Iris Canor: The Limits of Judicial Discretion in the European Court of Justice
Baden-Baden: Nomos Verlagengesellschaft, 1998.
A jog alkalmazóinak tevékenységét számos jogtudós és gyakorló jogász vizsgálja, hiszen - főleg a kontinensen - a bíró szerepe nagyon sokáig háttérbe húzódott Montesquieu azon híressé vált megállapításának megfelelően, amely szerint a bíró a törvényhozó szája.[1] Ez a megállapítás azonban nem bizonyult időtállónak. A jogtudósok ugyan mind a mai napig különböző nézeteket vallanak a tekintetben, hogy a bírói jogalkotás mennyiben tekinthető ugyanolyan jelentőségűnek, mint a törvényhozó által végzett jogalkotó tevékenység, azt azonban többségük elismeri, hogy a jogalkalmazó szerepe sokkal több és kreatívabb annál a passzív szerepnél, amellyel a kontinentális kódexek felruházták őket.
Amikor a jogalkalmazói döntésekben lefektetett tételek általános érvényt nyernek, akkor valójában teljes értékű bírói jogalkotásról beszélünk azzal együtt, hogy ez a tevékenység csak funkcionális vagy materiális értelemben minősül jogalkotásnak, formailag természetesen nem veszi át a jogalkotó helyét vagy szerepét. Ahogy Reid bíró megfogalmazta: "Volt idő, amikor szinte illetlenség volt azt gondolni, hogy a bírák jogot alkotnak, hiszen ők csak kinyilvánítják azt. Akik ilyen meseszerűen képzelték el a bírói tevékenységet, abban a hitben voltak, hogy valamiféle Aladdin barlangja rejti a jog tudását amely a bírák előtt a bűvös Szezám tárulj! felkiáltásra kinyílik, és ily módon a bírák eltelnek jogismerettel. Ezen naiv elképzelések szerint a rossz döntések akkor születnek, ha a bíró hibás varázsszót mond, és a rossz ajtó nyílik meg.
- 157/158 -
Mi azonban már nem hiszünk a tündérmesékben. El kell fogadnunk azt a tényt, hogy a bírák igenis jogot alkotnak."[2]
A bírói jogalkotással kapcsolatban általánosságban felmerülő kételyek a legitimáció kérdéséhez kapcsolódnak: milyen jogi alapon alkot a bíró jogot? Az alapszabály az, hogy a bíró kötve van a joghoz. A jog uralmának (rule of law) alapelve minden demokratikus jogrend sarkkövét képezi. A joguralom keretei között bírói jogalkotás csak akkor lehetséges, ha erre a jogalkotó által tételezett jogszabályok felhatalmazást adnak. Ez a kritérium azonban jellemzően nem teljesül az államhatalmi ágak szétválasztásának szigorú szabályainak következtében. Az európai magánjogi törvénykönyvek közül csak a svájci kódex az, amelyik megteremti annak a lehetőségét, hogy írott törvényi szabályozás hiányában a bíró jogosult olyan döntést hozni, amelyet az adott kérdés megoldására ő - ha jogalkotó lenne - törvényi megoldásként elfogadna.
Iris Canor[3] arra vállalkozott ebben a művében, hogy az Európai Unió jogrendszerén belül vegye górcső alá az Európai Bíróság jogalkotói tevékenységét, hiszen ez az a normarendszer, amelyen belül a bírói jogalkotás szerepe és fontossága a legkiemelkedőbb, és egyben vitathatatlan. Az alábbiakban bemutatásra kerülő könyvben a szerző a bírói mérlegelés határainak problémakörét elemzi, melynek során számos jogeset vizsgálatával illusztrálja a kérdésekhez kapcsolódó versengő elméletek bemutatását. Az egyes problémakörök bemutatása és elemzése során Canor széles körben alkalmazza az összehasonlító jog módszerét: az aktuális kérdés tekintetében bemutatja az eltérő jogrendszerek által kínált lehetséges válaszok széles skáláját, majd a különböző jogrendszerek megoldásaival összevetve elemzi az Európai Unióban kialakult jogalkalmazói gyakorlatot.
Bírói mérlegelésről Canor szerint akkor beszélhetünk, amikor az adott jogi probléma megoldására több jogszerű megoldás is kínálkozik, és a jogalkotónak kell eldöntenie, hogy a lehetőségek közül az adott esetben melyiket választja. A választás joga azonban nem egyenlő az önkényes, vagy csakis szubjektív alapon történő választással.[4]
- 158/159 -
A bírói mérlegelés egyik legpontosabb definícióját Barak adta, aki szerint a bírói mérlegelés nem más, mint a bírónak adott azon hatalom, hogy választhasson a több felmerülő jogszerű megoldás közül.[5] A jogszerű lehetőségek meghatározására a jogértelmezési módszerek szolgálnak. Önmagában azonban az interpretációs szabályok rigorózus megtartása nem vezeti el a bírót az egyetlen tökéletes megoldásig. Leszűkíti ugyan a szóba jöhető alternatívák körét, ám a végső döntés a bíró kezében van. A mérlegelés az interpretációs tevékenység szerves részét képezi. Adott eset eldöntésekor ugyanis a bírónak több lehetségesen alkalmazható norma közül kell kiválasztania azt a normát, ami a konkrét problémára - az eset minden részletét figyelembe véve -jogszerűen alkalmazandó.
A legmegfelelőbb megoldás kiválasztása a bíró számára nem csupán lehetőség, hanem kötelezettség is. Ez a kötelezettség arra is kiterjed, hogy választását a fennálló jogrend elveire és normáira alapozva igazolni tudja. Tévedés tehát azt gondolni, hogy a mérlegelés valamiféle teljesen szubjektív folyamat. A különböző interpretációs módszerek alkalmazása ebben nyújt segítséget: eszközt ad a bíró kezébe, hogy kiválassza a lehetséges és jogszerű megoldásokat, amelyek közül aztán a mérlegelés során a bíró eldönti, hogy melyik az, amelyik az adott kérdésre az adott ügyben a legmegfelelőbb megoldást kínálja. A jogszabály értelmezésének folyamatában elsőként a norma szövegét kell alapul vennünk, hiszen amennyiben a norma önmagában világos és egyértelmű megoldást kínál, akkor a bírónak nem kell tovább keresnie, hanem a szabály alapján eldönti a vitás kérdést. A vita azonban sokszor nem oldható meg egyszerű literális interpretáció alapján, hiszen a jogi norma számtalan esetben többféleképpen is értelmezhető. Ahhoz, hogy az adott helyzetre alkalmazható értelmet a bíró megtalálja, célszerű a jog alkotójának akaratát megvizsgálnia: mire irányult a törvénykezési akarat, mi volt a cél a jogszabály tételezésekor? Ez a történeti értelmezési módszer ugyan elvezeti a bírót ahhoz, hogy megértse, milyen kérdések szabályozására irányult a törvényhozó akarata az adott jogi norma megoldásakor, gyakran azonban a jelenben olyan kérdéssel áll szemben a bíró, amely kérdés a jogszabály tételezésének időpontjában, egy teljesen más társadalmi, gazdasági környezetben nem merülhetett fel. Ilyenkor a bíró egy fokkal tovább lép, és megvizsgálja azt, hogy az akkori jogalkotói szándék tükrében a mai új kérdésre milyen válasz rejlik a meglévő szabályozásban. Mi az a cél, mik azok az értékek, amelyeket a törvényhozó a múltban megfogalmazott normában érvényre kívánt juttatni? A teleologikus értelmezésnek tehát igen jelentős a szerepe abban, hogy a jogalkotó által kifejezett prioritások a jog alkalmazása során is érvényesüljenek.
Az eltérő jogi kultúrákban a mérlegelés tekintetében leginkább abban mutatkozik különbség, hogy a különböző faktorok milyen súllyal esnek latba az egyes jogrendszereken belül. Az angolszász jogrendszerek ítélkezési gyakorlatában az alkalmazható törvényi szabályozás, a statute mellett vagy helyett a precedensek szerepe a döntő, míg a kontinentális joggyakorlatban a bíró nem jogosult ítéletét előzetes határozatokra alapozni, köteles a jogalkotó által tételezett jogi normák szerint ítélkezni.
Az állandó változások és társadalmi, gazdasági és technikai fejlődés következtében azonban sokszor előbb kerülnek a bírák elé azok az új kérdések, amelyek törvényi
- 159/160 -
szabályozást igényelnek, mint ahogy a jogalkotó felismerné az új jogszabály megalkotásának szükségességét. Ezekben a helyzetekben különösen fontos az, hogy bíró felismerje, noha ítéletét a már meglévő precendsre vagy jogi normára kell alapoznia, az adott keretek között az általa választott értelmezés vezethet el a meglevő normák új igényekhez való adaptálásához. A bírói mérlegelés legnagyobb jelentősége abban áll, hogy biztosítja az egyensúlyt a stabilitás és a változás igénye között, hiszen - ahogy azt Roscoe Pound megfogalmazta - a jognak stabilnak kell lennie, ám nem állhat változatlanul.[6] Minden jogi rendszerben jelen van bizonyos fokú kiszámíthatatlanság és bizonytalanság, amelyet soha nem lehet teljes mértékben kiiktatni, hiszen az emberi társadalom nem képes olyan normákat alkotni, amelyek minden kérdésre teljes biztonsággal adjanak választ. A mérlegelés intézménye ezért szükségszerű, hiszen ez hivatott betölteni azt az űrt, amely a tételes normahalmaz és a felmerülő kérdések között tátong.[7]
A kontinentális bírói tevékenységnek hagyományosan az írott, jogalkotó által tételezett normák szolgálhattak alapul. Ez a kötöttség volt hivatott biztosítani azt, hogy a jogalkalmazó ne hozhasson önkényen alapuló döntéseket, és ily módon semlegessége is biztosítva legyen. Másrészről a bíró ilyen módon történő behatárolása azt a célt is szolgálta, hogy a jogi kérdéseken keresztül a bírónak ne legyen lehetősége politikai, közéletet érintő döntéseket hozni. Ez a szemlélet különösen fontossá vált a francia forradalmat követően, hiszen a bírák a forradalmi vezetők szemében az uralkodó osztályt, a királyságot kiszolgáló rendszert testesítették meg, és el akarták kerülni, hogy a jog alkalmazói bármilyen módon kibújhassanak az általuk megalkotott normák alól.
A nagy kodifikációk korszakában születtek meg azok a törvénykönyvek, melyeknek célja az volt, hogy adott nemzet számára olyan egységes jogszabályi rendszert hozzon létre, amely minden lehetséges felmerülő problémára egyértelmű választ ad. Ezen utópisztikus elképzelés arra jusztiniánuszi gondolatra épül, mely szerint általánosan érvényes jogi normát csak a szuverén uralkodó alkothat. A kódexek megerősítették a jog alkalmazóinak alárendelt szerepét. Az elképzelés ugyanis, amely szerint a bírákra semmi más feladat nem hárul, mint megkeresni a törvénykönyvben foglalt, konkrét esetre illő paragrafust, és aszerint ítélkezni, a jogalkalmazókat quasi "jogszolgáltató gépezetté" akarta redukálni. A kódexek kibocsátását nem sokkal követte az a poszt-kodifikációs korszak, amelynek során a jogtudósok - belátva, hogy a jogszabályok soha nem lehetnek olyan tökéletesek és egyértelműek, hogy azokkal minden kérdés egyszerűen megoldható legyen - jogértelmező technikákat, megközelítési módokat és javaslatokat dolgoztak ki a bírák és egyéb jogalkalmazók számára. Ezek a módszerek némiképp egységesítették a jogértelmezés folyamatát.
A római-germán jogrendszerek jellegzetessége, hogy a megfelelő jogi norma megtalálása korántsem jelenti automatikusan a felmerülő vitás ügy megoldását. A jogszabály nem egy általánosan működő képletet kínál, amelybe mindig minden jogeset tényállása behelyettesíthető, és ily módon percek kérdése a megoldás megismerése. A jogszabály valójában egy keretet biztosít a jog alkalmazójának, amelyen belül maradva bizonyos diszkrecionális joga van, hiszen - hacsak nem akar a törvényhozó a
- 160/161 -
túlzott kazuisztika hibájába esni, amely egyébként sem lehet soha kielégítően precíz - kénytelen valamiféle mozgásteret biztosítani a jogalkalmazó számára. A rómaigermán jogalkotók tehát mindig azon fent említett egyensúlyra törekszenek, amely azáltal érhető el, hogy egyszerre két irányból kell egymás felé haladni: a túlzottan aprólékos és részletekbe menő szabályozás felől az általánosság felé az egyik oldalon, a másik oldalon pedig a túlzottan nagy bírói szabadság felől a szűkebb kereketek felé. A bíró ily módon nem csupán egy jogalkalmazó gépezet, hanem az ő feladata egyben az is, hogy őrizze a mérleg egyensúlyát, nehogy az egyik vagy másik irányba kibillenhessen. Ha egy adott jogszabály precízebb, vagy éppen általánosabban fogalmaz, ez a bíró mozgásterének szűkítését vagy tágítását eredményezi, mely eltérés mindig attól a bizonyos középponttól értendő. Mindig biztosított tehát valamiféle bírói mérlegelés. Kérdéses csupán a szabadság mértéke lehet.
Canor véleménye szerint a bírói mérlegelés alapvetően három dimenziót takar: a kérdéses eset tényeinek meghatározását, az alkalmazandó norma alkalmazási területének meghatározását, illetve magának az alkalmazandó normának a definiálását.[8] A szerző szerint mindhárom területen érdemes megvizsgálnunk azt, hogy mikor beszélhetünk szűk illetve széles értelemben vett mérlegelési jogkörről. Ez a Canor által meghatározott két kategória a mérlegelési szabadság fokozatát hivatott jelölni, azt tudniillik, hogy milyen mértékben élvezheti a jogalkalmazó a mérlegelés adta szabadságot, vagy éppen ellenkezőleg, mennyire van keretek közé szorítva ezen tevékenység gyakorlása során.[9] Megállapíthatjuk, hogy a különböző jogrendszerek eltérő mértékben határolják be a bíró mérlegelési lehetőségét, az azonban kétségtelen, hogy valamiféle keretet minden jogrendszerben felállítottak. A demokratikus államkeretek már pusztán önmagukban behatároló tényezőként vannak jelen, hiszen "[...] az abszolút mérlegelési jogkör, csakúgy, mint a korrupció, a szabadság végének kezdetét jelenti"- fogalmazott Douglas amerikai bíró.[10] A határokra azért is szükség van, mert a bírói mérlegelés intézményének nem az a célja, hogy a jogalkalmazó szubjektív véleménye jelenjen meg a jogrendszer normájaként, hanem éppen ellenkezőleg: a cél az, hogy a bírói mérlegelés eredményeképpen megerősítést nyerjenek azok az alapvető normák, amelyekre a jogrendszer épül. A mérlegelés és az önkényes döntéshozatal között semmiképpen sem vonhatunk egyenlőségjelet.[11] A bírói mérlegelés kiemelkedően fontos eszköze annak, hogy a jogrendszer és a valós társadalmi igények között mindig is jelenlevő bizonyos távolság ne szélesedjen áthidalhatatlan szakadékká. A jogalkalmazói tevékenység nem egy elvont, burokba zárt közegben zajlik, hanem lényegéből fakadóan az élő társadalmi-jogi környezetben, ahonnan nem lehet, és nem is lenne ésszerű az ilyen "külső", azaz nem tisztán jogi elemeket kiiktatni. A bíró döntését befolyásoló társadalmi értékrend vagy adott társadalmi
- 161/162 -
szituáció nem valamiféle nem kívánatos elem a mérlegelés során, hanem a jogalkalmazói feladat teljesértékű betöltésének elengedhetetlen kellékei. Hogy is szolgálhatná a jogalkalmazói tevékenység a társadalom érdekeit, ha figyelmen kívül hagyná azt a közeget, amelyben a konkrét kérdés felmerült?
A szerző szerint megalapozatlan az a félelem, hogy a mérlegelés leple alatt a bíróságok olyan közéleti vagy politikai döntéseket hozhatnak, amelyek nem tartoznak a kompetenciájukba.[12] Tagadhatatlan tény, hogy bizonyos kérdések eldöntése során a végső válasz megalkotásában szerepet játszanak olyan társadalmi vagy akár közéleti megfontolások is, amelyek talán a konkrét alkalmazandó jogi normában nem nyertek megfogalmazást, a kérdéses ügyhöz azonban szorosan kapcsolódnak. A bírói tevékenység és döntéshozatal azonban nem valamiféle külső kontroll nélküli tevékenység, hanem a jogrendszerbe épített ellenőrző mechanizmusokon keresztül behatárolt aktus. Az ítélet indoklásának kötelezettsége, a fellebbezéshez való jog, a nyilvánosság, és természetesen a legalapvetőbb jogrendi elvek, mint amilyen az államhatalmi ágak szétválasztása és a jog uralma, mind mind azt hivatottak szolgálni, hogy a jogalkalmazó tevékenysége betölthesse a rá osztott szerepet, hogy ti. hidat képezzen az absztrakt jogalkotás és az állandóan változó társadalmi élet között. Az ilyen jellegű kritikák és félelmek talán érthetőbbek, ha arra gondolunk, hogy a demokratikus berendezkedés keretein belül a bírákat nem a választópolgárok választják, és a választott parlamentnek sem tartoznak elszámolással.[13] A jogalkotó nem kérheti számon a jog alkalmazójától, hogy hogyan alkalmazta a konkrét esetben az általa megalkotott általános érvényű normát. Ennek oka a jogállamiság azon kritiréiumában rejlik, amely megköveteli az államhatalmi ágak, így a törvényhozó és a bírói hatalom egymástól való elválasztását. Ennek a függetlenségnek pedig ez az "ára" vagy ellentételezése: a bírák nem tartoznak beszámolási kötelezettséggel a demokratikusan választott szervek irányába. A belső bírói intézményrendszerbe azonban be vannak építve azok a kontroll elemek, amelyek biztosítják, hogy a jogalkalmazó ne önkényesen hozzon döntést az egyedi kérdésekben. A fellebbviteli jogosultság, amely szintén a jogállamiság követelménye, azt hivatott biztosítani, hogy ne egyetlen - esetleg elfogult vagy más módon hibás - döntés legyen a végső válasz az adott esetben felmerülő kérdésre. Súlyosabb esetekben pedig a bírósági rendszer fegyelmi eljárás útján vonhatja felelősségre a jogalkalmazót.
Az Európai Unió Bíróságának szervezeti felépítése és feladatainak meghatározása a Római Szerződésben és annak módosításaiban található. A Szerződések első alapve-
- 162/163 -
tő rendelkezése kimondja, hogy "[...] a Bíróság és az Elsőfokú Bíróság - az őket megillető hatáskörök keretén belül - a jelen Szerződés értelmezése és alkalmazása során biztosítja a jog tiszteletben tartását."[14] A Szerződés világosan leszögezi, hogy a Bíróság csak a Szerződésben tételezett eljárási formák során, ezek keretén belül végezheti tevékenységét. A 220. cikkely megfogalmazása azonban lehetőséget adott az európai bíráknak arra, hogy tágan értelmezve a rendelkezés szövegét, kompetenciájukat kiterjesszék olyan területekre is, amelyek explicite nem nyertek megfogalmazást a Szerződésben. Az egyik legjobb példa erre az Európai Zöld Párt jogvitája az Európai Parlamenttel,[15] ahol a zöldek a Bíróság előtt megtámadták a Parlament egyik rendeletét, noha a megtámadás lehetőségét biztosító 230. cikkely a Bíróság előtt megtámadható jogi aktusok között nem említette a Parlament aktusait. A Bíróság azonban - a 220. cikkelyre alapozva - kimondta, hogy a Bíróság kompetenciája igenis kiterjed a Parlament aktusai jogszerűségének ellenőrzésére is, hiszen ha nem így lenne, akkor nem teljesítené a jog tiszteletben tartásának biztosítására vonatkozó alapvető kötelezettségét, és ha a Parlament aktusai kivételt képeznének a többi európai intézmény aktusaival szemben, az mind a Szerződés szellemiségével, mind rendszerével ellentétes értelmezésnek minősülne.[16] A jogesetek indoklásai alapján megállapítható, hogy a Bíróság mindig figyelembe veszi a Szerződés szellemiségét, célját, és ennek tükrében értelmezi saját kompetenciáját.
Az Európai Unió Bíróságában minden egyes tagállam egy-egy bírával képviselteti magát. Ennek az összetételnek - noha az egyre növekvő tagállami létszám miatt többször felmerült a Bíróság létszámának korlátozása - a jelentősége a Bíróság legitimációjában rejlik. Minthogy minden tagállam egyenlő jogosultságú bírát ad a Bíróságnak, így a tagállami egyenlőség és egyenjogúság kézzelfoghatóan megjelenik a Bíróság összetételében. A Bíróság legitimitásának kérdése azért kiemelkedő fontosságú, mert a Szerződés feljogosítja a Bíróságot nemcsak az európai intézmények, de a tagállamok egyes aktusainak vagy esetleges mulasztásainak megítélésére: azok megsemmisítésére, vagy mulasztás esetén szankció kirovására. A legitimitás tehát előfeltétele annak, hogy a Bíróság valóban működőképes legyen, és a tagállamok, valamint az intézmények valóban elfogadják a döntéseit. Még fontosabb a legitimáció, ha figyelembe vesszük, hogy a Bíróság - különösen kezdetekben, amikor a másodlagos jogszabályi rendszer sokkal hézagosabb volt - igen aktív szerepet vállalt az Európai Unió jogának formálásában: a jog értelmezésén keresztül olyan alapvető tételeket fektetett le, mint amilyen például az európai jog elsődlegessége[17] a nemzeti tagállami jogszabályokhoz viszonyítva. Ezeket a nagy horderejű határozatokat és a Bíróságot magát így is rendkívül sok támadás érte és kritika illette: jogalkalmazó szervként jogalkotói szerepet vállalt magára. A tagállami kritikákat azonban segített ellensúlyozni az a tény, hogy minden tagállam bírája ott ül a Bíróságban. A képviselet
- 163/164 -
azonban korántsem jelent tagállami ellenőrzést vagy befolyásgyakorlást. Az Európai Unió Bírósága egységes döntéseket hoz, különvélemények és párhuzamos vélemények nélkül. Ennek jelentősége szorosan a bírói függetlenség intézményéhez kapcsolódik, hiszen ily módon a bírákat kinevező tagállamoknak nem áll módjukban nyomon követni az általuk delegált bíró adott ügyben kifejtett - esetleg a saját küldő államának rövid távú érdekeivel ellentétes - álláspontját. Ez az intézmény nem csak a bíró tagállamtól való függetlenségét biztosítja, hanem azt is, hogy a bírák döntéseikben az Európai Unió értékrendjét juttatják kifejezésre.[18]
A legitimitás intézményi dimenzióján túlmenően azonban Canor az Európai Bíróság határozatainak tartalmi legitmitását is vizsgálja. A szerző abból indul ki, hogy az ítélkezési gyakorlatban elválik egymástól a határozatok "tisztán jogi" és a "valódi világbeli" dimenziója. Canor úgy látja, hogy az Európai Unió Bírósága jogalkalmazói és jogalkotói tevékenysége során azt az alapelvet követi, mely szerint a jogértelmezésnek meg kell felelnie mind a jogi, mind pedig a valódi világ elvárásainak.[19] Mit is jelent ez a szokatlan kettős felosztás? Canor véleménye szerint az olyan ítéletet, amely nem valamely vonatkozó jogi normán és annak kontextusán alapszik, a társadalom nem jogi, hanem politikia döntésnek fogja tekinteni. Ennek az az oka, hogy bizonyos kérdésekre mind jogi, mind "tisztán" politikai közegben is adható válasz, fogalmazható meg állásfoglalás, hiszen a jog és a politika terrénuma jelentős részben fedi egymást a szabályozandó kérdések tekintetében. A jogi döntéseknek azért kell már megalkotott, és a jogalkotó által ilyenként elfogadott normán alapulnia, mert - ellentétben a demokratikusan megválasztott, és legitimitását a választottság tényéből nyerő jogalkotóval - a jog alkalmazója a jogalkotó által tételezett normára való hivatkozásból nyeri el legitimitását, mely legitimitás ily módon - a jogalkotóéval ellentétben - közvetett. Az olyan bírói döntés viszont, amely csak a társadalmi értékítéleten alapul, nem tekinthető jogi döntésnek, mégpedig azért, mert jogi normához való kötöttség hiányában ez a minőség nem illeti. Miért fontos, hogy ne csupán jogi, hanem társadalmi szempontból is elfogadott legyen az adott bírói döntés? Miért nem nyújt elegendő legitimitást a jogi alap? A társadalmi elfogadottságot a bírói döntés azáltal éri el, hogy döntéseiben a jogrendszer koherenciáját és konzisztenciáját tükrözi. A társadalmi elfogadottság ugyanis kettős dimenziót foglal magában. Egyrészről a legitimációt, melyet a szerző intézményi dimenziónak nevez, másrészről pedig az alkalmazott eszközök és módszerek koherenciáját, melyet Canor intézmény-közi dimenzóként határoz meg.
A Bíróság intézményi és tartalmi legitimációjának kérdése után Iris Canor művében a legnagyobb hangsúlyt a bírói mérlegelés vizsgálatára fekteti.
A bíróságok tevékenysége mindig az egyéni jogérvényesítést szolgálja, az egyedi esetben felmerülő kérdésre ad választ. A jogalkotó ezzel szemben mindig az általá-
- 164/165 -
nos, a közösségi igények megfogalmazására törekszik. Ebből a szempontból minősül különlegesnek az Európai Unió Bíróságának helyzete, hiszen az Európai Unión belül az egyedi kérdésekre adott válaszok alapjául szolgáló joganyag még mindig igencsak hézagos, a Bíróság tevékenységének kezdetén pedig még nagyobb hiányosságokkal küzdött. Ilyen környezetben tehát a Bíróság tevékenysége fokozottabban arra irányult, hogy az egyedi kérdések megválaszolásán keresztül kitöltse azokat a hézagokat, amelyek a közösségi joganyagot át-meg átszőtték.[20] Az Európai Unió Bíróságának helyzetét vizsgálva Canor megállapítja, hogy a Római Szerződés nem tartalmaz olyan kifejezett felhatalmazást, amelyben a Bíróságot azzal a hatalommal ruházná fel, hogy joghézag esetén döntésével töltse ki a jogi rendszerben fennálló űrt. Ha azonban nem létezik ilyen felhatalmazás, akkor mi az alapja a Bíróság jogalkotói tevékenységének? A Szerződés a Bíróságot a közösségi joganyag értelmezésére hatalmazza fel. Kötelessége a Szerződés rendelkezéseinek értelmezése, melyre csak a Bíróság jogosult. Ezen jogalkalmazói tevékenységének eredménye pedig kötelező erővel bír.
Az Európai Unió Bírósága által végzett mérlegelési tevékenység kiemelkedő jelentőséggel bír, tekintettel arra, hogy a Bíróság - különösen az 1960-as '70-es években - közösségi jogalkotói szerepet tölt be. Értelmezi a Szerződés rendelkezéseit, valamint megállapítja az egyes közösségi dimenziójú normák vagy rendelkezések érvényességét, és ezen tevékenysége - noha mindezt adott eset keretei között végzi - jóval túlmutat a konkrét eset által lefedett területen.[21] A jogalkotói és a jogalkalmazói tevékenység viszonyáról azonban elmondható - nem csupán közösségi szinten -hogy mindkettőnek közös a célja: a társadalmi igények kielégítése és célok elérése. Erre kaptak felhatalmazást az adott jogrendszer közösségétől. A politikai, vagy tágabb értelemben vett közéleti tevékenység kereteit a jogrend szabja meg. Nem választható szét tehát teljes mértékben a jogalkotás és jogalkalmazás, de nem is lenne ez kívánatos. A bíróságok esetleges jogalkotói tevékenységével kapcsolatban hangsúlyozandó az a tény is, amelyet a bírói kreativitás kritikusai gyakran elfelejteni látszanak, hogy ti. a bíróságok nem jogosultak egyedi döntéseiket vagy az azok nyomán kialakult állásfoglalásukat a jogalkotóra rákényszeríteni. A bírói jogalkotói tevékenységnek szükségszerűen csak akkor lehet bármiféle tere és létjogosultsága, ha ezt az adott jogrendszeren belül a jog alkotója maga explicit vagy implicit módon elismeri. Így történt ez az EU jogrendjén belül is. A Szerződést aláíró felek explicite feljogosították a Bíróságot arra, hogy kizárólagos értelmezője legyen az alapító Szerződéseknek. A kizárólagos jogértelmezői tevékenység jogának letéteményese tehát a Bíróság, és mint ilyen, az Európai Közösségeket létrehozó Római Szerződésben implicite feljogosítást kapott arra, hogy kiegészítse az alapító és az EU jogrendjének alapjait
- 165/166 -
lefektető tagállamok jogalkotói tevékenységét. Nem ellentétes tehát a jogalkotó akaratával a Bíróság által végzett kreatív jogalkalmazói tevékenység, sőt kifejezetten az alapítók akaratából és az ő meghatalmazásukon alapulva fejtette ki jogalkotói tevékenységét.
A jogalkalmazói aktivitásban megmutatkozó szabadság lehetőségének kihasználását tekintve megkülönböztethetünk minimalista ill. maximalista koncepciójú bíróságokat. Mit jelent ez a két, Canor által meghatározott kategória? Az általa minimalistának nevezett jogalkalmazó a norma céljának felkutatása során azon az elméleti alapon áll, hogy a norma célja tisztán és egyértelműen megtalálható a jogszabály szövegében. A Canor által maximalista jogalkalmazóknak nevezett csoportba tartozó bírák azt vallják, hogy az értelmezendő jogi rendelkezés értelmének megállapítása során figyelembe kell venni olyan külső tényezőket is, mint amilyen pl. a norma megalkotása körüli történelmi-társadalmi viszonyok, a jogszabályalkotást előkészítő anyagok, vagy maga a jogalkotási eljárás.[22] Jelen sorok írója úgy látja, hogy ez a megkülönböztetés pusztán elméleti lehet, hiszen minden jogalkalmazó szembesül a gyakorlat során olyan kérdésekkel, amelyre a jogszabály szövege nem ad egyértelmű választ. A jogalkalmazói tevékenység szükségszerűen megköveteli azt, hogy a szó szerinti értelmezésen túl a bíró a betűk mögött meghúzódó értékeket és jogalkotói célt érvényesítse határozatában.
A bírói aktivitás kérdéséhez szorosan kapcsolódik a bírói döntésekben megfogalmazódott közéleti, politikai, nagy horderejű társadalmi mondanivaló mibenlétének vizsgálata. Minél aktívabb szerepet vállal egy bíró, a határozatában megfogalmazottak annál inkább átlépik a konkrét eset kereteit, és már nemcsak az adott jogeset peres feleinek szólnak az indoklásban megfogalmazott gondolatok, hanem a társadalom szélesebb körének, esetleg magának a törvényalkotónak. A határozatok indoklása lehetőséget ad a bírók számára, hogy megfogalmazzák azokat a problémákat, amelyek az ügy kapcsán váltak ismertté, és amelyekre egyelőre nem alkotott a törvényhozás olyan jogi normát, ami megoldást kínálna rá. Adott problémakör szabályozatlan mivoltára hívhatja fel ily módon a figyelmet a jogalkalmazó. Továbblépve azonban az aktivitás fokmérőjén, a bíró a határozatban megfogalmazhatja a maga véleményét vagy javaslatát a felmerülő kérdés tekintetében. Kitágítva tehát a konkrét eset kereteit, a problémát szélesebb társadalmi-jogi közegbe helyezve állást foglalhat valamiféle megoldás mellett. Ez már az aktivitásnak egy igen magas foka, ezt nevezi Canor "bírói politikának". Politika alatt itt nem a köznapi értelemben vett pártpolitika értendő, hanem a döntésekben testet öltő közéleti mondanivaló, társadalmi üzenet. A fő kérdés a szerző szerint az, hogy vajon a bírói jogalkalmazói tevékenység milyen mértékben hat közre a társadalmi célok és az azok megvalósítását szolgálok eszközök keretrendszerének kialakításában. Mennyiben tekinthetjük meghatározónak például az Európai Unió Bíróságának tevékenységét az Európai Unió jogának fejlődése tekinte-
- 166/167 -
tében? A Bíróság saját kompetenciáját is kiterjesztően értelmezte: a Római Szerződés nem azt mondta ki, hogy az Európai Közösségek Bírósága jogosult a tagállamokra kötelező jogot alkotni, hanem azt, hogy a Bíróság a Szerződés értelmezője. Egyedül a Bíróság jogosult a Szerződés rendelkezéseit értelmezni, és értelmezése kötelező érvénnyel bír. Minden döntésével és kiterjesztő értelmezésével felvállalta annak a felelősségét, hogy a Szerződésben található joghézagokat kitöltse, és ily módon az Unió jogát alapjaiban formálja.
Ez a tág értelemben vett, kreatív jogértelmező-jogalkotó tevékenység olykor politikai, közéleti jelentőséggel bíró döntések meghozatalához vezetett. A nagy horderejű döntések természetszerűleg alapjaiban alakították és formálták az Európai Unió jogrendjét, amelyet számos szerző, közülük is legkeményebben talán Hjalte Rasmussen, a Koppenhágai Egyetem professzora illetett kritikával.[23] Rasmussen leginkább azt kritizálta a Bíróság tevékenységében, hogy olyan társadalmi és közéleti kérdésekben hozott döntést, amely döntések meghozatalához a Bíróságnak nem állt megfelelő jogi norma a rendelkezésére, amely legalábbis iránymutatóul szolgálhatott volna a döntések meghozatalában. Ez a megközelítés azonban alapjaiban hibás. A Bíróság döntéseinek alapjául maga a Szerződés szolgált. Annak generális megfogalmazásai, tág céljai, olykor ködös rendelkezései szolgáltatták az alapot. Senki nem illette a Bíróságot azzal a váddal, hogy ne vette volna figyelembe a Szerződés szövegét. Ez a szöveg azonban kétség kívül hiányos volt, ahhoz azonban elegendőnek bizonyult, hogy az alapvető irányok lefektetésével a Bíróságnak utat mutasson a konkrét döntések meghozatalához. A Bíróság a közösségi jogrend kapcsán felmerült kérdések eldöntésével, és az adott probléma kapcsán megfogalmazott állásfoglalásán keresztül nem ő maga alakította a társadalmi igényeket, illetőleg a társadalomnak a közösségi jogrenddel kapcsolatos igényeit, hanem reflektált a felmerülő problémára, és eldöntötte - a Szerződés alapján - hogy az adott kérdésre melyik az a válasz, amely a Szerződés iránymutatásainak leginkább megfelel. Hiúság lenne azt gondolni, hogy akár a jogalkotó, akár a jog alkalmazója minden esetben elébe tud vágni a társadalmi változásoknak, és a felmerülő igényeknek. A jogrend folyamatos alakulásban van, folyamatosan megújuló, átalakuló igényekkel szembesül. A jogalkotó is csupán ezen új igények észlelése folytán tud reflektálni, és megalkotni egy olyan generális normát, amely az új kérdésekre adott válaszok kialakításához szolgáltat alapot. A bíróságok pedig ezen normák mentén hozzák meg azokat a konkrét döntéseket, amelyek az előttük levő ügyben felmerültek. Könnyen előfordulhat azonban, hogy a konkrét esetben felmerült kérdésre az absztrakt jogi norma nem ad határozott választ. Ilyenkor a jogalkalmazónak nem csupán joga, de kötelessége is a kérdéshez legközelebb álló jogi normát alapul véve, a megoldást abból levezetve eldöntenie az ügyet. Nem vádolható tehát azzal az Európai Unió Bírósága, hogy úgymond "légből kapott" döntéseit "rákényszerítette"
- 167/168 -
volna a Közösségre. Az a tény pedig, hogy a Bíróság által meghozott döntések kötelező erővel bírnak nem csupán az érintett felek, hanem az EU minden tagállama és polgára vonatkozásában, szintén nem a Bíróság önkényes döntése, hanem a Szerződésben lefektetett jogi norma.[24]
Canor szerint a bírói mérlegelés kérdéskörének legizgalmasabb problematikája a bírói mérlegelés határainak kérdése. Léteznek-e ilyen határok, és ha igen, melyek azok? Az Európai Bíróság nem határozta még meg saját tevékenységének határait, ezért pusztán joggyakorlatára támaszkodhatunk ennek a kérdéskörnek az elemzése során. Ahogyan azt fentebb láttuk, az Európai Unióban a Bíróság a Szerződések értelmezésére kizárólagos jogosultsággal rendelkező szerv. Nem csupán jogosultság ez, hanem kötelessége is a Szerződéseket értelmezni, és az azokban foglaltakat megtartatni. Jogosan merülhet fel tehát a kérdés, hogy vajon mi szab határt ennek a tevékenységnek? Külső szervi kontroll híján azt mondhatjuk, hogy kizárólag a Bíróság saját értelmezési módszerei határolják be interpretációs tevékenységét.[25] A mérlegelés különös jelentőséggel bír a közösségi jogrendszerben, ahol gyakran a Bíróság mérlegelése eredményének a függvénye, hogy az Unió merre halad tovább. A Bíróság felméri a változó társadalmi igényeket - ez is a mérlegelés része -, és ezeknek megfelelően - természetesen mindig szem előtt tartva a Szerződés rendelkezéseit - dönt.
Abból az alapvető feltevésből kiindulva, hogy a bírói mérlegelés nem korlátlan és önkényes, az egyik alapvető kritikai kérdés úgy szól, hogy hogyan lehetséges szabályozni a bírói mérlegelést, ha maga a mérlegelés csupán akkor nyerhet teret, amikor nincsen alkalmazható jogszabály. Ha pedig létezik alkalmazandó jogszabály, akkor nem lehet teret engedni a bírói mérlegelésnek.[26] Ezen kritikai hozzáállás Canor meglátása szerint nem tesz különbséget az adott megoldandó kérdésre megoldási alternatívákat kínáló jogszabályok, valamint a bíró mérlegelési tevékenységét behatároló normák között. Ha ugyanis az a helyzet áll elő, hogy a felmerült kérdés tekintetében a jogrendszer nem ad egyértelmű választ, akkor a bíró a mérlegelési tevékenység segítségével fog eljutni a lehetséges megoldási alternatívákig. Azonban a mérlegelési tevékenység is igazolásra szorul, a bíró nem dönthet pusztán intuíció vagy szimpátia alapján. Döntését logikai, erkölcsi és értékrendi normáknak kell alátámasztaniuk, melyek a társadalom számára elfogadhatóvá teszik az eredményt. Ezen a ponton már nem lehet kizárni a bírák szubjektív, egyéni élettapasztalatának, véleményének, értékrendjének a befolyásoló szerepét. Adott kérdésben felmerülő tények értékelése során nem várható el, hogy minden körülményt minden jogalkalmazó azonos jelentőségűnek értékeljen. Ahogyan azt Freund megfogalmazta: "Kijelenthetjük azt, hogy a bírák
- 168/169 -
megítélése szempontjából a legfontosabb tényező a bírák filozófiája. Ha azt a tényt, hogy minden bírának van valamiféle filozófiai rendszere, veszélyesnek tekintjük, ki kell mondani, hogy ha azzal áltatnák magukat, hogy nincs filozófiai értékrendjük, az még veszélyesebb lenne."[27] Tévedés lenne azt hinni, hogy az egyetlen érték, amit egy bírói döntés hordozhat, az a döntés abszolút objektív, "steril" mivolta. A bírónak kötelessége az általa meghozott döntéssel azt a megoldást alátámasztani, amelyet ő a legmegfelelőbbnek talál. Kiiktathatatlan tehát a bírói jogalkalmazás és döntéshozatal mechanizmusából a bírói individum, de ez nem is elvárás, hiszen korántsem arról van szó, hogy maga a döntés a bíró egyéni értékrendjét tükrözi, hanem arról, hogy a döntés az adott jogi rendszeren belül a bíró által legjobbnak talált megoldáson alapul. Az objektivitás kritériumának nem az a célja, hogy a bíróságokat és magukat a bírákat is természetes társadalmi közegükből kiragadják, hanem pont ellenkezőleg: az, hogy az adott társadalmi tényezők ismeretének a fényében hozzák meg döntéseiket.[28]
A szerző leszögezi: a bírói mérlegelés korántsem korlátlan. Hármas korlátja az általános normatív rendszerből, a bírói hatalmi ág intézményi kereteiből, és az egyéb intézményekkel való interrelációból épül fel.[29] Ilyen korlátozó tényezőknek tekinthetők például a bíróság előzetes ítélkezési gyakorlata, a bíróság jogértelmezési módszerekre vonatkozó doktrinája, a bíróságnak, mint hatalmi ágnak az ideológiáját meghatározó tényezők, a bírósági eljárás rendszere, az adott jogrendszeren belül működő egyéb bírói szervekkel való kapcsolat, a demokrácia és a hatalmi ágak elválasztásának elve, valamint a jogi kultúra.[30] Az alábbiakban a főbb korlátokat vizsgáljuk meg a szerző elemzése alapján.
Minden jogrendszer mögött meghúzódik valamiféle jogfilozófiai megalapozás, amely jelen van azon folyamatban, amelynek eredményeképpen a bíróság meghatározza az értelmezendő jogi norma tartalmát. Csakis ezen jogelméleti alap fényében vizsgálható az a kérdés, hogy milyen széles a bírói mérlegelés köre. A bírói mérlegelés jogintézményét vizsgálva Canor szerint meg kell különböztetnünk a mérlegelés külső és belső dimenzióját. Külső dimenzió alatt Canor azt érti, ahogyan a bíró kiválasztja az adott norma értelmezéséhez alapul szolgáló elméletet, alapelveket, alapvető irányultságot. A belső dimenzió pedig a norma értelmezése a kiválasztott megközelítési mód tükrében.[31] A két dimenzió ily módon fokozatokat jelöl, a mérlegelés mélységének lépcsőit. Az alapelv, az irányadó jogelv meghatározása az első lépés, amelyen belül megkezdődhet az értelmezésre váró rendelkezés kibontása ennek a jogelvnek a
- 169/170 -
tükrében. A jogi alapelv kiválasztása kiemelkedő fontosságú az Európai Unió Bíróságának gyakorlatában, hiszen a Szerződés a maga eredeti formájában leginkább alapelveket fektetett le, és irányokat jelölt ki, ezek pontosabb megfogalmazása nélkül. Az uniós jog alkalmazása során felmerülő kérdések azonban nagyon is konkrétak voltak, olyanok, amelyekre a Szerződés nem tartalmazott egyértelmű válaszokat. A megoldáshoz vezető út első lépéseként tehát a Bíróság kiválasztotta azt az alapelvet, amelyet a teleologikus értelmezés módszerével kibontott, majd az értelmezés eredményeképpen megtalálta a választ a kérdésre.
Az európai közösségi jog értelmezése ily módon azért jelentősebb a hagyományos nemzetállami jogi normák értelmezéséhez képest, mert a közösségi joganyag sokkal kialakulatlanabb, képlékenyebb és fiatalabb a tagállami, több évszázados történelem során kialakult jogrendeknél. A közösségi jogra vonatkozóan is igaz az a megállapítás, mely szerint szükség van egyfajta jogi filozófia kiválasztására, amelynek alapján a Bíróság elkezdheti jogértelmezői, jogalkalmazói tevékenységét. Ismét Rasmussen kritikáját idézi Canor, aki pontosan ennek a szükséges jogfilozófiai háttérnek a hiányára hívja fel a figyelmet.[32] Rasmussen kritikájának alapját az képezi, hogy a Bíróság nem fogalmazta meg egyik esetben sem, hogy milyen jogelvek, jogfilozófiai elvek mentén halad a Szerződés értelmezése során. Canor azonban nem fogadja el ezt a kritikát. A szerző úgy véli, hogy a Bíróság valóban nem deklarált egy olyan elvet, mely általános alapul szolgál jogértelmezői tevékenységéhez, ez azonban nem azt jelenti, hogy nem létezik olyan irányadó jogelv, amely a Bíróság jogértelmezési tevékenységét áthatja, hanem azt, hogy az Európai Unió Bírósága nem korlátozta interpretatív tevékenységét egyik vagy másik módszerre, vagy megközelítési módra, hanem a nemzetállami gyakrolatban is alkalmazott jogértelmezői technikáknak a kombinációját alkalmazta a döntéshozatal során. "A jogértelmezés művészet, amelyben a bírói ösztön és érzék igen széles teret nyer" - fogalmaz két angolszász jogász.[33] Való igaz, hogy a bírói mérlegelési tevékenység nem szorítható mechanikus szabályok közé, melyek automatikus alkalmazása elvezet a kívánt megoldáshoz. Megállapítható azonban, hogy annak ellenére, hogy a Bíróság nem fogalmazott meg egy olyan jogelméleti rendszert, melynek alapján a döntései születnek, nem korlátlan a szabadsága: a Szerződés rendelkezéseinek értelmezése során kötve van az abban lefektett szabályokhoz, és nem szakadhat el az ott megfogalmazott céloktól.
Előfordulhat, hogy az értelmezésre váró norma mögött párhuzamosan olyan célok fogalmazódnak meg, amelyek egymással ellentmondásban állnak. Ilyen esetekben a Bíróság azt az elgondolást tekinti mérvadónak, amely inkább harmóniában áll a közösségi jogrendszer alapjait képező jogelvekkel.[34] A közösségi jogrenden belül elfogadott jogelveknek két nagy csoportját különbözteti meg a szerző: az egyik csoportba tartoznak azok a jogelvek, amelyek a közösségi jog sajátjai, tehát ebben a speciális jogrendszerben alakultak ki és szilárdultak meg alapvető jogelvekké. A másik
- 170/171 -
nagy csoportot pedig azok a jogelvek alkotják, amelyek a hagyományos tagállami jogrendszereken belül is már elfogadott jogelveknek minősülnek.[35] A Bíróság az a szerv, amely ezeket a jogelveket a gyakorlatban is érvényesíti. A másodlagos jogforrási szinten tételezett elvek nem magával a tételezés aktusával válnak alapvető jogelvekké, hanem azáltal, hogy a gyakorlatban, és elsősorban a Bíróság gyakorlatában a jogalkalmazó ezeket a tételezett normákat jogelvi jelentőségűnek minősíti. Vannak természetesen olyan alapelvek, amelyek az elsődleges jogforrási szinten, a Szerződésben nyertek megfogalmazást. Ezek nem szorulnak bírósági megerősítésre, alkalmazásuk kötelező, a Bíróságnak gyakran szolgálnak eszközül a teleologikus jogértelmezés során. Problematikusabb azon jogelveknek a megítélése, amelyek a Szerződés preambulumában találhatóak, hiszen a preambulum hivatalosan nem kötelező erejű része a Szerződésnek. A Bíróság azonban gyakorlatában megerősítette, hogy a teleologikus értelmezési módszer alkalmazásának keretében ugyanolyan fontosságúnak tekinti a preambulumban megfogalmazottakat, mint a Szerződés rendelkezéseit.[36] Önmagában az a tény, hogy adott jogelv nincs jogszabályi formában írásba foglalva, még korántsem jelenti azt, hogy az a jogelv nem is létezik, és így nem releváns. A Bíróság megfogalmazásában "[...] ahhoz, hogy adott jogelv a közösségi jogrend részét képezze, a tagállami jogrendszerekben általánosan elfogadottnak kell minősülnie." Az általános elfogadottság kritériuma azoban itt sem egyenlő az írásba foglalással. Az általános elfogadottság azt jelenti, hogy a szóban forgó jogelvben megformált tartalom a különböző tagállami jogrendszerekben egyaránt jelen legyen.[37] A Bíróságnak igen széles mérlegelési jogköre van abban a tekintetben, hogy megítélje egy jogelv általános elfogadottságát, és azt, hogy ily módon a jogelv közösségi jogelvnek minősíthető-e.[38] Az írott jogelvek írásos mivoltukból kifolyólag behatárolják a Bíróság jogértelmezési és mérlegelési lehetőségeit, noha - mint ahogyan a Szerződés írott rendelkezéseinek értelmezése során is láthattuk - a norma megfogalmazása mögött rejlő valós tartalom meghatározása még mindig elég tág teret enged a bírói mérlegelésnek.[39]
Az egy adott rendelkezés mögött meghúzódó különböző jogelvek olykor eltérő, akár ellentétes érdekeket is hordozhatnak. A bírói mérlegelés jelentősége kétség kívül azokban az esetekben bír nagyobb jelentőséggel, amikor az értelmezendő rendelkezésben rejlő jogelvek más-más mondanivalóval ruházzák fel a kérdéses normát. A jogelvek szerepe tehát kettős: létük egyrészről behatárolja a jogértelmezői tevékenységet, mely behatárolás tekinthető nehezítő tényezőnek is - amennyiben az ily módon behatárolt rendelkezés nem ad választ az aktuálisan felmerülő kérdésre -, másrészről
- 171/172 -
viszont - amennyiben a pontosított jelentéstartalom megválaszolja a Bíróság előtt levő ügyben felmerült kérdést - az értelmezést és a döntéshozatalt megkönnyítő elemként is felfogható. A jogelvek másik szerepe - és a bírói mérlegelés szempontjából ez utóbbi szerep az izgalmasabb és egyben vitatottabb is - az, hogy kitágítja a bírói mérlegelési kör horizontját, hiszen azáltal, hogy a jogelv nem ad tiszta, egyértelmű választ, a bíró jogosult tovább keresni a kérdéses problémára adható lehetséges jogszerű megoldást.[40] Ebben teljesedik ki igazán a bíró diszkrecionális jogköre, hiszen mindaddig, amíg az összes lehetséges interpretációs módszert nem merítette ki, a bíró kötve van azon értelmezési szabályokhoz, melyeknek minden lépcsőfokát végig kell járnia, mielőtt esetlegesen a jogrendszer szigorú értelemben vett normatív keretein túllépve keresi és találja meg a probléma megoldását. Nem lehet olyan jogértelmezési szabályrendszert kialakítani, amellyel teljes mértékben ki lehetne iktatni a bírói mérlegelés intézményét.[41] Ahogy a jogalkalmazó esetében sem várható el, hogy minden részletre kiterjedő szabályozást alkosson, ahol joghézag nem létezik, úgy a jogalkalmazói tevékenységet sem lehet különböző értelmezési irányelvekkel elzárni a mérlegelési tevékenységtől.
Az európai jogrendszerek egyik legfontosabb alapkövetelménye a jogi formalizmus, amely - bár nem nevezhető kifejezetten jogfilozófiai alapnak - jelentős mértékben behatárolja a Bíróság tevékenységét. A formalizmus szerepe szorosan kapcsolódik a hatalmi ágak szétválasztásának elvéhez, amennyiben meghatározza a bíróságok és a bírói aktivitás lehetőségeinek határait. A formalizmus megköveteli, hogy a jog alkalmazói olyan külsődleges kötöttségekhez is tartsák magukat, amelyek biztosítják, hogy a bírák nem veszik át a jogalkotó szerepét. Az a követelmény, hogy a bírói döntéseknek jogalkotói normák által igazolhatóknak kell lenniük, nem pusztán arra terjed ki, hogy a bíró fel tudjon mutatni egy, a döntéséhez alapul szolgáló normát, hanem arra is, hogy az a norma már megszövegezésében egyértelműen fedje a hozzárendelt jogeset kapcsán felmerült kérdéskört. Minél távolabban kapcsolódik ugyanis a normaszöveg az adott jogeset kapcsán felmerült kérdéshez, annál inkább felerősödik az a "gyanú", hogy a vélt vagy valós kapcsot a norma és a konkrét ügy között a jogalkalmazó mintegy önkényesen hozta létre. Ebből a megközelítésből vizsgálva az Európai Unió Bíróságának gyakorlata - noha a formalizmus követelményeinek alapjaiban igyekszik megfelelni azáltal, hogy minden esetben a Szerződés adott rendelkezésére hivatkozva hozza meg döntéseit - a formalizmusnak egy kevésbé szigorú, sőt inkább attól eltávolodó verzióját tükrözi. A formalizmus szerepe azonban a Bíróság tevékenységének vonulatát vizsgálva nem változatlan. Kezdetben a klasszikus, szöveghez kötött jogértelmezés bírt jelentőséggel, amikor a bírák szigorúbban ragaszkodtak - legalábbis formailag - a Szerződés szó szerinti megfogalmazásához. Ez a megközelítés azonban nem sokáig volt tartható, hiszen a Szerződés megfogalmazása
- 172/173 -
olyannyira képlékeny, és rendelkezései olyan mértékben hiányosak voltak, hogy a Bíróság elé kerülő kérdések megoldásának érdekében az Európai Unió Bírósága egyre inkább a teleologikus értelmezési módszert tette magáévá, deklarálva, hogy a Szerződés rendelkezéseinek értelmezése során a szöveg mögé kell tekinteni, és figyelembe kell venni a rendelkezések mögött meghúzódó szellemiséget és a Szerződés megalkotásakor kitűzött elérendő célokat is, hiszen csak ezek tekintetbe vételével érthetőek meg az egyes rendelkezések.[42] Nem igaz tehát - mondja Canor - Rasmussen azon állítása, hogy a Bíróság nem határozta meg azt az irányelvet, amely mentén a Szerződés rendelkezéseinek értelmezése során halad, bár való igaz, hogy nem valamiféle jogfilozófiai elméletet vett alapul, hanem sokkal inkább egy szemléletmódot, melynek lényege a Szerződés és az EU létrehozásának szándékát felkutatva, ennek a szándéknak a tükrében való jogértelmezés. A Bíróság ugyanígy nem fogalmazott meg konkrétan semmiféle hierarchiát a különböző jogértelmezési módszerek között. Ez érthető is, hiszen a fentebb bemutatott interpretációs módszerek egyike sem elegendő önmagában véve. Leginkább talán egyfajta alkalmazási sorrendet lehet köztük felállítani, hiszen nyilvánvalóan nem előzheti meg pl. a teleologikus értelmezés a szigorúan az írott szöveghez kötött interpretációt. Jelentősége azonban mindegyik módszernek a maga helyén vitathatatlan, és egyik módszer sem helyettesíthető a másikkal.
Egy normaszöveg értelmezése során az interpretációs módszerek közül többnyire nem csupán egy, hanem több is alkalmazásra kerül. A különböző módszerek egymást követő, vagy párhuzamos alkalmazása egyfajta kereteket szab az értelmező tevékenységnek: nem szűkíti le a lehetőségeket hanem mintegy formába önti azokat a logikai lépéseket, amelyek mentén a bíró eljut a végső következtetésig.
A különböző módszerek egyidejű alkalmazásának kétféle kimenetele lehetséges: az egyik, ideális esetben az alkalmazott módszerek mindegyike egy és ugyanazon irányba mutat, az értelmezendő szövegnek csakis egy magyarázata lehetséges. A másik esetben viszont könnyen előfordulhat az az eset, hogy más-más módszer más-más értelmet sugall.[43] Főszabályként leszögezhető, hogy a nyelvtani, szó szerinti értelmezést nem lehet megkerülni, és főleg, nem lehetséges a teleologikus értemezés módszerére hivatkozva átugrani a szavak általános értelmét. Csak azután alkalmazhatóak az írott normaszöveg első, hétköznapi értelemben vett jelentésén túlmutató interpretációs módszerek, amikor az elsőként alkalmazott értelmezési módszer által nyert értelem a vitatott kérdés megválaszolásának érdekében további pontosításra szorul. Az értelmezésnek Canor szerint objektív szempontokon kell alapulnia.[44] Objektív szempont alatt nem csupán az adott értelmezendő rendelkezés szó szerinti megfogalmazása értendő. Objektív szempont lehet a rendelkezés megalkotása mögött meghúzódó társadalmi cél is. Ezen objektív szempontok ellenpárjának a bíró személyes, szubjektív
- 173/174 -
meggyőződése tekintendő, amelyet nem támaszt alá a rendelkezés megszövegezése vagy a mögötte meghúzódó többlettartalom, csupán a bíró egyéni véleményét fejezi ki. Korántsem arról van azonban szó, hogy a bíró szubjektív meggyőződésének ne lenne, vagy ne lehetne létjogosultsága a jogértelmezés során. A társadalom tagjaként a bíró is magáénak vall egy értékrendet, mely kifejeződést nyer a mérlegelés során.
Mint minden jogi normának, a közösségi joganyagnak is két dimenzióját különböztethetjük meg: egyrészről a nyelvi komponenst, másrészről pedig a normatív összetevőt. Mindkét összetevő külön-külön alapul szolgál a bírói mérlegeléshez. A nyelvi összetevők vizsgálata során hangsúlyozni kell azt, hogy az Európai Unió egyedi jogrendszerében bizonyos kifejezések az eddig ismert nemzeti jogrendszeri terminológiától teljesen eltérő jelentéssel bírnak. A jogértelmezési módszerekkel kapcsolatosan az Európai Közösségek alakulása utáni első évtizedekben felmerült az a kérdés, hogy melyik interpretációs módszer élvez elsőbbséget. Az Európai Bíróság többször is megfogalmazta azt az álláspontját, hogy önmagában a szöveg szerinti értelmezés nem elegendő. Nem csak akkor kell azonban a következő szintű értelmezési módszerhez folyamodni, amikor az előző módszer eredményei bizonytalanok. Abban az esetben, ha az adott rendelkezés megfogalmazása tiszta, világos és egyértelmű, akkor is be kell tekinteni a szavak általánosan elfogadott értelme mögé, és megkeresni a norma megalkotásában szerepet játszó célgondolatot. Sokszor ugyanis csak itt találja meg a jogalkalmazó azt a háttér-ideát, ami alapul szolgálhat a felmerülő kérdés teljes értékű megválaszolásához. Ez a szemlélet természetesen a Bíróság saját hozzáállását tükrözi, mely szerint neki, mint a közösségi jog alkalmazójának dinamikus jogértelmezést kell folytatnia annak érdekében, hogy betölthesse a Szerződés értelmezőjének szerepkörét.[45]
A jogalkalmazói tevékenység mindig egy normatív jogi rendszer keretei között történik. Ez a normatív jogrendszer adja meg azokat a kereteket, amelyek között a bíróságok jogalkalmazói feladatukat ellátják, diszkrecionális jogkörüket gyakorolhatják. A közösségi jog vonatkozásában felmerülő kérdés úgy fogalmazható meg, hogy vajon a közösségi jog normatív jogrendszernek tekinthető-e, és amennyiben a válasz igenlő, úgy a következő feladat annak megválaszolása, hogy ez a normatív jogrendszer milyen mértékben határolja be a bírói tevékenységet. A normatív jogrendszerek korlátozó szerepének lényege abban áll, hogy leszűkítik azon tények körét, amelyeket a bíró a döntés meghozatala során döntő jelentőségűként figyelembe vehet. Ez a limitáció két síkon is értelmezhető. Egyrészt horizontális dimenzióban, amennyiben a jogrendszer normái bizonyos jogi kategóriákhoz kapcsolódnak, minden újonnan felmerülő jogi kérdés vagy problémakör tehát egy már létező norma kategóriához kapcsolható. Vertikális értelemben pedig ez a keret abban nyilvánul meg, hogy minden egyes jogi kategória egy olyan alapvető jogi elven nyugszik, amelyből további
- 174/175 -
alrendszerek, a normatív hierarchia alsóbb szintjén elhelyezkedő normák vezethetőek le. Összegezve megállapítható tehát, hogy a normatív jogrendszer lételeme a normák között meglévő belső koherencia. A koherencia intenzitásának, erősségének mértéke az egyes jogrendszerek között eltérő lehet, valamilyen minimális szintű koherencia azonban elengedhetetlen a jogrendszer létezéséhez.[46] Ez a koherencia az, ami behatárolja a bíróságok szabad mérlegelési jogkörét. Nem hozhat tehát a bíró olyan döntést, amely nincs összhangban a már létező normatív szabályokkal, és nem alkothat, vagy nem vezethet be a jogrendszerbe olyan új normát vagy új elvet, amely nem illeszkedik a meglévő rendszerhez.
Annak ellenére, hogy az Európai Unió Bírósága nincs kötve előzetes döntéseihez, az előzetes gyakorlattól való eltérés alapos igazolásra szorul. Canor úgy látja, hogy ha a Bíróság el akar térni a korábbi döntéshozatal során követett gondolatmenettől vagy érvektől, az eltérés módjának és igazolásának továbbra is koherensnek kell maradnia a normatív jogrendszer szabályaival, hiszen maga a jogrendszer adja a bírónak azt a hatalmat, hogy adott ügyben döntést hozzon, és jogi normákat értelmezzen. Canor tehát a normarendszert egyrészt a bírói tevékenység legitimációs forrásának tekinti, másrészt a határozat jogi alapjának. A szerző összekapcsolja a normarendszer ezen két aspektusát, és úgy véli, hogy csak akkor van tere a bírói jogalkotásnak, új megoldások elfogadásának, régi megközelítések elvetésének, ha mindezt olyan formában teszi a Bíróság, hogy a létező rendszer koherenciája ne sérüljön.[47]
Vajon valóban normatív jogrendszernek minősül-e közösségi jog? - teszi fel a kérdést a szerző. A jogrendszer alapvető kritériuma a benne foglalt normák koherens, egymással harmóniában levő, egymáshoz illeszkedő hálózata. A Bíróság a Van Gend en Loos ügyben mondta ki először, hogy a Közösség egy új jogrendszert alkot.[48] Később pedig a Francovich ügyben megerősítette ezt, mondván, hogy a Szerződés megalkotta a Közösség saját jogrendjét.[49] Valóban, a közösségi joganyag teljesíti a normatív jogrendszeri kategória mindkét kritériumát, hiszen a közösségi rendelkezések horizontálisan tagoltak (megkülönböztetünk intézményi, magánjogi és közjogi normákat), valamint vertikális hierarchia is fennáll a normák között, melynek értelmében az alacsonyabb szintű norma nem állhat ellentétben a felsőbb szintű normákkal.[50] A közösségi jogrendszer talán még nem ért el egy olyan szintet, ahol a normák teljes mértékben zárt rendszert alkotnak, és valóban minden jogi problémakörhoz létezik hozzárendelhető norma, nincsen továbbá pontosan defniált módszertana a normák értelmezése tekintetében. A jogrendszer abszolút zártsága nyilvánvalóan egyetlen jogi közegben sem kívánatos, és nem is elérhető cél, hiszen a jogrendszer csak saját, mindenkor változó társadalmi közegén belül teljesedhet ki és töltheti be funkcióját. A konstans változások és az egyre újabb kérdések azonban megkövetelik, hogy a jogrend
- 175/176 -
nyitott legyen az új befogadására. A teljes változtathatatlanság eleve halálra ítélt gondolat. Összevetve azonban a közösségi jogrendszert a tagállami jogrendszerekkel, kétség kívül megállapítható, hogy a tagállami jogrendszerek sokkal koherensebbek, normáik sokkal szisztematikusabban felépítettek, mint közösségi szinten.[51]
A rendszer belső konzisztenciáját és egyfajta folytonosságot meg kell tehát őriznie a Bíróságnak. Az általa hozott döntéseknek és a hivatkozott jogelveknek összhangban kell lennie közösségi jogrendben foglalt egyéb szabályokkal és normákkal. Ezen rendszerszintű korlátokon belül jogosult a Bíróság eldönteni, hogy mérlegelésének eredményeképpen melyik megoldás a legmegfelelőbb az adott kérdésben.[52] Noha precendenshez való kötöttség nem létezik a közösségi jogrendszerben,[53] a Bíróságnak szem előtt kell tartania ez előzetes ítélkezési gyakorlatot és a rendszer belső kohereciájának követelményét.[54] Az előzetes ítélkezési gyakorlattól való eltérésnek tehát meg kell maradnia kivételnek, és nem lehet belőle főszabály.
A jogrendszer természetes fejlődése szükségszerűen megköveteli az újabb és újabb normák bevezetését, vagy a már meglévő normák átértékelését, esetleg az azoktól való végleges elmozdulást. A Bíróság jogalkotó tevékenységét vizsgálva egy másik jogtudós[55] úgy látja, hogy a Bíróság fokozatosan vezeti be a közösségi jogrendbe az új normákat: először ítéletében leszögez egy elvet, amelyre alapvető jogelvként hivatkozik, olykor azonban még arra is kiterjed a Bíróság érvelése, hogy miért nem lehetne alkalmazandó adott esetben ez a jogelv. Ezzel mintegy "bemutatja" az új jogelvet. Amennyiben az ítélet kibocsátását követően a kérdéses jogelv komoly társadalmi elutasítottsággal szembesül, valószínűsíthető, hogy a Bíróság a legközelebbi adandó alkalommal - amikor ismét felmerülhet a bevezetni kívánt jogelv alkalmazásának lehetősége - már óvatosabban fogja megemlíteni a jogelvet. Amennyiben ez esetben már nem talál olyan erős tiltakozó visszhangra, a Bíróság a következő alkalommal immár explicite megerősíti a jogelvet alapvető jogelvi pozíciójában, és ily módon a princípium a közösségi joganyag doktrínájává, alapelvévé válik.[56] Erre kitűnő példa
- 176/177 -
a Cassis de Dijon eset,[57] ahol a Bíróság alapelvként tételezte a kölcsönös elismerés ("mutual recognition") elvét, a döntést azonban szigorúan az előzetes határozataiban lefektetett gondolatmenetre alapozta, nem pedig a kölcsönös elismerés elvére. A jogrendbe bevezetni kívánt elvet tehát még nem alkalmazta a kérdés megválaszolására, csupán "bemutatta" amire később - már tételezett jogelvként - a további ítélkezési gyakrolatában hivatkozhatott. Az általános jogelveket a Bíróságnak a rendszerben már meglévő jogelvekből kell levezetnie, más szóval fel kell fedeznie azokat a jogelveket, amelyek már eleve bele vannak építve a jogrendszerbe. Csak akkor építhető ugyanis be a jogrendszerbe új jogelv, ha az kompatibilis a jogrendszer normáival.[58]
A szerző egyik legfontosabb szándéka arra irányult, hogy bemutassa, a jog alkalmazója ma már nem pusztán a törvényhozó szája, hanem - ugyanezzel a képletes hasonlattal élve - sokkal inkább a keze, amely befejezi, kiteljesíti a jogalkotó munkáját.
A törvényalkotó és a bíró munkája ily módon egyfajta körforgást valósít meg: a törvényhozó megalkotja az általános jellegű normákat, amelyeket a bíró a konkrét egyedi esetre szabva életre kelt. A jogalkalmazó azonban a konkrét ügyek kapcsán szembesülhet olyan kérdésekkel, amelyek a folyamatosan változó társadalmi igények egy új, eddig még nem szabályozott aspektusát jelenítik meg. A kérdés szabályozatlan mivolta ugyan nem jogosítja fel a bírót arra, hogy a törvényalkotó által tételezett normakeretből kilépve önkényesen válaszolja meg a problémát, azonban lehetősége van - a norma értelmezési lehetőségeit mérlegelve - olyan módon értelmezni a jogszabályt, hogy az interpretáció eredményeképpen megoldást találjon a felmerült problémára.
A szerző szakít tehát azzal a hagyományos szemlélettel, amely szigorúan elkülöníti egymástól a jogalkotó és a jogalkalmazó szerepét, hanem rámutat a két tevékenységet összekötő szálakra, és arra, hogy a két hatalmi ág csak egymást kiegészítve tudja feladatát ellátni. A bíró által végzett mérlegelési tevékenysége ezen megközelítés szerint hidat képez a szabályozás általános, és a felmerülő jogvita konkrét jellege között.
Iris Canor könyvében alaposan és részletesen elemzi a bírói mérlegelés kérdéseit mind általánosságban, mind pedig az Európai Unió Bíróságának gyakorlata tekintetében. A szerző nem hátrál meg a kritikus kérdések elől, hanem szembenéz azokkal, és válaszokat ad. A mű ettől különösen értékes, hiszen nem csupán egyoldalú eszmefuttatást, nem pusztán egy saját gondolatmenetet mutat be az olvasónak, hanem a kortárs jogtudósok és gyakorlati szakemberek véleményét is kifejti. Ily módon az olvasónak lehetősége van arra, hogy maga döntse el, kinek a véleménye meggyőzőbb számára. Jelen sorok írója csatlakozik a könyv szerzőjéhez abban a véleményben, hogy az Európai Unió Bíróságának szerepe felbecsülhetetlen az Európai Unió jogrendszerének kialakításában és formálásában.■
JEGYZETEK
[1] C.L. de Montesquieu: A törvények szelleméről. (Fordította: Csécsy Imre és Sebestyén Pál) Budapest, 2000, 248-261.
[2] Lord Reid: The Judge as Law Maker. Journal of Society of Public Teachers of Law, 22/1972. "There was a time when it was thought almost indecent to suggest that judges make law. They only declare it. Those with a taste for fairy tales seem to have thought that in some Aladdin's cave there is hidden the Law in all its splendour and that on a judge's appointment there descends on him knowledge of the magic words Open Sesame. Bad decisions are given when the judge has muddled the password and wrong door opens. But we do not believe in fairy tales any more. So we must accept the fact that for better or for worse judges do make law." In Canor i. m. 79.
[3] Iris Canor a College of Management of Academic Studies professzora, korábban a Max Planck Institute, illetve a Heidelbergi Egyetem, valamint a Columbia Law School tanára volt. Fobb kutatási területe a nemzetközi magánjog és az Európai Unió joga közötti kapcsolat, valamint a nemzeti szuverenitás határainak vizsgálata.
[4] Canor i. m. 1.
[5] Ami Barak: Judicial Discretion. Yale University Press, 1989, 7. Idézi Canor i. m. 9.
[6] Roscoe Pound: Interpretation of Legal History. New York: Macmillan, 1923, 1. Idézi Canor i. m. 6.
[7] Canor i. m. 11.
[8] Canor i. m. 13.
[9] Canor i. m. 13.
[10] J. W. Douglas: State of New York v. United States. 342 US 882, 884 (1951) Idézi Canor i. m. 14.
[11] Canor i. m. 14.
[12] Canor i. m. 15.
[13] Canor i. m. 8.
[14] Római Szerződés 220. cikkely
[15] Case 294/83, Parti Ecologiste "Les Verts" v. European Parliament.[1986] ECR 1339.
[16] "[...] an interpretation of Article 173 (present Article 230) which excluded measures adopted by the European Parliament from those which could be contested would lead to a result contrary both to the spirit of the Treaty [...] and to its system."
[17] Case 6/64, Costa v. ENEL. [1964] ECR 1150-1168.
[18] Canor i. m. 122-123.
[19] Canor i. m. 39.
[20] A bírói mérlegelés azonban nem minden esetben jut szerephez. Az Európai Unió Bírósága (a "Bíróság") is elismerte az ún "tiszta esetek" (clear cases) létezését a CILFIT ügyben,[21] amikor indoklásában az alábbiakat fogalmazta meg: "Vannak esetek, amikor a közösségi jog alkalmazása annyira egyértelmű, hogy nem hagy teret semmiféle ésszerű kételynek a tekintetben, hogy a felmerült kérdést hogyan kell megválaszolni." Az esetek másik csoportjába tartoznak az ún "nehéz esetek" (hard cases), ahol az interpretációs módszerek által kiszűrt jogszerű lehetőségek közül a bírói mérlegelés útján jutunk el a végső megoldásig. Case 283/81 (1982) ECR 3415 para 16. Idézi Canor i. m. 10.
[21] Canor i. m. 12.
[22] Canor i. m. 53.
[23] Az Európai Unió Bíróságának tevékenységét elemző két fő műve: Hjalte Rasmussen: European Community Case Law: Summaries of leading EC court cases. Martinus Nijhoff, 1993.; valamint Uő: On Law and Policy in the European Court of Justice: A comparative study in judicial policymaking. Martinus Nijhoff, 1986.
[24] Rasmussen (1986) i. m. Idézi Canor i. m. 20.
[25] Canor i. m. 4.
[26] Canor i. m. 120-121.
[27] Freund: Social Justice and the Law. In R. B. Brandt (ed.): Social Justice. 1962. Prentice-Hall, 93, 110. "It may therefore be said that the most important thing about a judge is his philosophy, and if it be dangerous for him to have one, it is at all events less dangerous than the self-deception of having none." Idézi Canor i. m. 121.
[28] Canor i. m. 123.
[29] Canor i. m. 5
[30] Canor i. m. 6.
[31] Canor i. m. 34.
[32] Hjalte Rasmussen: Between Self Restraint and Activism. EL Review 13/1988, 28, 34. Idézi Canor i. m. 34.
[33] L. N. Brown - T. Kennedy: The Court of Justice of the European Communities. London: Sweet & Maxwell, 2000, 321.
[34] Canor i. m. 53.
[35] Canor i. m. 54.
[36] P. Lasok: The Court of Justice: "Reference may be made to the recitals in the preamble of a measure in order to confirm the interpretation to be given to a provision of a Community law." Továbbá: Case 43/75: Article 141 EC "Treaty intends to ensure social progress and seek the constant improvement of the living and working conditions of the Community peoples, as is emphasized by the preamble of the Treaty." Idézi Canor i. m. 55.
[37] Canor i. m. 57.
[38] Canor i. m. 57.
[39] Canor i. m. 58.
[40] Canor i. m. 59.
[41] Canor i. m. 61.
[42] Canor i. m. 35.
[43] Canor i. m. 38.
[44] Canor i. m. 38.
[45] Canor i. m. 51
[46] Canor i. m. 125-126.
[47] Canor i. m. 126.
[48] Case 26/62 Van Gend en Loos v. Nederlandse administratie der belastingen (1963) ECR 1, 12. Idézi Canor i. m. 127.
[49] Cases C-6/90 és C-9/90, Francovich and Bonifaci v. Italy. (1991) ECR 5357, para.30. Idézi Canor: i.m. 127.
[50] Canor i. m. 127.
[51] Canor i. m. 128.
[52] Canor i. m. 131.
[53] "Although the European Court seeks to achieve consistency in its judgments, its precendents are not binding in the English sense, it always reamins free to depart from previous decsions in the light of new facts." In J. Steiner: Textbook on EC Law. Blackstone Press Limited, 1994[4] , 20. Idézi Canor i. m. 132.
[54] "It is settled law that werhe the wording of secondary Community law is open to more than one interpretation, preference should be given to the interpretation which renders the provision consistent with the Treaty" In Case C-135/93, Spain v. Commission, (1995) ECR 1651.Valamint: "Likewise, an implementing regulation must, if possible, be given an interpretation consistent with the basic regulation." Case: C-61/94, Commission v. Germany, (1996) ECR 4006, para 52. Idézi Canor i. m. 131.
[55] T.C. Hartley
[56] "A common tactic of the Court is to introduce a new doctrine gradually: in the first case that comes before it, the Court will establish the doctrine as a general principle but suggest that it is subject to various qualifications, the Court may even find some reason why it should not be applied to the particular facts of the case. The principle, however, is now established. If there are not too many protests, it will be re-affirmed in later cases, the qualifications can then be whittled away and the full extent of the doctrine revealed." T. C. Hartley: The Foundations of European Community Law. Oxford University Press, 199 8[4] , 79. Idézi Canor i. m. 132-133.
[57] Case 120/78, Rewe-Zentral AG v. Bundesmonopolverwaltung für Branntwein (1979) ECR 649. Idézi Canor i. m. 133.
[58] Canor i. m. 137
Visszaugrás
