási vagy nemi alapon hozták került sor az intézkedésre.
A Bíróság kiemelte, hogy az adott kérdésben a demokratikus társadalmakon belül is vita folyik. A vita eldöntése elsősorban a társadalom feladata. Végső soron tehát Franciaországnak széles mérlegelési lehetősége van a tárgyalt kérdésben. A vizsgált törvényi tiltás a kitűzött céllal arányosnak minősíthető, illetve szükségesnek egy demokratikus társadalomban. A Bíróság tehát egyik cikk sérelmét sem állapította meg.
Nussberger és Jaderblum bírák különvéleménye szerint a Bíróság feláldozta az Egyezményben biztosított konkrét egyéni jogok védelmét egy elvont elvvel szemben. Álláspontjuk szerint az arc eltakarásának kriminalizálása aránytalan korlátozás az elérni kívánt célhoz képest; különösen azért, mert az "együttélés" mint cél nehezen egyeztethető össze az Egyezmény által elismert alapvető emberi jogokat korlátozó okokkal. Szerintük tehát sérült az Egyezmény 8. és 9. cikke.
Kállai Péter
Az ügy körülményei. 2006 januárjában az egyik legnagyobb észt internetes hírportál, a Delfi cikket közölt arról, - "Az SLK elpusztította a tervezett jégutat" címmel - arról, hogy egy komptársaság megváltoztatta a kompok útvonalait, és az útvonalak áthelyezésével összefüggésben jégutakat tört fel a szárazföld és egyes szigetek közt, amelyek megnyitását emiatt néhány hétre elhalasztották. (A jégutak a befagyott Balti-tenger felett vezető közutak az észt szárazföld és a part menti szigetek között, amelyek a kompnál olcsóbb és gyorsabb közlekedési kapcsolatot jelentenek a szigetekre.) A cikk alatt elérhetőek voltak az olvasók által írt hozzászólások, kommentek. Az olvasók közül többen is fenyegető, illetve súlyosan sértő, gyalázkodó tartalmú üzeneteket intéztek a komptársaság vezetőjéhez és többségi tulajdonosához: "Gyulladj fel a hajóddal együtt, beteg zsidó!" "Menj és fulladj bele a vízbe!" "Mit nyafogtok, öljétek meg ezt a rohadékot! Legközelebb pedig a következőt, tudni fogják, hogy mit kockáztatnak." "Gyerünk srácok, kazánba [L.]-lel!" "Én belehugyozok L. fülébe, azután a fejére is szarok." A komptársaság vezetőjének ügyvédei hat héttel később írásban kérték a sértő hozzászólások eltávolítását, amely kérésnek a hírportál haladéktalanul eleget is tett. A komptársaság vezetője ezt követően húsz sértő tartalmú komment miatt pert indított a hírportál ellen.
A hírportálon regisztráció nélkül lehetett kommentelni. A kommenteket automatikusan tették közzé, azokat a Delfi nem szerkesztette vagy moderálta egyenként, viszont működtetett egy értesítési-eltávolítási rendszert ('notice-and-take-down system'): eszerint bármely olvasó egyetlen kattintással jelezhette, ha egy hozzászólást sértőnek vagy gyűlöletkeltőnek talált, amelyet az oldal moderátora azonnal el is távolított. A Delfi emellett automata szűrőt is működtetett, amely bizonyos obszcén, trágár szavakat nem engedett megjeleníteni, és az ilyen tartalmú kommenteket automatikusan törölte - ám ezt a szűrőt nagyon egyszerű volt kijátszani. A sértő hozzászólás sértettje közvetlenül is értesíthette a hírportált, és ebben az esetben is haladéktalanul eltávolították a kommentet. Néhány alkalommal a portál adminisztrátorai saját maguk is töröltek nem megfelelőnek vélt kommenteket. A hírportál ezenkívül egy nyilatkozatot is közzétett arról, hogy a hozzászólások nem szerkesztett tartalmak, azok a szerzőjük és nem a szerkesztőség véleményét tükrözik, és a tar-
- 129/130 -
talmukért a szerzőik felelősek. A nyilatkozat szerint tilos volt olyan hozzászólások írása, amelyek ellentétesek a "jó gyakorlattal" ('good practice'): fenyegető, sértegető, obszcén kifejezéseket tartalmaznak vagy közönségesek.
Az első fokon eljáró megyei bíróság azzal utasította el a sértett keresetét, hogy a portál felelősségét kizárta az információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokról szóló törvény, amely az elektronikus kereskedelemről szóló 2000/31/EK irányelvet ültette át a hazai jogba. A bíróság szerint különbséget kell tenni a kérelmező hírportáljának szerkesztett tartalmat közlő felülete, valamint kommentfelülete között. A portál a kommentek felett lényegében csak "mechanikus és passzív" felügyeletet gyakorolt. A Delfi nem tekinthető a hozzászólások közzétevőjének, és nem is terheli semmilyen kötelezettség, hogy ellenőrizze azokat. A tallini fellebbviteli bíróság azonban hatályon kívül helyezte az elsőfokú ítéletet, és az ügyet visszautalta a megyei bírósághoz. A megyei bíróság a megismételt eljárásban már úgy vélte, hogy a Delfi által működtetett rendszer nem volt elégséges, és nem biztosította a személyiségi jogok megfelelő védelmét. A vulgáris formában kifejezett hozzászólások túlmutattak a jogos kritikán: megalázóak, rágalmazóak voltak, és sértették a cégvezető becsületét, méltóságát és jó hírnevét. A bíróság a portált a személyiségi jogok megsértése miatt 320 euró nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte. A fellebbviteli bíróság helybenhagyta az ítéletet. A bíróság szerint a jóhiszeműség elvével lenne ellentétes a potenciális sértettekre helyezni a hozzászólások figyelemmel kísérésének terhét. Elutasította a hírportál azon érvét, hogy kizárt a felelőssége az információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokról szóló törvény alapján. Az érvelés szerint a portál a kom-mentek vonatkozásában nem technikai közvetítő volt, illetve a közreműködése sem tekinthető pusztán technikai, automatikus és passzív jellegűnek; mivel maga buzdította a felhasználóit kommentelésre, tartalomszolgáltatónak minősül.
A Delfi fellebbezését az észt legfelső bíróság 2009 júniusában elutasította. Az indokolás szerint az a tény, hogy nem a portál a kommentek szerzője, nem jelenti azt, hogy ne lenne felügyelete azok felett. A Delfi alakította ki a kommentelés szabályait, és azok megsértése esetén el is távolított kommenteket, miközben a felhasználók nem tudták szerkeszteni vagy törölni a közzétett hozzászólásokat, legfeljebb jelenthették az általuk kifogásolhatónak tartottakat. Tehát, a hírportál dönthette el, hogy mely kommenteknek biztosít nyilvánosságot, és melyeket teszi elérhetetlenné. Abból, hogy nem élt az ellenőrzés lehetőségével, nem következik az, hogy a kommentek nyilvánossága nem állt a portál ellenőrzése alatt. Következésképpen, meg kellett volna akadályoznia a nyilvánvalóan jogellenes kommentek közzétételét, illetve azokat önként el kellett volna távolítania, ha már megjelentek.
A döntés.[23] A kérelmező ezután a strasbourgi Bírósághoz fordult, arra hivatkozva, hogy megsértették a véleménynyilvánítási szabadságát azzal, hogy felelősséget kellett viselnie az általa működtetett internetes hírportál olvasóinak kommentjeiért. A Kamara 2013. október 10-i ítélete szerint[24] a hazai bíróságok a polgári jog meglehetősen általános rendelkezései alapján állapították meg ugyan a kérelmező felelősségét a sértő kommentek közzétételét illetően, a hazai ítélkezési gyakorlat egyértelművé tette, hogy a médiumok esetében a kiadó felelős a rágalmazó megnyilvánulások nyilvánosságra kerüléséért. Az a tény, hogy a kommentek tényleges szerzői is felelősek, nem változtat azon a jogszerű célon, hogy a kérelmezőt is felelősségre vonják a mások jó hírnevét, illetve különböző jogait érintő károkért. A hozzászólások vitathatatlanul rágalmazó természetűek voltak. A Bíróság a beavatkozás arányosságának értékelésekor négy szempontot vizsgált: (1) a kommentek kontextusát; (2) a kérelmező által alkalmazott intézkedéseket, hogy megakadályozza vagy eltávolítsa a sértő hozzászólásokat; (3) a kommentek tényleges szerzőinek felelősségre vonhatóságát, illetve annak alternatívájaként a kérelmező felelősségét; (4) a hazai eljárás következményeit a kérelmezőre nézve. A Kamara szerint a hírportálon megjelent cikk - amely közérdeklődésre számot tartó ügyet érintett - sértő kommentekre adott okot; a kérelmező előre láthatta, hogy a közlemény negatív reakciókat válthat ki, ezért elvárható lett volna tőle, hogy bizonyos fokú óvatosságot tanúsítson, és ezáltal elkerülje a felelősségre vonást más személyek jó hírnevének megsértéséért. Azonban a kérelmező társaság által működtetett előzetes automatikus szűrőrendszer nem biztosította a harmadik személyek jogainak kellő mértékű védelmét. Továbbá, a cikk mellett az olvasók hozzászólásainak közzététele is része volt a kérelmező tevékenységének, tekintettel arra, hogy a hirdetési bevétele is az olvasók, valamint a kommentek számától függött. A Kamara egyetértett azzal, hogy a kérelmező jelentős ellenőrzést gyakorolt a kommentek nyilvánossága felett; valamint azzal is, hogy a kérelmezőnek nem volt reális lehetőség arra, hogy a kommentek tényleges szerzőivel szemben lépjen fel, mivel az utóbbiak személyazonosságának megállapítása nehézségeket okozott volna. A Kamara nem volt meggyőződve viszont arról, hogy egy olyan szabályozás,
- 130/131 -
amely csak a hozzászólás szerzőjével szemben teszi lehetővé az igény érvényesítését, garantálja a sértett személy magánélethez való jogának hatékony védelmét. A kérelmező társaság döntött úgy, hogy lehetővé teszi a nem regisztrált felhasználóknak a kommentelést, amivel bizonyos felelősséget vállalt a névtelen hozzászólásokért. Mindezek alapján - és figyelembe véve a megítélt kártérítés mérsékelt összegét -, a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása indokolt és arányos volt, így a 10. cikket nem sértették meg.
A kérelmező általánosságban azzal érvelt, hogy a mai világban az internetes médiatartalmakat egyre inkább maguk a felhasználók hozzák létre. A felhasználók által generált tartalmak jelentősége igen nagy: a hozzászólások véleményezik a híreket és azokat a témákat, amelyekről a társadalomban komoly viták folynak, illetve az újságírókat olyan kérdések tekintetében is informálják, amelyek egyébként nem közismertek. Ami a felhasználók által létrehozott tartalmakat illeti, a kérelmező szerint a saját részéről elegendő intézkedés volt a harmadik féltől származó tartalom haladéktalan eltávolítása, miután tudomást szerzett annak jogellenes természetéről. Ha a Bíróság ezt a megoldást elégtelennek találná, az az anonim nyilvános beszéd tiltását jelentené; illetve azzal járna, hogy a szolgáltatóknak önkényesen korlátoznák a kommentelők kommunikációs szabadságát, elkerülendő az esetleges későbbi felelősségre vonást. A kérelmező szerint a beavatkozás nem volt törvényben meghatározott, mivel az elektronikus kereskedelemről szóló 2000/31/EK irányelv értelmében a harmadik féltől származó tartalom nyilvánosságra hozataláért csak korlátozott felelősséget viselt.
A kérelmező szerint a Bíróság döntésének eredményeként két választása maradt. Az egyik, hogy felvesz egy seregnyi, magasan képzett moderátort, akik valós időben ellenőrzik az üzenőfalat minden egyes újságcikkhez kapcsolódóan, hogy kiszűrjék a becsületsértőnek tekinthető üzeneteket. Ezek a moderátorok eltávolítanának minden olyan hozzászólást, amely érzékenységet sérthet, és ezáltal a viták oly mértékben lennének moderáltak, hogy csak a legkevésbé vitatott kérdések maradhatnának napirenden. A másik lehetőség, hogy a hírportálhoz kapcsolódó összes fórumot leállítják. A kérelmező szerint a legfelső bíróság ítélete a magánszemélyek cenzúrázásának kötelezettségét teremtette meg. Állítása szerint megfelelő intézkedéseket alkalmazott a sértő hozzászólások megjelenésének kiküszöbölése, illetve eltávolítása érdekében, a kérdéses kommenteket pedig az értesítést követően, még aznap eltávolította. Azzal is érvelt, hogy a tényleges szerzőknek kell felelősséget viselniük a kommentjeik tartalmáért. Hangsúlyozta az anonimitás fontosságát az internetes véleménynyilvánítás szabadsága szempontjából, ami részvételre bátorítja a közönség minden tagját - beleértve a marginalizált csoportokat, a másként gondolkodókat és a közérdekű bejelentőket -, mivel nem kell megtorlástól tartaniuk.
A kormány szerint a kérelmező nem kényszerült a névtelen hozzászólások letiltására, illetve az üzleti modelljének módosítására. A Delfi az eljárás után is az ország legnagyobb hírportálja maradt, és továbbra is felületet nyújtott a névtelen kommentelésre; sőt, a hozzászólások száma jelentősen nőtt is a következő időszakban. Egyértelmű, hogy az internetes média befolyása a nyilvánosságra igen jelentős, és mások magánéletének védelme érdekében a felelősségi szabályokat az új médiára is alkalmazni kell. A kormány vitatta, hogy a kérelmező csupán tárhelyszolgáltató lett volna. A tárhelyszolgáltató csupán adattárolási szolgáltatást ('hosting service') kínál, míg a tárolt adatok feltöltése, módosítása és eltávolítása a felhasználók ellenőrzése alatt marad. A Delfi esetében viszont a kommentelők elvesztették az általuk generált tartalom feletti ellenőrzést, mivel a saját hozzászólásaikat a beküldés után nem szerkeszthették vagy törölhették. A kormány hangsúlyozta a harmadik felek védelmének fontosságát az internet közegében, amelyet a lakosság többsége napi szinten használ, összetett szerepű médiumként. A kormány arra is rámutatott, hogy az interneten keresztül közölt információk olyan gyorsan terjednek, hogy a közzététel után hetekkel - vagy akár csak napokkal - később tett intézkedések már nem elegendőek egy személy becsületének megvédésére, mert addigra a sértő hozzászólások már eljutottak a nyilvánossághoz, és kárt okoztak. A legnagyobb nemzetközi hírportálok sem teszik lehetővé a névtelen - vagyis a regisztráció nélküli - hozzászólásokat. Ugyanakkor a névtelen hozzászólások sértőbbek voltak, mint a regisztrált felhasználók kommentjei, és figyelembe veendő az is, hogy a durva hozzászólások több olvasót vonzottak. A Delfi hírhedtségének pontosan ez volt az oka. Ami a tényleges szerzők felelősségét illeti, egy polgári jogi eljárás keretében - amely pedig rágalmazási ügyekben kívánatosabb a büntetőjogi felelősségre vonásnál - nincs lehetőség a névtelen kommentelők kilétének felderítésére. Az IP-cím sem állapítható meg mindig, ha a felhasználó adatait vagy a hozzászólást törölték, vagy ha proxy-szervert használtak. De még ha azonosítható is a kommentelésre használt számítógép, bizonyos esetekben akkor is lehetetlen a hozzászólást közzétevő személy kilétét bizonyítani; például, ha nyilvános hozzáférésű számítógépet, wifit, dinamikus IP-címet vagy külföldi szervert használtak.
- 131/132 -
A Nagykamara mindenekelőtt megjegyezte, hogy a felhasználók által generált tartalmak közzétételére alkalmas, aktív internetes felületek páratlan platformot nyújtanak a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlására. Ezen előnyök mellett azonban bizonyos veszélyek is jelentkezhetnek. A rágalmazó és más, egyértelműen jogellenes beszéd - beleértve a gyűlöletbeszédet és az erőszakra uszító beszédet -úgy terjeszthető, mint még soha: másodpercek alatt elérhetővé tehető az egész világ számára. Az ilyen megnyilvánulások néha tartósan hozzáférhetőek is maradnak. Ez a két egymással ütköző szempont áll az ügy középpontjában. Bár a Bíróság elismerte az internet előnyeit a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlását illetően, azt is megállapította, hogy a rágalmazó vagy más jogellenes beszédért felelősséget kell vállalni, és hatékony jogorvoslatot kell biztosítani a személyiségi jogok megsértése esetén. A Bíróság egyetértett az észt legfelső bíróság azon megállapításával, miszerint az internetes média természetéből fakadóan egy portál üzemeltetőjétől nem várható el, hogy a kommenteket a közzététel előtt ugyanúgy szerkessze, ahogyan a nyomtatott médiában szokásos a közlemények szerkesztése. Míg a kiadó a szerkesztésen keresztül a tartalom közzétételének kezdeményezője, egy internetes portálon a közzététel kezdeményezője a komment írója, aki hozzászólását elérhetővé teszi a széles nyilvánosság számára. Így nem a portál üzemeltetője nem azonos az információ nyilvánosságra hozójával. A legfelső bíróság tehát felismerte a portál üzemeltetője és a hagyományos kiadó közti különbséget, összhangban a nemzetközi dokumentumokkal, amelyek különbséget tesznek a hagyományos nyomtatott média, az audiovizuális média tevékenységét szabályozó jogelvek és az internetes média működésének szabályozása között. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának ajánlása is "differenciált és fokozatos megközelítést" ír elő a médiumként, avagy közvetítő és kiegészítő szolgáltatásokat nyújtó szereplőkként azonosítottak vonatkozásában. Ezek a szereplők mind részesülhetnek a 10. cikk megfelelő módon alkalmazott (differenciált) és megfelelő szintű (fokozatos) védelmében, és a felelősségüket is a 10. cikkel összhangban kell megállapítani. A Bíróság ezért elfogadta, hogy az internet sajátos természetéből fakadóan a hírportálokra vonatkozóan megállapított "kötelezettség és felelősség" bizonyos mértékben eltérhet a hagyományos kiadók esetében megállapítottól, ha harmadik féltől származó tartalmakról van szó. A Bíróság azt is elismerte, hogy a vitatott hozzászólások rágalmazóak, vulgáris természetűek voltak, lealacsonyították az emberi méltóságot, és egyértelműen jogellenesek voltak. A kérdéses kommentek jogellenesnek minősítése azon alapult, hogy többségük gyűlöletkeltést, illetve erőszakra uszítást valósított meg a sértettel szemben.
Következésképpen a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az ügy az internetes hírportálok "kötelezettségeit és felelősségét" érinti, amennyiben gazdasági tevékenység keretében nyújtanak platformot ahhoz, hogy a felhasználók hozzászólásokat fűzzenek a felületen korábban közzétett tartalmakhoz. Hangsúlyozta, hogy az ügyben egy nagy, professzionálisan üzemeltetett, kereskedelmi alapon működő hírportál, szerepel, amely saját újságcikkeket tesz közzé, és az olvasóit azok kommentelésére hívja fel. Az eset nem érinti az internet más fórumait, ahol harmadik személyek kommentjeit lehet terjeszteni: például az internetes vitafórumokat, ahol a felhasználók szabadon mondhatják el nézeteiket bármely témáról, anélkül, hogy a vitát bármilyen módon befolyásolná a fórum üzemeltetője; vagy a közösségi médiát, ahol a szolgáltató nem nyújt semmilyen tartalmat; vagy a magánszemélyek által hobbiból működtetett honlapokat vagy blogokat. A Bíróság hozzátette, hogy a kérelmező társaság hírportálja volt az egyik legnagyobb internetes médium az országban, széles olvasóközönséggel. Továbbá, a kifogásolt kommentek döntő része gyűlöletbeszédnek, illetve erőszakos cselekményeket közvetlenül támogató beszédnek minősül. Ezek a megjegyzések nyilvánvalóan jogellenesek, és a Bíróság ennek fényében vizsgálta meg a kérelmező panaszát.
A kérelmező társaság azzal érvelt, hogy a hazai jog nem tisztázza, hogy egy közvetítő szolgáltatót a harmadik személyek által írt kommentek professzionális kiadójának kell-e tekinteni, függetlenül attól, hogy ismeri-e a hozzászólások tartalmát. A hazai bíróságok az észt jog alapján a kérelmezőt kiadónak tekintették, és felelősségre vonták a - kétségkívül - jogellenes hozzászólások közzétételéért. A Bíróság szerint a hazai jogszabályok - az Alkotmány, a polgári törvénykönyv, a kötelmi jogról szóló törvény -, valamint a releváns ítélkezési gyakorlat előre láthatóvá tette, hogy egy internetes hírportált gazdasági céllal működtető médiavállalat elvben felelősségre vonható az egyértelműen jogellenes kommentek közléséért. A kérelmezőnek mint professzionális kiadónak ismernie kellett a jogszabályokat és az ítélkezési gyakorlatot, valamint olyan helyzetben volt, hogy felmérhette a tevékenységével járó kockázatokat. A beavatkozás ezért "törvényben meghatározott" volt, a korlátozás pedig a jó hírnév és mások jogai védelmének legitim célját szolgálta.
A Bíróság emlékeztetett arra, hogy - figyelembe véve az elérhetőségét és a tárolóképességét, valamint
- 132/133 -
a közzétett információ hatalmas mennyiségét - az internet fontos szerepet játszik abban, hogy a közönség jobban hozzáférhessen a hírekhez, illetve általában az információk terjesztésének megkönnyítésében. Ugyanakkor az internetes tartalomszolgáltatás és kommunikáció esetében az emberi jogok és szabadságok - különösen a magánélet tiszteletben tartásához való jog - gyakorlását és élvezetét fenyegető sérelem kockázata bizonyosan magasabb, mint a nyomtatott sajtó esetében. A Bíróság hozzátette, hogy az olyan beszéd, amely összeegyeztethetetlen az Egyezmény által hirdetett és biztosított értékekkel, nem tartozik a 10. cikk védelme alá a 17. cikk értelmében, márpedig a kifogásolt kommentek többsége gyűlöletbeszédnek vagy erőszakra uszításnak minősült. A kérdés az volt, hogy a hazai bíróságok megsértették-e a 10. cikket azáltal, hogy felelősségre vonták a kérelmezőt a harmadik személyek által írt kommentekért.
Ami a kommentek kontextusát illeti, a Bíróság elismerte, hogy a Delfi hírportálon közzétett cikk kiegyensúlyozott volt, és nem tartalmazott durva nyelvezetet, ám még egy ilyen, semleges hangvételű szóló cikk is heves vitákat válthat ki az interneten. Ennek kapcsán különös súllyal vette figyelembe azt a körülményt, hogy a Delfi egy professzionálisan üzemeltetett, kereskedelmi alapon működő internetes hírportál, amely arra törekszik, hogy a közzétett cikkeit nagy számban kommentálják. A legfelső bíróság is utalt arra, hogy a Delfi - a kommentfelületet a hírfelületbe integrálva - aktívan hívta fel az oldal látogatóit a portálon megjelent hírek kommentálására, a véleményük megosztására. A társaságnak gazdasági érdeke fűződött a kommentelés fenntartásához, mert a hozzászólások, illetve a látogatók számától függött a hírportálon megjelent hirdetésekből származó bevétele. Az a tény, hogy nem a kérelmező volt a hozzászólások szerzője, nem jelenti azt, hogy nem volt felügyelete a kommentfelület felett. A Bíróság egyetértett azzal, hogy a kérelmező jelentős mértékű ellenőrzést gyakorolt a portálon közzétett kommentek felett, mivel a hozzászólások tényleges szerzői nem tudták szerkeszteni vagy törölni a kommentjeiket: miután posztolták azokat, erre már csak a kérelmezőnek voltak technikai eszközei. Mivel a kérelmező részt vett a hírportálon megjelenő cikkekhez fűződő kommentek nyilvánosságának kezelésében, a Delfi szerepe túlmutatott a passzív, pusztán technikai szolgáltatóén.
Ami a kommentek szerzőinek felelősségét illeti, a Bíróság tudatában volt az internetfelhasználók érdekével, hogy ne fedjék fel identitásukat. Az anonimitás régóta a megtorlás vagy a nem kívánt figyelem elkerülésének eszköze, amely hozzájárul az eszmék és információk szabad áramlásához az interneten. Ugyanakkor nem szabad szem elől téveszteni az információk interneten történő terjedésének körét és sebességét, valamint az egyszer nyilvánosságra hozott információk tartósságát, amelyek jelentősen súlyosabbá teszik a jogellenes beszéd hatásait az internet esetében, összehasonlításban a hagyományos médiával. A Bíróság szerint az anonimitás mértékének különböző fokozatai lehetnek az interneten. Egy felhasználó anonim lehet a szélesebb nyilvánosság előtt, miközben a szolgáltatást nyújtó számára azonosítható marad egy fiókon ('account') vagy egy elérhetőségen ('contact data') keresztül, amely lehet ellenőrizetlen vagy valamilyen módon ellenőrzött (pl. a fiók aktiválása e-mail címen vagy közösségimédia-profilon keresztül, illetve biztonságos hitelesítési módszerek alkalmazása révén). A szolgáltató is széleskörű névtelenséget tesz lehetővé a felhasználói számára: ez esetben a felhasználóknak egyáltalán nem kell azonosítaniuk magukat, és csak az internet-szolgáltatók által megtartott információk alapján lehet -korlátozott mértékben - visszakövetni őket. Az ilyen információk kiadását általában a vizsgálóbíró vagy a nyomozó hatóságok által, szigorú feltételek mellett kibocsátott végzéshez kötik. Mindazonáltal, bizonyos esetekben szükséges lehet az elkövetők azonosítása és bíróság elé állítása. A Bíróság szerint az anonimitás az interneten fontos érték ugyan, de más jogokkal és érdekekkel kell összevetni. Ami a kommentek szerzői esetében a személyazonosságának polgári eljárásban történő megállapítását illeti, az észt polgári perrendtartás - tárgyalás előtti bizonyításfelvételi eljárást szabályozó - 244. §-a alapján a megrágalmazott személyek kérelmet nyújthattak be az online újságon vagy hírportálon megjelent, rágalmazó közlemények szerzői IP-címének felfedésére vonatkozóan, illetve arra, hogy az internetszolgáltatók adják ki azoknak az előfizetőknek a nevét és címét, akiknek az IP-címét használták. A Bíróság megítélése szerint azon intézkedések hatékonyságának bizonytalansága, amelyek lehetővé teszik a kommentek szerzői személyazonosságának megállapítását, párosulva az eszközök hiányával, amelyek lehetővé tennék, hogy a gyűlöletbeszéd áldozata hatékonyan felléphessen a kommentek szerzőivel szemben, olyan tényezők, amelyek alapján a legfelső bíróság ítélete megfelelő és elégséges indokokon alapult.
Ami a kérelmezőtől elvárt intézkedéseket illeti, a legfelső bíróság nem határozta meg kifejezetten, hogy a kérelmezőnek milyen módon kellett volna megakadályozni a jogsértő kommentek feltöltését a portálra, illetve, hogy a felelősségre vonás elkerülése érdekében elegendő lett-e volna a belső jog alapján, ha a
- 133/134 -
közzétételt követően haladéktalanul eltávolítja a sértő kommenteket. A Bíróság szerint semmi nem utalt arra, hogy a nemzeti bíróságok - tekintettel az elérni kívánt célra - a szükségesnél nagyobb mértékben korlátozták volna a kérelmező jogait. Mivel a kérelmező jelentős mértékű ellenőrzést gyakorolt a portálján közzétett kommentek felett, a Bíróság úgy vélte, hogy a kérelmező kötelezése arra, hogy a közzétételt követően haladéktalanul távolítsa el a honlapjáról azokat a gyűlöletbeszédnek és erőszakra uszításnak minősülő - vagyis egyértelműen jogellenesnek tűnő - kommenteket, nem tekinthető aránytalan beavatkozásnak a véleménynyilvánítás szabadságába. Figyelembe kell venni azt is, hogy a kérelmező társaság létrehozott-e olyan mechanizmusokat, amelyek alkalmasak a gyűlöletbeszéd, illetve az erőszakra uszító hozzászólások szűrésére. A Bíróság elismerte, hogy a kérelmező e tekintetben hozott bizonyos intézkedéseket, és nem jelenthető ki, hogy a Delfi teljes egészében elhanyagolta volna azt a kötelezettségét, hogy kiküszöbölje a harmadik személyeknek történő károkozást, de az automatikus - bizonyos szavak szűrését végző - rendszer nem képes az olvasók által posztolt gyűlöletbeszéd és uszító megnyilvánulások azonosítására, és csak korlátozottan alkalmas a jogsértő hozzászólások haladéktalanul eltávolítására. A kifogásolt kijelentések többnyire nem szofisztikáit - metaforikus vagy rejtett - utalásokat, illetve finom figyelmeztetéseket tartalmaztak, hanem nyilvánvalóan a gyűlölet megnyilvánulásai voltak, és harsányan, otrombán fenyegették a sértett személy testi épségét. Így, még ha az automata szűrő működött is volt bizonyos esetekben, nem volt elegendő az olyan kommentek azonosítására, amelyek gyűlöletbeszédnek minősülnek, és ezáltal tekinthetők védett beszédnek a 10. cikk alapján. A szűrőrendszer hibája miatt nyilvánvalóan jogellenes hozzászólások maradtak online hozzáférhetőek hat héten keresztül.
A Bíróság szerint az, hogy egy nagy hírportál köteles hatékony intézkedéseket hozni annak érdekében, hogy korlátozza a gyűlöletbeszéd és az erőszakra uszító beszéd terjedését, semmiképp sem tekinthető "magáncenzúrának". Elismerve az internet fontos szerepét abban, hogy a közönség könnyebben hozzáférhet hírekhez - illetve általában az információk terjesztésének megkönnyítésében -, szem előtt kell tartani a sérelem kockázatát, amivel az internetes tartalom, illetve kommunikáció jár. Előfordulhat az is, hogy nincs azonosítható egyéni áldozat, például a személyek egy csoportja ellen irányuló gyűlöletbeszéd vagy a közvetlen erőszakra uszítás bizonyos eseteiben (és számos komment ezeket a tényállásokat valósította meg). Azokban az esetekben pedig, amelyekben van egyéni áldozat, az akadályoztatva lehet a jogsértés jelentésében az internetszolgáltatónak felé. A Bíróság kiemelt súllyal kezelte azt a körülményt, hogy a gyűlöletbeszéd lehetséges áldozatai kevésbé képesek folyamatosan figyelemmel kísérni az internetet, összehasonlításban egy nagy kereskedelmi hírportállal, hogy megelőzzék vagy gyorsan eltávolítsák a jogsértő kommenteket.
A Bíróság végül kitért a kérelmező által működtetett értesítési-eltávolítási rendszerre, és úgy vélte, hogy a rendszer sok esetben megfelelő eszköz lehet az érintettek jogainak és érdekeinek kiegyensúlyozására. Amikor azonban a harmadik félnek minősülő felhasználó gyűlöletbeszéd formájában kommentál, és közvetlenül fenyegeti mások testi épségét, jogait és érdekeit, akkor az egyének és a társadalom egészének jogai és érdekei feljogosítják az adott részes államot, hogy felelősségre vonja az internetes hírportálokat - az Egyezmény 10. cikkének megsértése nélkül -, amennyiben azok nem tesznek intézkedéseket az egyértelműen jogellenes hozzászólások haladéktalan eltávolítására az áldozat vagy harmadik fél jelentése nélkül is.
Ami a hazai eljárás következményeit illeti, a Bíróság egyetértett a Kamarával abban, hogy a 320 euró nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezés - figyelembe véve, hogy a kérelmező társaság Észtország egyik legnagyobb internetes hírportáljának működtetője - semmiképp sem tekinthető aránytalannak. A Bíróság hozzátette, hogy a kérelmezőnek a hazai eljárás eredményeként nem kellett változtatnia az üzleti modelljén. A Delfi továbbra is az ország legnagyobb hírportálja maradt, és messze a legnépszerűbb a kommentet posztolók számára, akik száma tovább nőtt. A névtelen hozzászólások - a regisztráció lehetőségének bevezetése mellett - még mindig túlsúlyban voltak, és a kérelmező egy csapat moderátort kezdett alkalmazni a kommentek figyelemmel követésére. Ilyen körülmények között a beavatkozás nem volt aránytalan. Mindezek alapján - figyelembe véve különösen a kommentek szélsőséges természetét; valamint azt, hogy a hozzászólásokat a kérelmező által közzétett cikkre reagálva írták; azt, hogy a hírportál kereskedelmi alapon, professzionálisan működik; azt, hogy a kérelmező elégtelen lépéseket tett a gyűlöletbeszédnek és erőszakra uszítónak minősülő kommenteket haladéktalan eltávolítását, valamint annak biztosítását illetően, hogy a kommentek szerzőinek felelősségre vonására reális legyen az esély; valamint azt, hogy a kiszabott szankció mérsékelt volt - a Bíróság kimondta, hogy a kérelmező felelősségre vonása megfelelő és elégséges indokokon alapult, és nem minősült a véleménynyilvánítás szabad-
- 134/135 -
sága aránytalan korlátozásának. Az Egyezmény 10. cikkét így nem sértették meg.
Az ítélethez két párhuzamos és egy különvéleményt fűztek. Sajó András és Tsotsoria bírák szerint a Bíróság egy olyan felelősségi rendszert hagyott jóvá, amely az aktív internetes közvetítők - olyan szolgáltatók, amelyek saját tartalmat nyújtanak, és lehetővé teszik a harmadik fél számára, hogy kommentálják a tartalmat - "konstruktív tudását" írja elő, aminek könnyen előre látható következménye van. Annak érdekében, hogy megelőzzenek mindenféle rágalmazást - és lehetőség szerint minden más "illegális" tevékenységet -, valamennyi hozzászólást ellenőrizni kell a közzététel pillanatától kezdve. Ez az aktív közvetítőket és a blogok üzemeltetőit arra ösztönzi, hogy szüntessék meg a hozzászólás lehetőségét, és a felelősségtől való félelem a szereplők további öncenzúrájához vezethet. A kormányok nem mindig cenzúrázzák közvetlenül a véleménynyilvánítást, hanem nyomást gyakorolnak: felelőssé teszik a technológiai infrastruktúra ellenőrzőit, hogy azok olyan környezetet hozzanak létre, amelyben a "párhuzamos", illetve magáncenzúra elkerülhetetlen eredmény. Jack Balkin szavait idézve[25] "párhuzamos cenzúráról" akkor beszélhetünk, amikor az állam "A" magánfelet felelősnek ítéli "B" magánfél beszédéért, és "A"-nak hatalmában áll megakadályozni, cenzúrázni vagy egyéb módon ellenőrizni "B" beszédét. Mivel "A" valaki más beszédéért felelős, ez erősen ösztönzi arra, hogy cenzúrázzon, korlátozza a hozzáférést, és megakadályozza, hogy "B" képes legyen kommunikálni az "A" által ellenőrzött platform használata révén. A felelősségtől való félelem valójában azt okozza, hogy "A" előzetesen korlátozza "B" beszédét, és elfojtja a még védett beszédet. Az aktív közvetítők egyszerűen le fogják tiltani a kommentelést, hogy elkerüljék a bajt.
A bírák szerint a közvetítő szolgáltatók felelőssége volt évszázadok óta az egyik fő akadálya a véleménynyilvánítás szabadságának. A történelem számos elrettentő és hosszan tartó hatású példát kínál a közvetítő szolgáltatók cenzúrájára. Ennek kapcsán az 1600-as évek Angliájára hivatkoztak, ahol a nyomdákat (közvetítő szolgáltatók) is büntették, ha a cenzúra által nem engedélyezett könyveket nyomtattak ki, amely korlátozást sokáig nem sikerült eltörölni. Sajó nem értett egyet azzal sem, hogy az internet bizonyos veszélyekkel jár: "Az internet több mint egy egyedülállóan veszélyes újdonság. Ez a robosztus közbeszéd köre új lehetőségekkel a demokrácia fokozására. A kommentek döntő részét képezik a polgárok között folyó új, továbbfejlesztett eszmecserének. A véleménynyilvánítás szabadsága nem lehet hobbi."
Kóczián Sándor ■
JEGYZETEK
[1] 2478/15. és 1787/15. számú kérelmek.
[2] Eutanázia alatt értendő minden olyan szándékos cselekmény, amellyel az orvos kioltja vagy megrövidíti a páciens életét, annak vélt vagy valós beleegyezése alapján. E beavatkozás általában emberölésnek minősül. Asszisztált öngyilkosság esetén az orvos biztosítja a szükséges eszközöket, információt, esetleg mind a kettőt, az érintett számára annak érdekében, hogy az véget vethessen az életének. Az orvos csupán kiállítja a szuicidum elkövetéséhez szükséges szer iránti receptet, vagy tájékoztatást nyújt a halálos eredmény kiváltásához szükséges dózisról. A szert azonban maga az érintett veszi be, azaz ő maga indítja el azt az okfolyamatot, amely közvetlenül a halálhoz vezet. (Filó Mihály: Eutanázia a büntetőjogi gondolkodásban, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2009. 43. és 279.)
[3] Pretty Egyesült Királyság elleni ügye, 2346/02. számú kérelem, az EJEB 2002. április 22-én kelt ítélete. Lásd különösen 68-78. bekezdések.
[4] Az EJEB 2015. június 23-án kelt végzése.
[5] Az ügyben Ulrich Koch azt kifogásolta, hogy a Szövetségi Gyógyszerészeti- és Gyógyászati Intézet nem engedélyezte néhai felesége számára, hogy halálos dózisú nátrium-pentobarbitálhoz jusson, amivel öngyilkosságot követhetett volna el otthonában.
[6] Lásd HRA 4. cikk (2) bekezdés.
[7] A Koch-ügyben az EJEB megállapította, hogy a német bíróságoknak kötelesek lettek volna érdemben megvizsgálnia a kérelmező indítványait ahelyett, hogy formális alapon, a kérelmező perbeli jogképessége alapján elutasították azokat.
[8] 54041/14. számú kérelem.
[9] Az EJEB 2015. július 2-i végzése.
[10] 46470/11. számú kérelem.
[11] Az említett rendelkezés értelmében tilos embriókon kísérleteket végrehajtani. Klinikai vagy kísérleti kutatás kizárólag terápiás vagy diagnosztikai célból engedélyezhető, amennyiben az eljárás célja az embrió életének és fejlődésének védelme, és amennyiben nincs más, hasonló hatékonyságú alternatíva.
[12] Az EJEB 2015. augusztus 27-én kelt ítélete.
[13] 6339/05. számú kérelem, az EJEB 2007. április 10-én kelt ítélete.
[14] 10048/10. számú kérelem, az EJEB 2012. október 2-án kelt ítélete.
[15] Például Costa és Pavan Olaszország elleni ügye, 54270/ 10. számú kérelem, az EJEB 2012. augusztus 28-án kelt ítélete (Az ítélet összefoglalóját lásd: Fundamentum 2012/3. 120-121.).
[16] Az EJEB példaként - többek között - az Európa Tanácsnak az emberi lény emberi jogainak és méltóságá-
- 135/136 -
nak a biológia és az orvostudomány alkalmazására tekintettel történő védelméről szóló, Oviedóban, 1997. április 4-én kelt egyezményére (a továbbiakban: Oviedói egyezmény) hivatkozott. Az instrumentum 27. cikke értelmében az államok jogosultak "szélesebb körű védelmet" biztosítani a biológia és az orvostudomány alkalmazásait illetően annál, mint amelyet a konvenció előír.
[17] Például az Oviedói egyezmény 18. cikke tiltja az emberi embriók létrehozását kutatás céljából.
[18] 43835/11. számú kérelem.
[19] Az EJEB 2014. július 1-én kelt ítélete.
[20] 7525/76. számú kérelem, az EJEB 1981. október 22-én kelt ítélete. Lásd még Norris Írország elleni ügye. (10581/83. számú kérelem, 1988. október 26.) és Modinos Ciprus elleni ügye (15070/89. számú kérelem, 1993. április 22.).
[21] Von Hannover Németország elleni ügye. 59320/00. számú kérelem, az EJEB 2004. június 24-én kelt döntése.
[22] 64569/09. számú kérelem.
[23] A Nagykamara 2015. június 16-án kelt ítélete.
[24] Az ítélet összefoglalóját lásd: Fundamentum 2013/4. 125-128.
[25] Balkin, Jack M.: Old-School/New-School Speech Regulation, Harvard Law Review, 2014, 2309.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, ELTE ÁJK.
[2] A szerző jogász.
[3] A szerző PhD hallgató, ELTE TáTK.
Visszaugrás
