Nelius Carey és Cass R. Sunstein tanulmányát olvasva az jutott eszembe, hogy az ott bemutatott döntések egy elméleti rendszerbe illeszkednek, amelytől az indokolás technikáját tekintve jelentősen eltér a magyar Alkotmánybíróság 2002. szeptember 3-án hozott határozata.
A melegek jogainak nemzetközi összehasonlító vizsgálatánál azt tapasztaljuk ugyanis, hogy a bíróságoknak alapvetően három esettípussal kellett megbirkózniuk. Először a homoszexualitás büntetőjogi megítéléséről, később - nem feltétlenül ebben az időrendi sorrendben - a társadalmi életben való részvétel során ért hátrányok megszüntetéséről, valamint a homoszexuális párok jogi elismeréséről döntöttek. E döntések következtében a legtöbb nyugati típusú demokráciában az azonos neműek közötti szexualitás jelenleg általában nem bűncselekmény;[1] jogellenesnek számít a melegek[2] hátrányos megkülönböztetése a társadalmi életben való részvétel során, ugyanakkor az azonos neműek házasságát jogi hagyományokra hivatkozva sok országban még nem ismerik el, legfeljebb élettársi kapcsolatként kaphatnak egyes esetekben védelmet.
Megfigyelhető ugyanakkor az is, hogy a bíróságok három jogcímre hivatkoztak az esetek vizsgálata során. Ez a magánélethez és a magántitokhoz való jog, a hátrányos megkülönböztetés tilalma és az egyenlő emberi méltóság követelménye. E két megállapítás egymáshoz való viszonyát vizsgálva eljutunk a harmadikhoz, amelyen belül három részállítást különböztetek meg. (1) Az azonos nemű személyek között megvalósuló nemi aktus kivonása a büntetőjogi szankciókkal sújtott magatartások köréből rendszerint a magánélet tiszteletben tartására való hivatkozással történt. Ezt néhányan - többek között az eljáró bírák is - úgy értelmezték, hogy a szexuális beállítottság a hálószoba titkává vált, hiszen az azonos neműek kapcsolata jogszerűnek minősült mindaddig, amíg azt a falak elrejtették a külvilág elől, azonban e döntések nem jelentettek változást a melegek társadalmi megítéléséhen. (2) A társadalmi életben való részvétei esetében, így például a munkahelyi megkülönböztetés jogellenessé nyilvánításában a hátrányos megkülönböztetés tilalma rendkívül sokszor hivatkozott jogelv. (3) Amikor az azonos neműek közötti párkapcsolat elismeréséről és az ahhoz kapcsolódó jogokról volt szó, az indítványozó a hátrányos megkülönböztetés tilalmára az esetek többségében legfeljebb az egyenlő emberi méltósággal együtt hivatkozhatott sikeresen.
A meglepetést éppen az okozza, hogy magyar Alkotmánybíróság 2002. szeptember 3-án meghozott döntésében eltér ezen alapjogi megközelítéstől, és a bűncselekmények megítélése során nem a magánélethez való jogra, esetleg azzal összefüggésben az Alkotmány 70/A. §-ában található diszkrimináció-tilalomra, hanem kizárólag ez utóbbira, a hátrányos megkülönböztetés tilalmára, illetve az egyenlő méltóság tiszteletben tartásának alkotmányos követelményére hivatkozik. Az Alkotmánybíróság szóban forgó határozatában kimondja, hogy a Btk. 199. §-a sérti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését, mert objektív ismérvek alapján nem igazolható, így önkényes megkülönböztetést tesz a szexuális irányultság szerint az olyan 18 éven felüli személyek között, akik 14-18 év közötti személyekkel beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolatot létesítenek. Kimondja továbbá azt is, hogy az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének sérelme miatt alkotmányellenes a Btk. 200. §-a. Nincs a tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű oka annak, hogy a szemérem elleni erőszakot és a természet elleni fajtalanságot elkövetők cselekményét - önmagában a szexuális irányultságuk alapján - a törvényhozó különböző bűncselekményeknek minősítse, továbbá annak sem, hogy a cselekmény büntetendőségének magánindítványhoz kötését eltérően szabályozza.
Két kérdés vetődik fel talán többekben a határozat indokolását olvasva. Egyrészt vajon az új megközelítés elvezet-e a "hálószoba-titok" megközelítéstől egy másfajta szemlélethez, az utóbbi időben egyre gyakrabban elhangzó, egyenlőséget hangsúlyozó alapálláshoz? Másrészt szerencsés-e az alkotmányellenes helyzeteket kategóriákra osztani, és az indokolás során -hasonlóan az Emberi Jogok Európai Bírósága módszeréhez - megelégedni azzal, hogy az egyik jogcímen az alkotmánysértés már bebizonyosodott? Az alábbiakban a 37/2002. (IX. 4.) AB határozatnak elsősorban a Btk. 199. §-ával foglalkozó részét vizsgálom, de a diszkriminációról általában elmondottak természetesen a határozat többi részére is igazak. Az említett esetek többségét Nelius Carey és Cass R. Sunsteinta nulmánya részletesen elemzi, ezért azokkal kapcsolatban csak a lényegi összefüggések tényszerű bemutatására törekszem.
- 113/114 -
E gondolat bevezetőjeként álljon itt egy példa a homoszexualitással kapcsolatos hagyományos jogi megítélésre. Éppen ezt tükrözi a német Szövetségi Alkotmánybíróság egy 1957-ben született, ma már nem irányadó döntése,[3] amelyben az alkotmánybírók kitértek a magánélethez való jogra, elismert szakértők véleményére hivatkozva mégis azt a határozatot hozták, hogy az azonos nemű férfiak közötti szexuális kapcsolat abnormális, büntetendősége összhangban áll az alaptörvénnyel.
Az Egyesült Államok Legfelső Bírósága fajtalansággal kapcsolatos egyik döntése hasonló álláspontot tartalmaz.[4] E döntésben a bíróság visszautasította az úgynevezett due process klauzula további részjogokra való kiterjesztését, noha a magánélet állami beavatkozástól való mentességéhez az amerikai alkotmány 14. kiegészítésének e része a korábbiakban védelmet nyújtott. A magánélethez való jogot az amerikai alkotmány expressis verbis nem tartalmazza, ezért e jog a bírói jogértelmezés eredménye, amely korábban alkalmasnak bizonyult olyan fontos bírói döntések alapjául, mint a terhesség jogszerű megszakítása és a jogszerű fogamzásgátlás széles körű használata. Az 1980-as évek közepén a bíróság összetétele nem kedvezett az aktivista bíráskodásnak. A Bovvers kontra Hardwick-ügyben a magánélet szentségéhez kapcsolódó érv elbukott azon, hogy a bírók (egyébként sovány) többsége nem találta elegendőnek e gyakorlatban kialakított jog védelmének további kiterjesztéséhez a korábbi, a magánszféra védelmét célzó döntéseket. Ez az akkori viszonyok szerint huszonöt tagállam fajtalanságot büntető szabályait hagyta érintetlenül.
Ezzel párhuzamosan Európában más megítélés vált mérvadóvá: a strasbourgi bíróság határozatai mutatják az időközben végbemenő változást. A döntésekben nyomon követhető a szakértők álláspontjának változása is a szexuális másság okairól. Az azonos neműek közötti nemi viszony jogellenességét az Emberi Jogok Európai Bírósága következetesen az egyezmény 8. cikke kapcsán vizsgálta, és a magánélethez való jog tiszteletben tartásának követelménye elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy e bűncselekmények léte vagy más jogsérelem miatt a tagállamokat elítéljék.[5] A jogvita kulcsa a "demokratikus társadalomban szükséges" teszt alkalmazása, amely magában foglalja annak vizsgálatát, hogy e cselekmények büntetendőségét alátámasztja-e nyomós társadalmi ok és hogy a jogkorlátozás arányban áll-e az elérendő céllal. A bíróság következetes álláspontja szerint különleges súlyú indokok szükségesek ahhoz, hogy a magánélet e legszemélyesebb részébe az állam jogszerűen beavatkozhasson.
Különleges figyelmet érdemel a Sutherland-ügy,[6] amelyben az Emberi Jogok Európai Bizottsága megállapította, hogy az Egyesült Királyság a magánélethez való joggal összefüggő hátrányos megkülönböztetést alkalmaz. Jogszabály írta ugyanis elő, hogy a meleg férfiak egymással csak 21 éves koruktól létesíthetnek (beleegyezésen alapuló) szexuális viszonyt, míg más csoportok számára a korhatár ennél jóval alacsonyabb volt. Ezzel a jog megkülönböztetést tett homoszexuális és heteroszexuális férfiak között, valamint homoszexuális férfiak és nők között. A bizottság véleménybe szerint az Egyesült Királyság diszkriminatív módon avatkozott be a kérvényezők magánélethez való jogába, ami az egyezmény 8. cikkét sérti a 14. cikkei összefüggésben.
Az azonos nemű személyek közötti szexuális kapcsolat büntetőjogi szankciója a Btk. 199. §-ában meghatározott esetben is érinti a magánélethez való jogot. A strasbourgi gyakorlatot ismerve logikusnak tűnt volna, ha az Alkotmánybíróság hasonló útra lép, és a diszkrimináció tilalmát a magánszférát védő alapjoggal köti össze, esetleg éppen a Bizottság Sutherland-határozatához hasonlóan. Jogilag helyesen elemzi a problémát a magyar alkotmánybírósági határozatban elsőként idézett indítvány: "A természet elleni fajtalanság bűncselekménnyé nyilvánítása beavatkozást jelent a magánélethez, valamint a magántitokhoz való jogba, pontosabban ezek korlátozását eredményezi, mégpedig diszkriminatív módon, csak az állampolgárok egy csoportjára (szexuális kisebbségre) nézve."[7]
Minthogy a magyar Alkotmánybíróság kitüntetett figyelmet szentel a strasbourgi joggyakorlatnak, a vonatkozó eseteket meg is említi indokolásában, azt várhatnánk, hogy a határozat is ezt az indokolási logikát választja és az (indítványok egy részében szintén megjelölt) Alkotmány 54. § (1) bekezdésére hivatkozik. Ekkor saját gyakorlatával összhangban a szükségesség és arányosság tesztjét kellett volna alkalmaznia.[8]
Abban az esetben azonban, ha az Alkotmánybíróság a jogokkal egyenként kíván foglalkozni mindaddig, amíg az első sérelmét önállóan megállapítja, majd a vizsgálatot nem folytatja, az Alkotmány 70/A. §-ára való hivatkozás könnyebb érvelési alapot nyújt a magánélethez való joggal szemben. Emellett nem elhanyagolható az sem, hogy ez az érvelés más jogalkalmazói üzenetet közvetít a jogkövetésre hivatott társadalom számára. Minthogy ezt az érvet részletesen ismertették a közismert alkotmánybírósági határozatok, kevéssé valószínű, hogy a magyar Alkotmánybíróság figyelmét elkerülte.
- 114/115 -
A dél-afrikai Alkotmánybíróság híres aktivista jogértelmezéséről. Ezt olyan alkotmányszövegre hivatkozva teheti meg, amely a világon szinte egyedülálló. Az új alkotmány szövege kifejezetten rendelkezik a szexuális beállítottság alapján való megkülönböztetés tilalmáról,[9] így annak 1996-os elfogadása óta egyszerűbb lett a melegek jogaival kapcsolatban felmerülő döntések meghozatala. A vita esetleg arról szólhat, hogy melyik cikkre hivatkozzon az Alkotmánybíróság. Pontosan ez történt egy 1998-ban született ítélet indokolásának tanúbizonysága szerint.
A National Coalition for Gay and Lesbian Equality elnevezésű szervezet az azonos neműek beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolatának büntetendőségét, illetve annak alkotmányellenességét vitatta.[10] E cselekmény a common law szabályok szerint volt bűncselekmény. Az előadó, Ackermann bíró az indokolásba belefoglalta azt a tudományos vitát, amely az 1996-os alkotmány előkészületekor zajlott, mert azt a jogcím kiválasztása szempontjából fontosnak tartotta. Az ismertetett elméleti vita egyik hozzászólója éppen Gameron bíró volt, aki a hátrányos megkülönböztetés tilalmának szövegszerű kiterjesztése mellett érvelt. Az egyik nyilvános előadásában úgy foglalt állást, hogy az azonos neműek nemi életének büntetőjogi megítélésénél azért nem lehet a magánélet szentségére hivatkozni, mert annak hátrányos következményei lennének az új, megbélyegzéstől mentes társadalomra. A magánéletre való hivatkozás egyrészt azt sugallja, hogy a melegek hátrányos megkülönböztetése elleni harc a hálószobát jelentő intim szférára korlátozódik, másrészt azt a benyomást erősíti, hogy az azonos neműek közötti intim kapcsolat szégyenletes és helytelen, amit csak addig tűr a társadalom, amíg az az otthonra korlátozódik. Ezért arra a következtetésre jutott, hogy a magánéletre való hivatkozás helytelen, és visszalépést jelent.[11]
Sachs bíró ezzel szemben úgy érezte, hogy különvéleményben szükséges megfogalmazni: a magánélethez való jog jelentőségét nem szabad alábecsülni. Az azonos neműek közötti fajtalanság büntetendősége egyaránt sérti a magánélethez való jogot és a jogegyenlőséget. Az ő megközelítése a melegek státusára, társadalmi megítélésére összpontosít az általuk (is) tipikusan megvalósított magatartás helyett, és azt sejteti, hogy e büntető tényállás valójában nem valamilyen cselekményt, hanem magát az érintetteket tartja a társadalomra veszélyesnek. A döntés végül mindhárom jogcím: az egyenlő bánásmódhoz való jog, az emberi méltóság és a magánélethez való jog alapján alkotmányellenesnek minősült.
E döntés olyan elméleti vitát mutat be, amely elsősorban a jogcím-választás miatt elgondolkodtató a magyar határozattal kapcsolatban is. Itt is pontosan arra a következtetésre lehet jutni, amelyet az előző fejezet végén már ismertettem: a magánélethez való jogot a hátrányos megkülönböztetés fényében lehetett volna vizsgálni. Mint a dél-afrikai esetnél láttuk, ez nemcsak logikai vagy érveléstechnikai szempontból fontos, hanem morálfilozófiai okokból is.
A bevezetőben felvázolt elméleti modell tisztán látása érdekében e fejezet végén szükséges egy rövid kitérőt tenni. A fentiekből természetesen nem következik az, hogy a melegek jogairól szóló bírósági határozatok nem foglalkoznak a hátrányos megkülönböztetés tilalmával. A modellben három esettípus szerepelt, ezek közül a tanulmány eddigi és további részében csak az első, büntetőjogi vonatkozású alapjogi sérelmekkel foglalkozik. A második esetkörben, például a munkavállalással, munkahelyi megkülönböztetéssel kapcsolatban sok olyan ügy merült fel, amelyeket értelemszerűen nem lehetett a magánéletre való hivatkozással eldönteni. Érthető okokból a hátrányos megkülönböztetés tilalmára lényegesen több példát találunk olyan esetekben, ahol a melegek társadalmi életben való szerepléséről van sző. Ilyenkor még nagyobb figyelmet szenteltek a bíróságok annak, hogy a hátrányos megkülönböztetésnek az egyént ért konkrét joghátrány mellett az a veszélye, hogy elindít egy lavinát, ami fokozatosan egyre hátrányosabb helyzethez vezet. Harmadrészt pedig a megkülönböztetés tilalma és az egyenlő méltóság követelménye játszott szerepet azokban az ügyekben, ahol az azonos nemű párok jogi elismerését tűzték ki az indítványozók. A bíróságok sokszor kitértek az elől, hogy a kapcsolatot házasságnak tekintsék, illetve hogy a házasságkötés lehetőségét azonos nemű párok számára is garantálják, ugyanakkor számos jogot biztosítottak számukra a házasság keretein kívül is, éppen az élettársi viszonyra tekintettel.[12]
Különleges szerepet tölt be a magyar határozat indokolásában, valamint a párhuzamos és különvéleményekben az alkotmány azon szakasza, amely a gyermekek védelemhez és gondoskodáshoz való jogáról szól, hiszen a Btk. 199. §-ában meghatározott cselekmény jogi tárgya "az ifjúság egészséges irányú szexu-
- 115/116 -
ális fejlődése" volt. Az Alkotmány 67. § (1) bekezdése alapján a Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges.
A hátrányos megkülönböztetés tilalma önmagában nem zárja ki az olyan büntető jogszabályok megalkotását, amely a melegeket is érinti, például éppen az egészséges fejlődéshez való jogra tekintettel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a 14 és 18 év közötti korosztályon belül csak a heteroszexuális vagy csak a homoszexuális beállítottságú személyek fejlődésére kell vigyázni.
Tény, hogy az Európai Unió tagállamaiban mindenütt, az Európa Tanács tagállamaiban pedig majdnem kivétel nélkül eltűnt az azonos neműek közötti nemi aktus szankciója. Hasonlóan történt ez Kanadában, Új-Zélandon, Ausztráliában és amint láttuk, Dél-Afrikában is. Az elemzett magyar határozat a Btk. 199. §-a kapcsán azonban nem a "bűncselekmény-e a homoszexualitás" kérdését döntötte el, hanem ennek egy speciális esetével foglalkozott: amikor az egyik és csak az egyik partner 14 és 18 év közötti életkorban van. Erre az esetre viszonylag kevés nemzetközi döntést találunk. Az azonos neműek közötti fajtalanság dekriminalizálása óta néhány állam olyan jogszabályokat alkotott, amelyek bizonyos életkorig büntetni rendelték az azonos neműek nemi életét. Ezek a szabályok még mindig hatályban vannak néhány országban.
A Sucherland-esetben hozott döntésről már esett szó korábban. Itt azt láttuk, hogy a bíróság nem foglalkozott az üggyel, hiszen időközben a kifogásolt jogszabály az egyezmény előírásainak megfelelően módosult.[13] További példaként lehet említeni Kanadát, ahol 1969 óta nem bűncselekmény az azonos neműek közötti kapcsolat. Ehelyett a kanadai büntető törvénykönyv 159. szakasza büntetni rendeli az anális érintkezést. Ez alól kivétel, ha a két személy egymás házastársa, illetve ha a cselekmény két 18. évét betöltött személy között történik, akik mindketten szabad akaratukból döntöttek. Az ezen kívül eső körben minden 14. életévét betöltött személy jogszerűen a beleegyezését adhatja a szexualitás bármilyen formájához, feltéve, hogy az nem jelenti az érintett súlyos kihasználását. A büntető törvénykönyv 159. szakaszát Ontario állam fellebbviteli bírósága a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütközőnek találta, amit a kanadai alapvető jogok és szabadságok kartája 1. szakasza alapján nem lehetett megindokolni, illetve kimenteni, így az jogellenesen és önkényesen tett különbséget a meleg férfiak rovására.[14] Az indokolás szerint a meleg férfiak 18 éves korukig meg voltak fosztva attól a választási lehetőségtől, amely mindenki más számára 14 éves korától nyitva állt. E döntés ellenére a kanadai büntető törvénykönyv 159. szakasza változatlan szöveggel ma is hatályban van.[15]
Ezzel visszajutottunk a Btk. 199. §-ában foglaltakhoz. Azt tapasztaltuk, hogy amennyiben a beleegyezésen alapuló, azonos neműek közötti szexuális viszony nem bűncselekmény, de a jogszerűséghez bizonyos életkort megkíván a jogalkotó, a kérdés vizsgálatánál szinte elengedhetetlen az egyenlőség vizsgálata. Az idézett kanadai eset azonban rávilágít a magyar határozat indokolásából hiányzó láncszemre is: alkotmányellenes-e a fajtalanság és a közösülés közötti különbségtétel, ha az a fajtalanság súlyosabb megítélésével jár együtt?
A hiányzó láncszemnek azért van jelentősége, mert c különbségtétel rejtett diszkriminációhoz vezethet. A Btk. 199. és 200. §-a megsemmisítésével az azonos neműek és különneműek közötti szexuális kapcsolatra ugyanazok a szabályok váltak irányadóvá. A korábban természet elleni erőszakos fajtalanságnak minősülő cselekmények szemérem elleni erőszaknak számítanak, a természet elleni fajtalanságot megvalósító magatartás pedig - az eltérő neműek kapcsolatához hasonlóan - nem bűncselekmény. A megrontás továbbra is megrontásként értékelendő, és nincs különbség azonos, illetve különböző neműek közötti kapcsolat esetén. A különbségtétel eljárásjogi szempontból (magánindítvány) megszűnt.
Mivel az Alkotmánybíróság nem semmisítette meg a Btk. 201. § -át, egyetlen különbséget továbbra is fenntartott, a szexualitás formájának büntetőjogi megítélésében. A hatályos szabályok szerint amennyiben egy 18 év alatti személy 14 év alata-
- 116/117 -
val fajtalankodik, az nem büntetendő (azaz nem minősül megrontásnak), ugyanezen személyek közötti közösülés esetén viszont az idősebb résztvevő büntetendő megrontás címén. E különbségtételnek büntetőpolitikai okai vannak, amelyek e tanulmány szempontjából most nem relevánsak. Az, hogy az Alkotmánybíróság nem vizsgálta a megrontással kapcsolatos indítványt, nyitva hagyott egy kérdést: kizárja-e valami azt, hogy a két szexuális tevékenység között a büntetőjog bármilyen különbséget tegyen? Láttuk, hogy a közösülést sújthatja a jogalkotó súlyosabb szankcióval, de eljárhat-e ugyanígy, ha a fajtalanságot kívánja súlyosabban megítélni?
Abban az esetben, ha a fajtalanság súlyosabb megítélés alá esne, szóba jöhetne a közvetett diszkrimináció lehetősége, ami ugyanúgy alkotmányellenes lehet, mint a közvetlen diszkrimináció. A fajtalanság a jelenlegi törvényi meghatározás szerint a nemi érintkezés minden olyan formáját magába foglalja, ami nem közösülés. Ha a fajtalanság szigorúbb megítélésben részesül, mint a közösülés, a heteroszexuális kapcsolatban enyhébb megítélés alá eső, esetleg bűncselekményt egyáltalán nem jelentő magatartás lehetősége nyitva állna, a homoszexuális partnereknek viszont a törvény minden szexuális cselekményét súlyosabb büntetőjogi megítélés alá helyezné.
Utolsó gondolatként érdemes felhívni a figyelmet egy olyan ellentmondásra, amely talán sokaknak elkerülte eddig a figyelmét. A természet elleni fajtalanság és a természet elleni erőszakos fajtalanság tényállások alkotmányellenesek, hiszen azok az "egyéb" helyzet, vagyis a szexuális beállítottság alapján való diszkrimináció tilalmába ütköztek. Ez adja meg a legfontosabb iránymutatást a jövőre nézve. Az Alkotmánybíróság határozata hatályban hagyott egy olyan rendszert, amely önmagában életképes. A határozat indokolása erősen sugallja ugyanakkor, hogy lehetnek olyan indokok, amelyek alapján az életkor-különbségből fakadó függőségi viszony indokolja az eddigitől eltérő büntetőjogi szabályozást: "Természetesen a törvényhozó megítélésére tartozik, hogy a büntetőjogi szabályozás megfelel-e a gyermekek védelmével kapcsolatos állami kötelezettségnek, vagy pedig vannak olyan, a fiatalkorú és a felnőtt közötti függő, alárendeltségi viszonyból adódó élethelyzetek, amelyekben a 14-18 éves korosztályokat további magatartások bűncselekménnyé nyilvánításával kell védeni a 18 éven felüliekkel létesített szexuális kapcsolatok ellen. Az Alkotmánybíróság [...] nem jogosult arra, hogy új bűncselekményi tényállások megállapítására kötelezze a jogalkotást, sem arra, hogy különös részi tényállások részleges megsemmisítésével addig nem büntetendő magatartásokat is büntethetővé tegyen."[16]
Az egyik indítványozó hasonló érvekre hivatkozva az életkorhatár egységes felemelését kérte. A magyar törvény a 14. életévnél vonja meg azt a határt, ami felett egy fiatal eldöntheti, hogy kivel és milyen formában kíván nemi életet élni. Ugyanakkor ezen élet-korhatárnál magasabb meghatározásra még Európában is van példa: Svájcban, Németországban, Ukrajnában, Finnországban 16 év a korhatár, Svédországban és Lengyelországban 15 év.
Sokan az életkorhatár felemelését a gyermekek egészséges fejlődéshez való jogával indokolják, ami az állam oldalán kötelezettségként jelentkezik. Erre az Alkotmánybíróság határozata is utal. Kérdés azonban, hogy vajon a gyakorlatban nem éppen ezzel a joggal kerülne-e ellentétbe a jogszabály, amely a beleegyezési korhatárt felemeli. Ha felmerül, hogy az esetlegesen megemelt korhatár következtében a 14 év feletti, de a meghúzott korhatárt még el nem ért korú, fejlődésében különleges védelemre szoruló korosztály bizalma az orvosi tanácsadásban és ellátásban a legcsekélyebb mértékben meginog, az új szabály talán többet árt, mint használ.
Ez nem jelenti azt, hogy nincs helye a jelenlegi szabályozás újragondolásának. Kevesen gondolják komolyan, hogy például a magánéletre való hivatkozással jogszerűvé lehet tenni bármilyen cselekményt, amely zárt ajtók mögött zajlik. Más országokban is találunk büntető jogszabályokat a leszármazók és más vérrokonok közötti kapcsolatra, illetve számos országban bűncselekményként tartják számon a voyeurséget, a szex közbeni agressziót, az állatokkal létesített nemi kontaktust, illetve a szexualitás egyéb, az adott korban éppen perverznek tartott formáit. Nehéz eldönteni, hogy mi a "perverz", üldözendő, társadalomra veszélyes cselekmény, amivel szemben a büntető szankció még a szükségesség és arányosság tesztét is kiállna. Az bizonyos, hogy az Alkotmánybíróság világosabb helyzetet teremtett azzal, hogy döntését a magánélethez való jog helyett a hátrányos megkülönböztetés tilalmával indokolta. Ennek következtében a jogszabály változása a továbbiakban nem lesz leszűkíthető a melegek jogainak kérdésére, feltéve, hogy a szabályozás az azonos és a különböző nemű párokra sem közvetetten, sem közvetlenül megkülönböztető rendelkezést nem tartalmaz. ■
- 117/118 -
JEGYZETEK
[1] Kivétel ez alól az Amerikai Egyesült Államok néhány tagállama, lásd Bowers versus Hardwick, 478 US 186. (1986).
[2] A melegek kifejezésbe a homoszexuális férfiakon kívül beleértjük a leszbikus, a biszexuális és a transzszexuális személyeket is.
[3] 6 BverfGE 389 (1957).
[4] Lásd Bowers.
[5] Euan Sutherland versus United Kingdom, 1 July 1997; Dudgeon versus United Kingdom, 22 October 1981, Norris versus Ireland, 26 October 1988; Modinos versus Cyprus, 22 April 1993; Smith and Grady versus United Kingdom, 27 September 1999; A D. T. versus United Kingdom, 31 July 2000. A Smith and Grady versus United Kingdom-ügy magyar nyelvű összefoglalóját lásd Fundamentum, 2000/1, 144-146.
[6] Lásd Sutherland.
[7] 37/2002. (IX. 3.) AB határozat, 2.1. pont.
[8] Lásd az e határozatban is idézett 30/1997. (IV. 29.) AB határozatot.
[9] A Dél-Afrikai Köztársaság 1996. május 8-án elfogadott és 1996. október 11-én módosított alkotmánya 9. cikkének (3) bekezdése.
[10] The National Coalition for Gay and Lesbian Equality and others versus the Minister of Justice and others. 1999 (1) SA 6 (CC).
[11] Uo., 29. §. Lásd még Edwin Cameron: Sexual Orientation and the Constitution. A Test Case for Human Rights, South African Law Journal, 1993, 450.
[12] Erre példát szolgáltat az Egyesült Királyságban: Fitzpatrick versus Sterling Housing Association Ltd. [ 1999] 4 All E. R. 705. (HL), ahol az azonos nemű élettársat a jogszabály értelmezésénél nem házastársnak, hanem "családtagnak" tekintették; az Európai Unióban a közösségi jog szempontjából: 249/96. Grant versus South-West Trahis Ltd. [1998] ECR I-621 és 122/99. P. D. versus Council of ike European Union [2001] ECR I-4319, ahol az élettársi viszonyra vagy nyilvántartásba vett partnerkapcsolatra sem lehetett sikeresen hivatkozni; Új-Zélandon Quilter versus AG of New Zealand, 3 BHRC 461 (Court of Appeal, New Zealand); a Dél-Afrikai Köztársaságban a rendkívül széles körben jogvédelmet kiépítő Alkotmánybíróság határozatai közül a National Coalition for Gay and Lesbian Equality and others versus Minister of Home Affairs and others, 2000 (2) SA 1 (CC) [2000] 1 BCLR 39; az Egyesült Államokban Vermont Legfelsőbb Bíróságának döntése, amely amerikai viszonylatban a legliberálisabb döntésnek tekinthető: Baker versus State of Vermont, 144 A.2d 864 (1999) (Vermont Supreme Court); Kanadában az Egan versus Canada [1995] 2 SCR 513, amelyhez képest a Legfelső Bíróság álláspontja valamelyest megváltozott, lásd M. v. H. [1999] 1 SCR 3 (Supreme Court of Canada). Ebbe a sorba illeszkedik a magyar Alkotmánybíróság 14/1995. (III. 13.) AB határozata is.
[13] Sutherland versus United Kingdom, 21 March 2001. A döntés magyar nyelvű összefoglalóját lásd Fundamentum, 2001/3, 110-112.
[14] Az eset jogszabályi hátterét is ismerteti; R. v. M. (C) (1995) 30 CRR (2d) 112. (Ontario Court of Appeal).
[15] A kanadai büntető törvénykönyv hatályos szövege a következő: "159. (1) Every person who engages in an act of anal intercourse is guilty of an indicrable offence and liable to imprisonment for a term not exceeding ten years or is guilty of an offence punishable on summary conviction. (2) Subsection (1) does not apply to any act engaged in, in private, between (a) husband and wife, or (b) any two persons, each of whom is eighteen years of age or more, both of whom consent to the act." Forrás: http://laws.justice.gc.ca/en/C-46/38792.html.
Visszaugrás
