Az Európai Unió elsődleges jogforrásai - így különösen az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Uniót létrehozó szerződések, ezek módosításai, kiegészítései, illetve a csatlakozási szerződések - a földjog körébe tartozó kérdéseket alig szabályoznak.
Bár tételes anyagi jogi szabályokat szerződésekben nem találunk, mégis - mint ahogyan az élet valamennyi területén, így - a termőföld tulajdonjogának tekintetében is megjelennek olyan, nem kimondottan földjogi viszonyokat szabályozó rendelkezések, melyek alapvetően befolyásolták és befolyásolják a ma hatályos magyar szabályozás kialakulását.
Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerződés (1957)[1] 295. cikke értelmében "E szerződés nem sértheti a tagállamokban fennálló tulajdoni rendet".[2] Vagyis a tulajdonjoggal - így az ingatlantulajdonnal, amely magában foglalja természetesen a föld tulajdonjogának átruházására, a földhasználatra, a földvédelemre vonatkozó szabályokat is - kapcsolatos szabályozást kizárólag tagállami hatáskörbe utalta. "Az EU közösségi joga, az acquiscommunautaire még csak alapelvi szinten sem terjedt ki a megjelölt viszonyok szabályozására."[3]
Az Európai Unió kialakulásához vezető első szerződések létrejöttétől kezdve folyamatosan alakult a tagállamok, illetve a csatalakozni kívánó államok gazdasági együttműködése, melynek eredményeképpen négy gazdasági alapszabadság teljesedett ki: (1) a személyek (2) szolgáltatások (3) áruk és (4) tőke szabad mozgása. Földjogi szabályozás szempontjából a tőke- és a személyek szabad mozgása, ez utóbbival is szoros összefüggésben a letelepedés szabadsága releváns.
Mint fentebb láthattuk, a Római Szerződés sem foglalkozott alapvetően a földjogi kérdésekkel, a tulajdonjogra vonatkozó rendelkezések megalkotásának a tagállam hatáskörébe való telepítésével lényegében úgy tűnik, mintha szabad kezet adott volna tulajdonjogi - így termőföld tulajdonjogának szabályozása - szempontból is, azonban a látszat csal. A Római Szerződés III. cím 2. fejezet 43. cikke - a letelepedés és vállalkozás szabadsága körében - kimondja: "tilos a valamely tagállam állampolgárainak egy másik tagállam területén történő szabad letelepedésére vonatkozó minden korlátozás. Ezt a rendelkezést azokra a korlátozásokra is alkalmazni kell, amelyek képviseletnek, fióktelepnek vagy leányvállalatnak egy tagállam valamely tagállamban letelepedett állampolgára által történő alapítására vonatkoznak."[4] Eszerint a tagállami személyeknek - legyenek azok természetes személyek vagy bizonyos szervek - nemzeti elbánást (régime national, nationaltreatment) kell biztosítani a föld tulajdonjoga megszerzésének és a föld haszonbérletének tekintetében. Ezzel összefüggésben a Tanács és a Bizottság végrehajtó intézkedései körében lehetővé tetették, hogy "egy tagállam állampolgára földet és építményeket szerezzen és használjon egy másik tagállam területén, ha ez nem ütközik a 33. cikk 2. bekezdésében foglalt elvekbe."[5]
A Római Szerződés II. cím 2. fejezet 33. cikk (2) bekezdése a közös mezőgazdasági politika kialakítása tekintetében figyelembe veendőként írja elő a mezőgazdasági tevékenység sajátos természetét, ami a mezőgazdaság szociális szerkezetéből és a különböző mezőgazdasági régiók természeti különbségeiből adódik, továbbá azt az igényt, hogy a megfelelő igazításokat fokozatosan kell végrehajtani. Nem engedi figyelmen kívül hagyni a mezőgazdasági politika kialakítása, illetve ezen politika alkalmazhatóságára irányuló módszerek kialakítása körében továbbá azt a tényt sem, hogy a tagállamokban a mezőgazdaság a teljes nemzetgazdasággal szorosan összefüggő ágazat.
A III. cím 2. fejezet 44. cikk e) pontja ugyan lehetővé teszi az ingatlantulajdon megszerzését - beleértve a föld tulajdonjogának megszerzését is - tagállami állampolgárok számára, de csak abban az esetben ha a 33. cikk (2) bekezdésében meghatározott elvekkel - a Közös Agrárpolitika (CAP)[6] alapelveibe - nem ütközik.
A CAP fenti - a Római Szerződés 33. cikk (2) bekezdésében írt - elvei alapján az Európai Unió tagjelölt országai átmeneti kedvezményeket, engedményeket kaphattak, illetve kaphatnak mindaddig, amíg a hazai jogi szabályozás és a CAP ellentmondásai kiküszöbölésre nem kerülnek.[7]
A "földpolitikában" a változást a Római Szerződés "Tőke és fizetések" című 4. fejezetének új szabályozása illetve az ezzel kapcsolatos bizottsági jogértelmezés - mely közlemény formájában jelent meg a Szerződéshez illesztve - hozta: amennyiben a tőkemozgás szabadsága körében a tulajdonszerzési feltételek tekintetében a nemzeti szabályok hátrányos rendelkezéseket tartalmaznak, úgy a föld tulajdonszerzése (haszonbérlete) szempontjából még akkor sem teljesedik be a közösségi jog, ha egyébként a tagállam szavatolja a nemzeti elbánást.[8]
A Római Szerződés szerint ugyanis tilos a tagállamok, valamint a tagállamok és harmadik országok kö-
- 23/24 -
zötti tőkemozgásra és fizetési műveletekre vonatkozó minden korlátozás[9]. A Bizottság által kialakított jogértelmezés értelmében a "tőkemozgásokat nem lehet a letelepedő külföldi vállalkozó földtulajdoni és földbérleti pozíciójának a nehezítésével gátolni."[10] Továbbá "tiltott minden diszkriminatív és nem diszkriminatív jellegű korlátozás. Azon nem diszkriminatív intézkedés, amely a beáramló tőkemozgást korlátozza, megengedett, feltéve, hogy olyan objektív és állandó feltételeken alapszik, amelyet közzétettek és a közérdek érdekében kötelező elvárások támasztják alá. Minden esetben tiszteletben kell tartani az arányosság elvét."[11, 12]
A szabad tőkeáramlás követelménye - ahogy Tanka Endre is fogalmaz - olyan generálklauzulává lépett elő, "amely szinte bármely tényállás esetén - különösebb jogdogmatikai előfeltételek bizonyítási terhe nélkül - alapot ad az általa sérelmezett jogintézmény megsemmisítésére. [13]"Ez tehát - elvben - korlátlan szabadságot jelent az ingatlanforgalomban, vagyis bármely tagállam állampolgára ugyanolyan feltételekkel szerezhet termőföldet egy másik tagállamban, mint az adott tagállam állampolgára.
A Római Szerződés a tőkeáramlás szabadságát szabályozó rendelkezéseivel tehát lényegében elvonja a tagállamok szuverén jogát, hatáskörét arra, hogy a tulajdonra - így a földtulajdonra is - vonatkozó saját szabályokat kialakítsa. "A tagállamnak többé nincs joghatósága arra, hogy a szabad tőkeáramlást nemzeti érdekű földpolitikája címén korlátozza, a jövőre nézve az EU alkotmányos rendje szabja meg, hogy egy-egy tagállam milyen földpolitikát folytathat."[14]
A Nizzai Szerződés - amelynek aláírására 2001. január 30. napján került sor - lényegében a Római Szerződésben foglaltak megerősítésére szolgált azzal, hogy előírja: a Római Szerződés szabályainak megsértése esetére a Tanács és a közösségi döntéshozatali rendszer szankciókat alkalmazhat. A Nizzai Szerződés alapján a Tanács tehát jogot kapott arra, hogy saját mérlegelési körében egy tagállam jogait adott esetben felfüggessze, a szankciókat enyhítse vagy megszüntesse. "További közös vonás" - ahogyan Kurucz Mihály fogalmaz -, hogy a mezőgazdasági szempontból jelentősebb - nagyobb agrárpotenciállal rendelkező - csatlakozó országok számára fennállt a lehetőség a közösségi szabályoktól való eltérésre, természetesen csak ideiglenesen. Így kaphatott például Szlovákia, Észtország vagy Litvánia az uniós szabályozásoktól való eltérésre - derogációra - vonatkozó felhatalmazást a termőföld forgalmazására irányuló szabályok körében.[15]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
