Dr. Dósa Ágnes: Az abortuszról - az egészségügyi jog nézőpontjából (CSJ, 2005/2., 11-16. o.)[1]

Dr. Hámori Antal a Családi Jog márciusi számában színvonalas tanulmányban elemzi a magzatvédelemre és a művi abortuszra vonatkozó hatályos szabályozást. Hangsúlyozva, hogy a tanulmány számos, igényesen kifejtett állítását osztom, az alábbiakban a szerző néhány olyan állításával szállok vitába, amellyel nem, vagy csak részben értek egyet, méghozzá - saját szakterületemnek megfelelően - elsősorban egészségügyi jogi, bioetikai szempontból.

Előrebocsátom, hogy az abortusz kérdésében ma már szinte lehetetlen olyan érvet felhozni, amely máshol még nem hangzott el. Kevés olyan területe van ugyanis a hazai bioetikai és egészségügyi jogi irodalomnak, ahol a törvény előkészítési stádiumában ilyen színvonalas vita folyt volna a szabályozási alternatívákról, mint ebben a kérdésben, sőt az a törvény hatályba lépése után sem maradt abba, és tanulmányok sora dolgozta fel a kérdést filozófiai, erkölcsi, történeti, szociológiai valamint jog-összehasonlító aspektusból.1 Sajnálatos módon sok más bioetikai kérdésben hasonló eszmecserére nem, vagy alig került sor, pedig például az életvégi döntések meghozatalával kapcsolatos kérdések, a kezelés visszautasításának joga, a megengedett asszisztált humán reprodukciós eljárások köre és sok más probléma szintén megérdemelte volna a nézőpontok ilyen alapos ütköztetését a szabályozás kialakítása előtt, ami elmaradt (ha megtörtént volna, akkor vélhetőleg a szabályozás ismertsége és társadalmi elfogadottsága is nagyobb lenne). Az abortusz kérdéskörével kapcsolatban az alábbiakban tehát nem új érveket próbálok meg felhozni, hanem csak a hazai szakirodalomban már leírt érvekkel próbálok meg ütköztetni néhány, általam kiválasztott állítást Hámori Antal tanulmányából.

1. A tanulmányban kifejtett álláspont szerint a törvényhozónak a terhességmegszakítás szabályozása során az egészségügyi kockázatokat is mérlegelnie kellene: "figyelembe véve azt, hogy gyakorlatilag a nő a súlyos válsághelyzet sötét, (átláthatatlan) leple mögé bújva elvetetheti a gyermekét, a törvényhozó arra sem volt kellő mértékben tekintettel, hogy a terhességmegszakítás az egészségre nézve nagyon súlyos következményekkel jár."

Ez az érvelés lényegében azon a gondolaton alapul, hogy egy orvosi beavatkozás kockázatait a törvényhozónak kellene mérlegelnie azzal, hogy a beavatkozást megengedhetővé teszi, vagy megtiltja. Ezen gondolatmenet alapján bizonyos kockázati szint felett jogszabályi tiltást kellene alkalmazni a beavatkozás elvégzésével kapcsolatban.

Az egészségügyi jogban azonban - sem a hazai szabályozásban, sem más országok jogrendszeré­ben - nem találunk példát arra, hogy egy konkrétan megnevezett beavatkozást a jogalkotó annak kockázatai miatt megtiltana. Ez a megoldás már csak azért sem lenne helytálló, hiszen egy beavatkozás kockázatainak nagysága általánosságban nem határozható meg, mert az nagyban függ a beteg egyéni adottságaitól (például egy adott típusú műtét elvégzése fiatal, jó általános állapotú beteg esetében egészen más kockázatokat hordoz magában, mint egy idős, leromlott állapotú beteg esetében). Így az egyes beavatkozások tekintetében megfogalmazott jogszabályi tiltás nem is lenne alkalmas arra, hogy megoldást adjon a problémára, vagyis arra, hogy a túlzottan kockázatos beavatkozások ne kerüljenek elvégzésre. Ehhez sokkal differenciáltabb jogi megoldás szükséges: a jogalkotónak arról kell rendelkeznie, hogy a kockázat/előny arányt kinek és hogyan kell mérlegelnie.

A hatályos jogban a kockázat/előny arányának mérlegelésére vonatkozó alapvető szabályt az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvényben (a továbbiakban: Eütv.) találjuk meg, mégpedig az orvos gyógymódválasztási szabadságának szabályozása körében. Az Eütv. 129. §-ának (2) bekezdése szerint a vizsgálati és terápiás módszer alkalmazhatóságának feltétele, hogy ahhoz a beteg e törvény szabályai szerint beleegyezését adja, valamint, hogy a beavatkozás kockázata kisebb legyen az alkalmazás elmaradásával járó kockázatnál, illetőleg a kockázat vállalására alapos ok legyen. Másként fogalmazva a beteg érvényes beleegyezése mellett is csak akkor végezhető el a beavatkozás, ha a kockázat nem haladja meg a várható előnyök mértékét, illetve, ha meghaladja, akkor csak abban az esetben, ha a kockázat vállalására alapos ok van.

Természetesen van olyan beavatkozás, amelyet jogszabály tilt meg, azonban nem a kockázatok nagysága, hanem erkölcsi ok miatt: például ilyen a hatályos jogban a dajkaterhesség, vagy az egyedülálló, élettársi kapcsolatban nem élő nő esetében az asszisztált reprodukciós eljárások alkalmazása. Általános tiltást fogalmaz meg a szabályozás akkor, amikor kimondja, hogy a megszokott módszerektől eltérő eljárások, amelyeknek a hatékonysága és biztonságossága nem bizonyított, csak orvostudományi kutatás keretében alkalmazhatók (ezért például a terhességmegszakítás egyes formái, amelyek Magyarországon még nem minősülnek az elfogadott orvosi ellátás részének, illetve Magyarországon még nem törzskönyvezett szerrel végeznek, szintén csak a kutatásra vonatkozó feltételek mellett - erre vonatkozó engedéllyel, ellenőrzött feltételek között, a beteg megfelelő, a kutatás tényére is kiterjedő tájékoztatását követően - végezhetők el).

A kockázatok mérlegelése tehát a hatályos szabályozás szerint két részre oszlik: egyrészt a kezelőorvos feladata, hogy eldöntse, a kockázat/előny mérlegelése alapján alkalmazható-e a módszer az adott esetben, másrészt a betegé, aki eldönti, hogy az orvos által alkalmazhatónak ítélt beavatkozás elvégzéséhez beleegyezését adja-e vagy sem, de nem a jogalkotóé, hogy általános tilalmat mondjon ki egy beavatkozásra annak kockázatai miatt.

Ha a terhességmegszakítást vizsgáljuk a kockázatok szempontjából, megállapíthatjuk, hogy annak egészségügyi kockázatai viszonylag csekélyek. Talán a legfontosabb kockázat a későbbi teherbeesés esélyét csökkentő szövődmények előfordulása (a méh belhártyájának a terhességmegszakítás során elszenvedett sérülései következtében kialakult hegesedése miatt), illetve a terhesség kiviselésének későbbi esetleges nehezítettsége (a méhnyaknak a tágítás miatt kialakult sérülése következtében), hiszen ez hosszútávon befolyásolhatja a nő családtervezési lehetőségeit. További kockázat a műtét során fellépő vérzés, fertőzés, a méh perforációja, ezek azonban megfelelő ellátás esetén nagyon ritkán járnak hosszú távú következményekkel.2 A statisztikai adatok tanúsága szerint Magyarországon 2000 és 2003 között egyetlen nő sem vesztette életét a terhesség-megszakítással összefüggésben, ugyanakkor a terhességgel, szüléssel kapcsolatos anyai halálozás száma 2000-ben 10, 2001-ben 5, 2002-ben 8 és 2003-ban 7 volt. Ha csak a halálozási kockázat szempontjából nézzük tehát, a terhesség kiviselése és a szülés nagyobb egészségügyi kockázattal jár, mint a terhesség megszakítása (az az állítás pedig talán még bizonyítást sem igényel, hogy a legnagyobb egészségi kockázata a nem ellenőrzött körülmények között végzett - illegális - terhességmegszakításnak van).

A beavatkozás kockázataira hivatkozó érvelés, mint a terhességmegszakítás szociális indokokra alapított legalizációja elleni érv tehát álláspontom szerint nem állja meg a helyét.

2. A tanulmány szerint vitatható, hogy a törvény megkülönbözteti a magzatot aszerint, hogy hány hetes.

Az abortuszviták egyik alapvető problémája éppen ebben a kérdésben keresendő, hiszen - ahogy arra már sok tanulmány rámutatott3 - erkölcsi szempontból igen nehezen indokolható a magzat életkora miatti különbségtétel a terhességmegszakítás megengedhetősége szempontjából. Elméletileg ugyanis lényegében két koherens álláspont van: az, amelyik már a megtermékenyített petesejtet is embernek tekinti, és az, amelyik a magzatot egészen a születéséig nem tekinti embernek.

Ha elfogadjuk, hogy a megtermékenyített petesejt már ember, és ezért megilleti az a jogvédelem, ami minden embert megillet, akkor az abortusznak semmilyen formája sem indokolható elméletileg. Így nem indokolható annak a terhességnek a megszakítása, amely bűncselekmény eredményeként fogant, hiszen ebben az esetben más ember (az erőszakot elkövető férfi) bűnéért büntetnénk egy másik embert, a magzatot. Ugyanígy nem lenne indokolható a terhesség megszakítása még az anya életének védelme érdekében sem, hiszen ebben az esetben két emberélet között kell választani, és nagyon nehéz indokolni, hogy ilyen esetben az anya életét válasszuk a magzat életével szemben. Ez az álláspont nagyon messze áll a józan észtől, a közgondolkodástól, hiszen az anya életének védelmében a legtöbben indokolhatónak érezzük a terhesség megszakítását. Ugyanígy, ha a megtermékenyített petesejt már ember, akkor a fogamzásgátló módszerek egy része sem elfogadható elméletileg, hiszen ezek legtöbbje úgy akadályozza meg a fogamzást, hogy a már megtermékenyített petesejt beágyazódását teszi lehetetlenné (pl. a méhen belüli fogamzásgátló eszközök), vagy azok a hormonális fogamzásgátlók, amelyek nem az ovulációt, hanem a méhnyálkahártya felépülését gátolják.

Ha viszont a megtermékenyített petesejt nem ember, és nem illeti meg az embereket megillető jogvédelem, akkor a közvetlenül a születés előtt álló magzatot sem illeti ez meg, és így akár a nyolc hónapos terhesség megszakítása is indokolható lehet - ezt pedig ugyanúgy nem éreznénk elfogadhatónak, mint ahogy az néhány hetes terhesség megtartását sem az anya élete árán. Márpedig csak ez a két álláspont tűnik elméletileg koherensnek.

Az abortuszviták egyik kulcskérdése tehát az, hogy milyen érvrendszer mentén tudunk a két elméletileg lehetséges, jól indokolható koherens álláspont között kompromisszumot teremteni. Erre számos elmélet született, amelyek különböző, többé-kevésbé objektíven meghatározott kritériumokhoz próbálták kötni azt az időpontot, amikortól kezdve a magzatot a jog védelemben részesíti, a terhesség megszakítását nem teszi lehetővé. Ilyen kritérium lehet az életképessé válás vagy az érzőképesség kialakulása, ezek mindegyikével szemben ellenérvek is megfogalmazhatók. A leginkább elfogadhatónak az agyszületés koncepciója tűnik. Ez az agyhalál analógiájára - amely szerint erkölcsi és jogi értelemben az agytörzsi működés visszafordíthatatlan megszűnése miatt a halál beáll, annak ellenére, hogy a szívműködés még megtartott lehet - azt az időpontot tekinti az erkölcsi és jogi védelem kezdő időpontjának, amikor az agy (vagy az agytörzs) kialakul, ez az időpont körülbelül egybe esik azzal az időponttal, amikor a legtöbb jogrendszer teljes körű védelmet biztosít a magzat számára.

A magzatok közötti, a terhesség fennállásának ideje szerinti különbségtétel tehát erkölcsileg indokolható, bár kétségtelen, hogy vitatható.

3. A szabályozás azon elemét, amely lehetővé teszi a terhesség megszakítását akkor, ha a magzat - valószínűleg - fogyatékos, a tanulmány "taigetoszi-nak" nevezi, mert szerző álláspontja szerint, "ha ugyanazon a személynél az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog kerül összeütközésbe, akkor mindenképpen az élethez való jognak kell győztesen kikerülnie".

Ennek a problémának az eldöntésében a kulcskérdés az, hogy a fogyatékos magzat esetében a terhességmegszakítás legitimációja a magzat emberi méltósághoz fűződő jogán alapul, vagy pedig az anya önrendelkezési jogán. Álláspontom szerint a szabályozás, amely bizonyos feltételek mellett lehetővé teszi a terhesség megszakítását fogyatékos magzat esetében, nem alapulhat a magzat emberi méltósághoz fűződő jogán, hiszen ha ez így volna, akkor ezzel azt állítanánk, hogy a fogyatékos embernek nincs emberi méltósága - ez pedig nyilvánvalóan nem így van.

Az Alkotmánybíróság is állást foglalt ebben a kérdésben,4 és két lehetséges okot hozott fel, ami alapján a jog elfogadja a magzat súlyos fogyatékosságán alapuló terhességmegszakítást: egyrészt azért, mert magát a magzatot kívánja megóvni a későbbi életével járó terhektől, másrészt azért, mert a gyermek fogyatékosságából eredő lelki és fizikai terhek viselését nem tartja elvárhatónak az anyától. Az Alkotmánybíróság az első érvnek az alkotmányosságát sajnálatos módon - eljárási okból - nem vizsgálta, így nem tudjuk, hogy milyen szempontrendszer mérlegelésével milyen eredményre jutott volna a bíróság. A másodikkal kapcsolatban pedig leszögezte, hogy az anya súlyos válsághelyzete a genetikai indikációnál nem oka, hanem következménye a magzat fejlődési rendellenességének.

A magzat védelme a saját fogyatékosságával szemben, mint a terhességmegszakítás legitimációja véleményem szerint azért nem lehet helytálló, mert hiszen a magzatot így azzal "védenénk" meg a fogyatékosságától, hogy cserébe a nem létezést kapja, ráadásul úgy, hogy az ő véleményét nem tudjuk megkérdezni, csak a "legjobb érdek" elve alapján tudunk döntést hozni, arról nem beszélve, hogy a fogyatékosság tényleges mértékét - és annak a későbbi életminőségre gyakorolt tényleges hatását - a méhen belüli vizsgálóeszközökkel csak becsülni lehet.

Sajátos módon ez az erkölcsi probléma nem csak a terhességmegszakítás megengedhetőségéről folytatott vitákban, hanem a polgári peres eljárások gyakorlatában is felmerül. Azokban a kártérítési eljárásokban ugyanis, ahol az egészségügyi szolgáltató felróható kötelezettségszegése miatt nem észlelik méhen belül a magzat fogyatékosságát, és ezért a szülőknek nincs lehetőségük a terhesség megszakítását fontolóra venni és arról döntést hozni, a bíróságnak pontosan erre az erkölcsi dilemmára adott válasza dönti el, hogy a megszületett fogyatékos gyermek kaphat-e a kártérítést vagy sem. Ilyen eset számos kötelezettségszegéshez kapcsolódhat, a leggyakoribb, amikor a magzati korban végzett vizsgálatok (ultrahang, illetve laboratóriumi vizsgálatok) eredményének értékelése során - az egészségügyi szolgáltatónak felróható mulasztás miatt - nem derül fény a magzat fogyatékosságára (leggyakrabban végtagfejlődési, velőcsőzáródási, kromoszóma rendellenességre). Ezekben az esetekben nem arról van szó - mint általában az egészségügyi szolgáltatók

kártérítési felelősségével kapcsolatos eljárásokban -,

hogy az orvos kötelezettségszegése következtében a magzat károsodást szenved, és ezért születik fogyatékosan. A kötelezettségszegés következménye itt nem maga a fogyatékosság, hanem az időben elvégezhető terhességmegszakítás esélyének elvesztése, és - amennyiben egyébként a szülők világnézete szerint elfogadható lenne a terhességmegszakítás gondolata - ennek következtében a fogyatékos gyermek megszületése. Ha ilyen esetben a bíróság megállapítaná - a szülők kártérítési igénye mellett - a gyermek kártérítési igényének jogalapját, akkor ezzel a bíróság elismerné az egyénnek a saját élete kioltására való igényét - vagyis a magzat érdekére való hivatkozással legitimálná a teratológiai indikációval végzett terhességmegszakítást.

Pontosan ebből a gondolatmenetből kiindulva sem a német, sem az osztrák, sem az angol, sem az amerikai bírói gyakorlat nem ismeri el a fogyatékos gyereknek a kártérítési igényét ezekben az esetekben5. Érdekes kivétel azonban ez alól az egységesnek tűnő tendencia alól a francia6 és a magyar bírói gyakorlat, ahol a bíróság a szülők kártérítési igényének elismerése mellett következetesen megállapítja a gyermek kártérítési keresetének jogalapját is, mégpedig azzal az indokolással, hogy a szülők és a gyermek esetében is ugyanaz a magatartás okozta a felperes kárát, csak a következmények szempontjából, a felelősség mértéke és módja tekintetében van eltérés közöttük7. A hazai bírói gyakorlat tehát nem tulajdonít jelentőséget annak a kérdésnek, hogy a szülők esetében jól megfogalmazható, mely személyhez fűződő joguk sérült (a családtervezéshez való jog), míg a gyermek esetében ez a személyhez fűződő jog biztosan nem sérült, de más sem, hiszen a gyermek számára "választási lehetőségként" csak a magzati halál és a fogyatékosan való megszületés áll fenn.

Összefoglalva: álláspontom szerint a teratológiai indikációval végzett terhességmegszakítást erkölcsileg konzekvensen csak a szülők családtervezéshez fűződő jogával lehet legitimálni.

Ugyanakkor más szempontból aggályos lehet a magzatvédelmi törvény teratológiai indikációt szabályozó rendelkezése8. A törvény ugyanis a korai (12 hetesnél fiatalabb) terhesség esetében pusztán ahhoz a feltételhez köti a terhesség megszakítását, hogy a magzat orvosilag valószínűsíthetően súlyos fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban szenved [6. § (1) bek. b) pont]. A törvény tehát két vonatkozásban sem ad támpontot. Egyrészt a fogyatékosság vagy károsodás valószínűsége tekintetében, így a terhesség akkor is megszakítható, ha a károsodás valószínűsége igen csekély, ha az esély arra, hogy a gyermek semmiféle fogyatékosságban, károsodásban nem szenved, akár igen jelentősen meghaladja annak valószínűségét, hogy károsodásban szenved. Másrészt a törvény a terhességmegszakítás elvégezhetőségét nem korlátozza a károsodás mértéke tekintetében sem. A fogyatékosság szó előtt ugyan szerepel a "súlyos" jelző, de a károsodás szó előtt már nem. Ebből viszont az következik, hogy a korai terhesség akár akkor is megszakítható - az állapotos nő döntésétől függően -, ha a magzat csekély valószínűséggel enyhe károsodásban (pl. műtéttel eredményesen kezelhető ajakhasadékban) szenved.

Az előrehaladottabb terhesség esetében a törvény megpróbál szigorúbb feltételrendszert állítani, a 6. § (3) bekezdés szerint a terhesség a 20. hetéig - a diagnosztikus eljárás elhúzódása esetén 24. hetéig - szakítható meg, ha a magzat genetikai, teratológiai ártalmának valószínűsége az 50%-ot eléri. Ez a rendelkezés is azonban csak a valószínűség tekintetében állít fel korlátot, a genetikai, teratológiai ártalom mértéke tekintetében nem, így még az sem szükséges, hogy az súlyos legyen. A genetikai ártalom fogalma egyébként is igen tág, tartalommal alig bíró fogalom, hiszen a genetika tudományának fejlődésével számos olyan genetikai variáció vált ismertté és kimutathatóvá, amely bizonyos betegségekre hajlamosít - vajon ezek is beletartoznak a genetikai ártalom fogalmába? Például a BRCA gén hordozói nagyobb valószínűséggel betegszenek meg életük során mellrákban, de a nem hordozók között is minden nyolcadik nő élete során megkapja a betegséget - akkor vajon ennek a génnek a hordozója genetikai ártalomban szenved, ami legitimálja akár a 24 hetes terhesség megszakítását is?

4. Végül a tanulmány szerint a terhesség megszakítása a bűncselekmény következtében megfogant magzat esetén sem elfogadható, mert a nőnek a családtervezéshez való joga nem lehet erősebb a magzat élethez való jogánál, hiszen a kollízió feloldható lenne más eszközökkel, mint az állami gondoskodás, az örökbefogadás és a művi megtermékenyítés.

Az állami gondoskodás és az örökbefogadás annyiból valóban alternatívája lehetne a terhesség megszakításának, hogy az anya szempontjából a "végeredmény" így is, úgy is azonos: nem terheli a gyermek felnevelésének kötelezettsége - a terhességmegszakítás esetében azért, mert a gyermek meg sem születik, az örökbeadás vagy az állami gondoskodás igénybevétele esetében pedig mások vállalják ezt a kötelezettséget. Egy jelentős különbség azonban mégis van: míg a terhességmegszakítás esetében nem alakul ki a lelki kötődés a magzat és az állapotos nő között, a terhesség kiviselése és a szülés alatt viszont igen. Ezért a már megszületett, kézbe vehető, arccal rendelkező gyerektől, akit az anya a terhesség hosszú hónapjai alatt a testében hordott, sokkal nagyobb lelki teher megválni, mint a 12 hétnél fiatalabb, még nem mozgó magzattól.

Hogy mennyire más a megítélése a terhesség megszakításának, mint az örökbeadásnak, azt a polgári peres eljárások tapasztalatai is mutatják.9 Ha ugyanis az egészségügyi szolgáltató és a beteg közötti szerződés a gyermek megfoganásának vagy születésének elkerülésére irányul (művi meddővé tétel vagy terhesség megszakítása) és az egészségügyi szolgáltató felróható kötelezettségszegésével okozati összefüggésben a beavatkozás nem jár a megfelelő eredménnyel (teherbeesés következik be, vagy nem szakad meg a terhesség, és a gyermek megszületik), akkor a kártérítési eljárásban arról is dönteni kell, hogy a károsult kárenyhítési kötelezettségének eleget tett-e. A kérdés az, hogy mi tartozik a kárenyhítési kötelezettség körébe: a sikertelen terhességmegszakítás után köteles-e az állapotos nő az ismételt terhességmegszakításnak alávetni magát, köteles-e nyílt örökbefogadással örökbe adni a gyermeket, vagy köteles-e arról lemondani, és az államra bízni a gyermek további sorsát. Ha ugyanis ezeket a nő megteszi, akkor polgári jogi értelemben kárról nem beszélhetünk, esetleg a szüléssel járó megterhelés kompenzálható a nem vagyoni kár körében. A károsult tehát saját akarat-elhatározásával képes a kárt elhárítani: a kérdés csak az, hogy elvárható-e tőle ez a kárenyhítő magatartás? Ha ugyanis elvárható, és ennek nem tesz eleget, akkor a károkozónak a kárt nem kell megtérítenie.

A magyar bírói gyakorlat is állást foglalt ebben a kérdésben - annak ellenére, hogy a kárenyhítő magatartás értékelésének azért csekély a jelentősége nálunk, mert a bíróságok csak kivételes esetben tekintik az egészséges, nem kívánt gyermek születését polgári jogi értelemben kárnak, márpedig ha kár nincs, akkor dogmatikailag kárenyhítő magatartásról sem beszélhetünk. Mégis, a Legfelsőbb Bíróság egy nem publikált eseti döntésében a károsult kárenyhítő magatartásának elmulasztásaként értékelte, hogy az - a terhesség fennmaradásának észlelése után - nem vetette magát alá az ismételt (még jogszerű) terhességmegszakításnak. A bíróság a károsulnak azt az álláspontját sem fogadta el, hogy a beavatkozás kockázatai a régebben fennálló terhesség esetében lényegesen magasabbak, mint a korai terhesség esetében, és hasonló ítéleteket találunk más magyar bíróságok gyakorlatában is.10

A német Legfelsőbb Bíróság gyakorlata nagyon hasonló, a sikertelen terhességmegszakítást követő terhesség esetében, ha a terhességet még idejében felfedezik, és egy ismételt megszakítás mind orvosi, mind pedig jogi szempontból lehetséges, akkor ennek megtagadása a kárenyhítési kötelezettség elmulasztását is jelenti. Eltérően ítélik meg azonban azt az esetet, amikor a terhesség megszakítására a második esetben már más indikációval kerül sor, mint az elsőben (a szociális indikációval végzett, sikertelen terhességmegszakítás után a terhes nő nem egyezik bele a terhesség későbbi szakaszában, orvosi indikáció alapján elvégezhető megszakításba). Ebben az esetben a nő egy teljesen új döntési helyzettel áll szemben, és ez csak akkor tekinthető az okozati összefüggés megszakításának, illetve a kárenyhítő magatartás elmulasztásának, ha a döntése teljesen ésszerűtlen, és a károkozó szempontjából nézve az nem volt előrelátható, azzal nem lehetett számolni. A német bírói gyakorlat ugyanakkor a művi meddő­vétételt célzó műtétet követő terhesség esetében nem tekinti a kárenyhítő magatartás elmulasztásának azt, ha a jogilag és orvosilag lehetséges terhességmegszakításnak nem veti alá magát a terhes nő, azzal az indokolással, hogy a terhességmegszakítás nem képezi az előrelátó családtervezés alternatíváját, a fogamzóképesség végleges megszüntetése és egy meg nem született élet kioltása között alapvető morális különbség van.

Abban a kérdésben, hogy az örökbeadás elmulasztása a kárenyhítő magatartás elmulasztásának tekinthető-e, a magyar bírói gyakorlat nem foglalt állást. Ugyanakkor a német bírói gyakorlat nem tartja az elvárható kárenyhítő magatartás körébe tartozónak, elsősorban azzal az érveléssel, hogy a gyermek megtartását nem lehet szankcionálni, valamint azzal, hogy a gyermeknek alapvető érdeke, hogy a vér szerinti családjában nőjön fel, és ez nem függhet harmadik személyek (a károkozó) anyagi érdekétől.11

A bűncselekményből fogant terhesség esetében tehát nagyon aggályos az az érvelés, amely szerint az örökbefogadás és az állami gondoskodás alternatívája lehet a terhesség megszakításának. A mesterséges megtermékenyítés pedig ebben a vonatkozásban nem értelmezhető.

Az élet kezdetével, végével kapcsolatos erkölcsi, bioetikai viták egyik közös jellemzője, hogy teljes konszenzus a különböző álláspontok között aligha teremthető. Ez szükségszerűen tükröződik a jogi szabályozásban is, hiszen a jogalkotónak a szabályozási alternatívák közötti választása egyben értékpreferenciát is tükröz. Az eltérő nézetek ütköztetése, a vita során felhozott érvek több nézőpontból történő vizsgálata, elfogulatlan, semleges elemzése azonban - ha a konszenzust nem is tud teremteni -, nagyban hozzájárulhat a problémák azonosításához, és talán közelebb vihet a megoldáshoz is, erre tettünk kísérletet a fenti tanulmányban. ■

JEGYZETEK

1 Jobbágyi G.: A méhmagzat életjoga - az aboruszlegalizáció konfliktusa. Budapest. Pacem in Utero Egyesület. 1994.; Jobbágyi G.: A méhmagzat életjoga az európai jogállamok jogalkotásában. Magyar Jog. 1991. 601-608.; Jobbágyi G.: A méhmagzat életjoga és az abortuszkérdés az USA és Anglia jogalkotásában és bírói gyakorlatában. Jogtudományi Közlöny 1993. 100-109.; Jobbágyi G.: A méhmagzat életjogának orvosi, erkölcsi megalapozottsága. Magyar Jog 1992. 169-176.; Jobbágyi G.: A méhmagzat életjogának társadalmi összefüggései. Magyar Jog 1992. 289-294.; Jobbágyi G.: A méhmagzat jogi helyzete és védelme, a terhességmegszakítás ellen az ókori és középkori jogokban. Magyar Jog. 1993. 9-17.; Jobbágyi G.: A méhmagzat jogképessége és életjoga a magyar jogban. Magyar Jog 1991. 399-406.; Jobbágyi G.: Az Alkotmánybíróság történelmi döntése a magzat jogi helyzetéről, és a terhességmegszakításról. Jogtudományi Közlöny 7/92. 305-313.; Lenkovics B.: A magzat élethez való jogáról. Magyar Tudomány 1990. 62-166. Takács Albert: A morális és a jogi értékelés eltérései. [Az Alkotmánybíróság abortusz-határozatai.] Fundamentum. Az emberi jogok folyóirata 1999. 72-80.; Győrfi Tamás: A tulajdonságok nélküli ember elmélete. Az Alkotmánybíróság oszthatatlansági doktrínája és ami abból (nem) következik. Fundamentum. Az emberi jogok folyóirata 1998. 23-41. Újfalvi Annamária: A végpontok relevanciája. [Az abortuszról.]. Magyar Tudomány 1990. 811-815.; Kis J.: Az abortuszról. Érvek, ellenérvek. Budapest. Cserépfalvi Kiadó. 1992. Kis J.: Az Alkotmánybíróság a terhességmegszakításról. Fundamentum. Az emberi jogok folyóirata 1998. 97-113.; Kis János: Az Alkotmánybíróság az élethez való jogról. Jogtudományi Közlöny 1992. 118-133.; Király Tibor: Három következtetés. [Az abortuszról.]. Magyar Tudomány 1990: 852-853. Hanák András: Egy különös abortusz után. Fundamentum. Az emberi jogok folyóirata 1998. 82-86. Sós V.: Példátlan ítélet?! [Abortusz-per.] Fundamentum. Az emberi jogok folyóirata 1998. 87-88.; Sándor J.: Újabb érvek a terhességmegszakítás alkotmányosságáról. Fundamentum. Az emberi jogok folyóirata 1998. 121-134.; Törő K.: Személyiségvédelem a születés előtt. in.: Sándor J. (szerk.): Abortusz és… Budapest. Literatura Medica. 1992. 15-24.; Sándor J.: Az abortusz jogi szabályozásának problémáiról. in.: Sándor J. (szerk.): Abortusz és… Budapest. Literatura Medica. 1992. 25-39.; Kovács J.: A művi abortusz a bioetika szemszögéből. in.: Sándor J. (szerk.): Abortusz és… Budapest. Literatura Medica. 1992. 39-114.; Hegedűs Katalin: Az abortuszkérdés a két világháború között. in.: Sándor J. (szerk.): Abortusz és… Budapest. Literatura Medica. 1992. 115-137; Szabó A. F.: Az abortusztilalom, anno. in.: Sándor J. (szerk.): Abortusz és… Budapest. Literatura Medica. 1992. 137-162.; H. Sas J.: Az abortuszról: szociológiai megközelítésben. in.: Sándor J. (szerk.): Abortusz és… Budapest. Literatura Medica. 1992. 163-169.; Bobvosné Békefi M.: Az abortuszkérdés pszichológiai aspektusai. in.: Sándor J. (szerk.): Abortusz és… Budapest. Literatura Medica. 1992. 179-193.; Karátson G.: Isten, a biblia kezdetén. in.: Sándor J. (szerk.): Abortusz és… Budapest. Literatura Medica. 1992. 193-204.

2 Papp Z. (szerk.): A szülészet-nőgyógyászat tankönyve. Semmelweis Kiadó. Budapest. 2002. 212. o.

3 Mások helyett lásd összefoglalóan Kovács J.: A művi abortusz a bioetika szemszögéből. in.: Sándor J. (szerk.): Abortusz és… Budapest. Literatura Medica. 1992. 39-114.

4 48/1998. (XI. 23.) AB határozat III. pont.

5 Lásd összefoglalóan: Dósa Á.: Az orvos kártérítési felelőssége. Budapest. HVG-ORAC. 2004. 135-42.

6 Uo. 137. o.

7 Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 22.670/1995. in: Köles 239-242.

8 Jobbágyi G.: A méhmagzat életjoga - az abortuszlegalizáció konfliktusa. Budapest. Pacem in Utero Egyesület. 1994. 173. o.

9 Összefoglalóan lásd Jobbágyi G.: Az ember, mint kár? A joggyakorlat és -elmélet ellentmondásai az Alkotmánybíróság második abortuszdöntése után. Jogtudományi Közlöny. 2004. 1-9. o; Dósa Á.: Az orvos polgári jogi felelőssége az egészséges, nem kívánt gyermek születéséért. Állam- és Jogtudomány 2000. 143-153. o.

10 Dósa Á.: Az orvos kártérítési felelőssége. Budapest. HVG-ORAC. 2004. 153-4. o.

11 Uo. 149.