Hazánkban, a kontinens perifériájának egyéb államaihoz hasonlóan régi hagyománya van a véleménynyilvánítási szabadság tekintélyelvű korlátozásának.[1] Közintézmények és azok vezetői védelme érdekében kifejtett szabadságkorlátozó kísérletek jogállami körülmények között sem ritkák, a rosszul felfogott intézményi érdek a közerkölccsel, a nemzet, a demokrácia és a béke megőrzésével igazolja magát, Annak ellenére, hogy a szólás, tágabban a véleménynyilvánítás szabadsága a rendszerváltás egyik sarokköve volt, e szabadság határai számos lényeges ponton kiforratlanok, törvényhozói és jogalkalmazói oldalról is támadnak újabb és újabb ötletek, miután kiderült, hogy a demokrácia és az egészséges közélet megteremtőjeként követelt szabadságnak tartós kényelmetlenségei akadnak.[2] A társadalom tanult reflexei miatt minden tekintélyelvű korlátozási szándék erős hatás r érhet el, a cenzúrális kísérletek legenyhébb változata is erőteljes öncenzúrához vezet. Sajtónkban ez a hatás az elmúlt években, elsősorban a nem minden tekintetben következetes bírói gyakorlat miatt is, erősödött,
Az alábbiakban a Legfelsőbb Bíróság elnökének az Alkotmánybírósághoz benyújtott, absztrakt alkotmányértelmezést kezdeményező indítványát elemzem. Mind az indítvány konkrét kérdései, mind a kérdések bővebb indokolása súlyos aggályokat vet fel. A számos pontatlanságot, terminológiai csúsztatást, félreértést, felesleges ismétlést tartalmazó szöveg ugyanis egyértelmű esete a szabadságkorlátozásra tett kísérleteknek, Veszélyessége, forrásán kívül, abban rejlik, hogy e szándékot méltánylást érdemlő társadalmi igénybe bújtatja.
A Legfelsőbb Bíróság elnöke a szabad véleménynyilvánításhoz és az emberi méltósághoz (jó hírnévhez) való jog viszonyának újabb értelmezését kéri az Alkotmánybíróságtól, annak ellenére, hogy mind a büntető-, mind a polgári jogi bírói gyakorlat egyre világosabban tölti meg tartalommal a kilencvenes évek eleje óta számos határozatban értelmezett alkotmányos alapjogot. Az indítvány arra kéri a testületet, hogy "a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot, továbbá az emberi méltóság és a jó hírnév, valamint az általános személyiségi jog alkotmányos oltalmát egymásra tekintettel értékelje...", mintha a szólásszabadsággal kapcsolatos döntésekben nem ez történt volna folyamatosan. Mire tekintettel lehet még megtalálni a véleménynyilvánítási szabadság korlátait? A polgári bírói gyakorlat számára nem okozott gondot, hogy az Alkotmánybíróság határozatai büntetőjogi szabályok alkotmányossági vizsgálatai során húzták meg a véleménynyilvánítási szabadság határait, hasonlóan ahhoz, hogy a sajtó-helyreigazításról szóló polgári kollégiumi állásfoglalás is érdemben kihat a személyiségi jog védelmének gyakorlatára.
Minden valószínűség szerint érdemben nem fog tudni válaszolni az Alkotmánybíróság arra a kérdésre sem, hogy a szabadság milyen súlyú korlátozását tartja alkotmányosan indokoltnak, hiszen az erre vonatkozó általános mércéket olyan módon fogalmazta meg, hogy az elégséges iránymutatásul szolgát a bírói gyakorlat számára. Teljes mértékben szükségtelen ennek újrafogalmazása.
Nehezen fejthető meg az a kérdés is, hogy "alkotmányosan értelmezhető-e a véleménynyilvánítás szabadságával való visszaélés", alapjognak alkotmányos korlátai lehetnek, alkotmányos szabadsággal való visszaélés más alapjogba ütköző gyakorlatot jelenthet, nincs másról szó, csak a már szóvá tett határokról.
A főbíró kérdései között szerepel a véleménynyilvánítási szabadság körül kialakult gyakorlat legizgalmasabb problémája is: a közszereplők bírálhatóságának eltérő határai. De az Alkotmánybíróság itt is lehetetlen helyzetbe kerül, a kérdés ugyanis kezelhetetlenül általános: "alkotmányosan mennyiben tágabbak a szabad véleménynyilvánítás határai a hatósággal, bírósággal, hivatalos személlyel, azaz a közhatalom gyakorlóival szemben?" Az elmúlt másfél év-tízedben a bírói gyakorlat lassan kialakította a különböző közszereplői minőségekhez tartozó védelmi szinteket az Alkotmánybíróság általános iránymutatásainak és a strasbourgi esetjognak megfelelően. Ebben a tekintetben jelentős kisiklások is tapasztalhatók, de ez ellen természetesen nem lehet az Alkotmánybírósághoz fordulni. A konkrét alkotmányos
- 99/100 -
határokat kizárólag a bírói gyakorlat képes alakítani, a véleménynyilvánítási szabadsággal kapcsolatos esetjog bővül, változik, de érezhetően világos alkotmányos határok között.
A kérdések között is megjelenik azonban az egész indítvány tényleges oka. a bíróságok bírálhatóságának korlátozási szándéka: "a közhatalmat gyakorlók és a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának a védelme céljából a véleménynyilvánítás szabadsága alávethető-e nem büntetőjogi korlátozásoknak és szankcióknak?"
Civil szervezetek kérésének megfelelően bekerült az indítvány kérdései közé a gyűlöletbeszéd polgári jogi szankcionálásának lehetősége, de sajátos, a polgári jogi intézmény természetét félreértő formában, ugyanis a kérdés a közösségek méltóságának védelmét állítja szembe a véleménynyilvánítás szabadságával. Ez a gyűlöletbeszéd büntetőjogi korlátozásának lehetőségére vonatkozó problémafelvetés, amellyel az Alkotmánybíróság már érdemben foglalkozott. A nem büntetőjogi korlátok körében a közösséghez tartozó egyének jogainak védelméről lehet szó, pontosabban az egyén perlési jogosultságáról. A főbíró kérdése azonban itt is pontatlan: a közösség méltóságának védelme érdekében a magát egy közösséghez tartozónak való személy egyéni jogérvényesítési lehetőségére kérdez rá, holott nem a közösség méltóságát védi a jog, hanem egy közösséghez tartozó egyén méltóságát, a polgári jog csak erre képes. Itt a perlési jogosultság értelmezése a kérdés,
Mivel a kérdések részletesebb indoklása számos tekintetben elárulja a tényleges szándékot és további félreértésekről is tudósít, az indítvány e részével külön foglalkozom.
Az indítvány szerint "olyan felfogás alakult ki, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága szinte korlátozhatatlan és szinte minden más alapjog fölött áll". Ez a megállapítás igaztalan és különösen sértő a bírói gyakorlatra nézve, ahol kialakultak a határok, még ha ezek nem is mindig érvényesülnek következetesen. Egyetlen következtetés vonható le az érvelésből: a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának elnöke szemében ma túl nagy a véleményszabadság. Ezzel az érveléssel a vezetése alatt álló bírói kar gyakorlatával helyezkedik szembe: "a magyar bíróságok [...] az Alkotmánybíróságnak azokra a határozataira hivatkozva, amelyek a véleménynyilvánítás szabadságának büntetőjogi korlátozását alkotmányosan megengedhetetlennek tartották, szabad utat engednek és szankcionálatlanul hagyják azokat a megnyilatkozásokat is, amelyek nem vitásan a véleménynyilvánításhoz való jog visszaélésszerű gyakorlásának minősülnek." Lényegében a bírói gyakorlat ellen fordul az Alkotmánybírósághoz oly módon, hogy önkényesen joggal való visszaélésnek minősíti a magyar bíróságok által jogszerűnek tekintett magatartásokat. Mire alapozza az indítvány a "nem vitásan" kitételt? A bíróságok a józan ésszel, a hétköznapi tapasztalattal, a szakszerű jogértelmezéssel, a törvényhozó akaratával vagy a főbíró személyes érzékenységével szemben ítélkeznek túlságosan szólásszabadság-pártian?
Súlyos logikai csúsztatás annak kijelentése, hogy e bírói gyakorlat következtében " jogvédelem nélkül maradt a különböző nemzeti, faji, etnikai és vallási közösségek méltósága". Ugyanis nem emiatt, hanem a perlésre jogosult személyek körével kapcsolatos téves bírói felfogás következtében alakult ki az a helyzet, hogy a gyűlöletbeszéd nem büntetőjogi szankcionálási lehetősége nem intézményesült.
Nemcsak torz társadalomképet sugall és hamis valóságszemléletről árulkodik a következő érvelés, hanem egy sajátos árukapcsolásra tesz kísérletet: "mérhetetlenül elszaporodtak az egész társadalomban, de különösen a médiában és a sajtóban e közösségeket, a közhatalom gyakorlóit, a bíróságokat stb. durván sértő, gyalázkodó, tekintélyüket és méltóságukat aláásni szándékozó, pártatlanságukat támadó kijelentések és megnyilvánulások, és ezek is mind szankciónálatlanok maradtak." Hogyan kerülhet egymás mellé a diszkrimináció tilalmával védett közösségek kategóriája és a közhatalmat gyakorlók, bíróságok köre? Zsidó, cigány, néger, nő, miniszter és bíró? A közhatalmat gyakorlók bírálhatóságának és a gyűlöletbeszéd tiltásának összemosása kifejezetten a bírálat szabadságának korlátozása szándékával történik. Az össze nem tartozó fogalmak önkényes és értelmetlen egymás mellé rendelése azonban megismétlődik: "egyre több nemzeti, faji, etnikai, vallási közösség, társadalmi szervezet, közhatalmi szerv követeli a társadalom békéjének, demokratikus fejlődésének védelme érdekében a becsületsértő, becsmérlő, gyalázkodó, az. emberi méltóságot és a közösségek méltóságát súlyosan sértő, a hatóságokat, közhivatalokat, bíróságokat kifejezetten rágalmazó véleménynyilvánítások és sajtómegnyilvánulások szankcionálását..."
A civil szervezetek méltányolható kérése tudomásom szerint arra vonatkozott, hagy a közösséghez tartozó egyénnek lehetősége legyen személyiségi jogvédelemre a közösséget ért durva támadások
- 100/101 -
az úgynevezett gyűlöletbeszéd esetén. (A gyűlöletbeszéd olyan faji, etnikai, vallási vagy nemi csoportokról vagy egyes tagjairól a csoporthoz tartozásukra tekintettel elhangzó sértő vélemény, amely gyűlöletet kelthet a társadalomban a csoporttal szemben.[3]) A főbíró úgy tett eleget ennek, hogy a faji, vallási és nemzeti közösségek mellé helyezte a teljesen más természetű hatóságokat, közhivatalokat, bíróságokat, Saját érdekeit és a hatóságok rosszul felfogott védelmének alkotmányosan nem méltányolható célját rejtette a kisebbségi szervezetek kérésének látszólagos teljesítésébe, ezzel felhasználta a roma és zsidó szervezetek jogos igényét és rontotta esélyüket arra nézve, hogy az Alkotmánybíróság képes lesz komolyan venni az indítványt.
Eszünkbe juthat még a rasszista szövegek állami kezelésével való visszaélés történelmi példája: az izgatás kommunizmusbeli értelmezése az állami politika és az állami szervek védelmének, ezáltal az elnyomásnak a legegyértelműbb eszköze volt. Ezzel szemben jogállami körülmények között a gyűlöletbeszéd mint a véleménynyilvánítási szabadság köréből kirekeszthető jelenség meghatározott emberi csoportok verbális megalázását jelenti. A védendő alkotmányos érték a diszkriminációmentes emberi egyenlőség és az egyén méltósága, Ezért nem terjeszthető ki tetszőlegesen a gyűlöletbeszéd fogalma a hátrányos megkülönböztetés veszélyével nem fenyegetett társadalmi csoportokra, és különösen nem az állam szerveire.
Lényegében a következő érvelés az indítvány magja, a főbírói szándék tiszta kifejeződése. "Közismert tény, hogy különösen az utóbbi időben mind a print, mind az elektronikus sajtóban erőteljesen elszaporodott az egyes konkrét ügyekben folytatott igazságszolgáltatási tevékenységgel kapcsolatban a nyomozó hatóságot, vagy az Ügyészséget és a bíróságot becsmérlő, sértő, lealacsonyító kifejezések használata, amely becsmérlő, megalázó és gyalázkodó megnyilvánulások jelentősen gyengítik az igazságszolgáltatás irányában megnyilvánuló közbizalmat."
Az ország első bírája az Alkotmánybírósággal szeretné kimondatni, hogy a közszereplők és állami szervek személyiségvédelmének bírói gyakorlata túlságosan megengedő? Vagy hogy az igazságszolgáltatás egésze az iránta megnyilvánuló közbizalom érdekében nagyobb védelmet igényel, mint a politikus közszereplő? Az sem világos, hogy a szöveg milyen közismert tényre hivatkozik.
Az indítvány értelmezéséhez mindezek után szükségesnek látszik a véleménynyilvánítást szabadság határaival kapcsolatos gyakorlat néhány részletének felidézése.
Az Alkotmánybíróság 30/1992. (V. 26.) határozata óta a szólásszabadságot társadalmi-politikai keretben, a demokráciára, a toleráns közvéleményre, a polgárok jellemére való jótékony hatások feltételezésével igazolja.[4] Annak ellenére, hogy valóban borúlátóan tekinthetünk a tényleges társadalmi hatásokra, a vélemény kifejtésének szabadsága az Alkotmánybíróság értelmezésében kevés korlátozásnak vethető alá. A jogalkotónak az e jogot korlátozó törvények megalkotásakor az arányosságra és a szükségességre is tekintettel kell lennie, a jogalkalmazó pedig a véleményszabadságot korlátozó szabályok megszorító értelmezésére köteles.
A közszereplőkkel kapcsolatos vélemények csak nagyon szűk körben korlátozhatók abban az esetben, ha a személy bírálatán keresztül az állam vagy annak valamely hatósága bírálatáról, illetve politikai vitáról van szó [36/1994. (VI. 24.) AB határozat]. Természetesen nem áll a jog védelme alatt a tudatosan valótlan, meghamisított tények közlése, de a közügyek tárgyalása kapcsán elhangzó vélemények, még ha túlzók és gyalázkodók is, a véleményszabadság védelmi körébe tartoznak. Az ezt a logikát és a korlátozások visszaéléssé fajulásának veszélyét figyelembe vevő bírói gyakorlat a kifejezésmódjában indokolatlanul bántó, megalázó véleményt tekinti a személy jogát sértő közlésnek; a vélemény megjelenésének formája, nem pedig tartalma ítélhető meg. A valóságban azonban a tényállítás és a vélemény elhatárolása nem mindig egyszerű; az Alkotmánybíróság döntéseiből az következik, hogy formailag a tény közlése is lehet vélemény. Az elhatárolás lényegében bírói mérlegelés dolga, ezért nagyon fontos, hogy milyen határokat épít ki a gyakorlat. Ma egyértelműen a kifejezésmódjában indokolatlanul bántó, lekicsinylő, lealacsonyító, durván sértő kifejezés ütközik a személyiségi jogba. Vita mindig akörül folyik, hogy egy-egy konkrét vélemény ebbe a körbe tartozik-e vagy sem. Ahogyan a tényeket és a véleményeket csak a bírósági gyakorlat képes elhatárolni egymástól, az indokolatlanul bántó (gyalázkodó) vélemények és a megengedhető közlések határa is konkrét esetek megítélése során formálódik. Ezekben a kérdésekben nehezen formalizálhatok további általános mércék, Számos ítélet ismeretében annyi kitapintható, hogy bizonyos stíluselemek megengedhetetlenségében konszenzus van: az állatokhoz hasonlítás, betegségre való utalás általában kívül esik a védett vélemények körén, de komoly vitát váltott ki például a züllött jelző alkalmazásának jogellenessé nyilvánítása egy "történelemhamisításra szakosodott" törté-
- 101/102 -
nész közszereplő esetében. Számos esetben érzékelhető a gyakorlat ingadozása a gyalázkodó jelleg megállapításában és a ténynek a véleményről való elhatárolásában.[5]
A beadvány logikáját keresve azonban a közszereplők eltérő védelmi szintje érdemel figyelmet, amely körül szintén érzékelhető némi bizonytalanság: a Legfelsőbb Bíróság is eltérő módon értelmezi a politikai közszereplőkkel szemben megengedhető vélemények határait (BH 2001.522. és BH 2002.135). A kérdés azért jelentős, mert ha a bírói gyakorlatban s közszereplői mivolt nem kap következetes elismerést, az erősíti az öncenzúrát, csorbul a közügyek vitatásához fűződő alkotmányos szabadságunk.
Egyes ítéleteiben a Fővárosi ítélőtábla az elvileg több bírálat tűrésére kötelezett közszereplői minőséget az Alkotmánybíróság döntéseivel és a nemzetközi gyakorlattal szemben a szólásszabadság korlátozásának indokaként értelmezi. Ezekben az esetekben a politikus személyén keresztül az általános közbizalom, a közélet tisztaságába vetett hit a védendő érték. Emellett a politikai hatalom (tekintsük e körbe illeszkedőnek a Legfelsőbb Bíróság elnökét is) gyakran visszaél a személyiség méltósága iránti jogos igénnyel és a személyiségi jogokra hivatkozva leplezné a kellemetlen tényeket, korlátozná a bírálat lehetőségét.[6]
Vizsgáljunk meg ezek után két olyan esetet, amelyekben olyan véleményekkel találkozhattunk, amelyekre minden valószínűség szerint a beadványt készítő mint "becsmérlő, megalázó és gyalázkodó" jellegűekre utalt.
Nem nagyon tudunk felidézni annál súlyosabb kijelentést, mint amelyet Tamás Gáspár Miklós tett a bírói kar egészére, amikor rasszistának, antiszemitának és nőgyűlölőnek nevezte e foglalkozási csoportot, Hogyan értékelné ezt a bírói gyakorlat? Mások rasszistának nevezése a bíróság megítélése szerint általában nem tartalmaz tényállítást, véleménynek minősül, nem alkalmas a jó hírnév megsértésére. Közszereplő esetében pedig véleményként azért nem sérti a méltóságot és a becsületet, mert ugyan túlzó és megalapozatlan értékítéletet tartalmaz, de közszereplő esetében ilyenek ellen sincs mód védelemre.[7]
Nehezen tudunk annál nagyobb sértést elképzelni egy igazságszolgáltatási szervre nézve, mint hogy bűnpártolást folytat. Éppen ezt állította egy politikus a Legfőbb Ügyészségről. A Legfőbb Ügyészség azonban nem kapott védelmet ez ellen, mert "a demokratikus jogállam állami és önkormányzati intézményeinek szabad bírálata, működése, tevékenységük kritikája - még ha az becsületsértő értékítéletek formájában történik is - a társadalom tagjainak, az állampolgároknak olyan alapvető alanyi joga, amely a demokrácia lényegi eleme".[8] Ez ellen az értelmezés ellen fordult a legfőbb bíró az Alkotmánybírósághoz.
A beadvány szerint a gyűlöletbeszéd szankcionálásának a Polgári törvénykönyv (Ptk.) 85. §-a állja útját. Való igaz, a személyiségi jog megsértése miatti polgári jogi szankcionálás ellehetetlenülése a rasszista gyűlölködés büntetőjogi tiltásának követeléséhez vezetett, amelyet a jogalkotónak nem sikerült alkotmányosan megoldania. De "a következetes bírósági gyakorlat" szerint kereshetőségi jog hiányában elutasítják a személyiségi jogi igényeket, ha a konkrét személy a sértő szövegben nem ismerhető fel. A gyűlöletbeszéd büntetőjogi szankcionálásának kudarcából az következik, hogy a polgári jog lenne a megoldás, de a Ptk. ezt nem teszi lehetővé.
Nézzük meg egy jelentős példán keresztül, hogy melyik az az értelmezés, amely akadályozza a közösséget ért sérelem esetén az egyén sikeres fellépését. Néhány évvel ezelőtt klasszikus rasszista gyűlöletbeszéd rázta meg az érzékeny közvéleményt, ifj. Hegedűs Lóránt kirekesztésre felszólító antiszemita szövege. Magánszemélykent, az őt ért sérelem miatt fordult bírósághoz Ádám György, aki csak első fokon nyert, mert sem a Fővárosi Bíróság, sem a Legfelsőbb Bíróság nem fogadta el az első fokon eljárd bíró érvelését. Az első fokon eljáró Mohay György bíró szerint arra a kérdésre, hogy perelhet-e a személyében nem azonosítható felperes gyűlöletbeszéd esetén, a Ptk. 85. § (1) bekezdése, amely a személyhez fűződő jogok személyes érvényesítéséről rendelkezik, nem ad negatív választ. Ez a szakasz csak annyit jelent, hogy a személyt ért jogsérelem miatt egy másik személy nem perelhet, de a személyes érintettség nem követeli meg a név szerinti megnevezést. "Elegendő, ha az adott személy valamely olyan lényegi szubsztanciája felismerhető, amely létezésének mások által is felismerhető attribútumát képezi. [...] Ha a közösség tagjai valamennyien sérelmet szenvedtek, akkor ez mindannyiukat érinti, tehát bármelyikük jogosult keresetet indítani. [...] A közösség minden tagjának meg kell adni azt a lehetőséget, hogy védekezzen ez ellen a megkülönböztetés ellen, hiszen, ha mint egyén nem tudna védekezni a közösséghez tartozás miatt őt ért sérelemmel szemben, sok esetben teljesen védtelen maradna."[9] Fogalmilag ugyanis kizárt vagy lehetetlen, hogy a közösség mint egész védekezzen.
- 102/103 -
Az Alkotmánybíróságnak a közösségek méltósága védelme polgári jogi eszközökkel való érvényesítésére vonatkozó felszólításának csak így lehet eleget tenni. Ezzel szemben a felsőbíróságok logikája ezt nem teszi lehetővé. A Ptk. személyes jogérvényesítésre vonatkozó szabályát és a PK 13. számú állásfoglalását úgy kell értelmezni, hogy a személyiségi jogok védelméhez konkrét személyek közötti jogviszony léte szükséges. Mivel "egyedileg a felperes személye a közleményből nem volt felismerhető", így kereshetőségi joga nincs. A Fővárosi Bíróság az ettől eltérő értelmezés esetén nehezen megválaszolható kérdéseket lát, nevezetesen, hogy ki tekinthető egy közösség tagjának, mely csoportok tagjai méltók a személyiségi jogvédelemre.[10] Felülvizsgálati kérelem nyomán a Legfelsőbb Bíróság is elfogadta ezt az érvelést: "A jogerős ítélet a Ptk. 75-85. §-aiban meghatározottak helyes és az ítélkezési gyakorlatnak megfelelő értelmezése alapján jutott arra a következtetésre, hogy az alperes cselekedete által a felperes közvetlen érintettsége nem állapítható meg, így nem érte felperest olyan közvetlen jogsérelem, amelyre tekintettel a Ptk. 84. §-a alapján személyiségvédelmi igényt érvényesíthetett volna."[11]
A következetes bírósági gyakorlatot a jogerős ítélet indokolása szerint egy elvi határozat erősíti meg, amely az utóneveknek gazdasági tevékenység során történő felhasználását nem tekinti személyiségi jogi igényt megalapozónak, ha a név konkrét személlyel nem hozható kapcsolatba.[12] Perújítás folytán a Fővárosi Bíróságnak módjában volt újólag érvelni egy minden bizonnyal káros hatású értelmezés mellett: "a bírói gyakorlat a személyiségi jogi perben is személyes, közvetlen érintettséget követel meg a felperesi oldalon, így ha a személyt konkrétan nem nevezik meg, vagy semmilyen módon nem utalnak egyedileg a személyére, akkor nem valósul meg az adott személy közvetlen érintettsége. A személyes érintettség tehát elengedhetetlen feltétele a személyhez fűződő jog iránti igény érvényesítésének, annak kiterjesztő értelmezésére nincs lehetőség. [...] Hangsúlyozni kell, hogy a személyes érintettség érzete nem elegendő az igényérvényesítés megalapozottságához akkor sem, ha a felperes az alperes kijelentései miatt sértettnek érezhette magát."[13]
A főbíró által jegyzett beadvány tovább erősíti a perlési jogosultság körüli félreértést azzal, hogy nem az individuumot ért sérelem következtében fellépő igény érvényesítésének lehetőségéről beszél, hanem a közösség érdekében való fellépésről. Azt kérdezi az Alkotmánybíróságtól, hogy megállapítható-e az egyén perlési joga gyűlöletbeszéd esetében, amely "mint egy [sic!] populáris akció formájában lehetőséget ad az egyén számára a közösség érdekében való és a szabadságjog gyakorlásának módjával szembeni fellépésre". A személyiségi jog - természetéből következően - nem a közösséget ért sérelem, hanem a közösség tagjaként a személyt ért sérelem orvoslására szolgál, ha a bírói gyakorlat ezt ki nem zárja. Ráadásul nem a szabadságjog gyakorlásának módjával szemben lép fel az egyén, hanem a személyt ért konkrét jogsérelem ellen.
Végül egy súlyosan félrevezető érvelést is lelhetünk a szövegben, amely jól jelzi a perlési jogosultság jövőbeli sorsát. A törvényhozó ugyanis erőteljesen kiáll a perlési jogosultság mellett, erősítve az idézett elsőfokú, ebben a kérdésben azóta is magányosan álló ítélet érvelését. A kérdés az, hogy a bírói gyakorlat képes lesz-e követni ezt a szándékot, ha a legmagasabb tisztű bíró is semmibe vette. Érvelése a következő; Azon a szabályon, hogy a "közösség méltóságának védelme érdekében" az egyéni igényérvényesítés nem lehetséges, a készülő új Ptk. sem kíván változtatni. Valójában az új Ptk. azon nem kíván változtatni, hogy a személyiségi jogi igény csak személyesen érvényesíthető, de ez nem zárja ki a jogvédelmet a közösséget ért támadások és a gyűlöletbeszéd esetén. A tervezet egyértelműen a jelenlegi bírói értelmezést tartja elhibázottnak. "A Javaslat abból indul ki, hogy gyűlöletbeszéd esetén a Ptk. szabályaiból levezethető az egyéni fellépés lehetősége. A Ptk. 75. §-a a személyiséget a maga egészében védi. Egy etnikumhoz tartozó személyt minden kétséget kizáróan sértheti például az adott etnikumra vonatkozó dehonesztáló kifejezés. [...] Téves tehát a Ptk.-nak és a PK 13. számú állásfoglalásának olyan értelmezése, amely szerint nem ismerhető el a személyhez fűződő jogok megsértése azokban az esetekben, amelyekben a kifogásolt megnyilvánulás nem közvetlenül a felperes személye ellen irányul. [...] Egy kifejezés azonban nemcsak abban az esetben lehet az egyén számára sértő, ha az személy szerint megjelöli, hogy kire vonatkozik, hanem abban az esetben is, ha egy csoportra vonatkozik, és ezáltal sérti az adott csoporthoz tartozó egyént. A jogsértés konkrétsága ezért nem azonosítható a jogsérelmet elszenvedő fél személy szerinti felismerhetőségével, mivel a személyiségnek - a személyiségi jog által védett - integritása nem csak akkor sérülhet, ha harmadik személyek által felismerhető a jogsérelmet szenvedett fél. Mindez nem érinti azt a kérdést, hogy a személyhez fűződő jogok csak személyesen érvényesíthe-
- 103/104 -
tők. Akár a közösség, akár az egyén a jogsértés címzettje, a sértett a saját személyhez fűződő jogát fogja érvényesíteni. A Javaslat ezen megfontolások alapján - elismerve a gyűlöletbeszéd személyiségi jogokat sértő jellegét - nem kívánja a gyűlöletbeszédet a személyhez fűződő jog szabályai között külön szabályozni."[14]
Kisebbségi csoportokat képviselő civil szervezetek azért fordultak a Legfelsőbb Bíróság elnökéhez, segítse elő, hogy a kodifikátorok által is helyesnek gondolt értelmezésnek ne álljon ellen a Legfelsőbb Bíróság, Ezzel szemben e beadvány egészen más célt szolgál: az eredeti probléma ürügyén az igazságszolgáltatást érintő véleményeknek a mainál erőteljesebb korlátozását akarja elérni. A civil szervezetek ezen az úton nem értek el eredményt.
Fel kell tehát tennünk a kérdést: komolyan vehető-e a Legfelső Bíróság elnökének az Alkotmánybírósághoz benyújtott indítványa, ha abban a főbíró egyértelmű szabadságkorlátozó szándékkal a bírói jogértelmezés egyes elemeit kérdőjelezi meg, illetve kisebbségi civil szervezetek kérésének olyan módon tesz eleget, amely súlyos félreértelmezésekkel tűzdelve elsősorban e szándékot szolgálja? A szabadságkorlátozó szándékot mindig érdemes komolyan venni! ■
JEGYZETEK
[1] A két világháború közötti sajtójogi szabályozás példájára lásd Sipos Balázs: A tekintélyt kormányzat, a sajtójogi felelősség és az újságíró-kamara. Az európai példák és az európai mint példa a Horthy-korszakban, in Befogadás és eredetiség a jogban és a jogtudományban, szerk. Sajó András, Budapest, Áron Kiadó. 2004. A történész elemzése szerint a század elejéhez képest a Horthy-rendszer jelentős visszalépéseket intézményesített a sajtószabadság területén.
[2] Sajó András: A szólásszabadság kézikönyve, Budapest MTA Állam- és Jogtudományi Intézet - KJK, 2005, 152-153.
[3] Halmai Gábor: Kommunikációs jogok, Budapest, Új Mandátum, 2002, 114.
[4] Sajó: I. m., 151.
[5] E jogterület elemzésére lásd. Sajó: I. m.: Vásárhelyi Mária: Ítél a tábla, Élet és irodalom, 2006. március 31., 3-5; Fleck Zoltán: A szólás szabadsága és a személyiség védelme a polgári jogi bírói gyakorlatban, Médiakutató, 2005/2, 85-96.
[6] Sajó: l. m., 183.
[7] Baranya Megyei Bíróság 1.Pf 21.179/2002/3.
[8] Fővárosi Bíróság 19.P.630.634/2003/3. A Fővárosi Ítélőtábla jogerőd döntése azonban éppen az intézmény jogállami jelentőségére tekintettel megengedhetetlennek tartotta az inkriminált mondatokat és megállapította a Legfőbb Ügyészség személyiségi jogainak megsértését.
[9] PKKB 20.P.85.346/2003/10.
[10] Fővárosi Bíróság 52.Pf.29.063/2003/4.
[11] Legfelsőbb Bíróság Pfv.E.21.020/2004/2.
[12] 2002/2/740. számú elvi határozat. Ez a határozat a Nárcisz nevű toalettpapír személyiségi jogot sértő jellegéről szól. A gyűlöletbeszéddel zsidóságában sértett felperes ennek az elvi döntésnek az indoklás körébe vonását méltán érzékelte oda nem illőnek, stílustalannak és cinikusnak.
[13] Fővárosi Bíróság 47. Pfv.23.421/2005/3.
[14] Új Polgári Törvénykönyv tervezete, harmadik rész, A személyhez fűződő jogok, 136. http://irm.gov.hu/download/masodik_konyv_-_a_szemelyek.pdf/masodik_konyv_-_a_szemelyek.pdf.
Visszaugrás
