Ahhoz, hogy a cím kellően rövid maradjon az érdeklődés felkeltéséhez, szükségképpen pontatlan lett. Az egészségügyi perek köre jóval szélesebb, mint amit ez az írás érint. Tágabb értelemben ide sorolhatók a közlekedési baleset folytán elszenvedett személyi sérülések miatt a károkozó biztosítója vagy a MABISZ ellen indított perek is. Szűkebb értelemben csak az egészségügyi szolgáltatókkal szemben indítottak. De ez utóbbiakon belül is külön csoportot alkotnak például azok a perek, amelyeket az egészségügyi finanszírozó indít az egészségügyi szolgáltató ellen, a finanszírozás lehívásának jogszerűtlensége miatt. Most azonban kizárólag azokról a perekről kívánok írni, amelyeket az egészségügyi szolgáltatást igénybe vevő betegek, ellátottak és hozzátartozóik indítanak az egészségügyi szolgáltatással a személy életében, testi egészségében okozott károk megtérítése iránt. Ha az egészségügyi perek kifejezést használom, erre a legszűkebb jelentéstartalomra gondolok. A kártérítési per alatt pedig mindig értem a személyiségvédelmi pert is, kártérítés alatt a sérelemdíjat is.
Az egészségügyi pereknek van néhány olyan, minden más kártérítési pertől megkülönböztető sajátossága, amelyek nem hagyhatók figyelmen kívül a bizonyításjogi kérdések megválaszolása során.
1. Az egészségügyi szolgáltatással okozott hátrány jogi megítélésének alapvető elve nem a "neminem laedere" (senkit nem károsítani), hanem a "salus aegroti suprema lex esto" (a beteg java legyen a legfőbb törvény). A felelősség vizsgálatának alapja nem a sértetlenségvédelmet szolgáló kíméletkötelezettség, hanem a beteg gyógyulása körüli szakszerű fáradozás. Tulajdonképpen ez fejeződik ki abban a felismerésben is, amit Kemenes István munkássága nyomán általánosan elfogadott a honi ítélkezési gyakorlat, nevezetesen, hogy az egészségügyi szolgáltató kárfelelősségének alapja nem maga a beavatkozás, ami csak azáltal válik jogszerűvé, hogy abba a beteg beleegyezik, hanem egy ráutaló magatartással létrejövő szerződési viszony, amelyben az igénybevett egészségügyi szolgáltatásért járó ellenszolgáltatást a beteg a társadalombiztosítás intézményrendszerén keresztül teljesíti.
2. A "status quo ante" és a "post agitum" differencia-szemlélete nem alkalmazható. A károsodás előtti és utáni állapot egyszerű összehasonlítása felelősségi, jogilag nem vezet eredményre. Az egészségügyi ellátás (a szűrővizsgálatokat és a szépészeti beavatkozásokat leszámítva) eleve egy károsodott vagy károsodással fenyegető egészségi állapotba avatkozik be, tehát a kárhelyzet már adott, mielőtt a jogilag vizsgált magatartás megvalósulna. Ráadásul ez a kárhelyzet nem nyugvó állapotú, hanem a szervezet elevensége miatt kiszámíthatatlan módon folyamatosan változik az orvosi magatartástól függetlenül is. Ilyen paralel kauzalitással más káreseteknél, például dologrongálásnál vagy szerződésszegésnél nem találkozunk. Ezért nem lehet a páciens állapotromlását kézenfekvően az orvos felelősségi körébe eső negatívumnak tekinteni.
3. Egy gyógykezelés sikere és azáltal a betegség lefolyása legtöbbször előre nem látható. Következésképpen utólag sem lehet erre vonatkozó biztos kijelentéseket tenni. Az ember egészsége nem javítható meg úgy, mint egy autó. Megtévesztőleg hathatnak az orvosi innovációk, mint például a minimálinvazív sebészet, a diagnosztikai eljárások technológiai fejlesztései, a gyógyszeripar eredményei, azonban az élő organizmus biológiai-fiziológiai reakcióinak kiszámíthatatlanságából és az orvoslás tökéletlenségéből, az orvosi ismeretek lezáratlanságából, nemteljességéből fakadó bizonytalanságok mindig fennmaradnak. Csak az aktuális betegállapottól független, pusztán a megbetegedés típusára vonatkoztatott gyógyulási esélyek, morbiditási és mortalitási mutatók (tehát megbetegedési és halálozási arányok) statisztikai adataira támaszkodhatunk. Azonban a betegség stádiumának és a beteg egyedi testi-lelki állapotának függvényében a szervezet reakciói különbözhetnek. Az emberi szervezet folyamatai nem írhatók le determinisztikus tételekkel. Nem csak azért, mert a figyelembe veendő faktorok összessége nem belátható, nem feltárható, összefüggéseik nem átláthatók, nem ismertek maradéktalanul, hanem azért sem, mert a szubatomi szinten is zajló mikrofizikai folyamatok eredendő, ontologikus indetermináltságáról a kvantumfizika már hírt adott számunkra. Következésképpen a beteg további állapotromlásának elsődleges kockázati eleme maga a beteg sorsszerűen károsodott egészségi állapota (ideértve az egészségügyi ellátásra okot adó balesetet is).
4. Kizárólag a kezelési hiba tartozik az orvos érdekkörébe, a kezelési hiba azonban önmagában nem váltja ki a deliktuális felelősséget, csak akkor, ha ahhoz kapcsolódik a beteg sérelmezett állapotromlása. Az orvos nem felel a culpa sine effectuért. Vagyis a kezeletlen betegség kockázatának a kezelés rizikófaktorával való növekedését (pl. a szövődményeket) is a betegnek kell viselnie a casum sentit dominus elvének megfelelően. (Persze csak megfelelően tájékozott beleegyezés esetén, de az önrendelkezési jog sérelmén alapuló esetekre most nem térünk ki.)
5. A károsításra alkalmasság, a generális okság még nem jelent konkrét okságot. Abból a tapasztalati tételből, hogy a vizsgált kezelési hibához kapcsolódhat, vagy tipikusan kapcsolódik olyan betegállapot, amely a kereset alapja, még nem következtethető, hogy a konkrét esetben is fennáll ez az oksági kapcsolat. Abból a tényből, hogy valami lehetséges, nem vezethető le egyenesen, hogy be is következett. Pusztán annyit jelent, hogy az eleve sokszempontú helyzet a kezelési hiba felmerülésével még bonyolultabbá vált.
- 17/18 -
6. A kezelési hiba által okozott veszélyeknek és az elkerülhetetlen, sorsszerű, ezért az egészségügyi szolgáltató felelőssége szempontjából irreleváns kockázatoknak ez az egymás mellettisége, a kétnyombeliség adja az egészségügyi kártérítési (személyiségi jogi) perek tipikus jellemzőjét. Ezt a specifikus konstellációt a német jogirodalomban Doppelkausalitätnek nevezik, ami nem a dupla vagy kettős okságra utal, hiszen ez az értelem egyértelműen fennálló oksági viszonyt, közrehatást feltételezne. Itt a doppel- előtag a doppelgängeri értelemben szerepel, amit hasonmás vagy alteregó okságnak fordíthatunk. A Doppelgänger lehet fizikai vagy metafizikai alakmás is, azaz valódi létező vagy látszatlétező.[1] A per során elvégzendő művelet ezeknek a társutas okoknak az elválasztása, közülük a valódi ok azonosítása és az egészségügyi szolgáltató kockázati körébe eső ok felelősségi jogi megítélése - lenne. Annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mi volt a kezelési hiba jelentősége a történetben. Ez szükségessé teszi annak gondolati konstrukcióját, hogy milyen lett volna az alapbetegség/egészségkárosodás lefolyása megfelelően gondos (standard of care) egészségügyi ellátás mellett. Ez pedig megkívánja az okozati összefüggések kielégítő feltárását. Csakhogy éppen itt jelentkeznek a nehézségek. Az okozatosság ugyanis kívül esik az érzéki megfigyelés lehetőségein. Csak két jelenség időbeli egymásutánisága figyelhető meg, a közöttük lévő kauzális kapcsolat már nem. A post hoc ergo propter hoc következtetés a logikai hibák egyik iskolapéldája. A kauzalitás megállapítása csakis tudományos-tapasztalati tételeken alapulhat. Ez feltételezi az ok és az okozat között kimutatható törvényszerűséget, amely törvényszerűség jellegénél fogva nem lehet egyedi és megismételhetetlen. Éppen ebben rejlik az orvosszakértői bizonyítás problémája.
Az orvosszakértőnek rekonstruálnia kell a páciens kezelést megelőző egészségi állapotát, fel kell tárnia a kezelés utáni helyzetet, el kell különítenie az ismert - és a beteggel előre közölt - szövődményektől, meg kell vizsgálnia az egészségügyi ellátásban mutatkozó hiánynak vagy hibának a sérelmezett helyzet előidézésére való alkalmasságát, meg kell képeznie azt a legrelevánsabb, a konkrét esettel a legnagyobb mértékű ténybeli hasonlóságot mutató esettípust (a betegek neme, életkora, testsúlya, italozási-dohányzási szokásai stb. azonosságán alapuló referencia-tartományt), amelyre nézve vannak statisztikai adatok a gyógyulások gyakoriságáról, a túlélési idősávokról, a morbiditási és mortalitási faktorról, és mindezeket korrigálnia kell a relevánsként figyelembe vett statisztikai esetkörtől eltérő sajátosságokkal. A betegség legyőzése ugyanis tapasztalatilag függ többek között attól is, hogy a betegnek van-e őt támogató vagy az ő támogatására szoruló házastársa, szülője, gyermeke, elégedett-e a munkájával, életkörülményeivel, hogyan táplálkozik, sportol-e, van-e benne küzdőszellem stb. Ennyire egyedi körülményösszesség esetén kimutathatatlan a determinisztikus törvényszerűség.
Egyetlen orvos sem tudja prognosztizálni, hogy egy meghatározott kezelés egy adott betegnél sikerre vezet-e vagy sem. Ha ez lehetséges lenne, az orvosok a kezelést csak a sikert ígérő esetekben alkalmaznák, és a gyógyu-lási statisztikák mindig 100%-ot mutatnának. Tehát az orvosi szakvélemény is csupán egy valószínűségi helyzetről adhat felvilágosítást a bíróságnak. A valószínűségnek az orvosszakértő által meghatározott mértéke a legritkább esetben éri el a kezelési hiba és a kereset tárgyává tett egészségkárosodás közötti direkt okozatosságról való bírói meggyőződés megkívánt szintjét.
Kérdés, hogy mit tud kezdeni ezzel a helyzettel a bizonyítási jog. A Legfelsőbb Bíróság a Pfv.III.21.945/2004/5. számú ítéletének indokolását arra építette, hogy orvosi szempontból kétségmentes megállapíthatóság nincs, ezért a bizonyítottság is alacsonyabb szinten értendő. Ezzel azonban nem sokat segített a probléma megoldásában, ugyanis a magyar polgári perjog 1995 óta nem követeli meg az ítélethozatalhoz a kétségmentes bizonyosságot, elegendő a bizonyosság alacsonyabb foka, az észszerű bizonyosság, amikor a ténymegállapítással kapcsolatban megfogalmazhatók kételyek, de észszerű kételyek nem. A bizonyítottság szintje nem szállítható ennél lejjebb, mert akkor már nem bizonyosságról, csak valamilyen szintű valószínűségről lenne szó. Csakhogy ezekben a perekben a kételyek nem csupán teoretikusak, hanem nagyon is gyakorlatiak.
Ezeknek a pereknek alapvető problémája az, hogy az észszerű bizonyosság szintjét el nem érő esetekben - amelyek aránya az orvostudomány fejlődésével majdhogynem egyenes arányban növekszik - melyik fél viselje a kezelési hiba és a kialakult betegállapot közötti okozati összefüggésre vonatkoztatott bizonyítási terhet és ezzel a pervesztés kockázatát. Vagy másként megfogalmazva: jogi következmény nélkül maradhat-e egy jogellenes és felróható magatartás, ami potenciálisan alkalmas a joghátrány előidézésére, csak a tudomány és technika fejlettségének adott színvonala mellett ennek ténylegességéről bizonyosság nem nyerhető?
Az ezredfordulóig az általános bizonyítási feladatmegoszlás érvényesült az egészségügyi kártérítési perekben. Azaz a károsult feladata volt a károkozó magatartás megjelölése és a per tárgyává tett káraival való okozati összefüggésének bizonyítása is. A '90-es évek végéig az egészségügyi szolgáltató kárfelelőssége rendszerint megtört a tényszerű okozati összefüggés bizonyításának hiányán, mivel az orvosszakértők az előbbiekben vázolt okokból ritkán, sőt, egyre ritkábban foglaltak egyértelműen állást a kezelési hiba és a perben sérelmezett egészségügyi állapot közötti okozatosság fennállásáról. Ezt az orvosi felelőtlenséget a bíróságok - a nemzetközi tendenciákkal
- 18/19 -
egyezően - kezdték méltánytalannak tekinteni a páciensekkel szemben. A jogpolitikai kívánalom ugyanis az, hogy a károsult jusson hozzá kára megtérítéséhez, a károkozó ne meneküljön meg a jogi felelősségrevonás alól, a bizonyítási nehézségek pedig ne eredményezzék rendszerszinten se a kártérítés elmaradását, se az alperes felelősségre vonását olyan kárért, amelyet nem ő okozott.[2] Ha azonban e kétes eseteket is - amelyek kezdtek többségre szert tenni - a bizonyítási teher általános kiosztásának mentén ítéljük meg, ennek az összetett jogpolitikai célkitűzésnek egyik eleme sem teljesül. A nemzetközi trendeknek megfelelően a magyar ítélkezési gyakorlat is belátta: a deliktuális kárfelelősséghez fűződő bizonyítási teher hagyományos rendszere nem alkalmas ezeknek az ügyeknek az igazságos elbírálására.
Az ezredfordulótól kezdődően a magyar bírói gyakorlat felperesi oldalról beérte annak bizonyításával, hogy a kár az alperes által nyújtott egészségügyi ellátás során vagy nem sokkal azután következett be, és a kimentés körében az alperes feladatává tette annak bizonyítását, hogy az elvárt gondosság mellett is bekövetkezett volna. (BDT 2008.1801., BDT 2013.2874., BDT 2016.3445. stb.) Az inga az ellenkező oldalra lengett ki. A korábbi sorozatos kereset-elutasításokkal szemben sorra születtek a felelősséget megállapító, alpereseket marasztaló ítéletek. A szemléletet Kemenes István már egy 2008-as tanulmányában[3] a bizonyítási szükséghelyzettel indokolta: "A speciális szakszolgáltatást igénybe vevő laikus fél nemhogy bizonyítani, de a szakismeretek hiánya folytán felmérni, állítani sem tud. A bizonyítási szükséghelyzetből következik, a gyógyintézetnek kell bizonyítania, hogy a lehetséges, elvárhatóan igénybe vehető szakmai intézkedéseket megtette, és az egészségkárosodás ennek ellenére, illetve ettől függetlenül következett be. [...] Kontraktuális közelítésben az egészségromlás, hanyatlás, halál bekövetkezte ellentétes a szerződés céljával, ezért alappal állítható fel vélelem, hogy a bekövetkezett hátrány valamilyen kezelési hiba következménye, amellyel szemben a szakmailag bizonyítási helyzetben lévő gyógyintézmény bizonyíthatja a felróható hiba vagy okozatosság hiányát."
De ennek a vélelemnek hiányoznak a ratio naturalisban gyökerező alapjai. Egyfelől ugyanis hallgatólagosan feltételezi a gyógykezelés sikerének szavatolhatóságát, ami hiányzik (ezért is nem eredménykötelem), másfelől - mint később még kitérünk rá - a gyógyintézmény szakmailag semmivel sincs előnyösebb bizonyítási helyzetben, mint a beteg.
Mindenesetre ezt a gyakorlatot a Legfelsőbb Bíróság a közismert és széles körben hivatkozott elvi határozatában is megerősítette.[4] Ezzel megjelent a magyar kártérítési jogban a vélelmezett okozatosság kategóriája, amit a bírói gyakorlat megdönthető vélelemként konstruált meg, de mindjárt leplezni is igyekezett. Az alperes érdekkörébe helyezte ugyan az okozatossági kérdés bizonyítását, de az exculpatio köntösébe bújtatva. A bírói gyakorlat az okozatosság bizonyítása alól felmentette a felperest, és az alperes feladatává tette az okozatosság hiányának bizonyítását, a felróhatóság alóli kimentéssel azonosítva azt. Ez általános elfogadásra és követésre talált a bíróságok gyakorlatában, és jogirodalmi ellenállással sem találkozott.[5]
A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) megalkotásával a törvényhozó is ennek a gyakorlatnak kívánt segítséget nyújtani azáltal, hogy törvényi alapot teremt hozzá. Az implementációs szándékát a törvényjavaslat indokolásában deklarálta.[6] Kifejezetten erre a gyakorlatra utalva vezette be ugyanis a Pp.-be a bizonyítási szükséghelyzet intézményét, amivel a legszorosabb összefüggésben van az állítási szükséghelyzet szabályozása is. A továbbiakban azt vizsgálom meg, hogy ezek a rendelkezések mennyiben és milyen módon segítik elő a fent vázolt bizonyítási problémák megoldását.
A Pp. 265. § (2) bekezdése szerint a fél bizonyítási szükséghelyzetben van, ha valószínűsíti, hogy a) a bizonyítá-
- 19/20 -
si indítványához nélkülözhetetlen adatokkal kizárólag az ellenérdekű fél rendelkezik, és igazolja, hogy az ezek megszerzéséhez szükséges intézkedéseket megtette, b) a tényállítás bizonyítása számára nem lehetséges, de az ellenérdekű féltől elvárható az állított tények fenn nem állásának a bizonyítása, vagy c) a bizonyítás sikerességét az ellenérdekű fél neki felróhatóan hiúsította meg. A (3) bekezdés alapján bizonyítási szükséghelyzet fennállása esetén a szükséghelyzetben lévő fél által bizonyítandó tényt a bíróság valósnak fogadhatja el, ha annak tekintetében kételye nem merül fel. Kérdés: mikor áll fenn az az információ-aszimmetrikus helyzet, amelynek ellensúlyozására a bizonyítási szükséghelyzet törvényi elismerése hivatott (ld. a 6. számú jegyzetet), és annak melyik esetével állunk szemben: az a) pontba, a b) pontba vagy a c) pontba foglalt esettel.
Az a) pont esete nem áll fenn, ha a felperes hozzájut a hiánytalan egészségügyi dokumentációhoz. Ez a helyzet, ha az egészségügyi dokumentációt pontosan és hiánytalanul vezették, és azt a felperesnek ki is adta hiánytalanul az egészségügyi szolgáltató. Ebben az esetben nincs elzárva a felperes attól, hogy szakértő segítségével bizonyítsa az okozati összefüggést. Ebben az esetben nincs észszerű indoka annak, hogy a bizonyítási terhet áthelyezze a bíróság az alperes vállára. Kérdésként merülhet fel: honnan tudjuk, hogy ez a helyzet, ha a felperes a keresetlevelében, illetve a perfelvétel során bizonyítási szükséghelyzetére hivatkozik. Onnan, hogy ennek megalapozottságát az alperes cáfolhatja. Valószínűvé teheti, hogy minden dokumentumot kiadott a felperesnek, vagy a periratokhoz csatolhatja a dokumentumokat. A pernek ebben a fázisában természetesen nincs mód a valószínűsítésnél magasabb fokú bizonyosság megkövetelésére, hiszen az feltételezné, hogy a perben eljáró orvosszakértő maga is hiánytalannak, kielégítő alaposságúnak, a bíróság pedig hamisítatlannak értékelje az egészségügyi dokumentációt. Ahhoz viszont, hogy a bizonyítási szükséghelyzet felhőjét eloszlassa a feje fölül az alperes, ez a valószínűsítés is elég. Ha ezt azért nem teszi meg, mert hiányosan vezette az egészségügyi dokumentációt, nem állapítható meg az a) pont alkalmazásának az a feltétele, hogy a hiányzó adatokkal ő, mint a bizonyító fél ellenfele rendelkezne. Ha viszont nem ad magyarázatot az adatszolgáltatás hiányára, megállapítható az a) pont fennállása, és egyúttal a c) ponté is. Minthogy nehezen elképzelhető, hogy a kifogástalanul vezetett egészségügyi dokumentációt ne adná ki az egészségügyi szolgáltató, legalább a bíróság felhívására, vélelmezhető, hogy az alperesre terhelő, a felelősségét megalapozó adatot tartalmaz.
A b) pont esete sem áll fenn, bármilyen is az egészségügyi dokumentáció. A b) pont sem alkalmazható önmagában. Csak akkor alkalmazható, ha a szükséges adatok perbeli feltárásának hiánya nem kizárólag az alperes vonakodó magatartására vezethető vissza, tehát csupán akkor, ha feltételezhető, hogy a lényeges, de a perben hiányzó egészségügyi dokumentum az alperes birtokában van, mégsem hajlandó kiadni. Ebben az esetben a b) pont az a) és c) ponttal együtt valósul meg. (Ez egyébként a gyakorlatban elhanyagolhatóan csekély mértékben fordul elő, amennyiben egyáltalán előfordul.) Ha egyszerűen csak azért hiányos az egészségügyi dokumentáció, mert azt hanyagul vezették (ami az ilyen ügyek túlnyomó többségét teszi ki) a b) pont azért nem alkalmazható, mert nem várható el az alperestől sem a tényállítások fenn nem állásának bizonyítása. Kivéve, ha elismerjük a dokumentum hiányosságainak tanúvallomással történő pótolhatóságát, amitől viszont a Kúria elzárkózik (ld. a 8. számú jegyzetet).
A bírói gyakorlat az ezredforduló utáni irányváltásával lényegében a b) pontban leírt helyzetre alapozta álláspontját. Véleményem szerint azonban önmagában a per típusa az, hogy egészségügyi szolgáltatással összefüggő felelősségi igényérvényesítésről van szó, nem alapozza meg a Pp. 265. § (2) bekezdés b) pontja fennállásának megállapíthatóságát? A szükséghelyzet lényege - ahogy azt a törvényjavaslat indokolásában is láttuk (6. számú jegyzet) - az információ-aszimmetrikus helyzet. Ez nem áll fenn, ha a felperes is birtokában van az összes lényeges információnak. Az orvosi tudáselőny, amire hivatkozva igazolhatónak látta Kemenes István is a bizonyítási teher megfordítását, csupán a kezelési hibák területére, pontosabban: a tényleges kezeléstörténetre korlátozódik, és nem terjed ki az okozati összefüggésre. Arról a kérdésről, hogy a kezelésnek mi lett volna az eredménye, ha lege artis történik, a kezelőorvos sem tud többet mondani, mint az egészségügyi dokumentációból dolgozó orvosszakértő. Nem áll rendelkezésére semmilyen pótlólagos információ, ami az oksági lánc jogi felderítését lehetővé tenné. Az orvosi kezelési hiba okságának vagy nem okságának bizonyítása mindkét fél részéről ugyanazon a módon és ugyanazzal az eredménnyel lehetséges: orvosszakértői vélemény útján. Az okság hiányának bizonyítása az egészségügyi szolgáltató számára éppolyan nehéz, mint az okság fennállásának bizonyítása a beteg (hozzátartozó) számára. A bizonyítási teher megfordítása tehát nem a perbeli fegyveregyenlőséget szolgálja, hanem a bizonyítási nehézségből adódó hátrány indokolhatatlan áttelepítését, ami általában a pervesztességgel való megkínálást jelenti. Az objektív bizonyítási teher elosztása azonban csak az anyagi jogból eredeztethető, nem pedig a bíró diszkrecionális döntéséből.[7]
A c) pont esete sem áll fenn, ha az egészségügyi dokumentáció kifogástalan. Ebben az esetben az orvos semmit nem tett, amivel meghiúsította volna a páciens bizonyítási lehetőségeit. Nem fogható fel ilyenként magának a kezelési hibának az elkövetése. A kezelési hiba elkövetésével az orvos nem von el bizonyítási eszközt, csak azt a szituációt teremti meg, amelyben az oksági folyamat kér-
- 20/21 -
dése jelentőssé válik a felelősség megítélése során, vagyis csupán a perlésre ad alapot. Ha viszont az egészségügyi dokumentáció hiányosságai miatt nem tárható fel egészében a releváns kezeléstörténet, a c) pont megvalósulása megállapítható.
A kulcskérdés tehát az egészségügyi dokumentáció minéműsége és kiadása. Az egészségügyi dokumentáció hiányossága ugyanis megalapozhatja a Pp. 265. § (2) bekezdés c) pontjának alkalmazását önállóan, vagy ritkább esetekben az a), illetve a b) ponttal együtt. Az új Pp. alkalmazásában is követhetők azok a döntések, amelyek szerint az orvosi dokumentáció hiányosságainak következménye az, hogy az ebből fakadó bizonyítási nehézségek az egészségügyi szolgáltató terhére esnek (Kúria Pfv.VIII.20.534/2019/6. stb.).[8]
Mi a helyzet akkor, ha csak az ún. érdemi tárgyalási szakban, a szakértői véleményből derül ki, hogy az alperes nem adott ki minden szükséges egészségügyi iratot, vagy hiányos a dokumentáció? A válasz megadásához a kérdést ketté kell bontani. Ha csak nem adott ki minden adatot, de azok dokumentálása rendben megtörtént, a szakértő jelzése alapján pótlólag beszerezhetők a Pp. 220. § (1) bekezdés a) pontja és 320. § (2) bekezdése alkalmazásával, de a szakértő közvetlenül is beszerezheti azokat az alperestől az igazságügyi szakértőkről szóló 2016. évi XXIX. törvény 39. §-ának (1) bekezdése alapján. Ha a szakértő nem szerezte be már az alap-szakvéleményéhez, a beszerzést követően megtörténhet a szakértői vélemény kiegészítése, magánszakértői bizonyítás esetén a Pp. 304. § (2) bekezdés d) pontja, más eljárásban kirendelt szakértő alkalmazása esetén a Pp. 306. § (3) bekezdése, kirendelt szakértő alkalmazása esetén a Pp. 311-314. §-ai alapján. Ha nem pótolható a hiányosság: a bizonyítási teher megfordul, de csak erre nézve. Ha a hiányzó adat jelentős lenne az okozati összefüggés feltárásában, beáll a tényleges szükséghelyzet a felelősségalapító okságra nézve is, alkalmazható a Pp. 265. § (3) bekezdése.
Felvetődik a kérdés: mi van, ha a beteg hozzájutott a teljes körű egészségügyi dokumentációhoz, laikusként mégsem tud tényállítást tenni az egészségügyi szolgáltatás hibájára vagy hiányára vonatkozóan? Állítási szükséghelyzetnek minősül-e ez a szituáció? A kérdés megválaszolásához idézzük fel az állítási szükséghelyzet törvényi feltételeit!
A Pp. 184. § (1) bekezdése szerint a fél állítási szükséghelyzetben van, ha a) valószínűsíti, hogy a határozott tények állításához szükséges információval kizárólag az ellenérdekű fél rendelkezik, b) igazolja, hogy az információ megszerzése és megtartása érdekében szükséges intézkedéseket megtette, c) az ellenérdekű fél bírói felhívásra sem adja meg az információt, és d) az ellenérdekű fél nem valószínűsíti az a) és b) pontban foglaltak ellenkezőjét.
Az állítási szükséghelyzethez azt kell valószínűsíteni, hogy a határozott tények, azaz a történeti tények állításához szükséges információval kizárólag az ellenérdekű fél rendelkezik. Ha az egészségügyi szolgáltató kiadta a teljes egészségügyi dokumentációt, ennek fennállása nem tekinthető valószínűnek. Ilyen esetben a laikus félnek egy lehetősége van: a Pp. 300. § (1) bekezdés első fordulata alapján szakértő alkalmazása a jogvita kereteinek meghatározásához. Ez lehet magánszakértő vagy kirendelt szakértő is.
Ha viszont az érdekelt fél a dokumentáció hiányossága miatt szakértői segítséggel sem tud határozott tényállítást tenni az egészségügyi ellátás hibájára, hiányosságára vonatkozóan, az állítási szükséghelyzet fennállása megállapítható. Ez azonban csak azt teszi lehetővé, hogy a bíróság tényként állapítsa meg: az egészségügyi ellátásban volt valami - közelebbről meg nem határozható - kezelési hiba vagy mulasztás. Hogy ez a definiálatlan magatartás mennyiben hozható okozati összefüggésbe a felperes keresete tárgyává tett egészségkárosodással és egészségügyi állapottal, már a Pp. 265. § (2) bekezdésének c) pontjában írt bizonyítási szükséghelyzetből fakadó bizonyítási feladat teljesítésének függvénye lesz. Ha az alperes tudja bizonyítani, hogy a kialakult állapot a beteg által ismert és tudomásul vett szövődmény eredménye, vagy a sérelmezett egészségi állapot szakszerű és megfelelően gondos ellátás mellett is bekövetkezett volna, az okozatosság hiányára vonatkozó ellenbizonyítási kötelezettségének eleget tesz. Ezt azonban nem a felróhatóság alóli kimentése körében teszi meg, hanem a bizonyítási szükséghelyzetből fakadó ellenbizonyítási érdeke körében.
Felmerülhet a kérdés, hogy a jogvita kereteinek meghatározásához igénybe vett szakértő alkalmazása esetén a perfelvételi szakban le is futhat-e a teljes orvosszakértői bizonyítás. Nyilvánvalóan nem. Ekkor még csak arra vonatkozóan kell és lehet nyilatkoztatni a szakértőt, hogy mutatkozik-e az egészségügyi ellátásban hiba, hiány, szakmai szabályszegés, gondatlanság. Az okozatosság bizonyítása az érdemi tárgyalási szakra marad. Ha viszont
- 21/22 -
a szakértő ekkor úgy nyilatkozik, hogy az általa hiánymentesnek ítélt dokumentáció adatai alapján szakmai szabályszegés, gondossági kötelezettség megsértése nem mutatható ki, értelemszerűen szükségtelenné válik a további szakértői bizonyítás felvétele, a perfelvétel lezárásával ítélethozatalra kerülhet sor, hacsak nem jelöl meg a fél mégis valami olyan körülményt, amire az alperes felelősségét alapítani kívánja.
Kérdésként merülhet fel továbbá az is, hogy amennyiben a felperes a jogvita kereteinek a meghatározásához (azaz a hiányzó tényállítás megtételéhez) a magánszakértői utat választja, és magánszakértője kimutat valamilyen hibát, hiányosságot az egészségügyi ellátásban, a perfelvétel körében igénybe vett szakértői véleménnyel kapcsolatban is érvényesülnek-e a Pp.-nek a szakértői ellenbizonyításra, a magánszakértői vélemények ütköztetésére, az aggályosság esetén követendő eljárásra vonatkozó rendelkezései. Véleményem szerint nem. Itt az állító fél pusztán a konkrét tényállítás megtételéhez veszi igénybe a szakértői közreműködést, a tényállítás valóságosságának bizonyítása már az ún. érdemi tárgyalási szakra tartozik.
A fenti gondolatmenet eredménye az alábbi folyamatábrában foglalható össze:
■
JEGYZETEK
[1] Döme Attila: A gyógyulási esély meghiúsulásáért való felelősség megítélése német nyelvterületen, In: Magyar Jog 2021/1., 3. old.
[2] Jójárt Eszter: Az esély elvesztése, mint kár?, In: Jogtudomány Közlöny, 2009/12., 522. old.
[3] Kemenes István: Az orvos kártérítési felelősségének egyes kérdéseiről, In: Bírósági Döntések Tára, 2008/1. sz.
[4] EBH 2009.1956. Amennyiben a károsult egészségkárosodásának pontos oka nem állapítható meg, a lehetséges okok közül mindazokat vizsgálni kell, amelyek a kórház tevékenységéhez kapcsolódnak, és ha a lehetséges ok tekintetében a kórház az elvárható gondos eljárását bizonyítani nem tudja, a kártérítési felelőssége megállapítható.
[5] "Ez az ítélkezési tendencia [...] érthető, s helytelennek, indokolatlannak nem mondható, de a Ptk. és a Pp. által rögzített bizonyítási renddel ellentétes..." - Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog, HVG-ORAC, Budapest, 2015, 269. old.
[6] "A bizonyítási szükséghelyzet szabályait a bírói joggyakorlat is alakította: az orvosi műhibaperek körében tipikus (pl.: EBH 2009.1956.) [...] Több eseti döntés is tanúskodik annak az álláspontnak a következetes érvényesítéséről, hogy az alperes egészségügyi szolgáltatónak kell a felróhatósága kimentése érdekében bizonyítania, hogy a szakmai előírásoknak és az elvárható gondosság elvének megfelelő gyógykezelés ellenére következett be a káros eredmény a felperesnél. Vagyis ez a bírói gyakorlat a kirívóan információ-aszimmetrikus helyzetekben már eddig is felmentést adott a gyengébb fél számára az állítási és bizonyítási kötelezettség tekintetében. [...] Vannak azonban a bírói esetjogon és az anyagi jogszabályokon kívül is olyan élethelyzetek, amikor a bizonyító fél ellenfele rendelkezik a releváns bizonyítékok felett, és ezáltal képes a bizonyítás eredményességét megnehezíteni, esetleg ellehetetleníteni. (Pl. orvosi beavatkozás esetén a betegnek kiadott dokumentációban nem szereplő adatok, termékhiba vagy szabadalombitorlás esetén a gyártás körülményei stb.)." - A polgári perrendtartásról szóló T/11900. számú törvényjavaslat 265. §-ához fűzött indokolás.
[7] További megfontolásra érdemes az a körülmény, hogy amennyiben a Pp. 265. § (2) bekezdés b) pontjának fennállását elismernénk, ezzel nem csak a bizonyítási terhet fordítanánk meg, hanem az okozati összefüggés tekintetében az alperest neveznénk ki bizonyító féllé, tehát ő választhatna a szakértői bizonyítás lehetséges útjai között. Hogy ez aztán gyakorlatilag milyen eredménnyel járna a jövőben, jelenleg nem belátható.
[8] Nem egységes a gyakorlat a dokumentációs hiány pótolhatóságát illetően. A Kúria elutasítja a dokumentációs hiányosság más bizonyítási eszközzel való pótolhatóságát "[A]z orvosi dokumentációt nem lehet pótolni a Pp.-ben szabályozott szabad bizonyítási rendszer segítségével..." (Kúria Pfv.III.21.305/2015/4.). A Kúria következetes álláspontja szerint a dokumentáció hiánya más bizonyítási eszközzel nem pótolható, annak azonban nincs akadálya, hogy a dokumentációt érintő egyes ténykérdésekre (pl. a dokumentációban található áthúzás, javítás, átírás keletkezésének idejére és okára) a bíróság tanút hallgasson meg (Pfv.III.22.388/2016/6., Pfv.III.22.465/2017/6.). A Szegedi Ítélőtábla viszont lehetőséget látott a pótlásra is a Pf.I.21.059/2015/6. számú ítélete meghozatala során. Döntését a Pp. szabad bizonyítási rendszerével és az okiratokkal kapcsolatos bizonyítási szabályokkal magyarázta, utalva arra, hogy okirattal is bizonyítható tényállításra vonatkozóan csak lehetőséget biztosít a törvény az egyéb módon történő bizonyítás mellőzésére, az ellenbizonyítást pedig lehetővé teszi még közokiratokkal szemben is.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző kúriai tanácselnök.
Visszaugrás
