Majdhogynem pontosan öt évvel a 22/2016. (XII. 5.) határozat kihirdetését követően, az Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB) egy újabb uniós jogi relevanciával bíró határozatot fogadott el absztrakt Alaptörvény-értelmezés hatáskörében eljárva 2021. december 10-én. A 32/2021. (XII. 20.) AB határozatot (a továbbiakban: Abh.) nagy várakozás övezte[1] a felfokozódott nemzetközi helyzetre tekintettel, amelyet Blutman László a gyakorlati szuverenitásvédelem időszakaként ír le.[2]
A két határozat közötti hasonlóság, hogy azok apropóját egyaránt a menekültügyi kérdések kezelésére elfogadott uniós jogi aktusok adták.[3] Jóllehet, szembeötlő különbségek is említhetők: a 2016-os döntés indítványozója az ombudsman volt, a jelen ügy kezdeményezője a Kormány, továbbá időközben az Alaptörvény értelmezni kért szövege is megváltozott az AB értelmezése szerint oly módon, hogy a 22/2016-os döntésben megfogalmazott kontrollmechanizmusok megjelentek az Alaptörvény E) cikkének szövegében.[4] Ezenkívül a 22/2016-os döntés fontos jellemzője, hogy nem válaszolta meg az összes feltett kérdést, vagyis az AB az indítványt nem merítette ki, hanem annak egyik kérdését új ügyszám alatt különítette el.[5] A mostani ügyben ezzel ellentétes tendencia észlelhető: az AB bár hangsúlyozta, hogy "hatáskörét megszorítón kell értelmezni",[6] valójában az indítványhoz kötöttségen messze túllépett, amikor azt állítja, hogy az indítványozó az Alaptörvény I. cikk (1) bekezdése és az Alaptörvény II. cikkében foglalt emberi méltósághoz való jog absztrakt értelmezését is kérte.
Az indítványozó arra a kérdésre várta a választ, hogy "végrehajthat-e Magyarország olyan európai uniós jogi kötelezettséget, amely - az európai uniós szabályozás hatékony érvényesülésének hiányában - arra vezethet, hogy Magyarország területén jogellenesen tartózkodó külföldi a tagállam területén előre nem meghatározható ideig tartózkodik, és ezáltal de facto az ország népességének részévé válik?"[7]
A kérdést az Alkotmánybíróság nem válaszolta meg, a döntésben megfogalmazott három rendelkező részi pont ugyanis más-más vonatkozásokra utal:
"1. Tekintettel arra, hogy az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdése alapján
- az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésében meghatározott hatáskörgyakorlásnak összhangban kell állnia az Alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, továbbá az
- nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát,
az Alkotmánybíróság az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésének értelmezése alapján megállapítja, hogy amennyiben az e bekezdésében meghatározott közös hatáskörgyakorlás érvényesülése hiányos, Magyarország a fenntartott szuverenitás vélelmének megfelelően jogosult az adott, nem kizárólagos uniós hatáskör gyakorlására mindaddig, amíg az Európai Unió intézményei meg nem teszik a közös hatáskörgyakorlás hatékony érvényesítéséhez szükséges intézkedéseket.
2. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény E) cikkének és I. cikk (1) bekezdésének együttes értelmezése során megállapítja továbbá, hogy amennyiben az 1. pontban meghatározott közös hatáskörgyakorlás hiányos érvényesülése olyan következményekre vezet, amely felveti a Magyarország államterületén élő személyek önazonossághoz való jogának sérelmét, a magyar állam, intézményvédelmi kötelezettségének keretében gondoskodni köteles e jog védelméről.
3. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésének, illetve a XIV. cikk (1) és (4) bekezdéseinek együttes értelmezése alapján megállapítja, hogy Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogának védelme az alkotmányos önazonosság részét képezi."
A fenti konklúziókra akként jutott az AB, hogy az indítványozó kérdését bizonyos mértékben átértelmezve megállapította, hogy "[az] Alkotmánybíróságnak a következőkben azt kellett megvizsgálnia, hogy amennyiben
- 103/104 -
megvalósulna az E) cikk (2) bekezdésén alapuló közös hatáskörgyakorlásnak az indítványban foglaltak szerinti hiányos érvényesülése, ezen hiányos érvényesülés elvezethet-e Magyarország szuverenitásának, alkotmányos önazonosságának, illetőleg az Alaptörvényben foglalt alapvető jogok, illetve szabadságok (ideértve különösen az alkotmányos önazonosság körében is értékelendő emberi méltóság) sérelméhez."[8]
Az AB által újrafogalmazott kérdés kifejezetten hipotetikus jellegűvé vált ("amennyiben megvalósulna", "elvezethet-e"), és ennek megfelelően maga a határozat is mintegy fiktív érvelésként olvasható,[9] mivel az indokolás értelmében "[az] AB jelen döntésében foglalt megállapítások értelemszerűen csak az indítványban foglalt érvelés ténybeli helytállósága esetén lehetnek teljes mértékben irányadók, melynek megítélése elsődlegesen az indítványozó [...] feladata."[10]
Ez utóbbi tétel rögzítésével az Alkotmánybíróság lényegében furcsa helyzetbe került: elfogadott egy hipotetikus premisszát, ebből levont egy következtetést, majd azt állítja, hogy ez akkor érvényes, ha majd (a premisszát nyújtó) indítványozó önmagát igazolva megállapítja, hogy valóban igaz premisszát fogalmazott meg.[11] E pont azért lényeges, mert - mint látni fogjuk - az Alkotmánybíróság kifejezetten hárító jellegű döntést hozott. Nem pusztán arról van szó, hogy az eredetileg feltett kérdést nem válaszolta meg, hanem arról is, hogy "visszadobta a labdát" az indítványozó Kormánynak, és tulajdonképpen szabad belátására bízta az uniós jogból eredő jogi kötelezettség végrehajtását, ami azonban egyben az önkényesség veszélyét is magában rejti.
A nagy többséggel elfogadott döntéshez a két különvéleményen felül kilencen írtak párhuzamos indokolást, ami utalhat a szöveg kompromisszumos jellegére, és ami egyben magyarázhatja a döntés hipotetikus jellegét is.[12]
A döntés további érdekessége, hogy annak recepciója többnyire pozitív volt, mivel a határozat olvasói megtalálhatják a számukra fontos vagy tetszetős álláspontot egyik vagy másik indokolási részben. Ennek megfelelően a Kormány részéről maga a miniszterelnök üdvözölte a döntést,[13] másrészt pedig a határozat kommentátorai is pozitívan értékelték azt, főleg arra való tekintettel, hogy a döntés - legalábbis nyíltan - nem bocsátkozott konfliktusba az Európai Unió Bíróságával (a továbbiakban: EUB).[14]
Az alábbiakban elsőként áttekintjük azt, hogy mi volt az a felfokozott közjogi kontextus, amelyben a döntés megszületett, majd ennek fényében megvizsgáljuk a három rendelkező részi ponthoz tartozó indokolást.[15]
A jelen döntésnek legalább három eltérő kontextusát lehet megemlíteni: az indítványozó által felkínált PSPP-ügyet,[16] amely "az alkotmánybíróságok lázadására" irányította a figyelmet; a lengyel Alkotmánybíróság határozatát,[17] amely az okos kiutat megfogalmazó PSPP-döntéssel szemben az uniós jog elsőbbségével való nyílt szembeszegülést képviselte, és végül az indítvány apropóját képező EUB-döntést,[18] amely uniós joggal ellentétesnek mondta ki a magyar jogalkotó által lehetővé tett ún. push-back eljárást.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
