Érdekes ellentét mutatkozik aközött, hogy a szélesebb nyilvánosság megítélése szerint a büntetőeljárás sikerének mércéjét elsősorban a bűnösség kimondása vagy az ártatlanul megvádolt emberek felmentése jelenti, ezzel szemben a hatóságok számára egyre inkább előtérbe helyezett szempont, hogy az eljárás a lehető legrövidebb időn belül legyen alkalmas a feljelentésben megjelölt tények valósághű rekonstruálására. Véleményem szerint a pertartam mint az adott pert jellemző körülmény olyan törvényességi szakkérdés, amely az eljáró bíróságok és az ügyfelek számára prioritást élvez, azonban valószínűleg a szélesebb közönség érdeklődését, vagyis a perben, eljárásban álló személyeken kívüli társadalom tagjainak viszonyulását nem határozza meg. Az új büntetőeljárási törvény számos olyan új rendelkezést hozott, amely pozitív változást eredményezett az eljárások időszerűségi mutatóiban. A jogalkotó azonban ezzel inkább a hatóságok érdekeit helyezte előtérbe, ami lehet, hogy nagyobb mértékben befolyásolja kedvezőlenül a társadalom igazságszolgáltatásba vetett bizalmát, mint az, ha az eljárások tovább húzódnak. Előtérbe került az eljáró bíróságok szervezetén, illetve szervezeti folyamataikon lenyomatot hagyó hatás is, ami szintén lehet, hogy éppen egy ellentétes folyamatot indít el azzal szemben, amit a jogalkotó kívánhatott.
There is an interesting contrast between the ways the general public and the authorities measure the success of criminal proceedings. On the one hand, the general public's view is that the key to the success of criminal proceedings is primarily the establishment of the guilt of the accused or the acquittal of innocent people. On the other hand, it is becoming increasingly important for the authorities that the court should be able to complete, as soon as possible the realistic reconstruction of the facts set out in the accusation. In my view, the duration, as a particular characteristic of the court proceedings, is an issue of legality which is a priority for both the courts and the clients, but it probably does not arouse the "interest" of the wider public, that is, does not affect the attitude of the members of the society who are not involved in the case or proceedings. The new Code of Criminal Procedure of Hungary introduced a number of new provisions that resulted in a positive change in the timeliness indicators of proceedings. However, in doing so, the legislator put the interests of the authorities first which may have a detrimental effect on the society's confidence in the judiciary because people tend to be more interested in the judgements than in the length of proceedings. The impact on the organization of the courts involved and their organizational processes also comes to the fore, which may also trigger an opposite process to what the legislator may have wanted.
Tárgyszavak: büntetőeljárás, időszerűség, eljárás gyorsítása, igazságszolgáltatásba vetett bizalom
Jelen - alapvetően gyakorlati szempontú - tanulmányban arra vállalkozom, hogy leginkább az észszerű időn belüliség követelményének való megfelelés "politikai", társadalomtudományi megközelítésének két nézőpontját mutassam be: egyrészt azt, hogy az észszerű időn belüliség biztosítását elsődleges fókuszba helyező, eljárásjogi gyorsítást célzó jogszabályalkotás által bevezetett új szabályok milyen viszonyban állhatnak a társadalom tagjainak igazságérzetével (ami pedig kihatással van a bíróságok megítélésére); másrészt pedig azt, hogy a kérdéskör nem hagy érintetlenül olyan bírósági igazgatási témákat sem, mint például a bírák karrierrendszere, vagy éppen javadalmazása. Koncepciózusan tehát akként is megragadható a témakör kibontása, hogy sajátos ellentét mutatkozik két felfogás között: a bűnösség kimondása vagy az ártatlanul megvádolt emberek felmentése, illetve ezzel szemben az eljárás a lehető legrövidebb időtartama között.[1]
Ezt az ellentmondást úgy bontom ki, hogy összevetem a hatóságok és a nyilvánosság érdekeit és azt, hogy ez miként hathat a bíróságok megítélésére. Különösen az új büntetőeljárási törvény, a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) azon rendelkezéseire igyekszem rávilágítani, amelyek alkalmazása különösen kisarkítja a problémakört, megjegyezve, hogy ettől függetlenül is szükséges az elemzés, hiszen a Be.-től elszakadva ahhoz a kérdéskörhöz érkezünk, amely mindig is foglalkoztatta az elméleti és gyakorlati jogászokat: melyik a fontosabb, az anyagi vagy a processzuális igazság. E tág témakörnek azon szűk metszetét kívánom elemezni, hogy ez a két igazságtartalom milyen prioritásokat élvezhet a társadalmi nyilvánosság megítélésében és ez hogyan jelenik meg bíróságok munkájáról kialakult meggyőződésben.
Kétségtelen, hogy a Be. számos új rendelkezése pozitív változást eredményezett az eljárások időszerűségi mutatóiban. A jogalkotó azonban ezzel inkább a hatóságok érdekeit helyezte előtérbe - megfelelve a napjainkban divatos teljesítménymérési modelleken alapuló ügyeredményességi szemlélet által kívántaknak -, ami lehet, hogy nagyobb mértékben befolyásolja kedvezőlenül a társadalom igazságszolgáltatásba vetett bizalmát, mint az, ha az
- 305/306 -
eljárások tovább húzódnak. Különösen megmutatkozhat ez véleményem szerint az előkészítő ülésen a beismerő vádlottakkal szemben kiszabandó enyhébb büntetések társadalmi megítélése kapcsán, ami akár károsabb hatást is kiválthat, mint azt a jogalkotó gondolhatta.
Másik érdekes területe a kérdéskörnek az, hogy a bírák egyéni karrierambíciói döntően éppen arra irányulnak, hogy arról az elsőfokú szintről kerüljenek magasabb fórumra, ahol az eljárások elhúzódása zömmel jelentkezik. Ezt a folyamatot pedig a bírák jelenlegi karrier- és jutalmazási rendszere is elősegíti. Összességében így az eljárások elhúzódása elkerülésének a bírói kar személyi körülményeihez kapcsolódó okai is lehetnek, azaz előtérbe kerülhet az eljáró bíróságok szervezetén, illetve szervezeti folyamataikon lenyomatot hagyó hatás is, ami látszólag éppen egy ellentétes folyamatot indít el azzal szemben, amit a jogalkotó kívánhatott. Tanulmányom második részében arra mutatok rá, hogy a jogalkotó igyekszik mindent megtenni az eljárások "gyorsítsa" érdekében, azonban ehhez nem igazodik a bíróságokon kialakított vagy kialakult karrierrendszer. Ez abban érhető tetten, hogy annak ellenére, hogy az eljárások esetleges elhúzódása jellemzően az ügyek elsőfokon, tehát "bemeneti" szinten való kezelésekor jelentkezik, a bírák abban motiváltak, hogy magasabb hatáskörű, illetve szintű bíróságon folytassák munkájukat. Ennek következtében pedig a kevesebb tapasztalattal rendelkezők ítélkeznek elsőfokon, akik kisebb magabiztossággal és szakmai tapasztalattal veszik fel a harcot az akár már előre láthatóan elhúzódó ügyek vitelében.
Először röviden felvázolom az észszerű időn belüliség követelményét és az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) ehhez kapcsolódó, gyakorlatát, majd azt részletezem, hogy az eljárások időszerűsége milyen viszonyrendszerben helyezhető el a bíróságok tekintélyével és a társadalmi értékítélettel összefüggésben. Végezetül szót ejtek arról, hogy az észszerű időn belüliség követelményének és a bírósági igazgatás egyes kérdéseinek milyen összefüggései lehetnek.
Az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: EJEE) 6. cikkének (1) bekezdése rögzíti: "mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen nyilvánosan és észszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően."[2]
Az észszerű időn belüli eljárásra vonatkozó alapelvet rögzíti az Alaptörvény, valamint a bírák jogállásáról szóló törvény is: az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, észszerű határidőn belül bírálja el. A bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény 37. § (3) bekezdése alapján pedig a bíró a rábízott ügyet annak munkaigényessége és az eljárás sajátosságai által meghatározott észszerű határidőn belül köteles elbírálni.
A tisztességes eljáráshoz való jog[3] nem pusztán alapvető emberi jog, hanem az eljárás olyan minősége, amelyet annak egésze és körülményei figyelembevételével lehet csak megítélni.[4] Ezt a minőséget garantálják a különböző részletszabályok, melyek példálózó felsorolását számos nemzetközi egyezményben megtalálhatjuk. Ilyen részletszabály az észszerű időn belüli tárgyaláshoz való jog, melyet ugyan az emberi jogok univerzális védelme szempontjából mérföldkőnek tekinthető Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata[5] még nem tartalmazott, azonban az ezt követő dokumentumok[6] már a független és pártatlan bírósághoz való jog vagy éppen a nyilvános tárgyaláshoz való jog mellett említik.[7]
Az észszerű idő fogalmával[8] az EJEB már az 1968-ban foglalkozott. A Neumeister kontra Ausztria ügyben[9] fektették le azokat a szempontokat, melyeket vizsgálni szükséges az eljárás időtartamának megítélése tekintetében: ilyen az ügy bonyolultsága, a kérelmező és az eljáró hatóságok által tanúsított magatartás, valamint az eljárás tétje
- 306/307 -
a kérelmező számára.[10] Ezen szempontok részletezése a következők szerint történhet (elsősorban a büntetőeljárásokkal összefüggésben, azonban értelemszerűen ezek könnyedén átültethetőek a polgári peres eljárásokra is): a vizsgált tényanyag, a vizsgált jogi probléma, illetve az ügy komplexitása,[11] amelyet büntetőeljárás esetében például a vád tárgyává tett bűncselekmények száma, az eljárásban részt vevő személyek (akár vádlottak, sértettek, tanúk) száma vagy a bűncselekmény határon átnyúló jellege is megalapoz.[12] Vizsgálni kell ugyanakkor azt is, hogy a kérelmező magatartásával késleltette-e az eljárás lefolytatását.[13] Így nem hivatkozhat az eljárás elhúzódására az, aki abból a célból, hogy a büntetőjogi felelősségre vonást elkerülje, országából megszökött. Az eljárás tétje azokban az ügyekben nyer értékelést, amelyekben a kérelmező a személyi szabadságot érintő kényszerintézkedés, elsősorban letartóztatás hatálya alatt áll, hiszen ekkor még hangsúlyosabb érdek fűződik az eljárás késedelem nélküli lefolytatásához.[14] Ugyanakkor a fenti vizsgálati szempontok ellenére az EJEB szerint létezik az eljárásnak olyan hosszúsága, amely mellett a további körülmények vizsgálata szükségtelen, még akkor is, ha hatályon kívül helyezés folytán megismételt eljárásokra kerül sor.[15]
Az EJEB mellett a hazai Alkotmánybíróság is több határozatában kifejtette álláspontját a tisztességhez eljáráshoz való jogon belül értelmezendő észszerű időn belüli eljáráshoz való jog kapcsán. Erre már 1998-ban sor került. A 49/1998. (XI. 27.) AB határozat szerint a jogállamiság normatív tartalmából és a tisztességes eljáráshoz való alkotmányos alapjogból levezethető alkotmányos követelmény az érvényesített büntetőigény megfelelő időn belül történő elbírálása.[16] Gyakorlatilag 2017-ig kellett várni arra, hogy az Alkotmánybíróság részletesen kidolgozza azon teljes szempontrendszert, amely alapján megítélhető, hogy egy adott bírósági (büntető)eljárás összhangban van-e az észszerű határidőn belüli elbíráláshoz való joggal. A 2/2017. (II. 10.) AB határozatban rögzítette a testület a következőket: a büntetőeljárás időtartama abban az esetben sérti az Alaptörvény XXVIII. cikkének (1) bekezdését, ha abban az eljáró bíróságoknak felróható indokolatlan tétlenségi időszakok tapasztalhatók és az ügy bonyolultsága sem indokolja a per kirívó hosszát. Az eljárás időtartamába azonban nem számít bele az a késedelem, amelyet a terhelt felróható magatartása okozott, ha azt az eljáró bíróság a rendelkezésére álló jogi eszközökkel nem tudta kiküszöbölni.[17]
Ugyanakkor azt is szükséges megjegyezni, hogy egyfajta "kiskapu" is megnyílhat annak érdekében, hogy ne legyen megállapítható az eljáró bíróságok indokolatlan késedelme, mégpedig egy, a terheltnek nyújtott kedvezmény kapcsán. Az ítéletek indokolásának tartalmaznia kell, hogy a büntetőjogi jogkövetkezmény enyhítésére az eljárás - terheltnek fel nem róható - elhúzódása miatt került sor, részletezve a terheltnek nyújtott kedvezményt.[18] A büntetés enyhítése ugyanis olyan, az eljárás elhúzódását kompenzáló tényezőt jelent, mely a későbbiekben kizárja[19] az EJEB előtti igényérvényesítés lehetőségét.[20]
A bíróságok hatékony működésének megteremtése, a teljesítőképesség fokozása - a bűnözés teremtette kihívásnak és az egyre komolyabb társadalmi elvárásoknak való megfelelés[21] kényszere miatt - az igazságszolgáltatás alapkövetelményévé vált.[22] A hatékonyság egyik értelme-
- 307/308 -
zés szerint akkor valósul meg, ha minden bűncselekményre fény derül, minden bűnöst felelősségre vonnak, de senkit nem ítélnek el ártatlanul vagy a törvény tilalma ellenére, továbbá a felelősségrevonás törvényes és igazságos, a bíróságok a felelősség megállapítása során a humanizmust és a szigort, a differenciálást és az egységes törvénykezést juttatják érvényre.[23] Más meghatározás szerint pedig akkor beszélhetünk hatékonyságról, ha az eljárás egyszerű, gyors, költségkímélő és az alkalmazott büntetőjogi szankciónak pozitív, megelőző hatása van a bűncselekmények alakulására.[24] Előbbi meghatározás a megalapozottságra helyezi a hangsúlyt, az utóbbi pedig az időszerűségre.[25]
A büntetőeljárás hatékonyságának[26] növelése, s az adott kor igényeihez igazítása régóta foglalkoztatja a jogtudósokat és gyakorlati szakembereket.[27] A hatékonyság alatt jómagam - hasonlóan Fantoly Zsanetthez[28] - a gyorsaság mellett (mely az "időszerűség"[29] szóval fejezhető ki) a pontosságot is értem. A hatékonyság önmagában nem lehet egyenlő a gyorsasággal,[30] és nem szabad azt hinni, hogy az időszerűség minden más szempontnál fontosabb, hiszen az nem a büntetőeljárás célja, hanem követelménye.[31] A büntetőeljárások időszerűségének biztosítása nem abszolút vezérelve a büntetőeljárásnak, sohasem önmagáért való eszköz, hanem a büntetőeljárás célja megvalósításának egyik módja.[32] Álláspontom szerint az időszerűség pontosan a minőségi ítélet meghozatalához szükséges időtartamot jelenti.[33]
A büntetőeljárásokkal összefüggő időszerűségi problémák megoldása viszont nem egyszerű, mivel az emberi (terhelti) jogok kiszélesedése, illetve a terhelt részéről jelentkező igény a gyors és egyszerű eljárásra, továbbá a hatékony bűnüldözés iránti társadalmi szükséglet látszólag ellentétes irányú folyamatokat indítanak el.[34] Tehát egyfelől a terhelti jogok védelmének kiemelt szerepéből következően nem vitás, hogy az elavult, a hatékonyságot feleslegesen vagy értelmetlenül korlátozó törvényi előírásokat folyamatosan korszerűsíteni kell. Ám azzal, hogy a hatékonyság növelésének jogszabályi feltételeit megteremtik, nem sérthetik a törvényességet, ugyanis ha a jog(szabály) olyan eszközöket ad a bűnüldöző hatóságok kezébe, olyan eljárási szabályokat teremt, amelyek veszélyeztetik vagy sértik az egyéni jogokat, akkor az eljárás jogszerű marad, ám az alkotmányosság csorbát szenved. A jogszerű, de nem alkotmányos büntetőeljárás pedig nagyobb veszélyt jelent a társadalom és az egyén számára, mint maga a bűnözés, hiszen az utóbbival szemben több-kevesebb védelmet nyújt a jog, ám a jogszerű, de nem alkotmányos büntetőeljárással szemben nincs törvényes védelem.[35] Másfelől azonban figyelemmel kell lenni a jogos/jogosnak tűnő társadalmi elvárásokra is.
A bíróságok tekintélyével is összefüggésbe hozott bizalom[36] jelentőségének megítélése aligha lehet kérdéses, ha az ítélkezést a társadalom rendjének biztosításához szükséges szolgáltatásként fogjuk fel, amelynek megbízható működése mindenki számára garantált jogbiztonságot jelent. Természetes, hogy a jogkereső állampolgárok gyors, egyidejűleg minőségi ítélkezést várnak el a bíróságoktól, mely elvárásnak nehéz megfelelni, mégis úgy gondolom, hogy a társadalom elismeréséhez - az időszerűség mellett - az ítélkezés színvonalának további emelése és a társadalmi értékítélethez való közelítése vezethet. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem arra a jelenségre gondolok természetesen, amit Bencze Mátyás bírói populizmusnak[37] nevez. Helyesnek a Bencze által "őszinte
- 308/309 -
populizmusnak" nevezett mentalitást tartom, amikor a bíró valóban rendelkezik azzal a meggyőződéssel, hogy kötelezettsége a társadalom tagjainak érdekeit és véleményét mérlegre tenni.
A büntetőeljárás gyorsításának igénye arra késztette a hazai jogalkotót is, hogy az eljárás különböző szintjein ún. "szűrőket" működtessen, amelyek csak az ügyek egy részét engedik tovább, s így tehermentesítik elsősorban a túlterhelt bíróságokat,[38] érvényesülni hagyva ezáltal azt a tendenciát, hogy a legalitás főszabálya alóli kivételek körének szélesítésével, az igazságszolgáltatásra nehezedő ügytehertől való szabadulás reményében egyre több, az opportunitás jegyében bevezetett jogintézményt alkalmazzunk.[39] A Be. egyik jellemzője az opportunitás elvéből fakadó eszközrendszer átalakítása, hangsúlyosabbá tétele, melynek hátterében a tárgyalási szakasz elkerülése áll.[40] A Be. egyik újítása, hogy az elterelést szolgáló eszközöket előbbre hozta az eljárás folyamatában, mivel azokat már a nyomozásba beépítette, így időben korábban nyílik lehetőség az alkalmazásukra, továbbá eredménytelen elterelés esetén a nyomozás folytatható. A jogalkotó ezzel az újítással kifejezetten az eljárások hatékonyságát célozta meg,[41] a Be. több lehetőséget is kínál (pl. a közvetítői eljárás és a feltételes ügyészi felfüggesztés, amelyek más, a nyomozás során alkalmazható felfüggesztési okokkal kerültek egy sorba) az általánostól eltérő, a hatékonyságot és az időszerűséget célzó megoldások számára.[42] A Be. több ponton fontolóra vette az akkuzatórius eljárás pozitív vonásait és ezekből - az angolszász rendszerek szabályozásából - merítve egy logikusabb szabályokat tartalmazó vegyes rendszerű bizonyítási eljárást alakított ki, erősítve ezzel a funkciómegosztás elvét.
Kevésbé mérlegelte azonban a jogalkotó azt, hogy a büntetőeljárás konszenzuson alapuló lezárásának is lehetnek veszélyei, különösen társadalmi igazságosság érvényesülésére nézve. Lényeges, hogy a büntető felelősségre vonás több elvvel igazolható, melyek versengenek, illetve kiegészítik egymást (speciális és generális prevenció, a társadalom védelme, helyreállítás, megtorlás).[43] Azonban mindegyik elv képviselője egyetért abban, hogy az elkövetővel éreztetni kell, hogy az, amit elkövetett, morális értelemben vett "rossz" és egyik büntetési cél megvalósítását sem szolgálja, ha a terhelt úgy érzi, valójában nem is kapott büntetést, inkább valamiféle "adót" kellett fizetnie egy bizonyos magatartása után.[44] A büntetőeljárás hatékonyságához az is kell, hogy megfeleljen a társadalmi elvárásoknak - köztük annak is, hogy a bűncselekmény elkövetője büntetést érdemel -, és rászolgáljon az emberek igazságszolgáltatásba vetett bizalmára.[45]
Kritikaként fogalmazza meg Bencze Mátyás, hogy ahhoz képest, hogy a büntetőeljárás rendje kiemelkedő jelentőséggel bír az egész közösség számára, a változtatások elsősorban az abban részt vevő hatóságok érdekeit tükrözik, ez nyilvánul meg például az egyezségkötés korlátlanságában (bármilyen cselekménytípus esetén, bármilyen elkövetővel meg lehet kötni), ami a részt vevő hatóságok szempontjából óriási könnyebbséget jelenthet, de a büntetőeljárás társadalmi célját nem feltétlenül teljesíti.[46]
A legalitás elvének lazulása fényében, az eljárás teljes eltörlése helyett annak is tanúi lehettünk, hogy a magyar jogalkotó nyitott a tradicionális eljárást helyettesítő technikák bevezetése irányába, és ezek kiválasztásában az ügyész kapta a főszerepet. A büntetőútról elterelő eljárások keretében a jogalkotó az ügyészt például azzal a jogkörrel is felruházta, hogy magatartási szabályokat vagy kötelezettségek teljesítését írja elő a terhelt számára.[47]
Azok az intézkedések, amelyek az eljárás gyorsítását, más szóval az "időszerűséget" célozzák, nem feltétlenül
- 309/310 -
hatnak kedvezően az ügy alapos felderítésére, minden részletre kiterjedő kivizsgálására.[48] Szemléletesen támasztja ezt alá például az is, hogy folyamatosan növekszik azoknak a vádlottaknak a száma, akikkel szemben az ügyészség büntetővégzés (tárgyalás mellőzése) meghozatalára tesz indítványt. Hazánkban tehát a vádlottak rendkívül nagy száma egyáltalán nem áll a bíróság elé az általa elkövetett bűncselekmény miatt, nem találkozik a bíróval, s a bíró kizárólag a rendelkezésére álló ügyirat alapján szabja ki a büntetést.[49]
A kontinentális modellben az anyagi igazság kiderítése a cél, a common law rendszerben viszont az eljárás teljesíti feladatát, ha eljutnak a jogi vagy perbeli igazsághoz. Bárd Károly szerint a Be. készítői a "contest" típusú modell elutasítását kívánták rögzíteni, amikor az Indokolás általános részében leszögezték: "a magyar igazságszerető és igazságkereső nép, az anyagi igazságon alapuló büntetőjogi felelősségre vonás pedig alapértéke a jelenleg hatályos eljárási törvényünknek."[50]
Kritikus véleményt fogalmazott meg többek között Mezőlaki Erik, aki szerint a bizonyítási szabályok átstrukturálása az anyagi igazság kontra eljárási igazság kérdéséhez vezet, ennek kapcsán pedig megállapítható, hogy a Be. - annak ellenére, hogy preambulumában az anyagi igazságra való igényét fogalmazza meg célként - részletszabályaiban lemondott az anyagi igazságról. Amennyiben ezt elfogadjuk, úgy igen súlyos lehet ennek a megállapításnak azon következménye, hogy mivel a társadalom tagjai véleményem szerint egyáltalán nem mondtak le az anyagi igazság, illetve igazságosság eszményéről, bennük súlyos kételyek alakulhatnak ki az olyan ügyek kapcsán, ahol ez kevésbe jut érvényre, mint a processzuális "valóság".
Az mindenesetre tényként megállapítható, hogy a Be. kifejezetten kerüli bármely jelzővel felcímkézni az igazság fogalmat. A szabályozás a középutat választotta, így a Preambulum rögzíti, hogy a törvény szellemével összhangban szem előtt tartja az igazság megállapításának igényét, ugyanakkor a megvalósított szabályozással egyrészt az opportunitás elvének érvényesítése miatt - hatékonysági, pertakarékossági szempontokat előtérbe helyezve - lehetőséget biztosít arra, hogy bizonyos körülmények fennállása esetén az igazság teljes mértékű felkutatását mellőzzük. Másrészt a Be. igazságkoncepciója a funkciómegosztás stabil alapját is jelenti: a Be. azon rendelkezése, amely rögzíti a bizonyítás általános szabályainak körében, hogy a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság a döntését valósághű tényállásra alapozza, a korábbi, 1998-as Be.[51] rendelkezéseihez képest jóval "árnyaltabb" fogalom.
Az elmúlt időszakban a kritikai nyilvánosság kiszélesedésével egyre jobban előtérbe került a bírói indokolások minőségének problémája is - akár az általános színvonalat, akár az egyes döntések körüli vitákat vesszük figyelembe. A kiszabandó büntetések társadalmi elfogadottságához vezető kulcskérdésként különösen fontosnak tartom, hogy a büntetéskiszabás indokolásakor a bíró a döntéshozatal mögötti morális kérdésekkel is foglalkozzon. Úgy tűnik, hogy a bíróságok az indokolási kötelezettség teljesítése során az esetek többségében a megalapozott tényállást eredményező bizonyíték-számbavételi és -értékelési tevékenységre helyezik a nagyobb hangsúlyt, kevesebb szót ejtve a büntetés kiszabásához vezető mögöttes erkölcsi megfontolásokról.[52] Az utóbbiak indokolása nyilván azért sem könnyű, mert a büntető igazságszolgáltatás egyik területén sincs nagyobb szerepe az intuíciónak, mint a büntetéskiszabásnál, mely folyamatban a jogszabályoknak kizárólag keretmeghatározó szerepük van. A szankció kiszabásának valamennyi oka az ítéletekből tipikusan nem derül ki, hiszen az a képesség, hogy a bíró utólag, a releváns jogszabályi keretek között meg tudja indokolni a döntését, nem jelenti azt, hogy pontosan be tudná mutatni azokat a lépéseket, amelyek a döntés meghozatalához vezettek.[53]
Kifogásolható tehát, ha a büntetéskiszabás ítéleti indokolása nem mindig tükrözi pontosan azt a gondolati folyamatot, amely lejátszódott a bíróban akkor, amikor a konkrét ügyben a törvényes és igazságos szankció neméről és mértékéről döntött, hiszen ez egyfelől komoly korlátja a büntetéskiszabási tevékenységre fókuszáló, a tartalomelemzés módszerével dolgozó kutatásoknak,[54] másfelől pedig gátja lehet a társadalmi közbizalom kialakulásának is. A közbizalom erősödése magával hozhatja az ítéletek elfogadottságának növekedését, ez pedig a fellebbezések számának csökkenését eredményezheti, rövidítve ily módon az eljárásokat és csökkentve a bírói munkaterhet
- 310/311 -
(utóbbi révén az időszerűségre is pozitív hatást gyakorolva a minőség mellett).
Fontos hangsúlyozni, hogy a bíróságok a törvényszövegek értelmezésén keresztül adott esetben egyfajta normaalkotást is végeznek, melynek során megjelenítenek morális tartalmakat és társadalompolitikai célokat egyaránt.[55] Minél aktívabb szerepet vállal egy bíró, a határozatában megfogalmazottak annál inkább átlépik a konkrét eset kereteit, és az indokolásban írt gondolatok már nemcsak a feleknek szólnak, hanem a társadalom szélesebb körének, esetleg magának a törvényalkotónak. A határozatok indoklása lehetőséget ad a bírók számára, hogy megfogalmazzák azokat a problémákat, amelyek az ügy kapcsán váltak ismertté, és amelyekre a törvényhozás egyelőre nem alkotott olyan jogi normát, amely megoldást kínálna rá. Ily módon egy adott problémakör szabályozatlan mivoltára hívhatja fel a figyelmet a jogalkalmazó. Továbblépve azonban az aktivitás fokmérőjén, a bíró a határozatban meg is fogalmazhatja a maga véleményét vagy javaslatát a felmerülő kérdés tekintetében, így a konkrét eset kereteit kitágítva a problémát szélesebb társadalmi-jogi közegbe helyezve állást foglalhat valamilyen megoldás mellett. Ez már az aktivitás igen magas foka, ezt nevezi Canor "bírói politikának". Politika alatt itt értelemszerűen döntésekben testet öltő közéleti mondanivalót, társadalmi üzenetet kell érteni. A fő kérdés az, vajon a bírói jogalkalmazói tevékenység milyen mértékben hat közre a társadalmi célok és az azok megvalósítását szolgálok eszközök keretrendszerének kialakításában.[56]
A fentebb említett, a büntetéskiszabáshoz kapcsolódó részletesebb indokolás hozzájárulhat ahhoz is, hogy a jogalkotó megalapozott döntést hozhasson arról, hogy az általa kevéssé hatékonynak tartott büntetéskiszabási gyakorlatot milyen beavatkozási móddal tudja a megfelelő irányba befolyásolni.[57]
Érdemes lehet azon is elgondolkodni, vajon a büntetőbíróságok az ítéleteiken keresztül felvállalhatnak-e olyan szerepet, amellyel mintegy igyekeznének "felhívni" a jogalkotó figyelmét arra, ha egy törvényi szabályozás alkalmazása "szükségszerű" elégedetlenséget eredményezhet azáltal, hogy az a társadalmi értékítélettel szemben áll. Másképp: a büntetőbíróságok az ítéleteikben vagy egyéb módon megfogalmazhatnak-e jogszabálykritikákat?
Ezzel kapcsolatban egy sajátos megvilágításba szeretném helyezni K. Gábor, Magyarország egykori perui nagykövetének 2020-ban nagy port kavart pedofilügyét. Az azóta már - a vádlott és védője által enyhítésért bejelentett fellebbezés visszavonása okán - jogerőre emelkedett elsőfokú határozatot a kiszabott büntetés enyhe volta miatt súlyos kritikákkal illették. Ennek egyik oka az is lehet, hogy esetleg a bíróság nem kommunikálta kellő súllyal a közvélemény felé (nyilván azért is, mert a közérdeklődés csúcsán az ítélet még nem volt jogerős), hogy melyek voltak azok a morális szempontok, amelyek a büntetés kiszabásához vezettek. Az eset kapcsán megjegyzést érdemel ugyanakkor az is, hogy alapvetően a jogászi hivatás tagjai "megvédték" a bíróságot, mivel az a Be. 504-505. §-ai alkalmazásával a vádlott bűnösséget beismerő nyilatkozatát elfogadta és ebből következően törvényesen járt el a szankció mértékének meghatározásakor. [A Be. 565. § (2) bekezdése alapján ugyanis nem szabhatott ki hátrányosabb büntetést, mint amelyet az ügyész által az 502. § (1) bekezdése alapján előterjesztett indítvány tartalmazott.]
Érdekes lehet a Be. 504. § (3) bekezdését - mely szerint, ha a bűnösséget beismerő nyilatkozat elfogadásának feltételi fennállnak, a bíróság a vádlott bűnösséget beismerő nyilatkozatát végzésével elfogadja - megvizsgálni abból a szempontból, hogy vajon az "elfogadja" kifejezés kötelező rendelkezést ír-e elő a bíró számára. Büntetéskiszabási szempontból úgy is feltehető a kérdés: amennyiben az ügyész - a bíró megítélése szerint - törvényes, de túlzottan enyhe büntetés kiszabására tesz indítványt, azonban a beismerő nyilatkozat elfogadásának feltételi fennállnak, van-e valamilyen lehetősége a bírónak arra, hogy az ügyész által indítványozottnál súlyosabb, általa "igazságosnak" vélt mértékű szankciót alkalmazhasson?
Az a bíró, aki a bűnösséget beismerő nyilatkozat elfogadása feltételeinek - Be. 504. § (2) bekezdés a)-c) pontjai - fennállása ellenére tárgyalásra tűzi az ügyet (pl. arra hivatkozik, hogy a beismerés mégsem önkéntes),[58] önkényesen jár el. Emellett a Be. 565. § (2) bekezdése is egyértelmű választ ad: még a tárgyaláson sem szabható ki súlyosabb büntetés annál, mint amelyet az ügyész az előkészítő ülésen indítványozott.[59]
Mindezekkel szemben megfogalmazhatja-e a bíróság (maga a bíró vagy a szervezet képviseletében bárki), hogy a fenti törvényi szabályozásnak a betartása a társdalom rosszallását válthatja ki? Visszatérve az előkészítő ülésen tett beismerő nyilatkozat elfogadása után kiszabandó büntetéshez: lehet-e abban a helyzetben a bíróság, hogy
- 311/312 -
az ügyésznek a büntetés - törvényes, de a bíró megítélése szerint nem igazságos - mértékére tett indítványa "hibáját kiküszöbölve", a beismerő nyilatkozat elfogadása feltételeinek fennállása ellenére valamilyen módon kikerülje a mértékes indítvány miatti kötöttséget?
A fentebb kifejtettek szerint erre nincs lehetőség, de még ha lenne is, akkor is felvetődhet ellenérvként, hogy a bíróságnak igazodnia kell az ügyészi indítványhoz, hiszen miért szabna ki súlyosabb büntetést a bíróság, ha az ügyész feladata az állam büntetőigényének érvényesítése (és nem a bíróságé). Ezzel kapcsolatban azonban figyelembe kell venni azt is, hogy a bíróságoknak az Alaptörvényben meghatározott feladata az igazságszolgáltatás, ezáltal áttételesen a társadalmi közerkölcs, közmegegyezés védelme és kifejezése.
Az ügyész tehát a jelenleg hatályos szabályozás alapján döntően uralhatja a kiszabandó büntetés mértékét. Érdekes, hogy éppen a büntetéskiszabásnál - ahol "kicsúcsosodik" a büntetőeljárás - eltérést meg nem engedve van kötve a bíróság az ügyészi indítványhoz (ellentétben a bizonyítási eljárás menetének alakításával). Ez egyfelől a bírák részéről kíván szemléletváltást, másfelől viszont az ügyészi jogkörbe tartozó büntetéskiszabási indítványhoz való kötöttség miatti esetleges támadások kapcsán a bíróságoknak nagyobb feladatot kell vállalnia a közvélemény hiteles tájékoztatásában.
A "mértékes" ügyészi indítvány jogintézménye azonban csak akkor érheti el a jogalkotó által kívánt célt (az eljárások gyorsítását), ha valóban beismerésre ösztönzi a tényleges elkövetőket. Ez pedig csak akkor valósulhat meg, ha az előkészítő ülésen kiszabott joghátrány elmarad a tárgyaláson kiszabott büntetéstől.[60] Mindazonáltal nem állítható megalapozottan, hogy ez a társadalom értékítéletével összeegyeztethető.
Figyelemmel kell lenni arra is, hogy a tisztességes eljáráshoz való alkotmányos alapjogból levezethető alkotmányos követelmény az állami büntetőigény érvényesítése is annak érdekében, hogy a büntető igazságszolgáltatás betölthesse szerepét a társadalmi békés együttélés megteremtésének támogatásában. Másképp fogalmazva, biztosítani kell a társadalmat arról, hogy kellő súllyal vonják felelősségre azokat, akik megszegték társadalom normáit, ugyanis véleményem szerint, amennyiben ezen szerepét nem tölti be az ítélkezés, az nagyobb mértékben befolyásolja károsan az igazságszolgáltatás tekintélyét is, mint a büntetőigény elbírálásának esetleges elhúzódása. Alapvető érdek, hogy az eljárás jó ütemben haladjon előre, de ez nem mehet a megfelelő szintű igazságszolgáltatási tevékenység biztosításának a rovására.
Az észszerű időt meg nem haladó eljárás valójában inkább a hatóságok érdeke, mert a jelenlegi jogszabályi környezetben akkor, amikor egy ügy már tárgyalási szakba fordul át, a terheltnek éppen az időmúlás az érdeke, hiszen az számára kedvezően hathat a büntetés kiszabására. Még a tárgyalási szak előtt, vagyis alapvetően a nyomozás során és az előkészítő ülésen lehet a vádlottaknak az az érdeke, hogy rövidebb időn belül fejeződjék be az eljárás, mert a jogalkotó ezt különösen az előkészítő ülés keretében tehető mértékes ügyészi indítványhoz kapcsolódó súlyosabb szankció alkalmazásának tilalmával "motiválja".
A Be. rendelkezései közül különös figyelmet érdemel az előkészítő ülés jogintézménye abból a szempontból, hogy az előkészítő ülésen történő beismerő vallomás elfogadásának azon következménye, hogy emiatt olykor igen komoly mértékben enyhébb szankció alkalmazására kerülhet sor, elősegíti-e a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 79. §-ában írt büntetési célok kiteljesedését. Itt az a morálisnak is tekinthető büntetőpolitikai kérdés vetődik fel, hogy egy időszerűen alkalmazott enyhe büntetésnek (intézkedésnek) hathatósabb visszatartó ereje van-e, mint egy akár évekkel későbbi súlyosabb szankciónak. Véleményem szerint az előkészítő ülésen történő, a büntetőeljárás egyik konszenzuson alapuló lezárási lehetőségének lehetnek veszélyei társadalmi igazságosság érvényesülésére nézve, ha egy enyhébb büntetés okán a terhelten kívül álló társadalom tagjai úgy ítélik meg, hogy valójában nem is kapott büntetést az elkövető.
Összességében azonban a büntetéskiszabás kapcsán mégis úgy vélem, hogy a törvényhozó a büntetés kiszabása terén alapvetően "elég" nagy önállóságot, szélesebb mérlegelési lehetőséget biztosít a büntetőbíróságok mint jogalkalmazók számára ahhoz, hogy ítéleteik értékközvetítése által a jelenleginél jobban alakítsák a jogot, illetőleg felhívják a jogalkotó figyelmét bizonyos ütközési pontokra a társadalmi értékítélet és a jogszabályok között.
A büntetés célja így is megfogalmazható: "A büntetést a hatalomgyakorlás egyik eszközének is tekinthetjük, amelyben ugyanakkor tetten érhetjük a társadalom erkölcsi ítéletének kifejeződését is."[61] A modern társadalmak pszichológiai bázisait azoknak a módszereknek az érvényesíthetősége garantálja, amelyekben a viselkedési értékrendet a kor alapvető közösségi értékei és érdekei határozzák meg, és ezek testesülnek meg a mindenkori jogalkalmazásban.[62]
- 312/313 -
Önmagában egy időszerű eljárásra alkalmas, azt lehetővé tevő eljárási jogszabály még nem biztosítja az észszerű időn belüli eljáráshoz való jog mint igazságszolgáltatási alapelv érvényesülését. Az eljárásjog által meghatározott keretek közötti időszerű működéshez így a megfelelő jogi keretrendszer meghatározása mellett elengedhetetlennek tűnik a szervezeti és igazgatási keretek bizonyos jellegű átalakítása, megcélozva elsődlegesen az egyes szervezeti egységek közötti munkateher kiegyenlítését és a szervezeti felépítéssel kapcsolatos nagyobb rugalmasság biztosítását. Személyi kérdések vonatkozásában a bírák kiválasztása, képzése, anyagi, illetve nem anyagi jellegű motivációi és felelőssége tekintetében egyaránt szükséges a jelenlegi helyzet felmérése és esetleg javító szándékú változtatások bevezetése a megfogalmazott cél elérése érdekében.[63] Alapvetőnek tűnik, hogy az észszerű időn belüli eljárás abban az esetben valósulhat meg a legszélesebb körben, ha az időszerű eljárás biztosítására képes és alkalmas, megfelelően képzett és továbbképzett, valamint - javadalmazással, illetve egyéb módon is - az időszerű és hatékony eljárásra kellően motivált bírák járnak el, azzal, hogy az előbbiek megvalósítása érdekében elengedhetetlen az eljáró bírák célravezető ellenőrzését, kontrollját biztosító ellenőrzési rendszer kialakítása és fenntartása is. Egyfelől az állam köteles gondoskodni a megfelelő szabályozás kialakításával arról, hogy a bírák jogállásával, javadalmazásával, ellenőrzésével kapcsolatos anomáliák ne vezethessenek az eljárás felesleges, észszerű időn túli elhúzódásához, és hogy a bírák kiválasztása, képzése és kontrollja, valamint javadalmazása révén biztosított legyen a felkészült, hatékonyan eljáró és motivált bírók általi időszerű eljárás,[64] másfelől az igazgatási struktúra célhoz igazított kialakításával ehhez maga a bírósági szervezet is hozzájárulhat.
A bírák kinevezésével összefüggésben az észszerű időn belüli eljáráshoz való jog kapcsán első pillantásra valóban az elsőfokon eljáró bírák kiválasztása tűnik kulcsfontosságúnak, hiszen elsőfokon jellemző az eljárások elhúzódása. Ugyanakkor a jogorvoslati fórumot betöltő bíróságokon, végsősoron a Kúrián ítélkező bírák kinevezése is kardinális kérdés: a magasabb szintű bíróságok szerepe ugyanis túlmutat a klasszikus igazságszolgáltatáson, a jogértelmező, jogegységesítő és jogfejlesztő funkció dominál és ennek hangsúlya és társadalmi hatása legalább annyira fontos, mint az egyedi ügyben történő konkrét jogszolgáltatás.[65] A helyes bírói gyakorlat vezethet ahhoz is, hogy például a gyorsító eljárásjogi rendelkezések alkalmazása révén kevésbé merüljön fel az észszerű időn belül befejeződő eljáráshoz való alapvető jog sérelme. Ezen helyes gyakorlat kialakítása pedig elképzelhetetlen a jogértelmezés ismert módszereinek komplex alkalmazása nélkül. A felsőbb bíróságok személyi összetételének vizsgálata ezért különös jelentőséggel bír, azaz, hogy milyen karriermodell, feltételrendszer és eljárásrend determinálja a felsőbb bíróságok bíráinak kiválasztását, kinevezését.[66] A magasabb szintű bíróságok bírói rekrutációjának ideális modelljét nehéz (vagy szinte lehetetlen) meghatározni, azonban a jogegységesítő tevékenység sajátos, adott esetben értékválasztásokat is megjelenítő jellege[67] mindenképp megfontolandó érv kell, hogy legyen a szempontrendszerben.
A bírák javadalmazásával összefüggésben kiemelendő, hogy jelenleg az csak az ítélkezési szint és a gyakorlati idő alapján növekszik, de nincs arra hatással a konkrét ügyekben való eljárás hossza, illetve minősége.[68] Ezzel kapcsolatban ugyanakkor megjegyzem, hogy az ítélkezési szint gyakorlatilag a bírói előmenetellel (karrier) is összefügg.
Az elsőfokú és a jogorvoslati fórumként eljáró bíróságok összetétele is összefüggésbe hozható az eljárások tartamával. A jogorvoslati rendszer egyik igazoló elve ugyanis az, hogy több bíró látja és ítéli meg ugyanazt az ügyet, így csökken a hibázás esélye. Ebből azonban Bencze Mátyás szerint egyáltalán nem következik az, hogy a "több bírónak" a fellebbviteli tanácsban kell helyet foglalnia: szerinte éppen a fenti érvek alapján célszerűbb lenne, és a tisztességes eljárást is jobban szolgálná, ha első fokon járna el tanácsban a bíróság (így a munkateher is megoszlana közöttük, és kisebb lenne az esélye annak, hogy az ítélkező tanács valamit "elnézzen"). Úgy véli, másod- és harmadfokon ugyanakkor elég lenne egy vagy két bíró is a döntések felülvizsgálatához, valamint, hogy a kisebb létszámú felsőbírói kar a jogalkalmazás egységesítésének feladatát is hatékonyabban tudná ellátni. Felveti azt, hogy mindezzel összekapcsolódik a bírák karrierrendszerének kérdése, és a bírák jogállását szabályozó törvényben lehetne olyan irányú módosítást végrehajtani, amely biztosítaná, hogy az első fokon ítélkező és fontos szakmai munkát végző bírák ne kizárólag a felsőbb bíróságokra való kerülésben lássák az előmenetel lehetőségét, hanem azonos szinten maradva, de mind fizetésben, mind presztízsben elérhessék akár a kúriai bírói rangot. A bírák jelenlegi karrierlehetőségei ugyanis
- 313/314 -
kimondatlanul, de egyértelműen arra ösztönzik a jó képességű és ambiciózus bírókat, hogy a bírósági hierarchia minél magasabb fokára jussanak (a bírói munkával töltött idő mellett a magasabb bírói fórumokra történő beosztás is magasabb illetményt eredményez). E törekvés azonban azzal a negatív következménnyel jár, hogy a bírói munka frontvonalában, az elsőfokú bíróságokon (különösen a járásbíróságokon) igen jelentős arányban rövid gyakorlati idővel rendelkező bírók ítélkeznek, akiknek tipikusan egyedül kell megküzdeni a fent vázolt feladattal - holott nyilvánvaló, hogy aki a tényállás felderítésében a bizonyítás lefolytatásában kiemelkedő teljesítményt nyújt, arra a rendszernek első fokon van szüksége. Ehhez képest a felsőbb szinteken dolgozó bíráknak már jóval kevesebb feladatuk van a bizonyítással és a pervezetéssel, tulajdonképpen az elsőfokú bíró munkájának ellenőrzését végzik.[69]
A hazai bíróságok a legnagyobb részben az elsőfokú eljárásban nem tudnak megfelelni az időszerű eljárás követelményének, így elsőfokon jellemző az eljárások elhúzódása, az időszerűség követelményének megsértése,[70] ami nyilvánvalóan abból is fakad, hogy itt kerül sor a bizonyítási eljárás széleskörű lefolytatására. Rainer Lilla arra hívja fel a figyelmet, hogy a jelenlegi illetményrendszer éppen az első fokon történő ítélkezést (ahol tehát az észszerű időn belüli eljárás követelményének megfelelően a leginkább szükség lenne) nem "motiválja", hiszen a bírák illetménye ítélkezési szintek szerint - jelentős mértékben - növekszik. Egy járásbírósági bíró beosztási pótléka a bírói illetményalap összegének 20 százaléka, ez az arány törvényszéki bírónál 40 százalék, az ítélőtáblai bírónál 70 százalék, míg kúriai bírónál - amely ítélkezési szinten a legritkább esetben fordul elő időszerűséggel kapcsolatos kifogás - 120 százalék.[71]
Végezetül az időszerűséggel összefüggésben megemlíthető a bírói szervezetrendszerben az utóbbi időben tapasztalható azon jelenség is, hogy az engedélyezett bírói létszám folyamatosan csökken, mivel a megüresedett álláshelyek az utóbbi időszakban csak igen kis számban kerülnek kiírásra. Korábban az új bírák kinevezésének száma jellemzően meghaladta a megszűnt bírói jogviszonyok számát. Az engedélyezett létszám és a ténylegesen betöltött bírói státuszok számának folyamatos csökkenése pedig előrevetítheti az időszerűségi mutatók romlását. Ennek a folyamatnak azonban nyilvánvalóan az az oka, hogy az eljárást gyorsító rendelkezések hatására az utóbbi időben csökkent mind a bíróságra érkező, mind a folyamatban lévő ügyek száma. Ugyanakkor ez hatással van arra is, hogy a bírói professzió egyre kevésbé tűnik elérhetőnek a fiatal, pályakezdő jogászok számára hiszen a folyamatnak a következményei már abban is megmutatkoznak, hogy évről évre csökken a fogalmazói álláspályázati lehetőségek száma.
A bíróságokkal szembeni közbizalom alapvető érdeke mind magának a bíróságnak, mind pedig az állampolgároknak, de ennek elmélyítéséhez a bírói szervezetnek is erőfeszítéseket kell tennie. A teljes társadalomnak való megfelelés nyilvánvalóan elérhetetlen idea marad, azonban lehetőség szerint mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a bíróságok reflektáljanak a társadalmi viszonyok és szükségletek alakulására. A büntetőítélkezés mint a társadalom rendjének biztosításához szükséges szolgáltatás, nem nélkülözheti a társadalom általi elfogadottságot. Ehhez azonban nélkülözhetetlen a közösség kialakult erkölcsi "eszményeinek" érvényre juttatása, olykor akár annak árán is, hogy az eljáró bíró erkölcsi értékrendjének és életbölcsességének a megjelenítése révén elrugaszkodik - törvényes keretek között - a korábban kialakult egységes gyakorlattól.
Álláspontom szerint mindezek mellett előfordulhatnak olyan egyedi esetek is, amikor élesebb megfogalmazást igényel az, hogy a társadalmi kritika inkább magának a jogszabálynak a kritikája. Elegendő, ha arra gondolunk, hogy a bíróságok szükségszerűen társadalompolitikai célokat is megjelenítenek. Ebből következően pedig elkerülhetetlen, hogy a bíróságok olykor akár magukban az ítéletekben, akár a szervezeti kommunikáción keresztül igyekezzenek felhívni a jogalkotó figyelmét arra, ha egy jogszabályi rendelkezés szembehelyezkedik a társadalmi értékítélettel, ezáltal alkalmazása szükségszerűen társadalmi elégedetlenséget eredményezhet. Az ítélkezési tevékenység keretein túl tehát erőteljesebb szerepet indokolt felvállalni a nyilvánosság hiteles tájékoztatásában, akár azzal a céllal is, hogy megerősítésre kerüljenek a társadalom tagjai által elfogadott értékek, normák és viselkedésminták.
Ez azért is fontos, mert a Be. gyorsító rendelkezéseinek széleskörű alkalmazása a büntetőjogi szankciók megállapítására sok esetben olyan hatással lehet, ami a társadalom igazságérzete mellett akár a bűncselekmények alakulását is kedvezőtlenül érintheti azáltal, hogy az enyhébb jogkövetkezményeknek a generális prevenciós hatása is kisebb.
Másfelől érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a büntetőeljárások észszerű időn belüli lefolytatása követelményének való megfelelés akaratlanul is felvet a bírósági igazgatási szervezeti keretek közé helyezhető személyi kérdéseket. A bírák javadalmazásával, karrierrendszerével és ellenőrzésükkel kapcsolatos szabályok jelenlegi rendszere álláspontom szerint a bírói előmenetel támogatásá-
- 314/315 -
nak irányába mutat, ez azonban egy ellentétes folyamatot indít el, hiszen a legképzettebb és legrátermettebb bírók abban érdekeltek, hogy felsőbb szintű bíróságon teljesítsenek szolgálatot, holott az észszerű időn túli eljárások zöme elsőfokon, vagyis az alsóbb szintű bíróságon folyik. Így, mivel az elsőfokon ítélkező bírók is a felsőbb bíróságra kerülésben látják a kívánatos karrierívük következő állomását, ez magával hozza azt is, hogy a rövidebb gyakorlattal rendelkezők maradnak az alsóbb bíróságokon, akiknek a bizonyítási eljárás teljeskörű lefolytatásával kell elvégezni a tényállás felderítésének szinte egészét.
Az észszerű időn belüliség megsértése elkerülésében a bírósági szervezetrendszer önmaga is sokat tehet, ez azonban már olyan bírósági emberi erőforrás- és teljesítménymenedzsment kérdéskörök szisztematikus feltárásához és a folyamatokba történő beavatkozáshoz vezethet el, mint a személyzeti politika kialakítása, munkafolyamatok megszervezése, kompetenciamenedzsment, humán controlling, tehetségmenedzsment, javadalmazási csomag optimalizálása, kapcsolatok kialakítása a szervezeti működés érintettjeivel. ■
JEGYZETEK
[1] Lásd hasonlóan: 34/2013. (XI. 22.) AB határozat [43].
[2] A részes államok kötelezettsége, hogy az igazságszolgáltatási rendszerüket úgy szervezzék meg és működtessék, hogy az az Egyezmény 6. cikkében foglalt garanciális elvárásoknak eleget tegyenek (Francesco Lombardo kontra Olaszország, 1992. november 26., no. 11519/85, 23.).
[3] A tisztességes eljáráshoz való jog EJEB általi értelmezéséről lásd bővebben: Békés Ádám: A tisztességes eljáráshoz való jog érvényesülése Magyarországon a strasbourgi bíróság esetjoga alapján. Állam- és Jogtudomány. 2017/4. sz. 80-91.
[4] 6/1998. (III. 11.) AB határozat II/5.
[5] Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 10. cikke értelmében minden személynek teljesen egyenlő joga van arra, hogy ügyét független és pártatlan bíróság méltányosan és nyilvánosan tárgyalja, s ez határozzon egyrészt jogai és kötelezettségei felől, másrészt minden ellene emelt bűnügyi vád megalapozottsága felől.
[6] Például a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 14. cikke 3. pontjának c) alpontja szerint: "[a]z ellene emelt vád elbírálásakor mindenkinek teljes és egyenlő joga van legalább a következő biztosítékokra: [...] indokolatlan késedelem nélkül tárgyalják az ügyét." Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikke rögzíti az észszerű időn belüli tárgyaláshoz való jogot, míg a 41. cikk az Unió intézményei felé fogalmazza meg elvárásként az észszerű időn belül történő ügyintézést.
[7] Bagossy Mária: A hatályon kívül helyezés megváltozott szabályai. Jogorvoslat a hatályon kívül helyező végzés ellen. In: Mailáth György Tudományos Pályázat (2019) Díjazott dolgozatok. 247.
[8] Bemutatásával kapcsolatban elsősorban a büntetőjogi területhez tartozó alapügyeket (hazai és nemzetközi határozatokat) veszem alapul.
[9] Neumeister kontra Ausztria, 1968. június 27., no. 1936/63, 20-21.
[10] Ezt a szempontrendszert később további ítéleteiben is megerősítette az EJEB, pl.: Comingersoll S.A. kontra Portugália, 2000. április 6., no. 35382/97, 19. ; Bock kontra Németország, 1989. március 29. no. 11118/84, 38.; Silva Pontes kontra Portugália, 1994. március 23. no. 14940/89, 39.; Buchholz kontra Németország, 1981. május 6. no. 7759/77, 49.
[11] Balla Lajos - Kardos Sándor: A tisztességes eljárásról a strasbourgi bíróság gyakorlatában. Bírák Lapja. 2005/1. sz. 44.
[12] Guide on Article 6 of the European Convention on Human Rights - Right to a fair trial (criminal limb) 2019. Council of Europe, last updated on 30 April 2019, 53.
[13] Eckle kontra Németország, 1982. július 15. no. 8130/78, 82. Például nem hivatkozhat az eljárás elhúzódására az, aki abból a célból, hogy a büntetőjogi felelősségre vonást elkerülje, országából megszökött. Ventura kontra Olaszország (Emberi Jogok Európai Bizottsága), 1978. március 9. no. 7438/76,197.
[14] Abdoella kontra Hollandia, 1992. november 25. no. 12728/87, 24.
[15] Lásd: Kocsis László kontra Magyarország, 2006. április 25. no. 32763/03, 1521.; Fejes kontra Magyarország, 2006. április 11. no. 7873/03, 16-22.
[16] 49/1998. (XI. 27.) AB határozat, II/1.4.; lásd még: 14/2004. (V. 7.) AB határozat III/A/2.
[17] 2/2017. (II. 10.) AB határozat, 82.
[18] Uo. 100.
[19] Például a Földes és Földesné Hajlik kontra Magyarország ügyben egy 12 évig tartó büntetőeljárás miatt sem marasztalta el az EJEB hazánkat, mivel a kérelmező elvesztette áldozati státuszát azzal, hogy az eljárás elhúzódását az eljárt bíróságok nyomatékos enyhítő körülményként értékelték. Földes és Földesné Hajlik kontra Magyarország, 2006. október 31. no. 41463/02, 20-24.
[20] Bagossy: i. m. 254.
[21] Pecsenye Máté szerint például "[e]gy eljárási kódex - esetünkben a büntetőeljárási - kodifikálásakor, az új szabályozás kialakítását meghatározó alapvető szempontok megalkotásakor a jogalkotónak ugyanakkora, ha nem nagyobb figyelmet kell fordítania az igazságszolgáltatással kapcsolatos társadalmi elvárásoknak való megfelelésre, mint a jogászi hivatásrendek jogalkalmazás során összegyűjtött tapasztalatai alapján felmerült igényekre vagy éppen Magyarország nemzetközi jogi és európai uniós tagságból fakadó kötelezettségeire." Pecsenye Máté: Hatékonyság és egyéniesítés a büntetőeljárásban. Miskolci Jogi Szemle. 2021/1. sz. 1. kötet, 77.
[22] Farkas Ákos: A büntető igazságságszolgáltatás hatékonyságának alapkérdései. In: Gönczöl Katalin - Korinek László - Lévai Miklós (szerk.): Kriminológiai ismeretek, bűnözés, bűnözéskontroll. Budapest, Corvina, 1996. 398.
[23] Szabóné Nagy Teréz: A büntető igazságszolgáltatás hatékonysága. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1985. 109.
[24] Farkas: i. m. (1996) 398.
[25] Pecsenye Máté: Vádalku magyar módra - az előkészítő ülés. Miskolci Jogi Szemle. 2019/1. sz. 149. Az időszerűség fontosságát lásd pl.: "a büntetőeljárás sikerének mércéjét elsősorban nem a bűnösség kimondása jelenti, hanem az, ha az eljárás a lehető legrövidebb időn belül volt képes a feljelentésben megjelölt tények valósághű rekonstruálására." 34/2013. (XI. 22.) AB határozat [43].
[26] A büntetőeljárás hatékonysági formáinak (hatékonyság, mint pénzkérdés; hatékonyság, mint a büntetőeljárás hatékonysága; hatékonyság, mint közgazdasági kategória) részletes ismertetését lásd: Farkas Ákos: A falra akasztott nádpálca, avagy a büntető igazságszolgáltatás hatékonyságának korlátai. Budapest, Osiris Kiadó 2002. 97-118. A büntetőeljárás hatékonyságára ható tényezőkről lásd: Fantoly Zsanett: Hatékonysági problémák, azaz a hazai büntetőeljárás gyakorlati visszásságai. Acta Universitatis Szegediensis: acta juridica et politica. 2012. 120-121.; Fantoly Zsanett: A büntető tárgyalási rendszerek sajátosságai és a büntetőeljárás hatékonysága. Budapest, HVG-ORAC, 2013. 249-261.
[27] Dobi Anita: Recenzió Fantoly Zsanett: A büntető tárgyalási rendszerek sajátosságai és a büntetőeljárás hatékonysága című monográfiájához az új büntetőeljárási törvénytervezet tükrében. Büntetőjogi Szemle. 2017/1. sz. 25.
[28] Fantoly: i. m. (2012) 119.
[29] Lásd pl.: Belovics Ervin: A büntetőeljárás időszerűsége. In: Ad valorem: ünnepi tanulmányok Vida Mihály 80. születésnapjára. Szeged, Iurisperitus, 2016. 35-45.
[30] Fantoly: i. m. (2013) 249.
[31] Zsiros Bettina: Valóságos-e, ami igazságos? - Gondolatok a perbeli egyezségkötés új Be.-ben szabályozott intézményéről. Büntetőjogi Szemle. 2018/1. sz. 93-96.
[32] Belovics Ervin: Új büntetőeljárási törvény, új feladatok. Börtönügyi Szemle. 2018/4. sz. 6.; Farkas Ákos: A büntető igazságszolgáltatási rendszer hatékonyságának korlátai. In: Borbíró Andrea - Gönczöl Katalin - Kerezsi Klára - Lévai Miklós (szerk.): Kriminológia. Budapest, Wolters Kluwer, 2016. 995.
[33] Boda Zoltán: A büntetőbíráskodás tekintélye, annak védelme, a társadalmi értékítélet és ezek összefüggései. In: Mailáth György Tudományos Pályázat (2020) Díjazott dolgozatok. 714.
[34] Fantoly: i. m. (2012) 119.
[35] Farkas: i. m. (2002) 80.
[36] Az intézmények iránt valójában nem bizalom alakul ki, hanem azok várható viselkedésével kapcsolatos elvárás, amelyhez minősítési szándék is kapcsolódhat (Hardin, Russel: Bizalom. Szociológiai Figyelő. 2002/1-2. sz. 23.). A minősítési szándék szorosan összefügg a bírósági ítéletek kritizálásával is.
[37] Bencze Mátyás: Bírói konformizmus - ítélkezési populizmus az autoriter politikai rendszerek szolgálatában? In: Menyhárd Attila - Varga István (szerk.): 350 éves az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara, I. kötet. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2018. 622.
[38] Miskolci László: Egy konferencia tanulságai, avagy a magyar büntetőeljárás továbbfejlesztésének az ügyész-e a kulcsszereplője. Ügyészek Lapja. 2001/1. sz. 20.
[39] Kertész Imre már 1996-ban az opportunitás "inváziójáról" írt. Lásd: Kertész Imre: A legalitás eróziója, az opportunitás inváziója. In: Tóth Károly (szerk.): Emlékkönyv dr. Tokaji Géza c. egyetemi tanár születésének 70. évfordulójára. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae. 1996. 151-158.
[40] Farkas Krisztina: A sértett helyzete az eljárás hatékonysága tükrében. In: Hollán Miklós - Mezei Kitti (szerk.): A büntetőjog hazai rendszere megújításának koncepcionális céljai és hatásai. Budapest, Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézet, 2020. 64.
[41] Belovics Ervin - Tóth Mihály: Büntető eljárásjog (Harmadik, aktualizált kiadás). Budapest, HVG-ORAC, 2017. 270.
[42] Finszter Géza: Legalitás és opportunitás az új büntetőeljárási kódexben. Börtönügyi Szemle. 2018/4. sz. 27.
[43] Erről bővebben lásd: Balogh Ágnes - Tóth Mihály: Magyar büntetőjog. Általános rész. Budapest, Osiris, 2015. 250-263.
[44] Bencze Mátyás: A kor színvonalán? Az új büntetőeljárási kódex válasza a jelen kihívásaira. Pro Futuro - A Jövő Nemzedékek Joga. 2018/3. sz. 23. Bencze szerint az egyszeri, "megtévedt" elkövetők esetében bőven elég lehet a társadalmi rosszallás éreztetésére az egyezség révén kiszabott büntetés (és az azt megelőző büntetőeljárás). A notórius visszaesők azonban sokkal inkább tekinthetik "adónak" az egyezséggel elérhető kedvezőbb tartalmú büntetést, de talán ennél is fontosabb, hogy a külső szemlélő számára tűnhet úgy, hogy az eljárás célja az állam részéről az volt, hogy gyorsan, minél kisebb energiaráfordítással lezárjon egy eljárást és nem az, hogy igazságot szolgáltasson. Nem lebecsülhető ugyanis a nyilvános tárgyalás tartásának szimbolikus jelentősége, amelynek során elvileg bárki tanúja lehet annak, amint az állam a sértett helyett és az egész közösség nevében vonja felelősségre az elkövetőt. Bencze: i. m. (2018) 23-24.
[45] Fantoly: i. m. (2013) 249.
[46] Bencze: i. m. (2018) 35.
[47] Pápai-Tarr Ágnes: Büntetéskiszabás az alku tárgya? - kihívások és válaszok a büntetéskiszabás fejlődéstörténetében. Közjavak. 2019/4. sz. 8. Kertész Imre használta először például az "ügyészbíráskodás" kifejezést. Kertész Imre: Ügyészbíráskodás? Magyar Jog. 1996/1. sz. 1-8. A kvázi bírói funkció ügyészhez delegálása azonban kritikát váltott ki a hagyományosan a legalitás alapelve szerint berendezkedő büntetőeljárási rendszerekben. Róth Erika: Útmutató az ügyész diszkrecionális jogkörének gyakorlásához. A hazai és az angol megoldás. In: Elek Balázs - Háger Tamás - Tóth Andrea Noémi (szerk.): Igazság, ideál és valóság. Tanulmányok Kardos Sándor 65. születésnapja tiszteletére. Debrecen, Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Büntető Eljárásjogi Tanszéke, 2014. 303.
[48] Miskolcziné Juhász Boglárka: A büntetőeljárási szabályok továbbfejlesztésének lehetséges irányai. Doktori értekezés tézisei. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar Doktori Iskola, Budapest, 2015. 4-5. https://jak.ppke.hu/uploads/articles/12332/file/Juhasz_tezis_final_m.pdf (2021.10.21)
[49] Pápai-Tarr: i. m. (2019) 7.
[50] Bárd Károly: Az út az igazsághoz - büntetőeljárási törvényünk a jogállami elvek türkében. Belügyi Szemle. 2019/3. sz. 9.
[51] A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény.
[52] Gócza Ágnes szerint "[a] büntetés indokolása az esetek többségében kimerül az enyhítő és súlyosító körülmények felsorolásában. Emellett megjelenik egy utalás a Btk.-ban szabályozott büntetési célok elérésére, illetve a büntetéskiszabási elvek érvényesülése érdekében fennálló szükségességre, valamint a cselekmény súlyával való arányosságra." Gócza Ágnes: Egységes-e a büntetéskiszabás emberöléses ügyekben? - A magyar táblabíróságok büntetéskiszabási gyakorlatának összehasonlító vizsgálata. Állam- és Jogtudomány. 2018/1. sz. 28.
[53] Ignácz György: A büntetéskiszabási gyakorlatra irányuló empirikus kutatások elmélete és módszertana. MTA Law Working Papers. 2020/1. sz. 2.
Lásd még: Oldfather, Chad M.: Of judges, law, and the river: Tacit knowledge and the judicial role. Journal of Dispute Resolution. 2015/1. sz. 153.
[54] Ignácz: i. m. (2020) 13.
[55] Lásd bővebben: Devlin, Patrick: The judge. New York, Oxford University Press, 1979.
[56] Kaszás Ágnes: A bírói mérlegelés kérdései egy monográfia tükrében. Iustum Aequum Salutare. 2008/1. sz. 166.
[57] Ignácz: i. m. (2020) 2.
[58] Ráadásul a Be. 504. § (2) bekezdésének b) pontja a beismerés önkéntessége mellett a vádlott beszámítási képességének vizsgálatát is előírja. Ezen képesség vizsgálata pedig mindenképp szakértői bizonyítást kíván meg (tárgyaláson).
[59] Abban az esetben lenne lehetőség súlyosabb büntetés kiszabására, ha a bíróban kétely merül fel arra vonatkozóan, hogy a vádlott ugyan a vádirati minősítés szerint tesz beismerő nyilatkozatot, azonban ezen minősítés az iratok tartalma alapján helytelen (más bűncselekményt ismer be, mint amelyet az eljárás ügyiratai alátámaszthatnak) és ennek okán a tárgyaláson bizonyítást kell felvenni, melynek eredményeként megváltozik a minősítés - pl. halált okozó testi sértés kapcsán tesz beismerő nyilatkozatot, de a bizonyítás alapján emberölést kell megállapítani.
[60] Polt Péter: A büntetőeljárási törvény újításának várható hatásai. Belügyi Szemle. 2018/9. sz. 36.
[61] Szabó Péter: A büntetés, annak célja, jogalapja. 2003. 2. https://www.jogiforum.hu/publikaciok/86.1.0 (2021. 10. 21.)
[62] Bolgár Judit: A büntetés alakváltozásai a társadalmi érdekmotivációk tükrében. Belügyi Szemle. 2019/9. sz. 12-13.
[63] Rainer Lilla: Az észszerű időn belüli befejezés követelménye a polgári perben. PhD értekezés (műhelyvitára készített változat), Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, Budapest, 2021. 10.
[64] Rainer: i. m. (2021) 79.
[65] Dudás Attila - Fazakas Zoltán József - Veress Emőd: A legfelsőbb bíróságok bíráinak kinevezéséről - összehasonlító jogi szempontból. Miskolci Jogi Szemle. 2020/2. sz. 21.
[66] Dudás-Fazakas-Veress: i. m. (2020) 21.
[67] Uo. 43.
[68] Rainer: i. m. (2021) 91.
[69] Bencze: i. m. (2018) 17-18.
[70] Rainer: i. m. (2021) 93.
[71] Uo. 93.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bírósági titkár, Debreceni Törvényszék.
Visszaugrás
