A polgári perjogban a bizonyítás eredményének mérlegelése körében a szavahihetőség, illetve megdőlésének eddig fel nem tárt kérdésköre - potenciálisan ügydöntő jelentőségére tekintettel - tudományos igényű vizsgálatot érdemel. A tanulmány érvel amellett, hogy a szavahihetőség perbeli történeti tényállás megállapítására miért tekinthető közvetetten alkalmasnak, és milyen hibában szenvednek a szavahihetőség - bizonyítás eredményének mérlegelésében való - felhasználására alkalmasnak hitt logikai műveletek. Azonosításra kerülnek a szavahihetőség megdőlésének mint perbeli felelősségi tényállásnak az elemei, illetve, hogy miként befolyásolja a felek szavahihetőségének perbeli jelentőségét az, hogy a Pp. perbeli hallgatáshoz való jogukat elismerte. A szerző érvekkel alátámasztott álláspontja szerint szavahihetőség kérdése nemcsak a tanúk vonatkozásában bír jelentőséggel, valamint a tényállítással vegyes vélemény mérlegelését szükséges volna lehetővé tenni. A tanulmány végül megvonja, hogy hol húzódik a felek és a közreműködők megengedett és tiltott befolyásolásának a határa.
A polgári perjogban számos kérdés vethető fel a szavahihetőség megdőlésének a bizonyítás eredményének mérlegelése során történő figyelembevételével kapcsolatban, akár a belföldi perjogi bírói gyakorlat alapján[1], akár magánjogi, büntető eljárásjogi dogmatikai (felelősség- és szankciótani) analógia alapján, vagy a szavahihetőség (credibility, trustworthiness, Glaubwürdigkeit, Glaubhaftigkeit) német polgári perjogi bírói gyakorlatára[2], vagy szövetségi amerikai szabályozására[3] tekintettel.
A szavahihetőség sokrétű és eddig fel nem tárt jellegére tekintettel elsősorban nem a jelen, hanem további, önálló tanulmányban kerülnek bemutatásra a szavahihetőséggel kapcsolatban általánosan felvethető kérdések, ahogy különálló tanulmányban vizsgálom a szavahihetőség megdőlésére alkalmas perbeli cselekményekkel, illetve erre önállóan alkalmas peren kívüli cselekményekkel kapcsolatos, továbbá a szavahihetőség megítélésével kapcsolatos eljárási szabálysértések esetén felmerülő rendes és rendkívüli jogorvoslatokkal kapcsolatos kérdéseket is.
E tanulmányban vizsgálom különösen (i) a szavahihetőség perbeli történeti tényállás megállapítására való közvetett alkalmasságát. Bemutatom (ii) a szavahihetőség a
- 53/54 -
bizonyítás eredményének mérlegelésében való felhasználására alkalmasnak hitt logikai műveletek hibáját, amely szükségessé teszi a szavahihetőség megdőlését perbeli felelősségi tényállásként kezelni, (iii) e sajátos felelősségi tényállás elemeit, (iv) a felek szavahihetőségének perbeli jelentőségét perbeli hallgatáshoz való joguk új Pp. általi elismerése után. Vizsgálom továbbá, hogy (v) miért lényeges a perben valamennyi közreműködő szavahihetősége és nem csak a tanúé, (vi) elhatárolom egymástól a fél, illetve közreműködő szavahihetőségéről alkotott tisztán véleményt vagy tényállítással vegyes véleményt és indokolt javaslatot teszek ezek kifejezett szabályozására, (vii) bemutatom a szavahihetőség viszonyának részkérdéseit a felek, illetve a közreműködők - bíróság, felek általi tiltott, illetve megengedhető - befolyásolásával.
A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: rPp.) 163. §-ához fűzött Nagykommentár[4] szerint közvetlen bizonyításnak nevezzük azt a bizonyítást, amelynél a bizonyító tényről egyszeri művelet útján következtet a bíróság a bizonyítandó tényre. Közvetett a bizonyítás akkor, ha a bíróság kétszeri vagy többszöri logikai művelet útján következtet a bizonyítékokról a bizonyítandó tényre.
Kiemeli, hogy a közvetett bizonyításnak a polgári perben nagy jelentősége van. Így pl. a vélelmek alkalmazása esetében mindig közvetett bizonyítás történik, de ide sorolták az ún. kizáró következtetést is. Ebben az esetben arról van szó, hogy ha valamely tény fennállása vagy valósága bizonyított, akkor a bíróság annak az ellenkezőjét fenn nem állónak, illetve valótlannak tartja. Így, ha valaki közvetlen bizonyítással bebizonyítja, hogy egy bizonyos időpontban egy meghatározott helyen tartózkodott, akkor a bíróság kizáró következtetéssel megállapítja, hogy ugyanabban az időpontban más helyen nem tartózkodhatott.
Bár a Pp. egyes rendelkezései a szavahihetőséget a jogvita eldöntéséhez közvetlenül szükséges tényekkel párhuzamba állítva "körülménynek" nevezik, a körülmény egy tényhez kapcsolódó tényként határozható meg, amely tehát a per eldöntéséhez szükséges jellegét nem vonja kétségbe.
A szavahihetőség megdőlése ilyen értelemben tehát a perbeli jogvita eldöntéséhez szükséges tények megállapítását közvetetten segítheti elő, hiszen egyrészt arra kell következtetést levonni, hogy a fél, illetve a közreműködő valamely perben tett tényállítását[5] önhibájából valótlanul tette meg, emiatt a szavahihetősége megdőlt, majd ebből vonhat le a bíróság következtetést arra, hogy az e személy által tett más, olyan tényállítás is valótlan, amelynek valótlanságára egyébként más körülmény vagy bizonyíték nem enged következtetni.
A polgári per elsődlegesen a perben érvényesített jogok törvényi tényállásának megfelelő, azt megalapozó történeti tényállás megállapítását célozza [Pp. 263. § (1) bek.]. A tényállás megállapítása bizonyítási eszközökön alapulhat. Így ezek valóságnak megfelelőségének (hamisítatlanságának) önálló bizonyítása hozzájárul a bizonyítandó tényekre való helyes következtetéshez.
A történeti tényállási körbe - ha az nem az érvényesített jog tényállási eleme - fogalma (általános jellege) alapján egyértelműen nem tartozhat bele sem a fél, sem a közreműködő általános jellegű szavahihetősége, mert abból logikailag nem lehetne közvetlenül következtetést levonni valamely tényállítás valóságnak való megfelelőségére. Azaz, pusztán azért, mert valaki általában hazudik, nem lehet logikailag tévedhetetlen következtetést levonni arra, hogy a vizsgált nyilatkozatban is ezt tette. Ennek ellenére érvényesül az a gyakorlat, hogy éppen ez történik. Azaz (önhibából való) valótlan állítás megállapítása esetén a bíróság a nyilatkozó szavahihetőségének megdőlését is megállapíthatja, és ez alapján más állításának valótlansága megállapítására is jogot formál.
Felvethető a kérdés, hogy mikor juthat nagyobb jelentőséghez a polgári perben a felperes számára az alperes, illetve az általa felajánlott illetve az ő állítását, tagadását alátámasztó bizonyítási eszközöket szolgáltató személyek még meg nem dőlt szavahihetőségének megdöntését célzó bizonyítás? Meglátásom szerint akkor, ha a felperes által felajánlott bizonyítási indítványokat a bíróság jogszerűen elutasította, illetve az általa felajánlott bizonyítási eszközök nem voltak elégségesek arra, hogy a bíróságban a bizonyítani szándékolt tények fennállásáról meggyőződést alakítsanak ki. Röviden: az ún. bizonyítási teher ítélettel (bizonyítatlanság miatt) való kereset elutasítás lehetőségének a felmerülése esetén.
Ilyenkor az elvi lehetősége fennáll annak, hogy az alperes, illetve a közreműködők, különösen a tanú szavahihetősége megdőlésének a bizonyítása esetén a bíróság valót-
- 54/55 -
lannak tekinti az általuk szolgáltatott bizonyítási eszközöket, az alperes érdemi védekezést tartalmazó tényállításait, így a felperes pernyertessé válhatna.
Fordítva is elképzelhető, hogy a felperes látszólag teljesítette bizonyítási kötelezettségét, ezzel az ellenbizonyítási teher lényegében az alperesre fordult, aki az egyes bizonyítási eszközök valótlanságát nem tudja sikerrel bizonyítani, de sikerrel bizonyítja a felperes és az általa felajánlott, illetve állításait megerősítő bizonyítási eszközöket szolgáltató személyek szavahihetőségének a megdőlését. Ilyenkor is fennáll az elvi lehetősége annak, hogy a szavahihetőség hiánya alapján a bíróság sikertelennek értékelje a felperes általi bizonyítást, mert az említett bizonyítási eszközöket az alapján nyilvánítja valótlannak, hogy az azokat szolgáltató személyek szavahihetősége megdőlt.
Tekintettel tehát a szavahihetőség megdőlésének perdöntő jelentőségére, illetve a közvetett bizonyítás perjogban elfogadott jellegére - különösen bizonyítékínséges perekben -, meglátásom szerint a Pp. alapján a fél, illetve a közreműködő tényállításának valósága mellett lehet bizonyítást indítványozni közvetlenül a fél, illetve a közreműködő szavahihetőségére is. Jóllehet a Pp. [276. § (1) bek.] szerint a bíróság a per eldöntéséhez szükséges tények megállapítása végett rendel el bizonyítást, azonban ezek körébe a fentiek miatt a szavahihetőség megdőlése mint bizonyító és bizonyítandó tény bizonyítása is beletartozik.
Mivel a bíróság által megállapított szavahihetőség megdőlése ténynek minősül, továbbá a per eldöntéséhez az szükséges, így e tesztet a szavahihetőségre vonatkozó bizonyítási indítvány teljesíti. Mindezért a fél kérelmére ennek helye lehet a bizonyítási indítványok teljesíthetőségére vonatkozó általános feltételek szerint, azzal, hogy a bíróság hivatalból is észlelheti bármelyik fél vagy közreműködő szavahihetőségét megdöntő körülményeket is.
Itt jegyzendő meg, hogy Farkas és Pomeisl[6] szerint bizonyos esetekben a tanú szavahihetőségének közvetlen megkérdőjelezése megnehezíti a valóban észlelt jelenségek feltárását. Hangsúlyozandó azonban, hogy ez egy meghallgatástechnikára utaló kijelentés, arra nem utaltak, hogy ezt a bíróság, illetve a felek ne tehetnék meg, illetve erre irányuló indítvány esetén erre vonatkozóan bizonyítást ne lehetne lefolytatni.
A szavahihetőségre vonatkozó részletszabályok perjogi kodifikálása esetén a szavahihetőség e másodlagos - közvetlenül a jogvita eldöntése szempontjából lényeges kérdésekre vonatkozóan felajánlott bizonyítási eszközök elégtelensége, alkalmatlansága, hiányossága esetén figyelembe vehető - jellegének artikulálása is javasolható.
E szavahihetőség vonatkozásában a bíróság által alkalmazott logikai műveletek[7] közül, meglátásom szerint elsősorban az indukció és a dedukció alkalmazása merülhet fel. Így amikor a bíróság megállapítja, hogy az adott személy által szolgáltatott bizonyítási eszköz vagy annak egy része önhibájából valótlan tartalmú, ebből induktív következtetést von le arra, hogy az adott személy nem szavahihető (azaz általában a tényállításai nem a valóságnak megfelelőek, igazak). Majd erre alapítva azt az (ál)deduktív következtetést vonhatja le, hogy a megdőlt szavahihetőségű személy más perben tett tényállítását is (biztosan) valótlanul tette meg.
A közvetett bizonyítás alapján általában nincs szüksége a bíróságnak külön törvényi felhatalmazásra ahhoz, hogy bármilyen logikai következtetést vonjon le a megállapított tényekből, és a gyakorlat úgy tekinti, hogy ez igaz a szavahihetőség megdőlésének, illetve az alapján valamely tényállítás valótlanságának megállapítására is, mert ez a bizonyítási eszközök vizsgálata, mérlegelése részének tekintendő.
Az indukció és a dedukció logikai műveletei azonban azért nem tudnak maradéktalanul érvényesülni a perbeli (vagy peren kívüli) hazugságból szavahihetőségre, ebből egy perbeli tényállítás valótlanságára következtetéseknél, mert a szavahihetőség nem azt fejezi ki, hogy az adott személy mindig hazudik, hanem csak azt, hogy általában, azaz az esetek többségében, de nem mindig.
Egyes források kifejezetten fel is hívják a figyelmet arra, hogy a dedukciót nem szabad összekeverni bizonyos más következtetésekkel, amelyek a feltevések igazsága esetén is csak valószínűsítik a konklúziót, de nem bizonyítják.[8]
Mindez aláhúzza, hogy a szavahihetőség megdőlésére alkalmas, bíróság által hivatalból, vagy bizonyítás során észlelt tények alapján logikailag helyes következtetés nem vonható le arra, hogy valaki minden releváns tényállítását hamisan teszi meg, miközben csak ezen alapulhatna he-
- 55/56 -
lyesen a bíróság azon következtetése, hogy a szavahihetőség megdőlése miatt egy másik tényállítást is valótlanul tett meg.
E gordiuszi csomó megoldása nyilvánvalóan nem az, hogy akkor kizárásra kerül a szavahihetőség mérlegelhetősége a tényállítások valósága megállapításának vizsgálatából, hanem az, hogy egyértelműen, valós természetét fel- és elismerve kifejezetten is sajátos perjogi felelősségi tényállásnak tekintjük a szavahihetőség megdőlését, és nem erre alapított következtetésnek, hanem fennállása esetén alkalmazható szankciónak tekintjük az adott fél, illetve közreműködő bármely perbeli tényállítása valótlannak minősítési - bíróságot illető - jognak a megnyílását.
Több, jelentősebb, a polgári eljárásjogi felelősség egyes kérdéseit vizsgáló munka[9] sem tesz említést a szavahihetőség megdőlése bírói megállapításáról mint sajátos polgári perjogi felelősségi tényállásról.
Erre talán magyarázat lehet Papp[10] felvetése, aki általában helytelennek tartja, ha egy adott jogág, így a polgári perjog felelősségi szabályai szükségtelenül túlterjeszkednek jogági korlátain, vagy ha éppen túlságosan tágan kezelik a felelősség fogalmát, és minden perjogi következmény nélkül megvalósuló magatartást a perjogi felelősségi körbe sorolnak. Papp a felelősséget, társadalmi rosszallást kifejező és szankciótűrési, valamint helytállási kötelezettséget tartalmazó negatív tartalmú értékelésként azonosította, amely a felelősségre vonás eredménye és részben célja. Kiemelte, hogy a polgári per résztvevőinek a magatartása csak akkor tekinthető jogellenesnek, ha azt a jogszabály előzetesen ilyenné nyilvánította. Erre tekintettel hangsúlyozandó, hogy a szavahihetőség megdőlését a Pp. kifejezetten se nem tiltja, se nem írja elő, ugyanakkor a bírói gyakorlat alapján ez lényegében az említettek szerint működik anélkül, hogy felelősségi esetnek kezelnék.
Novák[11] a polgári eljárásjogi felelősség feltételei közé sorolta a jogellenességet, az okozott hátrányt, az okozati összefüggést, és a vétkességet is.
Érdekesség, hogy a polgári eljárásjogi felelősség tényállási alakzatait vizsgáló Újlaki sem tekintette önálló alakzatnak a szavahihetőség megdőlését, jóllehet a valótlan tény állítását igen.[12]
Mindez megerősíti, hogy a jogtudomány és a bírói gyakorlat a fenti logikai hiba ellenére nem tekinti felelősségi tényállásnak a szavahihetőség (vélelmének) perbeli megdőlését.
A Novák által felsorolt fogalmi elemek alapján a szavahihetőség perbeli megdőlésén mint sajátos polgári perjogi felelősségi tényálláson belül a jogellenességet a lényeges társadalmi viszonyokbeli, és nemcsak az adott perjogi jogviszonyon belüli igazmondási kötelezettség megsértése válthatja ki. Ez egyben azt is jelentené, hogy a peres jogviszony nemcsak a perbeli, hanem egyéb társadalmi közfelfogás szerint lényeges helyzetben elvárt igazmondási kötelezettség megszegését is szankcionálná. Mindezt azonban a szavahihetőség általános perjogi jogviszonyra észszerűen, életszerűen le nem korlátozható fogalma, természete indokolja. Mindkét csoportba tartozó cselekmények részletesebb vizsgálatára önálló tanulmányokban kerül sor.
A szavahihetőség megdőlésével okozati összefüggésben a perben felmerülő hátrány a megdőlt szavahihetőségű személy állításaiba vetett bizalom megszűnése, ezáltal többlet vizsgálati-, bizonyításicselekmény-elvégzési szükséglet felmerülése, az eljárás ezáltal való esetleges időbeli elhúzódása, ezzel valószínűleg az eljárási költségek, illetve az abba nem tartozó, de ténylegesen felmerülő költségek növekedése, a bíróság munkaterhének növelése.
A vétkesség a perbeli igazmondási kötelezettség megsértése esetén alkalmazható bírság feltételéhez (önhibához) kell, hogy igazodjon, azaz mind a szándékos, mind a súlyos gondatlan - a rPp. [8. § (3) bek.] önhiba tartalmát kibontó szavaival: jobb tudomás ellenére vagy nagyfokú gondatlanságból történő - elkövetés eseteire alkalmazandó.
Papp[13] szerint szándékos polgári eljárásjogi jogsértés akkor valósul meg, ha a jogsértő tudatában volt magatar-
- 56/57 -
tása társadalomra veszélyességének, jogellenességének és magatartása társadalomra veszélyes következményeit kívánta is. Ez lényegileg egyezik a büntetőjog szándékosság fogalmával (Btk. 7. §). A büntetőjog azonban nem használja a súlyos gondatlanság fogalmát. A Btk. (8. §) a tudatos és a hanyag gondatlanság fogalmait használja, amelyek akkor valósulnak meg, ha a jogsértő előre látja jogsértésének lehetséges következményeit, de könnyelműen bízik azok elmaradásában, vagy amikor a jogsértő cselekménye lehetséges következményeit azért nem látja előre, mert a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztja. A magánjog a súlyos gondatlanság fogalmi körét nem tartja előre absztrakt módon megvonhatónak, hanem mindig az egyedi esetekben látja megállapíthatónak, különösen az elkövető, a cselekmény, és a hátrányos jogkövetkezmények mérlegelése alapján.[14]
Mindez meglátásom szerint megfelelően alkalmazandó az igazmondási kötelezettség súlyos gondatlanságon alapuló önhibából való megsértése miatti pénzbírság kiszabása vonatkozásában is. Mindezért a szavahihetőség megdőlésének megállapíthatósága, szankciója esetében sem igazolható más vétkességi fogalmi kör alkalmazása.
Kiemelendő, hogy a magánjogi exkulpációs deliktuális felelősségi rendszerrel ellentétben, amely lényegében megteremti a felróhatóság vélelmét, a polgári perjogban az igazmondási kötelezettség megsértése vonatkozásában az önhiba mellett nem szól vélelem, ezért nem indokolt a szavahihetőség megdőlésének sajátos felelősségi tényállásában sem ilyet alkalmazni.
Ez kétségtelenül megnehezíti az alkalmazását, de ez a tisztességes eljárás garanciájaként elfogadható alkalmazási korlátozásnak tekinthető.
E különös perjogi felelősségi eset sajátos szankciója az említettek szerint az, hogy a bíróság joga megnyílik arra, hogy a megdőlt szavahihetőségű személy perbeli tényállítását valótlannak tekintse. Mindez tehát azért tekintendő szükségszerűen szankciónak, mert a logika szabályai alapján nem vonható le helyesen következtetés a szavahihetőség (mint általános igazmondás) megdőléséből egy, konkrét perbeli tényállítás valótlanságára.
A Pp. 4. § (4) bekezdése szerint a bíróság azt a felet, aki önhibájából a perben jelentős tények tekintetében olyan nyilatkozatot tesz, amelyről bebizonyosodik, hogy valótlan, pénzbírság megfizetésére kötelezi, valamint az e törvényben meghatározott más jogkövetkezménnyel sújtja.
A valótlan tényállítás perjogi felelősségi tényállásának elemei fent érintésre kerültek, ezért itt csak azt kell kiemelni, hogy a jogalkotó által - kizárólag itt - használt bebizonyosodás kifejezés bíróság általi hivatalbóli bizonyítás általi, illetve az anélküli észlelés eseteit egyaránt átfogják-e. Mivel a bírságkiszabásra hivatalból a törvény alapján kerül sor és az nem tartozik a bíróság mérlegelési jogkörébe, arra lehet következtetni, hogy a pénzbírság alkalmazás feltételeinek fennállására vonatkozó vizsgálat, bizonyítás is lefolytatható hivatalból. Ellenkező esetben nem tudna érvényesülni a perbeli igazmondás érvényesüléséhez fűződő jogalkotói szándék. A bebizonyosodás meglátásom szerint nem szűkíthető le ezért azon esetkörre, amikor külön bizonyítás nélkül észlelhető az önhibából történő valótlan perbeli tényállítás.
A Pp. [276. § (2) bek.] szerint a bíróság bizonyítást hivatalból akkor rendelhet el, ha azt törvény megengedi. A bebizonyosodás fogalmat máshol nem használja a Pp., ezért kérdéses, hogy a hivatalból kiszabandó jogkövetkezmény kimondása magában foglal-e hivatalbóli bizonyítás lefolytatását e jogkövetkezmény alkalmazási feltételei megállapítására. Kérdéses továbbá, hogy a törvény általi engedélynek a hivatalból történő bizonyításra kifejezettnek kell-e lennie. Ha a Pp. 4. § (4) bekezdése körében is az általános szabály érvényesülne, az azt jelentené, hogy ha a valótlan tényállítást önhibából tevő féllel szemben az ellenérdekű fél esetleg jogban való járatlansága, vagy egyéb ok miatt ilyen a Pp. 4. § (4) bekezdése tényállítási elemeinek bizonyítására indítványt nem terjesztene elő, akkor a bíróság nem tudná megvédeni az eljárást a pénzbírság szankciójával a fél hazudozásával okozott hátrányoktól, hiába tiltja azt a Pp. Meglátásom szerint mindezért a bíróság a 4. § (4) bekezdése szerinti pénzbírság alkalmazási feltételeinek vizsgálata érdekében hivatalból folytathat le bizonyítást.
Mindez a szavahihetőség megdőlésének bíróság általi megállapítása mint sajátos perjogi felelősségi tényállás körében is hasonlóan volna kezelendő, azaz az ott is önhibához kötendő felelősségre vonatkozóan is szükséges volna, hogy arra vonatkozóan a polgári igazságszolgáltatás működésének védelmében a bíróság hivatalból is folytathatna le bizonyítást, ha kételye merülne fel az adott fél, illetve közreműködő szavahihetőségét illetően. Az a körülmény, hogy a Pp. 278. § (2) bekezdése a szavahihetőség vizsgálati kötelezettségét[15] írja elő a bíróság számára, e tekintetben a jogalkotói szándékot illető feltételezés helyességét látszik igazolni azzal, hogy az vizsgálat alapve-
- 57/58 -
tően az egyébként bíróság elé kerülő bizonyítási eszközök ilyen szempontú vizsgálatát jelenti.
Hangsúlyozandó, hogy a szerző e körben tett vizsgálatai és bírákkal folytatott eszmecseréi során az látszik megállapíthatónak, hogy a bíróság a gyakorlatban általában - a szerző szerint sajnálatos módon - érzéketlen a felek akár egészen nyilvánvaló hazugságaival szemben is, annak külön szankcionálását fölösleges adminisztratív tehernek tekintik, a jogvita érdemére kívánnak koncentrálni, amin várhatóan nem fog az sem változtatni, hogy a Pp. mérlegelési körből kötelezettséggé emelte a perbeli hazugság megállapítása esetén a pénzbírság kiszabását. A felek tudnak e gyakorlatban változást előidézni, ha kifejezetten kérik ilyen esetekben a perbíróságtól a pénzbírság kiszabását, amelynek elmaradása lényeges eljárási jogszabálysértésnek is minősülhet az eset körülményeitől függően a későbbi, esetleges jogorvoslati eljárások során.
A fentiek alapján, ha a szavahihetőséget a perbeli hazugság bíróság általi megállapítása döntené meg, úgy a Pp. 4. § (4) bekezdése alapján kiszabandó pénzbírság mellett a bíróságnak arra is megnyílna a joga, hogy az érintett személy más, egyébként valótlannak nem bizonyult tényállítását is valótlannak minősítse. A Pp. említett 4. § (4) bekezdésének szövegéből ki is tűnik, hogy nem kívánta a pénzbírságot az egyedül alkalmazható perbeli szankcióvá tenni.
Ha pedig a jelen tanulmányban elfogadott javaslat alapján figyelembevételre kerülnének - az egyébként már jelenleg is mérlegelt - peren kívüli körülmények mellett az érintett személy más jogi, illetve erkölcsi igazmondási kötelezettségét sértő tényállításai (hazugságai) és ezek döntenék meg a perbeli szavahihetőségét, akkor ennek sajátos perhátrány szankciója, perbeli hazugság hiányában értelemszerűen a Pp. 4. § (4) bekezdésében foglalt pénzbírságfizetési kötelezettség nélkül volna alkalmazható.
Az is nagyon fontos, hogy ha a bíróság a szavahihetőség megdőlését peren kívüli hazugságok alapján állapítja meg, és a szavahihetőség megdőlése alapján jut egy újabb következtetéssel arra a megállapításra, hogy akkor a megdőlt szavahihetőségű személy egy konkrét perbeli tényállítása is valótlan, az még önmagában nem teszi a pénzbírságot kiszabhatóvá, mert a konkrét tényállítás közvetetten megállapított valótlansága mellett még nem bizonyosodott be az önhiba fennállása, azaz hiányzik a Pp. 4. § (4) bekezdésében foglalt perjogi felelősségi tényállás alanyi oldalának bebizonyosodása, amely a pénzbírság kiszabhatóságának szintén lényeges feltétele. Így válik el e két perjogi felelősségi tényállás egymástól részlegesen.
A szavahihetőség megdőlését - perjogi felelősségi tényállásként való kifejezett szabályozása hiányában is - azért lehet csak az érintett személy önhibájának bebizonyulása esetén megállapítani, egyezően e tekintetben az igazmondási kötelezettség megsértése esetén alkalmazható szankcióval [Pp. 4. § (4) bek.], mert a szavahihetőség megdőlésének ki nem mondott, de magától értetődő fogalmi eleme a perben vagy peren kívül tett valótlan tényállítás tekintetében fennálló önhiba. Kizárólag ezen objektív és szubjektív elem együttes jelenlétében állapítható meg, hogy az érintett fél, illetve közreműködő szavahihetősége megdőlt és alkalmazható annak legfőbb perjogi szankciója, e személy valótlannak nem bizonyult, egyes tényállításai valótlannak minősítése.
A Nagykommentár rPp. 166. §-ához fűzött magyarázata[16] szerint a magyar perjogi irodalom egyik legvitatottabb kérdése a felek előadásának bizonyítékként való értékelése. Egyes nézetek szerint a fél beismerése tudomáskijelentés, illetve tanúskodásként értékelhető, míg az ellenvélemény szerint a fél beismerése nem bizonyítás, azt a bíróság tényállításként értékeli, és ezáltal feleslegessé válik a bizonyítás.[17] A szocialista jogirodalomban mindkét álláspontnak akadt követője. Egyesek a felek előadását - bizonyos fenntartásokkal - bizonyítéknak tekintették, míg mások azt kizárták a bizonyítási eszközök sorából.[18]
A Nagykommentár rPp. 166. §-ához fűzött magyarázata szerint a fél előadásával kapcsolatban az rPp. három jelentős rendelkezést is tartalmazott, de ezek a rendelkezések nincsenek összhangban egymással. Az rPp. 3. § (5) bekezdése szerint a bíróság, amennyiben a törvény másként nem rendelkezik, szabadon felhasználhatja a felek előadásait, valamint felhasználhat minden egyéb bizonyítékot, amely a tényállás felderítésére alkalmas. Eszerint tehát a fél előadása is bizonyíték. Az rPp. 163. § (2) bekezdése szerint a bíróság az ellenfél beismerése, mindkét fél egyező vagy az egyik félnek az ellenfél által bírói felhívás ellenére kétségbe nem vont előadása folytán valónak fogadhat el
- 58/59 -
tényeket, ha azok tekintetében kételye nem merül fel. E minősített féli tényállítások bizonyítás nélkül fogadhatók el bizonyítéknak. Nyilván ez úgy is értelmezhető, hogy e megtett tényállítások, mint bizonyítási eszközök, egyéb bizonyítási eszköz alátámasztásának a hiányában is elfogadhatók valósnak. Az új Pp. (266. §) e körben nem hagyva értelmezési kétséget, bizonyítás nélkül megállapítható tények közé sorolja e minősített féli tényállításokat. Tehát a Pp. bizonyítás hiányt feltételez, hiszen a fél tényállításából a bíróság a tényt bizonyítás nélkül megállapítja, annak felvétele, kiegészítése, valóságtartalmának bíróság általi kérdésekkel való ellenőrzése annak ellenére nem minősül bizonyításnak, hogy az ezzel jelentős mértékben egyező tanú meghallgatás bizonyításnak minősül.
A bizonyítás köréből kirekesztő nézetet követi az rPp. 206. §-a is, amely a szabad mérlegelés elvét mondja ki, és úgy rendelkezik, hogy a bíróság a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékok egybevetése alapján állapítja meg; a bizonyítékokat a maguk összességében értékeli, és meggyőződése szerint bírálja el.
A hatályos Pp. 279. § (1) bekezdése ezzel összhangban mondja ki, hogy a bíróság a perben jelentős tényeket a felek tényállításainak és perben tanúsított magatartásának, valamint a per tárgyalása során megismert bizonyítékoknak és egyéb peradatoknak az egybevetése, egyenként és összességében történő értékelése alapján a meggyőződése szerint állapítja meg.
Azaz, mindkét törvénybeli szöveg a felek előadását különválasztja a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoktól, vagyis a felek előadását a Pp. nem tekinti bizonyítéknak, miközben nagyon fontos, hogy egyéb különbséget nem tesz e mérlegelendő elemek között jelentőségüket illetően.
Ennek ismét ellentmond, hogy az új Pp. 270. § (1) bekezdése szerint a bíróság felhasználhatja a más eljárásban beszerzett bizonyítékot - ideértve a fél más eljárásban tett tényállítását is -, kivéve, ha a bizonyítás felvételének a módja, az eljárás sajátosságait leszámítva, e törvény rendelkezéseibe ütközik.
A Nagykommentár rPp. 166. §-ához fűzött magyarázata utalt rá, hogy a bírósági gyakorlat egységes abban a kérdésben, hogy a fél egyoldalú előadása alapján, ha azt a másik fél kétségbe vonja, és semmilyen más adat a perben az érintett tényre nézve nem merült fel, tényállást megállapítani nem lehet. Ellenkező esetben feleslegessé válna a bizonyítási teher intézménye, ami nem más, mint a bizonyítatlanság esetére kilátásba helyezett hátrány. Ha a felperes valamit állít, de azt semmilyen bizonyítékkal nem tudja alátámasztani, az alperes pedig kétségbe vonja, akkor az állított tényt nem lehet valóként elfogadni.
Miközben ilyenkor még az ilyen kereset elutasítása előtt lenne kifejezetten nagy jelentősége a pusztán állító fél és a pusztán tagadó ellenérdekű fél szavahihetősége vizsgálatának. Ahol a szavahihetőségük megdőlésének elmaradása esetén elkerülhetetlen volna a bizonyítási teherre vonatkozó szabályok szerint meghozni az érdemi döntést, ugyanakkor ennek ilyenkor fokozottabb vizsgálata esetén előfordulhatna az is, hogy a felperes szavahihetőségének fennmaradása mellett az alperes szavahihetősége dőlne meg, amely alapul szolgálhatna az alperes pervesztességét eredményező érdemi döntés meghozatalához is.
Azaz, annak elvi kimondása, hogy a felek előadása elvileg, bármilyen körülmény esetén alkalmatlan arra, hogy tényállást alapítsanak rá, meglátásom szerint jogszabálysértő a bizonyítás eredményének szabad mérlegelésére vonatkozó szabály alapján. Másrészt sérti a fél becsülethez és jóhírnévhez való jogát is, mert kimondatlanul azt fejezi ki vele a bíróság, hogy a fél hazudott, ha nem indokolja meg, hogy miért ébresztett a bíróságban észszerű kételyt a fél tényállítása, vagy szavahihetősége, azaz nem értékeli mint bizonyítási eszközt, hanem anélkül, pusztán, mint a fél tényállítását indokolás nélkül utasítja el mint önmagában bizonyítási eszközként értékelhetetlen perbeli cselekményt, amely miatt a bizonyítási teherre vonatkozó szabályok alapján nyilvánítja a felperest pervesztesnek.
A Pp. leglényegesebb rendelkezéseit összegezve tehát az [268. § (2) bek.] kihagyja a személyi bizonyítási eszközök felsorolásából a fél tényállítását. Ugyanakkor ennek ellentmondva nemcsak a nevesített személyes bizonyítási eszközök (tanú, szakértő), hanem a felek tényállításai valóságának vizsgálatára is kötelezi a bíróságot [Pp. 278. § (2) bek.], a felekre igazmondási kötelezettséget telepít a perben, amelynek megsértését pénzbírsággal szankcionáltatja [4. § (4) bek.], továbbá a bizonyítás eredményének mérlegelése során a felek tényállításait, és az annak valóságára következtetni engedő magatartását is figyelembe venni rendeli [279. § (1)-(2) bek.].
Mivel a bizonyítási eszköz fogalma [268. § (1) bek.] szerint a bizonyítási eszköznek alkalmasnak kell lennie arra, hogy igénybevételével a bíróság a perben jelentős tények megállapításához felhasználható, a mérlegelés során figyelembe vehető bizonyítékhoz juthasson, így ebbe a kategóriába a fél tényállítása is belefér.
Ennek el nem ismerése a fentiek szerint meglátásom szerint sértheti a bizonyítékínséges perekben a felek tisztességes eljáráshoz való jogát.[19] A fél tényállítása bizonyítási eszköz jellegének tagadása ugyanis arra a meg nem engedhető eredményre vezetne, hogy bizonyítékínséges helyzetben eleve pervesztesnek volna tekinthető egy olyan helyzet, amikor a felperes kizárólag saját tényállítását tudná felajánlani.
- 59/60 -
E kérdés e tanulmányban való felvetését az indokolja, hogy a fél tényállítása bizonyítási eszköz jellegének tagadása egyben azt is eredményezi, hogy a jogalkotó, illetve a bírói gyakorlat ab ovo abból indul ki, hogy a fél a saját pernyertessége érdekében a perben hazudik. Ez azonban ellentmond mind az igazmondási kötelezettség megsértése feltételeit megállapító szabályoknak, mind a szavahihetőség vélelmét megalapozó, feleket illető becsülethez és jóhírnévhez való joguknak.
A Pp. [278. § (2) bek.] szerint a bíróság tagjai a közreműködőkhöz és a felekhez a tényállításaik valós tartalmának tisztázása, a közreműködő szavahihetőségének és illetéktelen befolyástól való mentességének ellenőrzése, a tudomásszerzés körülményeinek, illetve az okirat vagy más bizonyítási eszköz hitelességét érintő körülményeknek a feltárása érdekében kérdéseket intézhetnek.
Azaz a Pp., a felekről hallgatva, csak a Pp. 271. §-a szerinti közreműködők szavahihetőségének feltárásáról beszél, miközben a Pp. [270. § (1) bek.] egyes rendelkezései alapján a felek tényállítása is tekinthető bizonyítási eszköznek, illetve ennek vitatása esetén a bizonyítékok szabad mérlegelésének elve alapján adott esetben ügydöntő jelentőségük ennek hiányában sem zárható ki elvi szinten.
Kérdés, hogy miként értelmezhető a felek szavahihetősége vizsgálatára utalás Pp.-beli elhagyása. Meglátásom szerint ennek az lehet a magyarázata, hogy a Pp. [4. § (3) bek.] relativizálta a felek korábban abszolút igazmondási (valóságnak megfelelő állítási) kötelezettségét. Logikailag az abszolút igazmondási kötelezettség az rPp. (8. §) szerint azt jelentette, hogy a fél és képviselője köteles volt az elvárható mértékben az ügyre vonatkozóan kizárólag igaz és valamennyi igaz perben jelentős tényt állítani, kizárólag valótlan perben jelentős tényt tagadni, alaposnak vélt bizonyítékra hivatkozni. A Pp. [4. § (3) bek.] azonban miniszteri indokolással megerősített módon már megengedi az rPp.-vel ellentétben a feleknek, hogy elhallgatással a szó köznapi értelmében hazudjanak a perben, amelyet relatív igazmondási kötelezettségnek nevez, amely relatív hazugsági jogként is felfogható, ha az abszolút igazmondási kötelezettség egyik részkötelezettség nem teljesítésének nyílt megengedése felől tekintünk a felek perjogi jogviszonyából fakadó jogaira.[20]
A Pp. 278. §-ának idézett rendelkezésében szereplő hallgatás mégsem értelmezhető akként, hogy a jogalkotó azzal, hogy elismerte a fél relatív hazugsághoz való jogát, azzal egyben azt is vélelmezte volna, hogy a fél nem szavahihető, hiszen aktív - megtett - tényállításai tekintetében pénzbírság terhe mellett kötelezte a felet továbbra is a perben az igazmondásra.
Mindezért a Pp. idézett részét akként javasolt helyesen értelmezni, hogy a felek szavahihetőségének vizsgálatára is kiterjed a bíróság joga.
Mivel ez új helyzet a polgári perben, hiszen az új Pp. hatálybalépéséig ilyen joga nem volt a félnek, érdemes a terheltnek a hallgatás jogát biztosító, Be. 7. § itt releváns, (2)-(4) bekezdéseit megvizsgálni. Eszerint a terhelt nem kötelezhető az ártatlanságának bizonyítására. A büntetőeljárásban senki sem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen vagy önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson. A kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére. Ebből következően a hallgatási jog gyakorlása sem értékelhető a terhelt terhére.
Ezek alapján a polgári perben elismert hallgatási jog gyakorlása - függetlenül attól, hogy gyakorlása a teljes igazság elmondásának hiányában hazugságnak tekinthető köznapi értelemben - nem szolgálhat önmagában alapul a fél szavahihetősége megdőlésének, hiszen az ilyen értelmezés e jogosultság elismeréséhez fűződő jogalkotói várakozást hiúsítaná meg, függetlenül attól, hogy az egyébként morálisan mennyire vitatható.
Mindez azért is nagyon fontos megkülönböztetés, mert a közreműködőket, különösen a tanúkat nem illeti meg a relatív igazmondás, azaz a hallgatás joga, ha perbeli részvételüket illető akadály nem merült fel. Így, ha ennek ellenére egy közreműködő mégis elhallgat valamilyen a per eldöntése szempontjából lényeges információt, különösen a tanú esetén, az az igazmondási kötelezettség szándékos megsértéseként értékelhető, és szavahihetősége megdőlése megállapításának az alapjául is szolgálhat.
A Pp. [278. § (2) bek.] a bizonyítás felvétele során valamennyi közreműködő szavahihetőségének ellenőrzését a bíróság kötelezettségévé teszi, nyilván azért, mert minden közreműködő tesz a perben jelentős tényállítást is.
A tanú ugye a Pp. alapján olyan (perben jelentős) ténykérdésről hallgatható meg, amelyről közvetlenül személyesen vagy közvetve tudomást szerzett. Az érintett tény fennállásáról vagy ennek hiányáról kell az általa észlelt,
- 60/61 -
teljes valóságnak megfelelő nyilatkozatot tennie. Szavahihetőségének megdőlése esetén valótlan állításának olyan magas lesz a valószínűsége, hogy a bíróság az egyébként más bizonyítékkal meg nem erősített állítás valótlanságát állapíthatja meg a megdőlés ténye alapján.
A Pp. [300. § (1) bek., 308. § (2) bek.] szerint szakértőt kell alkalmazni, ha a jogvita kereteinek a meghatározásához vagy a perben jelentős tény megállapításához, megítéléséhez különleges szakértelem szükséges. Ilyenkor a bíróság a felek által feltüntetett kérdésekkel érintett, a szakértő szakismereteinek körébe tartozó tényállítások tekintetében tehet fel a szakértőnek kérdést, amelyeket a kirendelésből nem mellőzött.
A Pp. [316. § (1) bek.] szerint a kirendelt szakértő szakvéleménye különösen akkor aggályos, ha hiányos, illetve nem tartalmazza a szakvélemény jogszabályban előírt kötelező tartalmi elemeit, homályos, önmagával, illetve a perbeli adatokkal ellentétes, vagy egyébként a helyességéhez nyomatékos kétség fér. Nyilvánvaló, hogy ezen hibákat a szakértő szándékosan is okozhatja szakvéleményében, mert önhibából valótlan állítást kíván tenni.
Ezt a hamis tanúzást kiterjesztő Btk. törvényi tényállás [272. § (1)-(2) bek. a) pont] akkor bünteti, ha a szakértő úgy ad szándékosan hamis szakvéleményt, hogy abban, vagy azzal összefüggésben a meghallgatása, vagy kiegészítő írásbeli nyilatkoztatása során az ügy lényeges körülményére vonatkozóan valótlan megállapítást tesz, vagy a valót elhallgatja.
Függetlenül a büntetőjogi felelősségre vonás kezdeményezésétől, önhibából hamis szakvélemény adására, azaz a szakvéleményében foglalt állítása, megállapításai valótlanságára, hamisságára a szakértő szavahihetőségének a megdőléséből is észszerűen lehet következtetni, ugyanúgy, ahogy ez a tanú esetében megengedett. A Pp. ugyanis nem tesz különbséget a közreműködők szavahihetősége (megdőlésének) vizsgálatát illetően.
Az okirat és a szemletárgy szintén a fél tényállításaiban foglalt tények bizonyítására alkalmas. Ezek körében a hamis tanúzást kiterjesztő Btk.-tényállás [272. § (1)-(2) bek. c) pont] azon eseteket bünteti, amikor ezek birtokosa bizonyos feltételekkel polgári ügyben szándékosan hamis okiratot vagy hamis tárgyi bizonyítási eszközt szolgáltat. Fontos, hogy ezek közül kizárólag a közokiratban foglalt egyes adatok valóságához fűződik vélelem, a közokiratban foglalt más adatok, bármely teljes bizonyító erejű magánokirat valódiságához, hamisítatlanságához fűződik vélelem. Az e vélelmekhez fűzött jogalkotói célt kívánja meghiúsítani a hamis okiratot - önhibából valótlanul - valódinak állító birtokos. A hamis egyszerű okiratok, illetve a szemletárgyak birtokosa a 3. alpontban említett perhátrányokat okozza "pusztán". Önhibából hamis okirat, illetve szemletárgy szolgáltatására ezek birtokosa szavahihetőségének a megdőléséből is lehet következtetni, ez alapján ezen bizonyítási eszközök is figyelmen kívül hagyhatóak.
Különösebb magyarázatot nem igényel, hogy mindez megfelelően igaz a megdőlt szavahihetőségű tolmácsra és az általa közvetített tanúvallomás figyelmen kívül hagyhatóságára is. A szerző által megismert esetekben mind a tolmács a fél érdekében való elfogultsága miatti kedvezőbb, mind egy másik esetben a fél iránti ellenszenve miatti hátrányosabb tartalommal "félrefordított" nyilatkozatra merült fel példa.
Azaz, mivel nemcsak a tanú, hanem a szakértő, a szemletárgy és az okirat birtokosa, valamint a tolmács is tesz a perben releváns tényállítást, a szavahihetőségük megdőlésének is a peres ügy eldöntésére kiható jelentősége lehet.
A Pp. [294. § (4) bek. harmadik mondat] a tanú meghallgatására vonatkozó szabályai szerint a vallomástételre köteles tanút a per eldöntése szempontjából lényeges tényekre nézve részletesen meg kell hallgatni, tisztázva azt is, hogy az általa előadottakról miként szerzett tudomást.
Az Amerikai Egyesült Államok Szövetségi Bizonyítási Szabályainak (Federal Rules of Evidence, a továbbiakban: SzBSz) 2019-ben hatályos rendelkezései - közül különösen a következők - kifejezetten lehetővé teszik a szavahihetőség ún. jellemre, szokásos viselkedésre vonatkozó bizonyítását tanúvallomással.[21]
Az SzBSz [különösen 405. szakasz (a) bekezdése] szerint, egy személy jelleme vagy jellemvonása - ha az arra vonatkozó bizonyítási eszköz befogadható - bizonyítható az adott személy jóhírnevére (reputation) vonatkozó tanúvallomással (testimony) vagy erre vonatkozó véleményt tartalmazó tanúvallomással (opinion). A jellemre vonatkozó tanú (character witness) keresztkérdezése (cross-examination) során a bíróság megengedheti a vizsgálatot a személy magatartásának lényeges és egyedi megnyilvánulásaira vonatkozóan is.
E szakasz (b) bekezdése szerint, amikor egy személy jelleme vagy jellemvonása lényeges eleme (essential element) a vádnak, igénynek vagy védekezésnek (charge, claim or defense) a jellem vagy jellemvonás e személy magatartásának lényeges és egyedi megnyilvánulásával is bizonyítható.
Az SzBSz (406. cikk) szerint egy személy szokására (habit) vagy egy szervezet gyakorlatára (routine) vonatkozó bizonyítási eszköz befogadható annak bizonyítására, hogy meghatározott alkalommal e személy vagy szerve-
- 61/62 -
zet szokásának vagy gyakorlatának megfelelően járt el (indukcióra való felhatalmazás). A bíróság befogadhat bizonyítási eszközt tekintet nélkül arra, hogy más bizonyítékok azt alátámasztják-e (corroborated) vagy, hogy volt-e szemtanú (eyewitness).
A tanú a fél vagy közreműködő szavahihetőségére vonatkozó véleményének belföldi polgári perben való figyelembevehetősége ellen szól, hogy a szavahihetőségre vonatkozó következtetést a bíróságnak kell levonnia, mégpedig észlelt, bizonyítottnak elfogadott tények alapján. Mindezért meglátásom szerint fenntartandó a Pp. azon megoldása, hogy a tanú véleménye önmagában nem vehető figyelembe, az alapján valamely per eldöntése szempontjából lényeges tény, így a szavahihetőség megdőlése sem állapítható meg.
Az azonban a jövőre nézve a jogalkotó által megengedhetőnek tűnik, hogy a bíróság mérlegelhesse a szavahihetőség vizsgálata során egy tanú - egy szavahihetőségét illetően vizsgált személyre vonatkozó - tényállítása mellett az arra alapított - ezért az alapján igazolhatóan okszerű - véleményét is. Ehhez azonban, meglátásom szerint a bírónak kifejezett törvényi felhatalmazásra van szüksége, az ugyanis jelenleg a hatályos Pp.-ből a fentiek alapján nem vezethető le.
Logikailag a felek, illetve a közreműködők befolyásolására a tárgyaláson és azon kívül kerülhet sor. A Pp. [278. § (2) bek.] az említettek szerint kimondja, hogy a közreműködő vonatkozásában ellenőrzik elsősorban a bíróság tagjai, másodsorban a közvetlen kérdezés jogát gyakorló felek - többek között -, hogy szavahihető-e, illetéktelen befolyástól mentes-e.
E két minőség tehát, ha nem is azonos, abban azonban összefügg, hogy az illetéktelen (tiltott) befolyás e minőségét éppen az adja, hogy a közreműködőt valóságtól eltérő állítás tételére kívánja rávenni, amely, ha a közreműködő a befolyásnak megfelelően jár el a szavahihetőségét is megdöntheti.
E kérdés összetettségének érzékeltetésére szükséges röviden bemutatni, hogy a büntetőjog hogyan kezeli ugyanezt a magatartást, azaz a közreműködő befolyásolását.
A Btk. (276. §-a) szerinti hamis tanúzásra felhívás akkor valósul meg, ha valaki mást hamis tanúzásra rábírni törekszik. A Btk. [272. § (1)-(2) bekezdései] szerinti hamis tanúzás pedig akkor valósul meg, ha a tanú hatóság előtt az ügy lényeges körülményére valótlan vallomást tesz, vagy a valót elhallgatja. A hamis tanúzásra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni arra, aki a) mint szakértő hamis szakvéleményt vagy mint szaktanácsadó hamis felvilágosítást ad, b) mint tolmács vagy fordító hamisan fordít, c) a 268. § (1) bekezdésének b) pontja esetén kívül büntető- vagy polgári ügyben hamis okiratot vagy hamis tárgyi bizonyítási eszközt szolgáltat.
E büntető tényállás Nagykommentárja[22] szerint - a tanúvallomások hitelességéhez[23] fűződő társadalmi érdek fontosságára figyelemmel - a jogalkotó a hamis tanúzásra eredménytelen felbujtást mint előkészületi jellegű magatartást sui generis bűncselekményként pönalizálta. A hamis tanúzásra felhívás jogi tárgya az igazságszolgáltatás, a szabálysértési és egyéb hatóságok, valamint a fegyelmi eljárások zavartalan működéséhez fűződő társadalmi érdek. Passzív alanya csak egyedileg meghatározott olyan személy lehet, aki a hamis tanúzást elkövetheti, vagyis aki az adott eljárásban tanú, szakértő, szaktanácsadó, tolmács vagy fordító, illetve az adott eljárásban okirat vagy tárgyi bizonyítási eszköz szolgáltatására jogosult. Olyan személy is lehet, akinek a polgári ügyben történő kihallgatására még nem került sor, de várhatóan tanúként fogják kihallgatni (BH 2002.257.). E bűncselekmény elkövetési magatartása a rábírni törekvés. Ezalatt az eredménytelen felbujtás (a felhívás előkészületi magatartás) értendő. Ebbe a fogalomkörbe tartozik az egyszerű kérés, rábeszélés, a komoly kérelem vagy éppen puszta felszólítás (BJD 2822.), de akár kérdés formájában is megvalósulhat (BH 2006.176.).
A Nagykommentár szerzői utalnak rá, hogy polgári ügyben közömbös, hogy az eljárás folyamatban van-e vagy a megindítására még nem került sor (BJD 3953., BH 2013.263.). Hangsúlyozzák, hogy a bűncselekmény csak szándékosan, méghozzá a célzatra (a hamis tanúzás bármilyen elkövetési magatartásának realizálása végett történő elkövetésre) figyelemmel kizárólag egyenes szándékkal követhető el. Az elkövető tudatának ki kell terjednie arra, hogy a célszemély tanúkénti (illetve a többi megjelölt eljárásipozícióbeli) kihallgatására sor kerülhet, illetve, hogy őt az objektív valóságnak nem megfelelő vallomás (illetve egyéb ebbe a körbe tartozó magatartás) megtételére kívánja rábírni.
Kiemelik, hogy a bűncselekmény a felhívásnak a passzív alany tudomására jutásával befejezett, ezért szóbeli felhívás esetén nincs kísérlete. Írásbeli felhívás esetén a továbbítás megkezdésével lehetséges a kísérlet (BH 1983.389.), a levél puszta megírása azonban csupán büntetlen előkészület.
- 62/63 -
A hamis okirat készítésére vonatkozó eredménytelen rábírás ugyancsak büntetlen előkészület, de ha a felhívás annak a szolgáltatására, vagy arra is irányul, akkor megállapítandó a hamis tanúzásra felhívás (BJD 6070., 8034.).
Utalnak rá, hogy a bűncselekmény tettese bárki lehet, így akár a büntetőügy terheltje is a saját ügyében, hiszen a védekezési szabadságába nem tartozik bele ez a magatartás. Aki a tettest a felhívásra rábírja, az e bűncselekménynek a felbujtója, az írásbeli felhívást tartalmazó üzenet továbbítója pedig a bűnsegéde lesz.
Elhatárolásként említik, hogy ha a felhívás eredményes, és a passzív alany a hamis tanúzást elköveti (legalább kísérleti stádiumba juttatja), a rábíró nem a hamis tanúzásra felhívást, hanem a hamis tanúzásra felbujtást követi el (BH 1984.4.). Ha a kirendelt szakértő, szaktanácsadó, tolmács, fordító felhívása előny ígéretével párosul, a hamis tanúzásra felhívás valóságos halmazatban áll a hivatali vesztegetéssel (Btk. 293. §).
A Pp. alapján a fél ténybeli nyilatkozata - legalább kvázi - bizonyítási eszköz [Pp. 270. § (1) bek.], és a felet nem illeti meg a büntetőeljárás terheltjével szemben az aktív hazugság joga [Pp. 4. § (3)-(4) bek.]. A szigorúan értelmezendő Btk. mégsem pönalizálja a szándékosan hamis tényállítást tevő felet, sem akként, hogy rá is kiterjeszti a hamis tanúzás vagy egyéb, az igazságszolgáltatás elleni - különösen a hatóság félrevezetése - bűncselekményt, amely meglátásom szerint egy újabb korrigálandó megnyilvánulása annak, hogy a büntetőjogi kalapot hordó jogalkotó a büntető igazságszolgáltatás eredményes működését társadalmilag fontosabbnak, ezért szigorúbban védendőnek tartja a polgári igazságszolgáltatás eredményes működésével szemben.
Ezzel büntetőjogilag védtelenül hagyja az igazat állító polgári peres felet a hazugságot állító ellenérdekű féllel szemben, helyteleníthető módon generális prevenciót e körben nem kíván kifejteni.
Ebből az a polgári perjog számára hátrányos üzenet is kiolvasható, hogy a polgári perbeli hazugságot a fél részéről megtűri a büntetőjogi jogalkotó, az még aktív tényállítás részében is kevésbé elvárt, mint a közreműködők esetében.
Előkérdés, hogy mit ért a Pp. befolyásolás alatt. Nyelvtani értelmezés alapján a közreműködők közreműködési - különösen igazmondási - kötelezettségének teljesítésére irányuló döntések meghozatalára való ráhatásként lehet megragadni.
Ezzel szemben az illetéktelen befolyásolás fogalma szűkül akként, hogy az már kizárólag a közreműködési kötelezettség törvénynek megfelelőtől (különösen a valóságnak megfelelőségtől) eltérő teljesítésére való ráhatásra törekvést fogja át. Az ebből levonható legfontosabb következtetés, hogy a jogszerű magatartásra való ösztönzés, rábírás tehát nem illetéktelen, így nem tilos sem perjogilag, sem büntetőjogilag.
Kérdés, hogy az alaki pervezetés körében a jogszerű magatartásra befolyásoló kérdést is megtilthatja-e a bíró? Meglátásom szerint, ha az egyéb perjogi normát nem sért, akkor nem tiltható meg a Pp. [233. § (3) bek.] alapján.
Az illetéktelen befolyásolás célzatát - a hamis tanúzásra rábírás érdekében való fellépést - nem mondja ki kifejezetten a Pp. - a Btk.-tól eltérően -, hanem magától értetendőnek tartja, hogy az a tanú esetében az ügy lényeges körülményére valótlan vallomás tételére, a valóság elhallgatására, szakértő esetén hamis szakvélemény vagy szaktanácsadó esetén hamis felvilágosítás adására, tolmács vagy fordító esetén hamis fordításra, hamis okirat vagy hamis tárgyi bizonyítási eszköz szolgáltatására irányul.
Hangsúlyozandó, hogy a Pp. nem kizárólag az eredményes befolyásra, azaz a befolyásoltságra utal, hanem a befolyásra, amely lefedi a sikertelen befolyásolási kísérletet is. Azaz a bírónak e körben azt is kell(ene) a Pp. fenti rendelkezése alapján ellenőriznie, hogy a megkísérelték-e bármilyen módon a közreműködőt a fentiek szerint befolyásolni.
A Pp. [233. § (3) bek.] a tárgyaláson való befolyásolásra kifejezetten is kimond sajátos perjogi felelősségi szabályt, és szankciót. Így az alaki pervezetés körében utal arra, hogy az elnök a felek és képviselőik kérelmére engedélyezi, hogy a meghallgatott személyhez közvetlenül intézhessenek kérdéseket. A kérdés megengedhetősége felől az elnök határoz és a meghallgatott személy befolyásolására alkalmas kérdés feltevését, illetve az arra történő feleletet megtiltja. Ha az elnök erre vonatkozó intézkedése - figyelmeztetés ellenére - nem vezet eredményre, a féltől, illetve képviselőjétől a szót megvonja. Továbbá [Pp. 234. § (3) bek.] a büntető- vagy fegyelmi eljárás alapjául szolgáló rendzavarásról - ideértve a tiltottan befolyásoló, hamis tanúzásra felhívás vagy felbujtás gyanúját felvető kérdés feltételét - a bíróság értesíti az illetékes hatóságot, és ezzel egyidejűleg feljelentést tesz.
A Pp. nem említi, de vélhetően ugyanígy köteles eljárni a bíróság akkor is, ha a 278. § (2) bekezdése szerinti ellenőrzése során derül ki, hogy a tárgyaláson kívül történt - ilyen gyanút felvető, közreműködőt ért - befolyásolás.
Használatos a hazai joggyakorlatban a tanú felkészítése[24] szóösszetétel. A büntető eljárásjog (Be. segítőkről szóló, XI. fejezete,) ismeri a tanú segítő intézményét, és a polgári
- 63/64 -
eljárásjogban sem kizárt, hogy a tanút, az okirat, vagy a szemletárgy birtokosát pl. ügyvéd segítse, jóllehet a perben képviselőjeként nem járhat el, így helyette és nevében a perben eljárási cselekményt sem végezhet.
A Be. [59. § (1) bek.] szerint a terhelt, a sértett, a vagyoni érdekelt és az egyéb érdekelt e törvény szerinti jogainak és jogos érdekeinek képviselete, illetve védelme, valamint az e törvény szerinti jogok gyakorlásának vagy kötelezettségek teljesítésének elősegítése érdekében a büntetőeljárásban segítőként vehet részt - különösen - törvényes képviselőjük, a terhelt nagykorú hozzátartozója, a kiskorú, illetve a fiatalkorú gondozását ellátó nagykorú személy, a meghatalmazott képviselő, a támogató, a sértett és a feljelentő által megjelölt nagykorú személy, a tanú érdekében eljáró ügyvéd.
A Pp. a tanúk vonatkozásában jogaik gyakorlásában segítők jogállását kifejezetten nem szabályozza, de nem tiltja a tanúk joggyakorlásának segítését. Ugyanakkor az a Be. kifejezett szabályaiból, és a hamis tanúzásra felhívás, felbujtás büntetőjogi tilalmából, illetve a közreműködő polgári perbeli illetéktelen befolyásolásának tilalmából is következik, hogy a polgári perbeli tanúk, közreműködők felkészítése a polgári perbeli kötelezettségeik teljesítésére, jogaik gyakorlására sem terjedhet ki a közreműködők által szolgáltatandó bizonyítási eszköz valóságnak meg nem felelő szolgáltatására, részleges vagy teljes megtagadására irányuló befolyásolásra.
Tehát a tiltott befolyásolás körébe a perjog is - bár implicit módon - kizárólag a közreműködőre vonatkozó - így különösen a valóságnak megfelelő nyilatkozattételi, fordítási, szakvéleményadási, okirat- és tárgyibizonyíték-bemutatási, -átadási - kötelezettségek nem teljesítését célzó ráhatást érti.
Ebből látható, hogy az illetéktelen befolyásolás - bíróság előtti ismertté válása esetén - alkalmas lehet arra, hogy megdöntse az adott személy által szolgáltatott - a befolyásolási ajánlatnak megfelelő tartalmú - bizonyítási eszköz valóságnak megfelelőségét, illetve e személyek szavahihetőségét is.
Ennek jelenlegi polgári bírói gyakorlatát, a dolgozat szempontjából fontosabb kapcsolódás miatt a szavahihetőség megdőlésének megállapítására alkalmas perbeli cselekményeket önállóan tárgyaló tanulmányban mutatom be részletesebben. Mindezért itt elég csak megemlíteni, hogy a helyesnek tartott bírói gyakorlat a tanú meghallgatása során, illetve annak értékelésekor tekintettel van - többek között - (i) az emlékképek keletkezésekor fellépő torzulásokra, (ii) az észleléskori, eredeti értelmezésre is rákérdez, (iii) figyelembe veszi a tanú egyedi hiedelmeit, (iv) az észlelés óta eltelt időt, (v) az észlelt jelenséggel kapcsolatos esetleges érdekének fennállását, hiányát, (vi) a tanú fél általi esetleges kitanítását, (vii) a tanú egyéni megfigyelő- és emlékezőképességét, (viii) az esemény tanú személyes szférájával való kapcsolatát, (ix) a tanú felekkel fennálló érzelmi viszonyát, (x) velük való érzelmi azonosulásának esetleges kialakulását, (xi) a tanúval szembeni megtorlás, felekkel való kapcsolata megromlásának tanú által feltételezett, vélt esélyét, a tanú esetlegesen fennálló félelmét ettől, (xii) a tanúvallomás életszerűségét, (xiii) a tanú valamelyik fél pernyertességében, - veszteségében való gazdasági vagy érzelmi érdekeltségét, (xiv) velük való rokoni, baráti, ismerősi kapcsolatát, (xv) a tanú homályos, bizonytalanságot kifejező megfogalmazásának okát pedig törekszik tisztázni.[25]
A büntető anyagi és eljárásjog, illetve ezek segédtudományaival, különösen a kriminalisztikával, kriminológiával párhuzamba állítva a polgári anyagi és eljárásjog tudományát, szembetűnő, hogy a polgári eljárásjogot közvetlenül nem segítik segédtudományok. Talán emiatt is a kriminalisztika - a nyomozás tudománya - különösen a kihallgatási technika vonatkozásában tett itt releváns eredményeinek áttekintése e körben haszonnal kecsegtet.
Itt említendőek Farkas és Jánosi megállapításai, amelyek szerint[26] a kihallgatás a kihallgatást végző és a kihallgatott közötti játszma, amelynek során mindkét személyt eltérő célok vezérlik. A terhelt célja - ha elkövette a bűncselekményt - a következmények elkerülése, illetve minimalizálása, a felelősségre vonással együtt járó önbecsülés-, társadalmimegbecsülés-csökkenés és a személyes sérülés elkerülése.
A polgári perben ez alapján a hazugságot állító fél, illetve közreműködő céljaként tételezhető ennek megfelelően a számukra hátrányos(nak vélt) következményekkel járó valóság megállapításának, a fél pervesztességének elkerülése, a hamis tanúzás, esetleg az arra való felhívás miatti büntetőeljárás alá kerülés lehetőségének csökkentése, ezzel összefüggésben a szavahihetősége megdőlése bíróság általi megállapításának elkerülése.
- 64/65 -
Farkas és Jánosi szerint a kihallgatást végző legfőbb célja - ha megalapozottan feltehető, hogy a terhelt követte el a bűncselekményt - a beismerő vallomás megszerzése.
A polgári perben a tárgyalást vezető bírói vizsgálat célja a Pp. [278. § (2) bekezdés második mondata] szerint a közreműködők és a felek ténybeli nyilatkozatai valós tartalmának tisztázása, a közreműködő szavahihetőségének és illetéktelen befolyástól való mentességének ellenőrzése, a tudomásszerzés körülményeinek, illetve az okirat vagy más bizonyítási eszköz hitelességét érintő körülményeknek a feltárása.
Farkas és Jánosi szerint a kihallgató számára a bűncselekményről és az elkövetőről elérhető megfelelő információk szükségesek, ellenkező esetben a kihallgatást végző komoly hátrányba kerülhet. A felkészületlen vagy hiányosan felkészült kihallgató (vizsgáló, ügyész, bíró) kockára teszi saját, személyes tekintélyén túl az ügy sikerét, időt és anyagiakat pazarol fölöslegesen az ügyre, nem utolsósorban részben vagy egészben átengedi az irányítást a terheltnek. Kiemelték, hogy a kihallgató felkészülése nem csupán a tények ismeretét, magabiztos kezelését érinti. A kihallgatónak fel kell készülnie szellemileg és pszichológiailag is. Fel kell ismernie a kihallgatónak a kihallgatott személy hazugságait, elterelő manővereit, megtévesztési próbálkozásait. Nagyon fontos megállapításuk, hogy ha a kihallgató erre nem képes, ezzel további megtévesztő manőverekre, hazugságokra bátorítja a kihallgatott személyt. Fel kell ismernie az őszinteség és az együttműködés jeleit, és el kell kerülnie a hamis beismerő vallomás buktatóit is.
Szintén különösen fontos azon megállapításuk, hogy a jó kihallgató jellemzői közé tartozik, hogy megfelelő intelligenciával rendelkezik, érti az emberi természetet, jól kijön másokkal, türelmes és kitartó, képes másokat meghallgatni, jó kommunikatív készséggel rendelkezik, kellően gyanakvó (aktívan keresi a kihallgatott megtévesztő manővereit), ha heves, élénk vérmérsékletű is, képes uralkodni érzelmein, rendelkezik önbizalommal abban a tekintetben, hogy képes a terhelt megtévesztő manővereit felismeri, nem fél a (valóság feltárására irányuló) meggyőzésen alapuló kihallgatási technika (persuasive interviewing) alkalmazásától.
Mindezek a polgári perben a tárgyalást vezető bíró, és a kérdezés jogával hatékonyan élni kívánó fél személyével szemben is támasztható elvárásoknak látszanak. Itt legfeljebb csak a meggyőzésen alapuló kihallgatási technika alkalmazási képessége szorul további magyarázatra.
Farkas és Jánosi utalnak rá, hogy a befolyásolás, meggyőzés során - többek között - az alábbi témakörökbe tartozó, megengedett érveket alkalmazzák az USA-ban, és feltételezésük szerint más országokban is: (i) a kihallgatott jó felfogott érdekeire hivatkozás, (ii) a kihallgatott szembesítése a rendelkezésre álló jogsértés mellett szóló bizonyítékokkal, (iii) a kihallgatott jogsértése tagadásának sikerébe vetett hitének aláásása, (iv) a kihallgatott szembesítése saját verziójának ellentmondásaival, (v) a kihallgatott magatartása elemzésére irányuló interjú eredményeinek felhasználása, (vi) az együttműködés fontosságára való hivatkozás, (vii) a kihallgatottnak erkölcsi, lelki kiút felkínálása, (viii) dicséret és hízelgés alkalmazása, (ix) a kihallgatott lelkiismeretére hivatkozás, (x) a jogsértés morális súlyának minimalizálása.[27]
Kutatásaim során nem találkoztam olyan tanulmánnyal, amely a magyar polgári peres bírói gyakorlatban a fél, illetve a közreműködő tényállítása valóságának ellenőrzése során a bíróság, illetve a felek által feltett kérdések során hasonló típusokat alkotott volna aszerint, hogy melyek váltották ki a tényállítás valótlanságát beismerő nyilatkozatot. Az azonban meglátásom szerint észszerű következtetésként levonható, hogy a magyar polgári perben a fél, illetve a közreműködő tényállítása valóságának ellenőrzése során a bíró, illetve a fél a fenti befolyásoló kérdéseket felteheti, azok megengedett befolyásolásnak minősülnek. Meglátásom szerint a büntetőeljárásra modellezett, kilencfázisos Reid-technika, vagy az ötfázisos kognitív interjútechnika, és a tárgyalásmenedzsment alkalmazására is sor kerülhet ennek körében azon féllel, illetve közreműködővel szemben, akinek hamis tényállítására utaló - nem nyilvánvalóan alaptalan - bizonyítási eszköz felmerült.[28]
A felekkel, illetve a közreműködőkkel szemben a valóság állításra irányulóan meggyőző meghallgatási technika alkalmazásának különös jelentősége e dolgozat céljára abban áll, hogy alkalmazásuk jogszerűsége miatt sem az ezek hatására (is) megtett tényállítás valóságát, sem a tényt állító személy szavahihetőségét nem kérdőjelezik meg, valamint, ha a bíróság nem alkalmazza, az ezeket alkalmazó félnek nem tilthatja meg ezek alkalmazását különösen arra hivatkozással, hogy azok önmagukban a közreműködő vagy a másik fél illetéktelen befolyásolását vagy méltóságának a megsértését valósítanák meg.
Farkas és Jánosi kiemelték, hogy az említettek közül a legsikeresebb befolyásoló érvek, amelyek a beismerést elősegítik, a terhelt lelkiismeretére hivatkozás, a terhelt vallomásában rejlő ellenmondások felfedése, a vádlott dicsérete, hízelgés, valamint a cselekmény morális súlyának csökkentése, pszichés mentségek felmutatása. Utaltak rá, hogy a legnehezebb azoknál a gyanúsítottaknál beismerő vallomást elérni, akiknek magas a szorongástűrő és erős a manipulálóképessége. Az, hogy melyik érv a meggyőzőbb, függ az elkövető alkatától, amit két nagy csoportra osztottak. Az egyik csoport az emocionális, a másik a racionális elkövetőké. Az emocionális elkövetőknél a bűncselekmény feszültséget, stresszt, lelkiismeret-furdalást okoz. A megértés, a szimpátia kinyilvánítása, a lelkiismeretére hivatkozás kedvező benyomást tesz rá, ennek folytán nagyobb a való-
- 65/66 -
színűsége annak, hogy együttműködővé válik. A racionális elkövetőknél viszont a tények, érvek, a logikus érvelés a meghatározó. Rájuk a terhelő bizonyítékok, a vallomásában rejlő ellentmondások felfedése gyakorol nagyobb hatást. Hangsúlyozzák, hogy a kétféle megközelítés nem zárja ki egymást, így, ha eltérő hangsúlyokkal is, de ugyanannál az elkövetőnél együtt alkalmazhatók.
A kihallgatónak tehát fel kell ismernie a kihallgatott jellemének erős és gyenge vonásait, attitűdjeit, értékelnie kell, hogy milyen következményekre számíthat, ha tagad, milyen a szorongásokkal szembeni tűrőképessége. A kihallgató célja, hogy befolyást gyakoroljon a kihallgatott (jog)következmények súlyáról, bekövetkezésének valószínűségéről alkotott képére, növelje a jogsértés elkövetése által kiváltott szorongását.
Ha a polgári perben a fél, illetve a közreműködő tényállításának valótlanságára utalnak egyéb perbeli bizonyítási eszközök, a fentiek figyelembevétele melletti, már nagyobb valószínűséggel kerülhet sor tényállításuk valótlanságának beismerésére, ezért különösen bizonyítékínséges helyzetekben meggyőző meghallgatásuk szintén észszerű lehet.
Kérdés, hogy ilyenkor a bíróság a tényállítás valóságának, illetve a tényállító szavahihetőségének vizsgálati kötelezettsége kiterjed-e a fenti befolyásolási technikák - általánoshoz képest - fokozottabb alkalmazására.
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a tanú Pp. 292. § (3) bekezdése szerinti, a meghallgatás megkezdése előtti figyelmeztetése a hamis tanúzás következményeire, önmagában ilyen befolyásolási technika. Ennek - esetleg részletező - megismétlése, például a hamis tanúzás miatt kiszabható büntetés lehetőségeinek latolgatásával már fokozott - igazmondás érdekében való - befolyásolásnak minősíthető.
A Pp. [294. § (6) bekezdése] szerint, ha a tanú vallomása más tanúnak vagy a személyesen meghallgatott félnek az előadásával ellentétben áll, az ellentét tisztázását szükség esetén szembesítéssel kell megkísérelni. Hogy az ellentéttisztázási kötelezettség tartalmába a fenti meggyőző kérdések feltétele beletartozik-e, így jegyzőkönyvvel bizonyítható elmaradásuk eljárási hiba-e, meglátásom szerint nem állapítható meg egyértelműen a Pp.-ből. A jogalkotó az eljáró bíróság belátására bízta, hogy az adott körülmények között szükségesnek látja-e ezek egyike vagy mindegyike alkalmazását.
A probléma ezzel az, hogy utólag nem lesz azonosítható, érdemben vitatható, így jogorvoslati bíróság által felülbírálható sem, hogy a bíróság fokozott befolyásolást alkalmazó vagy azt mellőző döntése helyes volt-e vagy sem, ha e körben észszerű indokolási kötelezettsége nincsen. Márpedig nyilvánvalóan nem terjed ki erre a bíróság indokolási kötelezettsége, ha szabadon mérlegelhette, hogy milyen befolyásoló kérdezési technikát alkalmaz, miközben ezek alkalmazása nagyban megnövelhette volna a hamis tényállítás beismerésének a valószínűségét, ezáltal az adott személy szavahihetőségének a megdőlését, emiatt pedig más tényállítása a valótlanságának a megállapíthatóságát, amely adott esetben a per érdemi elbírálására is jelentősen kihathatott volna egy bizonyítékínséges perben.
A Pp. [294. § (5)-(6) bek.] tanú meghallgatására vonatkozó rendelkezései szerint a meghallgatás során mindvégig kiemelt figyelmet kell fordítani a tanú személyhez fűződő jogainak, így különösen emberi méltóságának védelmére. A bíróság a tanúval szemben tiszteletlen magatartást tanúsító vagy ilyen hangnemet használó személy részéről - a 236. §-ban meghatározott intézkedésen túlmenően - ismételt esetben további kérdések feltételét megtiltja vagy a közvetlen kérdezés jogát megvonja. Ha a tanú vallomása más tanúnak vagy a személyesen meghallgatott félnek az előadásával ellentétben áll, az ellentét tisztázását szükség esetén szembesítéssel kell megkísérelni.
A Pp. idézett részének miniszteri indokolása e rendelkezés tényleges magyarázatát nem adja meg, pusztán utal arra, hogy új elemként került a törvénybe.
A rendelkezés eltérően fogalmazza meg a meghallgatást vezető bíróság és a kérdezési jogot gyakorló fél kötelezettségét különösen arra, hogy tartsa tiszteletben a tanú méltóságát a tárgyalás során is. A Pp. e tekintetben perjogi kötelezettséggé konvertálja a tanú személyiségijog-védelmét, és megsértése esetére perjogi szankciót ír elő.
A rendelkezés nevesítésének elviekben kifogásként ellene volna vethető, hogy az emberek személyiségi jogai, valamint a jogi személyek személyhez fűződő jogai a Ptk. alapján attól függetlenül megilletik őket, hogy a perben vagy a peren kívül járnak-e el. Így az ehhez fűzött perjogi kötelezettségek: ezekre különös figyelem fordítása, valamint a kérdezési jog elvonása is levezethetőek voltak a törvényből. Személyes álláspontom szerint mégis szükséges volt ezek kimondása az egységes jogértelmezés elősegítése érdekében. Hiányérzetet az keltett, hogy a kérdezés és a méltóságvédelem kérdéskörei átfogó rendezése körében elmaradt a befolyásoló-meggyőző kérdezés technika törvényi kezelése, amely azért sajnálatos, mert tovább tudta volna orientálni, informálni a bíróságot és a feleket az ilyenkor megengedhető és - az eljárási igazság érvényesülése mögött másodlagosan érvényesítendő anyagi igazság kiderülése érdekében - kívánatos befolyásolás határait illetően.
A Pp. 64. § (2) bekezdésében a több meghatalmazott egymástól eltérő nyilatkozatai vagy cselekményeinek szigorú, perjogi jogkövetkezménye az, hogy azt a bíróság ak-
- 66/67 -
ként bírálja el, mintha magának a félnek a nyilatkozatai vagy cselekményei lennének eltérőek, és az ellentmondó nyilatkozatokból származó hátrányok jogorvoslat alapjául nem szolgálhatnak. E körben a bíróság nem köteles feloldani, tisztázni az önellentmondást.
A Pp. 294. § (6) bekezdése szerint továbbá, ha a tanú vallomása más tanúnak vagy a személyesen meghallgatott félnek az előadásával ellentétben áll, az ellentét tisztázását szükség esetén szembesítéssel kell megkísérelni. Az előző speciális önellentmondási esethez képest, ahol a jogalkotó egyértelműen a félnek rótta fel a képviselői által tanúsított hibás percselekményeket, azon belül akár ellentmondó tényállításait is, és a felet szankcionálta a rá nézve kedvező hatással kecsegtető bírósági tisztázási kötelezettség elhagyásával, itt az ellentmondás lehetőségét szintén kifejezetten rendezte a jogalkotó, azonban annak körében és másutt is hallgatott az önellentmondás kezeléséről. Itt talán általános vizsgálati rendelkezésekből (278. §) le lehet vezetni a tanú önellentmondása tisztázásának a kötelezettségét.
A fél képviselői egymásnak ellentmondó nyilatkozata tekintetében azonban értelmezhető akként az idézett rendelkezés, amely a bíró mérlegelésére bízza, hogy él-e ilyenkor a tisztázás lehetőségével, vagy anélkül, annak esetleg a félre hátrányos következményével a felet sújtja. E körben méltányos, ezért javasolható volna a képviselő nyilatkozattételkor rendelkezésre álló periratokkal ellentétes nyilatkozata esetén a képviselő önálló perjogi szankcionálása. E szankcionálás sokkal nagyobb eséllyel előzné meg az ellentmondó nyilatkozatok megtételét a perben, hiszen a képviselő kisebb eséllyel tenne felelőtlenül, a periratok megfelelő tanulmányozása nélkül nyilatkozatot. A joghatékonysági irodalomban ismert mérce a leghatékonyabb költségelkerülő (most effective cost avoider) e körben az információs aszimmetriában kedvezőbb helyzetben lévő peres képviselő, az ő ellenőrzésére (munkájának szupervíziójára), ennek költségei vállalására ösztönöz a jelenlegi megoldás, noha az a fentiek alapján közgazdaságilag ésszerűtlenül hatékonytalan.
Farkas és Pomeisl[29] szerint fontos szerepe lenne a tanúnak feltett kérdéseknek, illetve a szembesítéseknek, mert ezek lennének hivatottak arra, hogy a tanúvallomás megbízhatóságát ellenőrizzék. Úgy látták, hogy a gyakorlatban azonban a tanúbizonyítás általában csak a tanúvallomások meghallgatására, azok rögzítésére, majd az írásba foglalt tanúvallomások összevetésére korlátozódik, amelyet a széttöredezett tárgyalási rend miatt szinte szükségszerűnek tartottak. Hangsúlyozták, hogy ennek ellenére nemritkán fordul elő a bírósági gyakorlatban, hogy a bíróság igen széles körű szempontokat is figyelembe vesz a bizonyítékok értékelése során. Itt is érdemes hangsúlyozni, hogy a tanúvallomás megbízhatóságának csak egy része a tanú szavahihetősége, a szavahihetőség megdőlése alapján minősíthető megbízhatatlannak a tanúvallomás, de a tanú fel nem róható tévedésének - amely mellett szavahihetősége nem dől meg - megállapítása esetén is meg lehet állapítani a tanúvallomás megbízhatatlanságát.
Kérdés, hogy a bíróságnak észlelnie kell-e a más bizonyítási eszköznek való ellentmondást, illetve az önellentmondást és köteles-e megkísérelni tisztázni annak feloldását nyilatkoztatással mind az önellentmondó tanú, mind az önellentmondó fél esetében. Meglátásom szerint e kérdésre a válasz - a fenti kivétellel - igenlő, a bíróság ennek elmulasztásával adott esetben akár a jogorvoslat szempontjából lényeges eljárási szabálysértést is megvalósíthat.
E kötelezettség fontos garanciája volna annak jogalkotó általi kimondása, hogy az ellentmondó nyilatkozatok bíróság általi hátrányos értékelése jogorvoslat alapjául szolgálhat, ha a bíróság elmulasztotta tisztázni az ellentmondás okát.
A tanú vonatkozásában pedig annak kimondása javasolható, hogy ha a vallomásának egyes részei ellentétben állnak vallomásának más részeivel, vagy peren kívül tett tényállításaival, az ellentét tisztázását, és különösen az önellentmondás okának megállapítását a bíróságnak meg kell kísérelnie. Mindez pedig azért nagyon fontos, ha a szavahihetőség jelentősége a polgári perben általánosan megemelkedik, mert elkerülhetővé teszi egy olyan tanú szavahihetősége megdőlésének megállapítását, aki önhibáján kívül tett valótlan állítást a perben.
A polgári perjogbeli bizonyítás lényeges jellemzői közé tartozik a szavahihetőség, illetve megdőlése feltételeinek meghatározása, vizsgálata, megállapítása, és szankcionálása. A jelen tanulmány e körben egyes bizonyítással kapcsolatos kérdéseket vizsgált.
Ennek eredményeként megállapítottam, hogy a szavahihetőség nem tartozhat bele a történeti tényállási körbe, ennek ellenére megdőlésének joghatása miatt mégis elemi érdeke fűződik a feleknek ahhoz, hogy az ellenérdekű fél tényállítását alátámasztó közreműködők, illetve az ellenérdekű fél szavahihetősége a perben megdőljön.
Bemutattam továbbá, hogy az indukció és a dedukció logikai műveletei azért nem tudnak maradéktalanul érvényesülni a perbeli (vagy peren kívüli) hazugságból szavahihetőségre, ebből egy perbeli tényállítás valótlanságára történő következtetéseknél, mert a szavahihetőség nem azt fejezi ki, hogy az adott személy mindig hazudik, hanem csak azt, hogy általában, azaz az esetek többségében, de nem mindig.
Álláspontom szerint továbbá a szavahihetőség megdőlését - perjogi felelősségi tényállásként való kifejezett szabályozása hiányában is - azért lehet csak az érintett személy önhibájának bebizonyulása esetén megállapíta-
- 67/68 -
ni, egyezően e tekintetben az igazmondási kötelezettség megsértése esetén alkalmazható pénzbírság szankcióval, mert a szavahihetőség megdőlésének ki nem mondott, de magától értetődő fogalmi eleme a perben vagy peren kívül tett valótlan tényállítás tekintetében fennálló önhiba. Kizárólag e feltételek együttes jelenlétében állapítható meg, hogy az érintett személy szavahihetősége megdőlt és alkalmazható annak legfőbb perjogi szankciója e személy valótlannak nem bizonyult, egyes tényállításai valótlannak minősítése.
Megállapítottam továbbá, hogy a polgári perben a feleket immár megillető hallgatási jog gyakorlása - függetlenül attól, hogy gyakorlása a teljes igazság elmondásának hiányában hazugságnak tekinthető köznapi értelemben - nem szolgálhat önmagában alapul a fél szavahihetősége megdőlésének, hiszen az ilyen értelmezés e jogosultság elismeréséhez fűződő jogalkotói célt hiúsítaná meg.
Bemutattam, hogy valamennyi közreműködő esetében lényeges a szavahihetőség kérdése, továbbá a szavahihetőség vizsgálata során szükséges volna de lege ferenda megengedni, hogy a bíróság a tényállításra alapított véleményt is figyelembe vehesse.
A felek, illetve a közreműködő befolyásolása körében bemutattam különösen ennek büntetőjogi, és polgári perjogi határait, lehetséges hatásait a befolyásolt személy szavahihetőségére, és vizsgáltam a büntetőeljárásban megengedett befolyásolási technikák polgári perbeli alkalmazásának lehetőségét. ■
JEGYZETEK
* E tanulmány jelentős mértékben épített a Kúria Büntető, Közigazgatási, Munkaügyi és Polgári Kollégiumai Joggyakorlat-elemző Csoportja Az ítéleti bizonyosság elméleti és gyakorlati kérdéseiről szóló Összefoglaló véleményében és ennek mellékletében foglaltakra, annak egyes megállapításait rendezte a központi kérdéssé tett szavahihetőség köré, és vezette tovább a vizsgálatot kiegészítő kérdésfeltevésekkel és válaszjavaslatokkal.
[1] Erről különösen ld.: Dr. Farkas Attila - Dr. Pomeisl András: A polgári perrendtartásban nevesített egyes bizonyítási eszközök sajátosságai az ítéleti tényállás megállapításában és az ítéleti bizonyosság kialakulásában: - tanúvallomás - szakértői vélemény - szemle - okirati bizonyíték. Mellékletek a Kúria Büntető, Közigazgatási, Munkaügyi és Polgári Kollégiumai Joggyakorlat-elemző Csoportja Összefoglaló véleményéhez az ítéleti bizonyosság elméleti és gyakorlati kérdéseiről Bp., 2017. október (https://kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/melleklet_iteleti_bizonyossag.pdf) 189-212.
[2] Erről különösen ld.: Prechtel, Günter: Die Bedeutung der Glaubwürdigkeit und des persönlichen Eindrucks für die Beweiswürdigung. Zeitschrift für das Juristische Studium 2017/4. 381-395., http://www.zjs-online.com/dat/artikel/2017_4_1134.pdf; utolsó letöltés napja: 2019. szeptember 30.
[3] Ld. különösen az Amerikai Egyesült Államok Szövetségi Bizonyítási Szabályainak (Federal Rules of Evidence, a továbbiakban: SzBSz) 2019-ben hatályos rendelkezései közül a 104. szakasz (e) bekezdését, 404-406., 607-615., 703-704., 803., 806. és 807. szakaszait, a szavahihetőség témakörében. Elérhető: https://www.rulesofevidence.org/table-of-contents/; utolsó letöltés napja: 2019. szeptember 30.
[4] Utal rá, hogy a közvetlen és közvetett bizonyítás megkülönböztetése más értelemben is használatos. A bizonyítás módja közvetlen, ha azt a perbíróság folytatja le, tehát a határozatot hozó bíróság maga észleli a bizonyítási eszközökön keresztül a bizonyítékokat. A bizonyítás minden más módja közvetett. Így az is közvetett bizonyítási mód, ha a perbíróságnak csak egy tagja, a kiküldött bíró folytatja le a bizonyítást, vagy ha nem a perbíróság, hanem a megkeresett bíróság jár el. Erről ld.: Kiss Daisy - Németh János (szerk.): Nagykommentár a Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényhez Budapest, Complex Jogtár, Wolters Kluwer, 2014.
[5] Miközben úgy vélem, hogy egyes peren kívüli tényállítások önhibából eredő valótlan megtétele is alkalmas lehet a perbeli szavahihetőség megdöntésére, ezeket - vitatott jellegükre tekintettel - külön dolgozatban mutatom be, e dolgozatban főszabály szerint vizsgálatuktól, említésüktől - kivéve különösen a 3.2. pontot - tartózkodtam.
[6] Ld: Dr. Farkas Attila - Dr. Pomeisl András: i. m. 189-212.
[7] Ilyen logikai műveletek az analógia, szintézis, analízis, hipotézis, tagadás, összekapcsolás, kizárás, kondicionálás, következmény-viszony, ekvivalencia, logikai igazság, logikai ellentmondás, szillogizmus, szubszumció. Ezekről részletesen ld. pl.: Molnár Ambrus - Szucsikné dr. Soltész Ilona: Az emberi megismerés ismeretelméleti alapjai és a jogi megismerési folyamat sajátosságai, in: Kúria Büntető, Közigazgatási, Munkaügyi és Polgári Kollégiumai Joggyakorlat-elemző Csoport: Összefoglaló vélemény - Az ítéleti bizonyosság elméleti és gyakorlati kérdései 14.,
https://kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/osszefogl_velemeny_iteleti_bizonyossag.pdf; utolsó letöltés napja: 2019. szeptember 30.
[8] Ld.: http://www.kislexikon.hu/dedukcio1.html#ixzz5xEchkYhS; utolsó letöltés napja: 2019. szeptember 30.
[9] Ezek közül kiemelhető különösen, Papp Zsuzsanna: Gondolatok a polgári eljárásjogi felelősségről, In: A jogi felelősség és szankciórendszer elméleti alapjai, ELTE-ÁJK Bp. 1989, Novák István: A polgári eljárásjogi felelősség alapgondolatai, Jogtudományi Közlöny 1972. 11. 571-576., Eörsi Gyula: A felelősség jogágazati variációiról, Jogtudományi Közlöny 1978. 1. 6-9., Farkas József: A polgári eljárásjogi felelősség kérdéséhez Demokrácia-felelősség-hatékonyság, Polgári Eljárásjogi Füzetek XII. Bp. 1983. 257-258., Kengyel Miklós: A bíróság és a felek közötti felelősségi viszony a polgári perben, In: A jogi felelősség és szankciórendszer elméleti alapjai ELTE-ÁJK Bp. 1989., Újlaki László: A fél eljárásjogi felelősségének elméleti vázlata és megjelenési formái, In: A jogi felelősség és szankciórendszer elméleti alapjai, ELTE-ÁJK Bp. 1989.
[10] Ld.: Papp: i. m. 32. skk.
[11] Ld.: Novák István: A polgári eljárásjogi felelősség feltételei, Jogtudományi Közlöny 1980. 12. 857.
[12] Ld.: Újlaki: i. m. 35-46.
[13] Ld.: Papp: i. m. 36.
[14] Ld.: Gárdos Péter - Vékás Lajos (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez, Budapest, Complex Jogtár, Wolters Kluwer, 2018. Ptk. 6:464. §-ához fűzött magyarázatot.
[15] E kötelezettség fennállását nem kérdőjelezi meg az a körülmény, hogy a Pp. - talán nem teljesen helyeselhetően - a 278. § (2) bekezdésében "kérdéseket intézhetnek" fordulatot használ, hiszen a bizonyítás felvétele a bíróság kötelezettsége elsősorban a Pp. e §-a szerint.
[16] Ld.: Kiss Daisy - Németh János (szerk.): Nagykommentár a Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényhez Bp., Complex Jogtár, Wolters Kluwer, 2014. rPp. 166. §-ához fűzött magyarázat.
[17] Ld.: Magyary Géza: A perbeli beismerés. Budapest, 1906. 129., Plósz Sándor: A perbeli beismerésről. Jogtudományi Közlöny 1907/1. 44-62.
[18] Ld.: Móra Mihály: A bizonyítás. In: Beck Salamon (szerk.): Polgári eljárásjog II. Budapest, 1959. 386-387., Névai László - Szilbereky Jenő: Polgári eljárásjog 3. kiadás. Budapest, 1974. 379., Farkas József: A bizonyítás. In: Szilbereky Jenő (szerk.): Polgári eljárásjog. Egységes jegyzet. Budapest, 1978. 359-360.
[19] Ez a megállapítás amellett is tartható, hogy a Pp. általánosan bevezette a bizonyítékínséges helyzetekből fakadó társadalmi feszültségek kezelésére a bizonyítási szükséghelyzet jogintézményét. Ennek azonban több olyan - itt nem részletezhető - korlátot szabott, amelyek létjogosultsága megkérdőjelezhető. Ezekről részletesen ld.: Miczán Péter: A polgári perbeli szükséghelyzetek eseteiről, feltételeiről I. Eljárásjogi Szemle 2018/1. 25-34., valamint Miczán Péter: A polgári perbeli szükséghelyzetek eseteiről, feltételeiről II. Eljárásjogi Szemle 2018/2. 13-23.
[20] Erről részletesebben ld.: Miczán Péter: A polgári peres fél önterhelő információ (bizonyíték) szolgáltatásától való tartózkodási jogáról. Közjegyzők Közlönye 2017/6. 25-45.
[21] Ld.: https://www.rulesofevidence.org/table-of-contents/; utolsó letöltés napja: 2019. szeptember 30.
[22] Ld.: Gál Andor - Hegedűs István - Juhász Zsuzsanna - Karsai Krisztina - Katona Tibor - Mezőlaki Erik - Szomora Zsolt - Törő Sándor: Nagykommentár a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényhez. Budapest, Complex Jogtár, Wolters Kluwer, 2019.
[23] Itt csak visszautalok arra, hogy a hitelességet néha e kifejezés perjogi tartalmával ellentétesen nem a valódiság, hanem a valóságnak megfelelés szinonimájaként használják.
[24] E sorok írójának füle hallatára hangzott el egy polgári peres tárgyalás szünetében telefonáló ügyvéd bosszankodó panaszkodása arra, hogy az ügyfele által megnevezett, indítványukra megidézett "tanút senki nem készítette fel, és konkrét neveket mondott a mi ügyfelünktől".
[25] Erről részletesen ld.: Dr. Farkas Attila - Dr. Pomeisl András: A polgári perrendtartásban nevesített egyes bizonyítási eszközök sajátosságai az ítéleti tényállás megállapításában és az ítéleti bizonyosság kialakulásában: - tanúvallomás - szakértői vélemény - szemle - okirati bizonyíték. In: Mellékletek a Kúria Büntető-Közigazgatási-Munkaügyi és Polgári Kollégiumai Joggyakorlat-elemző Csoportja Összefoglaló véleményéhez az ítéleti bizonyosság elméleti és gyakorlati kérdéseiről Bp., 2017. október (https://kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/melleklet_iteleti_bizonyossag.pdf) 194-203.
[26] Erről részletesebben ld.: Farkas Ákos - Jánosi Andrea: Büntetőjogi tényállás komplex elemzése informatikai és kommunikációs eszközök támogatásával. Nemzeti Tankönyvkiadó 2011., (IV. Kérdezési technikák) https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/0049_22_buntetojogi_eljarasok_komplex_elemzese/4089/index.html; utolsó letöltés napja. 2019. szeptember 1.
[27] Erről részletesen ld.: Richard A. Leo: Inside the Interrogation Room. Journal of Criminal Law and Criminology 1996. 86. 266-303.
[28] Ezek lépéseiről részletesen ld.: Farkas Ákos - Jánosi Andrea: i. m. (IV. Kérdezési technikák).
[29] Ld: Dr. Farkas Attila - Dr. Pomeisl András: i. m. 194-203.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD, kúriai főtanácsadó, Kúria (Budapest).
Visszaugrás
