A tanulmánycím hosszadalmasságának indoka tisztelgés Weiss Emília 1984-ben megjelent műve előtt, amely A túlélő házastárs öröklési jogi jogállása történeti kialakulásában és fejlődési tendenciáiban címet viseli, s amely egyike azon műveknek, amelyek polgári jogi és családjogi munkásságát megkerülhetetlenné teszik.
Weiss Emíliát tizennyolc éves korom óta ismertem, természetesen ez az ismeretség hosszabb ideig egyoldalú volt, Weiss Emília neve számomra a Kar Polgári jogi Tanszékének egyik meghatározó professzorát jelentette. 2001 és 2010 között azonban már a tanszék főállású oktatójaként és a családi jog oktatásában a professzor asszony utódjaként hetente legalább egy alkalommal néhány órát együtt töltöttünk, amely rendszerint azt jelentette, hogy áthívott a szobájába és beszélgettünk. A történelmi hűség kedvéért talán helyesebb lenne akként fogalmazni, hogy - noha sok tekintetben mind rám, mind véleményemre kíváncsi volt - inkább hallgattam őt. Az idő jelentősége azonban nem megkérdőjelezhető. Ha a heti néhány óra mellett figyelembe vesszük az egyéb tanszéki alkalmakat, hazai konferenciákat, néhány nemzetközi családjogi konferenciát, amelyekre együtt utaztunk - részemről: utazhattunk - majd 2010 után azokat az alkalmakat, amikor otthonában látott vendégül, ezeket összeadva tekintélyes időmennyiséget kapunk. Gyakorló anyaként határozottan vallom (magam is), hogy nincs nevelés, hanem együttélés, együttlét és példamutatás van, melynek során mind az együtt töltött idő minősége, mind annak mennyisége meghatározó. A Weiss Emília professzorral (akit én Eminek hívhattam) együtt töltött sok-sok óra nem maradt hatás nélkül; most, hogy már "fentről" figyel ránk, merthogy figyel és véleményt alkot, aligha kétséges (írom mosolyogva), érzékelem, hogy milyen észrevétlenül, ugyanakkor mélyen meghatározó volt személyisége, jó szándéka, jóindulata és igen, jóakaratúan, de határozottan kritikai szemlélete is abban, ahogyan az egyetemről, a tudományról, a tudományos életben részt vevők egymáshoz való viszonyáról gondolkodom.
Ha megköszönt nekem valami kisebb szívességet, utánozhatatlan hangom - amit gondolatban bármikor fel tudok idézni - mondta: kösz. Weiss Emíliának, a Magyar Tudományos Akadémia doktorának, a Polgári Jogi Tanszék oktatójának (mely hivatást több mint hatvan évig töltötte be), a családjog nemzetközi tudományos élet által is nagyra tartott kutatójának soha nem mondtam, hogy "kösz", noha ezt bizonyosan elfogadta volna, s ez
- 33/34 -
harmóniában lett volna személyiségével: saját személyének fontosságát soha - szinte már túlzóan nem - hangsúlyozta. Most hadd köszönjem meg az együtt töltött órákat így, kicsit lazábban, kicsit személyesebben, de a legnagyobb tisztelettel, s mégis őt idézve: kösz.
♦ ♦ ♦
A túlélő házastárs öröklése egyike volt azoknak a kérdéseknek, amelyek a jelenlegi Ptk. kodifikációja során is több alkalommal előkerültek. Az özvegyi jog, azaz az özvegy haszonélvezeti joga, amelyet az 1959-es Ptk. (is) biztosított a leszármazók mellett a törvényes öröklés rendjében a túlélő házastársnak, számos kérdést felvetett már az 1959-es Ptk. előkészítése során, majd fennállása idején, illetve az újabb, összességében nemrégiben lezárult kodifikáció során. Az alábbiakban Weiss Emília A túlélő házastárs öröklési jogi jogállása történeti kialakulásában és fejlődési tendenciáiban c. munkájában foglaltakhoz kapcsolódunk, attól mégis eltérő és természetesen lényegesen szűkebb kontextusban foglalkozunk azzal, hogy miként változott-alakult az özvegyi jog felfogása, az miként jelenik meg a Ptk. Hetedik Könyvében és mennyiben volt, illetve lehet (továbbra is) tartási rendeltetése az özvegyi jognak. A tartási rendeltetést különösen arra tekintettel értékeljük, hogy hogyan szabályozza a Ptk. a házastárs tartását, s összevetjük azt a házasságról alkotott felfogással - tartási rendeltetésű-e az özvegyi jog, s ha akárcsak részben igen, az mit árul el a házasság jogi megközelítéséről, illetve mennyiben van szinkronban a házasság XXI. eleji felfogásával, annak a társadalomban betöltött szerepével. Weiss Emília monográfiája, ahogyan arra a cím is utal, történeti kialakulásában és fejlődési tendenciáiban tárgyalja a házastársak öröklési jogi helyzetét, elsősorban öröklési-történeti nézőpontból, beágyazva azt a tárgyalt időszakok gazdasági-társadalmi hátterébe. Ennélfogva a házastárs öröklésének csak egyik, igaz részletesen tárgyalt eleme az özvegyi jog, amelynek a kötet természetesen az ági örökléshez való kapcsolódásait is tárgyalja. Az alábbiakban távolról sem a teljes öröklési jogi összefüggésrendszert helyezzük előtérbe, hanem abból kiemeljük az özvegyi jogot (vállalva azt is, hogy özvegyi jog lecsupaszításra - egyik legfontosabbként az ági örökléssel, a szerzeményi és ági vagyonnal kapcsolatos kérdései tárgyalásának elmaradása miatt - kerül). Ennek (a tanulmány keretei miatti) szükségességét az indokolja, hogy az özvegyi jogot, s elsősorban annak létezését az öröklési helyett tartási kontextusba helyezzük, s a házassággal, a házastársak egymás irányában fennálló tartási kötelezettségével,[1] s különösen a felek egyenjogúságával összefüggésben tárgyaljuk.
- 34/35 -
A házasság a családjog alapja, egy férfinek és egy nőnek legbensőbb életközösségre irányuló szövetkezése.[2] Miután a házasság nemcsak a családjog alapja, hanem a család alapja is, a családjog elsősorban a házasság szabályozásával foglalkozik.[3] Ennek megfelelően a magyar magánjog - részben törvények alapján, részben szokásjogi alapon - részletesen rendezte a házasság megkötésének kérdéskörét, az érvénytelenség szabályozását, továbbá a házasság felbontásának lehetőségét. Ami a házasság joghatásait, a házastársak házasság alatt fennálló jogait és kötelezettségeit illeti, ezek mind személyi jogi, mind vagyonjogi szempontból jelentőséghez jutottak.
a) A házasság személyi joghatásai
A házasság személyi vonatkozásait illetően a férj és a feleség helyzete, így jogaik és kötelezettségeik különböztek: a férj volt a család feje,[4] a családfő, s noha ez nem jelentette azt, hogy - legalábbis a magyar jogi felfogás szerint - a feleség egyfajta férji hatalom alá került volna, azaz a nő ilyen értelemben vett önállósága megmaradt, kifelé a családot, a házastársakat a férj képviselte. A feleség viselte férje nevét, s köteles volt férjét lakóhelyére követni, s a férjnek döntő szava volt a családi ügyek intézésénél.[5]
b) Tartási kötelezettség a házasság fennállása alatt
Mind a két házasfelet terhelte az a kötelezettség - a személyi jogviszony legfontosabb hatásaként -, hogy életközösséget tartsanak fenn egymással, ennek elemeit képezték -többek között - a kölcsönös tisztelet és megbecsülés, a segélyezés, ápolás és támogatás, a tartás.[6] Ami a tartást illeti, a házasság fennállása alatt is eltértek egymástól a férj és a feleség kötelezettségei: a férjnek kellett a házastársak megélhetésének szükségleteit fedezni, s így a férjnek a feleséget eltartani.[7] Ez a kötelezettség nőtartásként jelentkezett, amelyről a házasság fennállása alatt lemondani sem lehetett.[8] A férj közös háztartásban és természetben volt köteles feleségét tartani, s nem követelhette azt, hogy felesége a közös háztartás fenntartásához maga is a vagyonával hozzájáruljon. Mindemellett azonban a férjet is megillethette tartás: egyrészt magának a feleségnek hozzá kellett méltányosan járulnia a közös háztartás terheihez, ha életviszonyaik ezt szükségessé tették,[9] másrészt
- 35/36 -
pedig, ha a férj a házasság fennállása alatt vagyontalan vagy keresőképtelen volt és emiatt még saját fenntartására sem volt képes, a feleségének saját lehetőségeihez képest férjét el kellett tartania.[10]
Bár a férjtartási kötelezettség a Házassági törvény, az 1894. évi XXXI. törvénycikk (Ht) alapján a "jogegyenlőség és viszonosság" elvéből következett, ennek elismerése nem volt maradéktalan, s úgy tűnt, hogy "nehezen tud jogunkban meggyökeresedni"[11].
A férjtartás kivételessége, s különösen a feleségtartás elsődlegessége és - legalábbis elméleti - feltétlensége magától értetődőnek mutatkozott. Noha ezt számos esetben a férj családfői minőségével magyarázták és azzal, hogy a férj köteles a házastársi kiadásokat fedezni, már a XX. század elején megjelent olyan magyarázat is, amely kifejezetten gazdasági-társadalmi okokra vezette vissza ezt a kötelezettséget. Eszerint a férj feleségtartási kötelezettsége abban a házassági életközösségről alkotott felfogásban és gyakorlatban kereshető, amely "a feleséget az önálló, s főleg a házon kívül eső kereseti módoktól elzárta és őt pusztán a családi kör teendőire utalta".[12] Nem erre, hanem a férj családfői minőségére történő visszavezetés a magyarázata annak, hogy a tartási kötelezettséget nem a vagyoni, hanem a házastársak személyi viszonyai között tárgyalják a házassági jogot részletező munkák (ez, megjegyezzük, később, sőt napjainkban sem feltétlenül változott).
c) Hozomány, hitbér és házassági vagyonjog
A férj és feleség vagyonjogi szempontból is eltérő helyzetét mutatta a hozomány és a hitbér intézménye. A hozományt a nő (vagy harmadik személy) adta a férj számára annak érdekében, hogy ezzel elősegítsék a "házasélet terheinek" fedezését. Hozománynak kifejezetten az ebből a célból átadott vagyont lehetett tekinteni, így nem volt azonosítható a stafírunggal, azaz azokkal a vagyontárgyakkal, amelyeket a feleség személyes szükségletei fedezésére, illetve a ház belső felszerelésére a házasságba magával vitt.[13] A hozományt a férj nem vonhatta el a családi szükségletek fedezése elől és csak kivételesen használhatta fel a feleség szükségleteire (például rendkívüli gyógyíttatásra); visszakövetelni csak a házasság megszűnésével lehetett.[14] A hitbért ezzel szemben a férj adta a saját vagyonából feleségének a házastársi kötelesség teljesítése esetén, de a házasság fennállása alatt nem lehetett követelni, hanem csak a házasság megszűnése után - ekkor azonban attól függetlenül volt követelhető, hogy milyen okból szűnt meg a házasság.[15] A férj halála esetén az özvegy a férj örökösétől követelhette a hitbért.
- 36/37 -
Vagyoni szempontból a házastársak között - főszabályként - kózszerzeményi rendszer állt fenn.[16] Ennek megfelelően mindkét házasfél szabadon rendelkezett azzal a vagyonával, amelyet a házasság alatt szerzett, illetve amellyel már a házasságkötéskor rendelkezett. A házasfelek egymás vagyonával nem rendelkeztek, ugyanakkor - a kózszerzeményi rendszer egyik alapvető elvi tétele szerint - a házasság megszűnésekor mindegyik házastárs követelhette a másiktól a vagyongyarapodásának a felét. Miután a különvagyon nem képezte részét a gyarapodásnak, "a polgári munka gyümölcse és a jövedelem megtakarításának végeredménye"[17] alkotta a közszerzeményt, azaz a vagyongyarapodást.
A feleség különvagyonát rendszerint a férj kezelte, azért is, mert a mindennapi élet tapasztalatai szerint a nők nem annyira hozománnyal, hanem a különvagyon használatának átengedésével járultak hozzá a háztartási terhek fedezéséhez,[18] amely utóbbi a férj feladata volt. A férjnek felesége különvagyonát olyan gondossággal kellett kezelnie, mint saját vagyonát, s a különvagyont a feleség visszakövetelhette, a házasság megszűnésekor bizonyosan.[19]
Ahogyan a házastársak életközösségének egyik legfontosabb sajátja a közös életközösség és háztartás fenntartása, s egymás támogatása, úgy ez a tartási kötelezettség főszabályként akkor is fennmaradt, ha a házasság nem bármelyik fél halálával szűnt meg. Ennek egyik módja ekkor a házasság felbontása, de legalább ilyen jelentősége van a házasság érvénytelenné nyilvánításának, sőt a napjainkban már nem ismert ágytól és asztaltól való elválásnak is. A házasság felbontását a magyar jog is a vétkesség elvéhez köti, így az ún. vétkesség a házastárs családjogilag felróható magatartása abban a tekintetben is jelentőséghez jut, hogy melyik házasfél jogosult tartásra, pontosabban megfogalmazva: igényelhet-e a volt feleség tartást.
a) A házasság felbontásában vétlen volt feleség tartása
A Ht. 90. §-a azt rögzítette, hogy a nem vétkes nőt a vétkesnek nyilvánított férjnek el kell tartania vagyoni helyzetének és társadalmi állásának megfelelően, amennyiben a nő jövedelme erre a tartása nem elegendő. A korabeli irodalom ezt ún. végleges nőtartásként ismerte. A rászoruló férj tartását ugyan később lehetségesnek tekintette jogszabály és bírósági gyakorlat egyaránt, de mindenképpen kivételes jelleggel és szűk körben.
A végleges nőtartást a nő keresete alapján ítélte meg a bíróság, amennyiben vétlen volt, s a férjnek vagyoni helyzetének és társadalmi állásának megfelelően kellett volt felesége
- 37/38 -
tartásáról gondoskodnia.[20] Ennek a tartásnak meg kellett felelnie a férj társadalmi állása mellett annak a vagyoni helyzetnek, amellyel a férj a bontókereset benyújtásakor rendelkezett. Ami ennek a magyarázatát illeti, a Ht. indokolása a következőre hivatkozott: "A férj, ki vétkes magatartása által a házasság felbontását okozta s ekként megfosztotta nejét azon anyagi előnyöktől, melyekben a házassági életközösségben részesült, méltán kötelezhető arra, hogy neki azoknak elvesztéséért kárpótlást nyújtson[21]; de ily kárpótlás jogilag csak akkor indokolható, ha a nő életszükségleteit társadalmi állásához mérten saját jövedelméből teljesen fedezni képtelen, mert csak ez esetben okozna neki a házasság felbontása oly vagyoni veszteséget, melynek elszenvedésére a vétkes férjjel szemben nem kötelezhető, holott a nő csak jogával él, midőn vétkes férje ellen a házasság felbontását kéri."[22] Noha a nő jövedelme - a tartás megállapításakor figyelembe veendő valóságos jövedelme - meghatározó, amennyiben a házasság nem a feleség hibájából bomlik fel, a férj tartási kötelezettsége nem enyhíthető azzal, hogy a feleséget önálló keresetre utalják.
A végleges nőtartás annyiban feltétlen jellegű, hogy a nőnek erre feltétlen igénye van a szükség határai között haláláig, illetőleg újabb férjhezmeneteléig. Az újabb házasságkötéssel az "új" férjre hárul tartásának kötelezettsége, még akkor is, ha ez a férj nem képes olyan színvonalú tartást számára biztosítani, mint amelyet korábbi férje nyújtott. A Ht. indokolása ezt azzal magyarázza, hogy a nő "új családi kört" alapított, ezzel megváltozott "vagyoni és társadalmi köre",[23] s az ennek a körnek megfelelő ellátásra és tartásra ez a férj köteles.
b) A nem vétlen férj tartása nem lehetséges
Bár a házassági életközösség fennállása alatt, még ha kivételes jelleggel is, a férj is lehet a tartás jogosultja, azaz a feleség is köteles lehet férjének tartására, a "végleges nőtartásnak" ilyen "megfelelője" nincs: még ha a feleség vétkes is abban, hogy a házasság felbontásra került, a férj nem követelhet tartást. A Házassági törvény indokolása értelmében az ún. férjtartást csak a házassági életközösség indokolhatja, a férjtartás szabályának bontás esetén történő alkalmazása "jogfejlésünk hagyományaival és népünk felfogásával ellenkezik"[24].
- 38/39 -
a) Az özvegy a törvényes öröklés rendjében
Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok az özvegyi haszonélvezeti jogot, azaz az özvegyi jogot tartották fenn a túlélő feleség öröklésének egyik fő formájaként; amennyiben leszármazó örökösök vannak, az özvegyet ez a jog illeti meg egyedül, még ha az örökhagyó teljes vagyonán is. További jelentős formája a házastársi öröklésnek az ún. hitvestársi öröklés, amely az özvegyet attól függetlenül illette meg, hogy feleségként vagy férjként örökölt, s ez állagöröklést jelentett a szerzeményi vagyonra vonatkozóan, feltéve, hogy leszármazók nem örököltek; továbbá fennmaradtak emellett az özvegyi öröklés szabályai, amelyek szintén csak az özvegyasszony, pontosabban csak a nemes férj özvegye részére biztosítottak özvegyi jogot.[25]
Ez utóbbi özvegyi öröklést (successio vidualis), amely csak nemes férj özvegye számára biztosított jogosítványokat, kifejezetten a régi jog maradványának tekintették.[26] Az özvegy öröklésének két meghatározó intézménye így a hitvestársi öröklés (successio coniugalis) és az özvegyi jog (ius viduale). A hitvestársi öröklés esetén az özvegy "egyszerűen bennmarad"[27] elhunyt házastársa egész hagyatékában. Amennyiben ugyanakkor leszármazók örökölnek, az özvegyasszony haszonélvezetet kap a teljes hagyatékon. Ez az özvegyi jog a férjet nem illeti meg, a vagyontalan és keresőképtelen férjnek legfeljebb tartás jár a felesége hagyatékából. Az özvegyi jog ugyanakkor annyival többet jelentett a puszta haszonélvezetnél, hogy ha az elhalt nemes volt, akkor özvegye újbóli férjhez menetele esetén a férj hagyatékából illő kiházasítást követelhetett.[28]
Ami a házastársi öröklés indokoltságát illeti, meghatározó a házastársak életközösségének, magának a házasságnak a jelentősége; illetve a házastársnak mint közeli hozzátartozónak az elhunyt vagyonából való részesítése,[29] a házastársak közelsége, amely mögött a házastársi szeretet áll.[30] Indokként jelentkezik továbbá a túlélő házastárs tartása, továbbá a korábbi életvitel és a korábbi környezet biztosítása.
b) Az özvegyi jog biztosításának célja
Az özvegyi jogot illetően Weiss Emília két célt emelt ki, amelyek tartósan fennmaradtak: részben azt, hogy így biztosítható leginkább a korábbi életvitel folytatása, illetve a megfelelő tartás, a másik pedig ezzel egyidejűleg annak garantálása, hogy a vagyon állaga az
- 39/40 -
örökhagyó vér szerinti családja számára fennmaradjon.[31] A haszonélvezet tartási célja kitűnik abból is, hogy ha az örökhagyó a törvénytől eltérően rendezi az özvegyi jogot, akkor is biztosítani kell az örökhagyó állásához és vagyonához illeszkedő illő tartást,[32] azaz a "megszorított" özvegyi jog a szükséges tartást és a lakást magában foglalja.[33]
Az özvegyi jog jogi mibenlétének megítélése - különösen annak tartási rendeltetésével kapcsolatban - sajátosan alakult: gyakran tárgyalták a házassági vagyonjog kapcsán akként, mint az "élők közötti női tartás folytatását". Ezt Szladits hibás nézetként említi, tekintettel arra is, hogy az özvegyi jog halál esetére szóló jogcím és az öröklés általános szabályainak alá van vetve.[34]
Az özvegyi jog tartási rendeltetését azok hangsúlyozzák, akik a férj által életében teljesített tartási kötelezettség folytatását látják az özvegy(asszony) által örökölt haszonélvezeti jogban. Emellett más álláspontok - ahogyan erre Weiss Emília utal - kiemelik az özvegyi jog további indokait, így azt, hogy a feleség a férj halála után nemcsak társadalmi helyzetét, nevét tartja meg, hanem vagyoni állását is, továbbá azt, hogy a házastárs mint hozzátartozó helyzetére tekintettel kell lenni. Akik ezt az utóbbi álláspontot vallják, nem is tekintik kielégítőnek a házastársi öröklés olyan jellegű rendezését, hogy az csak a tartást pótolná.[35]
Az özvegyi jog tartási jellege mellett szól, hogy csak a túlélő feleséget illeti meg, a férjet nem; továbbá, hogy amennyiben az özvegy új házasságot köt, az özvegyi jog megszűnik. Noha a házastársak együttélésük alatt kölcsönösen támogatni kötelesek egymást, a házasság élők közötti megszűnése utáni végleges tartás csak a nőt illeti meg, a férjet soha nem, s ezzel nyilvánvaló párhuzamot mutat az, hogy ha halállal ér véget a házasság, szintén csak a túlélő özvegy jogosult "tartásra". Élők közötti megszűnés esetén a vétkesség/vétlenség szerepet játszik, öröklés esetén nem - bár az özvegy magatartása nem marad jelentőség nélkül. Az özvegyi jog megszűnése a nő újabb házasságkötésével egyértelmű jelzése annak, hogy a férj - ekkor az új férj - köteles a feleséget tartásban részesíteni.
Bár annak kifejezett tagadása nem feltétlenül jelenik meg, hogy az özvegyi jog a feleség hozzátartozói mivoltához kapcsolódna, a tartási jelleg a fentiek miatt inkább meghatározó, hiszen ha a hozzátartozói mivoltot tekintenénk az özvegyi jog alapjának, indokolt lehetne akár azt is megállapítani, hogy a hozzátartozói minőség nem "teljes értékű" a felek oldalán.
- 40/41 -
A Magyar Általános Polgári Törvénykönyv Tervezete fenntartani kívánta az özvegy haszonélvezeti jogát azzal az érvvel, hogy ez kedvezőbben biztosíthatja az özvegy megélhetését, mint az állagöröklés, márpedig, ahogyan az indokolás fogalmaz, a megélhetés puszta biztosítása nem elegendő, hiszen olyan szintű életszínvonalat lenne indokolt biztosítani, mint amely a férj életében fennállt.[36] Az indokolás utalt arra, hogy az özvegyi jog tartalmának az illő tartáson kívül más célja is van, részben arra is tekintettel, hogy önmagában a tartás nem lenne elegendő az özvegy "modern családban elfoglalt állásának", s azt olyanná kellett tenni, amely "megfelel a hitvestársi szeretetnek".[37] Az indokolás ugyanakkor mégis a tartási jelleget tartja elsődlegesnek, hiszen arra hivatkozik, hogy etikai szempontból nem indokolt a túlélő férjre is kiterjeszteni az özvegyi jogot: "az önérzet, a férfiasság rovására esik az, ha a férj életexistentiáját a felesége vagyonára alapítja". Jogi szempontból pedig megállapítja az indokolás, hogy a férjre történő "kiterjesztés" ellen szól, hogy a férjet a nő részéről nem illeti tartás, márpedig az özvegyi jog a tartási kötelezettségnek a halál esetére szóló egyenértéke.[38] Grosschmid saját törvénytervezetében az özvegyi jog célját tekintve teljességgel ugyanezen az állásponton volt, azaz az özvegyről való gondoskodást tekintette öröklése elsődleges céljának, igaz, ez a lakás és a tartás biztosítására vonatkozott.[39]
Az 1940-es, 1950-es években a család rendjében meghatározó változások történtek,[40] illetve - országonként, régiókként eltérő sebességgel és módon - ilyen változások kezdődtek, s ezek a férfi és nő házasságon belüli, családon belüli helyzetét is érintették. A második világháborút követően a kelet-, és közép-kelet-európai országok más társadalmi-gazdasági rendszer normáit követték, mint Európa más részének államai, s ez többek között a férfiak és nők jogi egyenlőségéről alkotott felfogásra is hatással volt. Ezt az egyenjogúságot hazánkban az 1953. januárjában hatályba lépett, a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. tv. (Csjt.) teremtette meg. Az 1952. június 6-án kihirdetett Csjt. hatálybalépéséig a nő alárendelt helyzetét rögzítették a házassággal kapcsolatos rendelkezések; a nők és férfiak egyenjogúsága már az 1949. évi Alkotmányban deklarálást nyert,
- 41/42 -
de a család körére tekintettel a Csjt. rögzítette.[41] A Csjt. 1. §-a a jogszabály céljának meghatározása körében emelte ki a nők egyenjogúságának biztosítását a házasságban és a családi életben, s ezzel "gyökeresen szakított korábbi jogunknak azokkal a szabályaival, amelyek a nőt a férjével szemben hátrányosabb helyzetbe juttatták"[42].
a) A házasság személyi joghatásai
A korábbi szabályozással jogi értelemben mindenképpen ellentétes, s összességében új szabályozási elvet követtek a családjogi rendelkezések, amikor megállapították, hogy a házastársaknak a házasélet ügyeiben egyenlő jogaik és kötelezettségeik vannak; lakásukat (főszabályként) egymással egyetértésben választják meg. Ami az egyenlő jogi helyzetet illeti, a törvény kommentárja hangsúlyozta, hogy ez a "sarkalatos alapelv" szolgál iránymutatóul akkor is, ha olyan kérdésről van szó, amelyet a Csjt. külön nem szabályoz.[43] A hűség és a kölcsönös támogatás kötelezettsége ilyen formában fennmaradt; a hűség fogalmát nem tekintették szűkebben értelmezhetőnek, mint az emberek közötti más viszonylatban, a kölcsönös támogatás pedig a minden közösségi élet alapját képező szolidaritást jelentette.[44] A névviselés szabályozása annyiban nem változott, hogy a feleség viselhette férje nevét: ahogyan Nizsalovszky akképpen erre utalt, hogy a családjogi szabályozás nem kívánt kiirtani olyan létező társadalmi szokásokat, amelyek az egyenjogúságot nem sértik.
b) A házastársi vagyonközösség mint törvényes házassági vagyonjogi rendszer
A házassági vagyonjog szabályozásában már a negyvenes években történt változás, de az csak a rendi és részben területi különbségeket számolta fel, s rendi megkülönböztetés nélkül bevezette a szerzeményi rendszert.[45] A közszerzeményi rendszer a korabeli társadalmi-gazdasági körülmények között nem biztosíthatta a házastársak egyenjogúságát, hiszen a közszerzeményi rendszer meghatározó működési elvei szerint a férj, aki önálló keresettel rendelkezett, azzal szabadon rendelkezhetett, míg a feleség jellemzően nem folytatott ilyen tevékenységet, így gazdaságilag is függő helyzetbe került férjével szemben.
- 42/43 -
A közszerzeményi rendszer szabályozásából és gyakorlatából következő módon több hátrány is sújtotta a gazdaságilag gyengébb helyzetben lévő felet, jellemzően a feleséget.[46] A házastársi vagyonközösség rendelkezéseinek kialakítása és az új rezsim bevezetése hangsúlyozottan a házastársak egyenjogúságára épült, s kifejezte "a házastársak érdekközösségét, sorsuk tartós összefonódását"[47] Ez a rendszer azt a célt szolgálta, hogy az egész életre szóló családi közösség gazdasági alapját megteremtsék, s egyúttal mindkét házastársnak részesedést biztosítsanak a vagyongyarapodásban, sőt a közös vagyonhoz való egyenlő jogukat hozzák létre.[48] A házastársi vagyonközösség és a közös vagyonban történő egyenlő arányú részesedés összhangban állónak mutatkozott részben azzal, hogy a feleség is kereső tevékenységet folytatott, részben pedig azzal, hogy a családon belül végzett - háztartási, gyermeknevelési - munka elismerést nyert.[49] A törvényes rendszertől éppen a fenti célkitűzések megvalósítása érdekében nem engedett a Csjt. eltérést.
c) A volt házastárs tartása
Ahogyan a Csjt. előtti magyar jogirodalom, illetve a Ht, úgy a Csjt. is megőrizte a volt házastárs tartásának a házasság felbontásával együtt és nem a vagyonjogi jellegű rendelkezések között történő szabályozását. A volt házasfél tartásának rendszere azonban annak elvi alapjait tekintve átalakult: egyik oldalon az egyenjogúság többször kiemelt elvének megfelelően a nőtartás házastársi tartássá változott, azaz mindkét volt házasfél igényt tarthatott arra, hogy tartásban részesüljön volt partnerétől, ugyanakkor annak feltételrendszere szigorodott:[50] önmagában az elégtelen mértékű jövedelem nem alapozta meg a tartási igény alaposságát - ahhoz arra volt szükség, hogy a házastárs önhibáján kívül rászoruljon. A rászorultságot illetően, bár az egyenjogúság jegyében született a házastársi tartás szabályozása, jelentőséghez jutott az ítélkezési gyakorlatban is az a tény, hogy jelentős maradt azoknak a nőknek a száma, akik nem folytattak kereső tevékenységet, hanem a háztartást vezették, illetve a gyermeket nevelték.[51]
A változások azonban nem érintették ennek a tartásnak egyik meghatározó jellemzőjét: a családi jogviszonyt a volt házastárs tartásának ténye a (volt) házastársak között fenntartotta. A házastársi minőség maradványának tekintette Nizsalovszky[52] azt, hogy a tartás határai a felek magatartásával állnak összefüggésben: a jogosult oldalán fennálló okból megszűnik ez a házastársi kapcsolatmaradvány, ha a jogosult új házasságot köt, illetve ha arra érdemtelenné válik.
- 43/44 -
A házastársak szoros egymáshoz kötöttségét mutatta az a rendelkezés, hogy az új házasságkötés esetén a "jogosultról már az újabb házasságbeli házasfél lesz köteles gondoskodni",[53] továbbá az a lehetőség is, hogy a tartásra való jog megszűnését követően a Csjt. lényegében korlátlan lehetőséget adott arra, hogy ha a jogosult ismét rászorul a tartásra, ez a tartási jog feléledhessen.
a) Az özvegyi jog - az egyenjogúság biztosítása már 1953-ban, majd az özvegyi jog fenntartása 1959-ben
Az 1959-es Ptk. leszármazók állagöröklése mellett fenntartotta az özvegy törvényes öröklését, özvegyi jogként, s ez az özvegyi jog továbbra is haszonélvezetet jelentett. A házasságon túl a házassági életközösség fennállása is szükséges volt ahhoz, hogy az özvegy ilyen módon örökölhessen a törvényes öröklés rendjében, s ha a házassági életközösség nem állt fenn és az eset körülményeiből nyilvánvaló volt, hogy annak visszaállítására nem volt kilátás, az özvegy kiesett az öröklésből. A Ptk. az egyenjogúság jegyében mindkét házastárs számára biztosította a haszonélvezeti jogot. Leszármazók hiányában az özvegy elhalt férje/felesége hagyatékának állagörököse lett.
A Legfelsőbb Bíróság IV. sz. Polgári Elvi Döntése - többek között - már 1953-ban felszámolta az özvegyi haszonélvezeti jog egyirányúságát, azt kölcsönössé tette, azaz a férjre is kiterjesztette. Weiss Emília ezzel kapcsolatban nemcsak azt emeli ki, hogy megszűnt a férj és feleség eltérő öröklési jogi jogállása, hanem - a másik oldalról - azt is, hogy megszűnt az a helyzet, amelynek következményeként a túlélő férj leszármazók mellett egyáltalán nem örökölt.[54] Szintén Weiss utalt arra, hogy a bírósági gyakorlat nem foglalkozhatott az özvegyi jog létjogosultságával, fenntartásának indokoltságával, de kérdések már ekkor is felmerültek.
Nizsalovszky már a Ptk. kodifikációja folyamán foglalkozott az özvegy haszonélvezeti joga megőrzésével, különösen a házastársak egyenjogúsága kapcsán. A Ptk. előkészítése során mérlegelésre és megvitatásra került, hogy az özvegy számára a haszonélvezet vagy az állagöröklés lenne-e szerencsésebb.[55]
Az 1959-es Ptk. fenntartotta azt a rendelkezést, amely szerint az új házasságkötés megszünteti az özvegy haszonélvezeti jogát, de nem tartotta fenn az utólagos érdemtelenség intézményét. Az a rendelkezés, amelynek értelmében az özvegy új házassága megszünteti a haszonélvezeti jogot, több kérdést is felvetett. Ezek egyike az a - Weiss Emília és a korabeli jogirodalom által is részletesen elemzett - felvetés, hogy az özvegy élettársi viszonya is azzal jár-e, hogy megszűnik a haszonélvezeti jog.[56]
- 44/45 -
b) Az özvegyi jog biztosításának célja
A IV. sz. Polgári Elvi Döntés indokolása értelmében az özvegy haszonélvezeti jogának tartási rendeltetése meghaladottá vált. Az indokolás értelmében az özvegyi jog azt célozza, hogy a túlélő házastárs "szükségleteinek kielégítését az elhunyt házastárs életében fennálló helyzethez viszonyítva változatlan színvonalon biztosítsa", figyelemmel a túlélő házastárs munkájának eredményére is.[57] Az egyenjogúság követelményének megfelelő helyzet kialakítását ezzel együtt akként is értékelték, hogy a Legfelsőbb Bíróság a tartáshoz való jog továbbélését biztosította, azonban ennek a tartási jellegű jognak a fenntartása és az, hogy mind az özvegy férj, mind az özveggyé vált feleség jogosult erre, nem állt egymással összhangban. A tartást az özvegyi jog egyoldalúsága mellett az indokolta, hogy csak a férj folytatott kereső tevékenységet, így az egyenjogúság érvényesüléséből Nizsalovszky szerint nem annak kellett volna következnie, hogy mindkét fél özvegyi jogot kaphat a törvényes öröklés rendje szerint, hanem az, hogy egyikük sem.[58] Más hasonló álláspont is megfogalmazásra került,[59] de alapvetően helyesléssel találkozott az, hogy az egyenjogúság követelményének nem az özvegyi haszonélvezeti jog felszámolásával, hanem annak az özvegy férjre történő kiterjesztésével tettek eleget.
Az 1959-es Ptk. azon rendelkezésével kapcsolatban, amely az özvegy haszonélvezeti joga korlátozását tette lehetővé, visszanyúlt a IV. sz. Polgári Elvi Döntéshez, utalva arra, hogy a Ptk. továbbvitte azt a megfontolást, mely szerint az özvegyi jog célja nem a tartás, hanem az, hogy az özvegy ne legyen kénytelen kimozdulni a megszokott környezetéből.[60]
A Csjt. és az 1959-es Ptk. hatályban léte alatt csekély mértékben változott a házastársi tartásra vonatkozó szabályozás, igaz, családjogi tekintetben meghatározó volt az ítélkezési gyakorlat változása és annak a folyamatosan változó követelményekhez való igazodása (vonatkozik ez a házastárs tartására, és különösen a házassági vagyonjog szűkre szabott rendelkezéseinek a gyakorlatban való alkalmazására).
A családjogi normaszöveget illetően az 1974. évi módosító novella valósított meg némi változtatást. Korábban a Csjt. rögzítette, hogy ha azért szűnik meg a tartásra való jog, mert a jogosult további tartásra nem szorul rá, a tartásra való jog újból feléled, ha a tartásra a volt házastárs ismét rászorulttá válik. A módosítás eredményeként került a Csjt.-be az a rendelkezés, amely szerint a későbbi rászorultságnak időbeli korlátja lett: ha a volt
- 45/46 -
házastárs a tartásra a házasság felbontását követő öt év eltelte után vált rászorulttá, volt házastársától csak különös méltánylást érdemlő esetben követelhetett tartást. A módosító novella indokolása arra utalt, hogy az időhatár nélküli újbóli rászorultság ilyen értékelése sem a házasság erkölcsi tartalmával, sem pedig a közfelfogással nem egyeztethető össze.
A bejegyzett élettársi kapcsolat intézményét Magyarországon bevezető 2009. évi XXIX. tv. annyiban változtatott a rendelkezéseken, hogy nemcsak a jogosult házasságkötése eredményezi a tartáshoz való jog megszűnését, hanem a bejegyzett élettársi kapcsolat létesítése is - ez mindazonáltal érdemben tulajdonképpen nem jelentett nagymértékű módosítást, hiszen a bejegyzett élettársi kapcsolat a házassággal azonos módon személyállapot változással jár, a gyakorlatban pedig nagyon alacsony számban került sor mindezidáig ilyen kapcsolatok létesítésére.
Az özvegyi jog tekintetében meghatározó változást jelentett az eredeti normaszöveggel összevetve a megváltás lehetőségének bevezetése. Az 1959-es Ptk. azt rögzítette, hogy az örökhagyó házastársa örökli mindannak a vagyonnak a haszonélvezetét, amelyet egyébként nem ő örököl és azt is, hogy amennyiben az örökhagyó új házasságot köt, megszűnik az özvegyi jog; s szólt továbbá a haszonélvezet korlátozásáról. Bár az özvegy újabb házasságkötése esetén mindennemű kompenzáció nélkül elveszítette a haszonélvezeti jogot, a korlátozásra már az 1959-ben hatályba lépett normaszöveg lehetőséget adott a leszármazók kérelmére. Az özvegyi jog tartási rendeltetését tűnt alátámasztani az a megoldás, amely a leszármazók özvegyi jog korlátozása iránti igénye esetén mérlegre rendelte tenni az özvegy szükségleteit, figyelemmel ugyanakkor saját vagyonára és munkával szerzett javaira.
Az 1977. évi módosító novella indokolása olyanként aposztrofálta az özvegyi jogot, mint amelynek van "általánosan elismert, helyeselt rendeltetése, mégpedig a házingatlanon és a lakás szokásos berendezési tárgyain fennálló haszonélvezet esetében". Az indokolás az özvegyi jog azon funkcióját emeli ki, hogy biztosítja az özvegy megszokott környezetben történő maradását. A módosítás a haszonélvezeti jog megváltását célozta annak kiemelése mellett, hogy a haszonélvezetbe került dolgok elhasználódó jellegénél fogva jelent az özvegyi jog hátrányt mind az özvegy, mind az örökösök számára. A novella indokolása utalt a megváltozott körülményekre, de csak a hagyatékban lévő vagyontárgyak fenti megváltozását emelte ki, azt a jellegű konfliktust nem, amely abból fakad, hogy az özvegy és az örökhagyó állagörökös leszármazol nincsenek egymással rokoni viszonyban. Az özvegyi haszonélvezeti jog helyességét többször is hangsúlyozta az indokolás, utalva arra is, hogy megszokott, hagyományos intézményről van szó.
Ezt követően 2009-ben érintette módosítás az özvegyi jogra vonatkozó rendelkezéseket, de e sem az intézmény funkcióját, sem a túlélő házastárs helyzetét nem érintette: a 2009. évi XXIX. törvény következményeként a bejegyzett élettárs beemelésre került a házastársak mellé.
- 46/47 -
A házastársi tartással kapcsolatban meghatározó elvi kételyek nem merültek fel, mind az intézmény, mind annak lényegi feltételei érintetlenül maradtak. A kodifikáció folyamán nem vetődött fel egy esetleges mélyebb, részletesebb szabályozás indokoltsága. Összességében szűkült kissé a tartásra jogosult volt házastárs helyzete, de ez koncepcionálisan nem változtatta meg azt a kiindulópontot, hogy a házastársak még a házasság megszűnése után is felelősek maradnak egymással szemben.
A Ptk. 2002. évi Koncepciója és Tematikája a házastársi tartás tekintetében csak kisebb módosításokat, kiegészítéseket, pontosításokat tartott szükségesnek, nem tervezte módosítani a jogosult és kötelezett oldalán fennálló feltételeket, s azokat egyáltalán a normaszövegben mélyebben tárgyalni sem. Ahogyan arra kifejezetten utalt a Tematika: "Törvényi szabályozást ezek a kérdések (ti. a tartásra való rászorultság, illetve a tartás nyújtására való képesség) nem igényelnek, sőt valószínűleg nem is nagyon bírnak el." Ebből következik, hogy ezekben a kérdésekben kívánatosnak tervezték fenntartani az ítélkezési gyakorlat által kialakított szempontrendszert, követett gyakorlatot. Már a Tematika utalt azonban egy, a normaszövegben később megfogalmazott szabályra, nevezetesen arra, hogy a rövidebb házasságnak a tartás tekintetében is legyenek eltérő jogkövetkezményei.[61]
A Családjogi Könyv 2006 márciusában elkészült javaslata[62], amely a normaszöveget és az indokolást is tartalmazta, fenntartotta a Tematikában foglaltakat, ezek átkerültek a Szakértői Javaslatba,[63] majd a Ptk. normaszövegébe is.
Továbbra is szerepelt az indokolásban az a gondolat, hogy a házastársak felelősséggel tartoznak egymás iránt, s ez megnyilvánul abban is, hogy a házastárs köteles volt házastársáról gondoskodni, amennyiben rászorul. A volt házastárs tartásának szükségessége nem kérdőjeleződött meg, ugyanakkor bizonyos szűkítések történtek: egyrészt nem a házasság megszűnése utáni öt év elteltével lehet csak különös méltánylást érdemlő körülmények esetén tartást követelni, hanem az életközösség megszűnése utáni öt év elteltével (ez a megfontolás a Tematikának is részét képezte), másrészt rövidebb házasság esetén eltérő rendezést indítványoztak. Ez utóbbi értelmében az egy évnél rövidebb házassági
- 47/48 -
életközösség esetén és közös gyermek hiányában a volt házastársat legfeljebb az életközösség időtartamával egyező időre illeti meg tartás (kivéve a különös méltánylást érdemlő eseteket). Az említett rendelkezések a Ptk. Negyedik Könyvének jelenleg részét képezik.
További két rendelkezés is része lett - lényegében, ahogyan a fentiek is, jogirodalmat megmozgató vita nélkül - a házastársi tartás szabályainak. Szintén szűkítésként értelmezhető annak a rendelkezésnek az elhagyása, mely szerint a házastársi tartásra való igény feléledhet, s az is, amely szerint megszünteti a tartásra való jogosultságot a jogosult élettársi kapcsolata. Ez utóbbi szabály nem annyira a házastársról, mint inkább az élettársról "szól"; s nagyon messzire vezető kérdéseket érint, így az alábbiakban külön nem érintjük. Említést érdemel az a rendelkezés, amely szerint a házastársak egy összegben, illetve vagyontárgy átadásával is teljesíthetik tartási kötelezettségüket. Az ún. "lump-sum" megoldás, amely tiszta helyzetet teremt a felek között és hamar véget vet kényszerű, tartás útján megvalósuló "kapcsolatuknak" ugyanakkor rendszerint nem elvi okok miatt, hanem kénytelenségből kötött megállapodás.
Míg a kodifikáció folyamán nem vert hullámokat a házastársi tartás kérdése, az özvegyi joggal kapcsolatos kérdések sokkal inkább.
A 2002. évi Koncepció és Tematika - utalva arra is, hogy az özvegyi jog fenntartása önmagában és kezdettől fogva vetett fel kérdéseket -, amellett foglalt állást, hogy a házastársi haszonélvezeti jogot a Ptk. tartsa fenn. A fenntartása ellen szóló érvek között (már) szerepelt az is, hogy az özvegy és az állagörökös gyermekek nem feltétlenül állnak egymással rokoni kapcsolatban, így még erősebben jelentkezik a tulajdonos, illetve tulajdonosok és a haszonélvezetet gyakorló özvegy közötti érdekellentét. Fenntartása mellett szólt ugyanakkor az, hogy ez a magyar öröklési jog "egyik leginkább ismert, leginkább elfogadott intézménye'; amelyet az örökösök jelentős része helyesnek és igazságosnak tart. Az özvegyi jog céljaként - a fenti kontextusban - a Tematika az özvegy korábbi megszokott környezetben maradását emelte ki, valamint "esetleg, a hagyatéki vagyon jellegétől függően a korábbi életvitele folytatását is".[64] A korrekciók szükségessége ugyanakkor már felmerült, így különösen a megváltás lehetőségének kiszélesítése, illetve annak a rendelkezésnek az eltörlése, amely szerint az özvegy haszonélvezeti joga az özvegy új házasságkötésével minden kielégítés nélkül megszűnik. Kétségtelenül erőteljesen szól az özvegyi jog tartási rendeltetése mellett az a rendelkezés, amely szerint az özvegy új házasságkötésével megszűnik a haszonélvezeti jog. A Tematika is emlékeztetett arra, hogy az özvegyi jog tartási rendeltetésére vezethető vissza az 1959-es Ptk. mindvégig fennálló szabálya, amely szerint az új házasság megkötése az özvegyi jog megszűnését eredményezte.[65]
- 48/49 -
Bár a Tematika az özvegyi jog fenntartása mellett foglalt állást, az Öröklési jogi Munkacsoport üléseiről szóló beszámolók tanúsítják a kodifikáció kezdeti időszakában a hezitálást: így a házastárs leszármazók melletti öröklése fő kérdésének tekintették az özvegyi jog fenntartását vagy elvetését, s ez utóbbi esetén állagörökléssel való felváltását - bár utalva egyúttal arra is, hogy nem lehetne eltekinteni az özvegy számára az általa lakott lakás és általa használt berendezési tárgyak feletti haszonélvezeti jogtól.[66] A 2001. évi koncepció még nem közölt határozott álláspontot. Az özvegyi jog fenntartásának kérdése mint a legfontosabbak egyike nyert kiemelést; Weiss Emília, a munkacsoport vezetője arra utalt, hogy a munkacsoport tagjainak jelentős része a haszonélvezet korrigált fenntartása mellett tette le voksát.[67]
Mind az Öröklési Jogi Könyv 2006. évi Javaslata, mind a Szakértői Javaslat fenntartani indítványozta az özvegy leszármazók melletti haszonélvezeti jogát, azzal, hogy annak megszűnését a korábban már rögzített érvek mentén nem eredményezheti az özvegy új házasságkötése.
A Ptk. - többek között - a hagyatékok természete miatti, illetve a családdal kapcsolatos változások okozta jogviták további megelőzése érdekében megváltoztatta a túlélő házastársnak az örökhagyó leszármazol melletti öröklésének rendszerét. Az özvegy nem a teljes hagyaték felett örököl haszonélvezetet, hanem csupán az örökhagyóval közösen lakott lakás és a hozzátartozó berendezési és felszerelési tárgyak felett - ennek célja a megszokott környezetfenntartása.[68] A hagyaték fennmaradó részén az özvegy a leszármazók mellett - állagörökösként - egy gyermekrészt örököl. Megvalósult az a kodifikációs folyamat kezdetétől javasolt változtatás is, mely szerint az özvegy új házasságkötése nem vet véget a haszonélvezeti jognak. Ennek hátterében hangsúlyozott módon részben az a megfontolás áll, hogy az özvegy haszonélvezeti joga nem tartási rendeltetésű, részben pedig az, hogy erkölcsi meggyőződés is ellene szól.[69]
- 49/50 -
A házasság védelme a magyar jogban korábban sem volt kérdéses, így volt ez - magától értetődően - a Csjt. és az 1959-es Ptk. megalkotásakor, a kodifikáció időszaka alatt elfogadásra került az Alaptörvény, így a házasság primátusa ténylegesen megerősítést nyert.
A társadalmon belül azonban lényegesen megváltozott a házasságban élők, elváltak és özvegyek aránya, változtak a mortalitási mutatók, s változott az is, hogy a házasságban élők valóban életközösségben is élnek-e, hiszen a házastársi tartásnál és különösen az özvegyi öröklésnél különös súlya van annak, hogy akik házasságban élnek, azok között fennáll-e a házassági életközösség is.
A Csjt. és Ptk. megalkotásának évtizedében, a Ptk. hatályba lépésének évében, 1960-ban a 15 éves és 15 éven felüli népesség 20,3 százaléka volt nőtlen, illetve hajadon, 67,8 százaléka házas, 9,9 százaléka özvegy és 2,0 százaléka elvált. Noha demográfiai szempontból számos tényezőnek van jelentősége, ezek a százalékos arányok alapvetően megváltoztak, s még az utóbbi években is. A nőtlenek és hajadonok aránya lényegesen megnőtt (2001-ben 27,2 százalék, 2011-ben 32,6 százalék), hasonlóképpen az özvegyek aránya is (2001-ben 8,9 százalék, 2011-ben 11,6 százalék). Az elváltak száma nőtt és állandósul magas szinten a leginkább (2001-ben 11,6 százalék, 2011-ben 11,5 százalék). Egyetlen arányszám csökkent, viszont ez erőteljes mértékű: 2001-ben 52,3 százalék, 2011-ben 44,4 százalék.[70]
Nem érdektelen adat a házasságban élők körében a házastársukkal együttélő és nem együttélő partnerek száma. Egyáltalán a házasságban élők száma is csökken, s viszonylag magas azok száma, akik ugyan házasságban állnak, de nem élnek házassági életközösségben. 1990-ben a megközelítőleg 5.000.000 házas személy közül mintegy 400.000-en nem éltek együtt házastársukkal, a 2011. évi népszámlálási adatok szerint a házasságban állók száma mintegy 3.770.000 volt, közülük megközelítőleg 3.560.000-en éltek együtt házasságban, 190.000-en nem.[71]
Ami a házastársak tartását illeti, ugyan a Ptk. - ahogyan korábban a Csjt. - a rászorultság követelményrendszerét nem határozza meg, nem szól arról, hogy milyen hosszú házasság után lehet alappal a tartásra igényt tartani, az nyilvánvaló, hogy rövid kapcsolat megfelelő egyéb tényező érvényesülése mellett vezethet házastársi tartáshoz, s utalunk arra, hogy a Ptk. maga is állást foglal a nagyon rövid ideig fennálló házassági életközösségek esetén igényelhető tartás kérdésében. 1990 és 2010 között folyamatosan nőtt a felbontott házasságok időtartama, ami részben adódott abból is, hogy a rövidebb idő után bekövetkező válások aránya csökkent, a hosszabb házasságtartamot követő házasságbomlások aránya ugyanakkor nőtt.[72]
- 50/51 -
Mind a házastársi tartás és különösen az özvegyi öröklés szempontjából jelentősége van annak, hogy milyen a házasságban élők válási esélyei. Ezek folyamatosan emelkednek, 1995 és 2001 között több mint két és félszer nagyobb az első házasság válással végződésének kockázata, mint a huszadik század első felében - ezt a demográfusok a házasság felbontásának növekvő társadalmi elfogadottságára, a nők nagyobb mértékű munkaerőpiaci megjelenésére és a gyermekgondozási intézményhálózat kiépülésére vezetik vissza, mint várható következményt.[73]
A házastársi tartás mögött álló házasságkép inkább hosszabb házasságokra vonatkozik, különös tekintettel arra, hogy a rászorultság (amely jellemzően munkaképtelenség) akkor eredményez - egyéb feltételek mellett - tartási kötelezettséget, ha az kapcsolatban áll a házassággal (így jellemzően a háztartásban tevékenykedő, gyermekeket nevelő házastárs később erre tekintettel nem tud elhelyezkedni, illetve egészségének megromlása mellett a család otthoni ellátásában önfeláldozó módon tevékenykedett).
Más személyi kört érint az özvegyi jog. Ahhoz, hogy a túlélő házastárs örökölhessen, "csupán" a házassági életközösséget "kellfenntartani", annak, hogy a házastársak milyen hosszú vagy rövid ideig álltak házasságban, nincs jelentősége, mint ahogyan annak sem, hogy a túlélő házastárs "rászorult-e" az öröklésre - öröklési szempontból ennek nincs relevanciája. Noha a házasságok halmaza napjainkban korántsem homogén, az özvegy öröklése a homogén házasság, illetve legalábbis a tipikus házasság elképzelésére épül. Annak sincs jogi relevanciája, hogy az özvegy milyen életkorú, a megszokott környezet fenntartása a jogalkotó szándéka szerint akkor is érdeke lehet, ha fiatalon marad özvegyen, s akkor is, ha idősebb korában.
Az, hogy a házastársak egymással szemben a házasság fenntartása alatt tartási-támogatási kötelezettséggel tartoznak, sőt, ez a tartási kötelezettség a házasság felbontása után is fennállhat, nem vált kérdésessé sem az 1959-es Ptk. előtt, sem a közelmúlt kodifikációja során. 1970-ben, a Csjt. várható módosításával összefüggésben Weiss Emília utalt arra, hogy a családjogi tartási kötelezettség szabályai, ideértve a házastársi tartás témakörét is, alapvető, elvi kérdésekben nem szorulnak módosításra.[74] A házastársi tartás magától értetődőnek tűnik, s nincs ez másként más európai országokban sem. Ezt a tényt jól jelzi az, hogy amikor az Európai Családjogi Bizottság az ún. családjogi Elveket közel tíz éve
- 51/52 -
a házastársi tartás területén kidolgozta, megfogalmazásra került az öngondoskodási elv,[75] mellyel kapcsolatban többen kifejezték kétségeiket. Noha az öngondoskodás elve jelez egy attitűdöt, számos európai országban nem fér kétely ahhoz, hogy a volt házastársak esetenként rászorulnak a tartásra. A magyar Alaptörvény és a Ptk. kettőssége ugyanezt mutatja: mindenki felelős önmagáért,[76] de a házastársak egymás iránti felelőssége tartás formájában fennmaradhat. Ez következetesen jelent meg a jogirodalomban.[77]
Némi változást jelent ugyanakkor, hogy a Ptk. is számol azzal, hogy a házastársak egymás iránti felelősségük ellenére vagy amellett is új életet kívánnak kezdeni, különösen akkor, ha a házasság nagyon rövid ideig állt fenn. (Az ezt motiváló társadalmi változások következményei európai szinten is levonásra kerültek, illetve kerülnek - részben a már említett családjogi Elvekben, részben az egyes európai jogrendszerek megoldásaiban.[78])
Azt megjegyezzük, hogy korántsem eldöntött: a tartás kompenzációs célokat szolgál vagy a házastársak további szolidaritását juttatja kifejezésre.[79]
A házastársi tartásra vonatkozó rendelkezések a jogirodalomban nem vetettek fel annyi kérdést, mint az özvegyi jogot illetőek, sem az 1959-es Ptk.-t megelőzően, sem azt követően. Ez részben a volt házastárs tartása funkciójának elfogadottságára is visszavezethető: még ha át is alakult feltételrendszere - így különösen: elszakadt a vétkességi elvtől és mindkét házastárs lehetett a jogosultja -, egyértelműen alimentációs célja maradt.
Az özvegyi jog a házastársi tartással összevetve lényegesen szélesebb körben mozgósította a jogirodalmat, s ennek egyik, az általunk vizsgált kérdés tekintetében jelentős kiindulópontja volt az, hogy az özvegyi jog már az 1959-es Ptk.-ban sem szolgált tartási célokat.
Ez természetesen visszavezet ahhoz az ennél lényegesen jelentősebb kérdéshez, hogy pontosan milyen célt is szolgál az öröklés, így jelen esetben a házastársi öröklés. A házastárs öröklése Európában jellemzően a leszármazók öröklése elé került, részben éppen azért, mert az egyedül maradó házastárs az, "aki számára a korábbi életvitelének folytatását a hagyatéki vagyon segítségével kell biztosítani".[80]
- 52/53 -
Weiss Emília az özvegyi jog tartási rendeltetésének megszűnése miatt a hetvenes évektől kezdődően szorgalmazta több alkalommal is következetesen annak a rendelkezésnek a felszámolását, amely a túlélő házastárs özvegyi jogát új házasságkötésekor megszünteti.[81] Ez az álláspont - amely jelenleg hatályos jogunkban már megjelenik - valóban szakítani látszik az özvegyi jog tartási rendeltetésével, tekintettel arra is, hogy rövidebb, akár nagyon rövid házasság esetén is örökössé válik az özvegy, s haszonélvezeti jogát új házassága sem szünteti meg. Azon érv mellett, amely szerint a megszokott környezetben maradhat, nyilván a házasság erkölcsi súlya különösen nagy. A házastársi haszonélvezet fenntartása mellett szólt a nép jogtudatában meggyökeresedett intézmény, s az, hogy a túlélő házastárs ne legyen kénytelen a megszokott életkörülményeit alapjaiban megváltoztatni.[82]
Már az 1959-es Ptk. hatálya alatt jelentkezett bizonyos ellentmondás: bár több alkalommal is megállapítást nyert, hogy a túlélő házastárs haszonélvezeti jogának már nincs tartási rendeltetése, ez a tartási célkitűzés vissza-visszaköszönt a jogirodalomban. A tartási célkitűzés határozott elhárítása jelentkezett Világhy érvelésében: álláspontja szerint az özvegyi jog nem lehetett a "kiesett tartás pótlása"; az özvegyi jog rendeltetése egyedül és kizárólag csak a volt házastárs meghagyása azoknak a javaknak a birtokában, abban a környezetben és helyzetben, amelyben elhalt házastársával együtt élt, s ahonnan embertelenség lenne kiemelni.[83] Nyilván egyet kell érteni Világhy azon álláspontjával, amely arra utal, hogy a házastársi öröklés tekintetében "támogatásról" a szónak elvont értelmében mindenképpen szó van.[84] A hetvenes években is olvasható olyan álláspont, amely az özvegyi jognak kettős rendeltetést tulajdonít: a régi környezet biztosítása mellett anyagi támogatás nyújtását, amely "természetesen jellegében más, mint a régi magyar özvegyi jog támogatása."[85] (Figyelemreméltó, hogy - ahogyan arra már utaltunk - számos tekintetben nem önmagában a házastárs öröklési jogi pozíciója, illetve annak funkciója vetett fel kérdéseket, hanem az élettársi viszonnyal való összevetésben, különösen arra tekintettel, hogy az özvegy élettársi kapcsolatra lépése nem szüntette meg az özvegy haszonélvezeti jogát.[86]) Mindezek mellett mégis a tartási rendeltetést támogatta az özvegyi jog lehetséges korlátozása, amelynek esetében tekintetbe kellett venni azt, hogy az özvegy milyen egyéb vagyontárgyakat örökölt, illetve saját vagyonát és munkájának eredményét.
- 53/54 -
A Szakértői Javaslat elhatárolta az özvegyi jogot a tartási célzattól, az özvegy öröklési jogi jogosítványának tartási rendeltetése másik téma kapcsán visszakerült: az özvegy és az örökhagyó szüleinek közös öröklése esetén nemcsak a szülő tekintetében említi az öröklés tartási rendeltetését, hanem a túlélő házastárs tekintetében is - "a tartási szempont a házastársnál is szerepet játszik"[87] Ennél határozottabb álláspont is megfogalmazásra kerül: "a túlélő házastárs és a szülő eltartását kívánja elősegíteni':[88]
A társadalmi és gazdasági helyzet eredményeként a második világháború előtt a magyar magánjogban (is) hosszú időre stabilizálódtak azok a viszonyok, amelyek a jogi kereteket is biztossá, de legalábbis biztosnak tűnővé tették: a férj és feleség társadalmi és jogi pozíciója eltért. A különbség a házasságon belüli személyi és vagyoni viszonyokat ugyanúgy érintette, mint a házasság megszűnése utáni helyzetet, így a volt házastárs tartását és az özvegy öröklését. Miután a férj kötelezettsége volt feleségének tartása, s a házasság mind társadalmi, mind vagyoni szempontból meghatározta a társadalmi életet és személyállapotot, a férjnek támogatnia kellett feleségét akkor is, ha a házasság - ritkábban - bontással ért véget, s tulajdonképpen halála után is. Az özvegyasszony öröklése "megfelelt" a vele szemben fennálló tartási kötelezettségnek.
A változások ezt követően összességében hamar történtek, s egyúttal több irányból érkeztek. A negyvenes évek végétől a férfiak és nők jogilag egyenjogúakká váltak, a házasságon belül egyenlő jogaik és kötelezettségeik lettek. Ennek a Csjt. levonta a konzekvenciáit: bevezette a házastársak egymás iránti kölcsönös támogatásának szükségességét, s a házastársi vagyonközösség rendszerét, amely lényegesen jobban garantálta a házastársak egyenlőségét, mint a korábban működő közszerzeményi rendszer. A családjogban megvalósuló jogi egyenlőségnek értelemszerűen kellett a polgári jog egyéb területein, így az öröklési jogban is érvényesülnie: az özvegyi jog már nemcsak az özvegyasszonyt, hanem az özvegy férjet is megillette, de csak addig, amíg újabb házasság nem került megkötésre. Az özvegyi jog tartási célját ettől kezdődően a jogirodalom kétségbe vonta, bár bizonyos támogatás az öröklésben benne foglaltatik.
Időközben azonban más is megváltozott: nem egyszerűen egyenjogúakká váltak a házastársak, hanem változott a társadalmi magatartás is. A házasságok száma csökkent, gyakoribbakká váltak az egymást követő házasságok, valamint a bontások is. Az ún. második demográfiai átmenet - melyet Lesthaeghe a nyugat-európai országok vizsgálata alapján írt le, de amelyhez hasonló folyamatok a rendszerváltás után a volt szocialista országokban is lezajlottak - a házasság népszerűségének csökkenésében, az élettársi kapcsolat
- 54/55 -
elterjedésében, az első házasságkötés és a gyermekvállalás későbbre halasztásában, s a partnerkapcsolatok instabilabbakká válásában mutatkozott meg.[89] Noha a házasság magas presztízsű intézmény maradt, nem kivételes az, hogy adott személyt élete során több házasság kísér végig, s több kapcsolatból származnak a gyermekek is. Ennek társadalmi elfogadottsága aligha kérdéses.
Felvetődik azonban, hogy önmagában a házasság megkötése indokoltan jár-e ugyanolyan öröklési jogi joghatásokkal. Míg korábban a házasságok inkább talán homogén halmazt alkottak, ma ez nincs így.
Beck Salamon az ötvenes évek elején publikált írásában a nőtartást és az özvegyi jogot vetítette egymásra, rögzítve azt, hogy a két intézmény "gondolatainak gyökere" közös.[90] Bár abban az időben - ahogyan azt fent részleteztük - már alapvetően nem tartották fenn az özvegyi jog tartási rendeltetésének gondolatát, ez mindig - érthetően - visszavisszakúszott. Ahogyan Beck Salamon fogalmazott: "Ez az elgondolás [ti. hogy az özvegyi joga nőtartás meghosszabbítása - Sz. O.) az özvegyi jog kiképzésében nem irányadó - de ereje megmutatkozik az özvegyi jog korlátozása esetén, amelynek jogszabálya a korlátolás határául az illő tartást szabja meg." Zárásként arra a kérdésre utalunk, amely akár ma is felvetődhet: "...A házassági együttélés rövidebb tartama (...) az özvegyi jog kérdésében némaságra legyen kárhoztatva?"[91]
A nőtartás és a tartási rendeltetésű özvegyi jog felett az idő eljárt, ez kitűnt a Csjt. és az 1959-es Ptk. szabályaiból, de még erőteljesebben megjelenik a 2014. március 15-e óta hatályos Ptk. szabályaiban. A társadalmi változások, így a nemek közötti egyenjogúság és a házasodási viselkedések megváltozása viszonylagos gyorsaságával azonban a jogi normák és a jogi gondolkodás nehezen tartanak lépést.■
JEGYZETEK
[1] Az öröklési jog és a családjog ilyen összefüggése annak jogirodalmi tárgyalását tekintve sem példátlan. Igaz, részben más összefüggésben, de az öröklési jog egy részét mint az örökhagyó halála után érvényesülő családjogot tárgyalja a Magyar Jog 1964-ben publikált egyik tanulmánya - Bernáth Zoltán, A házastárs özvegyi haszonélvezeti joga házasságon kívüli életközösségre lépés esetén. Magyar Jog, 1964, 546-547. o.
[2] Katona Mór, A mai érvényű magyar magánjog vezérfonala. Pozsony, 1899, 179. o. [a továbbiakban: Katona]
[3] Szladits Károly, A magyar magánjog vázlata. Budapest, 1933, 310. o. [a továbbiakban: Szladits]
[4] Katona 196. o.
[5] Jancsó György, A magyar házassági és házastársi öröklési jog. Budapest, 1901, 575. o. [a továbbiakban: Jancsó]
[6] Jancsó 569. o.
[7] Szladits 342. o.
[8] Jancsó 579. o.
[9] Szladits 342. o.
[10] Jancsó 612. o.
[11] Jancsó 613. o.
[12] Jancsó 578. o.
[13] Katona 197-198. o.
[14] Szladits 348-349. o.
[15] Jancsó 789-790. o. Több - egymás utáni - házasság a nő számára minden esetben új hitbérjogot keletkeztetett azzal, hogy a későbbi házasságok után követelhető hitbér összege mindig kevesebb és kevesebb volt. Jancsó 788. o.
[16] Közszerzeményi rendszer állt fenn a nem nemes származású házastársak között; nemesek, honoráciorok és a jászkun statútum szerint a jászkunok esetében nem keletkezett közszerzemény, azaz a feleség nem követelhetett közszerzeményt a házasság megszűnésekor.
[17] Katona 200. o.
[18] Jancsó 626-627. o. A különvagyon használatának átengedése történhetett kifejezett - nyílt - módon, illetve hallgatólagosan is.
[19] Jancsó 627-628. o.
[20] Jancsó 605., 607. o.
[21] kiemelés tőlem [Sz. O.]
[22] Jancsó hivatkozza a Ht. 90. §-ának indokolását, Jancsó 607. o.
[23] Hivatkozza Jancsó 612. o.
[24] Hivatkozza Jancsó 615. o.
[25] Az özvegyi öröklés szerint a nemes férj özvegye örökölhette az elhalt férj díszruháját, kocsiját, jegygyűrűjét, ötvenen aluli ménesének a felét, továbbá a férje szerzett ingóságaiból és a zálogos ingatlanaiból egy gyermekrészt. Weiss Emília, A túlélő házastárs öröklési jogi jogállása történeti kialakulásában és fejlődési tendenciáiban. Budapest, 1984, 100-101. o. [a továbbiakban: Weiss (1984)]
[26] Fehérváry Jenő, Magánjog kistükre. Budapest, 1936, 463. o. [a továbbiakban: Fehérváry]
[27] Fehérváry 465. o.
[28] Fehérváry 464. o.
[29] Weiss (1984) 42-43. o. Utal arra is, hogy a házastársak személyi kapcsolata mellett a nemzetközi irodalomban felvetődött indokként a házasfelek gazdasági tevékenysége, amellyel a vagyonszerzéshez hozzájárultak.
[30] Jancsó 826. o.
[31] Weiss (1984) 123. o.
[32] Szladits 419. o. Amennyiben az örökhagyó az özvegyi jogot ennél is kisebb mértékre szorította, az özvegy az örökösöktől követelhette illő tartását.
[33] Fehérváry 466. o.
[34] Utal erre Szladits 418. o. Jancsó arra hivatkozik, hogy egyes álláspontok nemcsak a házassági vagyonjogi intézmények között tárgyalják az özvegyi jogot, hanem kifejezetten házassági vagyonjogi intézménynek tekintik. Jancsó 828. o.
[35] Weiss (1984) 124. o.
[36] Indokolás a Magyar Általános Polgári Törvénykönyv Tervezetéhez. Öröklési jog. Budapest, 1902, 61. o. [Indokolás]
[37] Indokolás 63-64. o. Ez különösen az özvegyi jog terjedelme és megszorítása kapcsán jut jelentőséghez.
[38] Indokolás 73. o.
[39] Zsögöd Benő, Magánjogi tanulmányok II. Budapest, 1901, 84-86. o. Nézeteit és álláspontját az özvegy öröklése és az új Ptk. kodifikációja kapcsán is részletesen ismerteti és elemzi Vékás Lajos, Grosschmid szelleme és gondolatai az új Polgári Törvénykönyv öröklési jogi szabályaiban. Magyar Jog, 2013. 258-259. o.
[40] Nizsalovszky Endre, A család rendjének alapjai. Budapest, 1963, 21. o. [a továbbiakban: Nizsalovszky (1960)]
[41] Nizsalovszky (1960) 139. o.
[42] Bacsó Jenő-Szigligeti Viktor-Rády Géza, A családjogi törvény, Budapest, 1955, 8. o. [a továbbiakban: Bacsó et al]
[43] Bacsó et al 124. o.
[44] Bacsó et al 124-125. o.
[45] Pap Tibor, magyar családjog (átdolgozta Somfainé Filó Erika). Budapest, 1979, 61. o. [a továbbiakban: Pap]. Az 1946. évi XII. tv. a nemesek, honoráciorok,' továbbá jászkunok házassága esetében törvényes rendszerként az addig alkalmazott vagyonelkülönítési rendszer helyett a közszerzeményi rendszert vezette be.
[46] Bacsó et al 135. o. Ilyen hátrány következett abból, hogy a szabályozás a hiányzó különvagyont is pótolni engedte a közszerzeményből, azaz a vagyongyarapodásból, s nem vizsgálták a különvagyon felhasználásának célját. Ennek levonásával értelemszerűen csökkent az a gyarapodás, amelyből a házasság megszűnése után a másik fél részesedését követelhette.
[47] Nizsalovszky 155. o.
[48] Nizsalovszky 155. o., Pap 176. o.
[49] Bacsó et al 134-135. o., Nizsalovszky Endre, A családpolitika jogalkotási eszközei. In: Nizsalovszky Endre, Tanulmányok a jogról. (Sajtó alá rendezte Mádl Ferenc-Peschka Vilmos), Budapest, 1984, 243. o. [Nizsalovszky (1984)]
[50] Bacsó et al 94. o.
[51] Pap 165. o.
[52] Nizsalovszky (1984). 187-188. o.
[53] Pap 171. o.
[54] Weiss (1984) 218. o.
[55] Anélkül, hogy erre részletesen kitérnénk, hivatkozzuk: Gellért György, A házastárs öröklése a Ptk. módosított tervezetében. Magyar Jog, 1959, 123-124. o. [a továbbiakban: Gellért]
[56] Weiss (1984) 226-232. o.
[57] Weiss (1984) idézi 219. o.
[58] Nizsalovszky Endre, Öröklési jogi gondolatok - de lege ferenda. Magyar Jog, 1956, 273-274. o. Igaz, arra is utal, hogy bár nem mutatkozott logikusnak az özvegyi jog mind a túlélő feleség, mind a túlélő férj számára történő biztosítása, a Legfelsőbb Bíróság iránymutatása helyeselhető, hiszen egyébként az özvegy leszármazók mellett nem részesedhetett volna a hagyatékból.
[59] Gellért 122. o.
[60] Bacsó a megszokott környezet biztosítása tekintetében különösen a városi lakberendezésből álló hagyatékra utal. Bacsó Jenő, Öröklési jog. Budapest, 1960. 57. o.
[61] Az új Polgári Törvénykönyv Koncepciója és Tematikája. Magyar Közlöny Különszáma. 2003. február 10. Magyar Közlöny 2003. évi 8. szám 41. o. [a továbbiakban: Koncepció és Tematika]
[62] Polgári Törvénykönyv. Harmadik Könyv. Családjog. Javaslat - Normaszöveg és Indokolás. Budapest, 2006. március 31. (Kézirat); A Javaslat publikálásra került: Körös András, "Fontolva haladás" - Az új Ptk. Családjogi Könyve.15. Rész: A házastársak személyi viszonyai - a házastársi tartás. Családi Jog, 2008, 4. 1-7. o.
[63] Vékás Lajos (szerk.), Szakértői lavaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez. Budapest, 2008, 422-426. o. [a továbbiakban: Vékás, Szakértői]; lásd még Kőrös András, Az új Ptk. Családjogi Könyve - a 2013. évi V. törvény és a Szakértői Javaslat összevetése. Első rész: Alapelvek, Házasság, Élettársi kapcsolat. Családi Jog, 2013, 4. I-8. o.
[64] Koncepció és Tematika 132. o.
[65] Koncepció és Tematika 132. o.
[66] Weiss Emília, Az öröklési jogi munkacsoport 2000. június 19-i és július 3-i üléséről. Polgári Jogi Kodifikáció, 2000, 2. 28-29. o.
[67] Weiss Emília, A Ptk. öröklési jogi könyvének koncepciója. Polgári Jogi Kodifikáció 2001.6. 18. o. (Weiss Emília arra is utalt, hogy "létezik más álláspont is".
[68] Vékás Lajos-Weiss Emília, Hetedik Könyv. In: Vékás Lajos-Gárdos Péter (szerk), Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz, 2. kötet. Budapest, 2014, 2452. o. [a továbbiakban: Vékás-Weiss]
[69] Vékás-Weiss 2452. o.
[70] A KSH 2011. évi népszámlálás demográfiai visszatekintő adatai - A 15 éves és idősebb népesség száma és megoszlása családi állapot és nemek szerint.
[71] A KSH 2011. évi népszámlálás demográfiai visszatekintő adatai - A 15 éves és idősebb házas népesség ötéves korcsoportok, a házastárssal való együttélés és nemek szerint.
[72] Földházi Erzsébet, Válás. In: Őri Péter-Spéder Zsolt (szerk.), Demográfiai portré 2012, 25. o.
[73] Földházi Erzsébet, Az első házasság felbomlása. KorFa, 2009, 1. 5-6. o.
[74] Weiss Emília, A családjogi tartási kötelezettség problémái - de lege ferenda. Jogtudományi közlöny 1970. 6. 292. o. [a továbbiakban Weiss (1970)].
[75] Az Európai Családjogi Bizottság volt házastárs tartására vonatkozó Elvei közül a 2:2 Elv, mely szerint a házasság felbontását követően mindkét volt házastársnak magának kell gondoskodnia saját tartásáról. Az Elveket tartalmazza: Boele- Woelki, Katharina et al, Principles of European Family Law Regarding Divorce and Maintenance Between Former Spouses. Antwerp-Oxford, 2004.; magyar nyelven lásd: Szeibert Orsolya, A házasság Európában a jogegységesítő törekvések tükrében. Budapest, 2014. [a továbbiakban: Szeibert].
[76] Alaptörvény O) cikke.
[77] Weiss (1970) 295. o.
[78] A volt házastárs tartására vonatkozó Elvek a tartási igény elbírálásának egyik alapjává teszik a házasság fennállásának időtartamát, illetve lehetségesnek tekintik az egyszerre, egy összegben történő teljesítést (2:4 Elv és 2:5 Elvek).
[79] lásd részletesen: Szeibert 135-136. o.
[80] Vékás Lajos, Parerga. Dolgozatok az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez, Budapest, 2008, 299. o.
[81] Így Weiss Emília, A túlélő házastárs özvegyi haszonélvezeti jogának néhány problémája. Jogtudományi Közlöny, 1976, 1. 23. o.; Weiss Emília, A magyar polgári jogi szabályok felülvizsgálata, különös tekintettel az öröklési jogra. Közjegyzők Közlönye, 2001, 1, 4. o.; Weiss Emília, A Polgári Törvénykönyv Öröklési jogi könyvének kodifikációja elé. In: Varga István - Kiss Daisy (szerk.), Magister Artis Boni et Aequi - Studia in Honorem Németh János, Budapest, 2003, 979-980. o.; Weiss Emília, A tradicionális megoldások megőrzésének és/vagy meghaladásának kérdései az öröklési jog kodifikációjában. In: Kisfaludi András (szerk.), Liber Amicorum. ünnepi előadások és tanulmányok Harmathy Attila tiszteletére. Budapest, 2007, 325.
[82] Gellért 123. és 124. o.
[83] Világhy Miklós, Özvegyi jog és házasságon kívüli együttélés. Magyar Jog, 1965, 167. o. [a továbbiakban: Világhy]
[84] Világhy 167. o.
[85] Pilishegyi Mária, A házasságon kívüli együttélés hatása az özvegy haszonélvezeti jogára. Magyar Jog és külföldi jogi szemle, 1970, 366. o.
[86] Ez párhuzamban áll azzal a napjainkban észlelhető jelenséggel, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának házasság értelmezésére vonatkozó ítélkezési gyakorlata szintén az élettársi kapcsolatokat, bejegyzett élettársi kapcsolatokat érintő kérelmek mentén alakul.
[87] Vékás, Szakértői 1171. o. Lásd még: Polgári Törvénykönyv. Hatodik Könyv. Öröklési jog. Javaslat - Normaszöveg és Indokolás. Budapest, 2006. december 27. (Kézirat).
[88] Besenyei Lajos, Várható változások az öröklési jog területén. In: Emlékkönyv Dr. Ruszoly József egyetemi tanár 70. születésnapjára. Balogh Elemér és Homoki-Nagy Mária gondozásában. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Juridica et Politica Tomus LXXIII. Fasciculus 1-64. Szeged, 2010, 149. o.
[89] Lesthaeghe, Ron J., A Century of Demographic and Cultural Change in Western Europe: An Exploration of Underlying Dimensions. Population and Development Review, 1983, 3, 418. o.
[90] Beck Salamon: Nőtartási jogszabályaink változása és az özvegyi jog. Jogtudományi Közlöny, 1951, 6, 345. o. [a továbbiakban: Beck]
[91] Beck 345. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző habilitált egyetemi docens ELTE ÁJK, Polgári Jogi Tanszék
Visszaugrás
