Az ókori Rómában már ismert volt a szerződési szabadság, így a szerződések tartalmát a felek a jogrend általános keretei között akaratuk és legjobb belátásuk szerint alakíthatták.[1] Ez érvényes volt az adásvételre is, amely az egyik leggyakoribb jogügylet volt.[2] Ez a feleknek az adásvétel lényeges alkatrészeiben, azaz az árban és az áruban történő megállapodását jelentette.[3] A vételár a két fél akaratától függött, így lehetett alacsonyabb, vagy akár magasabb is, mint a vétel tárgyának, az árunak az értéke.[4] A vevő és az eladó természetesen saját érdekeit szem előtt tartva alakíthatta és állapíthatta meg a kölcsönösen kialkudott vételárat, ugyanis a felek kölcsönös ügyeskedései a vétel természetes velejárói (Paul. D.19.2.22.3: in emendo et vendendo naturaliter concessum est... invicem se circumscribere). A vételárban való megegyezésnek azonban voltak korlátai is, mivel a tévedés, a kényszer és a megtévesztés mint az ügyleti akarati hibák az adásvételt érvénytelenné tették.[5] Lényeges ténybeli tévedés (error essentialis), valamint az egyik fél akaratát kifogásolható módon érintő, kényszer (vis ac metus) vagy megtévesztés (dolus malus) hiányában létrejövő konszenzus esetében a megállapodás kötelezővé vált, s ebben a tekintetben a római jogfelfogás évszázadokon keresztül változatlan maradt.[6] Az ókori római jog fejlődésének viszonylag késői szakaszában, a Kr. u. III. században jelent csak meg annak a lehetősége, hogy az eladó ingatlan adásvételénél egyoldalúan, a vevő belegyezése nélkül, sőt annak akarata ellenére is a már teljesített szolgáltatások visszaadásával a szerződéstől elálljon, ha az ügyleti ár a piaci ár felénél is kevesebb volt. Ezt a jogintézményt az antik források alapján laesio ultra dimidiumnak, középkori szóhasználattal laesio enormisnak nevezzük.
A szolgáltatás és az ellenszolgáltatás aránytalanságának kérdésével a III. századtól császári konstitúciók egész sora kezdett el foglalkozni, de az adásvétel felbontása laesióra hivatkozva ekkor még nem volt lehetséges. Ha az eladó kevesebbet kapott egy földingatlanért, mint amit egy későbbi eladásnál remélhetett, az ügylet érvényes maradt.[7]
Az adásvétel felbontásának lehetőségét a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás aránytalanságára hivatkozva Diocletianus és Maximianus két rescriptumában találjuk meg, amelyeknek kiadása között nyolc év telt el. A korábbi, a Kr. u. 285-ben kiadott rendelet a laesio enormis gondolatának első megjelenése.[8]
C. 4. 44. 2 (Impp. Diocletianus et Maximianus AA. Aurelio Lupo):
Rem maioris pretii si tu vel pater tuus minoris pretii distraxit, humanum est, ut vel pretium tu restituente emptoribus fundum venditum recipias auctoritate intercedente iudicis, vel, si emptor elegerit,quod deest iusto pretio recipies, minus autem pretium esse videtur, si nec dimidia pars veri pretii soluta sit.
"Ha te vagy apád nagyobb értékű dolgot kisebb árért adtatok el, az emberiesség kérdése az, hogy te a bírói tekintély közreműködésével az ár visszaadása mellett az eladott telket visszakapd, vagy ha a vevő azt választaná, kapd meg azt, ami az igazságos árhoz hiányzik. A vételár kisebbnek tekintendő, ha a valóságos árnak a felét sem fizette meg a vevő. "
Így Diocletianus Aurelius Lupushoz címzett rescriptuma szerint, ha egy ingatlan eladásakor a felek által kikötött vételár nem éri el a piacon reálisnak tekinthető ár (verum rei pretium) felét sem, az eladó perelhet arra, hogy a vevő a kifizetett vételár visszaszolgáltatása mellett adja vissza az eladott dolgot, vagy választása szerint (facultas alternativa) egészítse ki a vételárat a piaci árra. A fenti intézmény a laesio ultra dimidium, vagy a középkori kommentátorok elnevezésével a laesio enormis.[9] A rescriptum az eladónak az eladáskori szorult helyzetét veszi figyelembe. Ezzel szemben a dologért az ár kétszeresét fizető vevő nem hivatkozhat laesio enormisra. Tévedés, csalás lehetséges az eladó és a vevő részéről is. Ha a rendelkezés - egyenlő helyzetet teremtve - a vevőt is védeni kívánta volna a dolgot kétszeres értékért eladóval szemben, a vevő is kérhette volna a szerződés felbontását. Azonban Diocletianus csak a sérelmet szenvedett eladó számára nyújt védelmet, valószínűleg abból a gyakorlati meggondolásból, hogy szorult anyagi helyzet - az, hogy valaki időben hozzájusson a megfelelő pénzösszeghez, amire szüksége van - késztethet eladásra, azonban előnytelen vételre nem. Szorult helyzetben ingatlant szokás eladni, így ingókról (főleg a feketepiacon uzsoraáron értékesített élelmiszerekről lehetne szó) a jusztiniánuszi forrásokban sincs szó.[10] Ugyanígy rendelkezik egy nyolc évvel későbbi Diocletianustól származó rescriptum is.
C. 4. 44. 8 (Idem AA. et CC. Aureliae Eudiae):
Si voluntate tua fundum tuum filius tuus vendidedit. Dolus ex calliditate atque insidiis emptoris argui debet vel metus mortis vel cruciatus corporis imminens delegi, ne habeatur rata venditio. Hoc enim solum, quod paulo
- 116/117 -
minori pretio fundum venumdatum significas, ad rescindendam emptionem invalidum est. Quod videlicet si contractus emptionis atque venditionis cigitasses substantiam et quod emptor viliori comprandi, venditor cariori distrahendi votum gerentes ad hunc contractum accedant vixque post multas contentiones, paulatimvenditore de eo quod petierat detrahente, emptore autem huic quod obtulerat addente,ad certum consentiant pretium, profecto perspiceres neque bonam fidem, quae emptionis atque venditionis conventionem tuetur, pati neque ullam rationem concedere rescindi propter hoc consensu finitum contractum vel statim vel post pretii quantitatis displationem: nisi minus dimidia iusti pretii, quod fuerat tempore venditionis, datum est, electione iam emptori praestita servanda.
"Ha fiad akaratodból eladta a telkedet, a rosszhiszemű eljárás kimutatható a vevő ravaszságából és fondorlatából, vagy halálfélelem és fenyegető kínzás esetén derülhet ki, hogy ne legyen érvényes az eladás. Az egyedül ugyanis, hogy a telket kissé alacsony áron eladottnak jelented ki a telket, az adásvétel felbontásához nem elég. Ugyanis, hogyha belegondolsz az adásvételi szerződés lényegébe, és abba, hogy a vevő az alacsonyabb(áron való) megvásárlást, az eladó pedig a magasabb eladást kívánva jut el ehhez a szerződéshez, nagy nehezen, sok vita után, lassanként, miközben az eladó abból, amit kért, enged, a vevő pedig ahhoz, amit ajánlott, hozzátesz, megegyeznek a megfelelő árban, igazán tisztán láthatod, hogy sem a jóhiszem, amely az adásvételi szerződést őrzi sem valami ok adása nem engedi, hogy emiatt a megegyezéssel záruló szerződést felbontsuk nyomban vagy az ár mennyiségéről való vitatkozás után: kivéve ha kevesebb lenne (a vételár) mint az igazságos ár fele a dolog eladásának időpontjában, és kevesebbet is fizettek érte, a választás lehetősége a vevőt illeti meg. "
Az Aurelia Euodiához szóló leirat szerint Aurelia fia szülői jóváhagyással eladta annak birtokát. A rescriptumban kifejtett császári vélemény alapján az adásvétel érvénytelenítésére csak komoly okból kerülhet sor: a vevőnek csalárdságból vagy ravaszkodásból származó rosszhiszemű eljárást kell bizonyítania vagy más közvetlen halálfélelmet, esetleg fenyegető kínzást kell nyilvánvalóvá tennie. Ezek hiányában az a tény, hogy az ügyleti ár kissé alacsonyabb, önmagában nem ad elég alapot az adásvétel felbontásához (ad rescindendam emptionem). Ezt követően a vevő és az eladó közti alkufolyamatot érzékelteti, amely a szerződés megkötésével zárul. A szöveg végén kissé meglepő módon azt találjuk, hogy az eladó elállhat az adásvételtől, amennyiben a szerződéskötés időpontjában a kialkudott vételár "igazságos ár" felét sem éri el.[11]
A szövegek hitelességének kérdése már régóta foglalkoztatja a romanistákat. Gradenwitz[12] szerint mindkét konstitúció interpolált, ugyanis Justinianus kodifikátorai ily módon kívánták bevezetni a laesio enormis intézményét. A kérdés azóta is megosztja a szerzőket: az első csoportba sorolhatók azok, akik szerint Diocletianustól származik a laesio enormis alapgondolata;[13] a romanisták másik tábora szerint a konstitúciók szövegét Justinianus komplátorai változtatták meg, méghozzá úgy, hogy a szövegekhez hozzátoldották az utolsó mondatot, és végrehajtották az ehhez szükséges szövegmódosításokat is.[14] A szerzők egy harmadik tábora a szövegeket ugyan interpoláltnak tartja, de elismeri a rescriptumok Diocletianustól származását.[15] Magam részéről az egyes szerzők ellentétes nézeteinek részletes bemutatása nélkül foglalok állást a rescriptumok Diocletianustól való származása és hitelessége mellett.[16]
A források eredetének vizsgálata mellett a feléntúli sérelem jogintézményének dogmatikai konstrukciója kapcsán is jelentős viták bontakoztak ki a szakirodalomban. A viták kereszttüzében az a kérdés áll, hogy a piaci ár felét sem elérő ügyleti ár esetében az eladónak az a joga, miszerint a már nyújtott szolgáltatások visszaadása mellett az eredeti állapot visszaállítását kezdeményezheti, miként minősíthető. Így Hackl[17] és Ziliotto[18] a szerződés megtámadásáról (Anfecchtung), s ennek eredményeképpen az adásvétel érvénytelenségéről (Aufhebung) beszél. Kaser[19] és Schlosser[20] a szerződés megszüntetését, felbontását (auflösen) említi, amelyből az a következtetés vonható le, hogy a szerződés érvényesnek tekinthető. Sirks[21] és Pennitz[22] a két császári rescriptum szövegében szereplő laesio enormist az érvénytelenség körében tárgyalja, s emiatt látnak lehetőséget az in integrum restitutióra. Harke[23] szerint az eladói érdek védelme miatt rendelte el a bíró az eredeti állapot helyreállítását. Klami szerint - mivel a vonatkozó szövegek nem tesznek említést in integrum restitútióról - az eladó inkább actio venditit indíthatott, mégpedig azért, mert a vevő nem fizette meg az ügyleti vételárat. Ezt az érvelést Klami arra alapítja, hogy a C. 4, 42, 2-ben található verum pretium nem a piaci vételárat, hanem az ügyleti árat jelöli. Így az alacsonyabb áron való eladás (minoris pretii distraxit) szerinte arra utal, hogy bár az áru átadása megtörtént, a vevő mégsem fizette ki a teljes vételárat (rem maioris pretii). Így a traditio miatti tulajdonátszállás következtében dologi keresettel az eladott telket visszaperelni nem tudja, az actio venditi indítása pedig az azóta bekövetkezett infláció[24] miatti értékvesztés folytán már nem érdeke az eladónak, ezért Klami a szerződéstől való elállás lehetőségének megadását tartja természetesnek, hacsak a vevő a teljes vételárat meg nem fizeti.[25] Klamihoz hasonlóan Sciuto is elvetette az in integrum restitutio alkalmazásának lehetőségét, mivel álláspontja szerint a feléntúli sérelem ténye a bona fidest oly mértékben sérti, hogy az adásvételi szerződés keresetének, az actio venditinek a megindítása előtt semmilyen akadály nincs.[26] Siklósi a C. 4, 44, 8 szövegének szóhasználatát a "rescindere" kifejezést tartja döntőnek, ezért a laesio enormist érvénytelenségi oknak, az
- 117/118 -
eladónak a bírósághoz intézett, az eredeti állapot helyreállítására irányuló nyilatkozatát pedig a szerződés megtámadásának minősíti. Ehhez kapcsolódóan a vevőt megillető, a vételár piaci árra történő kiegészítését magába foglaló facultas alternatívát az érvénytelenség orvoslásának, convalescentíának tekinti.[27] Jusztinger jó érzékkel állapítja meg, hogy bár a római jogban a juristák gyakorlati igényű szemlélete miatt a laesío enormís dogmatikai konstrukciója és annak jogkövetkezményei, azaz az érvénytelenség és hatálytalanság, a semmisség és megtámadhatóság, illetve az elállás és felbontás kategóriapárok megkülönböztetése nem merült fel, mégis szükségesnek tűnik a probléma mai jogdogmatikai kategóriákkal való megválaszolása. Ennek alapján Jusztinger úgy véli, hogy a feléntúli sérelem ellenére érvényes és hatályos adásvételi szerződés jött létre a felek között. Ezt azonban az eladónak a bíróhoz intézett, a vételár egyidejű visszaszolgáltatása mellett az eladott dolog követelésére irányuló kérelme a vevő beleegyezése hiányában is az adásvételi szerződés ex tunc hatályú megszüntetését célozza. Éppen ennek elkerülése érdekében a vevő választhatja a vételár kiegészítésének lehetőségét is, mellyel továbbra is hatályban tarthatja a szerződést. Így szerinte a laesío enormís intézményében az eladót megillető elállási jogról beszélhetünk.[28]
A fenti álláspontok bemutatása után egyértelműen megállapítható, hogy a szövegek nem adnak világos iránymutatást a dogmatikai konstrukciót illetően. Ez egyébként a római jogtudósok kazuisztikus, gyakorlatorientált és keresetjogias szemléletmódjával teljes összhangban állt. Ennek ellenére úgy vélem, hogy az a nézet, mely szerint a szerződés érvénytelen, nem állja meg a helyét, mivel a két forrás közül a C. 4, 44, 2 nem is említ ilyet, másrészről a rescindere kifejezés sem utal mindig a civiljogi megtámadhatóságra.[29] A C. 4,4, 8 egyértelműen leszögezi, hogy az alkufolyamat befejeződött, a felek megállapodtak az eladni kívánt ingatlan vételárában, tehát a szerződés érvényesen létrejött. A kérdés abban áll tehát, hogy az érvényesen létrejött szerződéssel mi történik az eladót ért sérelem esetén? Szóba jöhet a szerződés felbontása, megtámadása, illetve az elállás lehetősége is. A szakirodalomban Schlosser,[30] a tankönyvirodalomban Kaser-Knütel,[31] Földi-Hamza,[32] Benedek-Pókecz Kovács,[33] Molnár-Jakab[34] is a szerződés felbontásáról beszélnek. Egyetértek Jusztingerrel abban, hogy a modern jogdogmatika a felbontást a szerződés kétoldalú, tehát a vevő beleegyezésével történő ex tunc hatályú megszüntetésére használja.[35] Ezért álláspontom szerint a felbontásról csak akkor beszélhetünk, ha a felek - miután a vevő tisztában van vele, hogy a feléntúli sérelem miatt az eladó mindenképpen perelni fogja, s a piaci vételárra való kiegészítéshez megfelelő anyagi forrásokkal nem rendelkezik - egy esetleges per végkimenetelét előre látva, egymással egyetértésben, kölcsönösen visszaszolgáltatják egymásnak a már teljesített szolgáltatásaikat. Így a vevő elkerülheti a perbeli marasztalás hátrányos jogkövetkezményeit. Ilyenkor azt mondhatjuk, hogy az eladó és a vevő a szerződést laesío enormís miatt felbontotta.
Nehezebb állást foglalni a megtámadhatóság és az elállás kérdéskörében. Mindkettő a szerződés ex tunc hatályú megszüntetését jelenti. A megtámadásra akkor kerülhet sor, ha valamely érvénytelenségi ok már a szerződéskötés időpontjában fennállt, amely meghatározott személy keresete alapján bírósági döntés eredményeképp teszi érvénytelenné a jogügyletet. Ezek a feltételek az ókori forrásokban előforduló feléntúli sérelemnél fennállnak. Az adásvételi szerződés megtámadásáról értekezik a tárgykörben megjelent szakcikkében többek között Solazzi, Hackl, Pennitz, Sirks, Ziliotto, Westbrook, Manfredini, Waldstein és Siklósi is.[36] Általános jogelvként már a XIX. századi magánjogban kialakult, hogy a sérelmet szenvedett fél, illetve az, akinek a megtámadáshoz jogi érdeke fűződik, törvényes határidőn belül megtámadhatja a szerződést, amelynek eredményeképpen megkötésének időpontjára visszamenőleg érvénytelennek kell tekinteni.[37] Bár az alacsonyabb vételár miatt az eladót érte a hátrány, mégis előfordulhattak olyan helyzetek, amikor a vevő szeretné a piaci ár felénél is alacsonyabb vételár ellenére meg nem történtté tenni a jogügyletet. Ilyen helyzet lehetett az, amikor a vevő a piacon kedvezőbb adottságú telket talált a már megkötött adásvétel után, vagy a megállapodás után elvesztette fizetőképességét, illetve egyéb más okból már nem állt érdekében a szerződés fenntartása, mégsem "támadhatta" meg a contractust a feléntúli sérelemre hivatkozva. Mégis a római jogi laesío esetében azt mondhatjuk, hogy a megtámadásra jogosult személy csak az eladó lehet, mivel sérelem csak őt érte azzal, hogy a piaci ár felénél kevesebbet fizetett neki a vevő az ingatlanért. A szerződés megtámadása érvénytelenné teszi a szerződést, s amikor a vevő a piaci vételárra történő kiegészítést választja, akkor ismét érvényesnek kell tekintenünk azt. Siklósi ezt az érvénytelenség orvoslásának, convalescentíának minősíti.[38] A római jogban azonban a convalescentía csak kivételes esetekben fordult elő, másrészt a veszélyviselés problémája miatt csak akkor jó megoldás, ha az érvénytelenség megállapítása és a convalescentía időben szorosan követi egymást. Ha ugyanis az érvénytelennek nyilvánítás és a vételár-kiegészítés időben szétválik egymástól, akkor a bíróságon megtámadott szerződést a bíró a megkötés időpontjára visszamenően érvénytelennek nyilvánítja. Amennyiben az ingatlan még az eladónál van, ilyenkor a gyümölcsök tulajdonjogát megszerzi, a bekövetkezett károkat viseli. Majd az érvénytelenség megállapítása után eltelik több-kevesebb idő és a vevő a
- 118/119 -
vételár-kiegészítéssel konvalidálja a szerződést a megkötésére visszamenő hatállyal. Ilyenkor - bár az ingatlan továbbra is az eladónál van - a periculum est emptoris szabálya miatt már a vevőnek kell viselnie a veszélyt. Így az érvénytelenség megállapítása és convalescentia időpontja között keletkezett gyümölcsök és a károk tekintetében bonyolult jogi helyzetek jöhetnek létre. Ezt a problémát egyébként a megtámadás gondolatát átvevő polgári törvénykönyvek részletesen szabályozzák, és a bírói gyakorlat is megoldotta. Amennyiben az eladó a feléntúli sérelem miatt pert indít, s a vevő nem kíván élni a vételár piaci árra történő kiegészítésének lehetőségével, joghatását tekintve véleményem szerint inkább elállásról beszélhetünk, amikor az egyik fél egyoldalú nyilatkozatával a már megkötött szerződést szintén ex tunc hatállyal megszünteti. Ezen túl az adásvétel körében a klasszikus kori források szintén használják a "rescindere" igét az elállás megjelölésére.[39] Az elállás azonban a gyakorlatban azt eredményezi, hogy a szerződéskötést megelőző helyzetet állítják vissza a felek. Így az elállás joghatását tekintve in integrum restituciót is jelent. Ezt az egyoldalú elállási jogot azonban a vevő a vételár kiegészítésének választásával (C.4.44.2: ... si emptor elegerit,....) megszünteti. Az elállási jog és a vevő választásának dogmatikai konstrukciója - meglátásom szerint - jobban megfelel a forrás szóhasználatának, ráadásul így nincs szükség a szerződés érvénytelenné, majd ismételten érvényessé nyilvánítására. Fontosnak tartom azonban hangsúlyozni, hogy a szerződés megtámadása, illetve a convalescentia megvalósulása mellett érvelők jogi álláspontja is elfogadható, s amint azt a későbbiekben látni fogjuk, a modern törvénykönyvek is kivétel nélkül ezt az álláspontot vették át.
Összegezve az eddigieket, egyértelmű, hogy a klasszikus római jog nem ismerte el a szerződések felbontását a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás aránytalansága miatt. Valószínű, hogy csak a római jog késői szakaszában, a posztklasszikus jogtudomány korszakára, a gazdasági nehézségek következményeként jelent meg a középkori jogtudomány által laesio enormisnak nevezett feléntúli sérelem intézménye. Akár Diocletianus, akár Justinianus nevéhez kötjük az újítást (hiszen a fő vita csak ebben a kérdésben van a romanisták között), bizonyos, hogy az adásvételnél csak szűk körben, ott is csupán az ingatlan eladójának volt joga az adásvétel felbontását kérni arra hivatkozva, hogy az ügyleti ár a piaci ár felénél is kevesebb. Amennyiben a vevő nem kívánta az eladóval egyetértésben a szerződés felbontását, ezt követően az eladó perrel érvényesíthette elállási jogát. A vevőnek azonban még ekkor is lehetősége volt arra, hogy felváltó szolgáltatásként a piaci árra egészítse ki az ügyleti árat.[40]
A francia középkori jogban sokáig megmaradt a két rendszer, a szigorúbban értelmezett római jogi laesio enormis felfogás, valamint a Bartolus által megfogalmazott és a kánonjog közvetítésével továbbélő valamennyi szerződésre alkalmazható kiterjesztő nézet közötti bizonytalanság. Míg a XVII. század nagy francia civilistája, Domat (16251696) még a római elveket tartotta mintának, addig a XVIII. században élt Pothier (1699-1772) már a kánonjogi felfogást követte.[41] Mindazonáltal a XVIII. századi jog is inkább a római jogi felfogásnak kedvezett.[42] A Code civil előkészítő munkálatai során számos nézet napvilágot látott a feléntúli sérelem bevezetésének indokaként, melyeket főként Portalis és Tronchet támogatott. Ezek között a gyengébb fél védelmének, illetve az eladó szorult helyzetéből fakadó kényszer szülte eladások megtámadhatóságának gondolata, az igazságosság és az erkölcs kategóriái is megjelentek. A laesio enormis bevezetésének ellenzői a felek szerződésben megnyilvánuló szabad akaratnyilatkozata mellett, a megkötött szerződés stabilitásához fűződő közérdeket, illetve az adott szó szentségét emelték ki. Végül Napóleon támogatásának köszönhetően bekerült a törvénykönyvbe, mégpedig azzal a kitétellel, hogy a felek a szerződés megkötésétől számított két éven belül támadhatják meg az adásvételi szerződést.[43] Így a Code civil alkotói a korábbi korszakok bizonytalanságai után a római jogi megoldásokhoz tértek vissza.[44] A laesio enormist szabályozó rész "Az adásvétel semmissége és az elállás az adásvételtől" címszó (De la nullité et la résolution de la vente) alatt került szabályozásra. Ennek megfelelően a francia törvénykönyv 1658. cikkelye kimondja, hogy az adásvételtől el lehet állni (le contrat de vente peut être résolu), a visszavásárlási jog lehetőségének gyakorlása (l'exercice de la faculté de rachat) és az alacsony ár miatt (la vileté du prix). Az 1804-ben kodifikált francia Code civil a 1674-1685. cikkelyeiben szabályozza az adásvétel laesio enormis miatti megtámadását (De la rescision de la vente pour cause de lésion).[45] A Code civil szerint: "Ha az eladót az ingatlan vételárának 7/12 részénél nagyobb laesio ért, jogában áll az adásvétel felbontását kérni, még akkor is, ha erről a felbontási lehetőségről kifejezetten le is mondana a szerződésben, és a többletérték adásáról egyeztek volna is meg."
A francia laesio nem csak gondolatában, hanem formailag is utalni kívánt a római jogra, hiszen a római pénzegység, az as unciákra való felosztásában alkalmazta az 1/12-ekre való tagolást. Így Napóleon kodifikátorai még a rómaiaknál is római-abbnak kívántak látszani, amikor a feléntúli sérelmet az 5/12-nél kevesebbet kapó eladóra korlátoz-
- 119/120 -
ták.[46] Az ingatlan eladáskori értékét kell figyelembe venni. Ebből következik, hogy a szerződés megkötését követően létrejövő magasabb piaci ár nem lehet hivatkozási alap az érdeksérelem miatti szerződéstől való elállásra. Ezt az elvet törte át a bírói gyakorlat nyomására egy 1947. évi módosítás, aminek következtében egyoldalú adásvétel ígérete (opció) esetén az értékkülönbség a végrehajtás napján értékelendő, vagyis az opció gyakorlásának pillanatától.[47] Természetesen ezt a felfüggesztő feltétellel kötött adásvétel esetén nem lehetett alkalmazni, mivel itt a laesio nem a feltétel bekövetkeztének pillanatában értékelendő, hanem a szerződés megkötésének pillanatában. Ennek jogtechnikai magyarázata abban keresendő, hogy a szerződés a feltétel bekövetkeztekor a megkötés időpontjára visszaható hatállyal válik érvényessé.[48]
Az ingatlanvételre, mint a laesio feltételére vonatkozó főbb elveket szintén a bírói gyakorlat (jurisprudence) fektette le.[49] Az ingatlan adásvételét csak szorosan lehet értelmezni, tehát a szerződés (természetesen laesio miatti) felbontásáról társaságba bevitt apport esetében nem lehet szó, még ingatlanapport esetén sem.[50] Ugyanígy ítéli meg a francia gyakorlat az ingatlan-leasing ügyletet, amelynek jogosultja a vételi opcióval élve tulajdonossá válik, mivel a leasing és a vételi jog "lehívása" nem választhatóak el egymástól.[51] Az aleatórius vétel esetében szintén nincs lehetőség laesio miatti szerződésbontásra, mivel a szerencseelem magában hordozza a veszteség lehetőségét.[52] Egyrészt: aki játszik és kockáztat, később nem hivatkozhat a veszteségre (pszichológiai elem), másrészt: a kockázati tényezőt tartalmazó szolgáltatást nem lehet pontos értéken mérni (matematikai elem). Ezt az "aléa chasse la lésion",[53] vagyis "az aleatórius elem kizárja a laesiót" jogi regula fejezi ki. Szintén a gyakorlat dolgozta ki a hatósági (bírósági) kényszereladásokra alkalmazandó szabályokat. Mivel a bíróság által foganatosított adásvétel szabályszerű lebonyolításának formája az árverés útján való értékesítés, gyakorlatilag kizárható a laesióra való hivatkozás, hiszen így mindig a reális áron kel el az árverés tárgya. Ellenben a bírói gyakorlat megengedi az aukciós vétel értékaránytalanság miatti felbontását, ha a tulajdonos nem kényszerből, hanem saját jószántából értékesíti dolgát.[54]
Az adásvétel felbontására irányuló kereset elfogadásához két feltétel fennállta szükséges. Egyrészt a törvény által előírt határidőn (az adásvétel megkötésétől számított két éven) belül kell megindítani, másrészt csak akkor van rá lehetőség, ha az eladó nem mondott le a laesio miatti adásvétel-felbontás lehetőségéről. A francia Code civil 1674. cikkelyének utolsó fordulata szerint (...még ha erről kifejezetten le is mondana a szerződésben, és többletérték adásáról egyeztek volna meg...") ugyan a laesióról való lemondás főszabályként kizárt, de csak abból a megfontolásból, hogy a közjegyzők, illetve ügyvédek által szerkesztett ingatlanra vonatkozó adásvételi okiratokban ne válhasson általánosan használt fordulattá, holt betűvé téve a laesio lehetőségére vonatkozó törvényi szabályokat. Természetesen a feléntúli sérelem miatti szerződésfelbontásról való lemondást is elfogadja a bírói gyakorlat, ha ez a szerződés megkötése után, az értékkülönbség ismeretében, illetve a kialkudott vételárnak az eladó részére való kifizetése után történt, vagyis ezt mintegy a laesio meglétét elismerő nyilatkozatként lehet értelmezni.
A feléntúli sérelem miatti eljárásra csak kellően megalapozott tényállás esetén van lehetőség, amikor az eladó által előadott tények eléggé valószínűek és súlyosak (assez vraisemblables et assez graves), hogy vélelmezni lehessen a fennállását. Ezt követően a bíróság három szakértőt rendel ki, akik közös jegyzőkönyvben szótöbbséggel megállapítják az ingatlan értékét. Ha a szakértők eltérő véleményt adnának, a jegyzőkönyvnek tartalmaznia kell ennek okait, anélkül, hogy kiderüljön, melyik szakértő milyen álláspontot képviselt. A laesio enormis megállapítására csak ítéletben kerülhet sor és csak három szakértőtől beszerzett bizonyíték alapján.[55]
Ha a laesio ténye bizonyítottá vált, az adásvétel megtámadásának jogkövetkezményeként a szerződés semmissé válik, és a szerződéskötést megelőző állapothoz való visszatérés jegyében az ingatlan visszakerül az eladóhoz, a már kifizetett vételár pedig a vevőhöz. A törvény (Code civil 1681. cikkely, 1. bekezdés "Abban az esetben, ha a megtámadásra irányuló kereset elfogadott, a szerző felet megilleti a választás, hogy a dolgot visszaszolgáltassa, így visszakapja a fizetett vételárat, vagy pedig megtartja az ingatlant, kifizetve az igazságos vételárra való kiegészítést, csökkentve a végösszeg tizedével.") választási lehetőséget biztosít a vevőnek, mintegy az eladó által elszenvedett laesio megváltására. Az egy tizeddel való csökkentést a Code civil 1966-69. évi módosítása vezette be.[56] A megoldás mögött egyrészt az a felismerés áll, hogy a szakértői becslés ellenére az érték megállapítása mindig hordoz magában bizonytalansági tényezőket, másrészt, ha az eladó az igazságos vételárat kérte volna, nem biztos, hogy a minél olcsóbb vételre törekvő vevő vele kötött volna szerződést. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a vételárkiegészítésnek csak az ingatlan piaci értékének 90%-ára kell kiterjednie. Fontos gyakorlati kérdésként merül fel az ügyleti és az igazságos ár közötti különbözet kiszámításának a módja. Ennek különböző szakaszai vannak. Először az adásvétel megkötésének pillanatában fennálló különbözet megállapítására kerül sor (a ténylegesen megállapított és a piaci ár különbözetének az egymáshoz való aránya). Ezt követően ebből az arányból azt a különbözetet számítják ki, ami feléntúli sérelem fennállá-
- 120/121 -
sát megállapító bírói határozat napján fennáll az ügyleti ár és a piaci ár között. Ezt követően kerülhet sor a 10%-os csökkentésére, amely tulajdonképpen egy a vevőnek arra tekintettel adott kedvezmény, hogy a szerződés érvényét mégis fenn kívánja tartani. Ez utóbbit pedig a teljes vételárból (prix total) számítják ki, amely az eredetileg az eladónak fizetett vételár és a bírói megállapítás után fizetett vételár-kiegészítés összege. Ezen a tőkeösszegen túl még kamatfizetési kötelezettség is terheli a vevőt, amelynek alapja a vétel napja és a kiegészítő összeg végleges megállapítása közötti különbözet átlaga.[57] A kamatfizetési kötelezettség (mintegy késedelmi kamatként) a vevőt a szerződés megtámadásának napjától terheli.[58] A piaci árra történő kiegészítés jogával a bírói gyakorlat szerint a vevő a laesiót elfogadó határozat végrehajtásáig élhet, illetve ezt követően is, ha nem tudott erről a jogáról. Ugyanakkor a bírónak arra is joga van, hogy a piaci vételárra történő kiegészítést elvesse, ha a felajánlott összeget elégtelennek találja.[59]
Természetesen a vevő dönthet úgy is, hogy nem fizeti meg a piaci árra történő kiegészítést, és inkább visszaszolgáltatja az ingatlant az általa már fizetett vételárért. Ilyenkor szabályozni kellett a keletkező gyümölcsök jogi sorsát. A gyümölcsöket a benyújtott kérelem napjától kezdődően kell a vevőnek visszaszolgáltatnia. Mivel az eredeti állapot helyreállítása a cél, ebben az esetben a vevő pénze az eladónál volt, így az eladónak is kamatot kell fizetnie a vevő részére a feléntúli sérelem megállapítására irányuló kérelem napjától kezdődően, illetve ha a vevő nem szedett be gyümölcsöket, akkor a vételár kifizetésétől kezdődően. A francia felfogásnak a rómaihoz való hűségét bizonyítja a Code civil 1683. cikkelye is, amely kimondja: "Nincs helye az adásvétel laesio miatti felbontásának a vevő érdekében".[60]
A belga polgári törvénykönyvet 1806. szeptember 23-án fogadták el, mely lényegét tekintve a Code civil belga változatának tekinthető, és többszöri módosítással ma is hatályban van.[61] Bár a belga és a francia jogi gondolkodás egymáshoz nagyon közel állnak, a belga bírói gyakorlat (jurisprudence) gyakran a franciáétól eltérő megoldásokat választ. A feléntúli sérelem belga szabályozása teljes mértékben megegyezik a franciáéval.[62]
Az 1811-ben kodifikált osztrák polgári törvénykönyv (ABGB) szintén a római jogi laesio ultra dimidium eszméjét követi, de a francia megoldásnál tágabb értelmezéssel nemcsak az ingatlanok adásvételére, hanem valamennyi szinallagmatikus ügyletre alkalmazhatóvá teszi azt (Verkürzung über die Hälfte). Az Optk. 934.§-a szerint: " Ha kétoldalú ügyleteknél az egyik fél annak, amit a másiknak adott, a közönséges érték szerint még csak a felét sem kapta meg, a törvény a sértett félnek azon jogot adja, hogy, megszüntetést és eredeti állapotba való visszahelyezést követelhessen. A másik félnek hatalmában áll az ügyletet azáltal fenntartani, hogy kész a hiányt a közönséges értékig kipótolni. Az érték aránytalanságának időpontját az ügyletkötés ideje határozza meg."
Az osztrák joggyakorlat e szakasz alkalmazását szinte valamennyi ténylegesen megkötött jogügyletre, így az előszerződésekre is lehetővé teszi.[63] Kivételt képeznek a kereskedők, mivel a laesio alkalmazását a kereskedelmi törvénykönyv kizárja. Szerencse jellegű szerződésekre szintén nem lehet alkalmazni, vagyis nem támadható meg az ügylet amiatt, hogy a befektetés és a nyereség között jelentős a különbség. Alkalmazható ellenben azoknál a szerződéseknél, ahol a befektetés és a nyerési esély között áll fenn a feléntúli sérelem. A törvény szövege adásvétel esetében mind az eladót, mind a vevőt ért sérelem bekövetkeztekor jogérvényesítés alapjául szolgálhat. A dolog közönséges értékének az eladáskori piaci értéket kell tekinteni. Műkincsek értékét is meg lehet határozni, ami régebbi alkotók esetében magasabb árat eredményez, míg élő alkotóknál főleg az előszereteti érték adja az ár alapját. Piaci ár nélküli teljesítéseknél (például speciális gépek eladásakor) az osztrák polgári törvénykönyv feléntúli sérelemre vonatkozó szabályait csak akkor lehet alkalmazni, ha méltányos árhoz lehet viszonyítani az ügyleti árat. Az értékaránytalanságnak itt is a szerződés megkötésekor kell fennállnia. Ha a szerződés előszerződés következtében jön létre, akkor már az előszerződés megkötésekor léteznie kell a feléntúli sérelemnek. A feléntúli sérelemből fakadó igény érvényesítésével nem kell megvárni a szolgáltatások teljesítését, hanem keresettel rögtön, az ellenszolgáltatás követelésekor pedig kifogással is érvényesíthető. Ha az eredeti állapot helyreállítását eredményezi, a már szolgáltatott dolog visszaadásának a helyét a károsult lakóhelye határozza meg, hogy további kockázatot ne kelljen vállalnia. A kereset a szerződéskötéstől számított három éven belül évül el.[64] Így megállapítható, hogy a francia joghoz képest az osztrák jog a feléntúli sérelmet nemcsak ingatlanoknál, hanem valamennyi visszterhes szerződésnél is elfogadja. Bár az ABGB a szerződés megszüntetése (Aufhebung) kifejezést használja, a HGB már a megtámadni (anfechten) igét. Így a jogintézmény dogmatikai konstrukcióját tekintve az osztrák jogban szerződés megtámadásáról (Anfechtung), és nem a megszüntetéséről van szó.
Az osztrák és a francia törvénykönyvek után a francia Code civil által inspirált 1855-ös chilei Código civilt[65] kell említeni, amely mind a mai napig ismeri a feléntúli sérelem intézményét (lesión enorme). A chilei Ptk. 1888. cikke is csak az adásvételi szerződésre korlátozza a feléntúli sérelem alkalmazhatóságát és megállapítja, hogy ilyenkor a szerződés megtámadható.[66] A francia joghoz képest
- 121/122 -
annyiban tér el a chilei jog, hogy nemcsak az eladót, hanem a vevőt ért feléntúli sérelmet is szankcionálja. A vevőt akkor éri feléntúli sérelem, amikor a megvásárolt dolog vételára nem éri el az igazságos ár felét sem. Ezzel a megoldással a chilei jog szakít a posztklasszikus és jusztiniánuszi jog gyakorlatával. A chilei jog is a megtámadhatóság körében orvosolja a feléntúli sérelmet. Erről egyrészt a jogszabály szövegében előforduló "rescisión" (pl. az 1890., illetve 1893. cikkek), azaz a "megtámadás", illetve a megtámadási kereset (acción rescisoria) terminusok használata tanúskodik.[67]
A francia, a belga, az osztrák és a chilei törvénykönyveken túl a laesio enormis intézményét az újabb kodifikációk során már többé nem alkalmazták.[68] Németországban a laesio enormis jogintézménye elsősorban a "gemeines Recht" rendszerében élt tovább,[69] majd a recepció révén a német pandektajogba is bekerült, ahol használata az adásvételre és valamennyi szinallagmatikus szerződésre is kiterjedt. A 19. századi német bírói gyakorlat széles körben elismerte a laesio enormisra történő hivatkozás lehetőségét, mégsem került kodifikálásra a BGB-ben.[70] A szerződési szabadságot korlátozó jellege miatt a laesio enormist ugyan nem vette fel rendelkezései közé a német polgári törvénykönyv (BGB), de az alábbi általánosított formában annak szelleme mégis átkerült, mégpedig úgy, hogy az uzsorás jogügylet esetében (Wucher) a jó erkölcsbe ütköző ügylet különleges eseteként (sittenwidriges Geschäft) a feltűnő értékkülönbségre tekintettel a jogügylet megtámadható.[71] BGB 138 § (2): "Semmis különösen az a szerződés, amely által valaki kényszerhelyzetének kihasználása, tapasztalatlansága, ítélőképességének hiánya, vagy jelentős akaratgyengesége miatt másnak vagy harmadik személynek egy szolgáltatásért olyan vagyoni előnyt ígér vagy teljesít, amely a szolgáltatással feltűnő értékaránytalanságban áll."
A fenti uzsorásszerződésekre vonatkozó törvényi rendelkezés alkalmazásának objektív és szubjektív elemei egyaránt vannak. Az objektív elem a feltűnő értékaránytalanság (ein auffälliges Mißverhältnis von Leistung und Gegenleistung), vagyis az egyoldalú vagyoni előny (Vermögensvorteile). A diszjunktív módon fennforgó szubjektív tényállási elemek: a szükséghelyzet (Zwangslage), a tapasztalatlanság (Unerfahrenheit), hiányos ítélőképesség (Mangel an Urteilsvermögen), vagy jelentős akaratgyengeség (erhebliche Willensschwäche). A törvényi tényállás megvalósulásához a fenti szubjektív elemek egyikét kell kihasználnia a sérelmet okozó félnek. A feltűnő értékaránytalanság megvalósulhat túlzott kamat vagy vételár, zálogjog vagy visszavásárlási jog, illetve más jogok kikötésének a formájában. Az, hogy a szolgáltatás-ellenszolgáltatás aránytalansága feltűnő-e, csak az eset összes körülményeinek figyelembe vételével állapítható meg.
A megígért vagy teljesített nagyobb vagyoni előny önmagában véve még nem jelent feltűnő értékaránytalanságot, mert ezt a körülményt egy nagyobb kockázati tényező kompenzálhatja. Nem csak a szolgáltatás-ellenszolgáltatás relatív értékét kell figyelembe venni a feltűnő értékaránytalanság megállapításánál, hanem az áron túl az egyéb feltételeket is. A feltűnő értékaránytalanság még nem teszi feltétlenül uzsorássá a szerződést, ehhez a szubjektív elemeknek is társulniuk kell, ugyanis így már a jó erkölcsökbe is ütközik a jogügylet (BGB 138 § /1/ "A jó erkölcsökkel ellentétes jogügylet semmis.")[72].
A német BGB hatását mutatja az 1912-ben kodifikált svájci kötelmi jogi törvény értékaránytalanságra (lésion) vonatkozó szakasza is (OR 21.§). A törvény kimondja: (1) Ha szerződéssel nyilvánvaló aránytalanság jön létre a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás között, és a szerződés megkötéséhez részben a másik fél szükséghelyzetének kihasználása, tapasztalatlansága, vagy a könnyelműsége vezetett, úgy a sértett fél egy éven belül nyilatkozhat, hogy nem tartja fenn a szerződést és a már teljesített szolgáltatást visszaköveteli. (2) Az egyéves határidő a szerződés megkötésével kezdődik."
A svájci kötelmi jogi törvény gyakorlata a törvényi rendelkezéseket a szerződés megkötésekor az összes körülmény figyelembevételével alkalmazza.[73] A szolgáltatások közötti nyilvánvaló értékaránytalanság (offenbares Mißverhältnis) szempontjából, ha valóban fennáll, nemcsak a teljesített, hanem az ígért szolgáltatásokat is figyelembe kell venni. Eme objektív tényállási elem mellett szubjektív tényállási elemeknek diszjunktív jelleggel kell fennforogniuk, melyek közé a másik fél szorult helyzetének (Notlage/l'exploitation de la gêne), tapasztalatlanságának (Unerfahrenheit/inexpérience) vagy könnyelműségének (Leichtsinn/légèreté) a kihasználása (Ausbeutung/ l'exploitation) tartozik. Szükséghelyzetet elsősorban anyagi körülmények hoznak létre, de eredményezhetik sürgős személyi indokok is. A joggyakorlat szerint a tapasztalatlanság okául nem csak a fiatalkor szolgálhat, hanem az adott helyzet helyes megítéléséhez szükséges szaktudás hiánya is. Nem kell feltétlenül teljesen járatlannak lenni az adott kérdésben, hanem egy oly részismeret hiánya is, mely az egész ügy átláthatóságát akadályozza, eredményezheti a tapasztalatlanságnak minősítést. Kihasználáson a másik fél gyengeségéből való előnyszerzést kell értenünk. Míg a svájci szabályozás német szövege a "nem tartja fenn a szerződést" (er den Vertrag nicht halte), a francia nyelvű a "szerződés felmondása" (résiliation du contrat) fordulatot használja, a rendelkezést a szerződés megtámadásaként kell értelmezni, amelynek idejét a szerződés megkötésétől számított egy évben korlátozta a helvét jogalkotás. Bár a szakirodalom általában nem utal rá, a svájci magánjogász,
- 122/123 -
Pichonnaz joggal állapítja meg, hogy a svájci és a német jog a laesio enormis szabályát kissé módosult formában, de átvette. Ezen túl a svájci Szövetségi Bíróság 1997. június 26-án hozott ítéletével visszavezette a laesio enormis régi intézményét a svájci jogba, amelynek a történelem során kialakult túlkapásait a svájci kötelmi jogi törvény 21. cikkelye méltán kötötte szubjektív feltételekhez.[74]
Az 1946. évi olasz Codice civile szintén a római jogi feléntúli sérelem gondolatát fogalmazza meg. A szerződések felbontását szabályozó 1448. cikk (Azione generale di rescissione per lesione) a következőképpen rendelkezik: "Ha aránytalanság van az egyik és a másik fél szolgáltatása között, és az aránytalanság az egyik fél szükséghelyzetétől függött, amelyből a másik fél előnyt szerzett, a károsult fél kérheti a szerződés felbontását. Nincs helye a keresetnek, ha a sérelem nem haladja meg a felét annak az értéknek, mellyel a károsult fél által véghezvitt vagy az ígért szolgáltatás a szerződéskötés idejében bírt. A sérelemnek tartania kell egészen addig az ideig, amíg a keresetet előterjesztették. Nem lehetséges a szerződés laesio miatti felbontása aleatórikus szerződésekben. Kivételesek a visszalépés szabályai megosztás esetén."
Az olasz polgári jogban a laesio ultra dimidiumra szintén valamennyi szerződés esetében lehetőség van három feltétel együttes fennforgása esetén.[75] Az első feltétel a laesio objektív megléte, mely ötven százalékon túli sérelmet feltételez; második az egyik fél részéről megnyilvánuló visszaélés, a harmadik a másik fél kényszerhelyzete. A laesio miatti szerződésbontást a Codice civile általános keresettel teszi lehetővé, mivel a másik fél szükséghelyzetét indokolatlan előnyök szerzésére nem lehet kihasználni. Az elszenvedett sérelmet a francia és osztrák joghoz hasonlóan aleatórikus szerződéseknél az olasz jogban sem lehet a laesio enormis intézményének keretén belül érvényesíteni. Emellett az 1970. cikk a felek közötti kölcsönös engedményt magában foglaló egyezség (transazione) vonatkozásában is kizárja a laesio címén történő szerződés megtámadásának (rescissione) lehetőségét. Az 1448. cikken alapuló szerződésfelbontás elkerülésére az olasz polgári törvénykönyv 1450. cikke is megengedi egy későbbi szolgáltatás felajánlását (vagy ha a sérelem a túlzott szolgáltatás miatt állna elő, a kötelezettség csökkentését), ami a szolgáltatások arányának értékbeli egyensúlyát eredményezi. A felbontásra irányuló kereset egy év alatt elévül, érvényesítése pedig az ügylet semmisségét vonja maga után, vagyis felszabadít a még nem teljesített szolgáltatások alól, a már teljesítettek esetén pedig restitúciónak van helye.[76]
Bár a magyar jog évszázadokon keresztül mentes maradt a római jog közvetlen recepciójától, mégis az 1959. évi IV. tv. (201. § (2) bekezdés) és a hatályos Ptk., a 2013. évi V. tv. (6:98. §) is megjeleníti a továbbélő antik laesio enormis lenyomatát. Az intézmény a német és a svájci megoldáshoz hasonlóan a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás feltűnően nagy értékkülönbsége miatt lehetővé teszi a szerződés megtámadását a sérelmet szenvedő fél számára. A hatályos magyar szabályozás 6:98. §-a szerint a feltűnő értékaránytalanságnak a szerződés megkötésekor kell fennállnia és a megtámadás csak akkor lehetséges, ha a sérelmet szenvedett felet nem vezette az ingyenes juttatás szándéka.[77] Az új Ptk. újdonsága egyrészt az, hogy nem támadhatja meg a szerződést az, aki a feltűnő értékaránytalanságot felismerhette, vagy annak kockázatát vállalta, valamint az, hogy a megtámadási jogot - a fogyasztó és a vállalkozó közötti szerződés kivételével - a felek a szerződésben kizárhatják.[78] A sikeres megtámadás esetén a bíróság vagy az eredeti állapotot állítja helyre, vagy lehetősége van arra is, hogy az aránytalan előny kiküszöbölésével megszüntesse az érvénytelenség okát, és a szerződést érvényessé nyilvánítsa.[79] A szerződéses kapcsolatokba történő bírói beavatkozás alapja nem a csereegyenlőség megbomlása, hanem a méltányosság, amelynek jogpolitikai célja a szerződő felek védelme.[80]
Tanulmányomban az ókori Rómától a mai magánjogi jogrendszerekig gyakran felvetődő, fontos jogi problémára, a szolgáltatás-ellenszolgáltatás miatti szerződési semmisség vagy szerződésmódosítás kérdéseire igyekeztünk választ találni. A felek magánautonómiájába, a szerződési szabadságba való ilyen súlyos beavatkozásnak, mint láttuk, az erkölcsi argumentumok, valamint az ezzel ellentétes társadalmi okok közti ellentmondás figyelembevételével kell a kereteit meghatározni. Az erkölcsi rend követelménye megkívánja, hogy a szolgáltatások egyenlőtlensége miatt az igazságtalanul előnyhöz jutó féllel szemben, a gyengesége vagy tapasztalatlansága miatt kihasznált másik felet a jogrend védelemben részesítse. Másrészt nem hagyható figyelmen kívül az a követelmény sem, hogy a jogügyletek biztonsága, mint alapvető társadalmi érdek szintén sértetlen maradjon, még azon az áron is, hogy nyilvánvalóan értékaránytalan ügyleteket is hatályban tartunk. A jogi szabályozás az ókori Rómában Diocletianus által szigorúan körülhatárolt egyedi esetre vonatkozóan igyekezett e kettős követelménynek megfelelni. A modern jogrendszerek közül a francia vette át leginkább ezt a megoldást, vagyis csak az ingatlanok adásvétele esetén, és csak az eladónak a feléntúli sérelme miatti szerződésbontást lehetővé téve. Ezt a szabályt tágította középkori kommentátorok hatására az osztrák és az olasz törvénykönyv, megtartva ugyan a feléntúli sérelem szabályát, alkalmazhatóvá tette minden kétoldalú szerződésre, akármelyik fél (tehát nem
- 123/124 -
csak az eladó) sérelme esetére is. Az absztrakció következő fokát a német és svájci megoldás jelenti, ahol a törvényi megszorítások nélküli bármekkora (tehát a laesio enormis mértékét el nem érő) értékaránytalanság létrejöttekor is lehetővé válik a szerződésekbe való beavatkozás a bíró számára. ■
JEGYZETEK
[1] Dömötör László: Észrevételek a laesio enormis és továbbélése kérdéséhez, AUB 35 (1995/96), pp. 45-65; Hamza Gábor: Gazdaság és jog kapcsolata a császárkori római birodalomban, Jogtudományi Közlöny 1995/9, pp. 412-413; Sirks, A.J. Boudewijn: Laesio enormis und die Auflösung fiskalischer Verkäufe, SZ 112 (1995), pp. 411-422 ; Becker, Christoph: Lehre von der laesio enormis in der Sicht der heutigen Wucherproblematik, Köln 1995, p. 1-290 ; Sirks, A.J. Boudewijn: Diocletian's Option for the Buyer in Case of rescission of a Sale, a Reply to Klami, TR 60 (1992), pp. 1-9; Mayer-Maly, Theo: Pactum, Tausch und laesio enormis in den sog. leges Barbarorum, SZ 108, 1991, p. 213-233; Klami, Hannu Tapani: Laesio enormis' in the Roman Law?, Labeo 33, (1987), pp. 46-63; Stanojevic, Obrad:"Laesio enormis' e contadini tardoromani, Atti dell' Accademia Romanistica Constantiana 7 (1987[1990] pp. 217-226; Sirks, A.J. Boudewijn: La ,laesio enormis' en droit romain et byzantin, TR 53 (1985) p. 46-63; Sirks, A.J. Boudewijn: Quelques remarques sur la posssibilité d'une règle Dioclétienne sur la rescission d'une vente á cause de lésion énorme (laesio enormis), Atti dell' Accademia Romanistica Constantiana 5 (1981 [1983]), pp. 39-47 ; Boulvert, Gérard: L'autonomie du droit fiscal: les cas des ventes, ANRW II.14, Berlin-New York 1982, pp. 816-849; Hackl, Karl: Zu den Wurzeln der Anfechtung wegen laesio enormis, SZ 98 (1981), pp. 147-161; Visky, Károly: Spuren der Wirtschaftskrise der Kaiserzeit in den römischen Rechtsquellen, Bonn-Budapest 1983, p. 24-66; Kaser, Max: Das Römische Privatrecht I., München 1971, p. 550, II. p. 283-284; Arangio-Ruiz, Vincenzo: La compravendita in diritto romano, Napoli 1956, pp. 145-148; Bechmann, August: Der Kauf nach gemeinem Recht, Teil 2, Erlangen 1884, pp. 148-153.
[2] Watson, Alan: The Law of Obligations in the Later Roman Republic, Oxford 1965, p. 42; Labruna, Luigi: Plauto, Manlio, Catone: premesse allo studio dell' "emptio" consensuale, Labeo 13 (1967), p. 25.
[3] Jusztinger János: Ármeghatározás a római adásvételnél, PhD Tanulmányok 7 (2008), pp. 135-152; Jusztinger János: Ármeghatározás a római adásvételnél, Debreceni Jogi Műhely 1 (2008), pp. 1-16. Jusztinger János: A vételár a római jogban: "emptionis substantia constitit ex pretio", Jura 1 (2005) pp. 114-129.
[4] Paul. D.19.2.22.3: ...in emendo et vendendo naturaliter concessum est, quod pluris sit, minoris emere, quod minoris sit, pluris vendere, et ita invicem se circumscribere... ."
[5] Jusztinger János: Az árképzés korlátai a római adásvételnél, Publicationes Universitatis Miskolcinensis Sectio Jur. et Pol. Tom. XIII/1.. Miskolc: Miskolci Egyetem, 2005. pp. 49-64.
[6] Ulp. D.4.4.16.4.
[7] CJ.4.44.4 Diocl. et Maxim. : Ad rescindendam venditionem et malae fidei probationem hoc solum non sufficit, quod magno pretio fundum comparatum minoris distractum esse commemoras.; CJ.8.40.18 Phil. et Phil.: Si, ut proponis, fundum ob debitum obligatum non iusto pretio vendidisti, residuam quantitatem, quam ex pretio eiusdem servare potuisses, refundi tibi a fideiussore non iure poscis. [8] Platschek, Johannes: Bemerkung zur Datierung der laesio enormis, SZ 128 (2011), pp. 406-409. [9]Arangio-Ruiz 1956, p. 148.
[10] Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila: Római magánjog, Budapest-Pécs 2013, p. 286.
[11] Jusztinger János: Észrevételek a feléntúli sérelem római jogi forrásaihoz (CJ. 4. 44. 2, CJ. 4. 44. 8.), in: Ádám Antal (szerk.) PhD tanulmányok 9. Pécs, PTE ÁJK Doktori Iskolája, 2010. pp. 343-367.
[12] Gradenwitz, Otto: Interpolazioni e interpretazioni, BIDR 2 (1889), p. 3-15, itt p.14-15.
[13] Monnier, Henry: Études de droit byzantin, IV: La lésion de plus de moitié dans la vente, RHD 24 (1900), pp. 181-185; Peretyerszkij, Ivan - Novickij, Ivan: Római magánjog [Rimszkoe csasztnoe pravo, ford. Benkő Gy.], Budapest, 1951, pp. 295-296.; Mayer-Maly, Theo: Der gerechte Preis, in: Festschrift Heinrich Demelius zum 80. Geburrtstag. Erlebtes Recht in Geschichte und Gegenwart, hg. G. .Frotz -W. Ogris, Wien 1973, p. 146; Mayer-Maly, Theo: Renaissance der laesio enormis?, in: Festschrift Karl Larenz hg. Claus Wilhelm Canaris - Uwe Diederichsen, München 1983, p. 396; Mayer-Maly, Theo: Pactum, Tausch und laesio enormis in den sog. leges Barbarorum, SZ 108 (1991), pp. 226-231.
[14] Brassloff, Stephan: Zur Lehre von der laesio enormis im byzantinischen Recht, Zeitschrift für Vergleichende Rechtwissenschaft 28 (1912), pp. 261-272.; Solazzi, Siro: L'origine storica delle rescissione per laesio enorme, BIDR 31 (1921), pp. 51-87.; Albertario, Emilio: Iustum pretium e iusta aestimatio, BIDR31 (1921), pp. 1-19.; Scheuer, Hans, Die laesio enormis in römischen und in modernen Recht, Zeitschrift für Vergleichende Rechtswissenschaft 47 (1933), pp. 77-177.; Dekkers, René: La lésion énorme, Paris, 1937, p. 25.
[15] Andrich, L.: Sull' origine delle lesio enorme nella compere e vendita, Riv. ital. scien. giur. 1919, pp. 3-36.; Landucci, Lando: La lesione enorme nella compra e vendita, Atti Instituto Venezia 75 (1915-1916), pp. 1189-1255. ; Nicolau, Mathieu: Les origines de la laesio enormis, RHD 15 (1936), pp. 207-208.; Carelli, Edoardo: C.2.36.1 e 3 e l'origine della rescissione per 'laesio enormis', SDHI 3 (1937), pp. 446-450.
[16] L. Pókecz Kovács Attila: A laesio enormis és továbbélése a modern polgári törvénykönyvekben, Jogtudományi Közlöny 5 (2000), pp. 177-185.; Sáry Pál: Pogány birodalomból keresztény birodalom, Budapest 2009, pp. 8-9. ; Jusztinger János: The principle of laesio enormis in sale and purchase contracts in Roman law, in: Balogh Zsolt György (szerk.) Studia Iuridica Auctoritate Universitatis Pécs Publicata: Essays of Faculty of Law University of Pécs Yearbook of 2011. Pécs, 2011. pp. 107-123.; Jusztinger János: A vételár meghatározása és szolgáltatása a konszenzuális adásvétel római jogi forrásaiban, PhD értekezés, Pécs 2012, pp. 148-154. ; Platschek, Johannes: Bemerkung zur Datierung der laesio enormis, SZ 128 (2011), pp. 406-409.
[17] Hackl 1981, p. 147.
[18] Ziliotto, Paola: La misura della sinallagmaticità: buona fede e 'laesio enormis', in: La compravendita e l'interdependenza delle obbligazioni nel diritto romano I. a cura di. L. Garofalo, Milano 2007, p. 599.
[19] Kaser 1971, p. 550.
- 124/125 -
[20] Schlosser, Hans: Grundzüge der Neueren Privatrechtsgeschichte, Heidelberg, 2005, p. 66.
[21] Sirks 2007, p. 461.
[22] Pennitz, Martin: Zur Anfechtung wegen laesio enormis im römischen Recht, in: Iurisprudentia universalis -Festschrift für Theo Mayer-Maly zum 70. Geburtstag, hg. M. J. Schermaier - M. Rainer - L. Winkel, Köln -Weimar -Wien 2002, pp. 587.
[23] Harke, Jan Dirk: Si error aliquis intervenit - Irrtum im klassichen römischen Vertragsrecht, Berlin 2005, pp. 99-101.
[24] Visky, Károly: Die Proportionalität von Wert und Preis in der römischen Rechtsquellen des III. Jahrhunderts, RIDA 10 (1969), pp. 355-388.; Hamza Gábor: Gazdaság és jog kapcsolata a császárkori római birodalomban, JK 9 (1995), pp. 412-417.
[25] Klami 1987, pp. 56-59.
[26] Sciuto, Patrizia: Sulla c.d. rescissione per lesione enorme, Labeo 46 (2000), p. 431.
[27] Siklósi Iván: Az érvénytelenségi ok kiküszöbölésének néhány kérdése a római jogban és annak továbbélése során, AUB 42 (2005), pp. 72-73.
[28] Jusztinger 2010, pp. 343-367.
[29] Siklósi Iván: A jogügyleti érvénytelenség néhány kérdése a római jogban, különös tekintettel a civiljogi és a praetori jogi érvénytelenség distinkciójára, valamint a "megtámadhatóság problémájára, AUB 47 (2010), p. 105. "A feléntúli sérelemmel kötött adásvételi szerződést tehát érvénytelennek tekintjük, a feltűnő értékkülönbséget érvénytelenségi oknak,...".
[30] Schlosser 2005, p. 66.
[31] Kaser, Max - Rolf, Knütel: Römisches Privatrecht, München 2014[20], p. 244.
[32] Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Budapest 2013[18], p. 513.
[33] Benedek - Pókecz Kovács 2013, p. 286.
[34] Molnár Imre - Jakab Éva: Római jog, Szeged 2012[6], p. 303.
[35] Jusztinger 2010, pp. 343-367.
[36] Solazzi 1921, p. 51.; Hackl 1981, pp. 147-161.; Pennitz 2002, pp. 575-591.; Sirks 2007, p. 461.; Ziliotto, Paola: La misura della sinallagmaticità: buona fede e 'laesio enormis', in: La compravendita e l'interdependenza delle obblogazioni nel diritto romano I, a cura di: L. Garofalo, Milano 2007, p. 599.; Westbrook, Raymond: The Origin of Laesio Enormis, RIDA 55 (2008), p. 39.; Manfredini, Arrigo D.: Istituzioni di diritto romano, Torino 2007[3], p .72.; Waldstein, Wolfgang: A szívébe írva, Budapest 2012, p.176.; Siklósi 2010, pp. 104-105.
[37] Új Ptk. 6: 89. § (2).
[38] Siklósi 2010, p. 105.
[39] Wesel, Uwe: Zur dinglichen Wirkung der Rücktrittsvorbehalte des römischen Kaufs, SZ 85 (1968), p. 179.; Pókecz Kovács Attila: A szerződéstől való elállás az adásvétel mellékegyezményeinél a római jogban és továbbélése során, Pécs 2012, p. 13.
[40] Kecskés László - Pókecz Kovács Attila - Rozman András - Szécsényi László: A szolgáltatás és ellenszolgáltatás értékaránytalansági problémái a szerződési jogban I. Magyar Jog 46/2 (1999), pp. 65-74.
[41] Rieg, Alfred: Lésion, in: Encyclopédie Dalloz, Paris 1994, p. 1.
[42] Boulanger, Fangois: Le problème de la lésion dans le droit intermédiaire, in: Études d'histoire économique et sociale du XVIII[e] siècle, Paris 1966, p. 53.
[43] Deroussin, David: Histoire du droit des obligations, Paris 2007, pp. 418-423.; Code civil 1676 cikkely: La demande n'est plus recevable après l'expiration de deux années, à compter du jour de la vente.
[44] Siklósi 2005, pp. 74-75.
[45] Deroussin 2007, pp. 418-425.
[46] Fejér Adorján: Római régiségek, Budapest 1926, p. 199200.
[47] A módosító törvény (1949. nov. 28.) az 1675. cikkely 2. bekezdésében kimondja " En cas de promesse de vente unilatérale, la lésion s'apprécie au jour de la réalisation" vagyis " Egyoldalú eladás ígérete esetén, a laesio a végrehajtás napján értékelendő."
[48] A francia bírói gyakorlatban lásd: Civ., 14 nov. 1949, J.C.P., 50.II. 5255,
[49] Carbonnier, Jean: Droit civil 4. Les obligations, Paris 1993[17], pp. 156-159.
[50] Req. 12 juin 1945, S 1946.1.32. J.C.P. 1946. II. 3203.
[51] Malaurie, Philippe - Aynès, Laurent: Cours de droit civil. Les contrats spéciaux, Paris 1991[5], p. 165.
[52] Klein, Gérard: Aléa et équilibre contractuel dans la formation de la vente d'immeuble en viager, RTDciv 1979, pp. 13-39.
[53] Roland, Henri - Boyer, Laurent: Adages du droit frangais II, Lyon 1986[2], pp. 1103-1104.
[54] Menyhárd Attila: A jóerkölcsbe ütköző szerződések, Budapest 2004, pp. 62-63.
[55] A Code civil 1677-1680. cikkelyei.
[56] Malaurie - Aynès 1991, p. 170.
[57] Huet, Jérôme: Traité de droit civil. Les principaux contrats spéciaux, Paris 2001[2], p. 482.
[58] Code civil 1682. cikkely 1. bekezdés.
[59] Cour de cassation: Civ 3, 15 oct. 1970.; Civ 3, 4 déc. 2002.
[60] Code civil 1683. cikkely: La rescision pour lésion n' a pas lieu en faveur de l' acheteur.
[61] Hamza 2002, pp. 129-130.
[62] Gerkens, Jean-Frangois: Droit privé comparé, Bruxelles 2007, p. 96.
[63] Rummel, Peter: Kommentar zum Allgemeinen Bürgerlichen Gesetzbuch I., Wien 1983, pp. 1133-1138. [64]HGB 351. a. §: Derjenige, für den der Vertrag ein Handelsgeschäft ist, kann ihn nicht nach § 934 ABGB wegen Verkürzung über die Hälfte anfechten.
[65] Hamza Gábor: Az európai magánjog fejlődése. A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján, Budapest 2002, p. 282.
[66] A Chilei Ptk. 1888. cikk: El contrato de compraventa podrá rescindirse por lesión enorme.
[67] Siklósi Iván: A szerződés "érvényessé válásának" problémájához a római jogban és a modern jogokban. (Római jogi és összehasonlító jogi megjegyzések az új Ptk. 6:111. § (1) bekezdésének margójára), JK 4 (2014), p. 206.
[68] Coing, Helmut: Europäisches Privatrecht I, München 1989, p. 447.; Zimmermann, Reinhard: The Law of Obligations. Roman Foundations of the Civilian Tradition, Cape Town 1992, pp. 267-270.
[69] Bechmann 1884, p.149.
[70] Menyhárd 2004, pp. 64-68.
[71] Haferkamp, Hans-Peter: § 138. Sittenwidriges Rechtsgeschäft; Wucher, in: Historisch-kritischer Kommentar zum BGB (Hrs. Schmoeckel, Mathias, -Rückert, Joachim - Zimmermann, Reinhard), Tübingen 2003, pp. 708-752.
- 125/126 -
[72] Brändl, Franz - Coing, Helmut: Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch mit Einführungsgesetz und Nebengesetzes I, Berlin 1957[11], pp. 824-825.
[73] Altherr, Hans - Brem, Ernst - Bühlmann, Hubert: Schweizerisches Obligationenrecht, Bern 1994[2], pp. 21-22.
[74] Pichonnaz, Pascal: Les fondements romains du droit privé, Genéve-Zurich-Bâle 2008, pp. 14-15. " ... la règle de la laesio énormis......cette règle fut partiellement reprise dans les codifications en France, puis sous une forme un peu différente en Suisse et en Allemagne."; Pichonnaz, Pascal: Übervorteilung und geltungserhaltende Reduktion, Entscheidung des schweizerischen Bundesgerichts vom 26. Juni 1997, ZEuP 7 (1999), p. 140.
[75] Trabucchi, Alberto: Istituzioni di diritto civile, Milan, 1994[35], pp. 187-188.
[76] Laporta, Errico - Tamburrino, Giuseppe: Codice civile commentato II, Roma 1967[2], pp. 3396-3406.
[77] Siklósi Iván: A nemlétező, érvénytelen és hatálytalan jogügylet elméleti és dogmatikai kérdései a római jogban és modern jogokban, PhD értekezés, Budapest 2013, pp. 235-238.
[78] Kiss Gábor - Sándor István: A szerződések érvénytelensége, Budapest 2014[2], pp. 158-171.
[79] Jusztinger János - Marko Petrak - Nikol Ziha: A helyi jogok egyetemes alapjai - az "igazságos ár" példája, in: Drinóczi Timea, Novák Barnabás (szerk.) Jog - Régiók - Fejlesztés. Pécs-Eszék, 2013, pp. 253-283.; Marko Petrak - Nikol Riha - Jusztinger János: Universal foundations of local laws - example of 'just price' (iustum pretium), in: Drinóczi T, Rupan M, Mario Vinkovic (szerk.) Law -Regions - Development. Pécs -Osijek 2013, pp. 307-338.; Marko Petrak - Nikol Riha - Jusztinger János: Univerzalni temelji lokalnih prava - primjer "pravedne cijene" (iustum pretium), in: Mirela Rupan, Mario Vinković (szerk.) Pravo - regije - razvoj. Pécs - Osijek 2013, pp. 243-273.
[80] Kecskés László - Pókecz Kovács Attila - Rozman András - Szécsényi László: A szolgáltatás és ellenszolgáltatás értékaránytalansági problémái a szerződési jogban II. Magyar Jog 46/3 (1999), pp. 132-136.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző habilitált egyetemi docens.
Visszaugrás
