"Arra a kérdésre, hogy mit várhat egy demokratikus társadalom a jogbiztonságot megteremteni és fenntartani kívánó bíróságaitól, a következő megfontolások adhatják meg a választ. Mindenekelőtt azt, hogy a bíróságok a szólás- és sajtószabadság érvényesülése kapcsán nyitottak és inkább megengedőek, mint korlátozóak legyenek. Emellett az is fontos, hogy a bemutatott szempontok szerinti különbségeket a bíróságok minden esetben lépésről lépésre mérlegeljék, és döntésüket kellő részletességgel mindezen pontokban érvekkel alátámasztva indokolják."
Alkotmányos alapelv, hogy a közszereplőknek többet kell tűrniük az őket érő bírálatokkal szemben, mint a magánszemélyeknek. Az elvet a demokratikus államok nagy részében logikus, jól felépített érvekkel alátámasztott hazai és nemzetközi bírósági döntések tették az alkotmányos gyakorlat részévé. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a közélet szereplőinek minden velük kapcsolatos durva véleményt el kell viselniük. Az államok szabályozásában sokféle (polgári jogi, médiajogi, büntetőjogi, esetleg szabálysértési jogi) megoldás létezik arra vonatkozóan, hogy hogyan kell kezelni a közszereplők emberi méltósága (jóhírnévhez való joga, illetve becsületvédelme) és az őket sértő vélemény közlőjének szólásszabadsága, illetve - miután ezeknek a megnyilvánulásoknak legfőbb színtere a sajtó és egyéb médiumok - a sajtószabadság közötti alapjogi konfliktust. E szabályozások azonban nem átfogóak, az egyes jogágak között nem fedezhető fel egy irányba mutató jogszemlélet. Az, hogy egy-egy esetben e jogok közül melyiknek kell engednie a másikkal szemben, a szabályok értelmezőin, a bíróságokon múlik.
Hosszú időre visszamenően áll rendelkezésünkre bírósági ítéletek, illetve precedensek sora, amelyekre a bírói gyakorlat támaszkodik annak érdekében, hogy az ilyen esetek eldöntésekor érvényesüljenek a kialakult alkotmányos elvek, és világos kritériumok vizsgálatára kerüljön sor. A kialakult alkotmányos elveket és mércéket széleskörű hazai és külföldi szakirodalom is feldolgozta, elemezte. Ennek ellenére a bírósági gyakorlatban az figyelhető meg, hogy - többek között a közlések sokszínűsége és a körülmények változatossága miatt - az esetek kimenetele bizonytalan. Kérdés tehát, hogy - tekintettel az ilyen esetek természetére - reális elvárás lehet-e az egységes bírói gyakorlat kialakulása és érvényesülése. Annyi bizonyos, hogy vannak olyan közös alkotmányos elvek, standardok, amelyek alapján a harmonizáció lehetséges. Ez a demokratikus államok bíróságai számára folyamatos célkitűzés. E cél megvalósítása azonban a magyar bírói gyakorlatban rendkívül nehézkes, és a demokratikus rendszerváltás óta eltelt időben az ítélkezési tevékenység metódusában még nem sikerült egy irányba mutató attitűdöt elérni. Előfordul, hogy a személyiségi jogaik megsértése miatt bírósághoz forduló közszereplők sorra nyerik meg a polgári pereket, és kapnak nagy összegű kártérítést, vagy büntetőeljárásban nyernek elégtételt az őket ért, általuk meglehetősen sérelmezett vélekedések miatt.
Éppen ezért érdemes újra megvizsgálni, hogy vajon kellően részletes-e az általunk ismert kategorizálás, illetve az esetek eldöntésénél alkalmazott szempontrendszer. Célszerű megfontolás tárgyává tenni az esetek olyan tényezőit is, amelyek vizsgálatára a bíróságok kevéssé fordítanak figyelmet. Jelen írással arra vállalkozom, hogy sorra vegyem azokat a szempontokat, amelyek mérlegelése elengedhetetlen a megalapozott döntéshez az olyan esetekben, amikor arról kell döntenie egy bíróságnak, hogy egy közszereplőt ért éles kritika élvezi-e a szólás- vagy sajtószabadság védelmét, illetve sérti-e a közszereplő emberi méltóságát.[1] Ennek érdekében elsőként a közszereplők definíciójához igyekszem támpontokat adni, majd azokat az érveket rendszerezem, amelyek igazolják az e személyi státuszhoz kötődő többlettűrési alkotmányos elvárást. Ezt követően a közlések típusait mutatom be, és szemléltetem, hogy azok következményei mennyire eltérően alakulhatnak az egyes esetekben.[2] A munka során a sokrétű nemzetközi és nemzeti bírói gyakorlatra, illetve a meghatározó elméleti munkákra támaszkodom.
Az első és legfontosabb kérdés, hogy a vélemény által érintett személy közszereplő-e vagy sem. Ezen az előkérdésen múlik ugyanis, hogy a bíróságok milyen alkotmányos elveket fontolnak meg a döntéshozatal során. A kérdés triviálisnak tűnhet, ám korántsem az. Praktikus lenne, ha a közszereplők definíciója teljesen egyértelműen meghatározható volna; vagy azokról a foglalkozásokról, amelyekkel a közszereplői státusz együtt jár, taxatív felsorolás állna rendelkezésünkre.
- 22/23 -
Ilyen lista összeállítása azonban nem lehetséges, hiszen az élethelyzetek rendkívül sokfélék, és egy-egy körülmény változásának is jelentősége lehet az egyes esetek közötti különbségtétel során. Ez az oka annak, hogy a legtöbb államban nincs erre vonatkozó, kimerítő jogszabályi rendelkezés.
Mégsem tapogatózunk teljesen a sötétben. Vannak olyan esetek, személyi pozíciók, amelyeknél egyértelműen meg tudjuk mondani, hogy az illető közszereplő. A körülmények azonban, amelyek által annak tekintjük őket, eltérőek. A hosszú évekre visszanyúló bírói gyakorlat alapján lehetővé válik a közszereplők csoportosítása bizonyos mértékig. A következőkben ezeket a kategóriákat veszem sorra.
Közfunkcióval rendelkezők. Az egyik csoportot alkotják azok a személyek, akik köztisztséget töltenek be, és ezáltal részt vesznek a közügyek intézésében. Legtöbbjük esetében a köztisztségviselés közhatalom-gyakorlással jár együtt. Ezek a személyek jelentős hatással vannak a társadalmi és közéleti viszonyok alakulására. Ebbe a kategóriába sorolt például az amerikai legfelső bíróság egy nyugalmazott rendőrbiztost - korábbi, hivatali tevékenységével összefüggésben - a New York Times v. Sullivan ügyben hozott híres, azóta több állam számára mértékadóvá vált döntésében.[3] A magyar Alkotmánybíróság első, közszereplőkkel e tekintetben foglalkozó döntése alapján ebbe a csoportba tartoznak például az országgyűlési képviselők, a köztársasági elnök, a miniszterelnök, a kormány tagjai, a politikai államtitkárok, az alkotmánybírák, a bírák és az ügyészek, az ombudsman, a helyi önkormányzatok képviselő-testületi tagjai, a közjegyzők, illetve az állami szervek hivatalánál dolgozó azon személyek, akik közhatalmat gyakorolnak.[4] Az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjoga alapján e kategóriába tartozik például egy kormányfő (kancellár),[5] egy miniszter,[6] egy tartomány kormányzója, aki emellett egy párt elnöke is[7] vagy egy ügyész.[8]
E csoporton belül - az Emberi Jogok Európai Egyezményét[9] értelmezve - a strasbourgi bíróság tett megkülönböztetést. Az EJEB megállapítása szerint a bírákat meg kell védeni az őket ért megalapozatlan, romboló hatású támadásoktól. Ennek indoka, hogy a bírák alapvető fontosságú szerepet töltenek be egy, a jogállamiság elvein alapuló államban, hiszen az igazságszolgáltatás garantőrei. Emiatt kiemelkedően fontos, hogy a bírák élvezzék a köz bizalmát.[10] Ezt a kissé magasabb védelmet a Bíróság szerint különösen indokolja az, hogy a bírák hivatásuk szabályai miatt eleve el vannak zárva attól, hogy az őket ért kritikákra nyilvánosan válaszolhassanak.[11] Ez azonban semmiképpen sem azt jelenti, hogy velük szemben az indokolt kritika kinyilvánítása sem lehetséges. A fokozottabb védelem egy angolszász jogintézmény, a "bíróság megsértése" ('contempt of court') hagyományán alapul, mely a bíróság megsértését az eljárás során - a tárgyalásokon, az ítélethozatal folyamatában - szankcionálja. Az indoklás szerint erre az igazságszolgáltatás zavartalan működése - vagyis egy fontos közös érdek - érdekében van szükség. Ez a jogintézmény tehát az ítélet meghozataláig részesíti védelemben a bírósági eljárást, illetve a bírákat. A döntés meghozatalát követően már nem korlátozza a bírósággal vagy a bírákkal kapcsolatos kritikát. A strasbourgi gyakorlatban[12] ez elsősorban azt jelenti, hogy akkor korlátozható a bíróságokkal kapcsolatos közlés, ha az a bíróság előtt folyamatban lévő ügy időtartama alatt kérdőjelezi meg a bíróság kompetenciáját, vagy veszélyezteti az ügy pártatlan eldöntését.[13]
A bírák személyére vonatkozó differenciálást, illetve az ennek alátámasztására vonatkozó érvelést a magyar Alkotmánybíróság is a magáévá tette a közelmúltban,[14] amikor az új Polgári Törvénykönyv közéleti szereplők személyiségi jogainak védelmére vonatkozó rendelkezését vizsgálta.[15] Az azonban továbbra is kérdés, hogy valóban érvényesülni fog-e a magyar bírósági gyakorlatban ez a megkülönböztetés - ahogyan az is, hogy amennyiben igen, akkor milyen tartalommal.
A közéleti vita egyéb résztvevői. Ebbe a csoportba olyan személyek tartoznak, akik nem gyakorolnak közhatalmat, és nem az állam tisztviselői, de valamilyen ismert módon részt vesznek a nyilvános közéleti vitában, illetve hatással vannak a közéleti vitára - emiatt a közfigyelem tartósan rájuk irányul, a társadalom tagjai érdeklődnek irántuk. Ez által a magatartásuk, viselkedésformáik, illetve megnyilvánulásaik hatással vannak a közösség tagjainak vélekedéseire, illetve arra, hogy az utóbbiak hogyan ítélnek meg bizonyos ügyeket.[16] Ebbe a kategóriába sorolható Jerry Falwell, aki egy, a politikai életben aktívan részt vevő lelkész volt.[17] Ide tartozik a német szövetségi Alkotmánybíróság nagy jelentőségű Lüth-ítéletében[18] a sértő közlés által érintett Veit Harlan, aki egy, a náci rendszerben a zsidókkal szembeni fellépést ösztönző kampányfilm rendezése révén vált híressé. Erich Lüth az ötvenes évek elején Harlan legújabb filmjével szemben bojkottra szólította fel a német mozikat a film vetítését, illetve a
- 23/24 -
német társadalom egészét a film megnézését illetően. Ebben az esetben Harlan személye és a vele kapcsolatos események azért voltak hatással a közvélemény alakulására, mert Németországban a náci múlt feldolgozása akkor különösen érzékeny közös ügy volt (és a mai napig fontos közéleti kérdés).[19] Az EJEB gyakorlatából e kategóriába illeszkedik például egy közéleti kérdésekről publikáló, aki állást foglalt egy heves közéleti vitában.[20] Ide sorolhatók a humoristák[21] is, akik a társadalom elé görbe tükröt tartanak, többek között közéleti kérdésekben.
Hírességek. Ebbe a körbe azok tartoznak, akik társadalmi ismertséggel, hírnévvel rendelkeznek, és ennek következtében élvezik a nyilvánosság előnyeit. Ok maguk választják ezt az életformát, azaz saját döntésükön múlik, hogy a nyilvánosság elé lépnek. Hírnevük révén válnak a nyilvános közélet mindennapos szereplőivé, és emiatt irányul rájuk folyamatosan a közérdeklődés. Ezek a személyek hatással vannak a kultúra és a közösségi élet alakulására is. Az előző két csoporthoz képest lényeges különbség, hogy ezek a személyek a politikai közösség közös ügyeinek érdemi megvitatásában jellemzően nem vesznek részt.
Ebbe a kategóriába sorolható Caroline von Hannover monacói hercegnő is, aki bár a monacói uralkodó család tagjaként számos nyilvános eseményen részt vesz, és tagja néhány civil szervezetnek, semmilyen közhatalommal járó funkciót nem tölt be Monacóban, illetve sohasem jár el az állam nevében a nemzetközi ügyek intézése kapcsán.[22] A hercegnő a közéleti vitában sem vesz részt, így az EJEB a társadalmi ismertsége miatt tekintette közszereplőnek.[23]
E csoporton belül is lehetséges további differenciálás. Az egyik személyi kört az teszi közszereplővé, hogy valamely személyes teljesítményük alapján híresek lettek. Ide tartoznak a filmsztárok,[24] színészek, énekesek, televíziós személyiségek, sportolók. Egy másik személyi kört alkotnak azok, akik pusztán az által lettek híresek, hogy - saját elhatározásukból - valamilyen módon magukra vonták a nyilvánosság figyelmét, és a nyilvánosság előtt élik mindennapi életüket. Ilyenek például a valóságshowkban szereplő "celeb"-ek.[25]
Nehéz esetek. A fenti kategóriák[26] mindenképpen segítik a közszereplői státuszról való állásfoglalást. Ez a csoportosítás azonban nem kimerítő jellegű, és az életkörülmények sokszínűsége miatt előállhat olyan helyzet, amikor csak kis mértékben vagy egyáltalán nem segíti a mérlegelést.
Előfordulnak olyan nehéz esetek, amikor bizonytalanság merül fel a tekintetben, hogy besorolható-e az adott személy valamelyik csoportba.
Egy ilyen helyzetben nem tekintette közszereplőnek az amerikai legfelső bíróság azt a chicagói ügyvédet, akinek ismertsége abból fakadt, hogy egy polgári perben ő volt a jogi képviselője egy családnak, amelynek egyik tagját lelőtte egy chicagói rendőr. A bíróság - elismerve a közügyekkel kapcsolatos vita rendkívüli fontosságát - arra jutott, hogy az ügyvéd magánszemélynek tekintendő. A többségi döntést megfogalmazó Powell bíró a következőképpen érvelt: a szóban forgó ügyvéd annak ellenére, hogy bizonyos civil csoportokban pozíciót vállalt, a szakmai életben aktívan részt vett, valamint több jogi témájú tanulmányt és könyvet is írt, nem szerzett általános társadalmi ismertséget vagy hírnevet, így nem tekinthető közszereplőnek. A szerepe minimálisnak tekinthető a gyilkossággal vádolt rendőr ügyében, hiszen a családot egy polgári perben képviselte, és a büntetőüggyel kapcsolatban nem foglalt állást a nyilvánosság előtt, illetve a sajtóban. Nem keltette tehát azt a látszatot, hogy ebben a közéleti kérdésben befolyásolni tudná a közvéleményt.[27]
Nem kevésbé nehéz a döntés akkor, amikor az a kérdés, hogy egy személy az adott körülmények miatt - kizárólag bizonyos vonatkozásban és időtartamban - tekinthető-e közszereplőnek.
Ilyen helyzet állt elő nemrég Magyarországon, amikor egy internetes hírportál egy nyilvános rendezvényről számolt be cikkében, és a képgalériában nem takarta ki az arcát a rendezvényt biztosító rendőröknek, akik személyiségi jogaik megsértésére hivatkozva polgári pert nyertek első- és másodfokon a hírportállal szemben. A rendesbíróságok fő érve az volt, hogy a rendőrök nem közszereplők, így a polgári jogi képmásvédelem főszabályát kell alkalmazni velük kapcsolatban.[28] Ezen ítéleteket támadta meg alkotmányjogi panasszal a hírportál; arra hivatkozva, hogy az ítéletek sértik a véleménynyilvánítási és a sajtószabadságot, hiszen a rendezvényen feladatot ellátó rendőrök közhatalmat gyakorolnak, így a tevékenységükre vonatkozó beszámolót tűrni kötelesek. Az Alkotmánybíróság a bírósági ítéleteket alaptörvény-ellenesnek találta és megsemmisítette. A testület azonban nem foglalt egyértelműen állást abban a kérdésben, hogy a nyilvános rendezvényen szolgálatot teljesítő rendőr általánosságban közszereplőnek minősül-e; érvelését a konkrét helyzet körülményeire alapozta. A testület azt állapította meg,
- 24/25 -
hogy a jelenkor eseményeiről szóló, illetve a közhatalom gyakorlása szempontjából közérdeklődésre számot tartó tájékoztatás kiemelt védelme indokolt. Ilyen esetben pedig, amennyiben a tájékoztatás nem tekinthető a sajtószabadsággal való visszaélésnek, a személyiségi jogok érvényesülése csak kivételes esetben lehet a sajtószabadság korlátja. Mindezek alapján a testület nem tartotta szükségesnek az eseményekről tudósító képek nyilvánosságra hozatalához a szolgálatot teljesítő rendőrök hozzájárulását. Az olyan képfelvétel tehát, amely a rendőr emberi méltóságát nem sérti, és pusztán tájékoztatás a célja, a rendőr hozzájárulása nélkül is élvezi a sajtószabadság alkotmányos védelmét.[29]
Az Alkotmánybíróság döntése következtében a rendesbíróságok számára megnyílt a lehetőség egy nyitottabb, a szólást kevésbé korlátozó gyakorlat irányába való elmozdulásra. E lehetőséggel azonban a bíróságok nem éltek. Az AB döntését követően ugyanis a bíróságok ismét marasztaló ítéleteket hoztak a hírportállal szemben, a felülvizsgálati kérelem elbírálása során pedig a jogerős ítéletet a Kúria hatályában fenntartotta. A Kúria érvelésében kifejtette, hogy az Alkotmánybíróság döntésének nincs olyan következménye, hogy az abban megfogalmazott szempontok mérlegelése után a rendesbíróság ne juthatna ugyanarra a következtetésre, mint amire az AB döntése előtt jutott.[30] Ebből a döntésből az látszik, hogy ezt a - szólásszabadságot korlátozó - gyakorlatot a legfőbb bírói fórum is megerősítette, az Alkotmánybíróság döntésének tartalmát figyelmen kívül hagyva. Azt gondolom, hogy ha egy államban az alkotmánybíróságnak egy alapjog korlátozásával kapcsolatos, tisztázó, a joggyakorlat számára alkotmányos követelményeket megfogalmazó döntését nemcsak az alsóbb szintű rendesbíróságok, de az azok ítélkezési tevékenységére kiemelt hatással bíró legfelső bírói fórum is figyelmen kívül hagyja, az az alapjogi ítélkezés súlyos fogyatékosságát jelenti, és a jogbiztonság követelményének érvényesülését is súlyosan veszélyezteti. Ennek az egyik következménye lehet az is, hogy a jogkereső közönség már nem érzi úgy, hogy a magyarországi fórumok előtt sikerrel hivatkozhat alapvető jogainak sérelmére. Ezt példázza az is, hogy a Kúria döntését követően a hírportál bejelentette, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordul az ügyben.
Nemrégiben igencsak heves megnyilvánulások kereszttüzébe került a magyar miniszterelnök fia ezzel a kérdéssel kapcsolatban. A miniszterelnök fia ugyanis azt követően, hogy édesapjával részt vett a 2014-es futball-világbajnokság döntőjén, és ott az állam- és kormányfőknek fenntartott díszpáholyban foglalt helyet, azzal a kéréssel fordult az egyik internetes hírportálhoz, hogy ne közöljenek róla cikkeket, mondván, hogy ő nem közszereplő.[31] Ezt követően több újságíró, blogger és hírportál munkatársa érezte úgy, hogy a kérdésben állást kell foglalnia.[32] A vita alapkérdése az, hogy egy ország kormányfőjének a gyermeke közszereplőnek tekinthető-e. Mindebből nem lett jogvita, így kérdéses, hogy mi lett volna a magyar bíróságok döntése ebben az esetben. Azt gondolom, hogy az eddig felállított szempontok alapján a miniszterelnök fia pusztán a családi kapcsolat miatt nem tekinthető közszereplőnek. Bizonyos körülmények azonban - ahogyan a szóban forgó esetben is történt - azzá tehetik egy adott helyzetben. Attól a pillanattól ugyanis, hogy valaki egy világverseny döntőjének megtekintése céljából külföldre utazik, majd önként helyet foglal egy olyan páholyban, amelyről köztudottan világszerte képeket közvetít a média, olyan közszereplőnek tekinthető - az adott helyzetben -, aki nem gyakorol közhatalmat, de a közéleti vitára, illetve a közvélemény alakulására valamilyen módon hatással van.
Mindezek alapján megállapítható, hogy a közszereplők köre viszonylag tág,[33] és az e személyi körbe való besorolást élethelyzetek sokasága alapozhatja meg. Egyes szerzők amellett érvelnek, hogy a bíróságok azzal, hogy a közszereplők körébe csaknem mindenkit besorolnak, aki a nyilvánosság előtt szerepel, túlságosan széles körű szólást engednek meg, olykor olyanokkal szemben is, akik a közéleti vitára egyáltalán nincsenek hatással, míg a közügyeket a háttérből befolyásolók magánszemélyként élvezik a privát szféra teljeskörű védelmét.[34] Ez valóban létező probléma, úgy vélem azonban, hogy nem a közszereplők körének, illetve a rájuk vonatkozóan szélesebb körű szólásszabadságnak a szűkítése lehet a megoldás. Hanem sokkal inkább az, ha egy államban a közügyek terén biztosítják az átláthatóságot, valamint a közérdekű információk hozzáférhetőségét, így azon személyek kilétére, akik a nyilvánosság előtt rejtett módon gyakorolnak befolyást a közügyek alakulására, nagyobb eséllyel derülhet fény.
Az előzőekben némi betekintést kaptunk arról, hogy milyen szempontok mérlegelése után lehet dönteni arról, hogy egy személy közszereplő-e. Ez ugyanis
- 25/26 -
annak az előkérdése, hogy a bíróság milyen alkotmányos mércéket alkalmazzon a velük kapcsolatos sértő, esetleg hírnévrontó vélemények megítélése során. Az, hogy ezeknek a személyeknek magasabb szintű toleranciát kell mutatniuk az ilyen közlésekkel szemben, nem magától értetődő. Ezen alkotmányos alapelv tehát igazolásra szorul. Az igazolások arra a kérdésre adják meg a választ, hogy mi az indoka annak, hogy a közszereplőket ebből a szempontból megkülönböztetjük más állampolgároktól. Az alábbiakban arra törekszem, hogy azokat az érveket vegyem sorra, amelyek alátámasztják a közszereplők bírálatának szélesebb körű szabadságát. Nem amellett érvelek tehát, hogy a közéleti szereplőkkel kapcsolatos véleménynyilvánítási szabadságnak korlátlan kell lennie, hanem amellett, hogy az ilyen típusú szólásokra vonatkozóan a közszereplőknek magasabb fokú toleranciát kell tanúsítaniuk. A szólásszabadság igazolásának kétféle - instrumentális és konstitutív - megközelítése által meghatározott érvek együttesen alapozzák meg ezt az alkotmányos elvet. Ahogyan ez látható lesz, a közszereplők különböző kategóriái esetében az egyes indokok eltérő mértékben támasztják alá a különbségtételt.[35] Mindezeket az érveket az egyes esetekben a bíróságok az adott eset sajátos, egyedi körülményeivel vetik össze.
Népszuverenitás és önkormányzás. Az alkotmányos demokráciák működésének egyik meghatározó elve a népszuverenitás. Ez azt jelenti, hogy a közhatalom gyakorlása a politikai közösség egészét - a népet - illeti meg, a közhatalom eredője a nép. Ezen alapelv mentén tud megvalósulni egy közösség önkormányzása. [36] A nép azonban legtöbbször nem közvetlenül, hanem közvetett módon gyakorolja a hatalmát. A nép felhatalmazása alapján kerülnek bizonyos személyek legitim döntéshozói pozícióba. Ezek a személyek kivétel nélkül közszereplők. A politikai közösség tagjai arra hatalmazzák fel őket, hogy a nevükben gyakorolják a közhatalmat. Ez nem csak azokra igaz, akiket a nép közvetlenül választ meg, hiszen a népszuverenitás elve megköveteli, hogy minden állami hatalmat a nép delegáljon alulról felfelé, azaz minden hatalom visszavezethető legyen a népre mint végső felhatalmazóra.[37] Egy példával szemléltetve: az Alkotmánybíróság elnökét és tagjait Magyarországon az Országgyűlés választja, az országgyűlési képviselőket pedig a politikai közösség választásra jogosult tagjai választják meg, így végső soron az alkotmánybírák közhatalom-gyakorlása is a néptől ered.
Mivel a választott képviselők, illetve más, a népre visszavezethetően felhatalmazott tisztségviselők bizonyos időtartamig nem hívhatók vissza a nép által, illetve nem mozdíthatók el, így a közösség tagjainak egyetlen eszköze marad arra, hogy az általa közhatalommal felruházott egyénekre hatással legyen: a véleménynyilvánítás. Ezzel tudnak némi kontrollt gyakorolni a hatalmat gyakorlókkal szemben, illetve jelezni esetleges elégedetlenségüket. Alexander Meiklejohn szerint akkor képes a politikai közösség önmagát kormányozni a saját intézményei által, ha az intézmények mellett és ellen szót emelő közlésekkel egyaránt szembenéz.[38] Ez a megállapítás vonatkoztatható azokra a tisztviselőkre is, akik részt vesznek az emberek önkormányzását szolgáló intézmények munkájában, illetve közhatalmat gyakorolnak. E tevékenységük nyilvánvalóan rájuk irányítja a közfigyelmet, ugyanakkor indokolja, hogy a közösség tagjainak bírálatát tolerálják. Közfunkciójuk miatt elengedhetetlen számukra a politikai közösség többi tagjának bizalma; a bizalom pedig csak akkor tud kialakulni valakivel kapcsolatban, ha az kész meghallgatni és elfogadni mások véleményét, illetve a viselkedésére vonatkozó bírálatokat.[39]
Demokrácia és közéleti vita. Ahhoz, hogy a nép általi önkormányzás megvalósuljon, az általunk ismert legjobb eszköz a demokrácia. A demokrácia nélkülözhetetlen feltétele a folyamatosan zajló közéleti vita.[40] A demokratikus államokban az egyik legfontosabb érték az, hogy a politikai közösség tagjai részt vehessenek a mindenkit érintő ügyekkel kapcsolatos nyilvános diskurzusban - amiatt, mert így lehet elérni azt, hogy olyan döntések szülessenek a közösség egészét érintő ügyekben, amelyek meghozatala előtt mindenki képviselhette az érdekeit, és elmondhatta érveit.[41] Ha ez nem így lenne, a demokrácia pusztán a többség uralmát jelentené a kisebbségben lévők felett.
A közszereplők a közéleti vita meghatározó résztvevői. Ezen túlmenően, a közhatalmat gyakorlók, valamint azok a közszereplők, akik nem gyakorolnak ugyan közhatalmat, de közszereplőként vesznek részt a diskurzusban, a vita alakítói is. Elkerülhetetlen ugyanis, hogy bizonyos személyek nagyobb hatással legyenek a közéletre, illetve a közéleti vitára: olykor ők mondják ki a közösséget érintő ügyekben a végső szót, mert nagy tisztelet és elismerés övezi őket a társadalomban, vagy azért, mert a politikának és a köz szolgálatának szentelték életüket, vagy esetleg azért, mert újságírói karrierjük révén ismertté váltak.[42] Végső soron a közhatalmat gyakor-
- 26/27 -
lók lesznek a döntéshozók. Mindezek a körülmények szintén igazolják, hogy ezeknek a személyeknek - akik a szabad vitában többször fel tudnak szólalni, így hatásuk, sőt, befolyásuk van annak alakulására, illetve a döntések kimenetelére - a velük szembeni olykor túlzó véleményeket is el kell viselniük. Mindez a hírességekre igaz a legkevésbé, hiszen ők nem alakítják a közügyek elrendezésére vonatkozó demokratikus vitát, illetve, a legtöbb esetben nem szólnak hozzá a vitához.[43]
Szabadság és önkifejezés. A demokratikus államok jellemzője, hogy az államot alkotó politikai közösség sokféle meggyőződésű egyének összessége, akiket az állam egyenlő méltóságú személyekként kezel. Elfogadott és fontos érték az emberi méltóságból eredően az egyének autonómiája, valamint a világnézeti pluralizmus, vagyis az, hogy az egyének változatos nézeteiket sokféleképpen bontakoztathatják ki.[44] A szólásszabadság tehát kiemelkedő jelentőséggel bír az egyének önmegvalósítása, személyiségük szabad kibontakoztatása tekintetében is.[45] Az, hogy az egyén szabadon fejezhesse ki gondolatait, szükséges az ember személyiségének fejlődéséhez, az emberek személyes boldogságához.[46] Ehhez az is hozzátartozik, hogy az egyének úgy érezhessék, hogy megvan a lehetőségük a társadalom ügyeiben való aktív részvételre és állásfoglalásra.[47] A vitának kulcsfontosságú szerepe van abban is, hogy az egyén véleménye kialakulhasson és megerősödhessen, hiszen ezáltal meghallgat más érveket, más elgondolásokat, melyek a segítségére lehetnek.[48] Vegyük észre, ez ugyanannak az éremnek a másik oldala. Az egyének szempontjából is fontos a közéleti vita szabadsága, hiszen akkor érezhetik magukat a társadalom teljes jogú tagjának, ha úgy érzik, bármikor elmondhatják a véleményüket, hozzászólhatnak a közös ügyekhez, és szabadon bírálhatják annak közismert résztvevőit. Ez a fajta egyéni szabadság tehát szükséges az emberek személyiségének kibontakozásához, és egyúttal nagy mértékben hozzájárul a demokratikus társadalom fenntarthatóságához is.
Ennél azonban többet is igazol az egyéni önkifejezés szabadsága. A hírességekkel kapcsolatos bírálatok megengedhetősége, úgy gondolom, az eddig említett érvek közül leginkább az egyéni önkifejezéssel támasztható alá. A hírességek ugyanis a társadalom kulturális életében, különféle hagyományainak alakulásában meghatározó szerepet játszó személyiségek. A velük kapcsolatos témakörök mindenki számára mást jelentenek, és az egyének személyiségének szerves részét képezi, hogy ezekről a témákról - és az ahhoz kapcsolódó személyekről - a véleményüket kifejezzék.
Önkéntesség és nyilvános eszközök. A legtöbb esetben igaz a közszereplőkre, hogy önként vállalják a nyilvánosság elé lépést, és a fent említett társadalmi szerepek valamelyikének betöltését, nyilvános szerepléseik révén pedig a közélet meghatározó személyiségeivé, illetve a közvélemény formálóivá is válnak. Ezzel önként vállalják azt is, hogy nagyobb figyelmet kapnak, és akár túlzó megnyilvánulások célpontjává is válhatnak. Ezzel szorosan összekapcsolódik, hogy a közszereplőknek folyamatosan rendelkezésre állnak a nyilvánosság eszközei, melyekkel reagálni tudnak az ilyen jellegű, sértő közlésekre a nagyközönség előtt. Mások számára korlátozottabbak az ilyen lehetőségek.
Mindezek az igazolások együttesen - a közszereplők különböző csoportjainál más-más mértékben - támasztják alá, hogy a közszereplők esetében a bántó vélemények által okozott jogsérelem szűkebb körben állapítható meg. A bíróságok a mérlegelés során megfontolják a különböző igazolások érveit, és a döntés indokolásában a döntést alátámasztó érvelés részévé teszik azokat. Bár a bíróságok feladata elsősorban az alkotmány és a törvények szövegének értelmezése, és nem a filozófiai érvelés, az alapjogi ítélkezés esetében e kettő elválasztása csaknem lehetetlen. Nehéz lenne pusztán a jog szövegéhez kapcsolódva döntést hozni, figyelmen kívül hagyva az alapjogok elméleti megalapozásait, igazolásait.[49]
A bíróságokat további, mérlegelést igénylő kérdések elé állítják a közszereplőkre vonatkozó közlések konkrét jellemzői az egyes esetekben. A cél az volna, hogy a közéleti vitában részt venni kívánó, a nyilvánosság előtt szólni akaró egyének szólásszabadsága, illetve - tekintetbe véve a média "őrkutya"-szerepét - a sajtószabadság és a közszereplők emberi méltósága között egyensúly legyen. Bármennyire
- 27/28 -
is szükséges a demokratikus társadalom létrejöttéhez és működéséhez a közös ügyeket illető, minél szélesebb körű vita folyamatos fenntartása, illetve az egyének önkifejezésének a lehető legtágabb szabadsága, nem volna kívánatos minden közlést a szólás vagy sajtószabadság védelme alá vonni figyelmen kívül hagyva az azok célkeresztjében álló személyek reputációját, illetve becsületét. Ez ugyanis negatív hatásokkal járhat; azon túl is, hogy az érintettek emberi méltósága sérül. Elképzelhető, hogy a szólásszabadság korlátlan érvényesülése egyeseket visszatartana attól, hogy a közéleti pozíció betöltésére vállalkozzanak, mivel attól tartanának, hogy az őket ért támadó közlésekkel szemben nem lenne eszközük a védekezésre. Másrészt, ha például a média jogi korlátozások nélkül, szabadon közölhetne bármit a közszereplőkről, akkor feltehetően a botrányok kerülnének előtérbe, háttérbe szorítva a komoly közéleti diskurzust. Hosszú távon pedig a média szavahihetősége kérdőjeleződne meg.[50]
A jogok közötti egyensúly megteremtésében lehet szerepe a közlések tipizálásának.
A közszereplőkkel kapcsolatos véleménynyilvánításról való döntéshozatalkor tehát fontos szempont lehet az adott közlés jellege, illetve az, hogy milyen kontextusban fejezték ki, valamint számít a közlő szándéka, tudatállapota is. Más lehet a megítélése annak a közlésnek, amelynek célja a közös ügyekben való vitához való hozzájárulás volt,[51] vagy egy személy határozott véleményének közlése egy közszereplőről, illetve annak, amely tudatos hazugság volt, vagy amelynek kifejezetten rosszindulatú sértegetés volt a célja.
A bíróságoknak tehát az ilyen esetekben a közlésről is állást kell foglalniuk. El kell dönteniük, hogy milyen kategóriába tartozik, és a kategória hogyan befolyásolja a jogok közötti konfliktus feloldását a közlő szándéka és a kontextus függvényében. A következőkben a kifejezési formáknak azon típusait veszem sorra, amelyek a bírói gyakorlat alapján más-más következményekkel járnak.
Tényállítás. Tényeknek azokat az adatokat, ismeretanyagokat tekintjük, amelyek bizonyítható információt tartalmaznak. A tényállítás olyan közlés, amely nem egyéni értékrend alapján kialakított véleményt fejez ki, hanem valamilyen, a közlő fél személyétől függetlenül létező tényt.[52] Mindezek alapján elmondható, hogy a tényállítások esetében vizsgálható az igazságtartalom, hiszen egy tényként közölt információ lehet igaz vagy hamis.
A tényállítások megítéléséhez az amerikai legfelső bíróságnak a téma szempontjából legalapvetőbb döntése vonatkozó részéhez, illetve az abban felállított - azóta sok európai állam számára alapul szolgáló - szabályhoz kell visszanyúlni. A "New York Times-szabály" azt mondja ki, hogy az állami tisztviselőknek el kell tűrniük a hivatali tevékenységükkel kapcsolatos kritikákat, még a téves állításokat tartalmazó kritikákat is, kivéve, ha a tisztviselő bizonyítja, hogy a téves állítást szándékosan - tehát az állítás valótlanságának tudtával - vagy az állítás igazságtartalmának ellenőrzését illetően súlyos gondatlanságot tanúsítva tették.[53] Ezt a szabályt az amerikai legfelső bíróság később a közszereplők más csoportjaira is alkalmazta, általánossá téve a New York Times-szabályt a közszereplőkkel kapcsolatos amerikai gyakorlatban.
A döntésben megfogalmazott szabály következtében a jogi gondolkodás részévé vált a jóhiszemű tévedéshez való jog.[54] Az amerikai legfelső bíróság kifejtette, hogy a szabad politikai vitában elkerülhetetlenül megjelennek olyan szólások, amelyek nem mozdítják elő a diskurzust, mégis feltételezhető, hogy akkor vonhatók le helyes következtetések, ha lehetőség van többféle vélemény kinyilvánítására. Így ebben a vitában helye van az olykor kíméletlen, nyers megfogalmazású, erőteljes véleményeknek is. A bíróság szerint nem veszíti el egy közlés a szólásszabadság védelmét amiatt, mert hamis tényállításokat tartalmaz, illetve amiatt, mert rágalmazást valósít meg. Nem lehet ugyanis úgy értelmezni az első alkotmánykiegészítést, hogy az kivételt enged a védelem alól valamilyen, a közlés igazságát vizsgáló teszt alapján. A bíróság tehát arra a következtetésre jutott, hogy a ténybeli tévedés és a rágalmazó tartalom együttesen sem eredményezhetik kártérítés megítélését mindaddig, amíg rosszhiszeműség - azaz a szándékos hazugság vagy a súlyos gondatlanságból fakadó tévedés - be nem bizonyosodik. A téves állítások elemi részei a szabad vitának, így ezeknek is védelemben kell részesülniük, annak érdekében, hogy a "vélemények szabad piaca" létrejöhessen és működhessen. A bíróság felhívta a figyelmet arra, hogy a szólásszabadság védelmének hiányában az emberek nem mernének az állammal szemben kritikát megfogalmazni; akkor sem, ha a mondandójukat igaznak gondolnák, illetve az valóban igaz lenne, mert attól félnének, hogy állításaik igazságát nem tudnák bizonyítani. így inkább tartózkodnának a
- 28/29 -
nyilvános vitától. Ezen elrettentő hatás megelőzése céljából az amerikai legfelső bíróság kimondta, hogy a közlést magára nézve sértőnek tekintő közszereplőnek kell bizonyítania, hogy a közlő fél szándékosan hazudott vagy súlyosan gondatlanul járt el.[55]
A tényállítások kapcsán a magyar Alkotmánybíróság - bizonyos eltérésekkel - hasonló következtetésre jutott. Az Alkotmánybíróság is elismerte, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága a tényállításokra is kiterjed - hiszen önmagában egy tény közlése is minősülhet olykor véleménynek, annak körülményei alapján -, azonban nem korlátlanul. Az Alkotmánybíróság a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban kifejtett álláspontja szerint a véleménynyilvánítás szabadsága nem terjed ki a becsületsértésre alkalmas valótlan tények közlésére a tudatosan hamis közlések esetében, illetve azon közlések esetében sem, amikor a közlő személytől a foglalkozása, hivatása szabályai szerint elvárható lett volna a tények valóságtartalmának vizsgálata, ám ő ezt a gondosságot elmulasztotta. A véleménynyilvánítás szabadsága ugyanis nem vonatkozhat a tények meghamisítására, illetve, a véleménynyilvánítási szabadság bizonyos mértékű felelősséggel gyakorolható azon személyek esetében, akik hivatásszerűen vesznek részt a közvélemény alakításában.[56] Az Alkotmánybíróság tehát - a New York Times-szabály mentén - minden esetben a véleményszabadság védelmi körén kívül esőnek tekinti a szándékos hazugságot. A téves tényállításoknál azonban az enyhe gondatlanság mércéjét alkalmazza azon személyek esetében, akik a foglalkozásuk miatt tőlük elvárható körültekintést elmulasztják. Azokról azonban, akikre a foglalkozásukat tekintve nem vonatkozik ilyen típusú körültekintést előíró szabályzat, az Alkotmánybíróság hallgat. Ez alapján úgy tűnik, hogy az utóbbiak kizárólag a tudatos hazugságért felelnek, és a téves állításaik esetében semmilyen gondosságot nem kell tanúsítaniuk. Ez azt jelentené, hogy a magyar AB még a New York Times-szabálynál is tágabb szólásszabadságot enged, hiszen ott a súlyos gondatlanság mindenki esetében figyelembe veendő. Fontos azonban, hogy a magyar AB ezt a döntést büntetőjogi szabállyal kapcsolatban hozta, vagyis a büntetőjogi szankció alól mentesülhetnek a döntés alapján az egyének, míg az USA-ban a büntetőjogi szankcionálás fel sem merül. Mégis zavaró az AB határozat szövegezése, hiszen bár valóban büntetőjogi vonatkozásban került a testület elé a probléma, a szólásszabadság gyakorlására vonatkozóan általános, az egész jogrendszerre vonatkozó megállapításokat tett.
Egy személyi kör esetében azonban a testület később világossá tette, hogy az ebbe a kategóriába tartozók kizárólag a tudatosan valótlan tényállításokért vonhatók felelősségre: a parlamenti szólásszabadság kapcsán hozott határozatában az országgyűlési képviselők mentelmi joga felfüggesztésének alkotmányos követelményeként határozta meg a testület a tudatosan valótlan közlést. Azaz, az országgyűlési képviselő mentelmi joga akkor függeszthető fel, ha a képviselő tudta, hogy az általa közszereplő politikusra vonatkozóan kifejezésre juttatott közlése lényegét tekintve valótlan. A képviselők tehát más közszereplő politikusra vonatkozó állításaik miatt kizárólag a tudatosan valótlan tényállítások közlése esetén vonhatók büntetőjogilag felelősségre; gondatlan hamis tényállításaikért nem. Ennek legfőbb indoka a politikai véleménynyilvánítás érvényesülésének biztosítása.[57]
A fent említett bizonytalanság - amely azokkal a személyekkel volt kapcsolatos, akikre nem vonatkoznak bizonyos gondosságot elváró foglalkozási szabályok, illetve nem országgyűlési képviselők - a testület egy későbbi döntésében tisztázódott. 2014-ben ugyanis az Alkotmánybíróság a polgári jogra vonatkozóan is az alkotmányos gyakorlat részévé tette a gondossági szabályt, azonban ebben a döntésében már nem él a foglalkozásbeli megkülönböztetéssel, így arra következtethetünk, hogy a polgári jogi felelősségre vonás tekintetében ez a mérce mindenkire vonatkozik.[58]
Az Emberi Jogok Európai Bírósága esetjogában is hasonló megállapításokat találunk a tényállítások kapcsán. A Bíróság is kifejezte, hogy a tények igazságtartalma vizsgálható, illetve bizonyítható.[59] Emellett a Bíróság szerint az Egyezmény által biztosított véleménynyilvánítás szabadságán túlmegy a bizonyítatlan tények becsületsértő közlése; még akkor is, ha azt közszereplővel kapcsolatban állították.[60] Azaz, a Bíróság szerint sem részesíti védelemben a szólásszabadság a tudottan hamis tények állítását, az már túlmegy a megengedhető kritika határán.[61]
A tényállítások kapcsán kérdés lehet, hogy hogyan kell megítélni az idézetet. Ez ugyanis olyan közlés, amely annak a félnek a részéről, aki valaki más szavait szó szerint idézi, tényállításnak minősül, hiszen könnyen bizonyítható, hogy az idézett személy közlése azonos volt-e az idéző által közölttel. E tekintetben a német szövetségi alkotmánybíróság Heinrich Böll alkotmányjogi panasza alapján tett megállapításokat. A híres írótól ugyanis egy, terroristák által meggyilkolt bíró temetéséről való közvetítést követő kommentárban idézett a televíziós kommentátor, arra utalva, hogy az író a terroristákkal szimpatizál. Heinrich Böll pert indított a kommentátorral és a televíziós csatornával szemben, arra hivatkozva, hogy a hiteltelen idézés miatt az ő
- 29/30 -
jóhírneve sérült. A rendesbíróságok eltérően ítélték meg a helyzetet, de végső soron a fellebbezést követően a felsőbíróság nem állapította meg Heinrich Böll személyiségi jogainak megsértését, így az író alkotmányjogi panasszal fordult a szövetségi alkotmánybírósághoz. A testület a döntés során kiemelt jelentőséget tulajdonított a kontextusnak. Az idézetet tényállításnak tekintette, mely az idézett személyt köti abban az értelemben, hogy szavainak meggyőző ereje a közéleti vitában az átlagosnál nagyobb mértékű. Így, ha az idézetet pontatlanul, félreérthetően vagy eltorzítva közlik, azzal sokkal inkább sértik az idézett személy személyiségi jogait, hiszen ezáltal mintegy önmaga ellen tanúskodik az érintett a nyilvánosság előtt. Jelen esetben ez a körülmény fokozottan igaz volt a német alkotmánybíróság szerint, ugyanis a televízió útján a közlések a lehető legközvetlenebb módon jutnak el az emberekhez. A német alkotmánybíróság az ilyen típusú, az igazságot eltúlzó idézést a hamis tényállításokkal rokonította, és kimondta, hogy az ilyen közléseket nem védi a véleménynyilvánítás szabadsága; mindezek alapján pedig Heinrich Böll alkotmányjogi panaszát megalapozottnak találta. A német alkotmánybíróság szerint akkor lett volna a szólásszabadság által védett a szóban forgó közlés, ha a kommentátor egyértelművé teszi, hogy az idézetet saját értelmezése szerint közli.[62]
Az idézetek kapcsán az EJEB szintén meghatározott bizonyos követelményeket. Egy luxemburgi újságíró, aki az erdőgazdálkodással összefüggő visszaélésekkel kapcsolatos megnyilvánulásairól volt ismert a közéletben, egy, a témáról szóló rádióműsorban idézett egy újságcikkből, melyről előre közölte, hogy az igen erős megfogalmazással él. Az idézet tartalma tulajdonképpen az volt, hogy az erdőgazdálkodásban foglalkoztatott közalkalmazottak kivétel nélkül korruptak. A rádióműsort követően a kérelmező ellen hatvanhárom erdész és erdőmérnök indított sikeresen keresetet a nemzeti bíróságok előtt, jóhírnevük megsértése miatt. Az újságírót kártérítés fizetésére kötelezték, és a perköltségeket is állnia kellett. Ezek után fordult a strasbourgi bírósághoz, arra hivatkozva, hogy a tagállami bíróságok döntései sértették az Egyezmény 10. cikkét. A Bíróság kifejtette, hogy a más személy szavait idéző közlés akkor részesül a véleménynyilvánítás szabadságának védelmében, ha az idéző szisztematikusan és formálisan elkülöníti a saját közlését attól az idézettől, amely másokat sérthet. Ebben az esetben ezek a követelmények teljesültek, hiszen az újságíró a bemutatkozása után elmondta, hogy kitől fog idézni, és arra is utalt, hogy az idézett szöveg erős megfogalmazású. Emellett egy harmadik felet is megkérdezett arról, hogy mit gondol az idézett állítás igazságtartalmáról. Az EJEB tehát - ezen érvekre támaszkodva - megállapította az Egyezmény megsértését.[63]
Értékítélet. Az értékítélet az egyén saját véleménye, amelyet az őt ért hatások, impulzusok, illetve a személyiségjegyei és tulajdonságai alapján a hatásokhoz és impulzusokhoz való viszonyulása alapján alakít ki. Az értékítélet tehát teljes mértékben az egyén személyiségéhez kapcsolódik; mondhatni, ízlés dolga. Éppen ezért az értékítéletek igazságtartalma nem vizsgálható észszerű keretek között. A közszereplőkkel kapcsolatos értékítéletek széles körben élvezik a szólásszabadság védelmét.
Az amerikai legfelső bíróság Hustler kontra Falwell-esetben hozott döntése jól illusztrálja, hogy az USA-ban az értékítéletek csaknem korlátlanul az első alkotmánykiegészítés oltalma alatt állnak. A Hustler című, provokatív pornográf magazin Jerry Falwellről, a közismert - politikai ambícióiról is ismert - tiszteletesről egy Campari-reklámnak álcázott, szatirikus "interjút" közölt. Egyértelmű volt, hogy az interjú valójában nem a tiszteletes részvételével készült, hanem őt figurázza ki. A "Jerry Falwell élete első alkalmáról mesél" című interjúban a tiszteletes az anyjával való vérfertőző közösülésről számolt be, amely egy rozoga árnyékszéken esett meg, és amelynek során mindketten ittas állapotban voltak. Az interjú mellett egy rajz is ábrázolta az esetet. A lap alján jelezték, hogy paródiáról van szó, nem kell komolyan venni. Az újság kiadója, Larry Flynt elmondása alapján a karikatúra célja az volt, hogy felhívja a figyelmet Falwell álszent jellemére. Jerry Falwell nem értékelte a humort, így keresetet indított a magazin ellen, arra hivatkozva, hogy a közlés rágalmazást valósít meg, a magánélethez való jogot sérti, és arra irányul, hogy érzelmi sérelmet okozzon neki. Főként ezen utóbbi érve miatt döntöttek tagállami szinten a bíróságok Falwell javára, kártérítést ítélt meg neki. Fontos körülmény, hogy a tagállami bíróságok minden fokon véleménynek minősítették a közlést, hiszen senki sem gondolhatta megalapozottan, hogy a valóságnak megfelelő tényközlésről lenne szó. Az elmarasztaló döntések indoka inkább az volt, hogy ez a közlés olyan mértékben felháborító és gyalázatos, hogy valóban alkalmas volt arra, hogy Jerry Falwellt érzelmi megpróbáltatásnak tegye ki. Tagállami szinten arra jutottak a bíróságok, hogy az olyan közléseket, amelyek szándé-
- 30/31 -
kosan okoznak érzelmi károkat, illetve egy személy hírnevének rontását célozzák, nem védi az első alkotmánykiegészítés.[64]
Az amerikai szövetségi legfelső bíróság azonban másképp döntött. A bíróság érvelése szerint az eszmék és vélemények szabad áramlásának védelme a közügyek megvitatása érdekében és az egyéni szabadság szempontjából is kiemelkedően fontos. Egy politikai paródia - amelynek állításait senki sem értelmezheti észszerűen úgy, hogy azok a valóságnak megfelelő tények volnának - a védett vélemények körébe tartozik. Az, hogy egy közszereplőnek ez érzelmileg sértő lehet, illetve az, hogy a paródia kifejezetten megbotránkoztató, nem elegendő indok arra, hogy kikerüljön a szólásszabadság védelme alól - még akkor sem, ha a közlő szándéka kifejezetten az érzelmi sérelem okozása volt.[65] A bíróság tehát ebben a döntésében éles határvonalat húzott a közszereplőkkel kapcsolatban megfogalmazott tények és vélemények közé. Megerősítette, hogy előbbiekre a New York Times-szabályt kell alkalmazni, utóbbiakról pedig azt állapította meg, hogy azok rendkívül széles körében élvezik a véleménynyilvánítás szabadságát.
A már említett Lüth-ítéletben a német szövetségi alkotmánybíróság előtt Erich Lüth arra hivatkozott, hogy az ő bojkottfelhívása értékítélet volt, így tehát alapjogsérelem érte azáltal, hogy a polgári bíróságok eltiltották a bojkottra való felhívástól, illetve kártérítés megfizetésére kötelezték. A német alkotmánybíróság kifejezte, hogy az egyének joga ahhoz, hogy kifejezzék véleményüket, a személyiség legközvetlenebb kifejezése egy társadalomban, így a véleménynyilvánítás szabadsága az egyik legfontosabb alapjog. Emellett egy szabad demokratikus állam lényegi eleme a vélemények ütközése az intellektuális vitában. Az alkotmánybíróság is értékítéletnek tekintette Lüth bojkottfelhívását, és megállapította, hogy - a tényállításokkal szemben - az értékítéletek igaz vagy hamis volta nem bizonyítható. A testület kifejtette, hogy a szólásszabadság nem pusztán azt jelenti, hogy az egyén kifejezheti a véleményét mások előtt, miközben a kifejezett véleményének hatására, netán másokat meggyőző erejére már nem terjed ki a védelem. Az Alkotmánybíróság szerint értelmetlen volna a szólásszabadság védelmi körének ilyen értelmezése. A vélemény célja ugyanis éppen az, hogy másokra intellektuális hatást gyakoroljon, így a véleménynyilvánítás szabadsága az egyén értékítéletét a másokra gyakorolt hatásával együtt védi. Emellett, ha az emberek úgy érzik, hogy a véleményük nem befolyásolhatja a közügyek megvitatásának alakulását, és nem tudnak részt venni a közvélemény formálásában, akkor a lényegi eleme vész el a szabad vitának.[66] Fontos, hogy a német alkotmánybíróság is hangsúlyozta, hogy az emberi méltóság és a véleménynyilvánítás szabadsága közötti egyensúly megteremtésére mindig az adott eset összes körülményeit tekintve kell törekedni.
Hasonló érvelés alapján szintén értékítéletnek, illetve a szólásszabadság által védett kifejezésnek találta a német alkotmánybíróság azt a megnyilvánulást, amely a bajor miniszterelnököt a "kényszerdemokrata" politikus mintapéldányaként mutatta be. Egy 1987-ben megjelent könyv - melynek szerzője a náci múlttal kapcsolatban többször publikált, illetve nyilatkozott televíziós műsorban - a nyolcvanas évek német politikai életéről számolt be, és kifejezte abbéli aggodalmát, hogy sok választott képviselő csak úgy tesz, mintha a demokratikus értékek elkötelezettje lenne, de valójában nem az. Őket nevezte "kényszer-demokraták"-nak. A Stern magazin 1987-ben interjút közölt a szerzővel, aki a "kényszerdemokraták"-kal kapcsolatos kérdése adott válaszában Franz Josef Strausst, a bajor miniszterelnököt nevezte meg a típus tökéletes megszemélyesítőjeként. A polgári bíróságok megállapították a személyiségijog-sértést Strauss vonatkozásában. E döntéseket találta a fenti érvelés alapján - a közléseket értékítéletnek minősítve - alaptörvény-ellenesek a német alkotmánybíróság.[67] Hangsúlyozni kell azonban, hogy a német alkotmánybíróság mindkét esetben figyelemmel volt arra is, hogy az értékítéletek célja nem más méltóságának megsértése volt, hanem hozzájárulás a közügyek terén folyó vitához.
A magyar Alkotmánybíróság gyakorlatában is megjelenik a közszereplőkre vonatkozó, értékítéleteket kifejező véleménynyilvánítások széles körű védelme. A magyar testület is élesen elválasztja az értékítéletek megítélését a tényállításokétól. Az Alkotmánybíróság 1994-es határozatában kifejtette, hogy alkotmányosan nem büntethető a hatóság, hivatalos személy vagy közszereplő politikus becsületének csorbítására alkalmas értékítélet.[68] Az értékítéletekkel kapcsolatban általánosságban azt fejezte ki az Alkotmánybíróság, hogy azokra minden esetben kiterjed a véleménynyilvánítás szabadsága, azonban az emberi méltóság, a becsület, illetve a jóhírnév védelme külső korlátot jelenthet. Azok az értékítéletek azonban, amelyek a közügyekre vonatkozóan foglalnak állást, fokozott alkotmányos védelemben részesülnek, még akkor is, ha túlzóak vagy felfokozottak. Az ugyanis, hogy az állampolgárok bírálhassák az állami és önkormányzati szervek működését, tevékenységét, illetve a hivatalos személyeket - akár becsületsértő értékítéletek formájában is -, a demokrácia lényegi eleme.[69] A testület az országgyűlési képviselők szólásszabadságával foglalkozó döntésében is
- 31/32 -
arra a következtetésre jutott, hogy az országgyűlési képviselő képviselőtársát, más közhatalmat gyakorló személyt vagy közszereplő politikust érintő, a közügyek megvitatásával kapcsolatos értékítéletet kifejező véleménynyilvánítására minden esetben kiterjed a képviselői felelősségmentesség.[70] Mindezeket megerősítve, az Alkotmánybíróság 2014-es határozatában megállapította, hogy főszabály szerint az értékítéletet kifejező véleménynyilvánítás a polgári jogi felelősségre vonást sem alapozhatja meg.[71] A testület minden esetben hangsúlyozta azonban a közügyek megvitatásához való érdek fontosságát az értékítéletek széles körű védelme tekintetében. Azt is kifejezte, hogy azok az értékítéletek nem részesülnek védelemben, amelyek az emberi méltósághoz való jog korlátozhatatlan aspektusát sértik.[72]
A magyar Alkotmánybíróság eddig bemutatott döntéseiben a testület minden esetben absztrakt módon értelmezte az elé kerülő jogszabályokat a vonatozó alapjogokkal kapcsolatban. 2014-ben azonban a testület két alkalommal - valódi alkotmányjogi panasz hatáskörében eljárva - vizsgálta a téma szempontjából lényeges, konkrét esetek alapján hozott rendesbírósági ítéletek alkotmányosságát. Összességében mégis azt lehet megállapítani, hogy az értékítéletek kapcsán bármennyire is következetesnek tűnik a testület az elvi döntésekben, a konkrét esetekben ingadozó a gyakorlata.
Az egyik esetben Siklós város polgármesterét bírálta egy helyi lapban megjelent publicisztika, mely arról számolt be, hogy a polgármester a siklósiak pénzét magáncéljaira használja fel, a városra vonatkozóan pedig a korábbiak mellett további pénzügyi megszorításokat helyezett kilátásba. Az újságcikk megjelenését követő büntetőeljárás során eljáró bíróságok mindkét fokon valótlan tényállításnak találták a közléseket, és a szerzőt rágalmazás vétsége miatt elítélték. A törvényszék ítéletével szemben fordult az indítványozó alkotmányjogi panasszal az Alkotmánybírósághoz, és kérte annak megsemmisítését, arra hivatkozva, hogy az ő közügyekkel kapcsolatos közlése értékítélet volt, így a büntetőjogi szankció kiszabása sérti a véleménynyilvánítási szabadságát. Az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy bár a rendesbíróságok figyelemmel voltak az ügy alkotmányjogi aspektusaira, tévesen sorolták az adott közlést a tényállítások kategóriájába. A testület kifejezte, hogy a közlés tárgyára, kontextusára, megjelenésének módjára, körülményeire és aktualitására figyelemmel kell megállapítani, hogy az melyik kategóriába tartozik. Ez alapján a konkrét esetben egy helyi közéleti lapban megjelenő publicisztika a közhatalmat gyakorló polgármester vagyongazdálkodását a városi költségvetés elfogadásával összefüggésben bírálta, tehát értékítéletnek minősült.[73] Így a testület megállapította a sérelmezett bírói döntés alaptörvény-ellenességét, és megsemmisítette azt.
Másképp döntött azonban az AB, amikor egy polgári jogi esetben alkalmazhatta volna az általa absztrakt alkotmányértelmezés során kimunkált szabályt. Elutasította ugyanis azt az alkotmányjogi panaszt, amely a Kúria azon végzését támadta, mely jóváhagyta egy politikai reklámfilm közlésének tiltását. A kampányfilmben Magyarország hivatalban lévő, valamint egy korábbi miniszterelnökének hangján szólal meg egy egyenruhás majomfigura. A humor eszközével való ábrázolás tehát egyértelműen a két személyre mint politikusra vonatkozott, nem magánszemélyként bírálta őket. A reklámfilmet készítő párt képviselője alkotmányjogi panaszában arra hivatkozott, hogy a Kúria döntése sérti az Alaptörvény IX. cikkét. Indítványában kifejtette, hogy az érintett személyek a 2014-es választáson is jelöltként indultak, így olyan közszereplők, akiknek a tűrési kötelességük rendkívül széles körű. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a reklámfilm a humor eszközével élve azt próbálta érzékeltetni, hogy a két politikus megbízhatatlan és komolytalan. Az Alkotmánybíróság a 7/2014. (III. 7.) AB határozatban kimondott elvi tételeket felidézte, ám ezek mérlegelése után arra a konklúzióra jutott, hogy az emberi méltóságot súlyosan sérti az emberek megalázó módon való dehumanizálása, így ezt a közlést nem találta a véleményszabadság védelmére érdemesnek. Ez esetben a testület abban a helyzetben volt, hogy megerősíthette volna az értékítéletekre vonatkozó, a szólásszabadságot széles körben megengedő attitűdjét a polgári jogi viszonyokban is. Ezt nem tette meg, és a konkrét esetet a szólást inkább korlátozó hozzáállással kezelte. Amikor tehát egy konkrét politikai véleménynyilvánítás esetében kellett döntenie, nem alkalmazta következetesen a 7/2014. (III. 7.) AB határozatban absztrakt módon megállapított védelmi szintet.[74]
Az Emberi Jogok Európai Bírósága is megkülönböztette a tényállításoktól az értékítéleteket, és arra a megállapításra jutott, hogy az utóbbiak igazságtartalma nem vizsgálható; azok bizonyíthatósága lehetetlen elvárás volna, és sértené a véleménynyilvánítás szabadságát.[75] A Bíróság az értékítéletek esetében a magasabb szintű védelem megállapítása során arra is figyelemmel van, hogy a közlés a közügyek terén való megnyilvánulás volt-e, hiszen ezek élvezik a legkiemeltebb védelmet.[76] Azt is leszögezte a Bíróság azonban, hogy az indokolatlanul rosszindulatú, a jóhírnév megsértését célzó sértések már kívül eshetnek a véleménynyilvánítás szabadságának oltalmán.[77]
- 32/33 -
A Bíróságnak egy Szlovákia ellen benyújtott kérelem elbírálásakor a fent ismertetett Hustler kontra Falwell esetet bemutató, The People vs. Larry Flynt című film és annak plakátja kapcsán Szlovákiában kibontakozott vitában kinyilvánított közlésekről kellett eldöntenie, hogy azok a 10. cikk védelme alá tartoznak-e. Az eset iróniája, hogy a szlovák ügyben szereplő felek és a film szereplői - azaz az eredeti, amerikai ügyben félként részt vevő személyek - között párhuzamok vonhatók. Milos Forman filmjének szlovákiai bemutatása, illetve a katolikus vallás szimbolikáját provokatív módon használó filmplakát ellen ugyanis Jan Sokol katolikus püspök - egy közszereplő - a nyilvánosság előtt szót emelt. Erre válaszul az újságíró és filmkritikus Martin Klein a püspököt szatirikus módon bíráló újságcikket publikált egy értelmiséget célzó, országos hetilapban. A nemzeti bíróságok vallási közösség tagjának megsértése miatt elítélték az újságírót, és büntetőjogi szankciót szabtak ki. Ezt kifogásolva fordult Klein az EJEB-hez, arra hivatkozva, hogy a hazai bírósági döntések sértették a 10. cikkben biztosított véleménynyilvánítás szabadságához való jogát. A Bíróság megállapította, hogy a cikk a szlovákiai egyház legfőbb képviselőjének bírálatát valósította meg, a püspökre vonatkozó véleményét fejezte ki, és nem sértette a vallás gyakorlóit jogaikban.[78] A Bíróság tehát megállapította, hogy a kérelmező elítélése sértette a kérelmező 10. cikkben biztosított véleménynyilvánítási szabadságát. Látható tehát, hogy a bíráló újságcikket a Bíróság egyértelműen az értékítéletek közé sorolta, és az fel sem merült a Bíróság előtt, hogy egy ilyen típusú, szatirikus megnyilvánulás egy közszereplővel szemben ne lenne a szólásszabadság által védett közlés. A Bíróság tehát a közszereplőkkel kapcsolatos, ironikus kritikákat az értékítéletek kategóriájába sorolja.[79]
Tényeken alapuló értékítélet. Az eddigiek alapján úgy tűnhet, hogy a közlésekről viszonylag egyszerűen eldönthető, hogy tényállításról vagy értékítéletről van szó. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy bizonyos megnyilvánulások esetén kifejezetten nehéz az erről való döntés. E felismerés alapján alakította ki az Emberi Jogok Európai Bírósága a tényeken alapuló értékítélet kategóriáját.[80] Ez a kategória mutatja, hogy az elhatárolás nem egyszerű, hiszen az individuális vélemény is a minket körülvevő világból érkező információk - olykor tények, tényadatok - alapján alakul ki. A tényeken alapuló értékítéletek a Bíróság gyakorlata alapján általában a véleménynyilvánítás szabadságának védelmét élvezik. A szólásszabadságba való beavatkozás arányosságáról való döntés során a Bíróság esetjogában kiemelt jelentősége van annak, hogy az értékítélet rendelkezett-e ténybeli alappal. Az elégséges ténybeli alap nélküli, túlzó értékítéletekkel szemben ugyanis az állami beavatkozás arányosnak tekinthető. A Bíróság álláspontja ugyanis az, hogy még az értékítélet is lehet túlzó, ha semmilyen tényalap nem támasztja alá.[81] Az értékítéletek és az azok alapjául szolgáló tények közötti szükséges kapcsolat azonban esetről esetre eltérő lehet, az egyedi körülmények miatt.[82] Elegendő ténybeli alappal rendelkezőnek minősítette például a Bíróság azt az értékítéletet, amely egy bírói döntésen és néhány újságcikken alapult.[83] Előfordult, hogy az értékítélet kielégítő ténybeli alapjának ítélte, hogy az információ a közéletben valamilyen formában már megjelent, nyilvános volt.[84] Szintén elegendő ténybeli alapnak tekintette a Bíróság egy magyar történelmi személyiséggel kapcsolatos újságcikkek hangvételét ahhoz, hogy a cikkek írójának politikai és világnézeti hovatartozásáról véleményt lehessen alkotni.[85] Ez alapján is belátható, hogy a Bíróság nem azt várja el, hogy az értékítéletek pontos tényalapját - illetve annak igazságát - a közlő fél bizonyítsa. Az ugyanis aránytalan terhet jelentene az értékítélet jóhiszemű kifejezője számára, ha közlése előtt olyan mértékű utánajárást várnának el tőle a tényalappal kapcsolatban, hogy az utánajárás eredményeként később egyértelmű bizonyítékot tudjon felmutatni a közlése ténybeli alapjának igazságáról.[86]
Mindezen esetek mutatják, hogy az, hogy a bíróság egy közlést melyik kategóriába sorol, meghatározó jelentőséggel bír a döntés kimenetelét illetően, hiszen a kategóriának kiemelkedő szerepe van abban, hogy egy közszereplőnek milyen mértékben kell az adott megnyilvánulást tolerálnia.
A tényállítások esetében tehát a következő megfontolásokat kell figyelembe venni. A New York Times-szabály alapján - a különböző államokban kialakult gyakorlatból - arra következtethetünk, hogy a közszereplőkkel kapcsolatos valós tényállítások minden esetben élvezik a szólásszabadság védelmét. A hamis tényállításoknál szükséges a közlő fél szándéka, tudata szerinti megkülönböztetés. Ez alapján a tudatos hazugságok, illetve a bizonyos mértékben gondatlanul állított valótlanságok nem tartoznak a szólásszabadság védelmi körébe, a szabad szólás tehát nem biztosítja a jogot ahhoz, hogy egy másik egyént rosszhiszeműen megsértsünk. Az ilyen szólások észszerűen nem volnának igazolhatóak. Egyrészt a közszereplőkre nézve sértő, szándékos hazugságok nem
- 33/34 -
mozdítják elő a közéleti diskurzust, illetve az igazság kiderülését.[87] Másrészt az egyén önkifejezésével sem támaszthatóak alá, hiszen az önkifejezés feltétele, hogy az egyén őszintén azonosuljon az állításával, ami egy olyan állítás esetében, amelyről tudja, hogy nem igaz, eleve lehetetlen.[88] A gondatlan hamis tényállítások hasonló okok miatt nem védettek, hiszen az egyénektől elvárható némi körültekintés a szólásszabadságuk gyakorlása során. A gondatlansági mérce más-más mértékben jelenik meg a bíróságok gyakorlatában. Az idézetek esetében az tapasztalható, hogy attól, hogy azok szó szerint valakinek a megnyilvánulását közvetítik - azaz, a valós tényállításokkal rokoníthatók -, nem élveznek korlátlan védelmet. Az idézetek kapcsán a bíróságok nagy hangsúlyt fektetnek a kontextusra. Kiemelt körülmény az, hogy egyértelműen elválasztható legyen az idéző és az idézett személy közlése, illetve az, hogy kiderüljön a szövegkörnyezetből az is, hogy milyen értelmezésben, minek a szemléltetésére használja az idéző az idézetet.
Az értékítéletek kapcsán a leginkább megengedő a bírói gyakorlat. Összességében alkotmányos alapelvvé vált, hogy a közügyekkel kapcsolatos, a közszereplőkre vonatkozó értékítéletek akkor is élvezik a szólásszabadság védelmét, ha bántóak. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez sohasem jelenti azt, hogy azokra az értékítéletekre is vonatkozik a szólásszabadság védelme, amelyek célja egy személy puszta megalázása, megsértése, illetve azokra, amelyek annyira megalázóak és becsmérlőek, hogy az egyén emberi méltóságának korlátozhatatlan magját sértik.
A tényeken alapuló értékítélet kategóriája alkalmas arra, hogy pontosabb támpontot szolgáltasson az eljáró bíróságok számára. A fentiek alapján úgy tűnhet, hogy azzal, hogy az EJEB létrehozta ezt a kategóriát, tulajdonképpen szűkebben értelmezi a szólásszabadság védelmi körét, mint - az értékítéleteknek csaknem korlátlan védelmet biztosító - bizonyos állami bíróságok. Azt gondolom azonban, hogy valójában nem ez a helyzet. Az EJEB ugyanis mindig egyéni kérelemre jár el, azaz ezekben az esetekben a tagállami bíróságok ítéletei alapján vizsgálódik. A tényeken alapuló értékítéletek kategóriájának kialakítása pedig éppen amiatt lehetett indokolt, hogy a nemzeti bíróságok ezeket a közléseket folyamatosan a tényállítások körébe sorolták, korlátozva ezzel a véleménynyilvánítás szabadságát. Ezekben az esetekben az EJEB rendre megállapítja az Egyezmény 10. cikkének sérelmét, mert úgy ítéli meg, hogy a tényeken alapuló értékítéletek a véleménynyilvánítás szabadsága által oltalmazott közlések. Kérdés azonban, hogy ez a gyakorlat milyen hatással lesz az egyes államok nemzeti bírósági gyakorlatára.
A közszereplőkre vonatkozó közlések közötti különbségtétel jelentősége tehát óriási - azzal együtt, hogy a közlés jellegének egyéb, fent említett jellemzői és körülményei is döntőek lehetnek.
Látható, hogy a bíróságok gyakorlatában vannak közös standardok, amelyek közös alkotmányos elveken alapulnak, azonban alkalmazásuk sokkal kifinomultabb mérlegelést igényel annál, mint ahogyan első ránézésre látszik. A részletek pontos elemzése és az eltérő körülmények értékelése segíthet a bírói mérlegelés során az alapjogok közötti egyensúly megteremtésében. Nem kevesebb múlik ezen, mint hogy egy államban meg tudjon valósulni a demokratikus értékek mentén a közéleti vita és az egyének szabadsága; úgy, hogy közben a közfigyelem centrumában lévő személyek méltósága indokolatlanul, aránytalanul ne sérüljön.
Nem vitás, hogy ez a fajta szabadság sok kellemetlen, értéktelen, netán silány szólást is magával hoz. Ez az ára azonban annak, hogy teret kaphassanak azok a közlések is, melyek a közösségi ügyek demokratikus intézéséhez szükségesek, és azok is, amelyek az egyén számára jelentősek. Azért pedig, hogy ennek olykor vannak negatív velejárói, nem a szabadságot kell hibáztatni.
Arra a kérdésre, hogy mit várhat egy demokratikus társadalom a jogbiztonságot megteremteni és fenntartani kívánó bíróságaitól, a következő megfontolások adhatják meg a választ. A társadalom mindenekelőtt azt várhatja, hogy a bíróságok a szólás- és sajtószabadság érvényesülése kapcsán nyitottak és inkább megengedőek, mint korlátozóak legyenek. Emellett az is fontos, hogy a bemutatott szempontok szerinti különbségeket a bíróságok minden esetben lépésről lépésre mérlegeljék, és döntésüket kellő részletességgel - mindezen pontokban érvekkel alátámasztva - indokolják. Előremutató lehet, ha a közszereplők csoportjai közötti különbségeket figyelembe veszik, és azon érvek tekintetében bírálják el az esetet, amelyek a közszereplők adott csoportja esetében alátámasztják a szélesebb körű bírálat alkotmányosságát.
- 34/35 -
A közlések közötti differenciálásnál pedig az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatában kimunkált kategória, a tényeken alapuló értékítélet és az ahhoz kapcsolódó strasbourgi mérce alkalmazása lehet harmonizáló hatással a bíróságok gyakorlatára.
Ha mindez megvalósul, végső soron a következetességre törekvés volna kívánatos. Azaz, hogy a bíróságok mindezeket a szempontokat a későbbi döntéseikben is megfontolják, és az analóg esetekben ugyanolyan elvek alapján döntsenek, a hasonló körülményeket hasonló módon értékeljék, eltérő körülmények esetén pedig megfelelő körültekintéssel gyakorolják a mérlegelés során a megkülönböztetés művészetét. ■
JEGYZETEK
[1] A vizsgálat tárgya tehát kizárólag a szólás- és sajtószabadság, valamint a közszereplők emberi méltósága közötti alapjogi konfliktus; a közszereplők magántitkainak nyilvánosságra hozásával, azaz a magánélethez való jog és az információszabadság közszereplőkkel kapcsolatos kérdéseivel nem foglalkozom.
[2] További, lényeges szempont, hogy a felek közül a bírósági eljárás során kinek mit kell bizonyítania. Az, hogy melyik félre esik a bizonyítási teher, perdöntő is lehet, hiszen amennyiben a fél bizonyítási kísérlete sikertelen, elveszíti a pert. A tanulmányban azonban ezen eljárásjogi kérdés elemzésével nem foglalkozom.
[3] New York Times v. Sullivan, 376 U.S. 254 (1964).
[4] 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 219237.
[5] Lingens Ausztria elleni ügye, no. 9815/82, July 8, 1986.
[6] Feldek Szlovákia elleni ügye, no. 29032/95, July 12, 2001.
[7] Oberschlick Ausztria elleni ügye (No. 2.), no. 20834/92, July 1, 1997.
[8] Perna Olaszország elleni ügye, no. 48898/99, May 6, 2003.
[9] Az Egyezmény 10. cikk 2. bekezdésének szövege szerint a szólásszabadság korlátozható a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása érdekében ("for maintaining the authority and impartiality of judiciary").
[10] De Haas és Gijsels Belgium elleni ügye, no. 19983/92, February 24, 1997, § 37.
[11] A közelmúltban a magyar legfelső bírói fórum elnöke mégis talált módot arra, hogy a bíróságokat és a bírákat ért kritikákra a nyilvánosság eszközével élve, sajtóközleményben válaszoljon. A közlemény a Kúria honlapján olvasható: http://lb.hu/hu/sajto/kuria-elnokenek-kozlemenye (2016. február 1.) Magyarországon ez nem példa nélküli eset, korábban is előfordult, hogy a legfőbb bírói fórum elnöke a nyilvánosság előtt szót emelt a bíróságok ítélkezési tevékenységének védelmében. Lásd: Tóth Gábor Attila: Életfogytig szabadláb, Alkotmányjogi Karcolatok, Élet és Irodalom, Budapest, 2012, 92. Lomnici Zoltán 2006-ban az Alkotmánybírósághoz is fordult, absztrakt alkotmányértelmezést kérve többek között abban a kérdésben, hogy alkotmányosan mennyivel tágabb a véleménynyilvánítás szabadsága a közhatalom gyakorlóival - köztük a bíróságokkal - szemben. Az indítvány szövegét lásd: Lomnici Zoltán: A Legfelsőbb Bíróság elnökének alkotmánybírósági indítványa, Fundamentum, 2006/3, 94-98. Az indítvány kritikáját lásd: Fleck Zoltán: Egy indítvány szándékai, Fundamentum, 2006/3, 99-104. Az Alkotmánybíróság az indítványt visszautasította, mivel az nem felelt meg az absztrakt alkotmányértelmezésre vonatkozó indítvány "konkrét alkotmányjogi kérdés" megléte követelménynek. 538/B/2006. AB végzés, ABH 2009, 2876-2890.
[12] Lásd például: Sunday Times Egyesült Királyság elleni ügye, no. 6538/74, November 6, 1980, § 54.
[13] Tóth (11. vj.) 92-93. Ezt támasztja alá az is, hogy a Bíróság egy korábbi döntésében egy bírói tanács laikus tagjaival kapcsolatos esetben is hasonlóan érvelt, mivel az eljárás során a laikusok is bírói funkciót töltenek be. Barfod Dánia elleni ügye, no. 11508/85, February 22, 1989.
[14] Korábban, a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban a testület nem tett efféle distinkciót. Ezzel kapcsolatban Sólyom László úgy fogalmazott, hogy a döntés e tekintetben védtelenül hagyta a bíróságokat. Ennek indokaként a szerző az absztrakt normakontroll hatáskör korlátait jelölte meg, amit úgy igyekezett kiküszöbölni az Alkotmánybíróság, hogy a bíróságokat a konkrét eset sajátosságainak figyelembevételére orientálta. Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon, Osiris, Budapest, 2001, 482.
[15] 7/2014. (III. 7.) AB határozat, Indokolás [32], [58], [61], ABH 2014. március 13., 230-251.
[16] Kis János: Illusztráció az ügynökügyhöz, Egy másik olvasat, In: Kis János: Az összetorlódott idő, Politikai írások, 1992-2013, Kalligram, Pozsony, 2013, 381.
[17] Hustler Magazine, Inc. v. Falwell, 485 U.S. 46 (1988).
[18] BVerfGE 7, 198 (1958).
[19] Az akkori német társadalomban a közéleti vita különböző álláspontjairól és ezek megjelenéséről a német alkotmánybíróság gyakorlatában lásd részletesebben: Peter E. Quint: A Return to Lüth, Roger Williams University Law Review, Vol. 16. No. 73. (2011) 73-85.
[20] Karsai Magyarország elleni ügye, no. 5380/07, December 1, 2009. Ez esetben az ügyben érintett mindkét fél
- 35/36 -
- Karsai László történész és Török Bálint újságíró - egyaránt ebbe a kategóriába tartozik.
[21] Ebbe a kategóriába sorolták, és közszereplőnek tekintették a hazai bíróságok első és másodfokon is Fábry Sándort, aki 2006-ban elveszítette a személyiségi jogi pert a vele szemben bíráló véleményt megfogalmazó György Péterrel szemben; lásd: http://www.hclu.hu/szolasszabadsag/fabry-sandor-vs-gyorgy-petergyozott-velemeny-szabadsaga
[22] Von Hannover Németország elleni ügye (No. 1), no. 59320/00, June 24, 2004; Von Hannover Németország elleni ügye (No. 2), no. 40660/08 and 60641//08, February 7, 2012.
[23] Bieber Ivóna: Von Hannover Németország elleni ügye (2), Fundamentum, 2012/3, 118.
[24] Egyértelműen ebbe a csoportba sorolta a Lordok Háza Michael Douglast és Catherine-Zeta Johnst az esküvői képeik megjelenésével kapcsolatos, két újság közötti jogvitában. Douglas and another and others v. Hello! Ltd, House of Lords, May 2 [2007] UKHL21.
[25] Vannak olyan személyek, akik nem saját elhatározásukból válnak híressé, nem önként lépnek a nyilvánosság elé. Ilyen például egy baleset vagy katasztrófa túlélője, de ide taroznak azok is, akik bűncselekmény elkövetése által lettek híresek. Ez a személyi kör nem tartozik a tanulmány vizsgálódási körébe.
[26] Ezek a kategóriák megjelennek a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatában is. 36/1994. (VI. 24.) AB határozat 228-229; 7/2014. (III. 7.) AB határozat, Indokolás [17], 233.
[27] Gertz v. Robert Welch, Inc., 418 U.S. 323 (1974).
[28] Ez az érvelés nem idegen a magyar joggyakorlatban, hiszen a legfelső bírói fórum 2012-ben jogegységi határozatot adott ki (1/2012. számú BKMPJE határozat, http://www.lb.hu/hu/joghat/12012-szamu-bkmpje-hatarozat) a következő tartalommal: "A nyilvános helyen vagy közterületen szolgálati kötelezettséget teljesítő vagy munkát végző személy e tevékenységének ellátása során nem minősül közszereplőnek, ezért a személyt beazonosítható módon, egyediesítetten ábrázoló képmás vagy hangfelvétel nyilvánosságra hozatalához szükséges a hozzájárulása" Tekintve, hogy ez a jogforrás a bíróságok ítélkezési tevékenységének egységességét célozza, és a bíróságokra kötelező, nem meglepő a rendesbírósági döntés a rendőrök képmásával kapcsolatosan.
[29] 28/2014. (IX. 29.) AB határozat, ABH 2014. október 3., 1288-1296.
[31] Lásd: Orbán Gáspár levelet írt a 444-nek: Ne közöljenek velem foglalkozó cikket, 444.hu, 2014. július 15., http://444.hu/2014/07/15/orban-gaspar-levelet-irt-a-444-nek-ne-kozoljenek-velem-foglalkozo-cikket/
[32] Ezekről összefoglalóan lásd: Orbán Gáspár nem közszereplő, de mindenütt szerepel, NOL.hu, 2014. július 16., http://nol.hu/belfold/orban-gaspar-nem-kozszereplo-de-mindenutt-szerepel-1474531
[33] Az általam bemutatott csoportosítást vö. Szabó Máté Dániel: Nyilvános magánszféra - Hol a határ? In: Dezső Márta - Kukorelli István (szerk.): Ünnepi kötet Sári János egyetemi tanár 70. születésnapja tiszteletére, Rejtjel, Budapest, 2008, 331-337.
[34] Frederick Schauer nyomán - de Schauerhez képest erőteljesebb állítással - Koltay András érvel így. Lásd: Koltay András: A szólásszabadság alapvonalai - magyar, angol, amerikai és európai összehasonlításban, Századvég, Budapest, 2009, 381.
[35] Azon gondolatmenet alapján, hogy a szólásszabadság különböző igazolásai közül a konkrét esetekben nem mindegyik - illetve, leginkább csak az egyik - alkalmazható, Frederick Schauer úgy foglal állást, hogy a közhatalmat nem gyakorló közszereplőkkel kapcsolatos véleményeknek kevésbé védetteknek kellene lennie, mint a közhatalmat gyakorlókkal kapcsolatos közléseknek. A szerző bírálja az amerikai gyakorlatot, amely egyaránt a New York Times-szabályt alkalmazza egy közhatalmat gyakorlóra és egy színészre. Frederick Schauer: Public Figures, William & Mary Law Review, Vol. 25. No. 5. (1984) 930-934.
[36] Alexander Meiklejohn az önkormányzás megvalósulásának nélkülözhetetlen eszközeként tekint a szólásszabadságra, mely a szabad közéleti vitát segíti elő. A szólásszabadság célja az, hogy a politikai közösség minden szavazópolgárának a lehető legszélesebb körben biztosítsa a lehetőséget arra, hogy megértse azokat a problémákat, amelyeket az önmagát kormányzó társadalomnak meg kell oldania. Alexander Meiklejohn: Free Speech and Its Relation to Self-Government, Harper & Brothers Publishers, New York, 1948.
[37] Kis János: Népszuverenitás, Fundamentum, 2006/2, 21-22. Fontos, hogy a szerző szerint "csak az az állam lehet legitim, ahol minden hatalom alulról felfelé irányuló delegálásból származik, ahol a delegáló a hatalomnak alávetett személyek összessége, és ahol a delegálási döntésekben az összesség minden tagja egyenlőként vehet részt". Uo. 37.
[38] Meiklejohn (36. vj.) 91.
[39] John Stuart Mill: A szabadságról, Kriterion, Bukarest, 1983, 71. [Fordította: Pap Mária.]
[40] A szólásszabadság instrumentális elméleti igazolásainak atyjai az igazság keresése miatt tartották elengedhetetlennek a szabad vitát. Akkor derülhet ugyanis ki leginkább az igazság, ha a vélemények piacán mindenféle nézet megküzdhet egymással. Lásd: John Mil-
- 36/37 -
ton: Areopagitica, In: John Milton: Az angol forradalom tükre, Gondolat, Budapest, 1975, 71-86; Mill (39. vj.) 63-130; Abrams v. United States, 250 U.S. (1919) Oliver Wendell Holmes különvéleménye.
[41] Ronald Dworkin: Sovereign Virtue, The Theory and Practice of Equality, Harvard University Press, Cambridge-Massachusetrs, 2002, 364-365.
[42] Dworkin (41. vj.) 364.
[43] A magyar közéletben azonban erre is találunk közelmúltbeli ellenpéldát, amikor is egy közismert magyar énekes, Kovács Ákos egy televíziós interjúban egy aktuális társadalmi kérdésben, nevezetesen a nők és férfiak társadalomban betöltött szerepének alakulására vonatkozóan foglalt állást. (Lásd: Kovács Ákos: A nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak, Mandiner, 2015. december 14., http://fesztival.mandiner.hu/cikk/20151214_kovacs_akos_a_noknek_nem_az_a_dolguk_hogy_ugyanannyi_penzt_keressenek_mint_a_ferfiak) Kovács Ákos nyilatkozatát követően rengetegen nyilvánítottak véleményt az énekes személyére vonatkozóan.
[44] Kis János: Jelképekről, demokráciáról, In: Kis János: Az állam semlegessége, Atlantisz, Budapest, 1997, 370.
[45] Edwin C. Baker: Human Liberty and Freedom of Speech, Oxford University Press, New York - Oxford, 1989, 50-51; Ronald Dworkin: Justice for Hedgehogs, Belknap, Cambridge, Massachusetts, 2011, 336.
[46] Eric Barendt: Freedom of Speech, Second Edition, Oxford University Press, Oxford, 2007, 13.
[47] Ronald Dworkin: Freedoms Law, The Moral Reading of the American Constitution, Oxford University Press, New York-Oxford, 1996, 200.
[48] Mill (39. vj.) 94.
[49] Barendt (46. vj.). 2-6.
[50] Barendt (46. vj.). 202.
[51] Van olyan álláspont, mely szerint az volna kívánatos, ha a közlés közösséget érintő volta - és nem a közszereplő személye - lenne hangsúlyos az ilyen esetekben, így főként a közszereplés ténye, nem pedig a személyi státusz jelölné ki a szólásszabadság határait. Lásd: Koltay András: A közéleti szereplők hírnév- és becsületvédelmének kérdései Európában, különös tekintettel a magyar jogrendszerre, In: Koltay András - Török Bernát (szerk.): Sajtószabadság és médiajog a 21. század elején, Complex, Budapest, 2014, 23. Ez az érvelés fontos szempontra világít rá, azonban elsősorban az eszközorientált igazolásokra támaszkodik. Azon a belátáson alapul ugyanis, miszerint kizárólag a közügyek megvitatása indokolja a közszereplőkkel szembeni vélemények eltérő alkotmányos megítélését, figyelmen kívül hagyva más, általam említett, az egyének önkifejezési szabadságán alapuló megfontolásokat. Ennél tehát összetettebb mérlegelést igényel az ilyen esetek döntő többsége.
[52] Kovács Kriszta: Méltóságon alul, Széljegyzetek a Polt Péter kontra Kis János perhez, In: Kovács Kriszta -Tóth Gábor Attila (szerk.): Lehetséges, Kis Jánosnak tanítványaitól, Kalligram, Pozsony, 2013, 302.
[53] New York Times v. Sullivan. (3. vj.) 256.
[54] Tóth Gábor Attila: A szólás méltósága, Századvég, 2008/2, 125.
[55] A döntés kritikusai szerint ezzel tulajdonképpen teljes szólásszabadságot biztosított a legfelső bíróság az állami tisztviselőkkel és - későbbi esetjogában a szabályt egyéb közéletben résztvevő kiterjesztve - más közszereplőkkel szemben, hiszen azzal, hogy mindezeket nekik kell bizonyítaniuk, tulajdonképpen esélytelen, hogy pernyertesek legyenek egy rágalmazási ügyben. Richard A. Epstein: Was New York Times v. Sullivan Wrong?, University of Chicago Law Review, Vol. 53. No. 782. (1986) 795. Black, Douglas és Goldberg bírák döntéshez fűzött különvéleménye viszont ennél is tágabb teret engedne a szólásszabadságnak. Véleményük szerint ugyanis az első kiegészítés abszolút védelmet biztosít mindenféle rágalmazó állításnak, és hogy a többségi döntés így is túlságosan korlátozó. New York Times v. Sullivan, (3. vj.) 294-305.
[56] 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, 231.
[57] 34/2004. (IX. 28.) AB határozat, ABH 2004, 490, 500-501.
[58] 7/2014. (III. 7.) AB határozat, Indokolás [49]-[50], [62], 239, 241.
[59] Lingens Ausztria elleni ügye (5. vj.) § 46.
[60] Keller Magyarország elleni ügye, no. 33352/02, April 4, 2006.
[61] Nilsen and Johnsen Norvégia elleni ügye, no. 23118/93, November 25, 1999, § 49.
[62] BVerfGE 54, 208, 1980.
[63] Thoma Luxemburg elleni ügye, no. 38432/97, March 29, 2001.
[64] A tagállami bíróságok érvelésének pontos rekonstrukcióját lásd: Robert C. Post: The Constitutional Concept of Public Discourse: Outrageous Opinion, Democratic Deliberation, and Hustler Magazine v. Falwell, Harvard Law Review, Vol. 103. No. 3. (1990) 605-611.
[65] Hustler Magazine, Inc. v. Falwell (17. vj.).
[66] BVerfGE 7, 198, 1958.
[67] BVerGE 82, 272, 1990.
[68] 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, 219.
[69] 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, 230.
[70] 34/2004. (IX. 28) AB határozat, 490, 502-503.
[71] 7/2014. (III. 7.) AB határozat, Indokolás [61] 241.
[72] 7/2014. (III. 7.) AB határozat, Indokolás [62] 241.
[73] 13/2014. (IV. 18.) AB határozat, Indokolás [48]-[52], ABH 2014. április 24, 598.
[74] 3122/2014. AB határozat, ABH 2014. április 24, 610612.
- 37/38 -
[75] Lingens Ausztria elleni ügye, no. 9815/82, July 8, 1986, § 46; Oberschlick Ausztria elleni ügye (No. 2) (7. lj.) § 33.
[76] Uj Magyarország elleni ügye, no. 23954/10, July 19, 2011, §§ 23-24.
[77] Uj Magyarország elleni ügye (76. vj.) § 20.
[78] Klein Szlovákia elleni ügye, no. 72208/01, October 31, 2006, §§ 49-52.
[79] Sokolowski Lengyelország elleni ügye, no. 75955/01, March 29, 2005, § 46.
[80] Pieter Van Dijk - Fried Van Hoof - Arjen Van Rijn - Leo Zwaak (eds.): Theory and Practice of the European Convention on Human Rights, Fourth Edition, Intersentia, Antwerpen-Oxford, 2006, 795.
[81] DeHaas és Gijsels Belgium elleni ügye, Ibid. § 47; Oberschlick Ausztria elleni ügye (No. 2), (7. lj.) § 33; Jerusalem Ausztria elleni ügye, no. 26958/95, February 27, 2001, § 43; Karsai Magyarország elleni ügye (20. lj.) § 32.
[82] Feldek Szlovákia elleni ügye (6. vj.) § 86.
[83] Jerusalem Ausztria elleni ügye. (81. vj.) § 45.
[84] Feldek Szlovákia elleni ügye (6. vj.).
[85] Karsai Magyarország elleni ügye (20. lj.) § 33-34.
[86] Colombani és Mások Franciaország elleni ügye, no. 51279/99, June 25, 2002, § 65. Ebben az esetben ezt a megállapítást a Bíróság konkrétan az újságírókra vonatkozóan tette, és hangsúlyozta, hogy ha ez nem így lenne, a média nem tudná betölteni az ellenőrző funkcióját tekintve kiemelkedően fontos, nyilvánosság őrkutyája szerepét.
[87] Bár Mill amellett érvel, hogy a szabad vitában az igaz és téves nézeteknek egyformán helye van, mert végül így derülhet ki az igazság. De fontos különbség, hogy az egymással küzdő nézetekre vonatkozóan állítja ezt. Az egyénekre vonatkozóan sértő, rosszindulatú állításokat a szabad vitához nem tartja méltónak, de tisztában van azzal, hogy ilyen állítások mégis megjelennek a vitában. Ezek szabályozását azonban Mill még nem a törvények vagy a hatalom keretei között képzeli el, hanem a közvélemény erkölcsi megítélésére bízza. Lásd: Mill (39. lj.) 126-130.
[88] Melville B. Nimmer: The Right to Speak from Times to Time: First Amendment Theory Applied to Libel and Misappliad to Privacy, California Law Review, Vol. 56. No. 4. (1968) 951.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató, DE ÁJK.
Visszaugrás
