A tanulmány elején az első kérdés, amelyet fel kell tennünk az, hogy az Európai Uniónak egyáltalán milyen mozgástere van az egyes tagállamok termőföldre vonatkozó jogi szabályozását illetően. Az Európai Unió egyik legfontosabb politikája a mezőgazdasági politika (CAP), ugyanakkor az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (EUMSZ) 345. cikke alapján a Szerződések nem sérthetik a tagállamokban fennálló tulajdoni rendet. Ebből következően a termőföldre vonatkozó szabályozás tagállami hatáskör, azonban e hatáskört a tagállamok a gazdasági alapszabadságok (különösen a tőke szabad mozgása) keretei között gyakorolhatják.
A fenti premisszát követően áttekintem azokat az Európai Bíróság/Európai Unió Bírósága előtt folyamatban volt ügyeket, amelyek a termőfölddel kapcsolatos tagállami szabályozás közösségi joggal való összhangját vizsgálták.
Az Európai Bíróság előtt folyamatban volt 182/83. számú, Robert Fearon & Company Limited ügy tényállása szerint az Irish Land Comission (Ír Földbizottság) kisajátította egy ír jog alapján létrejött gazdasági társaság tulajdonát képező földvagyont. A kisajátítás jogalapját az 1933-as ír földtörvény 1965-ös módosítása képezte, miszerint az Ír Földbizottság nem gyakorolhatja kisajátítási jogkörét azon természetes személyekkel szemben, akik legalább egy éve az adott földtől legfeljebb három mérföldre rendelkeznek lakóhellyel, illetve azon jogi személyekkel szemben, amelyek minden tulajdonosa megfelel a fenti feltételnek. A Robert Fearon & Company Limited öt részvényese brit állampolgár, s egyikük vonatkozásában nem teljesül az állandó lakóhelyre vonatkozó követelmény.
Az Európai Bíróság ítéletében rögzítette, hogy az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Szerződés (EGK-Szerződés) nem érinti a tagállamok azon lehetőségét, hogy egy kisajátítási rendszert hozzanak létre, e rendszer azonban a megkülönböztetésmentesség alapvető szabályainak hatálya alá tartozik. Ezt követően pedig megállapította, hogy amennyiben egy tagállami jogszabály előírja a földbirtokon vagy annak közelében lévő lakóhely meglétének kötelezettségét mind a saját, mind más tagállamok állampolgárainak, s ezt azonos módon alkalmazza rájuk, e szabályozás nem vet fel diszkriminatív jelleget. A Bíróság szerint ezért az EGK-Szerződés "nem tiltja meg egy tagállamnak, hogy a mezőgazdasági ingatlantulajdont szabályozó jogszabályok szerint elrendelt kisajátítási intézkedések alóli mentességet alárendelje más tagállamoknak egy földtulajdonos társaság létrehozásában résztvevő állampolgáraira vonatkozóan egy földbirtokon vagy annak közelében lévő lakóhely megléte kötelezettségének, amennyiben a lakóhely meglétének e kötelezettsége fennáll e tagállam állampolgárai számára is, és amennyiben a kisajátítási jogköröket nem megkülönböztető módon gyakorolták[1]". A Bíróság tehát úgy ítélte meg, hogy nem jelent diszkriminatív szabályozást annak előírása, hogy a termőföld tulajdonosának állandó lakóhelye a birtokon, vagy annak közvetlen közelében legyen. E szabályozás azt célozza ugyanis, hogy a termőföldek megszerzése ne pusztán spekulatív célból történjen, hanem a termőföldet annak tulajdonosa művelje ténylegesen.
Az Európai Bizottság kontra Görögország ügyben (C-305/87) az Európai Bizottság azt a görög jogszabályi rendelkezést kifogásolta, miszerint tilos volt külföldi állampolgárok számára a határok mentén fekvő ingatlanok tulajdonjogának, illetve ezekkel kapcsolatban más dologi jog megszerzése, valamint bérlés, illetve haszonbérlés. Az Európai Bíróság szerint "nem tekinthető hátrányos megkülönböztetésnek, ha a tulajdonszerzés vagy a földhasználat szabályait egy tagállam úgy korlátozza, hogy a korlátozások a saját ország állampolgárára és a letelepedő tagállami polgárokra egyaránt vonatkoznak. Amennyiben ezzel nem tesz különbséget állampolgárság alapján, úgy az nem diszkriminatív, még akkor sem, ha más tagállami állampolgár nehezebben tudja teljesíteni az előírást, mint az adott állam állampolgárai[2]". A fentiekből következően a Bíróság kimondta, hogy "a görög szabályok, amelyek ingatlanok megvásárlását, használatát egy másik tagállam állampolgárai számára úgy tilalmazzák, hogy a tilalom nem érvényesül hazai állampolgárokkal szemben, a letelepedés jogát korlátozzák[3]".
- 1/2 -
Az Európai Bíróság 302/97. számú ügyben hozott ítéletének alapját képező tényállás szerint a Bezirksgericht Lienz egy kényszerárverési eljárás keretében a német állampolgárságú Klaus Konle úrnak ítélt oda egy Tirol tartományban fekvő területet azzal a feltétellel, hogy megszerzi az illetékes közigazgatási hatóság engedélyét. Az illetékes hatóság azonban elutasította Konle úr engedélykérelmét, pedig a kérelmező megerősítette, hogy elsődleges lakóhelyét Ausztriába kívánja áthelyezni, s ott kereskedelmi tevékenységet kíván folytatni. A másodfokú hatóság Konle úr fellebbezését elutasította. Ezt követően a kérelmező a közigazgatási bírósághoz fordult, amely ítéletével szintén elutasította a kereseti kérelmet. Az osztrák Alkotmánybíróság (Verfassungsgerichthof) azonban megsemmisítette a másodfokú hatóság határozatát, tekintettel az annak alapját képező Tiroler Grundverkehrsgesetz (tiroli ingatlanforgalmi törvény, a továbbiakban: 1993-as TGVG) alkotmányellenességére. A másodfokú hatóság újabb határozata meghozatalát megelőzően azonban Konle úr keresetet nyújtott be az Osztrák Köztársaság ellen arra hivatkozással, hogy az állam az ingatlanforgalmi törvénnyel és módosításával megsértette a közösségi jogot. A per során eljárt Landesgericht für Zivilrechtssachen Wien előzetes döntéshozatali kérelemmel fordult az Európai Bírósághoz.
Az 1993-as TGVG előírta, hogy az építési telek megszerzése kapcsán az engedélyt el kell utasítani, ha az ingatlanszerző nem bizonyítja, hogy a tervezett szerzés nem egy másodlagos lakóhely létrehozását szolgálja[4]. A törvény nem követeli meg az engedélyt, amennyiben az ingatlanszerző írásban nyilatkozik osztrák állampolgárságáról és arról, hogy a szerzés nem egy második lakóingatlan létrehozását szolgálja[5]. Az engedélyt egy külföldi részére azzal a feltétellel lehet kiállítani, ha a tervezett vásárlás nem ellentétes az állam politikai érdekeivel, illetve fennáll gazdasági, kulturális, vagy szociális érdek a szerzés kapcsán[6]. Az engedélyezési eljárást azért vezették be Tirol tartományban, hogy "a speciális művelésű területek megőrizzék a hagyományos művelési formát (legeltető állattartás) és megakadályozzák, hogy a területek felosztásával az ingatlanok elaprózódjanak és a törpeparcellákon álló épületeket a tulajdonosok csak nyaraló céljára használják[7]".
A Verfassungsgerichthof az 1993-as TGVG-t az 1996. december 10-i ítéletével megsemmisítette - jóllehet az már nem volt hatályban. A helyébe lépő 1996-os TGVG megszüntette az osztrák állampolgárok részére fenntartott nyilatkozattételi eljárás lehetőségét, azonban az ingatlanszerzőnek továbbra is hitelt érdemlő módon kell igazolnia, hogy a szerzés nem egy második lakóingatlan létrehozását szolgálja. A külföldiek kapcsán rögzített többletfeltételek az új szabályozásban is fennmaradtak.
A Bíróság először azt állapította meg, hogy Ausztria az EU-csatlakozás időpontjában (1995. január 1.) hatályban lévő jogi szabályozását megtarthatta az átmeneti időszak alatt.
A Bíróság ítéletében rögzítette, hogy "egy olyan előzetes engedélyezési eljárás, mint amilyen az 1996-os TGVG-ből következik, amely már a céljánál fogva magával vonja a tőke szabad mozgásának korlátozását[8]", csak bizonyos feltételekkel egyeztethető össze tőke szabad mozgásának alapszabadságával. Az előzetes engedélyezési eljárást, mint az állandó lakosság és a turisztikai ágazathoz képest önálló gazdasági tevékenység közérdekből történő fenntartása bizonyos régiókban területrendezési cél megvalósításához szükséges intézkedést kizárólag akkor lehet elfogadni, ha "azt nem megkülönböztető módon alkalmazzák, és ha ugyanazon eredményt nem lehet más, kevésbé kényszerítő eljárásokkal elérni[9]". A Bíróság leszögezte, hogy a kérelmezők nehezen tudják bizonyítani egy megszerzendő földterület jövőbeni használatát, így a hatóságok széles körű mérlegelési lehetőséggel rendelkeznek eljárásuk során, s a külföldi állampolgárokat alaposabb, szigorúbb ellenőrzésnek vethetik alá - ahogyan az osztrák hatóságok alá is vetették más tagállamok állampolgárait. Más szóval "a kérelem elbírálását a külföldiek szelektálására lehetne felhasználni, mely hátrányt jelen a tagállami állampolgárokra nézve[10]".
A Bíróság kiemelte, hogy az osztrák jog a második lakóingatlanra vonatkozó nemzeti jogszabályok megsértése esetében ismer különböző szankciókat: pénzbírság, illetve a telek jogtalan használatának azonnali befejezésére kötelező határozat a vagyontárgy kényszerértékesítésének terhe mellett. A fentiek alapján tehát "az érintett engedélyezési eljárás a tőke szabad mozgásának korlátozását képezi, amely nem elengedhetetlen a második lakóingatlanra vonatkozó nemzeti jogszabályok megsértésének megakadályozására[11]".
A Jokela és Pitkaranta egyesített ügyekben hozott ítélet tényállása szerint a felperesek tulajdonát képezte egy-egy mezőgazdasági földterület Finnország hátrányosabbnak tekinthető mezőgazdasági helyzetű területein (Laihia és Nummi-Pusula településeken). Mindkét felperes felújításokat eszközölt az ingatlanokon, s erre figyelemmel kompenzációs támogatás iránti kérelmet terjesztettek elő. Az illetékes hatóság mindkét esetben elutasította a kérelmeket tekintettel arra, hogy a felperesek nem a mezőgazdasági földterületen vagy annak 12 kilométeres körzetében éltek, illetve nem minősültek földművesnek. Az elsőfokú bíróságok is elutasították a felperesek kereseteit, a másodfokú bíróságok azonban az Európai Bírósághoz fordultak.
A Bíróság megállapította, hogy nem ellentétes a közösségi joggal az olyan nemzeti szabályozás, amely kompenzációs támogatást biztosít annak a földművesnek, aki nem a támogatás alapját képező földterületen él. Szintén nem találta közösségi jogba és elvekbe ütközőnek a Bíróság azt, ha egy földműves, aki nem él a támogatás alapját képező földterületen, de üzemközpontja a mezőgazdasági területhez képest jól megközelíthető helyen található (akár 12 kilométernél távolabb is), s bevételeinek legalább fele a mezőgazdasági terület
- 2/3 -
hasznosításából vagy hasonló tevékenységből származik, igényelhesse a kompenzációs támogatást.
Az ügy tényállása szerint Margarethe Ospelt lichtensteini állampolgár az osztrák Voralberg tartományban egy mezőgazdasági művelés alatt álló földterület tulajdonosa volt, melyen egy kastély állt, melyben Ospelt élt. A földterület egyik részét a tulajdonos bérbe adta. Margarethe Ospelt 1998-ban létrehozta Lichtensteinben a Schlösse Weissenberg Familienstiftung alapítványt, melynek célja az lett volna, hogy az alapító halála után megakadályozza az ingatlanok öröklés útján történő felaprózódását. Ezért Ospelt az ingatlanait az alapítványra kívánta átruházni - a fennálló bérleti jogviszonyok fenntartásával -, azonban ehhez az osztrák jogszabályok szerint a hatóság előzetes engedélye kellett. A hatóság azonban elutasította az előzetes engedély iránti kérelmet arra hivatkozással, hogy az alapítvány nem saját maga műveli a területeket, nem foglalkozik mezőgazdasági tevékenységgel, illetve a tulajdonszerzés ellentétes a kis- és közepes méretű életképes gazdaságok kialakításának célkitűzésével.
Az Európai Bíróságnak lényegében abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a tulajdonszerzés köthető-e előzetes engedélyhez, illetve az engedély megadásának feltétele-e a helybenlakás és a saját művelés kikötése. A Bíróság kifejtette, hogy "a tulajdonszerzés előzetes közigazgatási engedélyhez kötése nem ellentétes a közösségi joggal, amennyiben az elbírálásnak objektív alapja van, melyet a kérelmező előre megismerhet, illetve a döntés ellen fellebbezési lehetőséget biztosítanak[12]". Az utólagos engedélyezés kapcsán rögzítette egyrészt, hogy ez "jellegénél fogva nem képes megakadályozni, hogy a tulajdonjog átruházása során veszélybe kerüljön az adott mezőgazdasági terület állandó művelése[13]", másrészt az utólagos hatósági döntések bírósági felülvizsgálatának időtartama sem segíti elő a mezőgazdasági földterületek tartós megművelésének célját. Az engedély feltételei nem lehetnek ellentétesek a közösségi joggal, viszont megfelelő az a tagállami szabályozás, amelynek célja a vidéki népesség megtartása, a népesség életszínvonalának növelése, illetve a táj megőrzése. Voralberg tartomány mezőgazdasági művelés alatt álló területének 98,13%-a hátrányos területnek minősül, kizárólag tejtermelésre alkalmas, mely a táj védelme érdekében tavasztól őszig a völgyekben zajlik, nyáron pedig a magasabban fekvő területeken.
A Bíróság akceptálta a fenti célkitűzéseket, viszont aggályosnak tartotta, hogy az osztrák szabályozás lényegében megfosztja a jogi személyeket a termőföldtulajdon-szerzés lehetőségétől. A saját művelés kikötését éppen ezért olyan kikötésnek ítélte meg, amely a közösségi joggal ellentétes, hiszen jelen esetben a vevő alapítvány egyértelműen kikötötte a terület vonatkozásában fennálló bérleti szerződések fennmaradását. Így a földterületen bérleti jogviszony alapján gazdálkodó személyeket nem érte kár.
A vevő személyes művelési és helybenlakási követelménye kapcsán a Bíróság kifejtette, hogy egy ilyen szabályozás akkor lenne ellentétes a közérdekkel, ha "a hatósági döntés megakadályozná a termőföld tulajdonjogának átruházását egy olyan esetben, amikor sem az eladó sem a vevő nem személyesen műveli meg a területet, de a vevő kötelezettséget vállal arra, hogy a mezőgazdasági területet továbbra is haszonbérbe adja az eddigi haszonbérlőnek[14]".
A Bíróság ítélete szerint a saját művelésre kötelezés aránytalan, "mivel az érintett jogszabály által követett cél elérhető kevésbé korlátozó intézkedésekkel, nevezetesen azáltal, hogy a földtulajdonszerzést ahhoz a feltételhez kötik, hogy a tulajdonszerző biztosítja a további mezőgazdasági hasznosítást[15]".
A Bíróság döntésénél tehát figyelembe vette a művelési ág speciális jellegét és rögzítette, hogy "a közigazgatási szervek által kijelölt célok és feltételek mindenben megfelelnek a mezőgazdasági (erdőgazdasági) termeléssel foglalkozó lakosság méltányos életkörülményeinek biztosítása elősegítése és a mezőgazdaságot övező különleges viszonyok figyelembevétele követelményeinek[16]".
Az ügy tényállása szerint Ewald Burtscher tulajdonosa volt egy beépített teleknek Ausztriában, amelynek tulajdonjogát még az édesanyja ruházta át reá 1995-ben. Josef Stauderer német állampolgár 1974-ben megállapodott a telek akkori tulajdonosaival, Burtscher szüleivel, hogy megvásárolja az ingatlant. Stauderer már ekkor jelentős felújítási munkákat végzett az ingatlanon, s üdülőként használta. Stauderer és a telektulajdonos szülők két megállapodást kötöttek: egy 99 évre szóló, felmondási lehetőséget nem tartalmazó bérleti szerződést (mely szerint a bérlő kötelezettsége az ingatlannal kapcsolatos valamennyi költség, így a közterhek viselése is), illetve egy olyan kontraktust, miszerint a bérlőnek lehetősége lesz az ingatlan megvásárlására akkor, ha a hatályos tagállami jogszabályok ezt lehetővé teszik.
Burtscher úr 1995-ben, a tulajdonjog átszállásakor akként nyilatkozott, hogy a fenti két megállapodásból származó jogokat és kötelezettségeket elismeri magára nézve.
A települési önkormányzat azonban megtiltotta Stauderer úr számára az ingatlan üdülőként történő használatát arra hivatkozással, hogy a bérleti szerződés megkötésére a külföldiek ingatlanszerzését szabályozó jogszabályi rendelkezések megkerülése céljából került sor (magyar terminológiával élve "zsebszerződést" kötöttek a felek). Stauderer úr hiába fellebbezett a hatóság döntésével szemben, kérelmét végső soron a Verwaltungsgerichtshof is elutasította.
Ezt követően Burtscher úr az ingatlan kiürítése iránt pert indított Stauderer úr ellen az 1975-ös megállapodások semmisségére hivatkozással. A kereseti kérelem első fokon elutasításra került, a fellebbviteli bíróság azonban hatályon kívül helyezte az ítéletet arra hivat-
- 3/4 -
kozással, hogy a jogszabályok megkerülése céljából kötött szerződésekre a ténylegesen megkötni kívánt jogügyletre irányadó jogot kell alkalmazni, és azok joghatásai a jogszabályok betartásáig függőben maradnak. A beépített ingatlanok megszerzésére vonatkozó új jogszabályi rendelkezések szerint azonban az ingatlan megszerzőjének már nem kell előzetes hatósági engedéllyel rendelkeznie, hanem kizárólag arra köteles, hogy két éven belül nyilatkozatot tegyen a hatóságnál (enélkül ugyanis a jogügylet visszamenőleges hatállyal semmissé válik). Mivel Stauderer úr a fenti nyilatkozatot határidőn belül nem tette meg, így az 1975-ös megállapodások semmisek, így köteles az ingatlan kiürítésére.
Az Európai Bíróság a C-213/04. számú ítéletében először is megállapította, hogy egy a fent ismertetett nyilatkozattételi rendszer önmagában a tárgya miatt, hatásaiban korlátozza a tőke szabad mozgását. A Bíróság szerint "az állampolgárság közlésére irányuló kötelezettséggel, illetve azzal a kötelezettséggel, hogy a nyilatkozatban adott esetben meg kell jelölni, hogy az ingatlant üdülőként fogják-e használni, nem annak megtiltása a cél, hogy más tagállamok állampolgárai másodlagos lakóhelyet szerezzenek, hanem ahogy az osztrák kormány kifejtette, mindössze annyi, hogy az e lakóingatlanok létesítésére vonatkozó speciális feltételek betartását biztosítsák[17]". A semmisség mint szankció azonban a Bíróság álláspontja szerint nem áll arányban a közérdekű célkitűzésekkel, egyrészt azért, mert a nyilatkozattételi határidő elmulasztása esetén automatikusan bekövetkezik, másrészt erőteljesen megkérdőjelezi a szerződő felek akaratát kifejező megállapodást, így nem felel meg a jogbiztonság követelményének. A semmisség, mint szankció tehát aránytalan, mivel "egy nyilatkozat késedelmes megtételéhez automatikusan jogkövetkezményeket fűz, miközben megtiltja e hatóságnak annak érdemi vizsgálatát, hogy az ingatlanszerzési szándék összhangban van-e az alkalmazandó városfejlesztési jogszabályokkal. A nyilatkozat késedelmes megtételét más, enyhébb hatású intézkedésekkel, például pénzbírsággal is lehetne szankcionálni[18]". Emellett megfontolandó lehet a kérelmező számára biztosítani azt a lehetőséget, hogy reagáljon a késedelem okaira, a hatóságnak pedig azt a lehetőséget, hogy bizonyos feltételek mellett elfogadhassa a késedelmes nyilatkozatot, vagy fenntarthassa a megállapodás érvényességét.
A "dán jogeset" tényállása szerint Uwe Kay Festersen német állampolgár 1998-ban megszerezte egy Dániában, Dél-Jütland megyében fekvő mezőgazdasági földterület tulajdonjogát. A földterületen egy beépített ingatlan is volt. Festersen nem létesített állandó lakóhelyet a fenti földterületen, így az illetékes hatóság, a megyei mezőgazdasági bizottság felszólította - amennyiben nem mentesült a hasznosítási kötelezettség alól, vagy nem tett eleget a helybenlakás követelményének -, hogy hat hónapon belül idegenítse el az ingatlant. Mivel Festersen úr nem tett eleget a felszólításban foglaltaknak, a helyi bíróság pénzbüntetést szabott ki rá a mezőgazdasági törvény megsértése miatt. Festersen úr fellebbezett az ítélettel szemben.
A helybenlakási feltételre vonatkozó, tőke szabad mozgását korlátozó előírás kapcsán a dán kormány a termőföldek hagyományos, közvetlen hasznosítással történő kihasználásának megőrzésére, a mezőgazdasági területek tulajdonosaik általi művelésére, a vidéki népesség megtartására és a rendelkezésre álló területek észszerű használatának előnyben részesítésére, mint közérdekű célokra hivatkozott.
A Bíróság a C-370/05. számú ítéletében rögzítette, hogy önmagában a helybenlakási kötelezettség előírása nem jár együtt a személyes hasznosítási, művelési kötelezettséggel. A vidéki népesség megtartása kapcsán a Bíróság kifejtette, hogy e célkitűzés nem valósítható meg, ha a szerző fél olyan mezőgazdasági termelő, aki már egy másik gazdaságban rendelkezik lakóhellyel. A rendelkezésre álló területek észszerű használatának előnyben részesítése pedig olyan tagállamban fogadható el, ahol a mezőgazdasági termőföldek korlátozott természeti erőforrást jelentenek, s a szabályozás célja az ilyen földterületek spekulatív célú megszerzésének megakadályozása.
Mivel a helybenlakási kötelezettség előírása az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt lakóhely szabad megválasztásának jogát is korlátozza, így a Bíróság megvizsgálta: a közérdekű célkitűzés elérése érdekében alkalmazható lett volna enyhébb eszköz-e, vagy sem. Mivel a lakóhelyet legalább nyolc éven keresztül fenn kell tartani az irányadó tagállami szabályozás szerint, a Bíróság megítélése szerint a dán előírás túlmegy azon a mértéken, amely szükségesnek tekinthető a cél elérése érdekében. Így tehát az Európai Bíróság azt a választ adta a feltett kérdésre, hogy ellentétes a tőke szabad mozgásával az olyan nemzeti jogszabály, "amely a mezőgazdasági földterület megszerzését ahhoz a feltételhez köti, hogy a szerző fél állandó lakóhelyet létesítsen ezen a földterületen[19]".
Az előzetes döntéshozatali eljárás kiváltó okát képező belga jogszabály a Flamand régió telek- és ingatlanpolitikáról szóló 2009. március 27-i rendelete (flamand rendelet), amely bizonyos területeken (céltelepüléseken) kötelezte az ingatlanfejlesztő és építőipari vállalkozásokat szociális lakások kínálatának létrehozására. A flamand rendelet előírta, hogy azok, akik nem rendelkeznek "elégséges kapcsolattal" a szociális lakások létesítésével érintett céltelepülésekkel, nem vásárolhatják meg az ilyen területeken található ingatlanokat, nem vehetik bérbe őket kilenc évet meghaladó időtartamra, illetve azokon örök-haszonbérleti vagy földhasználati jogot nem alapíthatnak. Az "elégséges kapcsolat" az alábbi feltételek valamelyikének való megfelelést jelentette: folyamatos lakóhely legalább hat éve valamelyik adott településen vagy szomszédos telepü-
- 4/5 -
lésen; legalább a munkahét felét kitevő, adott településen végzett tevékenység; illetve hosszú távú szakmai, családi, társadalmi vagy gazdasági kapcsolat kialakítása a településen. A flamand rendelet célja az volt, hogy megakadályozza a kevésbé vagyonos lakosság (autochton lakosság) ingatlanpiacról való kizárását a máshonnan érkező tehetősebb polgárok miatt.
Az Európai Bíróság megállapította, hogy a flamand rendelet előírásai egyrészt megakadályozzák azokat a személyeket az ingatlan megvásárlása, bérlete, vagy használati jogviszony létesítése kapcsán, akik nem rendelkeznek "elégséges kapcsolattal" az adott településsel; másrészt eltántorítják azokat a polgárokat a település elhagyásától, akik az adott településen ingatlan-tulajdonnal rendelkeznek, vagy ingatlant bérelnek, használnak. Így tehát a flamand rendelet az EUMSZ 21., 45. és 49. cikkben biztosított alapvető szabadságok korlátozását jelenti. A szolgáltatásnyújtás szabadságát szintén korlátozza a rendelet, hiszen az adott településeken található ingatlanok nem adhatók el, vagy adhatók bérbe bármely uniós polgár részére, hanem csak azoknak, akik bizonyítani tudják "elégséges kapcsolatukat" a településsel. A fentieken túlmenően a rendelet a tőke szabad mozgását is akadályozza, hiszen az "elégséges kapcsolatot" vizsgáló előzetes ellenőrzés eltántoríthatja a nem helyi illetőségűeket attól, hogy ingatlanbefektetéseket eszközöljenek a Flamand Régió valamely céltelepülésén.
Ezt követően a Bíróság vizsgálta, hogy a flamand rendelet célkitűzése érdekében tett intézkedések szükségesek és arányosak-e. Az "elégséges kapcsolat" feltételei kapcsán a Bíróság rögzítette, hogy "e feltételek egyike sincs közvetlen kapcsolatban azon társadalmi-gazdasági szempontokkal, amelyek megfelelnek a kizárólag a kevésbé vagyonos autochton lakosság részére az ingatlanpiacon biztosított védelem Vlaamse Regering által említett céljának. E feltételeknek ugyanis nem csupán a kevésbé vagyonos autochton lakosság felelhet meg, hanem olyan más személyek is, akik elegendő anyagi eszközzel rendelkeznek, és így egyáltalán nincs különös szükségük szociális védelemre az említett piacon. Ezen intézkedések tehát túlmennek azon, ami a kitűzött cél eléréséhez szükséges[20]". A Bíróság szerint kevésbé korlátozó intézkedések is megfelelnének a rendelet céljának, ideértve "a vásárláshoz nyújtott kedvezményeket vagy egyéb típusú, különösképpen a legkevésbé vagyonos személyek javára annak lehetővé tétele érdekében létrehozott támogatásokat, hogy különösen azok, akik bizonyítani tudják alacsony jövedelmüket, ingatlant tudjanak vásárolni vagy bérelni a céltelepüléseken[21]". Ezen túlmenően hangsúlyozta a harmadik feltétel bizonytalan jellegét és a konkrét helyzetek meghatározását, s rögzítette, hogy egy ilyen előzetes közigazgatási engedélyezési rendszer "nem tekinthető olyan feltételeken alapulónak, amelyek képesek kellőképpen körülhatárolni a tartományi értékelő bizottság mérlegelési jogkörének gyakorlását, és ezért az ilyen rendszer nem igazolhatja az uniós jog által garantált egyik alapvető szabadságtól való eltérést[22]".
A Bíróság vizsgálta az ingatlanfejlesztő és építőipari vállalkozások flamand rendeletből eredő szociális lakások létrehozására irányuló kötelezettségét, s megállapította, hogy az ilyen rendelkezés a tőke szabad mozgásának korlátozását jelenti, hiszen a vállalkozások nem használhatják szabadon az ilyen ingatlanokat. Viszont az előírt szociális kötelezettség igazolható lehet az adott tagállam szociális lakhatási politikájához kapcsolódó követelményekkel, s a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy az előírás megfelel-e az arányosság kritériumának.
Az ítélet alapját képező tényállás szerint a németországi lakóhellyel rendelkező természetes személy tagokkal rendelkező gazdasági társaság és az osztrák állampolgár felperesek esetében az illetékes hatóság a 2002-ben és 1999-ben bejegyzett, termőföldeken fennálló haszonélvezeti jogokat törölte az ingatlan-nyilvántartásból tekintettel arra a jogszabályi rendelkezésre, miszerint a 2014. április 30-án fennálló, határozatlan időre vagy 2014. április 30-a után lejáró, határozott időtartamra nem közeli hozzátartozók között szerződéssel alapított haszonélvezeti jog továbbá használat joga 2014. május 1-jén a törvény erejénél fogva megszűnik. A felperesek nem tudtak magyar közeli hozzátartozói kapcsolatot igazolni.
Az Európai Unió Bíróságának nagytanácsa 2018. március 6. napján hozta meg ítéletét, melyben kimondta, hogy az EUMSZ 63. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az alapügyben szereplőhöz hasonló tagállami szabályozás, amelynek értelmében a mezőgazdasági földterületen korábban létesített olyan haszonélvezeti jogok, amelyek jogosultjai e földterületek tulajdonosának nem közeli hozzátartozói, a törvény erejénél fogva megszűnnek és azokat az ingatlan-nyilvántartásból törölni kell.
A Bíróság szerint a vitatott magyar földforgalmi szabályozás a célja alapján, e ténynél fogva korlátozza a tőke szabad mozgását - az érintett személyekre vonatkozó kártalanítási szabályok elfogadásától függetlenül. A magyar szabályozás "az érdekeltet nem csak azon lehetőségtől fosztja meg, hogy továbbra is élvezhesse az általa megszerzett jogokat, többek között megakadályozva az érintett mezőgazdasági földterületek olyan módon történő hasznosítását, amelyre tekintettel e jogot megszerezték, hanem e jog elidegenítésének lehetőségétől is[23]". "Márpedig azáltal, hogy a Magyarországtól eltérő tagállamok állampolgárait, akik a tőke szabad mozgásának kedvezményezettjei, megfosztják azon javaik élvezetétől, amelybe tőkét fektettek, az alapügyben szereplő szabályozás korlátozza e mozgásszabadságot[24]". Így a magyar szabályozás a tőke szabad mozgását korlátozza, mivel alkalmas arra, hogy eltántorítsa a külföldi illetőségű személyeket attól, hogy Magyarországon beruházásokat hajtsanak végre, vagy ilyen beruházásokat fenntartsanak.
A magyar szabályozás látszólag a haszonélvező állampolgárságától és a tőke eredetétől független szempontot alkalmaz (közeli hozzátartozói viszony fennál-
- 5/6 -
lása), így nem jelent közvetlen hátrányos megkülönböztetést, viszont csekély annak valószínűsége, hogy az előírt jogszabályi feltétel teljesül a nem magyar állampolgár tagállami állampolgárok esetében - figyelembe véve a korábbi magyar jogszabályi környezetet. A Bíróság ítéletében emlékeztetett arra, hogy "az a körülmény, hogy magyar állampolgársággal nem rendelkező személyek számára 1992. és 2002. évek között Magyarországon fekvő mezőgazdasági földterületeken fennálló dologi jog megszerzésének egyedüli lehetősége pontosan az e földeken alapított haszonélvezeti jog megszerzése volt, maga után vonta az ilyen földeken alapított haszonélvezeti jogok külföldi jogosultjai számának emelkedését[25]". Amennyiben helytállóak a Magyar Kormány adatai (miszerint a haszonélvezeti és használati jogok megszűnése kapcsán érintett több mint százezer ügyfél közül 5058 fő volt más tagállam vagy harmadik ország állampolgára), ezek sem kérdőjelezik meg önmagában azt a tényt, hogy a vitatott szabályozás különösen a más tagállamok állampolgárait hozza hátrányos helyzetbe a magyar állampolgárokhoz képest. "Ugyanis az ilyen hátrány esetleges fennállását a mezőgazdasági földterületeken közvetlenül vagy közvetetten haszonélvezeti joggal rendelkező külföldi állampolgárok csoportjának és a közvetlenül vagy közvetetten ilyen haszonélvezeti joggal rendelkező magyar állampolgárok csoportjának összehasonlításával kell mérni, és meghatározva azt, hogy e csoportok tagjait milyen arányban érinti az e jogok megszűnésével járó intézkedés[26]". Márpedig valószínűnek tűnik, hogy e csoportok közül az előbbit jóval nagyobb arányban érinti a vitatott intézkedés. Ilyen körülmények között tehát úgy tűnik, hogy a magyar szabályozás hátrányosabb más tagállamok állampolgárai számára, mint a magyar állampolgárok számára - így a haszonélvezeti jog jogosultjának állampolgárságán vagy a tőke eredetén alapuló burkolt hátrányos megkülönböztetést rejthet magában.
Az Európai Unió Bírósága ítéletében vizsgálta a tőke szabad mozgását érintő korlátozás igazolására a Magyar Kormány által felhozott körülményeket is. A Bíróság álláspontja szerint "a hozzátartozói viszony fennállása ugyanis nem biztosítja, hogy a haszonélvezeti jog jogosultja maga hasznosítja az érintett területet, és hogy a haszonélvezeti jogot nem pusztán spekulatív célból szerezte meg. Ugyanígy semmi sem enged a priori arra következtetni, hogy a tulajdonos családján kívüli személy, aki ilyen területen szerzett haszonélvezeti jogot, ne volna képes maga hasznosítani e területet, és hogy a jog megszerzése szükségszerűen pusztán spekulatív célból történt, az említett terület megművelésének bármilyen szándéka nélkül[27]". A rendelkezésre álló iratokból nem tűnik ki az sem, hogy a nemzeti szabályozásban előírt közeli hozzátartozói viszony hozzájárulna az élet- és versenyképes mezőgazdaság kialakításához, többek között a birtokelaprózódás elkerülése révén. Az ítélet szerint "a közeli hozzátartozói viszony fennállására vonatkozó követelmény nem tűnik önmagában olyan jellegűnek, amely garantálná a vidékről való elvándorlás és a vidék elnéptelenedésének elkerülésére vonatkozó állítólagos cél elérését. A nemzeti jogalkotó által a jelen ügyben választott szempont ugyanis nem függ össze a vidéki népesség megtartásáról való gondoskodással, mivel azon körülmény, hogy a haszonélvezeti jog jogosultja közeli hozzátartozói viszonyban áll a tulajdonossal, nem foglalja magában szükségszerűen, hogy a haszonélvezeti jog említett jogosultja az érintett mezőgazdasági földterületek közelében lakik[28]".
A vitatott szabályozás mindenképpen túllép a Magyar Kormány által hivatkozott célok eléréséhez szükséges mértéken, ugyanis a haszonélvezeti jogosultakkal való elszámolás kapcsán a polgári jogi rendelkezésekre való hivatkozás "e jogosultakra hárítja annak terhét, hogy adott esetben hosszadalmas és költséges eljárásokat kelljen lefolytatniuk a nekik a tulajdonostól esetlegesen járó kártalanítás érdekében[29]". Ráadásul a haszonélvezeti jog jogosultjai nem kapnak semmilyen biztosítékot a vagyoni kompenzációra vonatkozóan a tulajdonos fizetőképtelensége esetén. A Bíróság szerint a magyar jogalkotó más, a tőke szabad mozgását kevésbé korlátozó intézkedéseket is elfogadhatott volna a közérdekű célok elérése érdekében. Elő lehetett volna írni, hogy "a haszonélvezeti jog jogosultja tartsa fenn az érintett földterület mezőgazdasági rendeltetését, adott esetben saját maga hatékonyan biztosítva annak hasznosítását olyan feltételek mellett, melyek biztosítják annak fenntarthatóságát[30]".
A devizagazdálkodásra vonatkozó nemzeti szabályozás megsértésére vonatkozó igazolás fennállása kapcsán a Bíróság ítéletében rögzítette, hogy egyrészt nem talált arra vonatkozó jelzést a rendelkezésére álló iratokban, hogy a haszonélvezeti jog megszerzése jogszabályba ütközött volna, illetve az alapügyekben szereplő jogviták nem az említett eredeti jogszerzés jogszerűségére, hanem az alapügyekben szereplő haszonélvezeti jogok megszüntetésére vonatkoznak. A Bíróság egyrészt utalt a Magyar Kormány írásbeli észrevételére, miszerint a devizakülföldiek a termőföldön fennálló haszonélvezeti jog megszerzésére egyetlen alkalommal sem kértek devizahatósági engedélyt, ennek ellenére a haszonélvezeti jogukat bejegyezték az ingatlan-nyilvántartásba; másrészt rögzítette, hogy a közeli hozzátartozói viszony semmilyen összefüggésben nincs a devizagazdálkodási rendszerrel. Ráadásul a haszonélvezeti jogok nem csak devizakülföldiek tekintetében, hanem magyar állampolgárok vonatkozásában is megszűntek - a Magyar Kormány tájékoztatása alapján. A Bíróság e körben végül rögzítette, hogy "más, az érintett dologi jog megszüntetésénél enyhébb hatású intézkedéseket is el lehetett volna fogadni a devizagazdálkodásra vonatkozó szabályozás esetleges megsértésének ab initio szankcionálása érdekében, mint amilyenek például a közigazgatási bírságok[31]".
A nemzeti jog megkerülésére irányuló gyakorlattal szembeni, a közrend védelme címén folytatott küzdelemre alapított igazolás fennállása kapcsán a Bíróság ítéletében rámutatott arra, hogy az alapügyekben szereplő haszonélvezeti jogokat 2002. január 1. napja előtt létesítették, vagyis olyan időszakban, amikor az ilyen haszonélvezeti jogok létesítését nem tiltotta a hatályos nemzeti szabályozás, s a haszonélvezeti jogokat a hatáskörrel rendelkező hatóságok be is jegyezték az in-
- 6/7 -
gatlan-nyilvántartásba. A Magyar Kormány azonban azt állította, hogy a haszonélvezeti jogok ily módon történő megszerzésére a törvény megsértésével került sor, s ahelyett, hogy a magyar jogalkotó "a leghagyományosabb megoldást követve bírósági felülvizsgálatot követően esetről esetre megállapította volna a szóban forgó szerződések semmisségét, úgy határozott, hogy ex lege orvosolja a korábban bevezetett jogi norma hiányosságait, vagy akár a releváns jogi norma hiányát. E döntést többek között költségvetési megfontolások és az igazságszolgáltatási eszközökkel való takarékosság indokolhatta, tekintettel mind az ilyen vizsgálatnak esetlegesen alávetendő ügyek magas számára, mind annak szükségességére, hogy a mezőgazdasági földterületek megszerzésére vonatkozó szabályozást 2014. május 1-je, a 2003-as csatlakozási okmányból eredő átmeneti rendszer megszűnése előtt megreformálják[32]". Az ítélet szerint ugyan a valamely alapszabadságot korlátozó tagállami intézkedés akkor is igazolható, ha a jogszabályok megkerülésére irányuló mesterséges megállapodásokkal szembeni küzdelemre irányul, viszont a Bíróság ítélkezési gyakorlata kizárja a visszaélések általános vélelmének bármely kimondását. "Az arányosság elvének való megfelelés érdekében a kifejezetten a mesterséges megállapodások elleni küzdelmet célzó intézkedésnek éppen ellenkezőleg, lehetővé kellene tennie a nemzeti bíróság számára, hogy az eset sajátosságaira figyelemmel, objektív bizonyítékokat alapul véve esetről esetre vizsgálatot folytasson az érintett személyek visszaélésszerű vagy csalárd magatartásának figyelembevételével[33]".
Amennyiben valóban a mesterséges megállapodásokkal szembeni küzdelem lett volna a szabályozás célja, "nem volna észszerű kizárólag azon körülményből, hogy a haszonélvezeti jog jogosultja olyan természetes vagy jogi személy, aki e föld tulajdonosának nem közeli hozzátartozója, arra következtetni, hogy e személy az ilyen haszonélvezeti jog megszerzésekor visszaélésszerűen járt el[34]". A magyar jogalkotónak lehetősége lett volna más, a tőke szabad mozgását kevésbé korlátozó intézkedések meghozatalára a cél elérése érdekében, mint például szankciók alkalmazása, vagy nemzeti bíróságok előtti megsemmisítés iránti eljárás. A per- és költségtakarékosságra való hivatkozás nem helytálló, hiszen pusztán gazdasági természetű indokok nem képezhetnek olyan közérdeken alapuló nyomós indokot, amely igazolhatná a tőke szabad mozgásának korlátozását.
Az Európai Bizottság az Osztrák Kormány jelzése alapján kötelezettségszegési eljárást is indított Magyarországgal szemben a fent írt, a termőföldön fennálló haszonélvezeti és használati jogok vagyoni kompenzáció nélkül történő megszüntetése miatt. A Bizottság 2014 októberében felszólító levelet, majd 2015 júniusában indokolt véleményt küldött a Magyar Kormánynak. Ezt követően a Bizottság az Európai Unió Bíróságánál nyújtott be keresetet a Magyar Kormánnyal szemben.
Az Európai Unió Bírósága 2019. május 21. napján hozta meg a C-235/17. számú ítéletét, melyben megállapította, hogy Magyarország a fent ismertetett jogi szabályozással az EUMSZ 63. cikknek és az Európai Unió Alapjogi Chartája 17. cikkének együttesen értelmezett rendelkezéseiből eredő kötelezettségeit.
A Bíróság ítélete nagyban támaszkodott az előző pontban ismertetett ítélet megállapításaira, vizsgálódását azonban kiterjesztette az Alapjogi Charta 17. cikk (1) bekezdésére[35] is. A Charta alkalmazhatósága, "felhívhatósága" tekintetében a Bíróság arra hivatkozott, amennyiben a nemzeti szabályozás akadályozhatja az EUMSZ által biztosított "egy vagy több alapvető szabadság gyakorlását és az érintett tagállam az EUMSZ 65. cikkben szereplő indokokra vagy az uniós jog által elismert, közérdeken alapuló nyomós okokra hivatkozik ezen akadályozás igazolásául[36]", akkor a nemzeti szabályozásnak az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében összhangban kell lennie a Bíróság által védelemben részesített alapvető jogokkal. Abban az esetben tehát, amennyiben egy tagállam az uniós jog által előírt kivételekhez folyamodik valamely alapszabadság korlátozásának igazolása céljából, a Charta 51. cikk (1) bekezdése alapján úgy kell tekinteni, hogy "végrehajtja az uniós jogot". Az adott ügyben pedig Magyarország a tőke szabad mozgását korlátozó közérdekű célkitűzésekre hivatkozott.
A Bíróság a Charta 17. cikk (1) bekezdése kapcsán megállapította, hogy a magyar szabályozás nem felel meg annak a követelménynek, hogy az érintettnek a haszonélvezeti jogok elvesztéséhez hasonló tulajdontól való megfosztás esetén kellő időben méltányos összegű kártalanítást kell fizetni.
Az Alapjogi Charta fenti rendelkezése szerint "a tulajdontól való megfosztásra kizárólag "a törvényben meghatározott esetekben és feltételekkel, valamint az ezáltal elszenvedett veszteségekért kellő időben fizetett méltányos összegű kártalanítás mellett" kerülhet sor, így e kártalanítást, amely tehát e megfosztás Charta által előírt feltételének minősül, a törvénynek kell előírnia. Ebből következik, hogy a tulajdontól való megfosztást kimondó nemzeti jogi szabályozásnak világosan és pontosan elő kell írnia, hogy e megfosztás kártalanításhoz való jogot keletkeztet, valamint annak feltételeit. Márpedig meg kell állapítani, hogy a vitatott szabályozás semmiféle rendelkezést nem tartalmaz a haszonélvezeti jogaiktól így megfosztott jogosultak kártalanítását és annak módját illetően[37]". A polgári jog szabályaira való hivatkozás nem felel meg a fenti követelménynek.
A Bíróság megjegyezte továbbá, ha "jogilag lehetséges valamely tagállam számára e rendelkezésre tekintettel kivonni magát a magánszemélyek tulajdontól való, kizárólag általa kiváltott megfosztásáért való kártalanítása alól, meg kell állapítani, hogy az ilyen hivatkozás a jelen ügyben a haszonélvezeti jogok jogosultjaira hárítaná a számukra a földterület tulajdonosa által fizetendő esetleges kártalanítás, adott esetben hosszadalmas és költséges eljárások révén történő igénylésének terhét. E polgári jogi szabályok nem teszik lehetővé annak könnyedén és kellően pontosan vagy előre látható módon való meghatározását, hogy a
- 7/8 -
kártalanítást ténylegesen megkapják-e ezen eljárások végén, sem pedig adott esetben annak felmérését, hogy az milyen természetű és mértékű lesz[38]".
"Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy e bíróság szerint ha valamely személy tulajdonát elvonják, léteznie kell egy olyan eljárásnak, amely biztosítja a kisajátítás következményeinek általános értékelését, vagyis a kisajátított vagyontárgy értékével összhangban álló kártalanítás nyújtását, a kártalanítás jogosultjainak és a kisajátítással kapcsolatos minden egyéb kérdés meghatározását[39]".
A fentiek alapján tehát a Bíróság megállapította az Alapjogi Charta 17. cikk (1) bekezdésének megsértését is a magyar szabályozás által.
Az Európai Bizottság 2017/C-350/05. számon értelmező közleményt adott ki a termőföld megvásárlása és az uniós jog kapcsolatáról, melyben - a fent ismertetett joggyakorlat alapján - áttekintette, melyek azok a jellegzetességek, amelyek a tagállami termőföldszerzésre vonatkozó jogszabályok uniós jogi vizsgálata kapcsán irányadóak, figyelembe veendők.
A Bíróság joggyakorlata alapján (lásd még Konle és Ospelt ügyekben hozott ítéletek) a termőföld megszerzésének előzetes közigazgatási engedélyezési rendszere korlátozza a tőke szabad mozgását, mely bizonyos körülmények között mégis indokolt lehet. Az előzetes engedélyezési rendszer azonban "nem biztosíthat olyan mérlegelési jogkört, amely a hatóságok részéről önkényes alkalmazáshoz és döntéshozatalhoz vezethet[40]".
A mezőgazdasági termelők számára biztosított elővásárlási jog kapcsán a Bizottság kifejtette, hogy "a mezőgazdasági termelők számára biztosított elővásárlási jog a tőke szabad mozgása arányos korlátozásának tekinthető, amennyiben kevésbé korlátozó, mint a nem mezőgazdasági termelők általi földvásárlás tilalma[41]".
Bár az árszabályozás a felek szabadságát illetően korlátozásnak tekinthető, azonban a túlzottan spekulatív árak megakadályozása legitim indok egy ilyen szabályozás tekintetében. Az árszabályozásnak azonban objektív, megkülönböztetésmentes, pontos és megfelelően kialakított kritériumokon kell nyugodnia. Meg kell győződni arról is, hogy nincsenek-e az árszabályozásnál kevésbé terhes intézkedések, amelyekkel a spekulatív árak megakadályozhatók.
A Bizottság utalva a Bíróság gyakorlatára rögzítette, hogy az ítélkezési gyakorlat "nem fogadja el arányos intézkedésnek azt az általános kötelezettséget, amely szerint a mezőgazdasági földterület megvásárlása esetén vállalni kell a művelést is[42]". A Bizottság a Bíróság Ospelt-ügyben hozott ítéleti megállapításaira hivatkozott e körben.
A mezőgazdasági képesítés előírása, mint korlátozás arányossági aggályokat vet fel, ugyanis egyrészt elegendő ha a földvásárló - nem saját személyében, de - garantálni tudja a termőföld szakszerű megművelését, másrészt a mezőgazdasági termelő egyik tagállamban sem számít szabályozott, képesítéshez kötött szakmának.
A helybenlakási követelmény előírása (lásd Ospelt, Festersen, Libert és társai ügyekben hozott ítéletek) összeegyeztethetetlen a tőke szabad mozgásával. A Bíróság bármely, lakóhelyre vonatkozó követelmény esetében megállapíthatónak ítélte a közvetett, állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetést.
A termőföld jogi személy részére történő értékesítésének tilalma a Bíróság joggyakorlata értelmében korlátozza a tőke szabad mozgását és a letelepedés szabadságát (lásd Ospelt-ügyben hozott ítélet).
A földtulajdon méretére vonatkozó felső korlát előírása korlátozza ugyan a tőke szabad mozgását, azonban bizonyos szempontból, "tekintve, hogy a termőföld korlátozott erőforrás, a földvásárlási felső határok némelyike alkalmas lehet arra, hogy megelőzze a földtulajdon túlzott mértékű koncentrációját, és így támogassa a családi gazdálkodást és a közepes méretű mezőgazdasági üzemek kialakítását[43]". Ilyen esetben is vizsgálandó azonban, hogy nem lépik-e túl a szükséges mértéket, illetve nem helyettesíthetők-e kevésbé korlátozó eszközökkel.
A helyi vevőknek juttatott kiváltságok kapcsán nem kizárt, hogy a tagállamok legitimnek tekinthető közérdekű célokra hivatkozzanak a tőke szabad mozgása korlátozásának igazolásaként (pl.: életképes mezőgazdasági üzemek kialakítása, egy állandó mezőgazdasági közösség megtartása), viszont feltétel: a kiváltságok tükrözzék az elérni kívánt célok társadalmi-gazdasági vonatkozásait (például: helyi termelőknek biztosított elővásárlási jog a földtulajdon elaprózottságának kezelése érdekében, a kevésbé fejlett régiókban élők különleges jogai).
A joggyakorlat egységes abban, hogy "a tagállamok nem tehetik függővé a termőföld egy másik tagállam uniós polgára általi megvásárlását attól, hogy e másik tagállam uniós polgárának származási országa biztosítsa az előbbi tagállam saját polgárai számára a termőföldvásárlás lehetőségét[44]".
Összességében tehát megállapítható, hogy a Bíróság azonosította a tagállamok által alkalmazott, termőföld megszerzésével kapcsolatos korlátozó rendelkezéseket és meghatározta azon célkitűzéseket, amelyekre hivatkozással e rendelkezések igazolhatóak. Nyilván az élet sokszínű és folyamatos változásokon megy keresztül, így egyáltalán nem kizárt, hogy a Bíróságnak még több ügyben is foglalkoznia kell a "kreatív tagállami jogalkotó" által hozott, termőföld-tulajdonnal kapcsolatos rendelkezések uniós jogba ütközésének vizsgálatával. ■
- 8/9 -
JEGYZETEK
[1] Az Európai Bíróság 182/83. számú ítélete indokolásának 11. pontja
[2] Ember Alex: Magyar földjogi szabályozás az Európai Unió tükrében In: Európai Jog 2016/3. szám 24. oldal
[3] Tattay Levente: Földtulajdonszerzés az Európai Unióban In: Gazdaság és Jog 2015/3. 24. oldal
[4] 1993-as TGVG 14. cikk (1) bekezdése: Die Genehmigung ... ist insbesondere auch zu versagen, wenn der Rechtserwerber nicht glaubhaft macht, daß durch den beabsichtigten Rechtserwerb kein Freizeitwohnsitz geschaffen werden soll.
[5] 1993-as TGVG 10. cikk (2) bekezdése alapján: der Genehmigung jedoch "nicht, wenn bei einem Rechtserwerb an einem bebauten Grundstück der Rechtserwerber gegenüber der Grundverkehrsbehörde schriftlich erklärt, daß er die österreichische Staatsbürgerschaft besitzt und daß durch den Rechtserwerb kein Freizeitwohnsitz geschaffen werden soll".
[6] 1993-as TGVG 13. cikk (1) bekezdése: Die Genehmigung einem Ausländer nur erteilt werden, wenn der Rechtserwerb staatspolitischen Interessen nicht widerspricht und ein wirtschaftliches, kulturelles oder soziales Interesse am Rechtserwerb durch den Ausländer besteht.
[7] Kozma Ágota: Az Európai Unió Bíróságának ítéletei a külföldiek termőföldszerzésének korlátozásáról In: Res Immobiles 2011/1. szám 26. oldal
[8] Európai Bíróság 302/97. számú ítéletének 39. pontja
[9] Európai Bíróság 302/97. számú ítéletének 40. pontja
[10] Kozma: i. m. 27. oldal
[11] Európai Bíróság 302/97. számú ítéletének 49. pontja
[12] Kozma: i. m. 28. oldal
[13] Korom Ágoston: Az uniós jog végrehajtásával kapcsolatos elméleti, és gyakorlati problémák. "A bírósági aktusokból eredő tagállami felelősség" PhD-értekezés, Budapest, 2012., Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar 34. oldal
[14] Kurucz Mihály: Gondolatok a magyar földforgalmi törvény uniós jogi feszültségpontjainak kérdéseiről In: A Magyar Tudomány Napja a Délvidéken 2014. (Szerk.: Szalma József), Újvidék: Magyar Tudományos Társaság, 2015., 160. oldal
[15] Kurucz: i. m. 160. oldal
[16] Tattay: i. m. 89-90. oldal
[17] Európai Bíróság C-213/04. számú ügyben hozott ítéletének 50. pontja
[18] Európai Bíróság C-213/04. számú ügyben hozott ítéletének 59-60. pontjai
[19] Európai Bíróság C-370/05. számú ítéletének 48. pontja.
[20] Európai Bíróság C-197/11. és C-203/11. számú egyesített ügyekben hozott ítéletének 55. pontja
[21] Európai Bíróság C-197/11. és C-203/11. számú egyesített ügyekben hozott ítéletének 56. pontja
[22] Európai Bíróság C-197/11. és C-203/11. számú egyesített ügyekben hozott ítéletének 59. pontja
[23] Európai Unió Bírósága C-52/16. és C-113/16. számú egyesített ügyekben hozott ítéletének 63. pontja
[24] Európai Unió Bírósága C-52/16. és C-113/16. számú egyesített ügyekben hozott ítéletének 64. pontja
[25] Európai Unió Bírósága C-52/16. és C-113/16. számú egyesített ügyekben hozott ítéletének 70. pontja
[26] Európai Unió Bírósága C-52/16. és C-113/16. számú egyesített ügyekben hozott ítéletének 73. pontja
[27] Európai Unió Bírósága C-52/16. és C-113/16. számú egyesített ügyekben hozott ítéletének 87. pontja
[28] Európai Unió Bírósága C-52/16. és C-113/16. számú egyesített ügyekben hozott ítéletének 89. pontja
[29] Európai Unió Bírósága C-52/16. és C-113/16. számú egyesített ügyekben hozott ítéletének 91. pontja
[30] Európai Unió Bírósága C-52/16. és C-113/16. számú egyesített ügyekben hozott ítéletének 93. pontja
[31] Európai Unió Bírósága C-52/16. és C-113/16. számú egyesített ügyekben hozott ítéletének 106. pontja
[32] Európai Unió Bírósága C-52/16. és C-113/16. számú egyesített ügyekben hozott ítéletének 112. pontja
[33] Európai Unió Bírósága C-52/16. és C-113/16. számú egyesített ügyekben hozott ítéletének 117. pontja
[34] Európai Unió Bírósága C-52/16. és C-113/16. számú egyesített ügyekben hozott ítéletének 121. pontja
[35] Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogszerűen szerzett tulajdonát birtokolja, használja, azzal rendelkezzen, és azt örökül hagyja. Tulajdonától senkit sem lehet megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből, a törvényben meghatározott esetekben és feltételekkel, valamint az ezáltal elszenvedett veszteségekért kellő időben fizetett méltányos összegű kártalanítás mellett történik. A tulajdon használatát, az általános érdek által szükségessé tett mértékben, törvénnyel lehet szabályozni.
[36] Európai Unió Bírósága C-235/17. számú ítéletének 64. pontja
[37] Európai Unió Bírósága C-235/17. számú ítéletének 126. pontja
[38] Európai Unió Bírósága C-235/17. számú ítéletének 127. pontja
[39] Európai Unió Bírósága C-235/17. számú ítéletének 128. pontja
[40] Európai Bizottság 2017/C-350/05. számú értelmező közleménye a termőföld megvásárlása és az uniós jog kapcsolatáról 8. oldal
[41] Európai Bizottság 2017/C-350/05. számú értelmező közleménye a termőföld megvásárlása és az uniós jog kapcsolatáról 9. oldal
[42] Európai Bizottság 2017/C-350/05. számú értelmező közleménye a termőföld megvásárlása és az uniós jog kapcsolatáról 10. oldal
[43] Európai Bizottság 2017/C-350/05. számú értelmező közleménye a termőföld megvásárlása és az uniós jog kapcsolatáról 12. oldal
[44] Európai Bizottság 2017/C-350/05. számú értelmező közleménye a termőföld megvásárlása és az uniós jog kapcsolatáról 13. oldal
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bíró, Győri Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság.
Visszaugrás
