Tóth Mihály[1]: A Btk. első négy éve[1] (MJ, 2018/1., 18-22. o.)

A választási rendszerek gyakran négy éves ciklusokban gondolkoznak. Ez valószínűleg azért alakult így, mert mértékadó elemzők úgy vélték, ennyi idő alatt már beérhetnek, a gyakorlat részévé válhatnak bizonyos változásokat célzó politikai elképzelések, felmérhető a hatásuk, megvizsgálható folytatásuk vagy felülvizsgálatuk igénye. A jog azonban részben más srófra jár, s különösen az alapvető jogviszonyokat érintő új anyagi jogi törvények esetében az összegzéshez, az első tanulságok levonásához sokszor hosszabb időre van szükség. Az újdonságokra ugyanis a jogalkalmazás rendszerint óvatosan, bizonyos fáziskéséssel, gyakran elhúzódó, több fórumot megjáró eljárások eredményei nyomán reagál. Mégis, talán nem nagy merészség néhány következtetést közel fél évtized után új Büntető törvénykönyvünk kapcsán is levonni.

A kezdeti tapasztalatokat illetően megtette ezt már korábban a jogrendszerünk állapotát vizsgáló átfogó elemzés kiváló résztanulmánya is, elsősorban éppen a kódex által célzott reformokra koncentrálva.[2]

A tartós kiszámíthatóság meghiúsulni látszó esélye

Nos, akár eljött az első számvetés ideje, akár korai még, szögezzük le, hogy nem voltak eseménytelenek az eltelt évek a jogszabály "garanciális javításait" tekintve sem. Az elmúlt mintegy négy éves próbaüzem alatt a kódex 2017 novemberéig nem kevesebb, mint harmincegy alkalommal módosult. Ez átlagosan évi 8, negyedévenkénti közel 2 változást jelent, ami csaknem négyszerese annak a jogalkotási aktivitásnak, amit a korábbi kódex utolsó éveiben szinte egyöntetűen már a jogbiztonság veszélyeztetéseként értékeltek. Úgy tűnik, a veszély távolról sem csökkent. Kétségtelen, hogy a változások egy része formai helyesbítés vagy a fogalmak változásait követő pontosítás volt[3], ám többségük lényeges, tartalmi, sokszor több tucatnyi szakaszt érintő kodifikációt jelentett. Az általános részben változtak pl. az elévülés, a gyermekkor, a feltételes szabadság, a foglalkozástól eltiltás, a kiutasítás, a vagyonelkobzás, a jóvátételi munka, a halmazati büntetés vagy a mentesítés szabályai. A különös részbe bekerült a kapcsolati erőszak, a becsület csorbítására alkalmas kép- és hangfelvételek készítése, tovább cizellálták a lopás amúgy is példátlanul kazuisztikus tényállását, két év alatt háromszor módosították a termőföld védelmére alkotott bűncselekményt, kiegészült a terrorcselekmény tényállása és három új deliktum született a határzárral kapcsolatban is.

A felgyorsult fejlődés persze elengedhetetlenné teszi az olykori változtatást, kiegészítést. Ám ezek jelentős része kapcsán látnunk kellene azt is, hogy gondosabb előkészítő munkával, több szakmai és kevesebb populista szempont figyelembevételével nagyrészt megelőzhetőek, elkerülhetőek lettek volna, s minden bizonnyal a jövőben is elkerülhetőek lennének. Sajnos nem változott az a szemlélet, amely bármely nemkívánatosnak minősített jelenség felmerülésekor nyomban (és mindig rendkívüli sürgősséggel) szigorú büntetőjogi eszközök után kiált. A büntetőjog "a jogrendszer egészének szankciós záróköve"[4] helyett mind gyakrabban "alapkővé" válik. Szinte tetszőleges számú példa található arra, hogy egy-egy - általában sajátos, egyedi, utóbb meg nem ismétlődő - eset kapcsán "erős felindulásból" azonnal büntető tényállást alkotnak, vagy módosítanak. Ezt utóbb legtöbbször nincs mire alkalmazni, s ha mégis előfordulnának hasonló esetek, azokat a már korábban meglévő normákkal is kezelni lehetne. S még az sem mondható, hogy az ilyen "precedens jogalkotási termék" preventív célt is szolgál, hiszen a konkrét eset hamar feledésbe merül, az így alkotott tényállások "szunnyadó normává" válnak, viszont lassan behálózzák az egész amúgy is túlterhelt Büntető törvénykönyvet.[5]

A következőkben e permanens változások sodrában a számos kínálkozó lehetőség közül négy kiemelt témakör köré fűzöm a mondandómat, s a következő kérdésekre keresem a választ:

- Az első tapasztalatok szerint igazolódtak-e a jogalkotó szigorodást célzó szándékai?

- Mennyire bizonyult reálisnak a tényleges tartalmat nem hordozó büntetőjogi eszközök térhódításának veszélye?

- 15/16 -

- Egyetérthetünk-e azzal a véleménnyel, hogy mostanra "a jogos védelem intézménye a nagykorúság állapotába lépett"?, végül:

- Előbbre jutottunk-e a nemi szabadság elleni bűncselekmények részleges reformjával?

Deklarált, vagy tényleges szigor?

A jelenlegi kormányzópárt már 2009 februárjában, még ellenzékben hitet tett a büntetőjogi szigor fokozásának szükségessége mellett. A T 8875. számon beterjesztett (utóbb érdemben nem tárgyalt) javaslat indokolása a következő mondattal kezdődött: "a súlyos, erőszakos bűncselekmények számának drámai emelkedése újabb területen tette világossá, hogy a Kormány kudarcot vallott, és mielőbbi távozása nélkül a közbiztonság nem állítható helyre Magyarországon."[6] Attól eltekintve, hogy nem pártprogramról, hanem egy szakmainak szánt törvényjavaslat indokolásáról volt szó, a megfogalmazás nem csupán merőben szokatlan, hanem érdemben téves is volt.

Az ismertté vált összbűnözés volumenét tekintve ekkor már hosszabb ideje nem volt lényeges változás, évről évre valamivel 400 000 körüli volt a hatóságok látókörébe került bűncselekmények száma. (100 000 lakosra vetítve kevesebb, mint a hasonló időszakban Ausztriában)[7] Az emberölések száma már idestova egy évtizede folyamatosan csökkent s ez a folyamat lényegében napjainkig tart, csak 2016-ban emelkedett 205-ről 226-ra.

A legsúlyosabb erőszakos vagyon elleni bűncselekmények, a rablások csökkenése is már jól érzékelhető tendencia volt.[8] Azok a kriminális területek, amelyeken (részben folyamatos ám általában csekély) növekedés volt kimutatható, általában éppenséggel nem a szigorúbb fellépéssel kezelni kívánt "súlyos, erőszakos" bűnözés körébe tartoztak (pl. a kábítószerrel visszaélések, vagy a korrupciós deliktumok).

Az új Btk. ennek ellenére a törvény egész felfogását meghatározó általános indokaiban továbbra is ugyanezt a szemléletet foglalta szavakba, a kódex egyik alapvető feladataként rögzítve a "bűnelkövetők paradicsomának" megszüntetését. Ennek elsődleges eszközeiként olvasható "a jogszabály szigora, a büntetési tételek növelése, az életfogytig tartó szabadságvesztés többszöri alkalmazása és az áldozatok védelme." (indokolás 2.3. pont).

Az áldozatok védelme azonban preventív, "szigorító" szabálynak aligha tekinthető.

Ám nem ez az indokolás egyetlen következetlensége. A továbbiakban ugyanis arról esik szó, hogy a legfontosabb elvárásként megfogalmazott szigorúság "nem feltétlenül jelent tételhatár-emelést, hanem a tettarányos büntetőjogi szemlélet hangsúlyosabb megjelenítését". Ez pedig "elsősorban a visszaesőkre vonatkozó rendelkezésekben nyilvánul meg". A szakmájukat igényesen művelő kriminológusok - akik a visszaesést nem a "tett-", hanem a "tettes-büntetőjog" kategóriájaként (tehát a személyi társadalomra veszélyesség megnyilvánulásaként) kezelik, itt végképp elveszíthetik a gondolatmenet fonalát.

Maga a törvény összességében valóban szigorúbb előírásokat léptetett hatályba, mint az elődje, ha e szigor talán kissé elmarad is az általános indokok fenyegető dörgedelmeitől. Az ezt igazoló részletszabályok közül íme néhány az Általános részből:

- szelektív módon csökkent a büntethetőség alsó korhatára;

- szigorodtak az elévülés szabályai;

- szabadságelvonó büntetéssel is bővült a szankciórendszer;

- hosszabb lett a határozott ideig kiszabható szabadságvesztés felső határa;

- bizonyos körben főszabályként kötelezővé vált a járművezetéstől eltiltás alkalmazása;

- szigorodtak a vagyonelkobzás szabályai;

- ismét határozatlan idejű intézkedéssé vált a kényszergyógykezelés;

- megszűnt a szabadságvesztés részbeni felfüggesztésének lehetősége;

- szigorodtak a halmazati büntetés és az összebüntetésbe foglalás szabályai;

- súlyosabbá váltak a visszaesés kiemelt formáinak következményei.

A még talán bővíthető felsorolás impozáns, még akkor is, ha - majd mint látjuk - néhány rendelkezés inkább a "bűnüldözési marketing" részének, mintsem konkrét, kézzelfogható és sokakat érintő változás valódi feltételrendszerének tekinthető.

Olykor felvetik az új Btk. szigorával szemben az alternatív (a szabadságelvonás kiváltására alkalmas) szankciók viszonylag széles körű alkalmazható lehetőségét [Btk. 33. § (4) és (5) bekezdés]. Erre azonban már a korábbi Btk. is jórészt lehetőséget kínált. Gyakran hivatkoznak a szigor árnyalásaként a feltételes szabadságra bocsátás új szabályaira is, amelyek enyhébbnek tűnnek a korábbiaknál, hiszen a 4/5-ös kedvezmény már a múlté, s a büntetés kétharmad, illetve visszaesők esetén a háromnegyed részének kitöltése utáni szabadulás előírása az előélettől függ. [Btk. 38. § (2) bekezdés]. Ám ez a rendelkezés - minthogy a látszólagos enyhébb szabályok tényleges alkalmazása nem az elbírálás körében jelentkezik, hanem a szabadságvesztés alatt tanúsított magatartás függvénye - nem a büntetés kiszabásának, hanem végrehajtásának az enyhítését eredményezheti. Az ún. "feles kedvezmény" öt éves szabadságvesztés kiszabásáig történő kiterjesztésé-

- 16/17 -

nek lehetősége tekinthető persze enyhébb szabálynak, gyakorlati jelentősége azonban alig van.

A Különös rész fontosabb rendelkezései is általában a mérsékelt szigorodás igényét igazolják. Elegendő arra az általános elvre utalni, hogy a korábbi "öt évig terjedő szabadságvesztéssel" fenyegetett bűncselekményeknél a három hónapos generális minimum helyébe mindenütt 1 év lépett, a kriminalizáció jelentősebb volt, mint egyes bűncselekmények kiiktatása, s számos helyen a hagyományos bűncselekmények büntetési tétele is emelkedett.

Nézzük meg ezután, hogy e jogalkotói szándék miként hatott az ítélkezési gyakorlatra, történt-e számottevő szigorodás, vagy sem. Olvashatunk ugyanis már olyan publicisztikákat is, hogy a regisztrált bűnözés utóbbi évekbeli látványos csökkenése a meghirdetett szigor megvalósulásának következménye.

A sokféle szempont szerint lehetséges vizsgálódás köréből két elemet vegyünk szemügyre: a végrehajtandó szabadságvesztések gyakoriságának és a felfüggesztett szabadságvesztésekhez mért arányának alakulását.

Ezt a Btk. hatálybalépését (2013. július 1. napját) megelőző négy év során a következő táblázat szemlélteti:

Figyelemre méltó, hogy e négy év során a végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek összes elítélt közötti aránya kis mértékben, de folyamatosan növekedett. Alaposnak tűnt az a feltételezés, hogy ez a tendencia az új Btk. alkalmazásával erősödni fog. Ugyanakkor a végrehajtandó és felfüggesztett büntetések arányai látványos változást nem mutattak.

Nézzük ugyanezeket az adatokat a Btk. hatálybalépését követő négy évben:

Markáns eltérést a számokban és az arányokban nem tapasztalhatunk.

A két adatsort összevetve két dolgot mégis fontosnak vélek kiemelni.

Szembetűnő, hogy az ismertté vált bűnözés utóbbi öt évben történt látványos, több mint 30%-os csökkenése (470 000-ről 290 000 bűncselekményre) az elítéltek számának alakulására a jogerős ítéletek években mérhető fáziskésését figyelembe véve sem gyakorolt számottevő hatást. Érdekes, hogy a 2013-at megelőző időszakban, különösen annak elején, kb. 10%-kal magasabb volt az elítéltek száma. Ugyanakkor feltétlenül figyelemre méltó az a kiegyensúlyozottság, ami az összes elítélt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélésének arányait a vizsgált közel egy évtized során (bizonyos várakozásokkal ellentétben) jellemezte. Az utóbbi négy évben ennek az aránynak a változásai például fél százalékon belül maradtak. Ez pedig a bűnözés alapvetően azonos strukturális viszonyai között megfontolt, kiérlelt ítélkezési gyakorlatra utal.

Ami esetleg az igen enyhe, de mégis bizonyos tendenciaként is érzékelhető szigorodás jeleire utalhat, az a végrehajtandó és felfüggesztett szabadságvesztések arányának kismértékű, de folyamatos változását mutatja a letöltendő büntetés javára. A felfüggesztés kedvezményének mellőzése (ami persze összefügghet a büntetés itt nem vizsgált mértékével is) tehát minimális mértékben, ám évről-évre nőtt. Fontosabb és jellemzőbb azonban ennél, hogy a legutóbbi és az azt megelőző négy év átlagát összevetve az összes büntetésen belüli végrehajtandó szabadságvesztések aránya csak alig 6 tized százalékkal nőtt (11,6-12,4)[9]. Ez évente kevesebb mint 60 elítéltet jelent.

További részletes elemzésre nincs idő. Ha azonban figyelembe vesszük a büntetések és intézkedések viszonyának az alakulását, vagy a pénzbüntetések arányának folyamatos növekedését (22%-ról 29%-ra) összességben kimondhatjuk, hogy a Btk. elfogadásakor ígért (vagy remélt) következetes szigor a Btk. első négy éve alatt látványos változást nem hozott.

Nem változott alapvetően a börtönnépesség sem. Itt az ítélkezés szigorodásától függetlenül bizonyos csökkenést prognosztizáltak, a "kétharmados" feltételes szabadság és a reintegrációs őrizet bevezetése okán. Nos, ez sem következett be.

A folyamatot a következő táblázat szemléltet:

- 17/18 -

Úgy tűnik, hogy a növekedés alig jelentős megtorpanása kizárólag a lassan végre mértéktartóbbá váló letartóztatási gyakorlatnak köszönhető.[10]

Precedens jogalkotás, szimbolikus intézmények és papírtigrisek

Második tapasztalatként indokolt lehet a büntetőjog "látványkonyhájának" is nevezhető eszközrendszerről szólni. Olyan, nagyrészt az új Btk. által felkarolt, illetve erősített intézményekről és bűncselekményekről beszélhetünk, amelyek határozott elszántságot mutatnak, kielégítenek bizonyos populista igényeket, politikai tőke, népszerűség katalizátorai lehetnek, különösen a közvélemény alulinformált és érzelmileg determinált többségének körében, valójában azonban legtöbbször nem töltik be tényleges funkciójukat, hatástalanok, sőt adott esetben elfedhetik a valóban hatékony eszközök hiányát, vagy csökkenthetik azok tekintélyét.

Hassemer német professzor már idestova harminc éve megfogalmazta, hogy a büntető normák és a büntetéssel fenyegetések komoly kétségek mellett csak úgy kaphatnak értelmet, ha a büntetőjogi rendszer a jelenlétét és a reakciókészségét dokumentálja, ám ezzel csupán a hatékonyság és a társadalom-védelem látszatát közvetíti, félrevezetve a nyilvánosságot. A büntetőjog valódi feladatát így nem tudja teljesíteni, mert többé nem szavahihető.[11]

Manapság nálunk ez a személet a hivatalos jogpolitika szintjére emelkedve sorra termeli ki az ezt igazoló szimbolikus elemeket. A későbbiekben részletezetteken kívül ilyen például az elzárás büntetés (ami a generális minimum leszállításával is ugyanezeket a kereteket teremthette volna meg), de ide sorolható a megelőző jogos védelem alkalmazhatatlan szabályrendszere is. A Btk. persze nem csak alkalmazásával, időnként puszta létével is kifejthet preventív hatást. Ám ha a látvány idestova nem segíti, hanem elfedi a konyha tényleges funkcióját, hatékonyságát, akkor bizony aránytévesztésről, szemfényvesztésről van szó.

Néhány újabb intézmény eddigi tapasztalatai mindezt megerősíteni látszanak, és a terjedelmi korlátok szorításában is megérdemelnek pár további megjegyzést.

a) Az új Btk. egyik legnagyobb vihart kavart "koncepcionálisnak" nevezett változtatása a büntethetőségi korhatár szelektív leszállítása volt: eszerint egyes súlyos bűncselekmények elkövetése miatt büntethetővé váltak a 12 és 14 év közötti gyerekek is. Magam, már a hatálybalépést követően hajlamos voltam ezt az intézkedést punitív igényeket kielégíteni próbáló "kirakatdísznek" minősíteni, s évi kb. 60-70 főben prognosztizáltam azoknak a gyerekeknek a számát, akiket egyáltalán felelősségre vonnak majd az új szabályrendszer alapján.[12]

A legfőbb ügyész 2013-as és 2014-es országgyűlési beszámolóiból kiderül, hogy

2013 második félévében (tehát az új Btk. hatálybalépését követő hat hónap során) majd 2014-ben - összesen tehát az első másfél év alatt - 53 ügyben 61 olyan gyanúsított ellen indult eljárás akiknek életkora 12 és 14 év között volt. Egyetlen kifosztás és egy életveszélyt okozó testi sértés mellett a többi bűncselekmény rablás volt, amit a tettesek gyakran idősebb társaikkal követtek el. Vádemelésre már csak 17 fővel szemben került sor, marasztaló ítélet mindössze 3 gyerek esetében született.[13]

A 2016-os beszámoló már meg sem említ konkrét adatokat, csak arra szorítkozik, hogy volt olyan eset, amelyben ügyészi fellépéssel kellett korrigálni egy 13 éves elkövetőre kiszabott, törvény által kizárt joghátrányt. Vajon megérte emiatt az a demonstratív változtatás, melynek eredményeit (az állami nevelésbe vételt, ami tartalmában nem különbözik a büntetőjogi joghátrányként egyedül szóba jöhető javítóintézeti neveléstől) a korábbi gyermekvédelmi szabályok is produkálhatták? Hiszen a marasztaló büntető ítéletek gyakorlatilag amúgy is csak ugyanezeket a kereteket teremthetik meg, és ugyanazzal az eredménnyel járhatnak. S ki állíthatja bizonyossággal, hogy az igazságszolgáltatás díszletei nagyobb esélyt nyújtanak a kedvező változáshoz? Hiszen a nyomozó, az ügyész, a bíró csak egyszer találkozik a deviáns gyerekekkel, az érdemi javulás kulcsa eddig is, ezután is a nevelők, a környezet kezében volt és van.

Ezt azonban nem könnyű belátni. Egyszerűbb helyette a szabályozást további látványos elemekkel bővíteni, s kiterjeszteni 12 éves potenciális terroristákra is.

A szigor hívei ugyanilyen üdvözítő intézménynek minősítették a fiatalkorúak büntetőjogi elzárásának bevezetését, amely szerintük "a fiatalkorúak személyiségének pozitív formálásán" kívül azért is elkerülhetetlen, mert nélküle az igazságszolgáltatás e korosztály kriminális tetteivel szemben "eszköztelen lenne". Szerencsére ez is puszta kardcsörtetésnek bizonyult: a bírák továbbra is találtak más eszközöket, nem is kellett nagyon keresniük. Elég legyen annyi, hogy a büntetés-végrehajtás 2017-es adatai szerint az év elején 30 napon belül kiszabott sza-

- 18/19 -

badságelvonást büntetőügyben egyetlen fiatalkorú sem töltött.[14]

b) A korábban az 1978. évi IV. törvény által bevezetett "napi tételes" pénzbüntetés minimálisan kiszabható összege kezdetben 500 forint volt, a maximum 180 000 forint. Harminc évvel később a pénzbüntetés minimuma 3000, a felső határ tízmillió-nyolcszázezer forint volt, 2009 augusztusától pedig az alsó határ 75 000, a felső 108 millió forintra emelkedett.

Az új törvény sajátos módon drasztikusan felemelte ugyan a kiszabható összeg felső határát (270 millió forintra), ugyanakkor azonban a minimális mértéket lecsökkentette 30 000 forintra.

Az indokolás ezúttal is erősen ellentmondásos és jól tükrözi a szabályozás szimbolikus jellegét. Arra hivatkozik, hogy tényleg meg kellene teremteni az összhangot a szabálysértési bírság maximális összege (150 000 Ft) és a pénzbüntetés minimuma között - tehát igazság szerint a büntetőjog "ultima ratio"-jellegének érvényesülése érdekében még a korábbi 75 000 forintos pénzbüntetési minimum is kevés lenne -, ám mégis indokolt azt mintegy felére csökkenteni, mert a bíróságok "túl magasnak találták, és ezért ritkábban alkalmazták".

Azóta, mint láttuk, tényleg nő a pénzbüntetések száma, ám közel kétharmaduk 500 ezer forint alatti, tehát a kiszabható maximum fél százalékát sem éri el. Ha viszont a probléma mindig a minimális összeg nagyságából adódott, miért volt egyáltalán szükség a 270 milliós felső határra, hiszen ilyen súlyú pénzbüntetéssel elvétve sem találkozhatunk.

Nemigen van más magyarázat csak az, hogy a jogalkotó ennek révén meggyőzően kommunikálhatja az anyagi kérdések iránt igen érzékeny közvéleménynek azt, hogy attól, aki megérdemli, akár negyed milliárdot is elvonhatunk.

c) A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kizárólag a társadalom bosszúszomjának kielégítését szolgálja. Tudom, sokak szerint ez sem kevés, csak éppen nincs összhangban elfogadott és hirdetett büntetési céljainkkal. Ha nem pusztán a proporcionalitásból, nem kizárólag a megtorlásból indulunk ki, akkor az élet végéig eleve előírt fogva tartásnak semmiféle társadalom-védelmi funkciója nem igazolható, tehát bizonyos értelemben a "tész" is szimbolikus, tényleges racionális tartalmat nem hordozó intézmény. A valódi társadalomvédelmet ugyanis e nélkül is betölthetnék azok a bírói döntések is, amelyek a hosszú tartamú szabadságvesztés észszerű idő utáni felülvizsgálatai során - ha ez továbbra is indokolt - az izolálás fenntartásáról döntenének. Még azt is hozzátehetjük: akár ismételten, akár örökre. A Strasbourgi Bíróság sem az élethosszig tartó bebörtönzést minősítette egyezményellenesnek, hanem azt, ha annak indokoltságát érdemben és emberi léptékkel belátható időszakonként meg sem vizsgálják. A tapasztalatok azt igazolják, hogy különösen a fiatalabb korban életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek esetében nem zárható ki a valamikori változás lehetősége. Ráadásul az empirikus vizsgálatok szerint a legsúlyosabb szankció alkalmazásának igénye szinte gyakrabban merül fel idősebb korú, általában 40 éves körüli elkövetők esetében.[15] Ilyenkor még inkább kiütközik a "tész" pusztán demonstratív jellege. Nincs ugyanis az a körültekintő bírói indokolás, amely meggyőzően meg tudná magyarázni, hogy egy ilyen korú elítélt életfogytig történő szabadságvesztéssel sújtása esetében a feltételes szabadság lehetőségének kizárása - tehát annak előírása, hogy az elítélt a jelenlegi maximális várakozási idő után, 80-90 évesen is rab maradjon -, azért elengedhetetlenül szükséges, mert még ekkor is védenünk kell tőle a társadalmat.

A "jogostól" a "védelemig"

A Btk. hatálybalépése óta kevés büntetőjogi intézményt érint manapság olyan intenzív vita, mint ezt a sokáig tradicionálisan szabályozott és felfogott büntethetőségi akadályt, így nem kerülhetem meg, hogy pár szót erről is szóljak.

Az utóbbi évtizedben felerősödtek a jogalkotásban, és a jogirodalomban is utat találtak a védekezés hatókörének kiterjesztését célzó törekvések. Az, hogy a támadó (fokozottabb mértékben) viselje azt a kockázatot, ami támadása elhárításából adódhat, teljesen rendben van. Ám állíthatjuk-e, hogy ennek érvényesítésére a korábbi szabályozás alkalmatlan volt, és rendre születtek a támadó számára kedvező, vagy a védekezőt sújtó döntések? Nem kétséges, egy-egy hibás határozat e körben is előfordult, de összességében a korábbi gyakorlat is tolerálta adott esetben akár a támadó életének kioltását, ügyről-ügyre vizsgálva a támadás jellegét, célját vagy az ijedtség, menthető felindulás tényét.

Mindez a jogalkotó szerint nem volt elég, nem tükrözte elég markánsan a sokat emlegetett állítólagos társadalmi elvárásokat. A védelmi berendezések szabályozásával ezért áttörtük azt az elvet, hogy a bűncselekmény tényállását kimerítő "védekezés" csak tényleges, effektív támadás esetén tolerálható. Eljutottunk tehát odáig, hogy a jogos védelem körében elfogadottá vált a támadás nélküli, annak csupán potenciális veszélye esetén gyakorolható véde-

- 19/20 -

kezés. Ám ez még mindig kevés volt. A tényen, majd a veszélyen nyugvó törvényi felhatalmazást bizonyos körben a feltételezés abszolutizálása, "objektivizálása" követte, megdönthetetlen vélelem révén az ölést is legalizálva.

Ennek (s hangsúlyozom, nem elsősorban a ténynek, hanem a szabályozás módjának) a veszélyei valószínűsíthetőek voltak.

Néhány hónapja okkal osztotta meg a jogi közvéleményt is a harsányi késeléses eset, amelyben a Kúria - több ezzel ellentétes döntés után, felülvizsgálati eljárásban - jogerősen felmentette azt a fiatalt, aki egy éjszakai összeszólalkozás során az őt lábon rúgó és kisebb erővel megütő személyt rugóskésével agyonszúrta.[16] A mostani jogi környezetben persze lehet meggyőzőnek tűnő érveket találni a legmagasabb bírói fórum határozatához. Az esetleges kétkedőket az az utólagos magyarázat is igyekszik meggyőzni, hogy "nagyobb empátiával kell viseltetnünk a megatámadottak irányában", s ha hasonló esetekben nem így járnánk el, kétszer kéne védekezniük, először a támadással, aztán a váddal szemben. Egyébként is: a jogerős döntést hozó bírót köti a hatályos törvény ("a törvényi feltételek megállapíthatósága esetén további vizsgálódásnak nincs helye"), így törvényesen nem is tehetett mást, mint amivel egyébként egyet is értett.[17]

Kérdés azonban, hogy állandóan fejlesztendő empatikus készségünknek arra is ki kell-e terjednie, hogy kritika nélkül tudomásul vegyünk, elfogadjunk, vagy akár egyetértésünkkel támogassunk kellően át nem gondolt törvényi előírásokat. S ha ezt esetleg kénytelenek vagyunk is egyelőre megtenni, vajon tényleg semmiféle lehetőség nincs, a jogalkotó által megszabott szűk mezsgye tágítására?

Mértéktartóan vizsgálva a kérdést, legalább annyi bizonyosnak látszik, hogy a jogos védelem hatályos szabályozása kapcsán önmagában az "éjszakai napszaknak" és az "élet elleni támadásnak" a szükségszerű, mechanikus összekapcsolása hibás, túlzó, meggyőzően meg nem indokolható egymásra vonatkoztatást eredményezett, s az ebből adódható tragikus helyzeteket jó előre sejteni is lehetett.

Emlékezzünk a törvény hatálybalépését megelőző jóindulatú figyelmeztetésekre, amelyek nyomán egyes vitára bocsátott javaslatokban legalább megpróbáltak enyhíteni ezen a veszélyes szabályon, a nyilvános helyeket vagy nyilvános rendezvényeket kivéve az éjszakai elkövetés szigorúbb köre alól. Még ez sem járt sikerrel.[18] A Btk. elfogadása előtt Bócz Endre is hasztalanul figyelmeztetett arra, hogy "nem kevés halottra számíthatunk majd, ha ez a szabályozás így válik törvénnyé."[19]

Olvasható is a felmentő ítélet védelmében tett nyilatkozatban, hogy "a nem jogerős bírósági ítéletek belementek abba a képtelenségbe, hogy megpróbálták megmagyarázni, az éjszaka miért nem éjszaka. Az egyikben született egy nagyon mesterkélt indokolás a látási viszonyokról, és arról, hogy volt közvilágítás. Viszont a közvilágítás működése a napszak tényszerűségét nem befolyásolja."[20]

Nyilvánvaló, hogy az ügyben korábban eljárt bírák a vélelem szorításából, s így az egyoldalú ítélet terhe alól szabadulni próbálva valószínűleg nemigen próbálkozhattak mással, mint azzal, hogy a törvény fogalmi rendszerén próbálnak valahogy lazítani. Igen valószínű az is, hogy talán kínálkozhatott volna számukra jobb érvelési lehetőség is, ami például a konkrét esetben a jogos védelem általános (s nem csak a szituációs változatára vonatkozó, ám ott is érvényes) feltételrendszeréből indult volna ki. S mert mégsem ezt vélték hangsúlyosnak, vajon helyreáll-e a jog, s az igazságszolgáltatás tekintélye, ha a legmagasabb bírói fórum reformatórius jogkörében annak részletes taglalásába bocsátkozik, hogy az éjszaka akkor is éjszakának minősül, ha égnek a lámpák.[21]

A védekezőre első fokon kiszabott 12 év nyilvánvalóan eltúlzott, valószínűleg még az ezt jelentősen enyhítő jogerősen megállapított 5 és fél év is. Ám az olyan törvényi rendelkezés, ami ilyen esetekben a teljes büntetlenséget is megalapozza, szintén korrekcióra szorul.

Különösen olyan körülmények között, amikor maga a legmagasabb bírói fórum is irányadónak tekintette azt a tényállást, amely szerint a felmentett személy a halálos eredményt utóbb előidéző szúrása után a neki már háttal álló sértettet még egyszer megszúrta, késével nyolc centiméter mélyen behatolva a testébe. Vajon evidensnek tekinthető, hogy ilyen körülmények között is további közvetlenül fenyegető támadástól kellett tartania, vagyis a második szúrás esetében is "védekezést" megalapozó helyzetről volt szó? Biztosan állíthatjuk-e, hogy még ha az élet kioltása "jogosnak" minősíthető is, beolvad az emberölésbe egy olyan súlyos testi sértés is, aminek jogossága több mint kérdéses? Nem hiszem, hogy ennek vizsgálata (igazolása vagy cáfolata) a közzétett határozatban egyetlen mondatos jogi indokolást sem igényelt volna, szemben a napszak és a látási viszonyok kimerítő taglalásával.

A jelenlegi merev feltételrendszeren azonban ettől függetlenül - legalábbis valamelyest lazítva a megdönthetetlen vélelem formális és mérlegelést nem tűrő szabályain - álláspontom szerint változtatni kell. A körülmények egyedi, individuális mérlegelésétől (ami egyébként nem kizárólag és nem is feltétlenül a sokat kárhoztatott

- 20/21 -

és gyakran félreértelmezett "arányosság" valamiféle rehabilitálását vagy újrafogalmazását, legfeljebb a "szükségesség" keretei közötti újraértelmezését jelenti) a jogalkalmazót nem szabad megfosztani.

Elérte-e tervezett célját a szexuális bűncselekmények részleges reformja?

Nem teljesen megoldott a részben újrafogalmazott nemi szabadság és nemi erkölcs elleni bűncselekmények egységes értelmezése sem. Itt okkal lehetett volna bizonyos érzékelhető szigorítás a cél, ám ezt a törvény nem tükrözi, szóhasználata, rendszere nem teljesen világos és következetes, s ez az utóbbi években komoly értelmezési gondok forrása is volt.

a) A szexuális kényszerítés és a szexuális erőszak viszonyát tekintve az elmélet és a gyakorlat egy része csak annyiban következetes, hogy tartja magát a korábbi helytelen álláspontjához.

A Btk. hatálybalépése körüli időben oktatási céllal kiadott ügyészségi állásfoglalás ezzel foglalkozó része ugyanis azt rögzítette, hogy "ha a kényszerítést akaratot törő erőszakkal valósítja meg az elkövető, cselekménye a 197. § szerinti szexuális erőszakként értékelendő; míg akaratot hajlító erőszak esetében a szexuális kényszerítés megállapításának van helye." Ezt azután több tankönyv és kommentár is átvette. [22]

Az ilyen értelmezés azonban nyilvánvalóan téves, hiszen a szexuális kényszerítés (Btk. 196. §) és a szexuális erőszak (Btk. 197. §) tényállásainak egybevetéséből nem juthatunk más következtetésre, csak arra, hogy az utóbbi valójában a szexuális indíttatású kényszerítés bármely típusú erőszakkal (vagy minősített fenyegetéssel) megvalósuló formája. Eszerint viszont a 196. §-ban írt elkövetési magatartás kizárólag "egyszerű" fenyegetéssel valósítható meg. Voltaképpen nem más, mint a hagyományos kényszerítés fenyegetéssel elkövetett alakzatának az elérni kívánt eredmény kiemelt sérelmet eredményezhető voltára tekintettel kezelt súlyosabb formája.

Jó lenne, ha mindezt a bírói gyakorlatot orientáló iránymutatás is nyomatékosan hangsúlyozná.

Ebben az esetben tehát a téves értelmezés egy súlyosabb cselekmény enyhébbként történő kezelését célozta. Előfordult azonban ennek ellenkezője is, amikor tehát a törvény korlátai az esetleg indokolt szigor érvényesítését akadályozzák, s az értelmezés e korlát lebontását kísérli meg.

b) A Kúria 2/2016. számú Jogegységi Határozata szerint a Btk. 197. § (1) bekezdésébe ütközik és a (2) bekezdésre figyelemmel a (4) bekezdés a) pontja szerint minősül a tizenkettedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett szexuális erőszak bűntette, ha a cselekmény sértettje az elkövető hozzátartozója, vagy nevelése, felügyelete, gondozása, gyógykezelése, illetve egyéb módon a hatalma vagy befolyása alatt áll, függetlenül attól, hogy azt kényszerítéssel valósította-e meg.

A Btk. korábbi többséginek mondható értelmezése és a Jogegységi Határozat közötti viszonyt a következő ábra szemlélteti:

A két oszlop csaknem teljesen azonos alakzatokat fed le, sötétebb színnel jelöltem a Jogegységi határozat általi értelmezés alapján hangsúlyozott minősített esetet.

A törvényszöveg alapos elemzése révén azonban ez a kiterjesztett értelmezés sem igazolható. A Btk. 197. § (2) bekezdése, 12 év alatti sértettet érintő, beleegyezése vagy akár a kezdeményezése esetén is megvalósuló, a kényszerítés egyik formáját sem tartalmazó alapeset, melyet minősítő körülmények ez idő szerint nem emelnek súlyosabb dimenzióba. Az elkövetővel függőségi viszonyban álló, 12. életévet be nem töltött sértett sérelmére megvalósított szexuális cselekmény csak akkor büntetendő akár 15 évig

- 21/22 -

terjedő szabadságvesztéssel, ha az elkövető a cselekményét erőszakkal, vagy élet, testi épség ellen irányuló fenyegetéssel követi el.[23]

A Jogegységi Határozatot az Alkotmánybíróság minden esetre 19/2017. (VII. 18.) számú határozatával - 2017. október 31. napjával kezdődően - megsemmisítette. A Kúria fontosnak vélte, hogy e határidőt ne várja meg, három héttel korábban maga (is) hatályon kívül helyezze a saját döntését[24].

Megértem a legfelsőbb bírói fórum eredeti döntésének jó szándékát és gyermekjogok fontosságát. Magam is hirdetem, tanítom, hogy annak az alkotmányos elvnek, mely szerint "[m]inden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz", a Btk. részletszabályaiban is tükröződnie kell. Ám azzal az alkotmánybírói különvéleménnyel, hogy a kiszolgáltatott gyermekek védelmében a Kúria egy bűncselekmény minősített esetét kötelező hatállyal egy olyan alapesetre is kiterjesztheti, amire az valójában nem vonatkozik, nem lehet azonosulni. Az esetleg hiányos, funkcióját betölteni nem képes törvényszöveget ilyen esetekben is csak a jogalkotó korrigálhatja[25], a jogalkalmazó nem. Csak a teljesség kedvéért: azt sem hiszem, hogy ebben a kérdésben - mint azt más alkotmánybírói különvélemények hangsúlyozzák - az Alkotmánybíróságnak mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet kellett volna megállapítania. Az a körülmény, hogy egy a gyermekjogok alapjait sértő súlyos tett a Btk. szerint csak tíz éves szabadságvesztéssel büntetendő, s nem szabható miatta ki tizenöt év, vitatható lehet ugyan, de nem alkotmányossági szempontból.

* * *

Néhány kritikus gondolatom ellenére nem volt szándékom túlságosan sötét képet festeni, s ez nem is lenne indokolt. Az új Btk - hála elsősorban az elkötelezett jogalkalmazók szorgalmának és tudásának, a csökkenő, de még meglévő mozgásterek értő kihasználásának - összességében működik. Ám mindannyiunk közös felelőssége, hogy még jobban betölthesse a feladatát. ■

JEGYZETEK

[1] A tanulmány az NKFIH A punitív büntetőpolitika hatása a büntetéskiszabásra című N 125442. sz. pályázata keretében készült

[2] Hollán Miklós: Az új büntető törvénykönyv. In: Jakab András. Gajduschek György (szerk): A magyar jogrendszer állapota. MTA TK JTI, Budapest 2016.

[3] Íme egy jellemző példa: a "hajó" fogalmát a 2013. évi LXXVIII. tv. 19. § (13) bekezdése a szélesebb tartalmat pontosabban kifejező "úszólétesítményre" cserélte.

[4] Az azóta klasszikussá vált kifejezés Szabó Andrástól származik, aki a halálbüntetés eltörléséről szóló 89/B/1990. számú AB határozathoz fűzött különvéleményében fogalmazott így.

[5] Egy szerencsétlen kimenetelű pitbulltámadás miatt került a Btk.-ba (és maradt is benne) a veszélyes ebek ivartalanítására vonatkozó szabályok megszegőinek büntetéssel fenyegetése [359. § (2) bek. ba) pont]; egy levélben történt egyébként ártalmatlan "porküldés" kapcsán egészült ki a zaklatás tényállása a "veszélykeltő esemény látszatának keltésével" [222. § (2) bekezdés b) pont]; egy bajnoki döntőn a pályára beszaladó szurkolók által történt randalírozás szülte a rendbontásnak "a sportrendezvényen a létesítménynek a nézőktől elzárt területére történő jogosulatlan belépés" fordulatát [340. § (2) bekezdés]; tojásdobálások kapcsán egészítették ki 2008-ban a garázdaság tényállását (majd az új Btk.-ban már minden erőszakosnak minősülő magatartást) "sérülés okozására nem alkalmas ráhatással" [459. § (1) bek. 4. pont]; egy vidéki választási kampány állítólagos hamis videofelvétele nyomán a Btk. kiegészült a becsület csorbítására alkalmas hamis hang- vagy képfelvétel készítése bűncselekményével (226/A. §) stb.

[6] http://www.parlament.hu/internet/plsql/ogy_irom.irom_adat?p_ckl=38&p_izon=8875 (2017. november 1.)

[7] ec.eropa.eu/eurostat/statistics-explained/images/d/d7/Crimes_recorded_by_the_police%2C_2002-12_YB14.png (2017. november 1.)

[8] Az nem vitatható, hogy valószínűleg gyakoribbá váltak a közvéleményben mély nyomokat hagyó, brutális, kegyetlen, gyakran látszólag motiválatlan, vagy csupán sejthető motívumú bűncselekmények, függetlenül attól, hogy az ilyen tettek a korábbinál nagyobb publicitást is kapnak. A számszerű növekedésre való korábbi hivatkozás azonban alaptalan volt.

[9] Kétségtelen, hogy a felfüggesztés lehetőségével a bíróságok a legutóbbi négy éves időszak átlagában a korábbihoz képest 3 százalékkal kevesebbszer éltek, ez a mutató azonban csak akkor lenne fontosabb, ha a felfüggesztések alakulását a két évet meg nem haladó (tehát a felfüggesztés lehetőségére alapot adó) végrehajtandó szabadságvesztések arányaival vetnénk össze.

[10] A létszám további növekedésére utalnak a legfrissebb adatok, amelyek 2017 őszén 17 800 fogvatartottról tudósítanak. A szabadságvesztést töltők számának nagyjából konstans volta erősíti, hogy az új Btk. hatásairól kialakított kép teljesebbé tétele érdekében a jövőben indokolt e büntetés tartamának alakulását és a feltételes szabadságra bocsátás gyakorlatának esetleges változásait is megvizsgálni.

[11] Hassemer W. Einführung in die Grundlagen des Strafrechts. 2. Auf. C.H. Beck, München, 1990. 71-72 p. Idézi: Nagy Ferenc az MTA doktori eljárásában az opponensi felvetésekre írt válaszában http://real-d.mtak.hu/948/11/V%C3%A1lasz.pdf (2017 nov.1.)

[12] Az új Btk. bölcsőjénél. Magyar Jog 2013. évi 9. szám, 530. old.

[13] http://mklu.hu/hnlp14/wp-content/uploads/farkasil/2013/11/ogy_beszamolo_2013.pdf

http://www.mklu.hu/pdf/ogy_besz/ogy_beszamolo_2014.pdf (2017. nov. 1.)

[14] Börtönstatisztikai Szemle 2017/1. szám, 24. old.

http://bv.gov.hu/download/2/34/e1000/B%C3%B6rt%C3%B6nstatisztikai%20Szemle%202017%201.pdf (2017. nov. 1.)

[15] Lásd pl. Balla Lajos: az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetéskiszabási gyakorlata. Magyar Rendészet 2014. 6. szám 43-68. old. Hasonló következtetésre jutott az OKRI egyik újabb vizsgálata is, mely szerint az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek közel egy harmada negyven évesnél idősebb volt. (Bolyki-Nagy-Solt-Szabó: Az életfogytig tartó szabadságvesztés jogalkalmazási gyakorlata. Kriminológiai tanulmányok 54. OKRI, Budapest, 2017. 58. old.)

[16] Bfv. III. 235/2017/11.

[17] Lásd az ítéletet kommentáló nyilatkozatot: https://mno.hu/belfold/kiolthato-a-tamado-elete-2412559 (2017. október 6.)

[18] A T/6958 számú törvényjavaslat a Büntető Törvénykönyvről, 2012. április.

[19] Bócz Endre: Észrevételek az új Büntető törvénykönyv tervezetéhez. Kriminológiai Közlemények. 71. szám. Kontroll és Jogkövetés 47. old.

http://www.kriminologia.hu/publikaciok/kriminologiai-kozlemenyek-71-kontroll-es-jogkovetes (2017. nov. 4.)

[20] Lásd a 17. sz. jegyzetet.

[21] Azóta a kúria közzétett határozat kiemelt részében is szükségesnek tartotta annak elvi szintű kinyilvánítását, hogy "a közvilágítás működése az éjszaka tényét nem befolyásolja" (EBH 2017.B20.)

[22] Pl. Belovics-Molnár-Sinku: Büntetőjog II. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2012, 173. old., Polt Péter (szerk): Új Btk. kommentár. Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó, Budapest. 2013. 4. kötet. 12. old.

[23] Lásd részletesebben: Balogh Ágnes: Az életkor jelentősége a szexuális erőszak tényállásának értelmezésénél. Magyar Jog. 2017/5. szám, 281-287. old.

[24] A Kúria 2017. október 9-én kelt 1/2017. számú BJE határozata

[25] Ez e tanulmány elkészülte után meg is történt a 2017. évi CLXXVII. törvénnyel.

A módosító jogszabály rendelkezései a következőek:

1. § (1) A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 197. § (4) bekezdés a) pontja helyébe a következő rendelkezés lép:

(Öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő,)

"a) aki a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekményt

aa) az (1) bekezdésben meghatározott módon,

ab) a (3) bekezdés b) pontjában meghatározott sértett sérelmére, vagy

ac) a (3) bekezdés c) pontjában meghatározott módon

követi el, vagy"

(2) A Btk. 197. §-a a következő (4a) bekezdéssel egészül ki:

"(4a) A büntetés öt évtől húsz évig terjedő szabadságvesztés, ha a (4) bekezdés a) pont aa) alpontjában meghatározott bűncselekmény a (4) bekezdés a) pont ab) vagy ac) alpontja szerint is minősül."

2. § Ez a törvény 2018. január 1-jén lép hatályba.