- Condron Egyesült Királyság elleni ügye
- Atlan Egyesült Királyság elleni ügye
- Athanassoglou és társai Svájc elleni ügye
- Streletz, Kessler és Krenz Németország elleni ügye
- K.-H. W. Németország elleni ügye
- Euan Sutherland Egyesült Királyság elleni ügye
- Krasznai József és 24 más személy Magyarország elleni ügye
Az ügy körülményei. Condront és társát kábítószerrel való kereskedés gyanújával vették őrizetbe, miután a rendőrség lakásuk titkos megfigyelése során több esetben is észlelte, hogy a gyanúsítottak az erkélyen keresztül rendszeresen kis műanyag zacskóba csomagolt tárgyakat adtak át a szomszédos házba érkező ismeretlen személyeknek, E jeleneteket videokamerával rögzítették. A házkutatás során lakásukban heroint foglaltak le. Védőügyvédjük kérte, halasszák el az őrizetbe vételüket követő rendőrségi kihallgatásukat, mivel a gyanúsítottakon elvonási tüneteket lehetett észlelni, ami képtelenné teszi őket arra, hogy megfelelően koncentráljanak. A rendőrségi orvos vizsgálatának eredménye viszont azt támasztotta alá, hogy kihallgatható állapotban vannak. Maguk a gyanúsítottak nem ellenezték a kihallgatás megkezdését. Kihallgatásukat, amelyen részt vett védőjük, az eljáró rendőr azzal a törvény által kötelezővé tett figyelmeztetéssel kezdte, hogy nem kötelesek beszélni, de hátrányos lehet védekezésük szempontjából, ha a kérdésekre adott válaszaikban nem tesznek említést azokról a tényekről, körülményekről, amelyekre a bíróság előtti védekezésükben támaszkodni kívánnak. Ezt követően számos kérdést tettek fel nekik, magyarázatot kérve tőlük a videón látható jelenetekre, amelyekben ők az erkélyen keresztül műanyag zacskókat adtak át ismeretleneknek, és ugyanezektől nem felismerhető kisebb tárgyakat vettek át. A gyanúsítottak valamennyi kérdésre azt válaszolták: "No comment."
Esküdtszéki tárgyalásuk során a gyanúsítottak azt állították, hogy a heroint saját használatukra vették, hogy a házkutatás során lefoglalt, műanyag zacskóba adagok heroint a rendőrség csempészte oda, és hogy a videón látható jeleneteken szomszédjaiknak, ismerőseiknek cigarettát adtak, illetőleg azoktól vagy korábban kölcsönadott pénzt, vagy pedig cigarettát vettek át. Azt is elmondták, hogy e védekezésüket védőjük tanácsára azért nem adták elő a rendőrségen, mert az elvonási tünetek miatt gyenge fizikai és szellemi állapotban érezték magukat, ezért azt szerették volna, ha kihallgatásukat mihamarabb befejezik.
Mielőtt az esküdtek visszavonultak az ítélethozatalra, a bíró eligazítást adott számukra. Ebben a büntető igazságszolgáltatásról és a közrendről szóló törvény 34. cikkére utalva lehetséges döntésnek tartotta, hogy a gyanúsítottak hallgatásából rájuk nézve kedvezőtlen következtetést vonjanak le. Az esküdtek bűnösnek találták mindkét gyanúsítottat.
A gyanúsítottak hallgatásának következményeit szabályozó brit jogszabály az 1994. évi törvény a büntető igazságszolgáltatásról és a közrendről (Criminal Justice and Public Order Act 1994). A közrendre leginkább veszélyes bűncselekmények elleni fellépés hatékonyabbá tételére elfogadott törvény szakított azzal a hagyományos, a hallgatást a gyanúsított alapvetőjogának tekintő angol jogfelfogással, melynek értelmében a hallgatásból nem lehet a gyanúsított bűnösségére következtetni. A törvénynek a jelen ügy szempontjából lényeges 34. cikke szerint, ha a gyanúsított a nyomozás során történő kihallgatása során nem szól az ügynek azokról az általa ismert tényeiről vagy körülményeiről, amelyekre később védekezését alapozza, az esküdtszék ebből a gyanúsított bűnösségéről való döntése során az általa megfelelőnek tartott kedvezőtlen következtetést is levonhatja. A törvény maga is egy sor biztosítékot tartalmazott arra nézve, hogy a gyanúsított hallgatáshoz való joga, illetve az abból számára kedvezőtlen következtetések levonása közötti egyensúly fennmaradjon, és e biztosítékok kiegészültek részben a Judicial Studies Board irányelveivel, főként pedig Lord Taylor bírónak az R. kontra Cowan-ügy ítéletében olvasható dictumával, amely a brit ítélkezési gyakorlat által a későbbiekben teljes mértékben elfogadottan határozta meg azokat a követelményeket, amelyeknek eleget kell tenni, hogy a vádlott hallgatásából számára kedvezőtlen következtetéseket lehessen levonni. Ezek szerint a bíró köteles az esküdtek számára világossá tenni, hogy a bűnösség bizonyítása változatlanul a vád dolga, hogy a vádlottnak joga van a hallgatáshoz, és hogy a hallgatást nem lehet a bűnösség egyedüli bizonyítékának tekinteni, ezért az esküdtszéknek meg kell győződnie a vád egyéb elemeinek megalapozottságáról. Végül pedig a vádlott magyarázatát azt illetően, miért nem tárta fel a védekezése alapjául szolgáló tényeket nyomozati kihallgatása során, az esküdtszék csak akkor hagyhatja figyelmen kívül, ha meggyőző-
- 103/104 -
dött arról, hogy a vádlott csak azért folyamodott c magyarázatokhoz, mert nem rendelkezik más, a keresztkérdések próbáját is kiálló védekezési lehetőséggel.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) ítéletének[2] kiindulópontja a John Murray kontra Egyesük Királyság-ügyben (1996. január 25.) a hallgatásra vonatkozó fenti brit törvénnyel kapcsolatban kialakított irányelve volt. Ezek szerint a vádlott joga a hallgatáshoz nem tekinthető abszolút jognak. Azt, hogy a nyomozás során tanúsított vádlotti magatartásból, így a hallgatásból a bűnösségre való következtetés összeegyeztethető-e az egyezménynek a tisztességes eljárásra vonatkozó követelményeivel, általánosságban nem, hanem csak az adott eset összes körülményeinek mérlegelése alapján lehet eldönteni. Minthogy azonban a hallgatáshoz való jog a 6. cikk által megkövetelt tisztességes eljárás egyik alapvető követelménye, a bíróságoknak különleges körültekintést kell tanúsítaniuk, ha a vádlott hallgatását a terhére róják. Összeegyeztethetetlen volna a hallgatáshoz való joggal, ha egyedül vagy túlnyomórészt ebből következtetnének bűnösségére. E követelmények azonban nem képezhetik akadályát annak, hogy amikor az ügy körülményei folytán a bűnösségről való döntéshez a vádlott vallomása is szükséges volna, de ez elől kitér, hallgatásából a bűnössége mellett a vádhatóság részéről felhozott egyéb bizonyítékok meggyőző erejének értékelésekor számára hátrányos következtetéseket vonjanak le.
Az EJEB megállapította: a bíró az esküdtek számára az ítélethozatalra visszavonulásuk előtt adott eligazításában nem hívta fel figyelmüket a következőkre. Ha a gyanúsítottaknak a rendőrségi kihallgatáskor tanúsított hallgatását a tárgyaláson megokoló azon magyarázatát, mely szerint szomszédjaik cigarettát, nem kábítószert nyújtottak át nekik az erkélyen keresztül, továbbá hogy védőjük tanácsait megfogadva burkolóztak hallgatásba, mivel maguk is érezték, hogy az elvonási tünetek miatt védekezésre alkalmatlan állapotban voltak, valószerűnek tartják, vagy ha a hallgatást nem tekintik kizárólag arra visszavezethetőnek, hogy nem volt más védekezési lehetőségük, akkor a hallgatásból nem vonhatnak le a gyanúsítottakra nézve hátrányos következtetést. Mivel pedig az esküdtszék nem indokolja meg határozatát, nem lehet tudni, hogy ez az (egyébként a fellebbezési bíróság szerint is aggályosnak, bár nem ügydöntőnek tartott) hiányos bírói eligazítás hozzájárult-e a bűnösség megállapításához. A hallgatási jogot ilyen alapvetően befolyásoló helyzetben a bírónak az esküdtszék számára adott nem megfelelő eligazítása azt jelenti, hogy a gyanúsítottak nem részesültek tisztességes eljárásban, ezért a bíróság elmarasztalta az Egyesült Királyságot a 6. cikk megsértésében.
Kommentár. Első látásra ez az ügy jogi kuriózumnak tűnik, hiszen az esküdtbíráskodás nálunk ismeretlen, a bírónak az esküdtekhez szóló összefoglaló eligazításának ezért nincs jelentősége. Nincsen olyan törvényünk sem, amely a brit törvényhez hasonlóan megfogalmazná a vádlottak hallgatáshoz való jogának határait és a hallgatás jogkövetkezményeit.
Azonban az, hogy gyanúsítottak nem tesznek vallomást, sőt a nyomozás kezdetétől a bírósági eljárás végéig egyetlen szót sem szólnak, előfordul a kontinentális jogrendszerben és nálunk is. A Condron-ügyben hozott Strasbourgi ítéletből levonható következtetések ezért valószínűleg nálunk is hasznosíthatók.
Az ügy körülményei. A kérelmezőt és fiát a brit bíróság 1991-ben bűnösnek találta nagy mennyiségű kokainnak Brazíliából az Egyesült Királyságba csempészésében. A kábítószert a repülőtéri vámvizsgálaton találták meg náluk. Súlyos, 18, illetőleg 13 évi börtönbüntetésre ítélték őket, és a kábítószer egyenértékének meg nem fizetése esetén az elsőrendű vádlottnak további 10 évet kellett börtönben töltenie.
A vádlottak azzal védekeztek, hogy mint Brazíliában élő francia állampolgárságú gyémántkereskedők utaztak be az Egyesült Királyságba, és a hatóságok tévesen kevertek őket bele e kábítószerügyletbe. Kezdettől azt állították, hogy a kábítószercsempész bizonyos Rudi Steiner volt, de arra nem tudtak magyarázatot adni, hogy a kábítószerrel teli táska hogyan került csomagjaik közé. Nem tudták valószínűsíteni azt a feltételezésüket sem, hogy Steiner a brit vámhivatal informátora.
A tárgyaláson az ügy vizsgálatával megbízott vámtisztviselő sem megerősíteni, sem tagadni nem volt hajlandó, hogy a vámszervek alkalmaztak-e informátort annak a bűncselekménynek a leleplezéséhez, amelyért a kérelmezőket felelősségre vonták. Tény, hogy a nyomozó hatóságok által a védelemmel ismertetett nyomozati anyagok nem tartalmaztak utalást informátor alkalmazására, és a tárgyaláson a vádhatóság ismételten tagadta, hogy birtokában volnának a védelem számára lényeges, de vele nem közölt adatok.
Az elítéltek fellebbezéssel éltek. Még mielőtt a fellebbezés elbírálására sor került volna, a kérelmezők egy francia lapból tudomást szereztek az úgynevezett Mato Grosso-jelentésről. Ezt egy svájci titkosügynök készítette, és tárgya egy általa vizsgált 1991-es, kábítószer-csempészettel kapcsolatos ügy volt, amely Brazíliából Európába irányult. A jelentés tartal-
- 104/105 -
mazta Rudi Steiner nevét, aki a jelentés szerint annak a három informátornak az egyike volt, akik rendszeres tájékoztatással látták el a brazil, a dán és a francia rendőrséget. Steinert a jelentés úgy írta le, mint aki érdekelt lopott ékszerekkel való kereskedésben, és maga is régóta foglalkozik a brazil rendőrségtől származó nagy mennyiségű kábítószer Európába csempészésével. A védelem a vád tudomására hozta a Mato Grosso-jelentést, a vád pedig kétségbe vonta annak hitelességét, és változatlanul tagadta, hogy lényeges információt visszatartott volna, Később azonban, de még mindig a fellebbezési tárgyalást megelőzően, a vádhatóság a védelem tudomására hozta, hogy korábbi állításaival ellentétben, rendelkezésére állnak bizonyos fel nem használt, a védelemmel meg nem ismertetett információk, és ezeket egy speciális (ex parte) eljárás keretében a fellebbviteli bíróság elé fogja terjeszteni a védelem távollétében, kérve annak bírósági megállapítását, hogy közérdekből mentességet élvezett ezen adatok nyilvánosságra hozatala alól. Erre tekintettel a védelem a következőkkel egészítette ki ereden fellebbezését: Rudi Steiner létezik, adatok állnak rendelkezésre arról, hogy lopott ékszerekkel és kábítószerrel kereskedik, és hogy stabil kapcsolatai vannak különféle európai országok rendőrségével. Erre tekintettel kérte a másodfokú bíróságtól, tegye lehetővé, hogy a bizonyítási eljárást tovább folytathassák. A fellebbezési bíróság azonban egyrészt megállapította, hogy az ügyészség jogszerűen járt el, amikor bizonyítékot visszatartatott, másrészt elutasította a védelem indítványát a bizonyítási eljárás folytatására, végül elutasította a kérelmezők fellebbezését.
Az EJEB ítélete abból indult ki, hogy amint azt a Rowe és Davis kontra Egyesült Királyság-ügy ítéletében már kifejezésre juttatta, a tisztességes eljárás egyik követelménye, hogy a vádhatóság a védelem tudomására hozza a rendelkezésére álló összes bizonyítékot, akár kedvezőtlenek azok a vádlottra nézve, akár kedvezők. Kivételes esetekben helye lehet annak, hogy bizonyítékot visszatartsanak, többek között harmadik személy alapvető jogának, így azon informátornak a védelme érdekében, akinek élete máskülönben veszélybe kerülne, vagy pedig a köz érdeke által indokolt olyan esetben, amikor erre például a rendőrség által használt titkos módszer ismertté válásának elkerülése miatt szükség van. Ilyen esetekben azonban a védelemnek ezzel okozott nehézséget kellően ellensúlyozni kell a bíróság által alkalmazott megfelelő eljárással.
Bár a vádhatóság által visszatartott bizonyíték természetére nem derült fény, a felszínre került tények erős kételyeket ébresztenek Rudi Steiner szerepét illetően, és gyanút keltenek a brit vámszervekkel fennálló kapcsolatát, valamint a kérelmezők elleni nyomozásban és a letartóztatásukban játszott szerepét illetően. Mindezeknek a kérelmezők védekezése szempontjából alapvető jelentősége volt.
Az EJEB álláspontja szerint egyedül az ügyet tárgyaló elsőfokú bíró lett volna abban a helyzetben, hogy állást foglaljon: lényeges bizonyíték közérdekből való visszatartása a vádlottak védekezését a tisztességes eljárás követelményeinek még megfelelően, vagy azt megsértve nehezítette meg. Az ítélet szerint az, hogy a vádhatóság az elsőfokú tárgyalás során elmulasztotta a kérdéses bizonyítékot a bíró elé tárni és ezzel lehetővé tenni, hogy dönthessen arról, az jogszerűen visszatartható-e vagy nem, megfosztotta az eljárást annak tisztességes jellegétől.
Az ügy körülményei. A beznaui atomerőművet 1971 óta üzemeltető magánvállalat kérelemmel fordult a kormányhoz a közeljövőben lejáró működési engedélyének meghosszabbítása céljából. Mintegy 18 ezer személy - közöttük a kérelmezők is - tiltakozást nyújtott be a szövetségi kormánynál az engedély meghosszabbítása ellen. Azt állították, hogy az erőmű elavult, további működése életükre, testi épségükre és vagyonukra közvetlen veszéllyel járna. A kormány a tiltakozásokat elutasította, és az engedélyt meghosszabbította. Mivel a svájci jog nem tette lehetővé a kérelmezőknek, hogy igényüket, amely szerintük polgári jogi igénynek minősül, bíróság előtt érvényesítsék, az egyezmény 6. cikkében biztosított joguk megsértése miatt fordultak az EJEB-hez. Álláspontjuk szerint az így kialakult vita polgári jogi jellegét az adja meg, hogy az atomerőmű működtetése tulajdonosainak kereskedelmi, üzleti vállalkozása, a megtermelt energiát polgári jogi szerződések alapján értékesítik, a működési engedély meghosszabbításának vagy a meghosszabbítás elutasításának ugyanolyan közvetlen kihatása van a polgári jogi jogviszonyokra, mint amire hivatkozással az EJEB iparűzési engedélyekkel kapcsolatos számos ügyben polgári jogi jellegűnek minősítette az engedély visszavonása kapcsán kialakult vitát.[5] De polgári jogi jelleget kölcsönöz az ügynek a kérelmezők közeli ingatlanai békés használatának zavarása (birtokháborítás), valamint ingatlanaik ér-
- 105/106 -
tékének az atomerőmű közelsége miatti csökkenése is.
Az EJEB szerint a kormány által eldöntött jogvitában az elsődleges kérdés az volt, hogy az atomerőmű további működtetése veszélyezteti-e mások életét, testi épségét. Ez egyrészt műszaki kérdés, másrészt az atomenergia békés felhasználására vonatkozó politikai döntés függvénye. A kérdés politikai jellegét illusztrálja a Svájcban a nukleáris kísérletekre vonatkozó, 1990-ben népszavazással elhatározott moratórium. Az EJEB-nek az egyezmény rendelkezései nem teszik lehetővé, hogy a tagországok nukleáris politikáját illetően állást foglaljon, még ha az ezzel összefüggő kérdések természetesen kihatással lehetnek is az egyezményben biztosított egyes jogok érvényesülésére.
A 6. cikk által használt "polgári jogi jog és követelés" és a kérelemben felvetett kérdések között olyan távoli, közvetett és oly kevéssé karakterisztikus a kapcsolat, hogy a svájci kormányhoz benyújtott kérelem az atomerőmű bezáratása iránt semmiképpen sem tekinthető olyan polgári jogi követelésnek, amelynek eldöntése céljából bírósági utat kell biztosítani. Következésképpen a kérelmezők joga a bírósághoz forduláshoz nem sérült.
Kommentár. Az ítélet azért is tarthat számot érdeklődésre, mert a strasbourgi esetjogban a "polgári jogi jog, illetőleg követelés" fogalma évtizedek óta folyamatosan bővül. Ez az ítélet informatív lehet azt illetően, hol van az egyezmény 6. cikke alkalmazhatóságának határa.
Az ügy körülményei. Németország újraegyesítését megelőzően mindhárom kérelmező vezető tisztségeket töltött be a Német Demokratikus Köztársaságban. Mivel 1949 és 1961 között mintegy két és fél milliónyian menekültek Nyugat-Németországba, az NDK hatóságai 1961. augusztus 13-án elrendelték a berlini fal felépítését, ezzel együtt a két Németország határának lezárását. Különféle technikai megoldásokat alkalmaztak a határ illegális átlépésének megakadályozására. Több helyen, elsősorban Berlinben, aknazárat telepítettek. Ennek ellenére NDK számos polgára próbált átjutni a határon továbbra is. A határzár mintegy három évtizedes fennállása során 264 személy vesztette életét úgy, hogy aknára léptek, a határra irányzott rejtett automata gépfegyvert hoztak működésbe, vagy a határőrök lelőtték őket. A sebesültek száma ennél sokkal több volt.
Az illegális határátlépések megakadályozásáról és az e célból alkalmazott módszerekről az NDK párt- és állami vezetése szintjén született meg az elhatározás. A végrehajtáshoz szükséges további döntéseket és intézkedéseket a nemzetvédelem illetékes szervei dolgozták ki és adtak azoknak kötelező jogi kereteket. Így például a honvédelmi miniszternek a nemzetvédelmi bizottság 1961. szeptemberi határozatán alapuló parancsa értelmében a határőrök teljes felelősséggel tartoznak azért, hogy a rájuk bízott határszakaszon ne következzék be határsértés, és azt a határsértő személy megsemmisítése árán is meg kell akadályozniuk. Egy-egy sikeres átjutás után a határőrt felelősségre vonták, viszont azt a határőrt, aki a határátlépő életének kioltása árán megakadályozta a szökést, nem egy esetben dicséretben részesítették.
A három kérelmezőt a német bíróság közvetett tettesként elkövetett szándékos emberölés bűntettében mondta ki bűnösnek és ítélte szabadságvesztés büntetésre, mert meghatározó szerepet játszottak a fenti döntések meghozatalában. Streletzet hat, Kesslert hét, Krenzet pedig négy személy halálával hozták összefüggésbe. Mindhárman azzal a panasszal fordultak az EJEB-hez, hogy megsértették az egyezményben biztosított jogukat, miszerint velük szemben büntetőtörvényt visszaható hatállyal nem lehet alkalmazni, mert olyan cselekmény miatt mondták ki őket bűnösnek, amely az elkövetés helyén és idején nem volt bűncselekmény. Az egyezménynek a Büntetés kiszabása törvényi rendelkezés nélkül címet viselő 7. cikk 1. bekezdése szerint "senkit sem szabad elítélni olyan cselekményért vagy mulasztásért, mely elkövetése idején a hazai vagy nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény. Ez a cikk azonban nem zárja ki valamely személy bíróság elé állítását és megbüntetését olyan cselekmény vagy mulasztás miatt, mely elkövetése idején a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek szerint bűncselekmény volt."
Az EJEB ítélete először áttekintette az egyezmény 7. cikkével összefüggő eddigi gyakorlatából általánosítható alapelveket. Az eddigi bírói gyakorlatból következően a 7. cikk azt követeli meg, hogy a) a büntetőtörvényt tilos a terhelt kárára visszamenőlegesen alkalmazni, b) bűncselekményt csak törvény konstruálhat, c) a büntetőtörvényt nem szabad a vádlott terhére értelmezni. E három alapelvből az következik, hogy a bűncselekmény fogalmát olyan egyértelműen kell meghatározni, hogy abból mindenki számára megítélhető legyen - ha szükséges, az e fogalmat ér-
- 106/107 -
telmező bíróság gyakorlatának segítségével -, mi az esetleges büntetőjogi felelősségre vonásának feltétele. Ugyanakkor azonban bármilyen világosan fogalmazzák is meg a jogszabályokat, a jog mellőzhetetlen eleme az értelmezés. Az értelmezés fontosságát az adja meg, hogy mindig szükség lesz a jogszabály kétséges rendelkezéseinek világossá tételére, illetőleg a változó körülményekhez való adaptációjára.
Ezeknek az elveknek az összefoglalását követően az annak megítéléséhez szükséges kérdéseket tekintette át az EJEB, hogy megsértették vagy tiszteletben tartották-e a kérelmezőknek az egyezmény 7. cikkében biztosított jogait.
1. Az EJEB vitathatatlannak találta, hogy az emberölést az események idején hatályos NDK-beli törvény (Btk. 122. §) bűncselekménnyé nyilvánította, és a büntetőtörvény nemcsak a közvetlen, hanem a közvetett tettességet is büntette. A büntetést viszont a két német állam egyesüléséről szóló államszerződés, valamint az ennek végrehajtásáról szóló 1990. szeptember 23-i törvény, az NSZK törvényei alapján szabták ki, mert ezek úgy rendelkeznek, hogy az NDK állampolgárainak az NDK területén elkövetett bűncselekményét illetően, ha a felelősségre vonásra az egyesülést követően kerül sor, a büntetést az enyhébb előírás alapján kell kiszabni. Az EJEB álláspontja szerint mindkét megoldás: mind az NDK anyagi jogi norma alkalmazása a bűnösség megítélésére, mind az NSZK törvényeinek alkalmazása a büntetésre összhangban van az egyezmény 7. cikkével.
2. A terheltek azzal védekeztek a bírósági eljárás során, hogy az NDK-ban az események idején hatályos jog alapján büntetőjogi felelősségük nem állapítható meg, mivel a rendőrségi törvény szerint az elkövető mentesült a büntetőjogi felelősség alól, ha a lőfegyverhasználatra az NDK szuverenitása, közrendje elleni súlyos bűncselekmény elkövetésének megakadályozása, illetőleg súlyos bűncselekménnyel gyanúsított személy elfogása érdekében került sor. E védekezést a német bíróság nem fogadta el. A kérelmezők a strasbourgi eljárás során is azon az állásponton voltak, hogy a határőrök fegyverhasználata a hatályos jognak megfelelt.
Az EJEB először a kérelmezők azon állítását vizsgálta, hogy a vád tárgyává tett cselekmény az elkövetés idején hatályos NDK-beli jog alapján nem volt bűncselekmény. Arra a következtetésre jutott, hogy a kérelmezők nem pontosan hivatkoztak a jogos fegyverhasználat feltételeit meghatározó rendőrségi törvényre. E törvény ugyanis az élet lőfegyverrel történő kioltását határőrök által akkor tekintette jogszerűnek, ha a tiltott határátlépésnek a Btk. által súlyosabban minősülő eseteit más módon nem lehetett megakadályozni. A "súlyosabb minősítés" eseteit a Btk. kimerítően felsorolta. Ilyen súlyosabban minősülő esetek voltak, ha a tiltott határátlépés az NDK szuverenitásának, közrendjének, vagy más életének veszélyeztetésével járt, ha felfegyverkezve követték el, ha hamisított úti okmány felhasználásával vitték végbe, vagy ha többen együttesen, illetőleg ha visszaesőként követték el. A rendőrségi törvény emellett azt is megkövetelte, hogy az emberéletet lehetőleg az elkerülhetetlen lőfegyverhasználat esetén is meg kell kímélni. E megszorításoknak az alkotmány további megszorító értelmezést adott, az NDK alkotmánya 19. § (2) bekezdése szerint az állam minden szerve és minden állampolgár köteles tiszteletben tartani és védeni az egyén méltóságát és szabadságát. A 30. § szerint az NDK minden állampolgárának személye és szabadsága sérthetetlen. Az alkotmány azt is kimondta, hogy jogszabály nem lehet ellentétes az alkotmánnyal (89. § (2) bekezdés).
Az EJEB megállapítása szerint a német bíróság a kérelmezők bűnösségét egy sor olyan fiatal ember halálával kapcsolatban mondta ki, akik fegyvertelenek voltak, az egyetlen eszköz, amit ha egyáltalán használtak, a falon való átjutásra szolgáló létra volt Kizárólagos céljuk a másik német államba való átjutás volt, mivel átlagpolgár a nyugdíjasok kivételével útlevelet nem kaphatott. Senkire nem jelentettek veszélyt, így az NDK büntetőtörvényének minősítése szerint is csak a tiltott határátlépés bűncselekményének alapesetét valósítottak meg, amellyel kapcsolatban az NDK joga sem tartotta jogszerűnek a fegyverhasználatot.
A kérelmezők azért is összeegyeztethetetlennek tekintették elítélésüket az egyezmény 7. cikkével, mert az NDK-beli gyakorlat az volt, hogy az illegális határátlépőkre tüzelő határőröket nem vonták felelősségre, illetve ha elvétve sor is került felelősségre vonásra, felmentették őket. Ezt az érvüket az EJEB-nek két szempontból is mérlegelnie kellett.
Az egyik az, hogy az EJEB ítélkezési gyakorlata szerint a 7. cikk szerinti hazai jogon nem az elvont jogszabályszöveg értendő, hanem a jogszabály azzal az értelemmel, ahogyan azt a gyakorlatban alkalmazzák. Eszerint a kérelmezők álláspontja úgy is értelmezhető, hogy még ha a jogszabály szövege szerint bűncselekménynek is minősült volna a vád tárgyává tett cselekmény, de hogy a gyakorlatban e törvényt nem alkalmazták, azt eredményezte, hogy e törvény nem tekinthető a 7. cikk alkalmazásában, olyan hazai jognak, amely a határon átszökő személyek lelövését büntette. Az NDK jogrendszerének e vonását az EJEB mint kettősséget minősítette, amelyben megvoltak a jogállamokra jellemző törvények az élet elleni cselekmények büntetéséről, ugyanakkor léteztek alsóbb szintű jogszabályok, utasítások vagy parancsok
- 107/108 -
formájában az e jogszabályokat háttérbe szorító elemek is. Ezek a határőrizet hatékonyságát minden más érték fölé emelték, amikor a határőrök kötelezettségévé tették, hogy a határsértést "mindenáron, akár a határsértő megsemmisítésével is" akadályozzák meg, s e kötelem megsértése büntetéssel, teljesítése jutalmazással járt számukra.
Az EJEB arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kérelmezők saját maguk is meghatározó szerepet játszottak c kettősség megteremtésében. Közreműködtek az emberi jogokat, ideértve az élethez való jogot is minden szempontból korszerűen kifejező és védő jogrendszer kialakításában az alkotmány és a törvényhozás szintjén - egészen olyan messze elmenően, hogy az 1968. évi Btk. 95. §-a szerint "az, akinek magatartása emberi vagy alapvető jogot sért, jogszabályra, parancsra vagy írott utasításra hivatkozással nem mentheti ki bűnösségét". De az e normák érvényesülésének elejét vevő más, alacsonyabb szintű előírások és gyakorlat is az ő irányító tevékenységük eredménye. Az is az állampárt és az állam szervei legmagasabb vezetőinek, így a három kérelmezőnek volt betudható, hogy az államhatáron elkövetett élet elleni cselekmények tetteseit nem vonták felelősségre. Ezért nyilvánvalóan ellentétes volna az egyezmény tárgyával és céljával helyt adni olyan érvelésnek, hogy a büntetőjogi felelősséget érvényesítő állami gyakorlat hiányában a 7. cikket sérti, ha valakit bűncselekmény miatt elítélnek, holott a felelősségre vonást megakadályozó államgépezetet éppen azok hozták létre, akik a 7. cikkre hivatkoznak.
A másik szempont, amelynek alapján a kérelmezőknek ezt az érvét mérlegelni kellett, az volt, hogy a határőrök élet elleni cselekményeit követő büntetőjogi felelősségre vonás sorozatos elmaradása folytán a kérelmezők nem számíthattak arra, hogy a körülmények megváltozását követően (német újraegyesítés) az ő felelősségre vonásukra sem kerül sor. Ez az érv ott kapcsolódik a 7. cikkhez, hogy a büntetőtörvénynek világosnak, kiszámítható következményekkel járónak kell lennie.
Az EJEB erre az érvre részben azt a választ adta, hogy a 7. cikkel kapcsolatos ítélkezése során már eddig is egyértelművé tette: bármilyen világosak legyenek is a büntetőtörvények, rendelkezéseiknek a változó körülmények közötti alkalmazást lehetővé tévő értelmezése elkerülhetetlen. A jogszabály alkalmazásában a változó értelmezés, még ha az újabb esetekben a korábbiakhoz képest eltérő eredményekhez is vezet, önmagában nem ellentétes a 7. cikkel. Ezzel a három kérelmezőnek is számolnia kellett, hiszen formális értelemben (például közkegyelem útján) sohasem mentesítették őket korábbi tevékenységük büntetőjogi következményeitől. Ellenkezőleg: a demokratikus választások eredményeképpen 1990-ben létrejött NDK parlament azzal a kifejezett kéréssel fordult a német törvényhozáshoz, hogy biztosítsa büntetőeljárás lefolytatását a korábbi rendszerben elkövetett bűncselekmények miatt. Ezért még annak feltételezése sem ésszerűtlen, hogy a demokratikus átalakulást követően akkor is sor került volna a kérelmezők felelősségre vonására, ha történetesen nem kerül sor az újraegyesítésre.
A kérelmezőknek az egyezmény 7. cikkében biztosított jogait a cselekmények idején hatályos nemzetközi jog szemszögéből vizsgálva az EJEB megállapította, hogy az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 3. cikke, a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának 6. cikke, valamint az egyezmény 2. cikke az államok kötelezettségévé teszi az élet tiszteletben tartását. Megjegyzendő, hogy az egyezségokmányt az NDK 1974. november 8-án ratifikálta. Bár a határon bekövetkezett emberölések idején az NDK-ra nem terjedt ki az egyezmény hatálya, a kérelmezők elleni büntetőeljárás lefolytatása idején azonban már igen. Ezért hivatkozhattak a kérelmezők a 2. cikk 2. bekezdésére, amely szerint nem minősül az élethez való jog megsértésének a feltétlenül szükségesnél nem nagyobb erő alkalmazása, ha az személyek jogtalan erőszakkal szembeni megvédésére, törvényes letartóztatásra vagy zavargás elfojtására irányul. A kérelmezők elleni vád e három esetcsoport közül eleve csak a törvényes letartóztatásra vonatkozhatott. Ezzel kapcsolatban az EJEB ismét csak kinyilvánította, hogy fegyvertelen fiatal határsértőkre célzott lövés leadása csak azért, hogy megakadályozzák egy alapvető emberi jogukkal: a mozgásszabadsággal való élést, eleve nem tekinthető a feltétlenül szükségesnél nem nagyobb erőszak alkalmazásának. Annál is kevésbé vitatható ez, mert az NDK által ratifikált egyezségokmány 12. cikke kifejezetten biztosítja mindenkinek azt a jogát, hogy bármely országot elhagyjon, beleértve saját országát is.
Mivel mindazokban az esetekben, amelyekkel kapcsolatban a három kérelmező bűnösségét megállapították, az élet kioltását mind az NDK joga, mind a nemzetközi jog tiltotta, továbbá mert az NDK-nak a vád tárgyává tett cselekmények idején hatályos büntetőtörvényei világos szabályokat tartalmaztak a szándékos emberölés büntetőjogi következményeire, és a kérelmezőket a német bíróság e szabályok megsértése miatt mondta ki bűnösnek, az ítélet végkövetkeztetése az, hogy bűnösségük megállapítása nem sérti az egyezmény 7. cikkét.
Az ügy körülményei annyiban hasonlók a Streletz és társai-ügy történéseihez, hogy W.-t is az NDK-NSZK
- 108/109 -
határ illegális átlépése kapcsán elkövetett emberölésben találták bűnösnek. W. 1972-ben mint az NDK határőre, rálőtt egy NDK állampolgárra, aki Kelet-Berlinből úszva igyekezett Nyugat-Berlinbe szökni. A lövés az áldozatot a fején érte, és azonnal meghalt.
W.-t a német bíróság 1993-ban szándékos emberölésben mondta ki bűnösnek, és 20 havi börtönbüntetésre ítélte, melynek végrehajtását felfüggesztette. Ő is azzal a panasszal fordult az EJEB-hez, hogy megsértették az egyezmény 7. cikkében biztosított jogait, mert az a cselekmény, amelyben bűnösnek mondták ki, elkövetésének időpontjában nem volt bűncselekmény az NDK-ban.
Az EJEB a Streletz és társai, valamint a W. által előterjesztett panaszügyeket párhuzamosan vizsgálta, és a két ügyben ugyanazon a napon hozott ítéletet. A két ítéletben sok a közös vonás, ami az ítéletek több helyén szövegszerű azonosságban is megnyilvánul. Az EJEB W. panaszügyében is megállapította, hogy a német bíróság az elkövetés idején az NDK-ban hatályos büntetőtörvény alapján döntötte el a vádlott bűnösségét, és a büntetést az enyhébb NSZK törvény alapján szabta ki. Megállapította, hogy az élet kioltását az NDK alkotmánya és büntetőtörvénye tiltotta, a keletnémet Btk. a szándékos emberölést bűncselekménnyé nyilvánította. Ugyanannak az okfejtésnek az alapján, mint a Streletz és társai-ügyben, nem tette magáévá azt az érvet sem, hogy a fegyverhasználatra a törvény feljogosította a határőrizetet ellátókat, illetőleg hogy annak megítélésénél, hogy az áldozat halála emberölésnek minősül-e az NDK joga szerint, figyelembe kell venni az állam és szervei azon gyakorlatát, hogy sohasem került sor illegális határátlépők halálát okozó határőrök büntetőjogi felelősségének megállapítására. Mivel az EJEB álláspontját a Streletz és társai-ügyben részletesen ismertettem, azt itt nem ismétlem meg.
Van azonban a W. kontra Németország-ügynek két olyan vonása, amely csak erre az esetre jellemző. Az egyik W.-nek az az érve, hogy a lőfegyverhasználat az adott körülmények között neki mint a határőrizetre rendelt fegyveres testület tagjának a katonai parancs, illetve utasítás által megszabott kötelessége volt, a másik pedig az elévülésre irányadó szabályok szerepe, jelentősége.
a) "Parancsra tettem." Eltérően Streletztől és társaitól, W. a határőrizetre vonatkozó parancsok és utasítások hierarchikus rendszerében az utolsó láncszem volt. Eltérő helyzetük úgy jellemezhető, hogy míg Streletz, Kessler és Krenz meghozták azt a döntést, hogy mit kell tennie egy határőrnek, ha határsértést észlel, addig W.-re hárult e döntés végrehajtása. Az EJEB-nek nem arról kellett döntenie, hogy mentesíti-e a szándékos emberölésért viselt büntetőjogi felelősség alól a határőrt az, hogy parancsot végrehajtva járt el - ennek megítélése a nemzeti bíróságra tartozik - hanem arról, mi a hatása az egyezmény 7. cikke szempontjából annak, hogy W., ahogy állította, joggal lehetett abban a hiszemben, hogy a határsértő életének kioltása az adott körülmények között nem büntetendő.
Az ítélet nem vitatta, hogy W., mint a hozzá hasonlóan a húszas éveik elején járó NDK határőr közkatonák, akikbe kiképzésük során besulykolták a feltétlen engedelmességet és azt, hogy a határsértést mindenáron, a szökevény megsemmisítése árán is meg kell akadályozniuk, és akikkel szemben a katonai ügyészség minden sikeres szökés esetén eljárást indított, nem lehetett könnyű helyzetben, amikor döntenie kellett, rálő-e a szökevényre. A válaszhoz az EJEB a következő tényezőket vette figyelembe.
W.-nek tudnia kellett, hogy az alkotmány és a Btk. szerint az olyan személy elleni lőfegyverhasználat, aki pusztán a határ átlépését kísérelte meg anélkül, hogy azok a körülmények, amelyek szükségesek a jogszerű fegyverhasználathoz, fennálltak volna, tilos, sőt büntetendő. E jogszabályok nyilvánosak és hozzáférhetők voltak, azokat az iskolában és a kiképzés során oktatták. Ezen kívül W. a saját elhatározásából, önkéntesként lépett a határőrség állományába, nem behívóparancsnak engedelmeskedve. Ebben az időben minden NDK polgár tudta, mi folyik a határon, és W. is tudta, vagy legalábbis tudnia kellett volna, hogy határőrként szembesülni fog olyan helyzettel, mint amivel kapcsolatban aztán bűnösnek találták.
Ezen kívül az EJEB álláspontja szerint még közkatona sem tanúsíthat korlátlan és vak engedelmességet olyan parancs vonatkozásában, amely vitathatatlanul, első látásra is nemcsak az NDK jogát, de az általánosan elismert nemzetközi emberi jogokat is sérti. Ez az NDK büntető törvénykönyvének a cselekmény elkövetése idején hatályos 258. §-ából is következett, mely szerint "a fegyveres testületek tagjai nem felelősek büntetőjogilag a parancs végrehajtásáért, hacsak annak végrehajtása nyilvánvalóan sértené a nemzetközi közjogot, illetőleg a büntetőjog előírásait".
Minderre tekintettel az EJEB álláspontja szerint az, hogy W. parancsnak engedelmeskedve oltotta ki a határon más életét, nem tekinthető olyan körülménynek, amely ezzel kapcsolatos bűnössége megállapítását összeegyeztethetetlenné tenné az egyezmény 7. cikkével.
b) Az elévülés. A strasbourgi szervekhez benyújtott panaszában W. nem hivatkozott arra, hogy az a bűncselekmény, amely miatt elítélték, elévült, azonban az EJEB hivatalból megvizsgálta az elévülést kérdését is.
- 109/110 -
W. bűnösségének megállapításával kapcsolatban az elévülésnek három vonatkozása merül fel. Az egyik az, hogy az elkövetés idején hatályos büntetőtörvény (az NDK Btk. 82. § 1. (4) bekezdése) a tízéves szabadságvesztéssel fenyegetett szándékos emberölésre tizenöt évi elévülési időt állapított meg. A második az NSZK 1993. március 23-i törvénye a Német Szocialista Egységpárt igazságtalan rezsimjének időszaka alatt elkövetett cselekmények elévülésének felfüggesztéséről, amely kimondta, hogy mivel az NDK érdekében elkövetett cselekmények miatti felelősségre vonás elmaradása az állami politika része volt, e cselekmények elévülését nem elkövetésüktől, hanem az NDK megszűnésétől, 1990. október 3-tól kell számítani. A harmadik a keletnémet Btk.-nak az elkövetés idején az elévülést szabályozó, az előbbiekben említett 82. §. 1. (4) bekezdését követő 84. §-a, amely bizonyos bűncselekmény-kategóriákat kizárt az elévülés alól. A 84. § úgy rendelkezett:, hogy "a béke, az emberiség vagy az emberi jogok elleni bűncselekményekre az törvényben meghatározott elévülési szabályok nem érvényesülnek". Az élethez való jog az NDK törvényhozásának minősítése szerint is emberi jog volt a kérdéses időpontban. Az EJEB ezért nem is tartotta szükségesnek, hogy az elsőkét szempontból megvizsgálja a kérdést, mert megállapította, hogy az elkövetés idején hatályos törvény kizárta annak a bűncselekménynek az elévülését, amelyben W.-t bűnösnek találták.
Ezért az EJEB arra a következtetésre jutott, hogy W.-nek az egyezmény 7. cikkében biztosított azon joga, hogy bűnösségét csak az elkövetés helyén és idején hatályos jogra alapítottan lehessen megállapítani (és hozzáteszem: amelynek büntethetősége a bűnösségét megállapító bírósági ítélet idején is fennállt), nem szenvedett sérelmet.
Összességében az EJEB ítélete megállapította: W.-nek az egyezmény 7. cikkében biztosított jogát semmilyen szempontból nem sértette bűnösségének megállapítása és elítélése.
Kommentár. Magyarországon a totalitárius korszakban büntetlenül maradt cselekmények miatti felelősségre vonás a büntetőjog és az emberi jogok szempontjából ugyancsak számos nehéz kérdést vetett fel a rendszerváltozást követően. Ha azonban csak az úgynevezett sortűzperekre gondolunk, könnyen belátható, hogy az ezekben jelentkező jogi nehézségek eltérő természetűek azokhoz képest, mint amelyekre az EJEB-nek válasz kellett adnia. Ennek oka az elévülésnek a magyar joggal összehasonlítva eltérő szabályozása mind az NDK, mind az NSZK büntetőjogában. Hasonlósági jegyek csupán akkor jelentkeztek volna, ha Streletz és társai, illetőleg W. cselekményei a német jog alapján már elévültek volna, és elítélésükre a nemzetközi jog alapján került volna sor.
Az ügy körülményei. Az Egyesült Királyságban 1994-ben a férfiak közötti, nem nyilvánosan és kölcsönös egyetértéssel történő homoszexuális aktusok esetében azt az életkort, amelynek elérését a büntetőtörvény megkövetelte ahhoz, hogy a homoszexuális aktus ne legyen büntethető, 21 évről 18 évre szállították le. Ennek folytán a 18 évesnél fiatalabb férfival létesített homoszexuális kapcsolat esetén mind az annál idősebb, mind az annál fiatalabb partner büntetőjogi felelősséggel tartozott, akkor is, ha erre kölcsönös egyetértéssel került sor,
A nőkre vonatkozó addigi szabályozás nem változott; nők esetében a törvény mind a heteroszexuális, mind a leszbikus kapcsolatot akkor rendeli büntetni, ha az abban résztvevő egyik nő 16 évesnél fiatalabb, éspedig akkor is, ha erre kölcsönös egyetértéssel került sor. Ennek az az indoka, hogy a 16 évesnél fiatalabb lányok jogi értelemben nem rendelkeznek azzal a képességgel, hogy a nemi kapcsolathoz hozzájáruljanak. Csak a 16 évesnél idősebb partner büntetendő.
Az 1994. évi törvény előkészítése és parlamenti vitája során jelentős támogatást kapott az a javaslat is, hogy ez az életkor, csakúgy, mint a nők esetében, 16 év legyen, ne pedig 18. Végül a 18 éves korhatár kapott többséget.[9]
Ennek a törvénynek az előkészítése már az 1980-as évek eleje óta folyt. Ennek keretében a British Medical Association (a Brit Orvosi Társaság) részletes elemzést készített. Ebben átértékelte saját, évekkel korábban kialakított álláspontját, amelyben a korhatár 18. életévben való meghatározását javasolta, arra tekintettel, hogy - a nőkénél lassúbb biológiai érésük folytán - a 16. és 18. életévük közötti férfiak szexuális orientációjának kialakulása még folyamatban van, ezért e korosztályt a törvénynek védenie kell attól, hogy ez az orientáció homoszexuális férfiakkal történő érintkezés eredményeképpen forduljon a homoszexualitás irányába.
A BMA 1994-ben adott szakvéleménye rámutatott arra, hogy az újabb kutatások megcáfolták a korábbi nézeteket. A mai orvosi ismeretek szerint a pubertás-korban mind a fiúknál, mind a lányoknál véglegesen
- 110/111 -
kialakul a szexuális orientáció. Kimutatható, hogy átlagosan a fiúk 15,7 éves életkorában történik az első homoszexuális aktus. Az orvosi társaság ezért most már az életkornak a 16. életévre való leszállítását tartaná helyesnek, mert ez az életkor az, amelyben az érintett fiataloknak a legnagyobb szükségük van az egészségügyi felvilágosításra és az orvosi tanácsra a nemi élettel összefüggő kockázatokról, többek között az AlDS-fertőzés veszélyeiről. Az orvosok társaságának álláspontja szerint a 16. és 18. életévük közöttiek büntetőjogi fenyegetettsége az ettől való félelem hatására azt eredményezi, hogy az ilyen korú fiúk ne vegyék igénybe az egészségügyi tanácsadást. Ezért a BMA álláspontja szerint nem létezik meggyőző érv az életkornak a betöltött 16. életévre való leszállítása ellen.
A parlamenti vitában a 16 éves korhatár bevezetését támogatók azzal érveltek, hogy a 16 és 18 év közöttiek büntetőjogi fenyegetettsége nemcsak szükségtelen, ahogyan azt a BMA szakvéleménye kimutatta, hanem diszkriminatív is, mert a nemre való hovatartozás alapján állapít meg életkorbeli különbséget a büntetőjogi felelősségre vonást illetően. A férfiak és nők életkori megkülönböztetésének diszkriminatív jellegére mutatott rá a vita során az ellenzék vezérszónoka, Tony Blair is: "Tegyük világossá, miről is van itt szó. Nem arról, hogy milyen életkorban akarjuk a fiatalok számára lehetővé tenni a nemi életet, hanem arról, hogy a büntetőjog tehet-e diszkriminatív különbséget a homoszexuális és heteroszexuális nemi kapcsolatok között. Ezért az, amiről szó van, nem az életkor, hanem az egyenlőség kérdése. Azok közül, akik az egyenlőség hívei, éppúgy senki sem azt pártolja vagy bátorítja, hogy 16 éves fiatalok homoszexuális nemi kapcsolatot létesítsenek, amint hogy azoknak a szándéka, akik a heteroszexuális nemi kapcsolatok tekintetében fenntartanák a 16 éves életkort, ugyancsak nem az, hogy a heteroszexuális nemi életet a fiúk és lányok ezen életkor betöltése után azonnal megkezdjék."
A 17 esztendős kérelmező azzal a panasszal fordult az Emberi Jogok Európai Bizottságához, hogy e törvény akadályozza szexuális kapcsolatainak alakításában, és ezzel megsérti magánélete tiszteletben tartásához való jogát, amellett diszkriminatív, mert nők esetében a férfiakhoz képest két évvel fiatalabb életkorban teszi megengedetté a nemi kapcsolatokat.
A bizottság nem fogadta el a brit kormány álláspontját azt illetően, hogy a különbségtétel jogszerű. A kormány álláspontjának alapjául két érv szolgált. Az egyik az volt, hogy a férfiak szexuális orientációjának a nőkénél későbbi életkorban történő kialakulása folytán indokolt a férfiak esetében magasabban meghúzni az életkori határt, többek között az érintettek érdekében is. A másik az volt, hogy a társadalomnak joga van a homoszexuális életvitelt illető helytelenítő álláspontjának hangot adni, illetőleg azt az óhaját kifejezésre juttatni, hogy a fiatal fiúk és lányok heteroszexuális módon éljenek.
A bizottságot egyik érv sem győzte meg. Álláspontja szerint az elsőként említett érvelés tudományosan meghaladott: a meghatározó tudományos nézetek szerint fiúk és lányok esetében a pubertáskorra befejeződik a szexuális orientáció kialakulása. Az pedig, hogy a társadalom a heteroszexualítást előtérbe helyező nézeteinek úgy adjon kifejezést, hogy büntetőjogilag hátrányosan különbözteti meg a homoszexuális személyek bizonyos kategóriáját, nem tekinthető sem elkerülhetetlenül szükséges lépésnek, sem az elérni kívánt céllal arányban lévőnek. Ezért jelentésében megállapította, hogy az Egyesült Királyság megsértette a kérelmezőnek az egyezmény 8. és 14. cikke által a magánélet diszkriminációtól mentes tiszteletben tartásához való jogát. Jelentésének elfogadását követően az ügyet a bizottság terjesztette az Emberi Jogok Európai Bírósága elé 1997. szeptember 15-én. Egy hónappal később a kérelmező és a brit kormány együttes bejelentés tett a bíróságnak. Ennek értelmében a kormány vállalja, hogy 1998-ban törvényjavaslatot nyújt be a parlamenthez a homoszexuális férfiakra vonatkozó büntethetőségi korhatárnak a betöltött 16. életévre történő leszállításáról. A felek megállapodtak abban is, hogy a törvény módosítását követően kérni fogják az EJEB-től, hogy hagyja jóvá az ügy békés rendezésére vonatkozó megállapodásukat. A kormány vállalta a kérelmező perköltségeinek megfizetését is.
Miután a parlament megszavazta a kormány által javasolt módosítást, és a törvény úgy módosult, hogy a férfiak közötti, egyetértéssel létesített nemi kapcsolatok csak akkor büntetendők, ha egyikük 16 évesnél fiatalabb, a felek együttesen kérték az EJEB-től az ügynek a bírósági lajstromból való törlését, más szóval a per megszüntetését. Miután a bíróság megállapította, hogy az egyezség megfelel az egyezmény előírásainak (37. (1b) és 37. (1) bekezdés zárómondata[10]), 2001. március 27-én hozott ítéletével elrendelte az ügy törlését a bíróság lajstromából.
Kommentár. Az ügynek a döntés érdemén túl is több figyelemre méltó vonatkozása van. Először is az, hogy az Egyesült Királyság-beli szabályozás legalább három ponton vetheti fel a törvény diszkriminatív voltát. Ezek egyike a szabályozásnak az a része, amellyel kapcsolatban a bizottság megállapította a jogsértést - jelesül, hogy a törvény a heteroszexuális kapcsolatokra vonatkozó szabályozással összehasonlítva diszkriminatív a homoszexuálisokkal szemben. A másik pont az, hogy a férfiak homoszexuális kapcsolatát
- 111/112 -
a leszbikus kapcsolatokkal összevetve is hátrányosan különbözteti meg akkor, amikor az első esetben 18, a második esetben pedig 16 évben állapítja meg azt az életkort, amely alatt a leszbikus kapcsolatok büntetés alá esnek. Végül a harmadik, ugyancsak diszkriminációt sejtető eltérés az, hogy amíg a férfiaknál a 18 év alatti partner is büntetendő, addig leszbikus kapcsolatok esetén a 16 évesnél fiatalabb partner nem esik büntetés alá (bár ennek nyilván az az oka, hogy a brit törvény szerint a büntethetőségi életkor a betöltött 16. életév, mégpedig férfiak és nők esetében egyaránt). A bizottság jelentése azzal indokolta, hogy a törvénynek nem vizsgálta meg valamennyi, diszkriminációt sejtető vonatkozását, hogy nem kívánta kereseten túl terjeszkedni.
Bár nem tárgya ennek az ismertetésnek az ügyből valamiféle következtetés levonása a magyar törvényekre nézve, megjegyzem, hogy a Btk. rendelkezései között is lehetnek olyanok, amelyek elemzése a Sutherland-ügy fényében akár az alkotmánnyal, akár a nemzetközi kötelezettségeinkkel való összevetés szempontjából tanulságos lehet, még akkor is, ha a bizottságnak a brit törvényekkel kapcsolatos megállapításaiból direkt következtetés valószínűleg nem vonható le.
Végül érdemes megjegyezni a következőket. A kérelem tárgyában az érdemi döntést voltaképpen a bizottság hozta meg. Mivel a 11. számú jegyzőkönyvvel bevezetett reformot megelőző időszakban számos példa volt arra, hogy a bizottság a bíróságétól eltérő döntést hozott, elvileg feltételezni lehetne, hogy ha a bíróság érdemben vizsgálta volna meg a kérelemben megfogalmazott panaszt, a bizottságétól eltérő, esetleg azzal ellentétes döntést hoz. Ez azonban azért valószerűtlen, mert ha a bíróságnak az lett volna a meggyőződése, hogy az egyezményben meghatározott emberi jogok tiszteletben tartása eltérő döntést indokol, az egyezmény 37. cikke alapján folytathatta volna az eljárást, függetlenül attól, hogy a felek annak megszüntetését kérték.
A kérelem. 2000 júliusában 25 roma származású magyar állampolgár és gyermekeik elhagyták Magyarországot, és Franciaországban politikai menedékjogot kértek.
Az EJEB-hez benyújtott kérelmükben azt panaszolták, hogy Zámoly községben lévő házaikat jogellenesen bontották le, és több mint három évig lehetetlen körülmények közé kényszerítve kellett élniük. Ezalatt személyi biztonságukat veszélyeztető fajüldöző zaklatásnak és támadásoknak voltak kitéve. Azt is állították, hogy gyermekeik közül hármat szellemileg hátramaradott gyermekek oktatására létesített osztályokba helyeztek. Mindezek a cigány származásuk miatti faji diszkrimináció okán történtek meg velük.
Az EJEB a kérelem vizsgálatát azzal kezdte, hogy az megfelel-e az egyezményben a kérelmek előterjesztésével kapcsolatban megszabott feltételeknek, így annak, hogy kérelmet csak a sérelem orvoslására nyitva álló összes hazai lehetőség kimerítését követően lehet előterjeszteni.[12] Megállapította, hogy a kérelmezők házainak a zámolyi önkormányzat általi lebontásával kapcsolatos panaszügyben az eljárás még nem fejeződött be Magyarországon, mivel a kérelmezőknek az önkormányzat felelősségét állító kereseti kérelme ügyében hozott elsőfokú határozat elleni fellebbezést még nem bírálták el. Az azzal kapcsolatos panaszukról, hogy az állam hatóságai nem avatkoztak be, amikor támadások érték őket származásuk miatt, megállapítható volt, hogy nem vették igénybe az ennek orvoslására szolgáló lehetőséget, így nem terjesztettek elő panaszt az ügyészségnél. Végül az is megállapítható volt, hogy azt a sérelmüket, amely szerint szellemileg ép gyermekeiket hátramaradott gyermekek oktatására létrehozott osztályokban helyezték el csak azért, mert cigányok, meg sem kísérelték orvosolni, pedig ennek az oktatásügyért felelős igazgatási hatóságoknál előterjesztett panasz útján helye lehetett volna.
Ezért az EJEB valamennyi panaszukat elfogadhatatlannak nyilvánította a jogorvoslati lehetőségek kimerítésének elmulasztása miatt.
Kommentár. A kérelem elfogadhatóságának az egyezmény által megszabott feltételeit, kiváltképpen a hazai jogorvoslatok kimentését és azt, hogy a kérelmet az utolsó hazai határozatot követő hat hónapon belül kell előterjeszteni, az EJEB szigorúan értelmezi. Nincs ez másképpen más nemzetközi vitarendező szerv gyakorlatában sem. A hazai jogorvoslatok kimerítésének megkövetelése azon a meggondoláson alapul, hogy az állam hatóságainak meg kell adni azt az esélyt, hogy ha a kérelmező jogaival kapcsolatos ügy intézése során hibáztak, azt korrigálhassák, mielőtt az ügy nemzetközi fórum elé kerül. Ez az érdekelt magánszemély javát is szolgálja, mert nyilvánvalóan egyszerűbb is, előnyösebb is, ha hosszadalmas nemzetközi pereskedés nélkül, saját hazájában orvosolják el-
- 112/113 -
szenvedett sérelmeit. A Krasznai és társai-ügyben is csak az történt, hogy az EJEB tartotta magát az egyezmény betűjéhez.
Bár a Franciaországtól menedéket, egyszersmind a strasbourgi, bíróságtól jogvédelmet kérő magyarországi romák ügye pro és kontra erős érzelmi, indulati hullámokat vert fel, megkockáztatom: egy szempontból mindenképpen sajnálatos, hogy az EJEB nem tudott érdemben foglalkozni a panasszal. A panaszok egyes részletei ugyanis az emberi jogok szempontjából vitális kérdéseket vetnek fel, és akármilyen ítélet szülessék, az Európa alkotmánybíróságának is tekintett testület állásfoglalása jó iránytű lett volna annak megítéléséhez, hogy ami a zámolyi romák ügyében történt, megfelel-e az európai emberi jogi egyezmény követelményeinek.
Az egyezménynek a panaszok elfogadhatóságával kapcsolatos követelményei távolról sem teljesíthetetlenek. De - és itt most nem elsősorban a zámolyi roma panaszosokra gondolok - elesett, gyenge, hátrányos, sokszor halmozottan hátrányos helyzetben lévők számára az olyasmi, mint a hazai jogorvoslatok kimerítése, megoldhatatlan nehézséget okoz, ha jogaik érvényesítéséhez nem kapnak segítséget. Számos jobb sorsra, segítségre érdemes panaszos bukott már el ezen az akadályon. Ez viszont elkerülhetetlenül a magyarországi civil társadalom gyengéire kell hogy irányítsa figyelmünket. ■
JEGYZETEK
[1] 35718/97 számú kérelem.
[2] Az ítéletet 2000. május 2-án hozták meg.
[3] 36533/97 számú kérelem. Az EJEB 2001. júniusi ülésén hozta meg ítéletét.
[4] 2000. április 6-i ítélet. Lásd még a tényeit és a bíróság ítéletét illetően is igen hasonló Balmer-Schafroth és társai kontra Svájc-ügyet (1997. augusztus 16-i ítélet), amelyre a jelen ügyben hozott ítélet is többször hivatkozik.
[5] Lásd például Benthem kontra Hollandia (A. 97.), Pudas kontra Svédország (A. 125.), Bodén kontra Svédország (ugyancsak A. 125.).
[6] 34044/96, 35532/97 és 44801/98 számú kérelmek. A Bíróság 2001. február 14-én hozta meg az ítéletet.
[7] 37201/97 számú kérelem, a bíróság 2001. február 14-én hozta meg az ítéletet.
[8] 25186/94. számú kérelem. A bizottság 1997. július 1-jén fogadta el jelentését, a bíróság ítélete 2001. március 27-én kelt
[9] Az alsóház 307:280 arányban elverette a 16. életévre történő leszállítást, de 427:162 arányban megszavazta a 21 éves korhatár 18-ra történő leszállítását Á Lordok Házában a 16. életévre történő korhatár-csökkentést 245:71 arányban elvetették, a 21-ről 18-ra történő leszállítást azonban 176:113 arányban megszavazták.
[10] A 37. (1) bekezdés b) pontja szerint a bíróság az eljárás bármely szakaszában határozhat úgy, hogy a kérelmet az ügylajstromból törli, ha a körülmények arra engednek következtetni, hogy az ügy megoldódott. A 37. cikk 1 bekezdés utolsó mondata szerint azonban "a bíróság mindazonáltal folytatja a kérelem vizsgálatát, ha az egyezményben és az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvekben meghatározott emberi jogok tiszteletben tartása ezt megköveteli."
[11] 59329/00 számú kérelem. A bíróság 2001. június 8-án nyilvánította a kérelmeket elfogadhatatlannak.
[12] Egyezmény 35. cikk (1) bekezdés: "Az ügyet csak akkor lehet a bíróság elé terjeszteni, ha az összes hazai jogorvoslati lehetőséget már kimerítették..."
Visszaugrás
