Az élővilág védelmének jogi aspektusa többrétegű. Ezek az egymásra épülő szintek összefonódnak, éppúgy, mint az alapul szolgáló életviszonyok. A vizsgált védelmi rezsimek részben hierarchikus viszonyrendszert alkotnak, egymást kiegészítő (komplementer) jellegük azonban még szembetűnőbb. Különböző céljaik és történetük eltérő gyökerei jelzik relatív önállóságukat. A közös nevezőnek, metszetnek tekinthető természetvédelem "evolúciója" nyúlik legmélyebbre, miközben napjaink jogalkotása is a természetvédelmi célt szolgáló ökológiai hálózat-szemlélet jegyében zajlik. A fokozott védelem szükségessége valamennyi gazdasági szektor káros hatásaival szemben nyilvánvaló, nagy területfedése miatt azonban különösen a mezőgazdaság érintett.
Az intézményesült, azaz központilag szabályozott, állami irányítású természetvédelem, illetve környezetvédelem között száz éves korkülönbséget szokás megállapítani. Noha a természetvédelmi területkijelölés bevett gyakorlat volt már jóval korábban is,[1] a természetvédelem születését hagyományosan a világ első nemzeti parkjának alapításához köti a szakirodalom (1872, Yellowstone, Amerikai Egyesült Államok). A globálissá nőtt környezetvédelmi problémák elleni törekvések intézményesülésének alapköve, a Stockholmban rendezett első környezetvédelmi világkonferencia pedig 1972-ben zajlott, amelynek köszönhetően a környezet védelméhez fűződő érdek végre elkezdte felzárkózását az ipari termelés, a gazdasági növekedés és a (szabad)kereskedelem érdekeinek élbolyához.
1. A hazai természetvédelem kezdetét sokan - a nemzetközi kezdő időponthoz egészen közelre datálva - az első magyar (és egyik legkorábbi európai) erdőtörvényhez, az 1879. évi XXXI. törvénycikkhez kötik. Ez is egy tiszteletben tartandó vélemény, ám két okból kevésbé védhető. Egyrészt e törvény vonatkozó szakaszaihoz (ld. alább) hasonló tárgyú, természetvédelmi eredményt is hozó rendelkezések ennél régebben is születtek (így pl. Zsigmond király 1426. évi kíméletes erdőhasználatot előíró rendelkezése, az 1565. évi, az 1669. évi erdőrendtartások, III. Károly 1729. évi dekrétuma a vadászat és madarászat szabályairól, amely fajvédelmi hozadékkal is járt a tilalmi idők megállapításával, illetve II. Lipót dekrétuma 1790-ből az erdők védelméről). Másrészt az 1879. évi erdőtörvény valóban tiltani rendeli például "az irtást és tarvágatot" egyes erdőkben, erdőrészekben, ám ezt nem közvetlenül és kifejezetten természet-, illetve élőhelyvédelmi célból teszi, hanem azért, mert különben "alantabb fekvő területek termőképessége vagy közlekedési utak biztonsága veszélyeztetnék, vagy szélvészek rombolásának, vagy a futóhomok terjedésének út nyittatnék".[2] Az tény, hogy ezek megoltalmazásával "akárhány geológiai alakulás stb. és megannyi szép tájképi részlet is oltalomban részesült",[3] tehát számottevő természetvédelmi hozadékkal is jártak ezek az
- 355/356 -
előírások, azonban mivel nem expressis verbis természetvédelmi célú, hanem inkább gazdálkodási, illetve a gazdasági okszerűséggel szinkronban álló környezetvédelmi, azon belül földvédelmi, és az épített környezetet (ld. utak) védő előírások, első erdőtörvényünk vonatkozó szakaszai inkább környezetvédelmi jogunk "doyen-jogszabályhelyeinek" tekinthetők.[4] Az 1879. évi erdőtörvény tehát csak annyiban természetvédelmi norma, mint ahogy a közösségi jogalkotás 1960-as, illetve 1970-es évek fordulóját övező első környezetvédelmi "hasznot" hozó direktívái környezetvédelmiek, amelyek bevallottan a piaci korlátok lebontásának céljával, azaz gazdasági, nem környezetvédelmi célból harmonizálták a tagállami jogokat.[5]
2. Az addig hiányzó láncszemek, a természetvédelem célja[6] és különös tárgyai először jogszabályi szinten az erdőkről és a természetvédelemről szóló 1935. évi IV. törvénycikk hatodik címében jelennek meg, amely szerint szükséges "egyfelől minden olyan behatást elhárítani, amely a védelem tárgyának[7] eredeti épségében való fennmaradását, illetőleg tájképi szépségét vagy egyéb sajátos természeti tulajdonságait sértené vagy veszélyeztetné, másfelől lehetővé tenni a védelem alá vont állat- és növényfaj zavartalan tenyészetét; megóvni a védett forrás és patak vizének tisztaságát és biztosítani a forrásokat a vadon tenyésző állatok számára". Megjegyzést érdemel, hogy törvénycímbe (nem csupán alcímbe) is ez a jogforrásunk emeli elsőként a természetvédelmet.
3. A hazai nulladik kilométerkő keresésekor logikusabbnak tűnhet azonos célú és típusú aktusokat, eseményeket hasonlítási alapul venni. Ha a világ első nemzeti parkjának megalapításához kötik a természetvédelem kialakulását, akkor talán a hazai természetvédelem kezdete ugyanúgy az első magyarországi nemzeti park (Hortobágyi Nemzeti Park) kijelölése, amelyet az Országos Természetvédelmi Hivatal 1850/1972. számú OTvH határozata nyilvánított védetté. A száz éves különbség ismét visszaköszön, ami azonban első ránézésre ahhoz a téves következtetéshez vezethetne, hogy a hazai természetvédelem éppen egy évszázados késéssel született meg a nemzetközi mozgalomhoz viszonyítva. Az évszámokból tehát a figyelemre méltó történeti érdekességük elismerése mellett sem érdemes ilyen konklúziókat levonni. A különböző normákban szétszórt, akár természetvédelminek is minősíthető jogszabályhelyek csak annyiban felelnek meg az alapkő-funkciónak, hogy elvileg a védelem intézményesüléseként is felfoghatók az országos szintű, törvényi formában való megjelenésük miatt. Ennek a követelménynek viszont a korábban is előforduló és a XIX. század második felétől felszaporodó, tisztán természetvédelmi irányultságú, társulati és egyéni kezdeményezések nem felelnek meg. Az intézményesült természetvédelem ugyanis mindenképpen - Kaán Károly által is elengedhetetlennek tartott -"kormány-akcziókat"[8] (is) feltételez, állami szerepvállalást, elismerést, cselekvést, jogszabályokkal, illetve szakhatósági eszközökkel történő természetvédelmi (köz)érdekérvényesítést. Ad vocem, aki személyhez kívánja kötni a hazai természetvédelem születését, annak elsőként a fenti gondolattal megidézett Kaán Károly (1867-1940) juthat eszébe, akit a magyar természetvédelem megalapítójaként tart számon a tudományos közösség termékeny szakirodalmi munkásságára tekintettel.
4. A nemzeti park kategóriájához nem ragaszkodva, pusztán a területi védetté nyilvánításokat alapul véve más eredményhez jutunk. Először 1864-ben az Amerikai Egyesült Államokban helyeztek állami védelem alá területet, a Yosemite-völgyet. Magyarországon a területi védetté nyilvánítások sora ma is használatos kategóriákba eső védett természeti területekkel indult, elsőként a nagyharsányi magyar kikerics élőhelyek 1935-ben történt területtel védett természeti emlékké nyilvánítá-
- 356/357 -
sával, 1939-ben pedig a Debreceni Nagyerdő egy részének természetvédelmi területté[9] nyilvánításával.
A természetvédelemmel ellentétben a környezetvédelem logikai rendszerében nem értelmezhető a védett terület alapításának aktusa (ld. alább az elhatárolási szempontoknál), és a nemzetközihez hasonlóan úttörő jelentőségű hazai konferencia sem volt, így az összehasonlítás nem nyugodhat ezeken a momentumokon sem. Az első önálló, tárgykörbe eső jogszabály megjelenése a leginkább kézenfekvő közös nevezőjük (természetvédelem - 1961. évi 18. törvényerejű rendelet, környezetvédelem - 1976. évi II. törvény), amely időpontok ugyancsak kevéssé alkalmasak adekvát kor-összehasonlításra, önmagában a hazai környezetvédelem "kormeghatározására" talán inkább.
Mivel korábban születtek, kisebb jelentőségű normák is említést érdemelnek. Nemzetközi szinten elsők között tett kísérletet hazánk a napjainkban használatos kategóriarendszer elemét is képező egyes ún. természeti emlékek védelmére. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 1900-ban 21.527. számmal leiratot (rendeletet) adott ki, melyben többek között a történelmi emlékhez, mondához vagy szájhagyományhoz kapcsolódó, rendkívüli méretű, korú vagy alakú, illetve tájképi szempontból fontos fapéldányok, facsoportok megőrzését rendelte el (lex imperfectáról lévén szó, szankció híján, valamint hiányos adminisztratív háttér miatt kevés eredménnyel).
5. Még inkább összetetté teszi a születési évek keresésének feladatát Julesz azon elgondolkoztató megállapítása, miszerint a természetvédelmi jog és a környezetvédelmi jog a jogtudományon belül az agrárjogból, korábban földjogból nőtt ki. Először jelentkezett tehát az agrár-természetvédelmi jog (ld. alább), és ezt követte a környezetvédelmi jog mint önálló tantárgy.[10] Julesz ugyan tantárgyakról beszél, gondolata azonban a jogterületek vonatkozásában felsejlő "tojástyúk dilemma" dimenziójában is helytálló lehet (egyébként sem létezik jogterület, amelyet nem tanítanak valamilyen kurzus keretében, tantárgy és jogterület kölcsönösen feltételezik egymás létét). Az idézett gondolat mellett szóló érvnek felhoznám első természetvédelmi tárgyú nemzetközi jogi kötelezettségvállalásunkat, amely a klasszikus agrár-környezetvédelmi, és azon belül agrár-természetvédelmi jogi normáink sorát nyitotta meg. 1906-ban csatlakoztunk a mezőgazdaság számára hasznos madarak védelméről szóló 1902. évi Párizsban megkötött nemzetközi egyezményhez, az 1906. évi I. törvénycikkel kihirdetve azt.[11] A norma - mint címe is mutatja - növénytermesztéssel kapcsolatos (vitathatatlanul agrár-) életviszonyok fajvédelmi célú szabályozását tartalmazta. Az Egyezmény szabályozási technikája napjaink fajok védelmét szolgáló egyezményeinek szabályozási technikáját vetíti előre (pl. listakészítés, tiltott tevékenységek taxációja, eltérési lehetőségek körének szűkítése).[12] A nemzetközi természetvédelmi mozgalomba való bekapcsolódásunk tehát szintén jelentős időpont, éppúgy mint maga az Egyezmény a mozgalom előrehaladásában.
6. Feltéve, de nem megengedve, hogy egyetlen évszámhoz köthető olyan összetett tevékenység-rendszerek születése, mint a természet-, illetve környezetvédelem, bármely időpontra tesszük is, az biztos, hogy fiatal mozgalmakról van szó, ennek megfelelően a velük foglalkozó jogterületek sem tartoznak a korosabbak közé. Utóbbiak születése - ha lehet - még nehezebben datálható. Éppúgy, ahogy az alapul szolgáló életviszony-összesség is fokozatosan terebélyesedett ki, egy-egy jogterületet sem emel ki a habokból készen egyetlen (különösen nem az első) norma. Mi több, jogterület sohasem lesz "kész", legfeljebb akkor, amikor történeti jelenséggé válva megszűnik, mivel csak ekkor szűnik meg változni. Ilyesmire nem könnyű példákat sorolni, a kérdéses környezeti problémakör pedig különösen tevékeny jövőt ígér saját jogi aspektusának.
Kezdete természetesen mindennek van, jogterület esetében ez nyilvánvalóan az első jogi aktus, amely az adott speciális tárgykört szabályozási körébe vonja. Azt azonban nem lehet pontosan kitűzni, hogy hányadik vonatkozó normánál, milyen jogszabályok tömegének elérésekor történik meg a jogterület "világrajövetele". Kezdeti lépései, őssejtjei a környezetvédelmi és természetvédelmi mozgalomnak is vannak. Ezek egytől egyig fontosak, mert egyaránt hozzájárultak a folyamatok kiteljesedéséhez.
1. Kevy nyolcvanas évek közepén tett velős megállapításának, miszerint "a környezetvédelem: önvédelem"[13] ma is stabil az igazságtartalma, pozitív és negatív oldalról egyaránt. A környezetvédelemért szóló po-
- 357/358 -
zitív érvként kifejezi azt, hogy a szupranacionális piac "szabadságfokának" emelése, a kereskedelmi korlátok környezetvédelmi követelmények nivellálásával történő felszámolása mellett, amelyre az uniós környezetjog számos normájának preambuluma utal, a környezetvédelem egyben az emberi létfeltételek biztosítását is célozza. Ugyanakkor jogi aspektusának túlnyomóan emberközpontú beállítottsága miatt gyakran csak önvédelem, pedig nem csupán az emberiség, hanem külön nevesítve az élővilág fennmaradása érdekében is szükség van olyan céltudatos, szervezett, intézményesített tevékenységre, azaz környezetvédelemre, amelynek célja az ember ipari, mezőgazdasági, bányászati, stb. tevékenységéből fakadó káros következmények kiküszöbölése és megelőzése.[14] Az élővilág feltétlenül külön nevesíthető és nevesítendő (ún. vitális) környezeti elem, sok nemzeti környezetjog meg is teszi ezt (pl. az 1991. évi albán környezetvédelmi törvény - hogy ne mindig csak nyugati példák képezzék az összehasonlítás alapját - a magyar Kvt.-hez hasonlóan [4. § 1. pont] szintén környezeti elemként említi a növényi és állati organizmusokat). Az élővilág az élettelen elemekkel (föld, víz, levegő) szoros kapcsolatban áll az élőhely fizikai meghatározottsága miatt. Az élőhely legalább az egyik környezeti elembe ágyazott (esetenként éppen az élő környezeti elembe, egy gazdaszervezetbe), az élőlény által igényelt közegtől függően. Az élővilág nevesítése azért fontos, mert ugyan érdekei legtöbbször nyilvánvalóan és mindenki számára láthatóan egybevágnak a helyesen felismert humán érdekekkel, nem ritkán azonban ütköznek egyes - valós, de egyéni, sőt önös, ezért el nem ismerendő, illetve a tudatlanság állapotában kifejezett, nem valós - emberi érdekekkel. Éppen a kollíziós helyzet rendezése, az érdekek kiegyensúlyozásának céljával cövekeli ki a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (továbbiakban: Kt.) a határokat egy ideáltipikus helyzetet festő generálklauzulával, miszerint az élővilág igénybevétele csak olyan módon történhet, amely az életközösségek természetes folyamatait és viszonyait, a biológiai sokféleséget nem károsítja, illetőleg funkcióit nem veszélyezteti. Az általános élővilág-védelem tárgyi hatálya pedig - az ökológiai rendszer természetes folyamatainak, arányainak megtartása és működőképességének biztosítása figyelembevételével - valamennyi élő szervezetre, azok életközösségeire és élőhelyeire is kiterjed.[15] Az élővilág-védelem, a teljes élő környezeti elemet óvó környezetvédelmi szakterület nem azonos a természetvédelemmel (utóbbi pl. élettelen természeti értékeket is oltalma alá von), noha jelentős átfedést mutat vele. A természetvédelem fogalma ugyanakkor tágan értelmezendő, nem csupán a tételesen védelem alá helyezett egyes fajok, hanem az élővilág, a teljes flóra és fauna együttesének megőrzésére irányuló tevékenységek gyűjtőfogalma. Maga a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény (továbbiakban: Tt.) is szakított a természetvédelem azon hagyományával, amely ezt a szakterületet leszűkítette a külön jogszabályokkal védetté nyilvánított természeti értékekre, általános védelmet nyújt a földtani értékeknek, a tájaknak, az élőhelyeknek és a vadon tenyésző élővilágnak is.[16] Az élővilágnak a fajok és az azokon belül kitermelődött vagy kitenyésztett változatok, a fajták egyaránt részét képezik, amelyek az élőlények közötti - elsősorban táplálkozáson alapuló - kölcsönhatásrendszernek köszönhetően függenek egymástól, így védelemre érdemessé teszik egymást, védetté nyilvánító határozatok nélkül is. Ezért emeli ki Tamás, hogy az élővilág jogi védelmének köre a környezetvédelmi norma általi külön említés hiányának ellenére lefedi még a mikroorganizmusokat is,[17] a fajok egyedeinek életfeltételeit biztosító valamennyi tényezővel együtt.[18] Az élővilág védelmének tevékenységi irányai között a régi kultúrfajták, a tenyésztett és vadon élő fajták, illetve azok termő-, illetőleg tenyészhelyeik védelme mellett egyrészt a mező- és erdőgazdálkodáshoz, másrészt a tájrekonsrukciós és tájvédelmi tevékenységhez kapcsolja Tamás a természetes vegetáció fenntartását is.[19]
2. Abból kiindulva, hogy a környezeti elemeknek csak egy részét fedi le a természetvédelem, a nemzetközi események dátumai szerinti, relatíve hajlottabb kora ellenére tekinthető a környezetvédelem egyik, a védelemre érdemesnek tartott természeti értékek, élettelen képződmények, valamint élő, a vitális környezeti elemhez tartozó szervezetek, azok rendszereinek és élőhelyeinek konzerválását célzó szakterületének is. Határozott álláspontot tükröz Fülöp "zöld ombudsmani" beszámolója, miszerint a magyar jogalkotó a természetvédelmi jogot egyértelműen a környezetvédelmi jog egyik ágazataként fogja fel.[20] A természetvédelem működtetésének alapelvei között számon tartott, a környezetvédelem és a természetvédelem egymáshoz való viszonyát kifejező ún. komplementer elv ettől a hierarchiát sugalló viszony-szemlélettől eltérő
- 358/359 -
álláspontot fejez ki, mely szerint a két - önmagában is rendkívül összetett, egymást kiegészítő - terület tevékenységét, stratégiáját és intézkedési tervét a mellérendeltség és egyenrangúság szigorú tiszteletben tartásával szorosan össze kell hangolni, mert a két terület kölcsönösen hat egymásra.[21] Fodor megállapítása szerint a természetvédelem hazánkban magasabb jogvédelmi szintet élvez a környezetvédelemnél, és gyakorlatilag nem tekinthető utóbbi részének. Szervezeti vonalon is tisztán látható volt ez, hiszen - nemzetközileg elismert - egyedülálló sajátossága volt a hazai természetvédelmi igazgatásnak az önálló hatóság léte a 2005. évi átszervezésig.[22] A szakigazgatási rendszer beosztásánál elméleti szempontból kétségtelenül fontosabb az irányadó környezetvédelmi keretszabályozás. A jogalkotó - ez utóbbi körben kialakított - megoldása kedvez mindkét vélemény képviselőinek, mivel a rangidősség kérdésében úgy foglal állást, hogy a lex generalis - lex specialis reláció eszközét használja a kérdés eldöntéséhez. Ez a Kt. azon logikus jogtechnikai megoldásából olvasható ki, miszerint anyajogszabályként kimondja, hogy az élővilág változatossága, élőhelyeinek megőrzése, a tudományos, kulturális vagy esztétikai értékekkel bíró területek, képződmények, létesítmények megőrzése és helyreállítása érdekében vele összhangban külön törvény rendelkezik a természet és a táj védelméről.[23] A Tt. tisztelettudó "egyenes ági leszármazottként" háttérjogszabályává fogadja az anyajogszabályt,[24] miközben lex specialisként az általa lefedett szabályozási tárgyak vonatkozásában fölé nő annak, a latin nyelvű alapelv szerint "derogálja" azt.
3. A környezetvédelem és a hagyományos természetvédelem (utóbbinak normatív magja a Tt. III. része) közötti legjelentősebb, jogilag is könnyűszerrel megragadható különbség a tételes védetté nyilvánítás, illetve annak - logikai és technikai kivitelezhetetlenségből is fakadó - hiánya. A hagyományos természetvédelem oltalma alá mindig helyrajzi szám szerint pontosan lehatárolható földrészletek, illetve taxatíve meghatározható (listázható) értékek kerülhetnek, "védett természeti terület" (ld. alább), illetve "természetvédelmi érték" minősítést elnyerve valamely - szintén nem tetszőleges - jogforrásnak köszönhetően. Az országgyűlés törvényben "ex lege" védelemben részesítheti a természeti értékeket[25] (pl. 1961 óta valamennyi barlangot), amely a csoportos védetté nyilvánítás tipikus formája. Egyébiránt az alaki jogforrást - védelemre érdemes földterületek esetében - csak az önkormányzatok által végzett védetté nyilvánításokra vonatkozóan határozza meg a Tt. (rendeletben lehetséges ez továbbra is), a természetvédelemért felelős miniszternél 2008. december 28-ától már nem említi a rendeleti formát. A miniszter nyilvánítja védetté, illetve fokozottan védetté a természeti értéket, továbbá fokozottan védetté a területet. A miniszter határozza meg az európai közösségi jogi aktusokban meghatározott védettségi kategóriába, illetve nemzetközi egyezmény hatálya alá tartozó növény- és állatfajok közül azokat, amelyek kiemelt oltalma szükséges.[26] Két speciális, védetté nyilvánítást igénylő helyzetben a természetvédelmi hatóság az aktus cselekvő alanya az időveszteség-érzékenység okán. A terület egyszeri és megismételhetetlen ideiglenes védetté nyilvánítására (azonnal végrehajtható határozattal) két konjunktív feltétel fennállása esetén kerülhet sor: egyrészt csak akkor, ha a terület védelembe vétele már tervben volt, másrészt pedig, ha jelentős károsodásának veszélye áll fenn. Ekkor a hatóság határozatában előírhatja a terület kezelésével, a természeti értékek megóvásával kapcsolatos kötelezettségeket, továbbá a veszélyeztető tevékenység folytatását korlátozhatja, felfüggesztheti, illetve megtilthatja.[27] A másik eset kifejezetten élőhelyvédelmi vonatkozású. Ha valamely terület időszakosan fokozottan védett élő szervezetek élőhelyéül szolgál, amelyek megóvása másként nem biztosítható, a természetvédelmi hatóság a területet, vagy annak egy részét meghatározott időre (3 hónap a felső határ) azonnal végrehajtható határozattal átmenetileg védetté nyilváníthatja.[28]
Minden létező terület és térrész tételes védetté nyilvánítása, azaz besorolása valamelyik védett természeti területi kategóriába - a különböző típusú és mértékű "védelemre rászorultság" figyelmen kívül hagyásával - nivellálná a területeket, éppen a természetvédelem érzékenységalapú értékmércéjét feleslegessé téve, nem is beszélve arról, hogy ennek végrehajtása nyilvánvalóan kaotikussá tenné az életviszonyokat. Hasonló problémákat vetne fel a környezeti elemek vagy
- 359/360 -
valamennyi faj tételes védetté nyilvánítása is. A természeti rendszer "ubikvitásainak" (mindenhol előforduló javak) vagy (a viszonylag széles körben elérhető) "kommonalitásainak" tételes védetté nyilvánítása a természetvédelem alaplogikájába ütközne, mivel az éppen a ritka, unikális és ezért védendő értékek, illetve ezek előfordulási helyeinek (élőhelyeinek) meghatározott célú fenntartására összpontosít. A védetté nyilvánítás tehát a kiemelt oltalmat igénylő, föld-, víz-, növény- és állattani, tájképi, kultúrtörténeti szempontból, illetőleg más közérdekből kiemelt védelemre érdemes természeti értékek és területek körének[29] gyarapítását szolgáló eszköz, egyben a természetvédelem extenzív szakaszának végeredménye. Ez az aktus azonban önmagában még csak ún. jogi védelmet nyújt, amely a természetvédelmi szakzsargonban azt jelenti, hogy a kérdéses tárgy védelem alá kerül ugyan, ám csak de iure, ugyanis a természetvédelmi szervezetnek nem minden esetben van ereje, pénze, létszáma, ideje vagy eszköze a velük való behatóbb foglalkozásra,[30] azaz a de facto védelem végrehajtására.
4. A természetvédelmi védetté nyilvánítás mindamellett elvileg abszolút védelmet nyújt, nem tűr kivételt sem, miközben a környezetvédelem szakemberei gyakran kénytelenek fokozatokban gondolkodni, kisebb környezetállapot-javulásokkal is beérni, részeredményeknek is örülni (ugyanakkor a védelmi szint ingadozása[31] itt sem megengedett).
A természetvédelem a tételes védetté nyilvánítás nélkülözhetetlen eszköze mellett ugyanakkor más megoldásokat is keres, közeledve a környezetvédelem felé.[32] Bándi megállapítása szerint a Tt. preambuluma önmagában is jól tükrözi azt a változást, amely az ezredforduló-táji természetvédelmi szabályokat jellemzi - tehát a kifejezett védettségre alapozó szabályozástól az általános, kiterjedtebb védelem irányába történő elmozdulást.[33] Bővebb tárgymeghatározása miatt közelebb áll a környezetvédelemhez - az ebben az eltolódásban erőre kapó - ún. általános természetvédelem, amelynek normatív gerincét a Tt. II. része adja "a természeti értékek és természeti területek általános védelme" összefoglaló cím alatt. Itt találhatóak a tájvédelem, a vadon élő élővilág védelmének, az ahhoz tapadó élőhelyvédelemnek az általános szabályai, az utóbbihoz térben szinte egybevágóságig pontosan illeszkedő természeti területek - az értelmező rendelkezéseknél említettnél (természetközeli állapot követelménye[34]) bővebb - kifejtése (Tt., 15. §), végül a földtani természeti értékek általános védelme, amely a tájvédelmet, továbbá az élettelen és meg nem újítható természeti erőforrások és az élővilág létfeltételeinek megóvását szolgálja.[35] Ezek a védendő "tárgyak" átmenetet képeznek a két pólust megjelenítő tárgyválasztás között: egyrészt általánosabbak a konkrétan meghatározott fajoknál és helyrajzi szám szerint lehatárolható területeknél (hagyományos természetvédelem), viszont speciálisak[36] a környezetvédelmi jog védett "tárgyaihoz" (pl. környezeti elemek) képest.
Kevy a környezetvédelem tárgyának "az ember által befolyásolható elemeket" tekinti (nyilván az akár jelentősebb hatásokkal is járó igénybevételben megvalósuló befolyásolás jogi megengedettségére gondol, hiszen a de facto lehetőség amúgy is adott), szemben a természetvédelem tárgyával, azaz a "természet még érintetlen adottságaival". Kevy szerint a bioszféra egyensúlyának fenntartása érdekében a két terület közötti mozgás, a természetvédelem kiterjesztése aktuálissá válhat, ilyen módon az egyes, még érintetlen elemeket csak akkor, illetve olyan mértékben "engedi át" a környezetvédelem körébe, amikor, illetve amilyen mértékben a környezetkímélő gazdálkodás feltételei -és természetesen a hasznosítás nélkülözhetetlensége - fennállnak.[37] Ez a gondolatmenet - szakirodalmi érdekességként - láthatóan még a korabeli rezervátumszemléletet is tükrözi, igaz progresszív szellemben.
5. A különbségek között említhető, hogy környezetvédelmi tevékenységet az ország (a bolygó) minden négyzetcentiméterén (köbcentiméterében) folytatunk, a hagyományos természetvédelem "területi hatálya" pedig az ingatlan-nyilvántartás szerint hazánk területének kerekítve egy tizedére (globálisan is hasonló az adat[38]) terjed ki a védett természeti területek különbö-
- 360/361 -
ző formáiban. A területi védettség azonban tágabban is értelmezhető fogalom, a magasabb, klasszikus szintjei (védett természeti területek) mellett más típusú, ám természetvédelmi célt ugyancsak osztó védelmi kategóriák is beletartoznak (pl. az érzékeny természeti területek, vagy az ÉTT felülvizsgálata során kialakított Magas Természeti Értékű Területek, MTÉT).
Az ország területének tizedére szorítottság még a hagyományos természetvédelemre történő szűkítést megengedve is csak részben igaz, mivel a szóban forgó területhez kötött hagyományos természetvédelem csupán egyik - igaz jelentős - részét teszi ki az előbbinek. Emellett ma is jelentősek azok a fajvédelmi törekvések, amelyek területtől (élőhelytől) független védelmi rendelkezéseken alapulnak, növény és állatfajok "sine situ" megőrzését célozva. A természetvédelem fejlődéstörténetének kezdeti lépései éppen ilyen természetűek voltak, tisztán és kizárólagosan egyes veszélyeztetett fajok populációinak fenntartására irányultak (fajközpontú természetvédelem).
6. Fontos elhatárolási alap a környezetvédelem, illetve a természetvédelem konvergáló, de azért eltérő céljai közötti különbség, amelyet a vonatkozó törvények pontosan kitűznek. A Kt., így a környezetvédelem célja az ember és környezete harmonikus kapcsolatának kialakítása, a környezet egészének, valamint elemeinek és folyamatainak magas szintű, összehangolt védelme, a fenntartható fejlődés biztosítása.[39] A Tt., így a természetvédelem - azon túl, hogy osztania kell a fenti célokat (hiszen a környezetvédelem egyik, noha leginkább autonóm szakterületéről van szó) - különös céljául tűzi a természeti értékek és területek, tájak, valamint azok természeti rendszereinek, biológiai sokféleségének általános védelmét, megismerésének és fenntartható használatának elősegítését, továbbá a társadalom egészséges, esztétikus természet iránti igényének kielégítését, illetve a természetvédelem hagyományainak megóvását, eredményeinek továbbfejlesztését, a természeti értékek és területek kiemelt oltalmát, megőrzését, fenntartását és fejlesztését.[40] A megfogalmazott célok közös pontja a védelmi attitűd mellett az, hogy mitől szükséges megóvni a jogi tárgyakat: kimondatlanul is nyilvánvaló, hogy az emberi tevékenységek veszélyeztető és romboló hatásaitól. A biológiai sokféleség fenntartható használata, illetve a fenntartható fejlődés környezeti tartópillére azonos alapokon nyugszik, mindkettő "az élet természeti alapjait"[41] törekszik konzerválni, megóvni az azokat felélni látszó gazdasági aktivitástól.
Autonómiáját, de feszes illeszkedését is mutatja, hogy a természetvédelem tárgyai majdnem tükörképszerűen leképezik a környezetvédelmi szakterületek sorát (a kauzálisak értelemszerű kivételével):
- a földvédelem földtani értékek (pl. ásványi képződmények),
- a vízvédelem víztani értékek (pl. láp, víznyelő, tó, vízesés),
- az élővilágvédelem növénytani értékek (növényfajok) és állattani értékek (állatfajok),
- a tájvédelem tájképi értékek és kultúrtörténeti értékek (pl. néprajzi értékek), védelmeként jelenik meg a természetvédelem fogalmi-tárgyi rendszerében. Egy-egy kivétel van mindkét részről: a természeti területek és az élőhelyek védelme csak a természetvédelmi struktúrában helyezhető el, a környezetvédelemnek - mindent átható, védelemre vonatkozó területi szűkítéseket nem tűrő jellege miatt - nincs ezekhez rendelhető különös szakterülete. Az egyetlen mediális környezetvédelmi szakterület pedig, amelynek hibádzik a természetvédelmi alteregója, a levegőtisztaság-védelem éppen ugyanilyen "határtalansága", tárgyi (területi) specifikálhatatlansága miatt esik ki a természetvédelmi jog klasszikus csoportosítás szerinti szabályozási köréből.
7. Végül az immissziósy illetve emissziós szabályozás kategóriapárjának tekintetében is eltérés mutatkozik. A természetvédelem - jól körülhatárolható védett tárgyainak megóvása érdekében - tipikusan immissziós normákkal dolgozik, az emissziós szabályozás a környezetvédelmi jog egyéb, mediális és kauzális szakterületeinek eszközrendszeréhez kötődik. Ennek alapja az a természetvédelmet jellemző "abszolút szerkezetű" beállítottság, miszerint a védelem tárgyát minden káros külső hatástól óvni igyekszik, függetlenül annak eredetétől. Nem a kibocsátó áll célkeresztjében, hanem a szennyezettség (a szennyezés hatására bekövetkezett szennyezettségi szinttel jellemezhető állapot) és az igénybevettség (a természeti erőforráskénti használat mértéke)[42] fokozódásának kérdése foglalkoztatja, az is kizárólag az oltalom alatt álló tárgyainak élőhelye (azaz közvetett) vagy pedig direkt érdeke szemszögéből. A szabályozás eszközeinek ilyetén szortírozása ugyanakkor nem történhet mereven, már csak azért sem, mivel a természetvédelem valamennyi tevékenysége egyben környezetvédelmi tevékenységnek is minősül a részegész viszonyból következően.
A környezetvédelem - valamennyi szakterületével együtt, melyekkel totális területfedést és térkitöltést ér el - globális élőhelyvédelemként is felfogható, többek között az emberi faj élőhelyének védelmeként. Az élőhelyvédelem természetesen - ezzel a metonimikus csengésű gondolattal szembemenve - elsősorban élővi-
- 361/362 -
lág-védelmi célú természetvédelmi kategória, amely a természetvédelem fejlődéstörténetének is meghatározó, vízválasztó eleme.
1. A hazai természetvédelmi jog szerint adott élő szervezet (, illetve állománya, vagy életközösség) élőhelyének akkor számít egy meghatározható térbeli egység, ha ott a természeti rendszerben előfordul és a kialakulásához, fennmaradásához, szaporodásához, tenyésztéséhez szükséges környezeti feltételek adottak.[43] A Biológiai Sokféleség Egyezmény ez utóbbi feltételek meglétét nem követeli meg az élőhelynek minősíthetőséghez, megelégszik azzal, hogy olyan helyről vagy helytípusról legyen szó, ahol egy élőlény vagy populáció a természetben előfordul [ld. az Egyezmény 2. cikkét]. A puszta "előfordulás" követelménye vándorló, mobilis állatfajok esetében olyan kiterjedt területeket is bevon az élőhelybe, amelyeken csupán átmenetileg tartózkodnak az egyedek. Ezzel kapcsolatban az uniós (regionális) természetvédelmi jog [közelebbről a Tanács természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állat- és növényvilág védelméről szóló 1992. május 21-i 92/43/EGK irányelve (élőhelyvédelmi irányelv), 1. cikk, f) pontja] a nemzeti és a nemzetközi szintűnél is szigorúbban fogalmaz, miszerint egy faj élőhelyének akkor tekinthető egy sajátságos abiotikus és biotikus tényezők által meghatározott környezet, amennyiben az adott faj életciklusának valamely szakaszát abban tölti (ez huzamosabb időtartamot jelent, mint az "előfordulás", noha magába foglalja azt is).
Az élőhelyek (biotóp, habitat) védelme - mivel térrészletekről van szó, amelyeket környezeti elemek töltenek ki - mediális környezetvédelmi szakterületek, nevezetesen a földvédelem, a vízvédelem és a levegőtisztaság-védelem eszközeit is igényli. Az említett szakterületekhez kapcsolódó jogi normák közvetett élőhelyvédelmi szabályok. Az élőhelyvédelem egyrészt e mediális szakterületek áltál védett abiotikus tényezők fenntartása az élővilág érdekében, másrészt - méghozzá nagyobbrészt - a vitális szakterület jogi szabályozásának, a természetvédelmi jog vonatkozó előírásainak betartását, betartatását jelenti, amelynek végső soron a "hely" "élő" lakói a kedvezményezettjei.
Az első nemzetközi dokumentum, amely arra az ideára épült, hogy a védelem középpontjában a veszélyeztetett fajok élőhelyeinek kell lennie, a ramsari egyezmény volt,[44] amely - címéből (Egyezmény "a nemzetközi jelentőségű vadvizekről, különösen mint a vízimadarak tartózkodási helyéről") is láthatóan - már élőhelyvédelmi profilt mutat, pedig ez a természetvédelmi államközi megállapodások legrégebbike.
A legfrissebb, rendkívüli jelentőséggel bíró élőhelyvédelmi tárgyú nemzetközi megállapodás a Biológiai Sokféleség Egyezmény Részes Feleinek 10. Konferenciáján (Conference of the Parties, COP) Japánban született 2010. október 29-én (Nagoja Protokoll). A nagojai konferencia résztvevői elfogadtak egy 20 pontból álló stratégiai tervet, amelyet Aicsi célnak neveztek el (Nagoja Aicsi prefektúra székhelye). A kitüntetett célok közé tartozik, hogy legalább felére szorítsák - ahol lehetséges, ott zéróra csökkentsék - a természetes élőhelyek elvesztési arányát.
2. Az élőhelyvédelem (csakúgy, mint a természetvédelem) hatékonysága szempontjából szerencsésebb a túl szigorú szabályozás, mint az alulszabályozás. A dán természetvédelmi jog a magyarhoz hasonlóan az ország valamennyi természetes, illetve természetközeli élőhelyét védi, és emellett engedély kérését teszi kötelezővé az azokat érintő tevékenységekhez, így a mezőgazdasági műveléshez is. Az engedélyt ugyan általában megadják, de ez a megoldás így is a nyilvánvalóan degradatív tevékenységektől való tartózkodásra ösztönöz.[45] Az is fontos persze, hogy a szabályozás "adóelkerülésre" viszont ne ösztönözzön. Ezzel szoros összefüggésben a jogkövető magatartás kikényszeríthetőségének, a hatósági, szervezeti háttérnek a megerősítése is elengedhetetlen, hogy a szankció elkerülhetetlenségének építő tudata kialakulhasson. A másik eszközcsoporthoz tartozó, a szabályozásban újabban megjelenő ösztönzők a természetvédelemben különösen fontosak. Ennek megfelelően a Tt. alapján támogatást kell biztosítani különösen - a természetkímélő gazdálkodást folytatókon túl - az élőhely rekonstrukciót, élőhely kialakítást végzőknek, kivéve, ha az erre irányuló kötelezettség megállapítására éppen szankcióként került sor.[46]
Az élőhelyvédelem elsősorban természetvédelmi célokat szolgál, amennyiben védett fajok életterének fennmaradásáról gondoskodik, ám nem kizárólagosan, hiszen oltalom alatt nem álló fajok fennmaradását is támogathatja eszközeivel. Az uniós élőhelyvédelmi irányelv konkrét fajoktól független kategóriaként külön kiemeli az ún. "természetes élőhelyeket", amelyek jellegzetes földrajzi, abiotikus és biotikus tényezők
- 362/363 -
alapján elhatárolható, természetes állapotában megőrzött vagy természetszerű szárazföldi, illetve vízi területet jelentenek.[47] Ezen természetes élőhelyek védelme inkább általános élővilág-védelmi eszköz, amely mellett konkrét védett fajhoz tapadó természetvédelmi fogalomként "egy faj élőhelyét" is definiálja az uniós jogalkotó (ld. fentebb).
Az élőhelyközpontú természetvédelem a hálózatszemlélet megjelenése előtt a szegregációs modell továbbélését még nem feltétlenül zárja ki, ugyanis nem szükségszerűen igényel kilépést a védett természeti területekről, ami azonban nem kerülhető el az ún. ökológiai hálózat megóvása érdekében. Ehhez már mindenképpen új megközelítésre, integrációs stratégia megvalósítására van szükség, amelynek gondolata már az 1970-es években megjelent, a természetvédelem azon a felismerésen alapuló koncepcióváltásakor, amely szerint az ökoszisztémák védelme csak úgy biztosítható, ha a védett zónákat fokozatos átmeneteken keresztül beágyazzák az őket körülvevő gazdasági és társadalmi környezetbe,[48] és a védelmet nem élvező földhasználati zónák hálójába. A kilencvenes évektől ez az új típusú megközelítés egyre népszerűbbé vált Európa-szerte, egy új korszakot nyitva a nemzeti - és a dolog természetéből fakadóan a magasabb szintű, nemzetközi - természetvédelmi politikákban is.
3. A hatékony fajvédelemhez vezető út második nagy lépése az élőhelyekből szövődő, több védelmet élvező területtípushoz tartozó térelemből álló ökológiai hálózat védelmének biztosítása. Ez a természetes térstruktúra koherenciájának, az egymást izoláló természetes, természetközeli és mesterséges élőhelyek összefüggő rendszerének védelmét jelenti, amely szakít a korábbi természetvédelmi szemlélettel, s az analitikus jegyeket mutató, szétszabdaló megőrzéssel szemben rendszerszemléletben közelíti meg a természetvédelem feladatát. A holisztikus megközelítés fenntarthatósági elvének megfelelő, eddigi legmagasabb szintű természetvédelmi gondolkodás[49] szerint a térrészletek pillanatnyi fajkészlete mellett más szempontok is fontosak, pl. a vegetációfolt természetvédelmi értékessége, a dinamika, tájhasználat és a táji kapcsolatok is.[50]
Az élőhelytípus-kategóriákkal szemben az ökológiai hálózat alkotóelemei funkcióik szerint osztják övezetekre az élőhelyként használt, "belakott" területeket. Egyes zónák optimális esetben kiváló terepei lehetnek a fenntartható mező- és tájgazdálkodásnak, amely földhasználati forma térnyerésének jelentékeny élőhelyvédelmi hozadéka lenne, hiszen az élőhelyek feldarabolódása és (el)fogyása éppen a nem megfelelő földhasználat következménye. A megfelelő intenzivitású és ökológiai folyosókat megkímélő mezőgazdasági tevékenység ugyanakkor eredményesen képes támogatni az élőhelyek sokféleségének fennmaradását. Erre törekszik például a 2009-re kiforrott Magas Természeti Értékű Területek konstrukciója is, amelynek keretében természetvédelmi célú célprogramok szolgálhatják az élőhely- és fajvédelemhez, valamint a gazdálkodáshoz fűződő érdekeket.
A legtöbb nemzet természetvédelmi jogfejlődése a hazaihoz hasonlóan gyakran a mezőgazdasági érdekekkel fonódott össze, illetve agrár-területhasználattal szemben felmerült összeütközések feloldására volt hivatott,[51] abból kifolyólag, hogy az élőhelyek jelentős része agrárművelés alatt álló területeken található.
Az ökológiai hálózatot alkotó térelemek közül Magyarországon is csak kevés mentes az agrárszektor közvetett, de akár közvetlen hatásaitól, természetesen legintenzívebb az érintettség átfedés és teljes egybeesés esetén. A megváltoztatott kultúr- vagy mesterséges élőhelyek is fontosak az ökológiai hálózat szempontjából, mivel rajtuk keresztül is mennek végbe transzportfolyamatok. Noha ezek alacsony transzportértékű területek, mégsem hagyhatók figyelmen kívül, mivel döntőrészt ennek a térnek a viselkedése határozza meg az ökológiai hálózat működőképességét, amelynek biztosításában rendkívül jelentősek az agrárterületek kisebb zárvány-élőhelyei (zöldfolyosóként funkcionáló erdősávok, fasorok, mezsgyék vagy sövények).[52]
A mezőgazdasági művelés alatt álló területek természetvédelmi jelentőségét tehát elsősorban éppen az adja, hogy védelmet igénylő fajok élőhelyeként is szolgálnak. E területek sokhelyütt maguk is termé-
- 363/364 -
szetvédelmi oltalom alá tartoznak, ahol nem, ott is összekötik a védett természeti területek szigeteit, amelyek a hazánkban szinte összefüggő agrárzónába vannak beágyazva. A Tt. szerint a vadon élő szervezetek, továbbá ezek állományai, életközösségei megőrzését élőhelyük védelmével együtt kell biztosítani.[53] Amennyiben mezőgazdasági művelés alatt álló területeken fekvő élőhelyekről van szó, azok az agrár-természetvédelmi jog látókörébe esnek. Az "agrár-természetvédelem" kifejezéssel elvétve lehet csak találkozni a szakirodalomban.[54] Nem azonosítható az "agrár-környezetvédelem" fogalmával, utóbbinak csupán részét képezi. Igaz, kulcsszerepet játszó részét, ami abból is látszik, hogy az agrár-környezetvédelem címén gyakran szót ejtenek a szerzők agrár-természetvédelmi kérdésekről, méghozzá nem ritkán kizárólag azokról. A két fogalom közti különbség a környezetvédelem-természetvédelem kapcsolatához hasonlatos, és egyben abból is fakad. Ennek megfelelően az agrár-környezetvédelmi jog azon előírásai esnek az agrár-természetvédelmi jog[55] fogalmi körébe, illetve az agrár-környezetvédelem azon tevékenységi formái tartoznak az agrár-természetvédelem fogalmához, amelyek osztják a természetvédelem céljait.
Az agrár-természetvédelmi jog azon tiltó, előíró és ösztönző agrár-környezetvédelmi normák összessége, amelyek a mezőgazdasági tevékenység által veszélyeztetett, illetve károsított, ám védelemre érdemesnek tartott, illetőleg természetvédelmi oltalom alá vont természeti értékek, területek, élettelen képződmények, valamint élő, a vitális környezeti elemhez tartozó szervezetek, fajok, azok rendszereinek és élőhelyeinek megőrzésére, kezelésére, fejlesztésére, gyarapítására, illetve helyreállítására (rehabilitáció, rekonstrukció), valamint károsodásuk megelőzésére irányulnak. A jogterületet szociológiai értelemben bővíti a (hatósági) jogalkalmazás, joggyakorlat[56] is.
Az agrár-természetvédelem az élő szervezetek védelmén túl felöleli a természetvédelem tárgykörébe eső élettelen természeti értékeket, képződményeket is, amennyiben a mezőgazdasági tevékenység (illetve annak felhagyása) veszélyezteti azokat. A kunhalmokat[57] és földvárakat esetenként a mezőgazdasági művelés, a beszántás tünteti el, más természeti értékeket (pl. őszi, magyar kikerics) pedig éppen az agrártevékenység felhagyásával, de még inkább az extenzíven hasznosított területek művelésből történő kivonásával beköszönő gyomosodás, az özönfajok támadása fenyegeti. A szukcessziós folyamatok által lerontott élőhelyek esetében helyreállításnak minősülhet a felhagyott mezőgazdasági művelés folytatása mint agrár-természetvédelmi aktus.
A további ex lege védett képződményeket (lápok, szikes tavak, források, víznyelők, barlangok) kevésbé jellemzően, de szintén érintheti az agrárszektor. Az agrár-természetvédelmi jog azonban túlnyomórészt az élő szervezetekre koncentrál, nem kis mértékben az élőhelyvédelemre támaszkodva, a természetvédelem fentebb vázolt fejlődési vonalához illeszkedő norma-, illetve eszközrendszerrel.
1. A Tt. három összefonódó élőhelyvédelmi generálklauzulája szerint a mező-, erdő-, nád-, hal- és vadgazdálkodás során biztosítani kell a fenntartható használatot[59] ami magában foglalja a tartamosságot, a természetkímélő módszerek alkalmazását és a biológiai sokféleség védelmét, illetve a vadon élő szervezetek élőhelyeinek, azok biológiai sokféleségének megóvása érdekében minden tevékenységet a természeti értékek és területek kíméletével kell végezni. A természeti területek hasznosítása során figyelemmel kell lenni az élőhely típusára, jellemző vadon élő szervezetek faj-
- 364/365 -
gazdagságára, a biológiai sokféleség fenntartására.[60] Mindhárom klauzulában kiemeli a jogalkotó a biodiverzitás-védelem mögöttes, végső célját, noha egymást követő szakaszokról van szó, amelyeken belül ez az ismétlés (ráadásul mindegyikben a "kell" szóval kombinálva) különös nyomatékot ad a "télosznak". Ezzel a magyar jogalkotó kötőerővel bíró normatív előírássá emeli a Biológiai Sokféleség Egyezmény megőrzésre és fenntartható hasznosításra vonatkozó soft-law természetű "általános rendszabályait" (a 6. cikk címének kifejezése), összhangban természetesen az uniós élőhelyvédelmi irányelvvel is, mintegy végrehajtva vonatkozó követelményeit.
Utóbbi norma élőhelyvédelmi generálklauzulája szerint a tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket a különleges természetvédelmi területeken található olyan természetes élőhelytípusok és olyan fajok élőhelyei károsodásának és háborításának megakadályozására, amelyek céljára az egyes területeket kijelölték, feltéve, hogy a háborítás mértéke az irányelv szándékaihoz képest jelentősnek minősül.[61]
Az élőhelyvédelmi irányelv 6. cikk (4) bekezdése az ökonómiai, ökológiai és szociális megfontolások kereszteződési pontjában helyezkedik el, a divergáló érdekek kiegyensúlyozásának biztosítására törekvő jogi előírásként. Az előírás szerint a tagállamnak minden szükséges ellensúlyozó intézkedést meg kell tennie a Natura 2000 általános egységességének megóvása érdekében, amennyiben végre kell hajtani egy tervet vagy programot. Amennyiben az érintett természeti terület különösen fontos természetes élőhelytípust foglal magában, illetve különösen fontos faj élőhelyéül szolgál, kizárólag az emberi egészséggel, a közösség biztonságával, a környezet szempontjából elsődlegesen fontos előnyökkel kapcsolatos, továbbá olyan megfontolásoknak lehet helye, amelyek a Bizottság véleményén vagy elsődlegesen fontos közösségi érdeken alapulnak.
Az uniós jog összhangban van az Európa Tanácsnak az európai vadon élő növények, állatok és természetes élőhelyeik védelméről szóló 104. sz. Egyezményével,[62] amely szerint minden egyes Szerződő Félnek meg kell tennie a megfelelő és szükséges jogi és adminisztratív intézkedéseket a vadon élő növény és állatfajok élőhelyei védelmének biztosítására [...], továbbá a veszélyeztetett természetes élőhelyek védelme érdekében.[63]
2. A szupranacionális szintről visszatérve, az élőhelyvédelem szempontjából fontos a hazai agrár-jellegű területhasználat speciális formáit szabályozó erdőjog, a vadászati, illetve halászati jog "természettudatos" attitűdje is.
Az erdők élőhelyvédelmi szempontból kiemelkedően fontos ökológiai rendszert képeznek Magyarországon, az erdők rendelkeznek ugyanis a legszélesebb mikrohabitat-választékkal és mozaikszerű karakterrel.[64] Az új erdőtörvény (2009. évi XXXVII. törvény az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról) hatálya kiterjed az erdő mellett annak élő és élettelen alkotóelemeire és az erdei életközösségre is, figyelemmel tehát a biotikus és abiotikus tényezőkre egyaránt. A törvény preambulumában és normaszövegében a környezetjogi szabályozási filozófiák[65] közül - nyilvánvalóan az erdei haszonvételek pénzben kifejezhető, magas értékére tekintettel - az emberközpontú, sőt "hozamközpontú" szemlélet[66] hangsúlyos kifejezést nyert. A preambulum az erdő fenntartását, gyarapítását és védelmét társadalmi érdekként említi, remélhetően implicite beleértve, expressis verbis azonban nem említve a jövő nemzedékeket. A preambulumban felhozott "közérdek" és a "minden embert megillető közérdekű szolgáltatás" jogosultsága a hatályos, nem maradéktalanul környezetbarát jogrendszerünkben külön említés nélkül nem terjed ki a még meg nem születettekre (természetesen nem a méhmagzatokról van szó ehelyütt), különösen nem a jelen generációéval - a természeti erőforrások (felhasználásával kapcsolatos - szükségképpen ütköző érdekeikre. A harmadik szabályozási filozófiának, az ideális ("l'art pour l'art") környezet-, illetve természetvédelem szempontrendszerének, az emberiség jelen és jövő generációinak érdekeitől függetlenített értékszemléletnek[67] naivitásba hajló teleologikus jogértelmezéssel sem könnyű nyomára bukkanni. Nyitva marad a kérdés: vajon beleérti-e, céljának tekinti-e a jogalkotó "a környezet önmagában való védelmét", tőlünk független értékként történő elismerését? Azért lenne szerencsés a pozitív válasz, mert a törvénynek illene tükröznie azt az etikai elvárást, miszerint az embernek egyedüli tudatos és arra képes lényként a többi élőlény élőhelyeinek megőrzését biztosítania kellene legalább saját - végtelenül kényelemorientált és ezzel összefüggésben degradatív hatású - életmódjával szemben.
- 365/366 -
A törvény céltételezése (erdőtörvény 1. §) biztatóan hangzik abból a szempontból, hogy a fenntarthatóság mindhárom pilléréről megemlékezik, az erdő "életközösség és élőhely" státuszát elismeri, azonban ezt követően csupán eszközként említi bizonyos, példálódzva felsorolt tisztán humán,[68] illetve humán nézőpontból vizsgált környezetvédelmi törekvések [pl. a biológiai sokféleség megőrzése, 1. § b) pont] eléréséhez. Utóbbiak megközelítésének emberközpontúságát az a záró, összegző fordulat mutatja, hogy az erdőtörvénynek (ergo az erdőnek is) kiemelten hozzá kell járulnia "az emberi élet fenntartásához és minőségének, biztonságának javításához, figyelemmel az egészséges környezethez fűződő alapjog érvényesítésére". Ezzel az utolsó fordulattal azért felsejlik a harmadik, legjobb értelemben véve "dehumanizált" értékszemléletű szabályozási filozófia is. Fodornak ugyanis remélhetőleg igaza van, amikor úgy véli, hogy az említett alapjoghoz tapadó védelem - a régi Alkotmány 18. §-ának, illetve Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.) XXI. cikk (1) bekezdésének szóhasználata ellenére, amely egyértelműen és kizárólag emberre utal, mint akire tekintettel a védelem szükséges - nem tisztán emberközpontú, hanem természetközpontú is egyben.[69] Ehelyütt idézendő kitekintésként Fodornak az a megállapítása is, miszerint a német alkotmányozó egyenesen elvetette azt a megfogalmazást, amely az emberi élet természetes alapjainak védelmére irányult, amiből az következik, hogy a német alkotmány 20a cikke nem csak az emberi, hanem minden más élet természetes feltételeit is védi. [...] A jövő (egyesek szerint nyilvánvalóan emberi) generációkra utalás viszont inkább az emberközpontúság felé billenti a mérleget.[70] A törvény első, többszörösen összetett élőhelyvédelmi generálklauzulájának zárógondolatában lépnek csak színre a jövő nemzedékek, itt is csupán az erdővagyonnal való gazdálkodás lehetőségeinek számukra történő megőrzésének kontextusában: "A fenntartható erdőgazdálkodás során a fenntartható használat követelményeinek megfelelve az erdei haszonvételek gyakorlása során törekedni kell az olyan módszerek alkalmazására, amelyek biztosítják, hogy az erdő megőrizze biológiai sokféleségét, természetességét vagy természetszerűségét, termőképességét, felújuló képességét, életképességét, továbbá megfeleljen a társadalmi igényekkel összhangban levő védelmi, közjóléti és gazdasági követelményeknek, betöltse természet- és környezetvédelmi, közjóléti (egészségügyi-szociális, turisztikai, valamint oktatási és kutatási) célokat szolgáló szerepét és az erdővagyonnal való gazdálkodás lehetőségei a jövő nemzedékei számára is fennmaradjanak." Ezt követően is számos helyen utal a jogalkotó a törvényben a fenntartható erdőgazdálkodásra, a régi erdőtörvénnyel ellentétben azonban nem definiálja[71] azt, és sajnos már említés szintjén sem használja a régi, plasztikus magyar "tartamos" jelzőt, amely szóhasználattal elődje még tisztelettel adózott a hazai erdőgazdálkodás ilyen szempontból is figyelemre méltóan gazdag hagyományai előtt. Az új erdőtörvény másik kiemelést érdemlő élőhelyvédelmi generálklauzulája szintén a "hozamok" kiaknázására irányuló gazdasági aktivitást, az erdei haszonvételek gyakorlását célozza meg, miszerint az nem károsíthatja, illetve veszélyeztetheti az erdő biológiai sokféleségét, felszíni és felszín alatti vizeit, talaját, természetes felújulását, felújítását, a védett természeti értéket, valamint az erdei életközösséget[72] sem. Mint látható, védhetően és helyesen sohasem marad el az élőhely-alkotó tényezők védelmét deklaráló szakaszokból a biodiverzitás védett jogi tárgya sem. A törvény - említett törvényhelyeken túli - valamennyi védelmi rendelkezése tág értelemben élőhelyvédelmi normának minősül, hiszen az erdő vitathatatlanul minden részét tekintve élőhely, ezek azonban már javarészt generálklauzula jelleget fel nem mutató, konkrét tevékenységekkel kapcsolatos, illetve tartózkodásra kötelező részletszabályok.
A vadászati jog mint erdei haszonvétel gyakorlása kapcsán szintén felvetődik az élőhelyvédelem kérdése. A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (továbbiakban: Vadtv.) már a 2. §-ában deklarálja, hogy maga a vadászati jog is magába foglalja a vad élőhelyének védelmével kapcsolatos kötelezettségeket [a) pont],[73] de a törvény II. fejezetében behatóbban is foglalkozik az élőhelyvédelemmel. A fejezet generálklauzula természetű, ám csak áttételesen élőhelyvédelmi szabálya szerint a vadászatra jogosult nem veszélyeztetheti a nem vadászható állatfajok, az élő szervezetek, valamint a vadászterületre meghatározott legkisebb vadlétszám fennmaradását. Direkt módon élőhelyvédelmi (ezért ehelyütt említést érdemlő), viszont inkább részletszabály-szintű előírása alapján pedig a vad védelme érdekében tilos a vad búvó-, lakó-, és táplálkozási, valamint szaporodási vagy költési helyét (azaz kiemelt, speciális funkciót betöltő élőhelyeit) zavarni. Agrár-természetvédelmi szempontból fontos kivétel, hogy nem minősül zavarásnak
- 366/367 -
az okszerű mező- és erdőgazdálkodással összefüggő tevékenység, ideértve a halastavak lehalászását is.[74]
Hasonló struktúrát követ a halászati jog is. A halászatról és a horgászatról szóló 1997. évi XLI. törvény (továbbiakban: Haltv.) már magának a halászatnak a normatív meghatározásába is beépíti az élőhelyvédelmet, a definíció utolsó fordulatában ("a hal és élőhelyének védelmét szolgáló tevékenység").[75]
Bővebben a Haltv. IV. fejezete szól a hal és élőhelyének védelméről. Az "általános szabályok" élén kimondja, hogy a jogosult köteles a halászati vízterületén élő hal állományát, életközösségét, valamint élőhelyét védeni, a hal természetes táplálékszerzését és szaporodását - ideértve áradás esetén a halivadék mentését is - elősegíteni.
Említett törvényhelyeink értelemszerűen az élőhelyvédelmi irányelvnek való megfelelést szolgálják, csakúgy, mint az ehelyütt nem tárgyalt, az általános, iránymutató előírásokat kitöltő részletszabályok is, amelyektől nagyban függ a természetvédelmi célok elérése, mert itt is igaz a szólás (a téma terminológiájához igazítva): "az ördög élőhelyei a részletek". ■
JEGYZETEK
[1] Pl. a ruandai Itshyanya vallási hely volt évszázadokon át az európai emberek XX. századi megjelenéséig, nemcsak vadászni, fát vágni, de még átutazni sem volt szabad a területen [Centeri Csaba-Gyulai Ferenc: A világ természetvédelmének történelmi kezdetei a védett területek kialakulására vonatkozóan. Tájökológiai Lapok. 2006. 4. sz. 427-428.].
[2] 1879. évi XXXI. törvénycikk, 2. § és 4. §.
[3] Kaán Károly: Természetvédelem és a természeti emlékek. Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet, 1931, 29. Ugyanakkor "az erdőtörvény kétségkívül az első olyan törvényhozási intézkedés, mely egy bizonyos irányban közvetlenül és közvetve is számottevő szolgálatot tett a természetvédelemnek, sőt bizonyos mértékig a természeti értékekre is reá terelte a figyelmet" [ld. ugyanott].
[4] Bándi is rámutat, hogy a környezetvédelmi jog gyökerei (az erdőjogi mellett) a természetvédelmi, a vízjogi szabályozás és az iparhatósági követelmények körében jelentek meg, mindjobban megkülönböztethető sajátosságai azonban csak a XX. század második felében formálódtak ki [Bándi Gyula: Környezetjog. Budapest, Osiris, 2000,14.].
[5] Ld. pl. a Tanács irányelvét (1970. március 20.) a gépjárművek külső gyújtású motorjainak kipufogógázai által okozott levegőszennyezés elleni intézkedésekre vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről (70/220/EGK), amely preambulumában kifejti, hogy azért alkotják a normát, mert a tárgyban született eltérő nemzeti előírások "gátolhatják a közös piac létrehozását és működését".
[6] 1935. évi IV. törvénycikk az erdőkről és a természetvédelemről, 213. §. Bándi ezt a törvényünket említi elsőként, ahogy a magyarországi természetvédelem elemzésébe fog, miután leszögezi, hogy a hazai természetvédelmi szabályozás nagy múltra tekint vissza [Bándi Gyula: Környezetjog. Budapest, Szent István Társulat, 2011,443.].
[7] A természetvédelem speciális tárgyainak körét is pontosan meghatározza a törvény:
a) azok a helyek és a természetnek azok az alakulatai, amelyekhez történelmi esemény emléke vagy hagyomány (monda, rege) fűződik, továbbá, amelyek műemlékek természeti alapzatául vagy díszéül szolgálnak (természeti és történelmi emlékek);
b) a természetnek azok az alakulatai (hegy, szikla, kőzet, barlang, forrás, vízesés, tó egyes fák és facsoportok), amelyek tudományos szempontból vagy különlegességüknél fogva értékesek;
c) olyan tájrészek, sőt egész tájak is, amelyek tájképi szépségüknél vagy egyéb kedvező természeti tulajdonságaiknál fogva a természetélvezet (természetjárás, turistaság, kilátás és tartózkodás) vagy testedzés szempontjából különösen becsesek;
d) azok a vadon tenyésző állat- és növényfajok, amelyek a kipusztulás veszélyével szemben oltalomra érdemesek, valamint általában a természetben jelentősen hasznos vadon tenyésző állatfajok;
e) azok a források és patakok, amelyeknek vize a vadon tenyésző állatok számára nélkülözhetetlen [1935. évi IV. törvénycikk az erdőkről és a természetvédelemről, Hatodik cím (Természetvédelem), 212. §].
[8] Kaán Károly: A természeti emlékek fenntartása. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. nyomdája, 1909,56.
[9] A Magyar Királyi Földmívelésügyi Miniszter 115.158/1939. sz. rendelkezése a Debreceni Nagyerdő természetvédelmi területté nyilvánításáról.
[10] Julesz Máté: Környezetvédelem a jogi felsőoktatásban. Magyar Jog, 2009. 5. sz. 269.
[11] 1906. évi I. törvénycikk a mezőgazdaságra hasznos madarak védelme végett Párizsban 1902. évi márczius hó 19-én kötött nemzetközi egyezmény, valamint az ennek függelékét képező két jegyzék beczikkelyezéséről.
[12] Csepregi István: A vadon élő állatok védelmét (is) szolgáló nemzetközi egyezmények. In: Természetvédelmi állattan (szak. Juhász Lajos). Budapest, Mezőgazda Kiadó, 2007,17.
[13] Kevy Ferenc: A földvédelem és a környezetvédelem jogi összefüggései. In: Jogász Szövetségi Értekezések. Budapest, MJSZ, 1986, 75.
[14] Bércesi Ferenc: Környezet- és természetvédelmi igazgatás. In: A Közigazgatási Jog Nagy Kézikönyve (szerk. Kilényi Géza). Budapest, Complex Kiadó, 2008,1219.
[15] Kt. 23. § (2) és (1) bek. Ezen általános előírások konkretizálásaként az élővilág igénybevétele mértékének és helyének szabályozására jogszabály vagy hatósági határozat igénybevételi határértéket állapíthat meg [Kt. 23. § (3) bek.].
[16] Rakonczay Zoltán: Természetvédelem. Budapest, Környezetgazdálkodási Intézet, 2002,17.
[17] Tamás András: Az élővilág jogi védelmének köre. In: A környezetvédelem jogi kézikönyve (szerk. Kilényi Géza). Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1981, 295.
[18] A természetvédelem fogalma egyébként egyes - elsősorban szláv - nyelvekben a magyarnál tágabb értelmű, az egész természeti környezet védelmét átfogja.
[19] Tamás: i. m. 295-296.
[20] Fülöp Sándor: A jövő nemzedékek országgyűlési biztosának beszámolója (2008-2009). Budapest, OBH, 2010,137.
[21] Tardy János-Vajnáné Madarassy Anikó: Fogalmak és alapelvek. In: Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának alapjai (szerk. Ángyán József). Budapest, Mezőgazda Kiadó, 2003,49.
[22] Fodor László: A hatékonyság kérdése és a végrehajtási deficit jelensége a környezetvédelmi szabályozásban. In: A környezetvédelmi jog és igazgatás hatékonyságának aktuális kérdései (szerk. Fodor László). Debrecen, Debreceni Konferenciák III., Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar - Lícium-Art Kiadó, 2005,46.
[23] Kt. 3. § (2) bek. a) pont.
[24] A természetvédelemmel összefüggő e törvényben nem szabályozott kérdésekre a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény rendelkezéseit kell alkalmazni [Tt., 3. § (2) bek.].
[25] A törvény erejénél fogva, "ex lege" védett természeti értékek adatainak nyilvántartására az "Ex Lege Védett Területek Törzskönyve" térinformatikai adatbázis szolgál. Az ex lege védettséget élvező természeti területek jogi jellegére vonatkozó tények ingatlan-nyilvántartási feljegyzésének nem kis feladatát folyamatosan végzi az ingatlanügyi hatóság.
[26] Tt. 24. § (1) és (2) bek.
[27] Az ideiglenes védettség a végleges védettséget kimondó jogszabály hatálybalépéséig, de legfeljebb 3 hónapig tartható fenn. Országos jelentőségű védelemre tervezett természeti terület esetén a miniszter - egy ízben - további 2 hónappal meghosszabbíthatja az ideiglenes védettséget, ha a védetté nyilvánításról szóló miniszteri rendelet kihirdetése folyamatban van [Tt., 27. § (1) és (2) bek.].
[28] Tt. 27. § (3) bek.
[29] Tt. 2. § (2) bek. a) pont.
[30] Rakonczay Zoltán: Természetvédelem. Budapest, Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, 2001,48.
[31] Az Alkotmánybíróság e "hullámzás" megengedhetetlenségével kapcsolatos két mondata cáfolhatatlanul rámutat a problémakör lényegére: "A természetben okozott károk véges javakat pusztítanak, sok esetben jóvátehetetlenek, a védelem elmulasztása visszafordíthatatlan folyamatokat indít meg. Emiatt a környezetvédelemhez való jog érvényesülésében nem lehet a gazdasági és társadalmi körülményektől függő olyan minőségi és mennyiségi hullámzást megengedni, mint a szociális és kulturális jogokéban, ahol a körülmények megkívánta megszorítások később orvosolhatók." [28/1994. (V. 20.) AB határozat].
[32] A környezetvédelmi eszközendszer is közelít a természetvédelem védelmi zóna-megoldásaihoz, ld. pl. a "zajvédelmi övezeteket".
[33] Bándi Gyula: Környezetjog. Budapest, Osiris, 2006, 382.
[34] Tt. 4. § b) pont és a kapcsolódó d) pont, miszerint természetközeli állapotú az az élőhely, táj, életközösség, amelynek kialakulására az ember csekély mértékben hatott (természeteshez hasonlító körülményeket teremtve), de a benne lejátszódó folyamatokat többségükben az önszabályozás jellemzi, de közvetlen emberi beavatkozás nélkül is fennmaradnak.
[35] Tt. 19. § (1) bek.
[36] Vö. a specialitás elvének lényegével a magán-, illetve ingatlan-nyilvántartási jogban.
[37] Kevy Ferenc: A földvédelem és a környezetvédelem jogi összefüggései. In: Jogász Szövetségi Értekezések. Budapest, MJSZ, 1986,75.
[38] A World Database on Protected Areas (WDPA) 2005-ös adatai szerint is már több (19,6 millió km2), mint 12 százaléka volt a Föld szárazföldi felszínének. A Biológiai Sokféleség Egyezmény tagjainak 10. találkozóján (2010. október 29., Japán, Nagoya) abban állapodtak meg a részes felek (Nagoja Protokoll), hogy az elkövetkezendő tíz évben jelentősen kiterjesztik majd a védett területek arányát. A szárazföldi területek (beleértve a kontinentális vizeket is) védettségét a jelenlegi 13 százalékról 17 százalékra tervezik növelni, míg az óceáni és partmenti területek esetében a most védett alig 1 százalékot 10 százalékra emelik az ún. Aicsi célok (ld. még alább) jegyében.
[39] Kt. 1. § (1) bek.
[40] Tt. 1. §
[41] Ld. a 28/1994. (V. 20.) AB határozat indokolásának III. részét.
[42] Kt. 4. § 8. és 5. pontok.
[43] Tt. 4. § i) pont.
[44] Kiss, Alexandre-Shelton, Dinah: Manual of European Environmental Law. Cambridge. Cambridge University Press, 1999,200.
Az Egyezményhez ld. az 1993. évi XLII. törvényt a nemzetközi jelentőségű vadvizekről, különösen mint a vízimadarak tartózkodási helyéről szóló, Ramsarban, 1971. február 2-án elfogadott Egyezmény és annak 1982. december 3-án és 1987. május 28-június 3. között elfogadott módosításai egységes szerkezetben történő kihirdetéséről.
[45] Kiss-Shelton: i. m. 199.
[46] Tt. 71. §(2) bek.
[47] Élőhelyvédelmi irányelv, 1. cikk b) pont.
[48] Ángyán József: Paradigmaváltó természetvédelem és mezőgazdálkodás. In: Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának alapjai (szerk. Ángyán József). Budapest, Mezőgazda Kiadó, 2003, 399.
[49] Baráti Sándor-Galli Andrea-Gyulai Iván: Élőhelyek, ökológiai folyosók, http://www.ecolinst.hu/letoltok/kiadvanyok/elohelyek_okolfolyosok.pdf. (2009. 05.10.), 19.
[50] Bölöni János-Molnár Zsolt-Illyés Eszter-Kun András: Térképezési célú, növényzeti alapú élőhelyosztályozás Magyarországon (Az Á-NÉR2003 ÉS 2007 rendszer). Tájökológiai Lapok 2008. 3. sz. 382.
[51] Például az első olasz természetvédelmi jogszabályt is agrárminiszteri kezdeményezésre fogadták el 1905-ben. Érdekességként említést érdemel, hogy a norma a megszavazására előzetesen tett javaslat szerint éppen annak a "Divina Commedia" első soraiban felbukkanó ravennai fenyőerdőnek a maradványát helyezte védelem alá, amely "nagy sötétlő erdőbe" ("selva oscura") Dante Alighieri jutott "az emberélet útjának felén" [Ceruti, Gianluigi: From The Protection Of Landscape and "Natural Beauties" to the Defence of Ecosystems in Italy. In: Nature Conservation, Concepts and Practice (szerk. Akeroyd,John). Heidelberg, Springer-Verlag Berlin, 2006, 56.].
[52] Barati-Galli-Gyulai: i. m. 28., 30.
[53] Tt. 8. § (1) bek.
[54] Ld. ritka példaként Julesz Máté: Környezetjogi értékelemzés. Magyar Jog, 2008.4. sz. 195.
Jogszabályszövegben történő előfordulásra pedig ld. a 132/2003. (XII. 11.) OGY határozat (NKP II.) mellékletét, 5.3.4. Nemzetközi kötelezettségek ("az EU 2078/92-es agrár-természetvédelmi regulációjához való csatlakozást elősegítő AVALON projekt" említésekor).
[55] Ez a kifejezés is csupán elvétve fordul elő a szakirodalomban, ld. Julesz Máté: Környezetvédelem a jogi felsőoktatásban. Magyar Jog, 2009. 5. sz. 269.
[56] Ld. pl. EBH 2007.1752.
[57] Kunhalom: a Tt. 23. § (3) bekezdés f) pont szerinti definíciónak megfelelő, a Mezőgazdasági Parcella Azonosító Rendszerben meghatározott és feltüntetett területi kiterjedéssel rendelkező objektum, [az egységes területalapú támogatások és egyes vidékfejlesztési támogatások igényléséhez teljesítendő "Helyes Mezőgazdasági és Környezeti Állapot" fenntartásához szükséges feltételrendszer, valamint az állatok állategységre való átváltási arányának meghatározásáról szóló 50/2008. (IV. 24.) FVM rendelet 2. § o) pont, beiktatta a 32/2010. (III. 30.) FVM rendelet]. A hazai kunhalmokat a kora bronzkorban temetkezési céllal (halomsírok) lovas nomád népek emelték (nincs feltárt bizonyítottan kun eredetű, de a Kunságban van a legtöbb ilyen természeti emlékünk). A fent említett okból agrár-természetvédelmi probléma is, hogy fogyóban vannak ezek az egyedi kultúrtörténeti értékek, és a meglévők is már csak 30-50 cm magasak.
[58] Az alábbi jogszabályi előírások azért érdemlik ki a generálklauzula elnevezést az élőhelyvédelem vonatkozásában, mert számos, általános tartalmukat kitöltő, konkrét magatartást előíró részletszabályt igényelnek, illetve akár azok hiányában is határozott magatartás-orientáló hatással bírnak, "tárgyi hatályuk igen széles, és viszonylagosan nagyszámú, de valamely markáns jellemzőjük miatt egynemű (generalis) tényállást foglalnak magukba". Ld. a kérdéshez az idézett szövegrészen túl is Deli Gergely: A generális klauzulák dogmatikai, történeti és összehasonlító elemzése, különös tekintettel a jóerkölcsbe ütköző szerződések tilalmára. Doktori értekezés (2009), 30.
[59] Fenntartható használat (hasznosítás): a természeti értékek olyan módon és ütemben történő használata, amely nem haladja meg megújuló képességüket, nem vezet a természeti értékek és a biológiai sokféleség csökkenéséhez, ezzel fenntartva a jelen és jövő generációk életlehetőségeit [Tt. 4. § m) pont].
[60] Tt. 16. § (1) bek., illetve 17. § (1) és (2) bek.
[61] Élőhélyvédelmi irányelv, 6. cikk (2) bek.
[62] Berni Egyezmény (Bern, 1979. szeptember 19.), Magyarország 1989-ben csatlakozott hozzá.
[63] Berni Egyezmény, II. Fejezet, Az élőhelyek védelme, 4. Cikk, 1. pont.
[64] Németh Ferenc: Land use. In: National Ecological Network of Hungary, Proposal for environmental and nature friendly regional planning (szerk. Báldi András). IUCN The World Conservation Union, 1996,50.
[65] Ld. ezekkel kapcsolatban Bándi Gyula: Környezetjog. Budapest, Szent István Társulat, 2011, 25-26.
[66] A visszafogottabb emberközpontúsággal könnyebben összeegyeztethetőek a környezetvédelem és a természetvédelem érdekei, a "féktelen nyereség-hajszát" erőltető, Tanka által jellemzett (ld. Tanka Endre: A földtörvény de lege ferenda. Jogtudományi Közlöny, 2009. 1. sz. 20.) haszonelvű birtokpolitikával rokon szemléletnek azonban nem szabad teret nyernie az erdővagyon kezelése során.
[67] Ezen értékszemléletnek Bandi szerint elismert példája a Biológiai Sokféleség Egyezmény (ld. Bándi [2000]: i. m. 20.), amely véleménnyel részben egyet lehet érteni, ám az (intra- és intergenerációs méltányosságot is megjelenítő) emberközpontúság jegyeit is viseli (ld. pl. az Egyezmény preambulumát, miszerint "a biológiai sokféleség megőrzése és fenntartható használata alapvető fontosságú a világ növekvő népességének élelmezési, egészségügyi és más szükségleteinek ellátásában").
[68] Pl. foglalkoztatási lehetőségek bővítése, egészséges élelmiszerek előállítása, 1. § c) és i) pontok.
[69] Fodor László: A környezethez való jog dogmatikája napjaink kihívásainak tükrében. Miskolci Jogi Szemle, 2007.1. sz. 16.
[70] Fodor László: Környezetvédelem az Alkotmányban. Budapest, Gondolat Kiadó - DE-ÁJK, 2006, 84.
[71] A tartamos (fenntartható) erdőgazdálkodás jegyében az erdőt olyan módon és ütemben lehet használni, igénybe venni, hogy a gazdálkodási lehetőségek a jövő nemzedékei számára is fennmaradjanak [1996. évi LIV. törvény az erdőről és az erdő védelméről, 2. § (1) bek., hatályon kívül].
[72] 2009. évi XXXVII. törvény 69. § (1) bek.
[73] Amellyel kapcsolatos mulasztása esetén a vadászati hatóság határozata alapján vadgazdálkodási bírságot köteles fizetni a vadászatra jogosult [Vadtv. 83. § (1) bek.].
[74] Vadtv. 28. § (1) és (3) bek.
[75] Haltv. 2. § b) pont.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Széchenyi István Egyetem (Győr).
Visszaugrás
