"A válasz talán a főügyész azon kijelentésében keresendő, miszerint a transzszexuálisok "egy meglehetősen jól definiálható és beazonosítható csoportot" alkotnak, míg az Európai Közösség tizenkét tagállamában a homoszexuálisok száma akár 35 millió is lehet. Habár elvben a puszta statisztikának nem szabad hatással lennie a jog alapjaira, az kétségkívül igaz, hogy a számadatok jelentősen befolyásolják a bíróság ítélkezését."
"A tagállamok még mindig fenntartják a jogot, hogy definiálhassák a polgári státust saját állampolgáraik számára - például a "hagyományos" házasság és válás feltételei államról államra változnak."
(Karnis Andrea fordította.)
"Az igazságtalanság, bárhol történjék is, általában fenyegeti az igazságot";[2] különösképpen igaz ez a homoszexuálisokra,[3] akikről még mindig széles körben tartják azt, hogy egy teljesen különálló csoportot alkotnak. E csoport számára csupán akkor biztosított az elfogadottság, ha ez garantálja hallgatásukat és diszkréciójukat, és hogy identitásuk a kirekesztés tudatlanságból fakadó örökös körforgásán belül marad. Ahhoz, hogy rövid összefoglalását adjuk az akadályoknak, amelyekkel azoknak a homoszexuálisoknak kell szembesülniük, akik az egyenlő bánásmód elérésére törekednek, helyénvaló egy pillantást vetni a normalitás, a józan ész és az erkölcs álcája mögé rejtett intoleranciára csakúgy, mint ennek az intoleranciának a homoszexuálisoktól való rettegésből fakadó erőszakos megjelenésére.
A normalitás következő pillanatfelvétele 1952-ből való:[4] "A háttérben egy kis ház, a külvárosban álló házak sorában az egyik. Az előtérben a házban lakó fehér bőrű család: az apa, aki eltartja a családot, a házat rendben tartó anya és a gyermekek, [...] akik hamarosan iskolába mennek." Kenneth L. Karst szerint ez a "családi albumból" származó kép elfedi a valós amerikai élet jelentős részét, még 1952-ben is. Először is, sok amerikai hiányzik a képről: a vidéki fehér bőrű családok, a városi és vidéki színes bőrű családok, a meleg és leszbikus párok; a két fizetésből élő családok, az egyedülálló anyák, a szegények. Azokról pedig, akik kívül esnek ezen a pillanatképen, ezt mondja: "A kívülállóktól azt várják, hogy életükkel minél jobban megközelítsék ezt a képet." Azonban éppen ez a "normalitáshoz" való közeledés az, ami ellen fellép az egyenlőségért folytatott harc résztvevője.
Karst[5] is hangsúlyozza a józan ész, a társadalmi helyzet és a rend fogalmakat: "Mivel a józan ész meghatározásának alapja a kultúra, e definíció is áldozatul esik a társadalmi helyzet nyomásának. Azon csoport tagjai, akik a törvény segítségével próbálják fenntartani a Rendet - vagyis megtartani kiváltságos helyzetüket -, nem úgy látják a kultúrák összecsapásait, mint a józan ész különböző irányzatainak vetélkedését. Kulturális kihívóikat nem csupán a Rend feldúlóinak tartják, hanem úgy tekintenek rájuk, mint a józan ész hiányának megtestesüléseire, akiket el kell nyomni. Így tehát a hivatalosan definiált józan ész nem csupán a már kialakult és meggyökeresedett társadalmi helyzet Rendjéből nő ki, hanem meg is szilárdítja azt."
Nem kétséges, hogy még ma is van olyan irányzat, amely tagadja a homoszexuálisok egyenlőségének jogos igényét. Ezt illusztrálja a Jesse Helms szenátor beszédéből való részlet: "Gondolják csak el, a homoszexuálisok és a leszbikusok olyan undorító emberek, akik az utcáinkon menetelnek mindenféle dolgokat követelve, mint például a jogot a házasodásra. [...] Mi lesz a megszületettek és a meg nem születettek jogaival? Mi lesz a nők jogaival, akik otthon szeretnének maradni és a lehető legfontosabb dolognak: gyermekeink felnevelésének szentelni magukat?"[6] Egy másik példa a vak intoleranciára: "Az 1990-es évek egy új boszorkányüldözési hullámmal indultak, amikor az Atlanti-óceánon állomásozó flottát irányító admirális üzenetet tett közzé, amelyben arra biztatta a tiszteket, hogy segítsék elő a leszbikus nők eltávolítását a tengerészettől. Az üzenet szerint egyes vizsgálatokat talán azért »folytathatnak le fél szívvel« a helyi parancsnokok, mert a leszbikus tengerészek általában »keményen dolgoznak, karrier-orientáltak, készek túlórázni, és a parancsok végrehajtóinak legjobbjai közülük kerülnek ki«."[7]
A homoszexuálisok diszkriminációjának hagyományos magyarázata az, hogy viselkedésük "természetellenes" és "objektíve erkölcstelen". Momin Rahman[8] szerint a természet esszencialista értelmezése, amely a normalitást támasztja alá, a felvilágosodás gondolkodásának és az abban gyökerező nemek tudományának egyik gyenge pontja. Éppen ebben az értelmezésben hozták először kapcsolatba a természetet az erkölcsi megkülönböztetésekkel. A nem hagyományos szexuális szokások tehát nem csupán természetellenesek, de helytelenek is lettek. A katolikus egyház katekizmusa azt tartja, hogy a homoszexualitás mint állapot olyan rendellenesség, amelyet tolerálni kell, míg a homoszexualitás mint cselekedet bűn és elfogadhatatlan.[9] És csak hogy megmutassuk,
- 33/34 -
hogy a világ egy véleményen is tud lenni:[10] "Úgy tűnik, mégiscsak van egy dolog, amelyben Ábrahám gyermekei és három nagy vallásuk egyetért. Lehet, hogy nem értenek egyet a válás, az abortusz, a fogamzásgátlás, Jézus isteni mivolta kérdésében és abban, hogy van-e megváltás saját soraikon kívül. De egyben mind biztosak: hogy a homoszexualitás rossz."
Karst azt állítja, hogy a homoszexualitást érintő törvények fő célja manapság szimbolikus, és amit képviselnek, az "a szervezett közösségnek nem csupán a homoszexuálissal kapcsolatos helytelenítése, hanem az élesen meghúzott nemi határok iránti elkötelezettsége is. Egy személy közösséget definiáló erkölcsi elítélése ugyanakkor egy másik személy közösséget tagadó megbélyegzése is."
Egy londoni meleg kocsma felrobbantása 1999 áprilisában felhívta a figyelmet a homoszexuális-ellenes erőszak ügyére.[11] Felmérések szerint az eset távolról sem elszigetelt cselekmény volt, és a homoszexuálisok ellen elkövetett bűncselekmények rendszeresek. Egy a Stonewall[12] által készített felmérésre támaszkodva a Leszbikusok és Melegek Nemzetközi Szervezete (ILGA-Europe) úgy tartja, hogy "igen nagy veszélyt rejt magában, ha valaki melegnek vallja magát. A heteroszexuálisok számára megszokott olyan cselekedetek, mint egymás kezének megfogása vagy a partnernek adott búcsúcsók, jelentős kockázattal járnak."
Miután megállapítottuk a gondolkodásbeli, erkölcsi és társadalmi akadályokat, amelyeket a homoszexuálisok egyenlőségének elismerése elé gördítenek, és elvárják tőlük, hogy beilleszkedjenek, kigyógyuljanak[13] vagy eltűnjenek, ez az írás szeretné bemutatni, hogy milyen fontos szerepe van a bíróságoknak az egyenlőségről alkotott jogi felfogás, intellektuális és érzelmi viszony alakításában, megváltoztatásában egy olyan csoporttal kapcsolatban, amelyet "szomorúan megnyomorítanak a szegregáció bilincsei és a diszkrimináció láncai".[14] A nyugati esetjog elemzése (II. rész) után kísérletet teszünk arra, hogy megmutassuk, a homoszexuálisok jogaival kapcsolatban ott történt előrelépés, ahol a bírák hajlandók voltak a fejlődés előmozdítására. A törvényhozás reakciói pedig irányt mutatnak a társadalom tagjainak, hogy elfogadják vagy elutasítsák a merész bírói döntéseket. Az európai helyzetet külön tárgyaljuk (III. rész), mivel az különösen érdekes abból a szempontból, hogy a strasbourgi és a luxemburgi székhelyű bíróságok gyakran különböző eredményre jutnak ott, ahol az összhang is lehetséges volna. A luxemburgi esetjog ezen túl belső ellentmondásokat is produkál. Végül meg kell jegyeznünk, hogy bár a II. és III. részben szemügyre vett esetjog éppen olyan nagy terjedelmű, mint amilyen változatos, ez az elemzés mindkettőből kénytelen feláldozni annak érdekében, hogy átfogó képet adhasson a fejleményekről.
Ebben a részben Kanadát, az Amerikai Egyesült Államokat, Dél-Afrikát és az Egyesült Királyságot vesszük szemügyre, hogy általános helyzetképet adjunk a homoszexuálisok egyenlőségével kapcsolatos bírói tevékenységről és a törvényhozó testület reakcióiról.
Kezdjük áttekintésünket a kanadai megközelítéssel, ahol az alapvető jogok és szabadságok kartájának 15. cikk (1) bekezdése témánk szempontjából különösen fontos. E szerint a törvény előtt minden személy egyenlő, joga van az egyenlő védelemhez, és egyenlő bánásmódhoz mindenfajta megkülönböztetéssel, különösen "a nemi alapon történő diszkriminációval szemben". Az e cikk értelmezésén alapuló szerteágazó esetjogot vesszük szemügyre, melynek kapcsán különös jelentősége van annak, hogy a bíróság állandóan a de facto diszkriminációra és a hátrányos helyzetre utal.
Az első diszkriminációs perek egyike, amely Kanada Legfelsőbb Bírósága elé jutott, az Andrew kontra Brit-Kolumbiai Jogásztársaság-ügy volt.[15] Az eset lényege: egy kanadai lakos diszkriminációra hivatkozva indított pert, miután a brit-kolumbiai ügyvédi kamara elutasította felvételét, mondván, a jelentkező nem kanadai állampolgár. A Legfelsőbb Bíróság figyelembe vette a 15. cikket, legfőképpen a "diszkrimináció" kifejezést, amelyet a többség úgy definiált, mint "megkülönböztetést, amely akár szándékos, akár nem, egy egyén vagy csoport személyes jellegzetességein alapul, s olyan hátrányt okoz az egyén, illetve a csoport számára, amely nem érvényes a társadalom más tagjaira; illetve visszatartja vagy korlátozza azon előnyöket, amelyek a társadalom más tagjai számára elérhetők. Olyan megkülönböztetések, amelyek egy adott csoporthoz tartozó egyén személyes jellegzetességein alapulnak, aligha esnek kívül a diszkrimináció körén, míg azok, amelyek az egyén érdemein és képességein alapulnak, aligha tarthatók annak."
A diszkrimináció meghatározása tehát egy kétlépcsős folyamat eredménye: (1) elsőként arról kell döntenie a bíróságnak, hogy megtörtént-e a kartában biztosított valamely jog megsértése, és (2) ha igen, igazolható-e a jogsértés.
- 34/35 -
Ezeket az elveket alkalmazták később a homoszexuálisok jogaival kapcsolatban is az Egan kontra Kanada-perben,[16] amelyben sajnos nem volt meg a szükséges többség ahhoz, hogy a panaszos megnyerje a pert. Ebben az ügyben N. hatvanéves korában házastársi pótlékért folyamodott a nyugdíjbiztosítási törvény (Old Age Security Act) alapján, mondván, azonos nemű partnere, E., akivel 1948 óta élt együtt, betöltötte a hatvanötödik életévét, így jogosult lett a kedvezményre. Beadványát azzal az indoklással utasították el, hogy az N. és E. közötti viszony nem minősül a törvény szerint házasságnak, a jogszabály alapján ugyanis a házastárs "egy a másik nemhez tartozó személy, aki legalább egy éve az egyénnel él, ha a két személy a nyilvánosság előtt férj és feleségként szerepel". A pár azzal érvelt, hogy a "házastárs" meghatározás sérti a karta 15. cikkét. Az ügy a Legfelsőbb Bíróság elé került, ahol a többség a kérelmet elutasította, és kimondta, hogy a 15. cikk alapján történő elemzés során három kérdést kell megvizsgálni.
(1) Azt, hogy a törvény különbséget tett-e a felperes és mások között;
(2) hogy a megkülönböztetés hátrányt eredményezett-e, és hogy a vitatott törvény másokra ki nem rótt terhet, kötelezettséget vagy hátrányt eredményez-e az egyének azon csoportjára, amelyhez a felperes tartozik, vagy megtagad-e tőlük olyan előnyt, amelyet másoknak biztosít; s végül
(3) hogy a megkülönböztetés olyan, az ügyben irreleváns személyes jellegzetességen alapul-e, amelyet akár a 15. cikk (1), akár más idevonatkozó cikk megemlít.
A bírák egyetértettek abban, hogy "a szexuális beállítottság személyes tulajdonság, amely megváltoztathatatlan, vagy az egyén számára csak elfogadhatatlan feltételek mellett változtatható meg , így tehát az a 15. cikk védelmi körébe tartozik". Ezt követően azonban a bíróság három részre szakadt: az egyik csoport diszkriminációnak tartotta az esetet, a másik nem, a harmadik csoport pedig úgy vélte, hogy van ugyan megkülönböztetés, de az igazolható.[17] A testület szerint a jogi értelemben vett házaspárok kijelölése bizonyos előnyök megszerzésére szükségszerűen kirekesztett minden más módon együtt élő párt, tekintet nélkül arra, hogy milyen okból élnek együtt házasságon kívül, és arra is, hogy milyen a szexuális irányultságuk. L'Heureux-Dubé bíró szerint az a feltevés, hogy az azonos neműek kapcsolata a pár tagjainak kisebb mértékű egymástól való függőségét feltételezi, mint a különböző neműek kapcsolata, önmagában inkább a sztereotipizálás eredménye, mintsem a bizonyítható, tapasztalati valóságé. Nem ez volt az első eset,[18] hogy a bíróság a törvényhozásra hivatkozott abból a célból, hogy megtagadja az egyébként jogos követeléseket. A többség úgy vélekedett, hogy a törvényhozó testület célja a vitatott törvény elfogadásakor az volt, hogy az idős és korosodó házaspároknak támogatást nyújtson. A házasság, mint mondták, "mélyen abban a biológiai és társadalmi valóságban gyökerezik, hogy csupán a heteroszexuális párok képesek az utódnemzésre; a legtöbb gyermek ezen kapcsolatoknak a gyümölcse, s hogy általában azok gondozzák és nevelik a gyermekeket, akik ilyen kapcsolatban élnek. Ebben a tekintetben a házasság - természeténél fogva - heteroszexuális."
Így tehát, mivel a törvényben kifejtett különbségtétel nem minősült alkotmányellenesnek, a bíróság nem kötelezte a kormányt arra, hogy az azonos nemű és nem házas különnemű párokat egyenlő módon kezelje a kedvezmények juttatásakor. Ez a döntés, bár részben ígéretesnek mondható, főként a hagyományokat és a törvényhozó szándékát tartotta szem előtt, ami viszont nem mondható el a Ontario Legfőbb Államügyésze kontra M. és H.-perben.[19] M. és H. azonos nemű pár volt, kapcsolatuk sok év után ért véget és több vagyonmegosztási problémát eredményezett, valamint azt a kérdést, hogy M. igényelhet-e támogatást a családjogi törvény (Family Law Act) alapján. Hogy megtehesse, felperesként megkérdőjelezte a törvénynek a házastárs fogalmára adott meghatározását, amely kimondta, hogy a házastárs olyan "valaki, aki valóban házasságot kötött; vagy pedig olyan férfi és nő, akik nem a szó szoros értelmében házasok, de együtt éltek [...] folyamatosan, legalább három évig".
A Legfelsőbb Bíróság e 29. cikket alkotmányellenesnek találta, bár átmenetileg felfüggesztette határozatának végrehajtását, mely döntés alapja a Nancy Law kontra Kanada-ügyben[20] a diszkrimináció értelmezésére adott bírói válasz volt. Ez kimondta, hogy a kimutatható diszkrimináció kivizsgálását céltudatosan és a körülmények ismeretében kell lefolytatni, megkövetelve a bíróságtól az alábbi kérdések vizsgálatát:
(1) a vitatott törvény
(a) tesz-e különbséget a panaszos és mások között egy vagy több személyes tulajdonságuk alapján; vagy
(b) elmulasztja-e figyelembe venni a panaszosnak a kanadai társadalmon belüli hátrányos helyzetét, amely jelentősen különböző bánásmódot eredményez a panaszos és mások esetében egy vagy több személyes tulajdonságuk alapján, mert ha igen, a 15. cikk (1) bekezdése alapján megkülönböztető bánásmód esete áll fenn;
(2) a panaszos megkülönböztető bánásmód áldozata-e egy vagy több felsorolt és idevonatkozó okból; illetve
(3) a megkülönböztető bánásmód érdemi diszkriminációt jelent-e a 15. cikk (1) bekezdése alapján,
- 35/36 -
amely olyan sérelmek orvoslására alkalmas, mint az előítélet, sztereotipizálás vagy a történelmileg hátrányos helyzet.
A vitatott törvényt elemezve a bíróság kimondta, hogy a törvény "különbséget tesz azáltal, hogy jogokat tulajdonít egyes házasságon kívül együtt élő, különnemű párok tagjainak, ami egyúttal azt jelenti, hogy mellőzi az együtt élő azonos nemű párok tagjait". Majd megfontolás tárgyává tette az azonos nemű kapcsolatok természetét: "Mivel a meleg és leszbikus egyének képesek arra, hogy házastársi kapcsolatot létesítsenek, s mivel kapcsolataik képesek eleget tenni a családjogi törvény követelményeinek, a szóban forgó különbségtétel olyan személyek között történik, akik különnemű egyénnel élnek bizonyos időtartamig házastársi kapcsolatban, és olyanok között, akik azonos nemű egyénnel élnek bizonyos időtartamig házastársi kapcsolatban." Így tehát mivel a különbségtétel bizonyos személyes tulajdonságok (szexuális orientáció) alapján történt, további megválaszolandó kérdés, hogy ez diszkriminációnak minősül-e.
Vajon a különbségtétel tükrözi-e "egyes csoportvagy egyéni tulajdonságok sztereotip megjelenítését, vagy olyanokét, amelyek előremozdították vagy alátámasztották volna azt a nézetet, hogy az egyén kevésbé értékes, elismerésre és értékelésre érdemes mint emberi lény vagy mint a kanadai társadalom tagja, és nem érdemel annyi törődést, tiszteletet és figyelmet, mint mások? - teszi fel a kérdést a bíróság. Figyelembe véve a homoszexuálisok már korábban is létező hátrányos helyzetét és sebezhetőségét, a vitatott rendelkezés súlyosbította a problémát, s ezáltal "a panaszos méltóságát sértette meg. [...] az efféle kivételezés erősíti az azonos neművel kapcsolatban élő személyek kitaszítottságát, és hozzájárul létük veszélyeztetéséhez". Bastarache bíró szerint az azonos nemű kapcsolatokban élők képesek a családjogi törvény által előírt összes feltételnek eleget tenni, kivéve annak, hogy a párkapcsolat egyik tagja férfi, a másik nő legyen. A hagyományos kapcsolatok különnemű természete miatti különbségtétel a bíró véleménye szerint azt sugallja, hogy az azonos nemű kapcsolatok "nem érdemesek az elismerésre és védelemre". Ennek következménye pedig az egyenlőség 15. cikk alapján történő megtagadása. A parlamentről szólva nem titkolta azon véleményét, hogy "nem szükséges belenyugodni a törvényhozó testület döntésébe ebben az esetben. A különbségtétel által érintett érdek alapvető; az érintett csoport pedig sebezhető."
A bíróság elismerte, hogy a gazdasági függőség, a családjogi törvény raison d'être-e, nem biztos, hogy olyan gyakori az azonos nemű kapcsolatokban, mint a különneműekben; ám nem talált "bizonyítékot arra, hogy az azonos nemű kapcsolatok bevonása a családjogi törvény hatálya alá különösebb nehézséggel járna". A törvény hatályának kiterjesztése "egybeesne a karta értékeivel: az egyenlőséggel és azzal az elvvel, hogy egy családon belül minden családtagot és minden családtípust egyenlően kell kezelni". Így a "de ha" és "miért ne" logikát alkalmazva a Legfelsőbb Bíróság óriási lépést tett előre - és eljött az idő, hogy a kanadai kormánynak e lépésre választ kellett adnia.
Az M. kontra H.-ügyet követően a juttatások és kötelességek modernizálásáról szóló törvényjavaslatot (Modernisation of Benefits and Obligations Act, Bill C-23[21]) terjesztettek Kanada szövetségi parlamentjének alsóháza elé azzal a céllal, hogy az hatvannyolc szövetségi rendelkezést módosítson úgy, hogy a velük járó előnyök az azonos nemű párok számára is elérhetők legyenek. Az Igazságügyi Minisztérium tudomásul vette:[22] a Legfelsőbb Bíróság szerint "a kormányok nem korlátozhatják a juttatásokat és kötelezettségeket csupán a különnemű, hagyományos kapcsolatokban élőkre". A törvénytervezet egy új szövetségi fogalmat is használ, az "élettárs"-ét, amelyet úgy határoz meg, hogy "az egyénnel kapcsolatban álló [...] az a személy, akivel az egyén élettársi viszonyban él együtt legalább egy éve". Az azonos nemű partnerek számára e definíció jelentős előrelépést jelentett. A törvénnyel érintett juttatások egyike az Egan-ügy alapjául szolgáló, a nyugdíjbiztosítási törvényben előírt élettársi pótlék volt.[23]
A juttatási törvényjavaslat első olvasatát követően az igazságügy-miniszter döntése alapján a törvény kibővült a házasság definíciójával, amely szerint a házasság kizárólag egy férfi és egy nő életközössége lehet. A definíció célja az volt, hogy lecsillapítsa mindazokat, akik az azonos neműek közötti házasság engedélyezésének megakadályozására törekedtek, annak ellenére, hogy a törvénytervezet célja lényegében az volt, hogy egyenlőséget teremtsen az azonos nemű párok és az élettársi kapcsolatban élők között. Így tehát a bíróság előremozdulását a törvényhozó testület öntötte formába.
Éppen az ellenkezője történt viszont Dél-Afrikában, ahol az alkotmány kifejezett védelmet biztosít a homoszexuálisok számára, a bíróságok befolyása viszont korlátozott.
A dél-afrikai Alkotmánybíróság előnyös helyzetben van, ha szexuális beállítottságon alapuló diszkriminációs ügy kerül az asztalára. Az előny oka az alkotmány szövege. Kader Asmal szerint csak "az alkotmány szellemét és értékeit felkarolva tudunk felépíteni egy egyesült és demokratikus Dél-Afrikát".[24] Az alkot-
- 36/37 -
mány leghaladóbb rendelkezéseinek egyike az egyenlőséget érinti: a 9. cikk alapján: "(1) A törvény előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek egyenlő joga van védelemhez és a törvényhez folyamodáshoz [...] (3) Az állam nem diszkriminálhat igazságtalanul, sem közvetlenül, sem pedig közvetve senkit egy vagy több okból, többek között [...] neme [...] és szexuális beállítottsága alapján."[25]
A Melegek és Leszbikusok Egyenlőségéért Nemzeti Összefogás (National Coalition for Gay and Lesbian Equality) kontra belügyminiszter-ügyben[26] az Alkotmánybíróságnak azt kellett eldöntenie, hogy a külföldiek jogállását szabályozó törvény (Aliens Control Act) 25. cikk (5) bekezdése alkotmányellenes-e, mivel a külföldről történő bevándorlás esetén az azonos nemű partnereknek nem adja meg az élettársak számára biztosított kedvezményeket. A bíróság az egyenlőséghez és méltósághoz való jog szoros összefüggésére utalva arra az álláspontra jutott, hogy a 25. cikk (5) bekezdése "káros sztereotípiákat erősít" a melegekkel és leszbikusokkal szemben. Azt sugallja, hogy a melegek és leszbikusok "nem rendelkeznek az alapvető emberi méltósággal", hogy saját családjuk és családi életük legyen olyan azonos nemű kapcsolatokban, amelyeket tiszteletben tartanak és megvédenek. A rendelkezés így sérti az azonos nemű kapcsolatokban élő személyek méltóságát. A dél-afrikai társadalom "nyílt és demokratikus", s e társadalom az emberi méltóság, az egyenlőség és szabadság elveire épül, s ezeknek mond ellent a szexuális beállítottság szerinti diszkrimináció.
Ez a döntés nem meglepő, ha figyelembe vesszük a bíróság korábbi esetjogát. A Melegek és Leszbikusok Egyenlőségéért Nemzeti Összefogás kontra igaz-ságügy-miniszter-ügyben[27] például Ackermann bíró megállapította, hogy a homoszexualitást érintő büntetőjogi rendelkezések, amelyek célja az volt, hogy megtiltsák a homoszexuálisok közötti szexuális intimitást, megsértették az egyenlőséghez való alkotmányos jogot, mivel igazságtalanul diszkrimináltak a szexuális orientáció alapján. Ez a diszkrimináció azért volt igazságtalan, mert az alkotmány kifejezetten megnevezte a szexuális beállítottságot mint olyan területet, melynek alapján tilos a hátrányos megkülönböztetés. Az Alkotmánybíróság úgy látta, hogy a homoszexuálisok "sebezhető kisebbséget" alkotnak a társadalmon belül, és a legbelsőbb kapcsolataikat elítélő homoszexuális-ellenes törvények "lefokozzák és lealacsonyítják", következésképpen "a méltósághoz való alapvető jogukban" sértik meg őket. E büntetőjogi rendelkezések továbbá nagykorú felnőttek magánéletét sértették meg, a büntetni rendelt cselekedetek ugyanis senki másnak nem okoztak kárt; az emberi élet legbelsőbb szférájába történt beavatkozás ezért sértette a magánélethez való alkotmányos jogot. A bíróság megjegyezte, hogy a nyitott és demokratikus társadalmak szerte a világban egyre inkább hátat fordítanak a szexuális orientáció alapján történő diszkriminációnak. Ennek ellenére, állapították meg, Dél-Afrika az első olyan állam, amely nemzeti alkotmányában is megtette ugyanezt.
Ezzel egyetértésben Sachs bíró felidézte a bíróság joggyakorlatát arról, milyen központi szerepet játszik a méltóság és önbecsülés az egyenlőségben, és azt mondta, hogy az egyenlőtlenséget nem csupán a csoporttal szemben alkalmazott eltérő bánásmód teremti meg, hanem a megkülönböztetés, amely "állandósítja a hátrányos helyzetet". Az alkotmány előírja, folytatta, "hogy az emberi lények sokféleségét el kell ismerni, és az egyenlő tiszteletet és törődést, amelyhez mindenkinek joga van, biztosítani kell számukra. Legalábbis ami statisztikailag normális, többé nem szolgálhat alapjául annak, ami jogilag irányadó." Az alkotmányos szabályszerűség hatóköre "kitágult, és magában foglalja a távlatok legszélesebb körét, és elismeri, elfogadja a különbségek legszélesebb skáláját, és alkalmazkodik hozzá [...] az egyre nyitottabb és plurálisabb Dél-Afrikában".
A bíróságok azonban még az olyan kifejezett tilalom, mint az alkotmány 9. §-ben található diszkrimináció-tilalom hiányában is biztosíthatják az egyenlőséget, ahogyan azt a Lordok Háza tette a Fitzpatrick-ügyben.
A Fitzpatrick (A. P.) kontra Sterling Lakásépítő Társaság-ügy[28] tárgya Fitzpatrick öröklési követelése volt partnere, Thompson halála után, aki a lakás eredeti tulajdonosa volt. Az ügyben eljáró bíráknak abban a kérdésben kellett állást foglalniuk, vajon Fitzpatrick "házastársként" élt-e együtt a partnerével, mint "a felesége vagy férje", vagy tagja volt-e Thompson családjának olyan módon, hogy az 1977-es bérleti törvény (Rent Act) hatálya alá tartozzon. Végül a bíróság Fitzpatrick javára döntött. Az ügy legfontosabb momentuma az a rész, amelyben a döntőbírák a család fogalmát vették szemügyre.
Lord Slynn (azonos nemű) kapcsolatokat érintő értelmezése így hangzott: "A kapcsolat fő jellemzői közé tartozik, hogy lennie kell bizonyos fokú egymásra utaltságnak, az élet egymással való megosztásának, törődésnek és szeretetnek, elkötelezettségnek és támogatásnak. A de facto kapcsolatokban ezek, ha bizonyítottak, képesek a lakó családtagjává tenni az illetőt." Lord Nicholls kölcsönös szeretetről, vonzalomról és hosszú távú elkötelezettségről beszélt, amely az
- 37/38 -
azonos neműek kapcsolatára is jellemző. Elismerte, hogy szexuális téren egy homoszexuális kapcsolat különbözik egy heteroszexuális kapcsolattól, de, mint mondta, "képtelen belátni, mennyiben tartozik ez az adott tárgyhoz". Hangsúlyozta, hogy egy család tagjának lenni a jelen ügy kapcsán annyi, mint "megosztani az életet az egy házban élő családi egységgel", és hangsúlyozta annak fontosságát, hogy meglegyen a "szeretet és vonzalom tartós köteléke; kölcsönös segítségnyújtás úgy gazdasági, mint érzelmi téren".
Lord Hutton és Hobhouse ezzel egyetértett, ám szerepük korlátairól így beszéltek: "Az előrelépések, amelyekért Fitzpatrick harcol, a politika fejlődését is jelentik, s ez a törvényhozás rendes jogkörén kívül esik." A helytelenítő nézetek ellenére a többség megértést és toleranciát mutatott, bár nem volt a homoszexuálisok számára kifejezett védelmet biztosító törvény. Ami azt illeti, az Egyesült Királyságban meghozott, homoszexuálisokat érintő törvény egyike az elmúlt évtizedekben Európában elfogadott legkonzervatívabb törvényeknek. A 28. cikket a kormányzat folyamatosan próbálja hatályon kívül helyezni, de az a Lordok Házának állandó ellenállásába ütközik.[29]
A nyugati megközelítés egyetlen vizsgálata sem lehet teljes anélkül, hogy az Egyesült Államokban történt előrelépéseket ne vizsgálná. Az amerikai esetjogot nem azért tartogattuk a tanulmány Európán kívüli fejlődést vizsgáló részének a végére, mert kevésbé érdekes, sokkal inkább azért, mert szerteágazó, és az eddig tett törvényhozói lépések elsietettek és sokszor egymásnak ellentmondók voltak.
Az Egyesült Államok Legfelső Bírósága nemi diszkriminációs ügyeket az 1970-es években kezdett tárgyalni, később pedig a szexuális orientáción alapuló ügyek is eljutottak a testülethez. A nemi diszkriminációval kapcsolatos döntés előadó bírája, Brennan bíró a következőket fogalmazta meg a Fronterio kontra Richardson védelmi miniszter-perben.[30] A férfiak és nők "megfelelő szerepeinek" társadalmi felfogására utalva hangsúlyozta, hogy "hagyományosan az efféle [nőkkel szembeni] diszkriminációt a »romantikus paternalizmus« felfogásával szentesítették, amely gyakorlatilag a nőket nem piedesztálra emelte, hanem ketrecbe zárta". A bíróság tehát felismerte, hogy a tradicionális felfogás arról, kinek mit kell csinálnia, hogyan kell viselkednie, nem megingathatatlan, a bíróság kötelessége pedig az, hogy elemezze az ehhez hasonló felfogásokat az egyenlőség és a diszkrimináció tilalma fényében. Az erősen meghatározott társadalmi szerepek és szilárd előjogok ellenében éppen ezt kell alkalmazni más, történelmileg áldozattá vált csoportok, nevezetesen a homoszexuálisok esetében is. Ahogyan a XIX. században a nők, ma a homoszexuálisok is biztos vesztesek a "megfelelő szerepek" játékában, habár az ő esetükben a ketrec sokkal inkább fizikai természetű, mint akkoriban a nők számára volt.
Továbbá "mivel a nem, akárcsak a rassz és a nemzetiség, megváltoztathatatlan tulajdonság, amelyet pusztán a születés véletlene dönt el, egy meghatározott nem képviselőinek meghatározott hátrányba való kényszerítése csak azért, mert egy bizonyos nemhez való tartozásuk látszólag sérti rendszerünk azon alapvető felfogását, hogy a jogi terhek összefüggésben kell álljanak a személyes felelősséggel [...] és ami megkülönbözteti a nemet olyan gyanún felül álló dolgoktól, mint az intelligencia vagy a fizikai rokkantság [...] az, hogy a nemi jellegzetesség gyakran semmi kapcsolatban nem áll azzal a képességgel, hogy az egyén a társadalomban hogyan áll helyt és miképpen teljesít." - vélekedik Brennan bíró. Ezért az olyan törvényhozás, amely az egyén valódi képességeitől függetlenül tesz különbséget az egyes személyek között, megengedhetetlen. Vajon a Legfelső Bíróság alkalmazhatta volna-e ugyanezt a logikát a szexuális orientáció esetében is? Igen, mégis úgy döntött, hogy nem teszi, ahogy ezt az alábbiakban látni fogjuk. Azért némi előrelépés mégis felismerhető az Egyesült Államok Legfelső Bíróságánál az Oncale kontra Sundower Offshore Services-ügy kapcsán.[31] Ebben az ügyben a Legfelső Bíróság azon a véleményen volt, hogy az azonos neműek szexuális zaklatása éppen úgy az Egyesült Államok törvényeinek hatálya alá tartozik, mint a "hagyományosabb", különnemű szexuális zaklatás, mivel megsérti az 5. alkotmány-kiegészítés megfelelő törvényes eljárásról szóló fordulatát (due process clause).[32]
A Bowers, Georgia legfőbb államügyésze kontra Hardwick-ügyben[33] Georgia azon törvényének alkotmányosságát kérdőjelezték meg, amely felnőtt férfiak homoszexuális kapcsolatát minősítette jogsértővé. Ám a Legfelső Bíróság, alkotmányosnak tartva a törvényt, világossá tette, hogy
- az alkotmány nem adja meg a homoszexuálisoknak az alkotmányos jogot ahhoz, hogy kapcsolatukat gyakorolják;
- tekintettel arra, hogy sok államban törvénybe ütközőnek minősítették és minősítik még ma is a homoszexualitást, az az állítás, amely szerint az ilyen kapcsolatokhoz való jog "mélyen ennek a nemzetnek a történelmében és hagyományaiban gyökerezik" vagy hogy "hallgatólagosan benne foglaltatik a törvény által előírt szabadság fogalmában", legalábbis megmosolyogtató;
- 38/39 -
- a tény, hogy a homoszexuális kapcsolat az otthon intimitásában történik, nem befolyásolja a végeredményt; és
- a homoszexuális cselekedeteket érintő törvények nem minősíthetők alkotmánysértőnek pusztán azon érv alapján, hogy nem elégséges egy törvény alkotmányosságát azzal igazolni, hogy az állítólagos többségi véleményre hivatkozunk, amely szerint a homoszexualitás erkölcstelen.
Nemrégiben, 2000. június 28-án a Legfelső Bíróság megerősítette ezt a megközelítést, amikor döntést hozott az Amerika Cserkészei kontra Dale-ügyben.[34] Ebben az esetben Dale-t több évnyi példás szolgálat után kizárták a cserkészek közül, mert a szervezet tudomást szerzett homoszexualitásáról. A szövetségi Legfelső Bíróság, amely a Dale-nek igazat adó jersey-i Legfelső Bíróság döntése ellen benyújtott fellebbezést bírálta el, öt a négyhez arányban voksolt az ítélethozatalkor. A többség úgy találta, hogy a kilencvenéves szervezetnek joga van megtiltani, hogy homoszexuális férfiak csapatvezetők legyenek. A cserkészek esküjének idevágó része, amelyre különös figyelmet fordítottak az ügy során, azt a fogadalmat tartalmazta, hogy a tagoknak "erkölcsileg egyenesnek és tisztának" kell lenniük. A Legfelső Bíróság lényegében elfogadta, hogy ez a rendelkezés megengedi a Cserkészszövetségnek mint magánszervezetnek, hogy érvényre juttassa az úgynevezett valamilyen véleményt nyilvánító szervezeteknek az alkotmány 1. kiegészítéséből fakadó jogait, és bárkit kizárjon jövendő vagy meglévő tagjai közül szexuális orientációja miatt. Mint magánszervezetet, a cserkészszövetséget nem kötik a diszkrimináció-ellenes törvények - jelentette ki a Legfelső Bíróság. Megvizsgálta azt is, milyen üzenetet jelent a szexuális beállítottság, és úgy vélekedett: hogy valaki egyszerre legyen vezető és homoszexuális, ellenkezett volna a szervezet elveivel. A többségi véleményt megfogalmazó Rehnquist bíró a következőképpen érvelt: "Minket nem a nézeteink vezetnek, ahogy nem is vezethetnek arról, hogy a cserkészek tanítása a homoszexuális kapcsolatokról helyes-e. A közvélemény vagy a bírói helytelenítés egy szervezet tanával kapcsolatban nem igazolja az állam azon igyekezetét, hogy arra kényszerítse a szervezetet, fogadjon el tagnak olyan személyeket, akik felvétele eltérne a szervezet kifejezett üzenetétől." A különvéleményt jegyző Stevens bíró viszont így fogalmazott: "Világos, mint a nap, hogy ezeknek az elveknek [a cserkészek törvénye és esküje] egyike sem mond semmit a homoszexualitásról." A Cserkészszövetség mégis - a Legfelső Bíróság döntésének köszönhetően - "erkölcsileg tiszta" marad.
Míg az Egyesült Államok Legfelső Bírósága egyre kevésbé befogadó a mind szélesebb területet felölelő, egyenlőséget követelő beadványokkal szemben, tagállami szinten nem ez a helyzet. Számos határozatot hoznak a tagállamok bíróságai a homoszexuálisok egyenlőségével kapcsolatban. Egyike ezeknek az eseteknek a Powel kontra Georgia állam-ügy,[35] amelyben a felperes, akit nemi erőszakkal és súlyosbító körülményként erőszakos homoszexuális cselekmények elkövetésével vádoltak, megkérdőjelezte azt a homoszexualitás-ellenes rendelkezést, melynek alapján bűnösnek találták. Georgia állam Legfelső Bírósága azon a véleményen volt, hogy ugyan sokan hiszik azt, hogy "a homoszexuális cselekedetek, még a felnőttek közöttiek is, erkölcsileg elítélendők, ez az idegenkedés nem igazolja a cselekedet állami szabályozását". A bíróság rámutatott, hogy "azok a törvényhozói rendelkezések, amelyek a »társadalmi erkölcsösséget« előírják, nem esnek a bírói vizsgálati jogkörön kívül". Aztán kijelentette, hogy a vitatott törvény, amennyiben törvénytelennek minősíti a védett kor feletti konszenzuális, privát, ellenszolgáltatás nélkül folyó szexuális cselekedetet, "kifejezetten sérti azt az alkotmányos rendelkezést", amely Georgia polgárainak biztosítja a magánélet szabadságát. Ezzel egyidejűleg Sears bíró hozzátette: "Az egyénnek ahhoz való joga, hogy szabadon gyakorolja szabadságát, nem függ attól, hogy a többség szerint ez a gyakorlás erkölcsös, tisztességtelen vagy helytelen-e. Csupán azért, mert valami a »többségi erkölcsösségen« túl van, még nem kerül az alkotmányos védelem körén kívülre." Megengedni, hogy a többség erkölcsi felháborodása igazolja a magánemberek viselkedésének törvényen kívül helyezését, vélekedett, azoknak a szabadságjogoknak a tagadását jelentené, amelyekért gyakran súlyos árat kellett fizetni. A többség véleményének, folytatta, soha nem lehet a szabad társadalomnak az állampolgárai szabadságáért vívott harcra való hajlandóságát irányítania, nehogy ez újabb támadást eredményezzen az alkotmányos demokrácia ellen, vagy pedig erkölcsi többséguralmat.
A hawaii Baehr kontra Lewin-ügy az egyik leghatásosabb példája annak, hogy egy bíróság megvédett egy kisebbséget, amely a többség heves ellenérzése miatt folyamodott hozzá.[36] A hawaii Legfelsőbb Bíróság miután megállapította, hogy Hawaii alkotmánya szerint nincs az azonos nemű pároknak alapvető joguk a házasságra, felidézte a tényt, hogy a nemi alapon történő megkülönböztetés mindig gyanús klasszifikáció, és szemügyre vette az állam által nyújtott bizonyítékok súlyát: "Ha a kormány nem tud felmutatni az azonos neműek házasságát engedélyező törvénymódosításból fakadó, a közvélemény többségét érintő valódi sérelmet [...] akkor a közvélemény
- 39/40 -
többségének nem lesz ésszerű alapja arra, hogy mindent elsöprő vagy akár csak lényegi figyelmet követeljen az államtól az azonos nemű párok házasságának megakadályozásához; puszta ellenszenv vagy akár viszolygás az iránt, hogy valaki milyen vagy mit tesz, csak mert sérti a többség értékrendjét, valódi károkozás nélkül, nem igazolhat egy az alkotmány által védett csoport tagjait hátrányosan megkülönböztető törvényhozói lépést - ahogy ezt a faji diszkrimináció-ellenes törvények nyilvánvalóvá tették a történelem folyamán." Az ügyben az állam képtelen volt felmutatni olyan "elégséges, megbízható bizonyítékot, amely megmutatná, hogy a közvéleménynek a gyerekek és családok jóléte vagy a gyerekek optimális fejlődése iránt mutatott érdeklődését negatívan befolyásolná az azonos neműek házassága". Más szavakkal: nem volt ok arra, hogy ne engedélyezzék az azonos neműek házasságát.
Miután a Legfelsőbb Bíróság kifejtette véleményét, az ügy visszakerült az első számú kerületi bírósághoz, ahol 1996. december 11-én az azonos neműek házassága mellett született döntés, mivel a nemen alapuló osztályozás alkotmányellenesnek minősült azáltal, hogy "megsértette Hawaii alkotmányának az egyenlő jogvédelemről szóló bekezdését".[37] Az alperes tehát nem tagadhatta meg a házassági engedély kiadását azért, mert a felperesek azonos neműek voltak. Homoszexuális győzelem Hawaii-on? Sajnos nem. Az ügyet úgy magyarázhatjuk meg a legjobban, ha a hawaii Legfelsőbb Bíróság 1999. december 9-i döntését felidézzük.[38] "A házassággal kapcsolatos alkotmányos szakasz módosítása eredményeképpen a kérdés kikerült Hawaii alkotmánya egyenlő jogvédelmet előíró bekezdésének hatóköréből, mivel az alkotmánymódosítás csupán a különneműek számára tartotta fenn a házasságra lépés lehetőségét. Valójában a módosítás tehát [...] lehetővé tette a törvényhozó testület számára, hogy csupán a különneműek számára biztosítsa a házasság jogintézményét."
A visszalépés jóval 1999 előtt világossá vált, átlépve a hawaii határokat. 1996. szeptember 21-én annak az alkotmányos rendelkezésnek a kijátszására, amely előírja, hogy az egyik államban megkötött szerződéseket a többi államban is el kell ismerni, Clinton elnök aláírta a kongresszus által elfogadott, a házasság védelméről szóló törvényt (the Defense of Marriage Act[39]), amely szövetségi céllal megerősítette a házasság heteroszexuális jellegét és az államok azon jogát, hogy a más államokban azonos neműek által kötött házasságot érvénytelennek tekintsék. Ezzel párhuzamosan mintegy húsz állam módosította a házasságot érintő törvényeit, biztosítva, hogy házasságot csupán különneműek köthessenek.[40] A hawaii gyakorlat valóban összezavarodott az elmúlt évtizedben,[41] a hawaii lakosság, az Egyesült Államok Kongresszusa és számos állam reakciója gyakran ösztönös, minden komoly elemzéstől és józan megfontolástól mentes az amerikai állampolgárok egy csoportjának folyamatos kirekesztésével kapcsolatban.
De még nincs minden veszve. Más tagállamban van némi előrelépés, bár a Kongresszus 1996-os törvényének keretein belül. Talán az egyik leghaladóbb állam Vermont, ahol a Legfelső Bíróság megértést mutat a homoszexuálisok helyzete iránt. A Baker kontra Vermont állam-ügyben[42] hozott döntésében az állami Legfelső Bíróság az állami alkotmány egyenlőségről szóló részét értelmezte.[43] A legfontosabb kérdés Amestoy bíró szavaival az volt, hogy az állam "kizárhatja-e az azonos nemű párokat azokból a juttatásokból és oltalomból, amelyeket törvényei a különnemű házaspároknak biztosítanak". Miután elismerte, hogy sokan "mély vallási, erkölcsi és politikai meggyőződés" alapján fogadják vagy éppen utasítják el az azonos neműek egyenlőségi követeléseinek jogosságát, a bíróság világossá tette, hogy szerepe nem az azonos nemű kapcsolatokat érintő vallási vagy erkölcsi viták eldöntése, hanem a jog és annak értelmezése, hogy "az azonos nemű párok kizárása azokból a világi juttatásokból és védelemből, amelyek biztosítva vannak a házaspárok számára", nem ellenkezik-e az egyenlőségről szóló cikkellyel. A döntés szerint az államnak alkotmányos kötelessége az azonos nemű párokra is kiterjeszteni azokat a juttatásokat és védelmet, amelyek Vermont állam törvényei a házasoknak biztosítanak. Ezen juttatások és a védelem megadása nem követeli meg szükségszerűen az azonos nemű házasság intézményét,[44] de valamiféle hasonló párkapcsolatra való berendezkedést igen. Az állam törvényhozó testületének tehát az állami alkotmánnyal összhangban kell cselekednie. A bíróság álláspontja szerint állami érdek "a szilárd és tartós családok elősegítése, beleértve az azonos nemű párok alkotta családokat is". Elismerte, hogy a számtalan akadály ellenére sok azonos nemű pár létesített már "tartós, elkötelezett és gondoskodó kapcsolatot", mely által részt vettek közösségük életében, gyermekeket neveltek és gondoskodtak családtagjaikról, akárcsak a házaspárok. A bíróság, miután figyelembe vette azokat a hátrányokat, amelyek a házasság előnyeihez való hozzájutás megtagadásából következnek, elismerte, hogy egy másfajta rendszerben megengedhető lenne gyakorlatilag ugyanazoknak a juttatásoknak a megadása, amelyek elérhetők a házaspárok számára. Itt volt az ideje, hogy a vermont-i törvényhozó testület cselekedjen.
A 2000. március 17-i képviselőházi törvényjavaslatot az élettársi viszonyról (An Act Relating to Civil Unions[45]), amelyben a képviselők elismerték az azo-
- 40/41 -
nos neműek élettársi viszonyát, egy hónappal később a szenátus is elfogadta.[46] A képviselőház 1992-ben megtiltotta a szexuális orientáció alapján történő diszkriminációt, és 1996-ban elismerte a meleg és leszbikus párok jogát az örökbefogadásra. A diszkrimináció-ellenes és az adoptációról szóló rendelkezések hatással voltak a bíróságra, amelynek döntései viszont a törvényhozó testületet inspirálták - a haladás haladást szül, még akkor is, ha ez állami szintre korlátozódik.
Az elmúlt évtizedekben a fent említett nyugati esetjog meglehetősen haladó volt a homoszexuális jogok terén. A főbb kanadai ügyek széles körben értelmezték a homoszexuálisok egyenlőségének fogalmát; a dél-afrikai alkotmány rendelkezik az igen átfogó 9. cikk nyújtotta előnyökkel az igazságukat kereső homoszexuális panaszosok számára. A kanadai és délafrikai bíróságok keresik azokat a megkülönböztetéseket, amelyek a szexuális beállítottságból kiindulva hoznak egyéneket hátrányos helyzetbe vagy káros sztereotípiákat erősítenek meg; valamint megvizsgálják, hogy a panaszost lebecsülték vagy megalázták-e a különbségtétel eredményeként. Noha nem rendelkezett szilárd alapul szolgáló forrásokkal, amelyekből kiindulhatott volna, a brit Lordok Háza késznek mutatkozott elfogadni a család "modern" fogalmát a Fitzpatrick-ügyben.[47]
Az Egyesült Államoknak az 1960-as és 1970-es években tapasztalt liberális legfelső bírósági ítélkezése nem folytatódott a következő évtizedekben, és a főbb előrelépést ma az állami bíróságok döntéseiben érhetjük tetten.[48] Sajnos az egyes tagállamok erőfeszítéseinek megvan az a kockázata, hogy az általuk kiharcoltakat később elutasítják vagy megnyirbálják (az Egyesült Államok Kongresszusa vagy állami népszavazás által), ellentétben azokkal az erőfeszítésekkel, amelyeket a Szövetségi Bíróság tesz, ezeket ugyanis később csupán de facto maga a bíróság módosíthatja.
Miután megvizsgáltuk a különböző nyugati bíróságok megközelítését, itt az ideje, hogy az igen összetett európai helyzetre is figyelmet fordítsunk, amely bonyolult az egyenlőséget érintő törvénykezés szerteágazósága és az általuk adott megoldások sokfélesége miatt. Habár elismerjük a nemzeti bíróságok szerepét, mi itt most elsősorban az Emberi Jogok Európai Bíróságára (EJEB) és az Európai Bíróságra (EB) fogunk összpontosítani a homoszexuálisok egyenlőségének elismerésével kapcsolatban. Az EJEB eddig sokkal nyitottabbnak mutatkozott a homoszexuálisok egyenlőségi követeléseivel kapcsolatban, mint az EB, részben talán amiatt, mert az utóbbi egy gazdasági közösség bíróságaként kezdte. A jövő ígéretesnek tűnik, de azért nincs ok az elégedettségre.
Az Európa Tanács (ET) szabályzata szerint az Emberi jogok európai egyezménye rendelkezéseit a tagállamoknak szem előtt kell tartaniuk. Ebben a részben az egyezmény releváns cikkeit és az azokat érintő főbb esetjogot vizsgáljuk meg.
A kanadai kartához hasonlóan az egyezmény sem említi a szexuális orientáció szerinti diszkriminációt, mégis csakúgy, mint a kanadai Legfelső Bíróság, az EJEB is felvilágosultnak bizonyult a homoszexuálisok jogaival kapcsolatos ügyekben. Az EJEB elé kerülő első fontosabb, homoszexuálisokkal kapcsolatos ügy a Dudgeon kontra Egyesült Királyság-eset volt,[49] amely hét évvel később szinte megismétlődött a Norris kontra Írország-ügyben.[50] Talán a legegyszerűbb módja annak, hogy ezt a két ügyet ismételgetések nélkül tudjuk megvizsgálni, az, ha az utóbbira fordítunk figyelmet a nemzeti döntéstől egészen az EJEB által megerősített ítéletig úgy, ahogyan az a Dudgeon-ügyben is történt. Norris az EJEB-hez benyújtott panaszában azt kifogásolta, hogy a nemzeti törvénykezés bizonyos felnőtt férfiak közötti, megegyezésen alapuló homoszexuális cselekedetet bűnténynek minősít. Az Észak-Írországban hatályban volt ugyanilyen tartalmú törvényt az EJEB a Dudgeon-ügyben egyezménysértőnek nyilvánította, ám az ír Legfelsőbb Bíróság úgy találta, hogy sem az egyezmény, sem pedig a Dudgeon-esetben született döntés "nem releváns" a Norris-ügy szempontjából. A Legfelsőbb Bíróság többsége azon a véleményen volt, hogy a vitatott rendelkezés összeegyeztethető az alkotmánnyal, és hogy semmilyen, a megegyezésen alapuló homoszexuális kapcsolatot érintő magánélethez való jog nem származtatható "az ír állam keresztény és demokratikus természetéből", ami az ehhez hasonló büntetőjogi szankciókat megakadályozhatná.
A többség úgy gondolta, nem minősül az egyenlőség alkotmányos elvébe ütköző diszkriminációnak a homoszexuális férfiak, és nem a nők vagy a heteroszexuálisok célba vétele. Miután megvizsgálták a felperes szólás- és gyülekezési jogának korlátozásait, a mérleg egyik oldalára téve a törvénytől elszenvedett sérelmeit, a másikra pedig az állam keresztény természetét, a homoszexualitás szándékos elkövetésének erkölcstelenségét,[51] azokat a károkat, amelyeket az efféle cselekedet az állampolgárok egészségére nézve okoz, a házasság intézményének lehetséges sérü-
- 41/42 -
lését, a bíróság magabiztosnak látszott abban, hogy Norris követelései nem lehetnek sikeresek.
McCarthy és Henchy bírák úgy találták, hogy a vitatott törvény ellenkezik az alkotmánnyal, mivel véleményük szerint a bűnvádi szankciók csupán olyan erkölcstelen cselekedetekre vonatkoznak, amelyek veszélyeztetik a közjót, s erről szó sincsen ebben az esetben. Ám Henchy bíró szerint Norris kiválik a hasonló beállítottságú áldozatok közül annyiban, hogy ő nem a hallgatást választotta, hanem "a homoszexuális férfiak ügyének nyilvános felvállalását", s ezt a viselkedést a bíró szerint esetleg "azzal a szájhősködéssel színezettnek" tarthatják, "amely némelyek szerint megkülönbözteti a »meleget« az egyszerű homoszexuálistól".[52] McCarthy bíró megjegyezte,[53] hogy "sok homoszexuális férfi volt már, aki boldog házasságban élt; az ír történelemben az egyik legnyilvánvalóbb példa erre Oscar Wilde, akit az 1885-ös törvény alapján ítéltek el". Az "és boldogan éltek míg meg nem haltak" jó példája? Norris nem meglepő módon Dudgeon nyomdokaiba lépve Strasbourgba ment, nem együttérzést,[54] hanem az igazságot keresve.
Az EJEB úgy találta, hogy a Norris-ügy körülményei összességében ugyanazok,[55] mint Dudgeon esetében, és mindkét ügy hasonló jogszabályt érint. A Dudgeon-ügyben a központi kérdés az volt, hogy a felperes "vagy tiszteli a törvényeket és nem bocsátkozik - még magánéletében és együttműködő partnerekkel sem - tiltott szexuális cselekményekbe, amelyekre homoszexuális hajlamai vezetik; vagy pedig elköveti az ehhez hasonló cselekedeteket, és így bűnvádi eljárás alanyává válik". A Norris-ügyben pedig "a törvény puszta léte is folyamatosan és közvetlenül befolyással volt a panaszos magánéletére".[56] A bíróság tehát úgy találta, hogy a vitatott törvény az egyezmény 8. cikkének 1. pontja[57] értelmében beavatkozik Norris magánéletébe.
Miután elfogadta, hogy a feltételek "törvényben foglaltak",[58] "céljuk legitim",[59] az EJEB azt vette szemügyre, vajon a kérdéses rendelkezés "szükségese egy demokratikus társadalomban" az elérendő cél érdekében, és azt, hogy "vajon a kérdéses beavatkozásnak van-e nyomós társadalmi indoka" és "arányos-e" az elérendő céllal. Az erkölcsök védelmének fényében a bíróság felidézte ezt megelőző esetjogát ahhoz, hogy eldöntse, mi "szükséges egy demokratikus társadalomban", vagyis létezik-e "nyomós társadalmi szükség", amely tiszteletben tartja az arányosság elvét. A bíróság nem látta okát annak, hogy ezt az esetjogot ne a 8. cikk értelmében alkalmazza. Hajthatatlan volt még az erkölcs kérdéseivel kapcsolatban is azon véleményében, hogy egy államnak nem szabad megengedni, hogy korlátok nélkül, mindig belátása szerint cselekedjen; ellenkező esetben, mondták, ez a 19. cikkel[60] ütközne. A testület emlékeztetett arra, hogy mint a Dudgeon-ügyben is, nem csupán a korlátozás céljának természete, hanem a kérdéses cselekedetek természete is hatással van a méltányosság határaira. A jelenlegi ügy a magánélet egyik legintimebb részét érintette. Így tehát különösen komoly okot kellett volna felmutatnia az államnak a magánéletbe való beavatkozásra. Olyan bizonyíték hiányában, amely "azt igazolná, hogy vannak olyan tényezők, amelyek a vitatott rendelkezések megtartását indokolják", és a fent említett kritériumokat alkalmazva az EJEB azon a véleményen volt, hogy Írország esetében az ilyen cselekedetek bűnvádi eljárással sújtását alátámasztó "nyomós társadalmi indok" nem volt felmutatható. Az arányosság kérdésével kapcsolatban a törvénynek a homoszexuálisok magánéletére gyakorolt "ártalmas hatásai" messze felülmúlták az állam által felhozott erkölcsi igazolásokat. Így a homoszexuális cselekmények elítélése egyszerűen azért, mert a puszta gondolat is kárt okoz, mindenfajta "nyomós társadalmi indok" nélkül többé már nem bizonyult elfogadhatónak.
Egyike a legutóbbi döntéseknek és minden kétséget kizáróan egyike a közelmúlt homoszexuális előrelépéseit illusztráló példáknak a Lustig-Prean és Beckett kontra Egyesült Királyság-, valamint a Smith és Grady kontra Egyesült Királyság-ügy, amelyben az EJEB négy homoszexuális személynek a Brit Fegyveres Erőktől való, durva vizsgálatot követő kizárását tárgyalta.[61] Az elsőfokon eljáró törvényszék és a fellebbviteli bíróság[62] elutasította az elbocsátást megfellebbező folyamodványokat. A főbb pontok között a 8. és 14. cikkek megsértésére, ezen kívül a 3, 10. és 13. cikkek megszegésére hivatkozva a Brit Fegyveres Erők négy korábbi tagja a strasbourgi bíróság elé vitte az ügyet.
Az EJEB úgy találta, hogy a nyomozás és a felperesek szexuális beállítottságára és gyakorlatára vonatkozó részletes interjúk különösen tolakodók és sértők voltak négy olyan ember számára, akiknek adatlapján az állt, hogy "példásan" teljesítenek.[63] Az EJEB hangsúlyozta, hogy az elbocsátások nagy hatással vannak a felperesek karrierjére és kilátásaira, és azon a véleményen volt, hogy az erre vonatkozó politika abszolút és általános jellege, amely nem engedi meg a kivétel lehetőségét, megdöbbentő. Az EJEB megállapította, hogy a Homoszexuális politikát kiértékelő csoport beszámolójában[64] (beszámoló) - amely nagy hatással volt az Egyesült Királyság kormányára - kifejezésre juttatott nézetek "teljes mértékben a heteroszexuális egyének homoszexuális beállítottságúakkal szembeni negatív hozzáállásán alapulnak", és mint "az elfogultságra való hajlam" kifejeződése "a heteroszexuálisok részéről", nem nyújt-
- 42/43 -
hat megfelelő igazolást a politika számára. A fellebbviteli bíróság a beszámoló[65] kapcsán kifejtette: "Nyilvánvaló, hogy minél szélesebb körben elterjedt egy nézet, bármilyen hibás és megalapozatlan is legyen, annál inkább feljogosítja a minisztériumot arra, hogy figyelembe vegye azt döntéshozatala során."[66] Az EJEB ezzel szemben azt a tényt hangsúlyozta, hogy a politika "nem egy bizonyos erkölcsi kiindulóponton alapul, és a homoszexuális egyének fizikai képessége, bátorsága, megbízhatósága és ügyessége nem kérdőjelezhető meg". Az EJEB ugyan elfogadta, hogy "bizonyos nehézségek következhetnek a politika megváltoztatásából", mégis azon a véleményen volt, hogy a viselkedésre és a fegyelemre vonatkozó szigorú szabályzatot kell kidolgozni, hogy ezeket kiküszöböljék. Az EJEB ezen túl hangsúlyozta azt is, hogy képtelen figyelmen kívül hagyni "a széles körben terjedő nézeteket és a tagállamok folyamatosan változó jogszabályait, amelyek sürgetik a homoszexuálisok hadseregbe való felvételét".
A 8. cikk (2) bekezdése vonatkozásában, amely igazolást követel a beavatkozásra, az EJEB elismerte, hogy "a törvényben foglalt" követelménynek eleget tett, és "legitim cél" a "nemzetbiztonság védelme", valamint a "közrend védelme". Arra a kérdésre azonban, hogy ez a politika szükséges-e egy demokratikus társadalomban, csupán akkor lehetett volna igenlő választ adni, ha "nyomós társadalmi indok" védelme forgott volna kockán, és akkor is csupán a megfelelő arányosságot figyelembe véve. Az ügyben felhozható tények közül az EJEB aláhúzta a "szükségesség" és a "demokratikus társadalom" fogalmak közötti kapcsolatot, az utóbbi kulcsszavai között olyanokkal, mint "pluralizmus, tolerancia és liberalizmus". Miközben elismerte, hogy a kormányok feladata a szükségesség meghatározása, az EJEB megtartotta magának azt a jogot, hogy eldöntse: a beavatkozásra felhozott indokok lényegesek és elégségesek-e. A mérlegelésnek a tagállamok számára meghagyott tág határai a bíróság szerint indokoltak voltak, különösen hogy a korlátozás "az egyén magánéletének igen intim részével" kapcsolatos; de ilyen körülmények között "különösen komoly indok" kell ahhoz, hogy a 8. cikk (2) bekezdésére hivatkozni lehessen. A működés hatékonyságának kockázatát "konkrét példákkal kell alátámasztani".
Az, hogy a homoszexualitás beismerése után is folytak vizsgálatok (a) orvosi, biztonsági és fegyelmi okokból és (b) azért, hogy ellenőrizzék: a négy ember nem csupán elhagyni akarta a fegyveres erők kötelékét, indokolatlan korlátozásnak minősül a 8. cikk (2) bekezdése alapján, és ellentétes a négy személy kinyilvánított óhajával, miszerint a fegyveres erők kötelékében kívánnak maradni. Miután alapos megfontolás tárgyává tette a 8. cikk alkalmazhatóságát, az EJEB nem találta szükségesnek annak vizsgálatát, történt-e diszkrimináció a 8. cikkel összefüggésben a 14. cikk alapján.
A 3. cikket[67] érintően az EJEB nem zárta ki, hogy az elfogultságon alapuló bánásmód "egy heteroszexuális többség részéről egy homoszexuális kisebbséggel szemben" elvben e cikk sérelmét valósíthatja meg. Ám az elszenvedett bánat és megaláztatás nem volt olyan mértékű, hogy a 3. cikk feltételeinek eleget tegyen akár önmagában, akár a 14. cikkel összefüggésben.[68] A bíróság visszautasította annak kizárását, hogy a felperesekre kényszerített hallgatás szexuális beállítottságukról, együtt az ebből következő és állandó "éberségre, diszkrécióra és titoktartásra" való szükséggel egyenesen a kérdéses tiltás "dermesztő hatásából" következne. Ráadásul ha folytatódik, az ilyen hallgatás indokolhatja a beavatkozást a 10. cikk[69] értelmében, de mivel ez másodlagos volt a fő kérdéshez képest, az EJEB nem foglalkozott ezzel részletesebben.
A bíróság úgy találta, hogy az állam megsértette a 13. cikket, mivel a mérce, amelyen túl a nemzeti bíróságok ésszerűtlennek találták a Védelmi Minisztérium politikáját, olyan magasra lett téve, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette a nemzeti bíróságok számára annak a kérdésnek a megvitatását, hogy a felperesek magánéletébe való beavatkozás "nyomós társadalmi szükség" következménye volt-e, vagy arányos volt-e azokkal a nemzetbiztonsági és közrendbeli célokkal, amelyeket a kormány el akart érni vele. Röviden: a homoszexuálisok győzelmét az Egyesült Királyság kormányának el kellett fogadnia és ígéretet kellett tennie a változtatásra.
A házassággal kapcsolatban az EJEB döntése az volt a Rees-ügyben,[70] hogy a házasodás joga, amelyet a 12. cikk[71] garantál, a "külön biológiai nembe tartozó felek hagyományos házasságára" utal. Ez a cikk megfogalmazásából is kitűnik, amely világossá teszi, hogy főként a házassággal mint a család alapja védelmével foglalkozik.[72] A bizottság más döntéseiben nyilvánvalóvá tette, hogy a homoszexuális partnerek kapcsolata nem esik a magán- és családi élet EJEB általi védelmének jogkörébe, a "homoszexuálisokkal szembeni hozzáállások fejlődése és alakulása" ellenére sem.[73]
A Salgueiro da Silva Mouta kontra Portugália-ügyben[74] a bíróság azonban liberálisabb álláspontot foglalt el a családi életet érintő homoszexuális jogokkal kapcsolatban. Salgueiro, egy portugál nemzetiségű férfi azért vitte ügyét az EJEB elé, hogy megtámadja a lisszaboni fellebbviteli bíróság döntését, amely két okot sorakoztatott fel azon döntéséhez, amelyben a gyermeket a férfi feleségének ítélte: az első a gyer-
- 43/44 -
mek érdeke volt, a másik a felperes homoszexualitása és egy másik férfival való együttélése. Az EJEB a kezdetektől hangsúlyozta, hogy az egyezmény esetjoga alapján a 8. cikk olyan esetekben is alkalmazandó, amikor a szülők válásakor vagy szétköltözésekor a gyermekelhelyezés a kérdés.
A lisszaboni fellebbviteli bíróság döntésében nem talált elegendő okot arra, hogy az anyát megfossza szülői felügyeleti jogától, következő lépésként tehát megvizsgálta az apa életének természetét, úgy téve, mintha abból nem próbált volna következtetést levonni: "Hogy az apa, aki homoszexuálisnak tartja magát, egy másik férfival kíván élni, el kell fogadnunk. Tudjuk, hogy a társadalom egyre toleránsabb ezekkel a szituációkkal szemben, ám [...] a gyermeknek egy [...] hagyományos portugál családban kell felnőnie, és szükségtelen megvizsgálnunk, hogy vajon a homoszexualitás betegség-e, vagy az azonos neműek iránti szexuális vonzódás. Akárhogy is, ez egy rendellenesség, és a gyermekeknek nem szabad abnormális helyzetek árnyékában felnőniük."
Az EJEB megállapította, hogy ezek a szavak "nem csupán esetlenek és szerencsétlenek, hanem obiter dicta; azt sugallják, hogy a felperes homoszexualitása döntőnek bizonyult a végső döntésnél", s így olyan különbségtételhez vezetnek, amelyet a felperes szexuális beállítottságával kapcsolatos tényezők diktáltak s amely az egyezmény alapján nem megengedhető. Ezt a következtetést alátámasztotta az a tény is, hogy a fellebbviteli bíróság, amikor a felperes kapcsolatait érintő jogokról ítélt, figyelmeztette a felperest, látogatásai során ne viselkedjen olyan módon, amely tudatja a gyermekkel, hogy az apja egy másik férfival úgy él, "mintha házastársak lennének". A bíróság megismételte, hogy a megkülönböztető bánásmód sérti a 14. cikket, ha a különbségtétel objektív okokkal nem igazolható, vagyis ha a bánásmód nem egy jogos cél érdekében történik és nincs arányosság a felhasznált eszközök és az elérni kívánt cél között.
Habár elismerték, hogy az egészség és a gyermekek védelme valóban jogos célok, azok az intézkedések, amelyeket Salgueiro kifogásolt, nem elégítették ki a jogosság és arányosság feltételeit, az alkalmazott eszközök nem álltak arányban az elérendő célokkal. A bíróság tehát azon a véleményen volt, hogy a 14. cikket a 8. cikkre tekintettel megsértették, így nem vizsgálta tovább az EJEB, hogy megvalósult-e önmagában a 8. cikk sérelme.
A bíróság esetjoga tehát nagy előrelépést mutat. A homoszexualitással kapcsolatos "széles körben és folyamatosan terjedő nézetek" hasonlóképpen befolyásolják az EJEB munkáját, mint ahogyan a demokratikus társadalom ismertetőjegyei - a pluralizmus, a tolerancia és a liberalizmus - hatnak a dél-afrikai bírákra. A 3., 10. és 13. cikkek alapján történő vizsgálódás lehetőségét az EJEB nem vetette el, s kezdi elismerni végre a homoszexuálisok családi élettel kapcsolatos jogait. Az Európai Bíróság ezzel szemben nem szívesen megy ilyen messzire a homoszexuálisok jogainak elismerésében.
Az Európai Uniót (EU) az Európa Tanács után vesszük szemügyre, mivel az EU-tól azt várjuk, hogy tiszteletben tartja az alapvető szabadságjogokat, úgy, ahogyan azok az egyezményben szerepelnek. Az egyezmény EJEB általi értelmezése nagy szerepet kell hogy kapjon, amikor az Európai Bíróság alapvető jogokkal kapcsolatos kérdéseket vitat meg. Az a tény, hogy az Unió gazdasági céllal jött létre, visszaköszön a diszkriminációval kapcsolatos és a jogokat biztosító rendelkezésekben. Az emberi jogok nyílt elismerésére először a maastrichti szerződésben került sor. A mai 6. cikk alapján az Unió
1. a szabadság, demokrácia, emberi jogok és alapvető szabadságjogok tiszteletének és a jog uralmának elveire alapul;
2. tiszteletben tartja az Emberi jogok európai egyezménye által biztosított és a tagállamok alkotmányos hagyományaiban gyökerező alapvető szabadságjogokat;
3. tiszteletben tartja tagállamainak nemzeti identitását.
Amikor megvizsgáljuk a Közösség bíróságainak esetjogát, elsődleges figyelmet fordítunk majd a bíróságnak a P.-, Grant- és D.-ügyekben hozott döntéseire, mivel P. és Grant ügye jelzi az EB következetlenségét a szexuális kisebbségek jogaival kapcsolatban és a bíróság által kialakított tesztek nem logikus használatát, ami látszólag inkább a lehetséges politikai és gazdasági vonatkozások függvénye, mintsem az egyén jogai védelmének a kérdése. Az a tény, hogy az Unió egy olyan gazdasági egységként jött létre, amely közvetlenül nem érintette az állampolgárok egyéb jogviszonyait, rögtön szembetűnik, amikor az Európai Bíróság azon döntéseit elemezzük, amelyek központi kérdése valamely emberi, polgári jog, és nem az egyén mint a gazdasági élet egyik alanyának joga. A P.-ügyben született döntés reménykeltő volt a homoszexuálisok számára, mivel egyenlőségi követeléseik a priori sokkal erősebbnek tűntek, mint a transzszexuálisoké. A transzszexuálisok számára ugyanis ritkán nyújtanak védelmet az egyes tagállamok. Ám ahogy azt majd látjuk, a Grant- és D.-ügyekben a bíróság éppen az ellenkező irányba mozdult.
- 44/45 -
A szexuális értelemben vett nem és a nyelvtani nem közötti különbség fontos. Christine Denys[75] így magyarázza ezt: "Míg a szexuális nem a férfiak és nők közötti biológiai különbségekre vonatkozik, a nyelvtani nem a szexuális nem szociológiai aspektusaira, a bármely szexuális nemnek megfelelő hagyományos szerepekre."[76] E különbségtétel az Európai Bíróság döntéseiben tetten érhető következetlenségek egyik oka.
A P. kontra S. és Cornwall Megyei Tanács-ügy-ben[77] P. tájékoztatta a munkaadóját, hogy szándékában áll alávetni magát egy a nemét megváltoztató operációnak, mire munkaadója felmondta munkaviszonyát. P. munkaügyi bírósághoz fordult, amely ezt követően több kérdést tett fel az Európai Bíróságnak az 1976-os irányelv nemi hovatartozásra való alkalmazásáról. Az Egyesült Királyság kormánya az "egyenlő hátrányba hozás" elvével érvelt, mondván, ha minden transzszexuálissal egyenlő mértékben rosszul bánnak, akkor nincsen szó diszkriminációról. Tesauco főügyész viszont úgy vélte, hogy P.-nek az egyenlőség és alapvető személyiségi jogok érvényesülése miatt kell győznie.[78] A jog, mondta, nem "zárkózhat el a valóságos társadalomtól és nem kerülheti el a hozzá való igazodást, amilyen gyorsan csak lehet. Másként azt kockáztatja, hogy elavult nézeteket kényszerít rá és statikus szerepet tölt be. Ha a jog a társadalomban fellelhető viszonyokat akarja szabályozni, tartania kell a lépést a társadalom változásaival."
Az Európai Bíróság megállapította, hogy a 76/207. irányelv 5. cikk (1) bekezdése[79] kizárja a transzszexuálisok elbocsátásának lehetőségét, a nemi diszkrimináció tilalma ugyanis nem csupán arra az esetre vonatkozik, amikor a személy az egyik vagy a másik nemhez tartozik. A bíróság szerint P. hátrányos bánásmódban részesült "ahhoz a nemhez képest, amelyhez korábban, az operáció előtt tartozott". Barnard úgy véli, hogy "ha az Európai Bíróság valóban lépést akar tenni a jogok morális értelmezése felé, akkor azt mondhatnánk, hogy a P. kontra S. az egyén azon jogától, hogy piaci állampolgárként, homo economicusként részt vegyen a Közösség életében, előrelépést jelent afelé, hogy az egyén mint az Unió állampolgára rendelkezzen jogokkal; az EB tehát elmozdult a piaci kultúrától az Unió kultúrája felé".[80] Habár ez pozitív lépés volt előre, a bíróság összehasonlítást alkalmazott, ami nincs összhangban a Dekker-ügyben[81] hozott döntéssel, amelyben az EB szexuális diszkriminációs ügyekben elmozdulni látszott a komparatív módszertől.
A bíróság hangsúlyozta, hogy "a nemi diszkriminációval szembeni védelem joga egyike azon alapvető jogoknak, amelyeket a bíróságnak kötelessége biztosítani [...] az egyenlőség elve [...] egyike az EU jog alapvető elveinek", amiből az a következtetés adódik, hogy az ilyen diszkriminációt tolerálni "egyenlő lenne az ilyen személy esetében az egyént megillető méltóság és szabadság tiszteletének meg nem adásával, amely méltóságot és szabadságot pedig a bíróságnak kötelessége megvédeni". A P.-ügy után érezhető optimizmus alábbhagyott a Grant kontra SWT-ügynél,[82] ahol az utazási engedmények kerültek terítékre, amelyeket nem terjesztettek ki az azonos nemű, nem házas partnerekre. Grant az Európai Közösséget létrehozó szerződés 119. cikkének megsértésére hivatkozott. Az Európai Bíróságnak tehát az volt a feladata, hogy tisztázza a közösségi jog pontos jelentését. Sokak döbbenetére a főügyész által írt, a nemi diszkrimináció "modern értelmezéséről" szóló Toonen-jelentést és a 119. cikk értelmezési lehetőségeit figyelmen kívül hagyva az Európai Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy "az alkalmazottak azonos nemű partnereitől megtagadni az utazási kedvezményeket, akár házasok, akár nem, nem volt diszkrimináció a 119. cikk alapján".[83]
Ha az összevetés érzékelhető volt a P.-ügyben, akkor a Grant-ügyben lehengerlő a jelenléte; a bíróság érvelése ehhez illeszkedett. Lehet, hogy ennek a betekintésnek ismeretében P. bebizonyította, hogy "csupán egy átmeneti repedés volt a hagyományos felfogás kőfalában, ami a Közösség diszkriminációs törvényeinek alkalmazási lehetőségét illeti".[84] Kihez hasonlíthatnánk Grantet és nőnemű partnerét, hogy eldönthessük, történt-e diszkrimináció? Grant jogi képviselői azzal érveltek, hogy egy olyan férfi alkalmazottal való összehasonlítás, akinek női partnere van - az utóbbi valóban kapna utazási kedvezményt, míg Grant partnere nem -, nyilvánvaló diszkriminációt állapítana meg.
Ez alkalommal az EB elfogadta az Egyesült Királyság kormányának az "egyenlő hátrányba hozásról" szóló megközelítését: "Mivel a vállalkozás szabályzata által kiszabott feltétel ugyanúgy vonatkozik férfi és női alkalmazottakra, nem tekinthető úgy, mint ami közvetlenül nemi alapon diszkriminál." A szexuális orientáció nemen alapuló jellegzetességként nyilvánul meg. Ahogy Robert Wintemute mondja:[85] "A szexuális beállítottságon alapuló különbségek szükségszerűen magukban foglalják az egyének nemén alapuló különbségeket. A bíróság által alkalmazott összehasonításoknak következetesnek kell lenniük - a P.- és Grant-döntések[86] egymásnak ellentmondanak." Ha már szükséges az összehasonlítás, annak alapjául bizonyosan azt kell választani, amelyik a legnagyobb védelmet biztosítja. A Grant-ügyben a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az alapvető jogok kevés védelmet biztosítanak a homoszexuálisok
- 45/46 -
számára; a valóságban nem kaptak egyenlő bánásmódot és tiszteletet az Unióban. Ahogy Barnard[87] rámutat: amikor a bíróság Grantet egy homoszexuális férfihoz hasonlította, "a nem plusz" megfontolásokat vette figyelembe; "nem plusz szexualitás" annyiban, hogy nem csupán Grant nemét vette figyelembe, hanem a partnere nemét is. Ám Grantet egy heteroszexuális férfihoz hasonlítani s így diszkriminációt találni, mivel a férfi női házastársa olyan kedvezményekhez juthatna, amelyekhez Grant női partnere nem, szintén problematikus. Ahogy Barnard megállapítja,[88] az ilyen összehasonlítás két változtatást kívánna: a biológiai nem és a szexuális beállítottság változtatását. A megfelelő összehasonlítás megoldatlan problémája továbbra is fennáll. Az Európai Bíróság a negatív hatású egyenlő hátrányba hozás összehasonlítását választotta - Wintemute-nak más a megközelítése. A következő táblázatokban megmagyarázza annak fontosságát, hogy gondosan válasszuk meg az összehasonlítás módszerét, mielőtt eldöntenénk, történt-e diszkrimináció.[89]
Ezzel az azonos és különnemű párok közötti összehasonlítással a szexuális beállítottságon, nem pedig a nemen alapuló különbségeket mutattuk meg. Ahelyett, hogy a párokat hasonlítanánk össze, azt mérlegeljük, hogyan bánnak azokkal a férfiakkal, akik egy adott nemű partnert választanak, és azt, hogyan bánnak azokkal a nőkkel, akik ugyanebből az adott nemből való partnert választanak. Így tehát nyilvánvaló, hogy az összehasonlításokhoz való folyamodás bármilyen számú végeredményt hozhat, a keresett eredménytől függően. Vajon nem mondhatjuk, hogy az igazság magasabb ügyét az szolgálná jobban, ha egy adott próba egyenlő kedvezményt, nem pedig egyenlő hátrányba hozást eredményezne? Vagy esetleg az egyenlő hátrányba hozás megközelítése biztosítja, hogy a normalitás klubján kívül rekedtek ott is maradjanak, ám míg kívül állnak, egyenlően inter se bánásmódban részesüljenek? Ezt a megközelítést követve az egyenlőség gyorsan a normalitás védelmének eszközévé válik. A normalitás azonban egy ördögi kör lesz, amelyen belül csupán azok állnak, akik megszabják a paramétereket, s ahol minden későn érkező egyszerűen tehetetlen a normalitás megalkotásában. Meg kell-e próbálni újrarajzolni a kört, ha a társadalom új rétegei is szeretnének belépni, vagy meg kell mondani azoknak, akiket régen kizártak, hogy a választás egyszerű: beilleszkedni, ahogyan mi is tettük, vagy pedig nem panaszkodni arról, milyen hideg van odakint?
Ahogy Bell rámutat,[95] a Grant-ügyben a bíróság elmulasztotta figyelembe venni, hogy a fejlődés iránya
| 1. A szexuális orientáción alapuló diszkrimináció | 2. Nemi diszkrimináció (helyes elemzés) | |||||
| Áldozat leszbikus nő meleg férfi | Összehasonlított személy heteroszexuális nő heteroszexuális férfi | Áldozat leszbikus nő meleg férfi | Összehasonlított személy heteroszexuális férfi heteroszexuális nő | |||
| 3. Nemi diszkrimináció (hagyományos megközelítés) | ||||||
| Áldozat leszbikus nő meleg férfi Hagyományos elemzés - nincs nemi diszkrimináció | Összehasonlított személy meleg férfi leszbikus nő Helyes elemzés - nyilvánvaló a nemi diszkrimináció | |||||
| Megengedjük az azonos nemű partner lehetőségét?[90] | Megengedjük az ellentétes nemű partner lehetőségé?[91] | Megengedjük a női partner lehetőségét?[92] | Megengedjük a férfi partner lehetőségé?[93] | |||
| Férfi Nő | nem nem | igen igen | igen nem | nem igen | ||
| A Grant-üggyel kapcsolatban Wintemute a következő összefoglaló táblát adja.[94] | ||||||
| 4. A partnerválasztáson alapuló diszkrimináció | ||||||
| Együtt élők - női partner választása | Együtt élők - férfi partner választása | |||||
| Férfi alkalmazott Női alkalmazott | előny biztosítva előny nem biztosítva | előny nem biztosítva előny biztosítva | ||||
- 46/47 -
mindig az el nem ismerés felől az egyenlő bánásmód felé történik: az azonos nemű kapcsolatok vagy házasság jogi elismerése szinte minden európai országban terítéken van. Az is igaz, hogy az azonos nemű párok elismerése már létezik Dániában (1989), Norvégiában (1993), Svédországban (1994), Izlandon (1996), Hollandiában (1997; 2001: polgári házasságuk elismerése), Franciaországban (1999), Belgiumban (2000), Németországban (2001) és Finnországban (2001).[96] Ez az elismertség néhány speciális kivétellel megengedi az azonos nemű pároknak ugyanazon jogok, kedvezmények élvezetét, mint amelyek a különnemű pároknak járnak. Egy Kanadára, Amerikára és Dél-Afrikára vetett rövid pillantás megerősítené ezt a tendenciát. Az Európai Bíróság, noha figyelmen kívül hagyta az EJEB igen gyenge esetjogát vagy a transzszexuálisok tagállamok által biztosított védelmét a P.-ügyben, nagy súlyt fektetett az EJEB (korábban) korlátozó esetjogára a homoszexuálisok családi életével kapcsolatos jogait és diszkrimináció elleni védelmét illetően a Grant-ügyben. Az Európai Bíróság által a transzszexuálisoknak biztosított nagyobb védelem ezért "különös". Ám miért lehetséges ez a kettősség?
A válasz talán a főügyész azon kijelentésében keresendő, miszerint a transzszexuálisok "egy meglehetősen jól definiálható és beazonosítható csoportot" alkotnak, míg az Európai Közösség tizenkét tagállamában a homoszexuálisok száma akár 35 millió is lehet.[97] Habár elvben a puszta statisztikának nem szabad hatással lennie a jog alapjaira, az kétségkívül igaz, hogy a számadatok jelentősen befolyásolják a bíróság ítélkezését. A testület a Grant melletti döntés lehetséges jövőbeli hatásaira koncentrált ahelyett, hogy az ügy valódi természetét vette volna figyelembe - vagyis a szexuális beállítottság miatti hátrányba hozást. Az Európai Bíróságra a Grant-ügyben nem volt hatással az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának haladó megközelítése, hogy tudniillik "nézete szerint a 2. cikk 1.[98] és 26[99] paragrafusában a »nemet« úgy kell érteni, hogy az magában foglalja a szexuális beállítottságot is".[100]
A közelmúltban terítékre került Kreil-ügyben[101] az EB felvázolta a nők egyenlőségének további biztosítását és felidézte az egyenlő bánásmód elvének alapvető természetét.[102] Röviden szólva a bíróság elismeri az emberi jogok alapvető természetét, amíg az nem fenyegeti a nemi határokat; ezt erősítette meg az Európai Elsőfokú Bíróság a D-kontra az Európai Unió Tanácsa-ügyben.[103] Itt az Elsőfokú Bíróság úgy találta, hogy nem kötelessége a tagállamok törvényeire hivatkozni, amikor értelmezi és alkalmazza a tisztviselők személyzeti szabályzatát, különösen ami egy egyén azonos nemű partnerrel való együttélését illeti. D. azzal érvelt, hogy az Európai Unió Tanácsa köteles elismerni az ő bejegyzett párkapcsolatát, amit a bíróság nem tett meg, mivel a személyzeti szabályzat házasságról alkotott fogalma, bár lehetőséget adott az önálló meghatározásra (vagyis nem kellett a tagállamok törvényeire hivatkozni), mégis annak hagyományos értelmezésére korlátozódott. A bíróság visszautalt a Grant-ügyre annak megerősítéséül, hogy "a homoszexualitáshoz való hozzáállás közelmúltbeli fejlődése ellenére a szilárd homoszexuális kapcsolatok" nem eshetnek a "családi élet" hagyományos értelmezésén belülre. A Grant-ügy később további ihletet biztosított a bíróság számára D. azon állításával kapcsolatban, hogy közvetlen nemi diszkrimináció történt; az egyenlő hátrányba hozás elméletét alkalmazták - és nem találtak diszkriminációt. Így tehát a tanács nem volt köteles a házastársi pótlékot kiterjeszteni a svéd jogrendszer által hivatalosan elismert, azonos nemű partnerrel való együttélésre. A Grant-ügyre való szinte automatikus visszautalás nem teljesen magától értetődő. Granttel ellentétben, aki jogilag egyedülálló volt és különösebb kötelezettségei nem voltak partnerével szemben, D. a svéd jog értelmében köteles volt teljesíteni kötelességeit partnere felé, hasonlóan ahhoz, amivel az egyik házastárs a másiknak tartozik. Így tehát egy kalap alá venni Grantet és D.-t egyszerűen azért, mert beállítottságuk hasonló, anélkül, hogy a két ügy közötti különbségekre utalnánk, szerencsétlen dolog volt, és legalábbis részben felelős a csalódást okozó döntésért.
Gioia Scappucci[104] világos értelmezését adja a bíróság D.-ügyben hozott döntésének. Először megjegyzi, hogy az Elsőfokú Bíróság nyilvánvalóvá tette, hogy a személyzeti szabályzat módosításait,[105] amelyek konkrétan a szexuális orientáció miatti diszkriminációra vonatkoznak, D. nem használhatta fel. Lényegileg a bíróság úgy határozott, hogy a "házasság" és "házastárs" szabályzatban adott fogalmát veszi szemügyre ahelyett, hogy D. ügyét az állampolgári státus szempontjából vizsgálná meg. Előző esetjogára utalva a bíróság azt a következtetést vonta le, hogy a "házassághoz" és a "házastárshoz" hasonló fogalmak nem alkalmazhatók az azonos nemű párokra. D. szerint az, hogy őt "nem házasnak" tekintik, megsér-
- 47/48 -
ti "polgári státusának egyediségét és megváltoztathatatlanságát". Ez a kísérlet arra, hogy a házasságot olyan mérőként alkalmazzák, amelynek alapján megítélhetik a "bejegyzett párkapcsolatokat", helytelen volt. Ehelyett a bíróságnak a "bejegyzett párkapcsolat" új fogalmát, amely az azonos nemű párokra is kiterjed, "teljesen új"[106] módon kellett volna kezelnie. Scappucci joggal kritizálta a testület korlátozó elemzését, mivel, mint mondta, az az egész ügyet "rossz megvilágításba" helyezte. A tény, hogy valaki, aki Svédországban már bejegyzett párkapcsolatot létesített, nem "házasodhat össze" valaki mással, fontos, noha a bíróság ezt figyelmen kívül hagyta. Meg kell jegyeznünk, hogy az Európai Elsőfokú Bíróság döntését mind D., mind pedig a svéd kormány megfellebbezte. Az Európai Bíróság döntése azonban, amelyet 2001. május 31-én hoztak meg, minden érvelést elutasított, amely D.-nek megengedte volna, hogy bejegyzett párkapcsolatát elismerjék a svéd törvények alapján a személyzeti szabályozások céljaira.[107]
A mozgásszabadsággal kapcsolatban, amely az EU minden állampolgárának garantált, vajon D. és a hozzá hasonló helyzetben lévő személyek nem úgy találják, hogy ez a szabadságjog egy fontos jellegzetességgel bír? Nevezetesen a polgári státus megváltozik, amikor az ember elhagyja saját otthonát. A tagállamok még mindig fenntartják a jogot, hogy definiálhassák a polgári státust saját állampolgáraik számára - például a "hagyományos" házasság és válás feltételei államról államra változnak -, nem létezik közösségi norma, ezért az egyénnek nem szükséges az Európai Közösség törvényeire utalni, hogy megerősítse saját polgári státusát. Az, hogy D.-t "nem házasnak" minősítették a tanácsadó testületnél, amikor elutasították a partnerének járó házastársi hozzájárulást, nyilvánvalóan szemben áll D. Svédországban betöltött valóságos polgári státusával.
Miért tart a P. kontra S. egy irányba, míg a Grant- és D.-ügy egy másikba? A fentebb kifejtett gazdasági és statisztikai megfontolásokon kívül Denys[108] ezt azzal magyarázza, hogy míg megváltoztatni valaki nemét önmagában nem jelent kihívást "a férfi és női viselkedés és magatartás sztereotipikus leírásaira nézve", Grant és D. érvelései megkérdőjelezik a férfi és nő társadalomban betöltött, szentesített szerepét, ezt pedig a bíróság egyszerűen nem tudta elfogadni. Természetesen nem állíthatjuk, hogy a transzszexuálisok nem ütköznek majd nehézségekbe. Ahogy Wintemute megfogalmazta: "A transzszexuálisok [...] melegek és szoknyát viselő férfiak mind nyílt nemi diszkriminációt tapasztalnak, mivel kihívást jelentenek a hagyományos társadalmi nemi szerepek bizonyos aspektusaira. Csupán ezektől a szerepektől való elrugaszkodásuk mértéke, és ugyanezeknek a szerepeknek, amelyekre ők kihívást jelentenek a [nem transzszexuális, heteroszexuális öltözködési normákat elfogadó] többség általi elfogadása az, amely megkülönbözteti őket a női kőművestől és a férfi titkártól."[109] Mások azt állítják, hogy a P.-ügy utáni döntések felett érzett csalódottság a "felfokozott várakozásoknak"[110] tudható be, amelyeket a nevezett ügy ébresztett, mivel a bíróság azzal a nehézséggel szembesült, hogy meg kellett próbálnia összeegyeztetni a jogok védelmét az írott jog valóságos korlátaival, amelyekre döntéseit alapoznia kellett. Ahogy Harrison[111] rámutat, "a bíróság el fogja kerülni az olyan döntések meghozatalát, amelyek oly fontos intézményekre jelentenek kihívást, mint a házasság és a család". Ám a nyilvánvaló válasz erre az, hogy a férfiak és nők közötti egyenlőségnek szintén jelentősége van a család hagyományos felfogásában.
Természetesen az összehasonlítások elhagyása is lehetőség; a terhességgel[112] kapcsolatban, "mivel a [heteroszexuális] férfi minden dolgok mércéje", már nem gyakran használatos. A szigorú kör megtört, de vajon szét lehet-e még jobban szedni? Kinek vagy minek kellene megváltoznia a társadalomban - a körnek, vagy az azon kívül álló homoszexuálisoknak? Az esetjogból nyilvánvaló, hogy az Európai Közösség bíróságai nem szívesen lépik át a nemi határvonalakat - ez talán megmagyarázza P., egy transzszexuális sikerét, és mind Grant, mind D. kudarcát, akik homoszexuálisok voltak, szokatlan életstílusukat próbálva elismertetni. A pluralizmus és tolerancia elgondolásai, amelyek a II. részben bemutatott esetjog jelentős részét képezték, ismeretlenek az EB előtt: Grant és D. a legtöbb ott szemügyre vett országban és államban győzött volna. Az EJEB, úgy tűnik, inkább lépést tart a fejlődéssel. Egy konfliktus Európa polgárai számára?[113] Míg az az állítás meggyőző lehet, hogy D. a közösségi bíróságok túlságosan korlátozó megközelítésének áldozata volt a fent kifejtett okok miatt, a közösségi bíróságok a közelmúltban hajthatatlanná váltak azon véleményükben, hogy a szerződéseket betű szerint kell követni. Ennek az új hullámnak érzékletes példájaként a közelmúltból a Németország kontra Európa Parlament- (dohányreklámok) ügy[114] érdemel említést. Ebben a perben Németország többek között azzal érvelt, hogy a 98/43/EK
- 48/49 -
irányelvnél helytelen jogi alapokra való támaszkodás történt. Az EB világossá tette a 83. §-ban, hogy az egyezmény rendelkezéseinek jogi alapként való felhasználása az irányelvnél [110a (1), 3 (c), 7 (a) cikkeknél] "a belső piac intézményének és működésének feltételeit hivatott javítani. Úgy értelmezni [a 100a (1) cikket], hogy az a Közösség törvényhozását a belső piac irányításának általános hatalmával ruházza fel, nemcsak a fent említett rendelkezések pontos szövegezésével lenne ellenkező, hanem az Európai Közösséget létrehozó szerződés 3b. cikkében (a mostani 5. cikk) foglalt elvvel is, amely szerint a Közösség hatásköre arra a területre korlátozott, amelyet konkrétan ráruháztak." Ennek fényében fontos, hogy megteremtsük azokat a jogi alapokat, amelyekre támaszkodva a homoszexuálisok biztosíthatják magukat a szexuális beállítottságukon alapuló diszkrimináció ellen.
A közelmúltban előrelépések történtek, s ez a homoszexuálisok számára jogilag biztosabb jövő képét vetíti elő. 1994-ben látott napvilágot a Roth-jelentés a homoszexuálisok és leszbikusok egyenlőségéről az Európai Közösségben. A témája a munkavállalás és a szociális ügyek (mint az adoptálás) terén érvényes diszkrimináció-ellenes rendelkezések voltak. Mivel a javaslatot több oldalról érte bírálat, az csupán egy, az Európai Bizottsághoz szóló felhívássá redukálódott, mondván, a bizottság tegyen javaslatot a tanácsnak. Azóta a homoszexuálisok jogai több figyelmet kapnak. Az 1999. július 27-28-án tartott találkozón az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága kidolgozta az egyezmény 12. kiegészítő jegyzőkönyvét, amely a már a 14. cikkben foglalt diszkrimináció-tilalom kiegészítését célozta. A 14. cikk csupán az egyezményben már biztosított jogokkal kapcsolatos diszkriminációval foglalkozik, a tervezet viszont önálló jogot teremt a diszkrimináció-mentes bánásmódhoz.[115] A jegyzőkönyv 1. cikkében foglalt diszkriminációs okok megegyeznek az egyezmény 14. cikkében foglalt okokkal.
2000. január 26-án a közgyűlés elfogadta No. 216 (2000) számú véleményét a kiegészítő jegyzőkönyv tervezetéről,[116] amelyben a testület többek között azt javasolta, hogy a "szexuális orientáció" alapján történő diszkriminációt adják hozzá a diszkriminációs okokhoz, mivel az, jelentette ki Jurgens úr, egy igen "álnok és ellenszenves" diszkriminációs forma. Valamint úgy találta, hogy "a leszbikusok és homoszexuális férfiak még mindig komoly diszkrimináció áldozatai némely [...] európai országban, és csak a szexuális orientáció kifejezett elismerése védheti meg őket".[117] Több hónappal később, 2000. november 4-én Rómában a 12. kiegészítő jegyzőkönyvet aláírásra terjesztették az európai miniszterek elé.[118] Azok az erőfeszítések, amelyek arra irányultak, hogy a szexuális beállítottságot is belefoglalják, kudarcot vallottak, ahogyan azt a kommentár is jelzi.[119] Az ehhez hasonló tartalmat jogi szempontból "szükségtelennek tartották, mivel a diszkrimináció-ellenes alapok listája nem kimerítő, s mivel minden különösebb kiegészítő alap belefoglalása nemkívánt, a contrario értelmezésekhez vezethet olyan diszkriminációkkal kapcsolatban, amelyeknek alapja nincs felsorolva az iratban". Közvetlenül utal azonban a kommentár az EJEB olyan döntéseire, mint a Salgueiro da Silva-ügyben hozott, amelyben a bíróság úgy találta, hogy a szexuális beállítottság a 14. cikk hatókörén belül esik.
2000 januárjában közzétették az EU diszkrimináció-ellenes tevékenységének összefoglalását (The EU against discrimination compendium) is, amelyben az EKSZ 13. cikke alapján a diszkrimináció elleni harcra és megakadályozására irányuló teendőket részletezték.[120] 2000 februárjában a bizottság egy konferenciát tartott a rasszizmus elleni, európai szintű harcról a tagállamok, az Európai Parlament, civil egyesületek és mások részvételével, ahol az EKSZ 13. cikke által a diszkrimináció elleni harcra biztosított minden lehetőséget megvitattak.[121] 2000 márciusában az Európai Parlament[122] elfogadta az emberi jogok Európai Unión belüli tiszteletéről szóló 1998-1999-es jelentést és határozatot,[123] amelyben a parlament kérte a nem házas pároknak, köztük az azonos nemű pároknak a házaspárokkal egyenlő jogok biztosítását, valamint elítélte a melegek és leszbikusok társadalomban meglévő és a jogszabályokban tetten érthető diszkriminációját. 2000. március 24-25-én a Miniszterek Tanácsa különleges ülést tartott Portugáliában, hogy megvizsgálja a bizottság diszkrimináció-ellenes csomagját.
Az amszterdami szerződés ígéretes diszkrimináció-ellenes cikke a 13., amely kimondja: "Ezen szerződés más rendelkezéseivel kapcsolatos előítéletek nélkül és a szerződés által a Közösségre ruházott hatalom keretei között a tanács egyhangúan elfogadta a bizottság javaslatát, és az Európa Parlamenttel való tanácskozás után megteheti a megfelelő lépéseket a nemi [...] vagy szexuális orientáció alapján történő diszkrimináció elleni küzdelemre... " A cikket azzal a céllal fogalmazták meg, hogy erősítsék az EU emberi jogi téren kifejtett tevékenységét. Ám "feltűnően semlegesnek látszik, minden
- 49/50 -
közvetlen elvi kinyilvánítást nélkülözve, amely a tagállamok számára nyílt kötelezettséget jelentene".[124] Leo Flynn ezután a 13. cikk más cikkeknek, például a 12.-nek való alárendeltségét említi, amely kimondja: "Más rendelkezésekkel kapcsolatos előítéletek nélkül." A történelmileg hátrányos helyzetben lévő csoportokkal szembeni pozitív diszkriminációt megengedő rendelkezések hiányát és a közvetett diszkrimináció kérdésével kapcsolatos hallgatást is kifogásolja.
Az EU állampolgársággal összefüggésében ez a kérdés merült fel:[125] "Milyen mértékig európai állampolgárok a leszbikusok és a melegek a szó valódi értelmében? Más szóval, milyen mértékben nem másodrendű állampolgárok különböző szemszögekből nézve?" Az Unióhoz való tartozás érzése fogalmilag is problematikus azoknak, akiket frusztrál másodrendű állampolgárságukból fakadó folytatólagos elidegenedésük. Megengedheti-e az Unió, hogy kiközösítsen jókora kisebbséget az állampolgárai közül? Eltűnődhetnénk, hogy a fent említett rendelkezések közül, amelyek között alig van konkrét, vajon hány fog valódi egyenlőséget biztosítani a homoszexuálisoknak. Figyelemmel kell lennünk a különböző már vizsgált, Európán kívüli törvényhozások készségességére és az Európai Bíróság[126] azon lehetőségére, hogy újra elemezze a diszkriminációs ügyekben alkalmazott összehasonlításos módszer önkényességét. A bírói önmérséklet egyik oka az "óvatosság szükségessége" lehet, "még a megfelelő elv alkalmazásában is egy olyan demokratikus folyamattal szemben, amely még nem készült fel rá".[127]
Ezt tekintetbe véve fontos, hogy megvizsgáljuk az Európai Unió által elfogadott Alapvető jogok kartáját.[128] Nizzai ülésén az Európai Tanács üdvözölte a Tanács, az Európai Parlament és a Bizottság alapokmányról szóló közös nyilatkozatát. Az irat a szexuális orientáció alapján történő diszkrimináció tilalmát külön említi a 21. cikkben. A 21. cikk (1) bekezdése így hangzik: "Bármely diszkrimináció, mint a nem, faj, bőrszín, etnikum vagy társadalmi származás, genetikai tulajdonságok, nyelv, vallás vagy hit, politikai vagy más vélemény, nemzeti kisebbségben való tagság, tulajdon, születés, alkalmatlanság, kor vagy szexuális orientáció alapján történő diszkrimináció tilos." A kölni döntések[129] értelmében az okirat valódi ereje még nem tisztázott: nem tudni, hogy a tagállamok ünnepélyes nyilatkozata marad, vagy a szerződések részévé válik. Az idő majd választ ad erre a kérdésre is.
A szexuális beállítottságnak a diszkriminációs okok közé való felvétele kikövezheti az EB számára az utat a kanadaihoz és a vermontihoz hasonló döntések meghozatala felé, amelyek aztán a törvényhozó testület lépését igénylik, hogy eljárjon az azonos nemű párok védelmében.
A kanadai hatalmi ágak komoly elkötelezettsége a homoszexuálisok tisztelete mellett, akik az állam áldásával akarnak normális életet élni, és remélhetőleg idővel a társadalom minden spektruma inspiráló lesz más országokra nézve, míg az amerikai törvénykezés példája a házasság védelméről szóló törvénnyel megmutatja azokat a határokat, amelyeket a túlságosan liberálisnak tartott bírói előrelépéseknek szabnak. A dél-afrikai alkotmány megalkotói készek voltak más jogrendszerek tapasztalataiból tanulni. A szexuális orientáción alapuló diszkrimináció-ellenes bekezdés a progresszív hozzáállás kikristályosodása volt, így a dél-afrikai homoszexuálisoknak sokkal közvetlenebb és automatikusabb joguk van az igazságszolgáltatáshoz, mint más országokban. A diszkrimináció hiányával kapcsolatban a hangsúly azon van, hogy volt-e különböző bánásmód, esett-e sérelem a méltóságon.
Míg az Európai Bíróság még mindig az összehasonlító módszer dilemmájával van elfoglalva, amelyet Wintemute olyan jól kifejtett, a társadalmi és gazdasági vonatkozásokat komoly, habár ki nem mondott vizsgálatnak vetik alá, felfedve Luxemburg rejtett félelmét attól, hogy túlságosan messze menjen előre a federalista úton, felülről erőltetve a reformot. Mindemellett történnek lépések az EU-ban és az Európa Tanácsban, hogy a kisebbségeknek jelentős egyenlőséget biztosítsanak. Nicholas Bamforth az egyenlőséget a legkevésbé problematikus módnak tartja a melegek és leszbikusok jogi védelmének biztosítására, még akkor is, ha ez a fogalom "gyakran egy részleges (heterocentrikus) világnézetet intézményesít mint erkölcsi normát".[130]
Fontos megvizsgálnunk, miért kerülnek a diszkriminációs ügyek a bíróságok elé, miért nem látták jónak a nemzeti kormányok az egyenlőséget legteljesebb jelentésében értelmezni s ezáltal megengedni a közvélemény kormány által irányított megváltozásának lehetőségét. Sajnos gyakori a makacs kormányok esetében, főleg Európában, hogy a vitatott reformokat a "legveszélytelenebb ágazatra" hagyják, lehetőleg idegen eredetűre, s ezáltal "Európa" nyomásáról beszélnek. A bíróságok segítenek a vita előremozdításában, ám ők csupán értelmezhetik a törvényeket és bizonyos fokig megváltoztathatják a társadalom véleményét,
- 50/51 -
ám a társadalomnak is hozzá kell járulnia ehhez a folyamathoz.
Tény, hogy a társadalom egyre toleránsabb, de sok még a tennivaló, mielőtt elérkezik a homoszexuálisok egyenlőségének ideje, egy olyan csoporté, amely hosszú ideje társadalmi közmegvetés tárgya. Amint láttuk, a bíróság és kisebb részben a törvényhozás megpróbálta már elindítani a társadalmat a tolerancia ezen ösvényén, megpróbálták megkérdőjelezni a normalitás fogalmát, vagy pontosabban az abnormalitásét, azzal a céllal, hogy tiszteletet és méltóságot biztosítsanak azoknak, akik olyan életmódot választanak, amely nem egyezik az "erkölcsi többség" véleményével. Feltehetnénk a kérdést, vajon az abnormalitás egy kisebbséghez tartozásban rejlik-e, vagy abban a szilárd meggyőződésben, hogy egy társadalmi többség tartja kézben a normalitás monopóliumát puszta létszámának erejével; és azt, hogy vajon a számbeli kisebbségnek valóban be kell-e állni a sorba, hogy ne veszítse el az egyenlőséghez való jogát. Melyikben rejlik vajon abnormalitás?
Fordította: Karnis Andrea ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány eredeti címe és megjelenési helye: Nelius Carey: From Obloquy to Equality: In the Shadow of Abnormal Situations, Yearbook of European Law, 2001/20, 79-113. (A tanulmány közlését az Oxford Univetsity Press engedélyezte.)
[2] Martin Luther King Jr.: I have a dream. Washington DC-ben, a Lincoln Memorial lépcsőjén 1963 augusztusában előadott beszéd.
[3] Ebben a tanulmányban a "homoszexuális" kifejezés egyaránt jelenti a homoszexuális férfiakat és a leszbikus nőket.
[4] Kenneth L. Karst: Law's Promise, Law's Expression, Visions of Power in the Politics of Race, Gender and Religion, New Haven, Conn., Yale University Press, 1994, 3.
[5] Uo" 12.
[6] Uo" 18.
[7] Jane Gross: Navy is Urged to Root Out Lesbians Despite Abilities, New York Times, 2 September 1990; Karst: I, m., 128.
[8] Momin Rahman: Sexuality and Rights, in Politics of Sexual Identity, Gender, Citizenship, eds. Terrell Carver, Véronique Mottier, London, Routledge-ECPR Studies in European Political Science 1998, 87.
[9] Uo., 152.
[10] McCarry: Cardinal leads charge as church leaders condemn gay lifestyle, irish Times, 31 January 2000.
[11] ILGA, Sexual Orientation Discrimination in MS of the EU and the Accession Countries, www.ilga.org.
[12] Angela Mason, Anya PALMER: Queer Bashing, A National Survey of Hate Crimes Against Lesbians and Gay Men, London, Stonewall, 1996.
[13] A WHO a homoszexualitást egészen 1993-ig pszichiátriai rendellenességnek tartotta.
[14] King: I, m,
[15] [1989] 1 SCR 143.
[16] [1995] 2 SCR 513.
[17] Robert Wintemute: Discrimination Against Same-sex Couples, Canadian Bar Reviews, 1995, 682.
[18] Nicholas Bamforth: Setting the Limits of Anti-Discrimination Law, Some Legal and Social Concepts, in Discrimination Law Concept, Limitations and Justifications, eds. Jaret Dine, Robert Watts, New York, Longman, 1996, 61.
[19] [1999] 2 SCR 3.
[20] [1999] 1 SCR 497.
[21] Robert Wintemute: Lesbian/Gay Law, March 2000; http://www.qrd.org/qrd/www/usa/legal/lgln.
[22] Az igazságügyi Minisztérium 2000. február 11-én jelentette be a változást. A törvény 2000. június 29-én lépett hatályba.
[23] Wintemute: I, m., 20.
[24] (Dél-Afrika) Independent Online, 21 March 1997. "Dél-Afrika új alkotmányát a múlt jogsértései ösztönzik." http://www.iol.co.za.
[25] A Dél-Afrikai Köztársaság 1996-os alkotmányát 1996. május 8-án fogadták el és 1996. október 11-én módosította az Alkotmánygyűlés (108-as törvény, 1996).
[26] CCT 10/99, 2 December 1999, 2000 (1) BCLR 39 (CC).
[27] CCT 11/98, 9 October 1999, 1998 (1) BCLR 1517 (CC).
[28] Fitzpatrick (A. P.) versus Sterling Housing Association, 28 October 1999, [1999] 3 All ER 705.
[29] Az 1988-as önkormányzati törvény (Local Government Act) S. 28 (1) pontja így hangzik: "Egy önkormányzat nem (a) segítheti elő szándékosan a homoszexualitást vagy publikálhat olyan anyagot, amelynek célja a homoszexualitás terjesztése; (b) nem támogathatja egyetlen iskolában sem a homoszexualitás mint családi kapcsolatnak leplezett kapcsolat elfogadását terjesztő tanítást..."
[30] 411 US 677 (1973). Az ügy témája a légierő női és férfi tisztjeit érintő eltérő bánásmód és házastársaik eltérő juttatásai.
[31] 200 US 321, 337 (1998).
[32] Bár nem tartalmazza az egyenlő jogvédelemről szóló bekezdést, a kiegészítés megtiltja a diszkriminációt, amely "olyan igazolhatatlan, hogy megsérti a megfelelő törvényes eljárást".
[33] 478 US 186 (1986).
[34] 530 US 640 (2000).
[35] 510 SE 2d 18 (1988).
[36] 74 Haw. 530,852 P.2d 44 (1993). Az 1999 előtti hawaii helyzet elemzéséhez lásd Edward Errante: Le maria-
- 51/52 -
ge homosexuel aux Etats-Unis: les arrêts des tribunaux de l'Etat de Hawaii et leurs implications au niveau national, in Homosexualités et droit, De la tolérance sociale à la reconnaissance juridique, ed. Daniel Borrillo, Paris, PUF, 1998.
[37] Baehr versus Miike, 74 Haw. 530 (1996).
[38] Uo, 92 Haw. 634.
[39] Pub. L. No. 104-199, 110 Stat. 2419 (1996): "Törvény a házasság intézményének meghatározására és védelmére."
[40] Például 2000. március 7-én a szavazók elsöprő többsége hagyta jóvá a 22. törvényjavaslatot, amely megtiltotta az azonos neműek házasságának elismerését Kaliforniában.
[41] Errante: I. m.
[42] 170 vt. 194 (1999), ahol három azonos nemű pár kérdőjelezte meg a házasságról szóló rendelkezések alkotmányosságát, amelyek megtagadták tőlük a jogot a házassági engedélyre.
[43] Vermont állam alkotmányának 7. cikkében világosan áll, hogy a kormány "a közjóért létezik, és nem bármely egyén, család vagy egyének csoportjának érdekében, akik csupán a közösség részét képezik".
[44] A bíróság fenntartotta azt az elvet, mely szerint a házasság egy férfi és egy nő egyesülésére vonatkozik; azokat a javaslatokat, amelyeket ennek alkotmánymódosítással történő biztosítására tettek, a törvényhozó testület elvetette.
[45] A vermonti polgári egyesülésről szóló 91. törvényt (Vermont Civil Union Law) Vermont állam Képviselőháza és Szenátusa fogadta el, a kormányzó aláírása után vált törvénnyé 2000. április 26-án, és 2000 július 1-jén lépett hatályba.
[46] A kongresszus számos képviselője, aki a törvény mellett szavazott, elveszítette mandátumát a következő választásokon, ahol több csoport aktívan kampányolt azoknak a személyeknek az újraválasztása ellen, akik, mint mondták, Vermont állam lakosságának akarata ellenére szavaztak meg egy törvényt.
[47] Ám le kell szögezni, hogy az Egyesült Királyság bíróságai nem nagyon készségesek a homoszexuálisok azon panaszaival szemben, melyek a hadseregben elszenvedett diszkriminációról szólnak. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntéseit a III. részben vesszük szemügyre.
[48] Lásd Donald Schapiro: Looking For a Way To Expand Rights? Try State Courts, Washington Post Online, 26 March 2000, http://www.washington-post.com.
[49] 22 October 1981.
[50] 26 October 1988; az írországi bíróságok döntéseiről az [1984] IR 37 számol be.
[51] S ezáltal bevezetve a homoszexualitás "véletlen gyakorlásának" védelmét?
[52] Supra n. 50 (IR), at 70.
[53] Uo., 92.
[54] A különvéleményt jegyző Henchy bíró a felperes "üldöztetéstől és társadalmi megvetéstől való félelméről" írt.
[55] Dudgeontól eltérően Norris ellen nem folyt büntetőeljárás, de ez nem változtatott a lényegen, mivel a magánéletébe való beavatkozás ettől függetlenül megvalósult.
[56] Series A no. 45, 18, § 41.
[57] 1. Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák. 2. E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges.
[58] A beavatkozás a vitatott rendelkezés puszta létéből fakad.
[59] Az erkölcs védelme.
[60] Miáltal az EJEB-nek "biztosítania kell a magas szerződő felek által vállalt kötelezettségek elismerését".
[61] Smith and Grady versus United Kingdom, és Lustig-Prean and Beckett versus United Kingdom, 27 September 1999. Az ügyek magyar nyelvű összefoglalóját lásd Fundamentum 2000/1, 144-146.
[62] Ezeknek az ügyeknek a felvázolására az Egyesült Királyság előtt lásd Paul Skidmore: Sexuality and the UK Armed Forces, in Carver, Mottier: I. m.
[63] Ahogy azt a fellebbviteli bíróság is elismerte.
[64] Report of the Homosexual Policy Assessment Team.
[65] A beszámoló ilyen nézeteket tartalmazott: "A heteroszexualitást könnyen alááshatja, ha a melegeket és leszbikusokat engedik a Fegyveres Erőknél szolgálni. A tény, hogy egy heteroszexuális megosztotta a szobáját egy homoszexuálissal, védtelenné teszi a vád vagy a gyanakvás előtt." Tony Banks képviselő ezt kérdezte: "Megengedjük a rasszistáknak és szexistáknak, hogy döntsenek a politikáról Nagy-Britanniában?" Lásd Carver, Mottier: I. m., 53-54.
[66] Uo.,
[67] Senkit sem lehet kínzásnak vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.
[68] 14. cikk: "A jelen egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani."
[69] 10. (1) cikk: "Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához."
[70] Rees versus United Kingdom, 17 October 1986.
- 52/53 -
[71] A házasodási korban lévő férfiaknak és nőknek joguk van megházasodni és családot alapítani azoknak a nemzeti törvényeknek az értelmében, amelyek ennek a jognak a gyakorlását szabályozzák.
[72] Pieter Van Dijk: The Treatment of Homosexuals under the ECHR, in Homosexuality, A European Community Issue, eds. Kees Waaldijk, Andrew Clapham, London, Martinus Nijhoff, 1993.
[73] Jessurun D'Oliveria: Lesbians and Gays and the Freedom of Movement of Persons, in Waaldijk, Clapham: I, m,
[74] Salgueiro da Silva versus Portugal, 21 December 1999.
[75] Christine Denys: Homosexuality: a non-issue in Community Law?, 24 ElRev 1999, 419.
[76] Uo., 424.
[77] 13/94, P, versus S, and Cornwall County Council [1996] ECR i-2143. Az ügyről bővebben lásd a jelen számban Jeney Petra: Az Európai Bíróságnak a szexuális kisebbségeket érintő joggyakorlata, avagy a sok másság története.
[78] Leo Flynn: Case Note on P v, S and Cornwall County Council, Common Market Law Review, 1997, 367.
[79] A férfiaknak és nőknek ugyanazok a feltételek biztosítottak (az elbocsátást illetően) nemi diszkrimináció nélkül: [1976] OJ L39/40.
[80] Catherine Barnard: P v, S or a New Constitutional Approach?, Principle of Equal Treatment in EC Law, eds. Alan Dashwood, Siofra O'Leary, London, Sweet and Maxwell, 1997.
[81] 177/88. Dekker Stichting Vormingscentrum voor Jonge Volwassen [1990] ECR i-3941. Az EB azon a véleményen volt, hogy a terhesség tényén alapuló diszkrimináció közvetlen nemi diszkrimináció, amely az állapot egyedisége miatt nem összehasonlítható a férfiak bármely állapotával.
[82] 249/96. Grant versus SouthWest Trains [1998] ECR I-621. Az ügyről bővebben lásd a jelen számban Jeney Petra idézett írását.
[83] Eva Brems: Case note on Grant [1998] Columbia Journal of European Law 141, 150.
[84] Tim Connor: Community Discrimination Law, No Right to Equal Treatment in Employment in Respect of Same Sex Partner (1998) 23 ELR 378, 383.
[85] Mark BELL: Shifting Conceptions of Sexual Discrimination at the Court of Justice, From P v, S to Grant v, SWT [1999] ELJ63.
[86] Benoit Guiguet: Le droit communautaire et la reconnaissance des partenaires de même sexe [1999] CDE 537 passim.
[87] Catherine BARNARD: Some are More Equal than Others: the Decision of the Court of Justice in Grant v, South-West Trains, I. [1998], The Cambridge Yearbook of European Legal Studies 147.
[88] The Cambridge Yearbook of European Legal Studies 147; 153.
[89] Robert Wintemute: Libertés et droits fondamentaux des personnes gays, lesbiennes et bisexuelles en Europe; Borrillo: I, m., 194.
[90] Meleg férfiak és leszbikus nők összehasonlítása.
[91] Heteroszexuális férfiak és heteroszexuális nők összehasonlítása.
[92] Heteroszexuális férfiak és leszbikus nők összehasonlítása.
[93] Heteroszexuális nők és meleg férfiak összehasonlítása.
[94] Borillo: I, m,
[95] Bell: I, m,
[96] A homoszexuális párkapcsolatokkal kapcsolatos törvényekről írott kitűnő áttekintésért lásd IGLA World Legal Survey, http://www.ilga.org.
[97] Peter Tatchell: Europe in the Pink, Lesbian and Gay Equality in the New Europe, Tatchell Gay Men's Press, 1992, 79. Az itt megjelent becslések szerint Európa 820 millió lakosa közül 80 millió elsősorban vagy teljesen homoszexuális, további 120 millió pedig biszexuális egész életében vagy életének egy részében. Mások kevésbé nagylelkűek becsléseikben: elismert tény, hogy a homoszexualitás társadalomban való elterjedtségének pontos statisztikáit nehéz beszerezni. A Kinsey-jelentés (1957) becslése szerint az (Egyesült Államok) lakosságának körülbelül 10 százaléka döntően homoszexuális; mások szerint a homoszexuálisok csupán a lakosság 1 százalékát teszik ki; lásd például Stuart Seidman, Ronald Reider: A Review of Sexual Behaviour in the United States, American Journal of Psychiatry, March 1994, 339. Akárhogy is, a pontos számadatok nem feltétlenül szükségesek a homoszexuálisok egyenlőségi követeléseihez, mivel az egyenlőségi elveknek definíció szerint mindenkire érvényesnek kell lenniük, nem pedig csupán egy olyan csoportra, amely kiteszi a lakosság egy adott minimális százalékát.
[98] "Minden állam a jelen egyezmény értelmében vállalja, hogy tiszteli és biztosítja a területén élő és törvénykezésének alávetett összes egyén számára azokat a jogokat, amelyeket a jelen egyezmény elismer, mindenféle megkülönböztetés nélkül, úgy mint [...] nem vagy más tulajdonság alapján."
[99] "Minden személy egyenlő a törvény előtt és mindenféle diszkrimináció nélkül jogosult a törvény egyenlő védelmére. Ebben a tekintetben a jog megtilt mindenféle diszkriminációt, és minden személy számára garantálja az egyenlő és hatásos védelmet a nem [...] vagy más tulajdonság alapján történő diszkrimináció ellen."
[100] Toonen versus Australia, No. 488/1992, UN Doc CCPR/C/50/D/488/1992 (1994). Toonen azt állította, áldozatul esett annak, hogy Ausztrália megsértette az ICCPR-t.
[101] 285/98. Kreil versus Germany [2000] ECR I-69 (amelynek témája a nőknek a hadsereg bizonyos részeiből való kizárása volt).
- 53/54 -
[102] 273/97. Sirdar versus The Army Board and Secretary of State for Defence [1999] ECR I-7403, ahol a bíróság döntése szerint bizonyos körülmények között megengedhető a nők kitiltása a hadseregből a különleges egységek, mint például a Királyi Haditengerészet esetében.
[103] 264/97. D. versus Council of the European Union [1999] ECR IA-0001.
[104] Gioia Scappucci: Court of First Instance Refuses to Recognize Swedish 'Registered Partnership' Rights and Duties, 6 European Public Law, 355.
[105] [1998] OJ L1 13/44.
[106] Scappucci: I. m., 362.
[107] Összefüggő" ügyek: 122/99, 125/99 D and Kingdom of Sweden versus Council of the European Union [2001] ECR I-04319.
[108] Supra n. 74, 424.
[109] Robert Wintemute: New Kinds of Direct Sex Discrimination, 60 MLR 1997, 334, 359.
[110] Federico Mancini, Siofra O'leary: The New Frontiers of Sex Equality Law in the EU, 16 ELRev., 1991, 331, 353.
[111] Virginia Harrison: Sexual Orientation Discrimination, in Sex Equality Law in the European Union, eds. Tamara K. Hervey, David O'keeffe, London, Wiley & Sons, 1996, 280.
[112] 177/88 Dekker versus Stichting Vormingscentrum voor Jong Volwassenen Plus [1990] ECR I-03941.
[113] Iris Canor: Primus inter pares. Who is the Ultimate Guardian of Fundamental Rights in Europe, 25 ELRev., 3, 2000.
[114] 379/98 Federal Republic of Germany versus European Parliament [2000] ECR I-08419.
[115] http://www.coe.fr/cm/dec/1999/677bis/42.htm.
[116] http://stars.coe.fr/ta00/eopi216.htm.
[117] http://stars.coe.fr/verbatim/200001/e/0001261500e.htm.
[118] Az EJEB sajtóirodája. A kiegészítő jegyzőkönyvet huszonöt állam írta alá (köztük tíz EU-tagállam).
[119] EJEB kommentár a 12. kiegészítő jegyzőkönyvhöz, 20. pont.
[120] http://europa.eu.int/comm/dg05/fundamri/docs/com016_en.pdf.
[121] Polititians and civil society send out a strong message against all forms of discrimination, http://europa.eu.int/-comm/dg05/fundamri/news/discrimination_en.htm.
[122] http://inet.uni2.dk/-steff/news.htm.
[123] FP dokumentum A5-0050/2000.
[124] Leo Flynn: The Implications of Article 13 EC - after Amsterdam, Will Some Forms of Discrimination be More Equal than Others?, Common Market Law Review, 1999, 1127, 1133.
[125] Tanca: European Citizenship and the Rights of Lesbians and Gay Men, in Waaldijk, Clapham: I. m.
[126] Harrison: I. m., 280.: "Naitivás lenne a melegek ügyének szószólói részéről nem elfogadni, hogy a bíróságra befolyással lesznek a tagállamokban a homoszexuálisokkal szembeni hozzáállások, és a más közösségi intézményekben uralkodó politikai hangulat."
[127] Cass R. Sunstein: Leaving Things Undecided, 109 Harvard Law Review, 1996, 6, 97.
[128] 2000/C 364/01.
[129] 1999. június 3-4, IV. függelék.
[130] Nicholas Bamforth: Sexuality, Morals and Justice. A Theory of Lesbian and Gay Rights, 2000 MLR 1997, 137.
Visszaugrás
