Jelen tanulmány "A polgári perbeli szükséghelyzetek eseteiről, feltételeiről I." c. tanulmányom[2] folytatása. E tanulmányban a polgári perbeli szükséghelyzetek eseteivel, feltételeivel kapcsolatos további kérdéseket elemzem, így különösen (i) az állítási szükséghelyzetben lévő fél azon esetekben való védelemre érdemtelennek tekintését, amikor korábban rendelkezett a szükséges információval, de attól önhibájából elesett, (ii) a szükséghelyzetekre vonatkozó szabályozásbeli gondossági elvárás szintjét, (iii) a tényállítás bizonyítása fél számára való lehetetlenségének megállapíthatóságát, (iv) az állított tények fenn nem állásának a bizonyítását. Vizsgálom továbbá (v) az állítási, bizonyítási kötelezettség teljesítésének meghiúsítását, (vi) egyes, a valószínűsítéssel és igazolással kapcsolatos bizonyításelméleti kérdéseket, (vii) a jogsértő bizonyítási eszközökkel kapcsolatos szükséghelyzeti sajátosságokat, (viii) egyéb különös méltánylást érdemlő ok, mint kiegészítő szükséghelyzeti eset megnyithatóságát, (ix) a bírósági adat- és iratátadásra kötelezés általános és sajátos eseteit, és végül (x) a jelentősebb idő elmúlását követő perindítás esetén az ellenérdekű fél helyzetét.
A Pp. hatályos szövege az állítási szükséghelyzet fennállási feltételei között nevesíti azon elvárást [184. § (1) bek. b) pont], hogy a fél igazolja, hogy az információ nemcsak megszerzése, hanem megtartása érdekében szükséges intézkedéseket is megtette. Ha ezt nem teszi, vagy akár kizárólag ezt ellenvalószínűsíti az ellenérdekű fél, a szükséghelyzet fennállása nem állapítható meg. Ilyen elvárás (megtartási kötelezettség) - nem nyilvánvaló okból - a bizonyítási szükséghelyzet körében nem kerül nevesítésre.
Az állítási szükséghelyzet körében tehát az erre hivatkozó félnek azt is igazolnia kell, hogy az adott információ megtartása érdekében szükséges intézkedéseket megtette. Ezen elvárással kapcsolatban az új Pp. Szakértői Javaslata,[3] az új Pp. miniszteri indokolása,[4] vagy az új Pp. Magyarázata[5] aggályt nem említ, vagy arra vonatkozóan részletesebb magyarázatot nem ajánl fel.
- 13/14 -
Az ezzel kapcsolatban felmerülő gondossági szintre vonatkozó kérdések lent, önálló pontban kerülnek bemutatásra. Itt elég azzal az esettel foglalkozni, amikor a fél önhibájából kerül ki az információ birtokából végleg.
Összehasonlításképpen hangsúlyozandó, hogy a Pp. (165. §) szerint teljesen irreleváns, hogy a bíróságnak felróható-e az irat elvesztése, megsemmisülése, az ilyen iratok pótlására az ügyben eljárt bíró, illetve az elnök intézkedik. Ennek keretében szükség szerint elrendeli a megfelelőnek tartott orvoslást. Ha az elveszett vagy megsemmisült iratok alapján hozott határozat jogerős és végrehajtható, a befejezett ügy iratainak pótlása mellőzhető. A felektől ilyen esetben csak a határozat hiteles kiadmányát vagy másolatát kell beszerezni. E rendelkezéseket kell alkalmazni az eljárási cselekmény anyagának felvétel formájában történő őrzése esetén is.
Ebből kitűnik, hogy a jogalkotó kettős mércét alkalmaz attól függően, hogy a bíróság vagy a felek veszítik el az iratokat, náluk semmisül meg az információ. Előbbiek vonatkozásában igen komoly perhátrányt alkalmaz, utóbbi esetén semmilyen hátrányos jogkövetkezmény alkalmazását nem látja indokoltnak.
Erre is tekintettel, meglátásom szerint az adat megtartásának elmulasztása esetén a polgári perjognak nem szabadna ilyen aránytalanul súlyos jogkövetkezményt alkalmaznia, mert e mulasztás önmagában nem tekinthető olyan súlyúnak, hogy az egyéb feltételeket illetően fennálló szükséghelyzet megállapítása iránti kérelmet a bíróság elutasítsa, amely adott esetben a pervesztést fogja eredményezni. E kizáró ok kimondása mögött vélhetően az a jogalkotói megfontolás áll, hogy mindenkitől elvárható, hogy jövőbeli igényeinek érvényesítéséhez szükséges adatokat őrizze meg, ami pedig számára rendelkezésre áll, annak átadásával ne zaklassa a másik felet. Ugyanakkor a másik fél számára az ily módon ellenfél önhibájából felé történő ismételt vagy első, de elkerülhető információ átadás költsége - össztársadalmi szinten - jóval alacsonyabb, mintha ezen esetekben az anyagi igazsággal ellentétben pervesztességre kerül sor az adatokkal hanyagul eljáró fél terhére. Továbbá az ilyen elkerülhető adatszolgáltatási igények tömegessé válásával szemben megfelelő garanciák is alkalmazhatóak, mint például a másik féllel szembeni enyhébb hátrányt jelentő adatátadás - igazolt, vagy esetleg jogszabályban meghatározott, igazolást nem igénylő, észszerű mértékű - költségei megtérítésére kötelezés lehetővé tétele.[6]
A perbeli felelősségre továbbra sem tartalmaz a Pp. általános gondossági mércét. A Pp. és a Ptk. tárgyi hatálya alapján pedig megállapítható, hogy utóbbi nem mögöttes szabálya az előbbinek, így annak általános gondossági mércéje sem alkalmazható a perjogi viszonyokban, legfeljebb a jóhiszemű eljárás elvének közvetítésével. Ezen értelmezés azonban nem tekinthető elfogadottnak.
A hatályos szabályozás [Pp. 184. § (1) bek. b) pont] szerint az állítási szükséghelyzetre hivatkozó félnek igazolnia kell, hogy az információ megszerzése és megtartása érdekében szükséges intézkedéseket megtette. A Szakértői Javaslat[7] azt javasolta igazolni, hogy ezek érdekében megtett mindent, ami tőle elvárható.
Kérdés, hogy vajon ez csak jogtechnikai átfogalmazás vagy érdemi különbség. Meglátásom szerint a szükséges intézkedés objektív mérce, amennyiben független az adott fél körülményeitől. Míg a tőle elvárhatóság a polgári anyagi jogtól idegen, büntetőjogias (Btk. 8. §), szubjektív felelősségre emlékeztet.
Kérdés, hogy azon jogalkotói elvárás,[8] hogy az új perjogi szabályozás koncepcionális, elvi szinten is álljon összhangban az új Ptk. társadalmi modelljével - "ami a hatályos perjogi szabályozástól sok tekintetben eltérő szemléletet kíván meg, mind a perstruktúra, mind felek és a bíróság közötti felelősség-megosztás terén" - nem értelmezhető-e akként, mint amely a Ptk. gondossági szintjének megfelelő elvárást támasztja a polgári jogviszony feleinek perbeli eljárása vonatkozásában is, ha a Pp. eltérően nem rendelkezik. Az imént említett szubjektív mérce ugyanis szélesebb kimentési lehetőséget tenne lehetővé a fél számára, amely a gazdaságbeli bizalom jogalkotói erősítési szándékával ellentétesen hathatna. Jóllehet e kérdés megválaszolása nem lehet a tanulmány feladata, az megemlítendő, hogy Vékás az anyagi jogi elvárható magatartás elvének és a felróhatóságnak a magyarázata körében[9] utal arra, hogy a Ptk. által fenntartott az adott helyzetben általában elvárható magatartást (eljárást) megkövetelő alapelvi tétel akkor érvényesül, ha a Ptk. szigorúbb mércét nem állít fel. Úgy látta, hogy a bírói gyakorlat viszonylag szilárd alapokat alakított ki ezen elv alkalmazásához és bizonyította, hogy az elvárhatósági mérce tipizált követelménye rugalmas és árnyalt jogalkalmazást tesz lehetővé, jóllehet meglátása szerint alkalmanként feleslegesen hivatkoznak erre a bírósági ítéletek, amely azok leértékelődésére vezet(het). Hangsúlyozza, hogy a kódex fogalomhasználata terén a Ptk. azt a változást vezette be, hogy az "adott helyzetben általában elvárható" formulában megfogalmazott tipizált követelményszintet a felelősségi tényállásokban kifejezetten azonosítja a felró-
- 14/15 -
hatóság fogalmával. Fontos megállapítása, hogy a Ptk. több más olyan konkrét szabályt tartalmaz, amely nem felelősséget állapít meg, de amelynek tartalmát szintén "az adott helyzetben általában elvárható" magatartás követelménye tölti ki tartalommal. Így kell felfogni pl. mindazokat a nyitott magánjogi normákat, amelyek "elvárható" vagy "megfelelő" magatartást (eljárást) írnak elő, és más (rendszerint szigorúbb) követelményt nem támasztanak.
A Pp. [265. § (2) bek. b) pont] szerint a fél bizonyítási szükséghelyzetben van, ha valószínűsíti, hogy a tényállítás bizonyítása számára nem lehetséges, de az ellenérdekű féltől elvárható az állított tények fenn nem állásának a bizonyítása. Erre tekintettel észszerűen vethető fel a kérdés, hogy mikor állapítható meg a nevezett esetben az elvárhatóság beállta. Itt is az elvárhatósági mérce, szint a bizonytalan, azzal, hogy az írott jog a konkrét személytől való elvárhatóságra utal.
Az ellenérdekű fél méltányos érdekeit nemcsak a visszaéléstől kell védeni, hanem a szükséghelyzet miatt pervesztességi kockázat méltánytalan reá telepítésétől is. A szükséghelyzetek közül kizárólag a bizonyítás körében nevesíti a Pp. [265. § (2) bek. c) pont] szükséghelyzeti esetként, amikor a bizonyítás sikerességét az ellenérdekű fél neki felróhatóan meghiúsította. A Szakértői Javaslat[10] kifejezetten azt várta volna el a mentesüléshez, hogy az ellenérdekű fél igazolja, hogy azok feletti rendelkezési hatalmát az ellenőrzési körén kívül eső okból vesztette el, vagy a bizonyítás sikerességének meghiúsítása neki nem felróható. Azaz a Szakértői Javaslat szigorúbb gondossági mércét mondott volna ki az ellenérdekű féllel szemben, nem egyszerűen az adott helyzetben általában, vagy tőle való elvárhatósággal, hanem az anyagi jogban pl. a veszélyes üzemi felelősség vonatkozásában ismeretes hasonló, az ún. casus minorra is kiterjedő felelősséget eredményező emelt szintű gondosságot várt volna el.[11] Erről részletesebben a bizonyítás meghiúsításra vonatkozó pontban esik szó.
Álláspontom szerint e körben megnehezíti a vizsgálatot, hogy a polgári eljárásjogi felelősség- és szankciótan egyes jogtudományi kísérletek[12] ellenére legalábbis szabályozottságát illetően elmarad a magánjogétól, amelynek talán egyik legfőbb indoka, hogy a gyakorlat ennek jogszabályi kibontakoztatását nem igényelte. Mindezért - a fenti kodifikációs teleológiai értelmezésen túl - legfeljebb a tisztességes eljárás méltányosság felé hajló értelmezése alapján megfontolandó, hogy a perjogi felelősség általános mércéje körében az objektivitás kívánatos jelenlétét a magánjoghoz hasonlóan enyhítse az adott helyzetben való elvárhatóság, amely kellő mértékben engedné mérlegelni a fél egyedi körülményeit is. Ez tehát az intézkedések szükséges mértéknek való megfelelőségének, az ellenbizonyítás elvárhatóságának, és a bizonyítás meghiúsítás felróhatóságának értelmezése körében is megfontolandó. Ez irreális elvárást nem támasztana a felekkel szemben, de a visszaélések előtt szélesebb teret nyitó individuális kimentéseket is korlátozná.
A Pp. [265. § (2) bek. b) pont] a bizonyítási szükséghelyzet önálló eseteként szabályozza azt, amikor a tényállítás bizonyítása a fél számára nem lehetséges, de az ellenérdekű féltől elvárható az állított tények fenn nem állásának a bizonyítása, de erre mégsem kerül sor.
A fél számára fennálló lehetetlenség lehet szubjektív és objektív jellegű is. Kérdés, hogy az anyagi jogi szerződés teljesítés lehetetlenüléséhez mennyire hasonlóan fogható fel e perbeli cselekmény megtételi lehetetlenség. Így ez lehet-e továbbá jogszabályból, fizikai vagy gazdasági akadályból fakadó, részleges vagy teljes, időleges vagy végleges. A jogalkotó ennek határai megvonását (is) a bírói gyakorlatra bízta.
A Pp. [265. § (2) bek. b) pont] általi külön kimondásának szükségessége azért tűnik első ránézésre vitathatónak, mert az elsődleges szükséghelyzetet megalapozó élethelyzet -, hogy a fél bizonyítási indítványához nélkülözhetetlen adatokkal kizárólag az ellenérdekű fél rendelkezik, és a fél igazolja, hogy az ezek megszerzéséhez szükséges intézkedéseket megtette - ezt lefedni látszik. Meglátásom szerint azonban nem zárható ki megnyugtatóan, hogy teljes lenne a peres gyakorlatban az átfedés a két eset között, ahogy logikailag két, eltérő részekkel is bíró halmazról beszélhetünk, ezért támogatható a külön esetként való nevesítés. Ez azért érdemelt külön megjegyzést, mert az állítási szükséghelyzetben ilyen eset nevesítésére nem került sor. Miközben a Szakértői Javaslat[13] indokolása szerint ezen eset is az állítási szükséghelyzet bizonyítási megfelelője, amely sokszor nem is választható szét az a) pontbeli esettől, azzal együttesen jelentkezik. E szerint továbbá ezen, második esetkör felölel olyan bizonyítási szituációkat is, amikor nemcsak a bizonyítandó tény, hanem a pótolhatatlan bizonyítási eszköz is ismert a bizonyító fél előtt, csak az éppen az ellenérdekelt fél rendelkezési hatalma alatt áll, utóbbi pedig tagadja ezt.
Erre tekintettel vethető fel a kérdés, hogy nem volna-e észszerű, szükséges az állítási szükséghelyzet tekintetében is hasonló többletgaranciát kimondani.
- 15/16 -
Meglátásom szerint e kérdésre is a válasz igenlő, itt is szükséges lett volna a két szükséghelyzet feltételeinek azonos meghatározása. Az állítási szükséghelyzetben lévő fél vonatkozásában is előfordulhat az e pontban vizsgált élethelyzet, amely körében a fél szintén védelemben lett volna részesítendő.
A Pp. [265. § (2) bek. b) pont] alapján a bizonyítási szükséghelyzet azon eleme is önálló vizsgálatot igényel, amely szerint az ellenérdekű féltől elvárható lenne az állított tények fenn nem állásának a bizonyítása. A jogalkotó vélhetően azért telepít feltételesen negatív bizonyítási terhet az ellenérdekű félre e körben, ahelyett, hogy közvetlenül megfordítaná a bizonyítási terhet, hogy a Pp. 4. § (2)-(4) bekezdésében biztosított önterhelési jog érvényesülését a lehető legteljesebben lehetővé tegye. Továbbá az sem hagyható figyelmen kívül, hogy ebbe az élethelyzetbe nyilván akkor kerülhetnek a felek, ha az ellenérdekű fél az adott tényállítás bizonyítás nélküli megállapíthatóságát (Pp. 266. §) - valahogyan, tipikusan vitatással - megakadályozta.
Kengyel[14] utal rá, hogy a bizonyítás tárgyát a per eldöntése szempontjából jelentős, azaz releváns vagy bizonyítandó tények képezik. Kiemeli, hogy a bizonyítás tárgyát alkotó tények nemcsak pozitív, hanem negatív tények is lehetnek, sőt valamely tény lehetetlensége is lehet a bizonyítás tárgya.
A Szakértői Javaslat[15] e pontot akként fogalmazta meg, hogy az ellenérdekelt féltől elvárható lenne a tényállítás valós voltát kizáró tények fennállásának a bizonyítása.
Erre tekintettel kiemelt jelentőséggel bír, hogy min alapulhat a negatív bizonyítás elvárhatósága. Arra lehet logikusan következtetni, hogy ezek körébe az ellenérdekű félnél keletkezett, illetve a később birtokába került adatok tartoznak,[16] valamint azok, amelyek elvárható magatartással való eljárása mellett az ellenérdekű fél birtokába kerülhettek. Főleg utóbbi adatkörben várható a közvetett bizonyítékok[17] szerepének megnövekedése. Tehát az ezen b) pontos szükséghelyzetre hivatkozó fél elsődlegesen azt köteles valószínűsíteni, hogy az ellenérdekű fél rendelkezett vagy elvárható magatartás mellett rendelkezhetett az adott tényállítást cáfoló tényekkel. Ezzel szemben az ellenérdekű félnek pedig azt kell elsődlegesen valószínűsítenie, hogy nem rendelkezett és észszerűen nem is rendelkezhetett az adott tényállítást cáfoló tényekkel, vagy már nem rendelkezik azokkal, mert azoktól fel nem róható módon elesett.
Emellett az állítandó tények fenn nem állásának ellenérdekű féltől elvárható állításának sajátos értékelése az állítási szükséghelyzet körében hasonlóan szükséges, ezért hiányolható kimondásának elmaradása, pótlása de lege ferenda megfontolandó. Az állítási szükséghelyzet jogkövetkezménye ezen esetben való kétséges alkalmazhatósága meglátásom szerint annak - külön tanulmányban részletezett - finomhangolását teszi szükségessé, nem pedig a perjogi védelem elvonását ezen szükséghelyzeti esetkörben, e jogkövetkezmény kizárólagos fenntartása mellett.
Az 1911-es Pp. (269. §-a) szerint is a bizonyítás azt a felet terhelte, akinek érdekében áll, hogy a bíróság az állított tényt valónak tekintse. Így azokat a tényeket, amelyek a jog megalapítására szolgálnak, annak a félnek kellett bizonyítania, aki a jogot érvényesíteni akarta, ellenben azokat a tényeket, amelyek az érvényesített jog létrejöttét kizárják, vagy a jogot megszüntetik, annak a félnek kellett bizonyítania, aki a jog érvényesítését ellenezte.
Az 1911-es Pp. (327. §-a) szerint, ha az okirat felmutatására kötelezett fél tagadta, hogy az okirat a birtokában van, a bíróság eskü[18] alatt hallgathatta ki (373. §) a tagadás valóságának, valamint az okirat hollétének és annak a körülménynek a kiderítése végett, hogy az okiratot nem szándékosan semmisítette-e meg vagy tette hasznavehetetlenné.
Ha a fél azt az okiratot, amely beismerése vagy a bizonyítás eredménye szerint birtokában volt, fel nem mutatta, valamint ha az eskü alatti vallomást megtagadta, vagy ha a vallomásából vagy egyébként kitűnt, hogy az okiratot szándékosan megsemmisítette vagy hasznavehetetlenné tette, a bíróság ennek a körülménynek a befolyását a per eldöntésére, valamint azt, hogy a féltől vagy az ellenféltől felmutatott másolat vagy az okirat tartalmára előadottak mennyiben érdemelnek hitelt, a bizonyítékok okszerű mérlegelésével (270. §[19]) ítélte meg. Szükség esetében a bíróság a feleket az okirat tartalmára nézve eskü alatt kihallgathatta. (373. §)[20]
- 16/17 -
Ezzel lényegileg egyezően az 1911-es Pp. (342. §-a) kimondta, hogy a bíróság annak a körülménynek az ügy eldöntésére való befolyását, hogy valamelyik fél a szemle tárgyát a szemle határnapján fel nem mutatja vagy a szemlét másként meggátolja, a 270. § szerint ítélt meg. Ha a fél a szemle tárgyának birtokát tagadta, a bíróság eskü alatt hallgathatta ki (373. §) a tagadás valódiságának, valamint a tárgy hollétének és annak a körülménynek a kiderítése végett, hogy a szemle tárgyát nem szándékosan semmisítette-e meg vagy tette hasznavehetetlenné.
A német polgári perjogban a bizonyítás meghiúsítás (Beweisvereitelung) akkor következik be, ha a fél egy eljárásban felróhatóan (schuldhaft) megakadályozza, vagy elnehezíti a bizonyítás felvételét egy az eljárás szempontjából lényeges (prozesserheblich) körülményről. Ez megtörténhet úgy is, hogy egy perben vizsgálandó dolgot megsemmisít, átalakít, körülményt megszüntet, vagy úgy, hogy pl. nem nevezi meg a perben lényeges körülménnyel tudomással bíró tanú adatait. A felróható magatartás (Verschulden) nem a bizonyítási eszköz megsemmisítésére vagy átalakítására, hanem a bizonyítási funkció, lehetőség meghiúsítására irányul.
Ha a polgári perben a bizonyításra kötelezett (Beweispflichtige) valósítja meg a bizonyítás meghiúsítását, ezt - a magyar joghoz hasonlóan - külön szükségtelen értékelni, szankcionálni. A peranyagszolgáltatási elv (Beibringungsgrundsatz) szerint ugyanis minden félnek azon tényeket kell előadnia, és adott esetben bizonyítani, amelynek bíróság általi elfogadása érdekében áll. Ennek hiányában e fél pervesztes lesz függetlenül attól, hogy tényállításra vagy annak bizonyítására való képtelenségét maga okozta vagy sem.
Más a helyzet akkor, ha az ellenérdekű fél akadályozta meg a bizonyítást. A ZPO bár érzékelte e problémát, azt egységesen nem kezelte, pusztán az okiratok megsemmisítése körében (444. §). Ennek vonatkozásában kimondta, hogy ha egy okiratot az egyik fél azzal a szándékkal, hogy annak használati lehetőségét az ellenérdekű féltől elvonja, megsemmisíti vagy felhasználásra alkalmatlanná teszi, úgy az ellenérdekű fél állításai az okirat kiállításáról és tartalmáról bizonyítottnak tekintendőek.[21] A német bírói gyakorlat azonban a ZPO egyes rendelkezéseiből és a jóhiszeműség és tisztesség (Treu und Glauben) elvéből levezette a bizonyítás meghiúsítás doktrínáját. Eszerint a bizonyítás meghiúsítása áll be, ha egy fél a vele szemben bizonyításra köteles fél számára felróhatóan megnehezíti vagy lehetetlenné teszi azt.[22] Ilyenkor a bíróság szabad bizonyítás mérlegelési jogkörében (freie Beweiswürdigung) a ZPO 286. §-a szerint bizonyítás-könnyítéseket (Beweiserleichterungen) biztosíthat, azok közé értve a bizonyítási teher megfordítását is.[23] A polgári peres bírói gyakorlat aszerint sorolja be a bizonyítás-könnyítéseket, hogy az ellenérdekű fél a felróhatóság fokának (Grad des Verschuldens) figyelembevétele mellett a félnek a bizonyítási kötelezettség meghiúsítása milyen mértékben tudható be. Ez vezethet például az állítási kötelezettség könnyítéséhez is, közvetett, vagy látszat bizonyíték (Anscheinbeweis) elfogadásához vagy súlyosabb esetekben bizonyítási teher megfordításához is. Ha a bizonyítás az egyik fél számára kötelezettségszegés nélkül kizárólag érdekkörében fakadó okból, körülményekből nehezedik el, egyedi esetekben akkor is sértheti a BGB 242. §-a szerinti jóhiszeműség és tisztesség elvét, ha a számára kedvező bizonyítási teherre hivatkozik. Így például, amikor egy számára rendelkezésre álló biztosítási szerződésről mikrofilmet készít és utána megsemmisíti és ezzel az ellenérdekű fél számára annak bizonyítását lehetetlenné teszi, hogy az azon szereplő aláírás valódi.[24]
A német bírói gyakorlat szerint azonban nem állapítható meg a bizonyítás meghiúsítása akkor, ha valaki a hozzájárulását a jogellenesen megszerzett bizonyítási eszköz felhasználásához megtagadja, és ezen bizonyítási eszköz megszerzésére az információs önrendelkezéshez fűződő alapjog sérelmével került sor. Erről van szó például a titkos apaság megállapításához szükséges vizsgálatok esetében.[25] A magyar jog helyesen, ettől eltérően a jogsértő bizonyítási eszközök keretében is elismeri a szükséghelyzet fennállását [Pp. 269. § (5) bek.].[26]
Meglátásom szerint helyesen biztosít szélesebb védelmet a magyar jog a németnél a tekintetben, hogy az információ szolgáltatás megtagadása esetén akár a Pp. 265. § (2) bek. c) vagy akár a b) pontja alapján lehetővé teszi a
- 17/18 -
szükséghelyzet megállapítását. E megállapítást persze árnyalhatja, ha a bírói gyakorlat arra a következtetésre jut, hogy az önterheléstől való tartózkodási jog gyakorlása nem eredményezheti a c) pont megállapítását, de ekkor is megállhat a b) pontos eset, mert az védekezést és nem önterhelést vár el.
Kérdés, hogy a magyar perjogban hogyan értelmezhető a bizonyítás sikerességének felróható meghiúsítása, a jogalkotó a meghiúsítás alatt a bizonyítási kötelezettség teljesítésének lehetetlenné tételére utalt-e, amely lehet szubjektív, objektív, fizikai, jogi, gazdasági akadályból fakadó, részleges vagy teljes, időleges vagy végleges? Meglátásom szerint e körben is ezen distinkciók megtétele, illetve elfogadása megfontolandó a joggyakorlatban. A meghiúsítás mindenképp annak eredménye alapján minősítendő, az arra vezető magatartások, okiratok megsemmisítése, használhatatlanná tétele, tanú adatainak elhallgatása közömbösnek tekinthetőek akkor, ha más módon azok rendelkezésre állíthatóak a fél által és azok tekintetében az ellenérdekű felet megillette a főszabály szerint fennálló önterheléstől való tartózkodási joga.
Kérdés továbbá, hogy hogyan értelmezendő e körben a felróhatóság, hiszen a fentiek alapján az is elég méltánytalannak tűnik, ha a felróhatóság alól ki tudja ugyan menteni magát a fél annak bizonyításával, hogy az adat megőrzése az adott körülmények között tőle nem volt elvárható [ezzel adott esetben akár a Pp. 265. § (2) bek. egyik pontja sem lesz megállapítható], ezért a ténylegesen szükséghelyzetben lévő fél nem minősülhetne jogi értelemben szükséghelyzetben lévőnek. A 2. pontban említettek szükségtelen ismétlése nélkül megfontolandó, hogy a felróhatóság alóli mentesüléshez a bírói gyakorlat a veszélyes üzem anyagi jogi felelősségéhez hasonlóan a meghiúsulás elháríthatatlan ok általi előidézését, és az ok az ellenérdekű fél érdekkörén (tevékenységén, működésén) kívüli jellegét várja el. Ez tételes jogi felhatalmazás nélkül[27] nem tűnik valószínűnek, mégis méltányosnak nevezhető e tekintetben is a német megoldás jogalkotó általi követése, amely ebben az esetben a felróhatóság hiányában, de érdekkörben felmerülés kockázatát az ellenérdekű félre telepíti.
Kérdés továbbá, hogy a lehetetlenülés eltérő esetköreire vonatkozóan nem lett volna-e szükség kifinomultabb jogkövetkezmény kimondására ahhoz képest, hogy a szükséghelyzetben lévő fél által bizonyítandó tényt a bíróság valósnak fogadhatja el, ha annak tekintetében kételye nem merül fel. Hiszen - ha semmilyen megfogható bizonyíték nem áll rendelkezésre - egy elkerülhetetlenül levegőbe lőtt(nek tűnő) ténymegállapítás tekintetében a bíróságnak nyilván felmerülhet kételye, emiatt akár a szükséghelyzet ténybeli fennállása ellenére jogilag mégsem kerülhet az megállapításra, ha a bíróság nem korrigálja a féllel együttműködve megállapítását. Utóbbira az anyagi pervezetése körében akár sort is keríthet (Pp. 237. §), ha a tényállítás bíróságban kétséget ébresztő jellegét annak - bírói közrehatást igénylő - hibájaként értékeljük.
Kérdés, hogy nem lett volna-e szerencsésebb a bíróságnak mérlegelést adni az általa valósként elfogadhatónak tartott tény megállapítására, hasonlóan a Pp. [279. § (3) bek.] bizonytalan tartozás megállapítására bíróságnak adott felhatalmazásához. Meglátásom szerint e kérdésre a válasz igenlő. Így a bíróság számára átláthatóbb helyzetet teremthetett volna egy olyan szabályozás, amely szerint, ha a szükséghelyzetben lévő fél által bizonyítandó tényre vonatkozó az állítás valósága tekintetében a bíróságnak kételye merül fel, és a valós állítás a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem állapítható meg, a bíróság a per összes körülményeinek mérlegelésével belátása szerint - lényegében becsléssel - határozhatná meg a valósként elfogadható tényt. E kiegészítés, ha a fenti értelmezés a bírói jogban nem kerül elfogadásra, jelentősen emelhetné anyagi igazságosság jogintézmény általi perbeli érvényesítésének esélyét.
A meghiúsítás sajátos értékelése az állítási szükséghelyzet körében a bizonyítási szükséghelyzethez hasonlóan szükségesnek nevezhető, ezért a fentiek tükrében hiányolható szabályozásának elmaradása, pótlása de lege ferenda megfontolandó.
A Pp. [321. § (2) bek.] önállóan kezeli azon meghiúsítási cselekményt - anélkül, hogy azt így nevezné -, amikor a bizonyító fél által rendelkezésre bocsátott, az eredeti okiratról készített okirat (másolat, felvétel, adathordozó útján készített okirat) teljes bizonyító erejű magánokiratnak vagy közokiratnak minősül, és az ellenérdekű fél az ellenbizonyítás során a birtokában lévő eredeti okiratot nem bocsátja rendelkezésre. Ennek a szankciója az, hogy a bíróság ezt az ellenérdekű fél terhére értékeli. Nem nyilvánvaló, de valószínű, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy az ellenérdekű fél el is veszti a 321. § (1) bekezdésbeli kifogásolási jogát, azaz az okirat tartalma csak akkor nem lesz valósnak elfogadható, ha a bíróságnak a tekintetben egyébként kételye merül fel (ami a bizonyítási szükséghelyzet általános jogkövetkezménye). Mindez összességében jelentős előrelépésnek tekinthető az 1911-es szabályokhoz képest.
Kengyel[28] utal rá, hogy már a bizonyítás fogalma is a hazai eljárásjog-tudomány legvitatottabb kérdései közé
- 18/19 -
tartozik. Meglátása szerint a polgári perbeli bizonyítás lényegét a processzuális bizonyításelmélet fejezi ki a legjobban, amely a felek bizonyítással kapcsolatos eljárási cselekményeinek ugyanolyan jelentőséget tulajdonít, mint a bíróság tevékenységének. A processzuális felfogás helyességét igazolta a Pp. is, amikor visszaszorult a hivatalbóliság, megszűnt az igazság kiderítésének a kötelezettsége, és a "tiszta" tárgyalási elv jutott érvényre. E megállapítások igazak az új Pp. vonatkozásában is, amely ezek tekintetében lényeges változtatást nem hozott. Azaz a bizonyítás, mint eljárási cselekmény továbbra is a bíróság és a felek (esetlegesen a per egyéb résztvevőinek) tevékenysége. A felek feladata az, hogy a per koncentrált lefolytatása érdekében a peranyagát jóhiszeműen rendelkezésre bocsássák, amelynek megvalósulásában a bíróság közrehat (Pp. 3-6. §§-ok). A bíróság az általa megismert bizonyító tényekről (bizonyítékokról) a bizonyítandó tényekre következtet, amely során meggyőződést kell szereznie utóbbi tények fennállásáról vagy ennek hiányáról.
Kengyel[29] megkülönbözteti a valószínűségen alapuló bizonyítástól az ún. valószínűsítést. Utóbbit nem tartja bizonyításnak, csupán egy ahhoz hasonló tevékenységnek, amely nem a bíró meggyőzésére, hanem egy tény vagy körülmény fennállásának (vagy fenn nem állásának) a hihetővé tételére irányul. Úgy látta, hogy mivel a valószínűsítés nem eredményezhet bizonyosságot, ezért nem szolgálhat a per eldöntése szempontjából releváns tények megállapítására. Meglátásom szerint e megállapítást a Pp. szükséghelyzeti szabályozása jelentősen árnyalja, amely döntően valószínűsítésen alapul és a szükséghelyzetben lévő fél - emiatt nyilván az ellenérdekű fél - pernyertességi esélye szempontjából (is) alapvető jelentőségű. Jóllehet a szükséghelyzetek körében történő valószínűsítés alapján is bizonyos eljárási jogok, illetve lehetőségek nyílnak meg, vagy a tényállás megállapítására kerül sor.
E körben is a valószínűsítésre azért kerülhet sor, mert azt a törvény kifejezetten előírja. A Miniszteri Indokolás[30] és az alapján a Pp. Magyarázata[31] szerint az állítási szükséghelyzet fennállásnak megállapíthatóságához nem elég az arra való puszta hivatkozás, de nem is várható el annak bizonyítása. A törvény részben valószínűsítésre, részben igazolásra kötelezi a felet a részéről kívánt eljárási joghatás beállásához.
A Szakértői Javaslat[32] a valószínűsítést az alacsonyabb fokú bírói bizonyosság kialakulásának eléréséhez szükséges meggyőzési módnak tekinti. Hangsúlyozza, hogy ez esetben végkifejletében az eddig ismert perjogi valószínűsítésekhez képest jóval nagyobb jelentőségű kérdésről van szó. A valószínűsítéssel a fél nem csak bizonyítással felérő eredményt ér el, hanem a konkrét történeti tények előadása alól is mentesül, miközben végleges jogvédelmet kaphat. Ennek ellenére azért tartotta indokoltnak e kisebb fokú meggyőzés eszközének alkalmazását megkövetelni az érdekelt féltől, mert nem tartotta elvárhatónak bizonyító értékű eszközök megszerzését, ha a fél még a bizonyítandó tény megismerésére is képtelen. Így a jogintézmény nem volna alkalmazható, továbbá a per főtárgyára vonatkozó bizonyítás helyett a jogvita lényegéhez nem is tartozó mozzanatokra irányuló körülményes bizonyításba hajszolná a feleket, ami a jogintézményt oly mértékben elnehezíthetné, hogy azáltal veszélybe kerülne az alkalmazhatósága.
A fegyverek egyenlőségének, a felek perbeli esélyegyenlőségi elvárásának megfelelni látszik, hogy mind a szükséghelyzetre hivatkozó fél, mind az ellenérdekű fél számára azonos módon, elsősorban valószínűsítéssel van lehetősége e körben eljárási jogainak érvényesítésére.
A Szakértői Javaslat[33] szerint ahol a féltől alaposabb - bizonyítást jelentő - meggyőzési mód várható el, mert a saját szükséges cselekményeinek elvégéséről kell meggyőznie a bíróságot, ott a Szakértői Javaslat, az alapján pedig a Pp. is igazolási kötelezettséggel terhelte a felet. A Szakértői Javaslat az igazolást a bizonyítás - könnyű es gyors, mérlegelést nem igénylő, kétséget hátra nem hagyó - sajátos módjának tartja.[34] Ennek kimondását azzal indokolta, hogy a szükséghelyzet eljárásjogi kedvezményével élni kívánó féltől elvárható, hogy az ennek megnyitásához szükséges saját magatartását ilyen módon bizonyítsa.
A Szakértői Javaslat[35] utal arra, hogy egymást logikailag kizáró tények nem lehetnek egyforma bizonyosságúak, mert akkor egyik sem tekinthető valószínűnek a másikkal szemben. Ha pedig a tényre vonatkozó meggyőződés mértéke nem haladja meg a kétségek mértékét, nem lehet szó meggyőződésről, így az sem állapítható meg, hogy a szükséghelyzetre hivatkozó fél valószínűsített volna. A gyakorlatban ez akként jelentkezik, hogy a szükséghelyzetet állító fél a szükséghelyzet fennállását megpróbálja valószínűsíteni, az ellenérdekelt fél pedig önként, vagy bírói felhívásra ellen valószínűsít.
A szükséghelyzetek vonatkozásában a valószínűsítés és igazolás ahol ez észszerű a rendes bizonyítás során alkalmazható perbeli cselekmények által valósul meg. Ez alapján kérdés például, hogy a bizonyítás szabályai e körben milyen mértékben alkalmazhatóak. Pl. a bíróság a fél által előterjesztett valószínűsítésre irányuló indítványhoz, a valószínűsítés körében hozott határozatához kötve van-e [Pp. 276. § (3) bek.], kell-e egyáltalán
- 19/20 -
határozatot hoznia e körben. A bíróság mellőzheti-e a valószínűsítés elrendelését, és ha igen milyen feltételekkel?
Kengyel[36] utal rá, hogy a Pp. 1999. évi módosítása után nyitva maradt a kérdés, hogy milyen szintet kell elérnie a bírói meggyőződésnek valamely tény valóságának vagy valótlanságának a megállapításához. Kiemeli, hogy a bíróság meggyőződésének - a korábbi felfogással ellentétben - nem kell a bizonyosság fokáig terjednie még a bizonyítás körében sem, mivel a jogvita pártatlan eldöntéséhez nincs szükség arra, hogy a bíróság a tényeket - az objektív igazság követelményének megfelelően - úgy állapítsa meg, ahogy azok a valóságban megtörténtek. Úgy látta, hogy a polgári jogviták természetével, valamint a polgári bíróság rendelkezésére álló eszközökkel összhangban a tények valóságának vagy valótlanságának a megállapításához a valószínűség magasabb foka is elegendő. A bírósági gyakorlatra vár annak a kimunkálása, hogy a bizonyosság milyen fokát kell elérni a bizonyítandó tények valóságának vagy valótlanságának a megállapításához. Az új Pp. ezen nem változtatott, továbbra sem mondott ki a bizonyosság fokával szembeni elvárást, az így továbbra is a bírói gyakorlatra vár. Ehhez képest kérdés, hogy milyen mértékű valószínűség elérése esetén tekinthető teljesítettnek a felek valószínűsítésre, illetve ellenvalószínűsítésre irányuló cselekménye,[37] különösen a lenti alpontban bemutatott, csökkentett mértékű valószínűsítés lehetőségére.
Fontos hangsúlyozni, hogy egyes tények fennállásának hihetővé, valószínűvé tétele körében is értelendő a valószínűség foka. Egyes esetekben ezt sem könnyű teljesíteni. A valószínűsítési kötelezettség mértékének teljesíthetőségét garantálja például az Szjt. 94/A. § (8) bekezdése, amely szerint, ha a szerzői jog megsértése miatt indított perben az egyik fél tényállításait már elvárható mértékben valószínűsítette, a bíróság a bizonyító fél kérelmére az ellenfelet kötelezheti a) a birtokában lévő okirat és egyéb tárgyi bizonyíték bemutatására, valamint a szemle lehetővé tételére; b) kereskedelmi mértékű [Szjt. 94. § (5) bek.] jogsértés esetén banki, pénzügyi és kereskedelmi adatok közlésére, illetve a birtokában lévő ilyen iratok bemutatására.
Arra tekintettel, hogy a szükséghelyzetben lévő fél differentia specificája, hogy egyes szükséges információk nem állnak rendelkezésére, az objektív valószínűsítési kötelezettség az elvárható mértékűre történő bírói értelmezésbeli - ennek hiányában jogalkotói - enyhítése a jogintézmény célja elérésének garantálása érdekében megfontolandó.
Fontos részkérdés, hogy a bíróság jogosult, illetve köteles-e akár bizonyítást is lefolytatni, ha a szükséghelyzetre hivatkozó fél bizonyítási indítványokat is előterjeszt a szükséghelyzet egyes tényállási elemei bekövetkeztének bizonyítása érdekében. Erre különösen az ellenérdekű fél rosszhiszemű ellenvalószínűsítése esetén kerülhet sor, de akkor is helye lehet(ne), ha a bíróságnak minden szükséghelyzet fennállási feltétel megvalósulása ellenére további kételye maradna annak tényleges fennállását illetően a Pp. 184. § (2) és 265. § (3) bekezdéseivel összhangban. Meglátásom szerint a Pp. alkotójának egyértelmű akarata volt átfogóan orvosolni az állítási szükséghelyzetben lévő felek perbeli helyzetét, hogy ne veszítsék el olyan információ hiánya miatt a pert, amellyel a másik fél rendelkezik. E célt nyilvánvalóan sérthetné, ha az ellenérdekű fél viszonylag csekély erőfeszítés mellett meg tudná hiúsítani a jogalkotói cél megvalósulását. Mindezért az alpontot indító kérdésre személyes álláspontom szerint a válasz igenlő, ha a felek valamelyike azt indítványozza az igazolásnál szélesebb körű bizonyítási cselekmények megtételét, bizonyítási módok alkalmazását is lehetővé kell tenni, különösen a szükséghelyzetek jogkövetkezményének az eljárás végkimenetelére gyakorolt lényeges joghatása miatt.[38]
Gátos és Juhász[39] a régi Pp. 212. §-ához fűzött - itt is irányadó - magyarázata szerint ítéletet akkor hoz a bíróság, amikor a perbeli jogvita vagy annak egy része érdemi elbírálásra alkalmas. Azt, hogy ez mikor következik be, a tárgyalás adataihoz és a bizonyítás-felvétel eredményéhez képest belátása szerint dönti el a bíróság a tényállás megállapítási szabadságának törvényi (Pp. 263. §) keretei között. A Miniszteri Indokolás[40] és az alapján a Pp. Magyarázata[41] szerint a törvény e jogkövetkezmény alkalmazására az állított tény valóságát illető alapos kétely esetén nem kötelezi a bíróságot.
Az érdemi tárgyalás szabályai között a bizonyítás eredményének mérlegelése körében a Pp. (279. §) kimondja, hogy a bíróság a perben jelentős tényeket a felek tényállításainak és perben tanúsított magatartásának, valamint a per tárgyalása során megismert bizo-
- 20/21 -
nyítékoknak és egyéb peradatoknak az egybevetése, egyenként és összességében történő értékelése alapján a meggyőződése szerint állapítja meg. A kérdés az, hogy e rendelkezés mennyire alkalmazható a felek valószínűsítése eredményének bírósági mérlegelésére. Meglátásom szerint mivel a valószínűsítés eljárási cselekményei a bizonyítás körében ismert bizonyítási indítványok előterjesztésével, illetve bizonyítási eszközök rendelkezésre bocsátásával valósulnak meg, ezek körében a bíróság a felek valószínűsítésének, ellenvalószínűsítésének eredményét a Pp. 279. §-ának analóg alkalmazásával állapíthatja meg. Egy igen fontos, következő pontban bemutatott különbséggel.
Az imént említett kivétel tehát az, hogy a jogalkotó feljogosította a bíróságot arra, hogyha a peranyag alapján az okszerű következtetés a szükséghelyzet fennállása is volna, mégis el tudjon tekinteni a szükséghelyzettel érintett tényállítás, illetve bizonyítandó tény valósnak való elfogadásától, ha annak tekintetében kételye merül fel. Azaz a szükséghelyzet fennállása esetén sem érhető el a jogkövetkezmény, ha fél nem tesz kétséget nem ébresztő módon tényállítást. E bírói mérlegelési jog külön biztosítása tehát arra vonatkozó garancia, hogy a szükséghelyzetben lévő fél ne állítson nyilvánvalóan valótlan tényt, erre teremt ellenösztönzőt. Erre pedig azért volt szükség, mert külön a szükséghelyzet tényállása e körülményt a szükséghelyzet feltételei között - logikailag helyesen - nem tette értékelhetővé. Így a bíróság contra legem kényszerült volna a fél egyébként teljesített valószínűsítési és igazolási kötelezettségét nem (megfelelően) teljesítettnek tekinteni, ha egyébként a szükséghelyzetben lévő fél tényállítását nem tartotta volna valósnak. Ettől függetlenül e megoldás módosítása a 6.5. alpontban említettek szerint megfontolandó.
A bizonyítási szükséghelyzet negyedik esetkörét jelentik a perben jelentős tény - egyes bizonyítási eszközök jogsértő jellege miatti - bizonyíthatatlansága alapján valónak való elfogadásuk jogalkotó általi megengedése. Hangsúlyozandó, hogy ezzel a jogalkotó közvetett felhasználásukat teszi lehetővé. A Szakértői Javaslat[42] utal rá, hogy ezen esetekben a fél képes lenne a szükséges bizonyításra, de csak jogsértő bizonyítási eszköz útján, és ez a bizonyításban ellenérdekelt fél hozzájárulásának hiányában nem használható fel. A bizonyítási eszköz ilyenkor szintén a bizonyításban ellenérdekelt fél rendelkezési hatalma alatt áll.
A jogsértő bizonyítási eszközök vonatkozásában a Miniszteri Indokolás[43] és az alapján a Pp. Magyarázata[44] utal rá, hogy a jogsértő bizonyítási eszközök felhasználhatóságáról a szakirodalomban három elmélet[45] alakult ki. Ezek közül pedig a joggyakorlat és a szakirodalom a jogsértő bizonyítási eszköz felhasználhatóságát illetően a viszonossági - vagy erősebb érdek - elv mellett tette le voksát. A Pp. a bírósági joggyakorlatban kialakított elveket rögzítette normaszinten az Alkotmánybíróság jogértelmezésével[46] összhangban. Ennek megfelelően a bizonyítási eszközök felhasználhatóságának egy abszolút és három relatív kizáró okát állapította meg. A relatívakat a viszonossági teszt alapján a bíróság kivételesen figyelembe veheti, ha azt a jogsérelem sajátossága és mértéke, a jogsérelemmel érintett jogi érdek, a jogsértő bizonyíték tényállás felderítésére gyakorolt hatása, a rendelkezésre álló egyéb bizonyítékok súlya, és az eset összes körülményei alapján indokoltnak látja [269. § (4) bek.]. Ehhez képest, ha a bizonyítási eszközt e teszt vagy abszolút tilalom alá eső jellege alapján nem látná figyelembe vehetőnek, akkor is valósnak fogadhatja el az azzal bizonyítandó tényt, ha a perben jelentős tényt a bizonyító fél más módon bizonyítani nem képes, és a bizonyítandó tény tekintetében alapos kételye nem merül fel.
A Miniszteri Indokolás[47] és az alapján a Pp. Magyarázata[48] utal rá, hogy a fentiek a kialakult bírósági joggyakorlattól a bizonyítási szükséghelyzet szabályainak alkalmazhatóságában térnek el, de a bírósági joggyakorlat fogja megtölteni ezeket tartalommal remélhetőleg figyelemmel az Alkotmánybíróság döntéseire és a külföldi bírói gyakorlatra. A Miniszteri Indokolás kifejezetten említi, hogy a polgári perbeli felhasználhatóság nem eredményezi a bizonyítási eszköz előterjesztésének jogszerűvé válását, a polgári perbeli igazságszolgáltatás hatékony működéséhez és e tekintetben az anyagi igazság lehetőség szerinti minél teljesebb érvényre juttatásához fűződő érdek nem zárja ki, hogy az emiatti egyéb jogág által szabályozott felelősségét megállapítsák a bizonyítási eszközt benyújtó peres félnek.
E kérdéskör a jelen tanulmányban különösebb problémát nem vet fel. Azt vélhetően a bizonyítás meghiúsításá-
- 21/22 -
tól azért kellett megkülönböztetni, mert a jogsértő bizonyítási eszköz e jellegével sérelmet szenvedő fél jogait az eszköz felhasználása tovább sértette volna, amely miatt nem lett volna nyilvánvalóan felróható számára, ha a felhasználáshoz való hozzájárulását nem adja meg, amely pedig a meghiúsítás fogalmi eleme. Így a Pp. [269. § (5) bek.] elegánsan kikerüli a hozzájárulás bíróság általi pótlását, illetve a jogsértő eszköz tényleges perbeli felhasználását, ha a perben jelentős tényt a bizonyító fél más módon bizonyítani nem képes, azt a bíróság tehát valósnak fogadhatja el, ha annak tekintetében kételye nem merül fel. Hangsúlyozandó, hogy ezen esetkör önálló, emiatt a bizonyítási szükséghelyzet szabályaira való utalás már közvetlenül a jogkövetkezményre vonatkozó 265. § (3) bekezdésre vonatkozik.
A szabályozás talán mégis annyiban illethető kritikával, hogy még az abszolút kizáró okok tekintetében is lehetővé teszi a bizonyítási szükséghelyzet alkalmazását, ahol fennállhat az a kockázat, hogy ha a sérelmet szenvedő fél tart attól, hogy nem fog tudni a bíróságban alapos kételyt támasztani - pl. mert egyéb kizáró ok, vagy az annak körében mérlegelhető további szempont nem került nevesítésre - a bizonyítandó tény valóságát illetően, úgy ténylegesen mégis be kell (belső, nem jogi kényszer alapján) csatolnia a jogsértő bizonyítási eszközt, illetve hozzá kell járulnia annak perbeli felhasználásához. Nyilván perjogpolitikai értékválasztás, hogy a jogsértő eszköz ilyen jellege lehet-e olyan mértékben társadalomra veszélyes, társadalmi értékítélet szerint elítélendő, amelynek nemcsak a bizonyítási eszközre, hanem a társadalom felé közvetítendő generális prevenció érdekében, az általa bizonyítandó tényre is kiterjedő perjogi hatását is levonja a jogalkotó.
Mivel a jogsértő bizonyítási eszköz kérdése kizárólag a bizonyítási szükséghelyzetek körében került szabályozásra, felvethető a kérdés, hogy logikailag kizárt-e az ilyen bizonyítási eszközökkel kapcsolatos olyan esetkör, amely releváns volna az állítási szükséghelyzet vonatkozásában? Azaz, értékelendő-e az állítási szükséghelyzet fennállásának elbírálása során az, hogy a határozott tények állításához szükséges információt - amellyel kizárólag az ellenérdekű fél rendelkezik, és amelynek megszerzése és megtartása érdekében szükséges intézkedéseket a fél megtette - élethez és testi épséghez fűződő jog megsértésével vagy erre irányuló fenyegetéssel szereztek meg, illetve állítottak elő, az egyéb jogsértő módon keletkezett, vagy jogsértő módon szerezték meg, vagy különösen amelynek a bíróság elé terjesztése személyiségi jogot (ide értve üzleti és egyéb magántitokhoz való jogot) sértene. Az első három esetben a jogsértés már megtörtént, így a fenti perjogpolitikai értékválasztásra vonatkozó kérdésfeltevés irányadó azok vonatkozásában is.
Az utolsó esetben azonban a jogsértést az adat bíróság elé terjesztése valósítaná meg, amely miatt indokolt lehet a szükséghelyzetben lévő féllel szembeni fél feljogosítása az átadás megtagadására. E körülmény tehát jelenleg nem értékelhető, mert a tételes jog nem teszi lehetővé kifejezetten. A bírói kétely alapjául sem szolgálhat, mert annak a szükséghelyzettel érintett tényállítás tekintetében kell felmerülnie, nem az alapjául szolgáló információ jogsértő jellegét illetően. Nem nyilvánvaló, hogy az anyagi igazságosság ilyen esetekben is feltétlenül érvényesítendő. Erre tekintettel az első tanulmányban a szükséghelyzetekre való rosszhiszemű hivatkozással szembeni garanciák körében tett cizelláltabb megközelítésre vonatkozó javaslatok fontolhatóak meg. Meglátásom szerint ezen aggályok kellő súlyúaknak tekinthetőek, hogy előnyt élvezhessenek a jogintézmény könnyű és gyors alkalmazhatóságához fűzött elvárásokkal szemben.
A jogintézmény előre teljesen nem látható alkalmazási irányaira tekintettel megfontolandónak tűnik a szükséghelyzetben lévő fél védelme érdekében egy nyitott, generálklauzula szerű hivatkozási alapot teremteni. Ilyet mond ki a Pp. [103. § (1) bek. d) pont] például - a felek helyzetére potenciálisan szintén jelentős hatást gyakorolni képes - ideiglenes intézkedések önálló, elrendelhetőségi feltételei között. E szerint tehát a fél szükséghelyzetben állása akkor is megállapítható volna, ha valószínűsíti, hogy egyéb, különös méltánylást érdemlő ok miatt nem tudja teljesíteni állítási illetve bizonyítási kötelezettségét. Ez méltányos kivételt tudna tenni az információval való ellenérdekű fél általi kizárólagos rendelkezés merev feltétele alól, ugyanakkor az ellenérdekű félre való teljes kockázat áthárítás elkerülése érdekében igényelné azon megszorítást, hogy az ellenérdekű féltől ugyanakkor elvárható az állított tények fenn nem állásának az állítása, illetve bizonyítása.
Ilyen önálló pont a bizonyítási szükséghelyzetek körében akkor lehet fölösleges, ha a jelenleg a bizonyítási szükséghelyzet esetkörei között szabályozott az adott tényállítás bizonyításának a fél számára való lehetetlensége [Pp. 265. § (2) bek. b) pont] körébe azon eseteket is beleértjük, amikor a szükséghelyzetben lévő fél adott információtól önhibájából esett el és ezért vált számára lehetetlenné a tényállítás bizonyítása. Nem nyilvánvaló, hogy a bírói gyakorlat hogyan fogja e részfeltételt tartalommal megtölteni akkor sem, ha a Pp. maga e körben nem várja el a szükséghelyzetben lévő féltől az önhiba, vagy felróhatóság hiányát.
Az állítási szükséghelyzet körében azonban "az információ megszerzése és megtartása érdekében szükséges intézkedések" elvárása miatt méltányosságból szükségesnek tűnik a különös méltánylást érdemlő ok esetén, önhiba fennállásakor is elérhetővé tenni a szükséghelyzet jogkövetkezményét, ha a megtartási kötelezettség továbbra is a szövegben marad.
- 22/23 -
A szükséghelyzet megállapításának feltételeként [Pp. 184. § (1) bek. c) pont] került szabályozásra a bírói adatátadásra kötelezés teljesítésének elmaradása, ami érdekes módon hiányzik a bizonyítási szükséghelyzet feltételei közül. Meglátásom szerint ez következetlenségként értékelhető, mert azonos szükség van mindkét esetben ezen negatív feltétel megemlítésére, vagy elhagyására. Megemlítése annyiban tekinthető fölöslegesnek, hogy kimondása hiányában is azonos joghatást tud elérni vele az ellenérdekű fél, hiszen a szükséges információ megadásával megszűnik a érintett információ tekintetében a hiány, mint szükséghelyzeti alapfeltétel. Ha pedig a megadásra ösztönzés érdekében a jogalkotó szabályozott lehetőséget kívánt biztosítani erre az ellenérdekű fél számára, úgy mindkét szükséghelyzeti típusban indokolt lett volna ennek nevesítése.
Az egyes bizonyítási eszközök vonatkozásában a sajátos adatátadási, tájékoztatási kötelezettség kimondásából arra lehet következtetni, hogy a jogalkotó tudatosan - de még mindig nem nyilvánvaló okból - tekintett el a fenti alpontban hiányolt általános bírói adatátadásra kötelezés szabályozásától a bizonyítási szükséghelyzet vonatkozásában.[49]
Ennek megfelelően a Pp. (286. §) lehetővé teszi a bíróság számára, hogy a bizonyító fél kérelmére az ellenfelet is kötelezze a tanú nevének és idézhető címének a bejelentésére, ha a bizonyító fél valószínűsíti, hogy az általa nem ismert tanút az ellenfél ismeri vagy ismernie kell. E körben Pp. azért nem említi a bizonyítási szükséghelyzetet külön, mert a bizonyítási szükséghelyzet azon sajátos esetéről van szó, ami az állítási szükséghelyzet elő-jogkövetkezményének, vagy egyik feltételének, a közvetett adatátadásra kötelezésnek felel meg, csak e körben a tanú vonatkozásában közvetlenül is kimondásra került.
Továbbá [Pp. 320. § (2) és (3) bek.] a bíróság a bizonyító fél kérelmére az ellenérdekű felet arra is kötelezheti, hogy a birtokában lévő olyan okiratot bocsásson rendelkezésre, amelyet a polgári jog szabályai szerint egyébként is köteles kiadni vagy bemutatni. Ilyen kötelezettség az ellenérdekű felet különösen akkor terheli, ha az okiratot a bizonyító fél érdekében állították ki, vagy az rá vonatkozó jogviszonyt tanúsít, vagy ilyen jogviszonnyal kapcsolatos tárgyalásra vonatkozik. Ha az okirat olyan személy birtokában van, aki a perben nem vesz részt, a bíróság a szemlére vonatkozó szabályok alkalmazásával intézkedik az okirat beszerzése iránt.
Kérdés, hogy ezen esetek mögött a bizonyítási szükséghelyzet általános feltételeinek is kell-e teljesülnie? Meglátásom szerint: nem. A Pp. nem is utal erre, másrészt olyan eseteket mond ki, amelyek önálló kivételt jelenthetnek a jóhiszeműség elvének megfelelően az ellenérdekű fél Pp. 4. §-ában biztosított önterheléstől való tartózkodási joga alól. Ilyen esetekben az adatok, okiratok átadása olyan mértékben magától értetődően következik a perjogi és az anyagi jogi jóhiszemű eljárás illetve jóhiszeműség és tisztesség elvének megfelelő eljárási kötelezettségből, hogy egyéb, általános szükséghelyzetbeli feltétel beállását a jogalkotó nem tartotta szükségesnek.
Nem hagyható figyelmen kívül ugyanakkor az sem, hogy a Pp. ezen adatszolgáltatási kötelezettségei teljesítésének elmaradása nem eredményezi a bizonyítási szükséghelyzet általános jogkövetkezményének az alkalmazhatóságát sem. Az egyetlen, e két kötelezettség nem teljesítéséhez kapcsolódható jogkövetkezmény (pénzbírság) akkor lehet alkalmazható, hogyha azzal kapcsolatban utóbb bebizonyosodik, hogy az ellenérdekű fél valótlanul állította e tekintetben ismereteinek hiányát, vagy képtelenségét az okirat rendelkezésre bocsátására [Pp. 4. § (4) bek.].
Azaz e két szabály jelentősége abban áll, hogy enyhébb feltételek mellett teszik elérhetővé a bizonyítási szükséghelyzet nevesítetlen, elő-jogkövetkezményének, a bizonyítási eszköz közül kettő vonatkozásában az adat-, illetve a fizikai átadásra kötelezést, kikényszerítésükre azonban minden további feltétel nélkül a szükséghelyzet jogkövetkezménye nem érhető el.
Hiányolható, hogy szemle tárgy birtokosának tanúval megegyező adatai vonatkozásában e kedvezmény Pp. 286. §-ában foglalt feltételek szerinti biztosítása elmaradt.
Sántha és Németh[50] az 1952-es Pp. 3. §-ának magyarázata körében utalt arra, hogy akkor átfordulhat a bizonyítási teher, ha valamely igényt indokolatlanul késedelmesen érvényesítenek, de a késedelem nem vonja
- 23/24 -
maga után az igény elenyészését vagy az elévülést. Hangsúlyozza, hogy elsősorban a munkaügyi viták elbírálása során érvényesült korábban az az elv is, amely szerint, ha a késedelem nem is volt indokolatlan, de olyan, hosszabb idő után való jogérvényesítésről volt szó, amelynél fogva az időmúlás folytán az ellenfélre a bizonyítás feltűnően méltánytalan terhet rótt volna: ekkor is átfordult a bizonyítás terhe a késedelmes jogérvényesítőre.[51] Nem tartották kizártnak - tényállástól függően - a vázolt elv alkalmazását munkaügyi viták körén kívül is.
Ezen esetben tehát a szükséghelyzetben lévő féllel szembeni ellenérdekű fél méltányos érdekei védelmének terjedelme a kérdés. Azaz, hogy terjedjen-e ki a perjog általi védelem azon esetekre is, amikor bár a vele szembeni igény nem évült el, olyan hosszú idő telt el keletkezése óta, hogy az adott esetben az ellenérdekű féltől már nem várható el a méltányosság alapján az, hogy megőrizze az azzal kapcsolatos bizonyítékait, az azokra és a vele szembeni tényállításhoz szükséges információkat.
Meglátásom szerint a méltányosság ezt megkívánja, nem nyilvánvaló ugyanis, hogy a feleket pl. az adójoghoz hasonlóan iratmegőrzési, nyilvántartási kötelezettség terhelné a velük szembeni polgári igények elévülési idejének lejártáig. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a felelős jogalanytól elvárható, hogy esetleges védekezéséhez szükséges adatait, bizonyítékait őrizze meg, elképzelhetőek olyan körülmények, amelyek mellett ez alól már a fentiek szerint felmentést adott a bírói gyakorlat. Erre tekintettel megfontolandó, hogy a bíróság kapjon felhatalmazást a jogalkotótól ezen eset szükséghelyzetet kizáró negatív feltételként való értékelésére. Ez a jogszabály egységes értelmezését, alkalmazását is segítené.
A fenti pontokban megfogalmazott részkövetkeztetések szükségtelen ismétlése nélkül összefoglalóan megállapítható, hogy a szükséghelyzetek szabályozása alapos kodifikációs előkészítő munkán alapuló, jelentős előrelépésnek tekinthető az anyagi igazságosság polgári perbeli érvényesítése felé, feltételei, esetkörei (és jogkövetkezménye) azonban mindkét fél méltányolandó érdekének védelmében a jogintézményben rejlő társadalmi hasznok maximalizálása érdekében újragondolandóak.■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány lezárásának napja: 2018. február 14.
Itt is szeretném megköszönni Dr. Döme Attila kúriai bíró úrnak, hogy a perbeli szükséghelyzetek jobb megértéséhez értékes szóbeli és írásbeli segítséget nyújtott.
[2] Ld.: MICZÁN Péter: A polgári perbeli szükséghelyzetek eseteiről, feltételeiről I. In: Eljárásjogi Szemle 2018/1. megjelenés alatt.
[3] Ld.: DÖME Attila - DZSULA Mariann - GÁSPÁRNÉ BARABÁNY Judit - KOVÁCS János - LÉGRÁDI István - PAPP Zsuzsanna - PARLAGI Mátyás - POMEISL András - TÓTH Endre - VOGYICSKA Petra - VARGA István - ZAICSEK Károly: IX. fejezet In: VARGA István - ÉLESS Tamás (szerk.): Szakértői Javaslat az új polgári perrendtartás kodifikációjára Budapest, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó 2016. (a továbbiakban: Szakértői Javaslat) 370-371.
[4] Ld.: T/11900. számú törvényjavaslat a polgári perrendtartásról (http://www.parlament.hu/irom40/11900/11900.pdf; utolsó letöltés napja: 2018. január 17, a továbbiakban: Miniszteri Indokolás), 243-244.
[5] Ld.: ZSITVA Ágnes: XII. fejezet: Perfelvételi Szakasz In: Wopera Zsuzsanna (szerk.): A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény magyarázata Budapest, Wolters Kluwer 2017. (a továbbiakban: a Pp. Magyarázata) 280-287.
[6] A természetes személyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról, valamint a 95/46/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló általános adatvédelmi rendelet e körben is mintaként szolgálhat. Ennek 12. cikk (5) bekezdése szerint ugyanis egyes információkat és tájékoztatást és intézkedést díjmentesen kell biztosítania az adatkezelőnek az érintett számára. Ha azonban az érintett kérelme egyértelműen megalapozatlan vagy - különösen ismétlődő jellege miatt - túlzó, az adatkezelő, figyelemmel a kért információ vagy tájékoztatás nyújtásával vagy a kért intézkedés meghozatalával járó adminisztratív költségekre észszerű összegű díjat számíthat fel, vagy megtagadhatja a kérelem alapján történő intézkedést. A kérelem egyértelműen megalapozatlan vagy túlzó jellegének bizonyítása az adatkezelőt terheli.
[7] Ld.: Szakértői Javaslat: 369-370., 374-375.
[8] Ld.: Miniszter Indokolás: 234.
[9] Ld.: VÉKÁS Lajos In: VÉKÁS Lajos - GÁRDOS Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz 2. kötet Wolters Kluwer Budapest 2014. 1. kötet 51-52.
[10] Ld.: Szakértői Javaslat: 377.
[11] Lábady utal rá, hogy a bíróság szerint fokozott veszéllyel jár az a tevékenység, amelynek a folytatása során fellépő, viszonylag csekély mértékű rendellenesség is súlyos kárral fenyegető veszélyhelyzetet alakíthat ki; továbbá fokozottan veszélyes a tevékenység akkor is, ha folytatójának csekélyebb mértékű vétkessége súlyos kárveszéllyel fenyegető helyzetet teremt, valamint, ha egyszerre nagyobb számú személy életét, testi épségét, egészségét vagy vagyonát fenyegető kárveszélyt idéz elő (BDT 2012.2661.). Erről részletesebben ld.: LÁBADY Tamás In: VÉKÁS - GÁRDOS (szerk.): i. m. 2. kötet 2268-2273. E körben még érdekesség, hogy a Szakértői Javaslat a bizonyítási szükséghelyzet körében az ellenőrzési kör fogalmának értelmezésekor az Ptk. anyagi jogi szabályaihoz nyúl vissza. Ld.: Szakértői Javaslat: 377.
[12] Ld. pl.: NOVÁK István munkáit, különösen A polgári eljárásjogi felelősség jogi természete In: Jogtudományi Közlöny, 1982. 8. 601-608., PAPP Zsuzsanna: Gondolatok a polgári eljárásjogi felelősségről ELTE-ÁJK Budapest 1989, ÚJLAKI László: A fél polgári eljárásjogi felelősségének elméleti vázlata és megjelenési formái ELTE-ÁJK Budapest, 1990.
[13] Ld.: Szakértői Javaslat: 376.
[14] Ld.: KENGYEL Miklós: Magyar Polgári Eljárásjog Budapest, Osiris Kiadó 2012. 280.
[15] Ld.: Szakértői Javaslat: 374.
[16] Például, amelyre vonatkozóan az ellenérdekű féllel szemben az adat (ismert) birtokosának közlési (tájékoztatási), okirat átadási, egyéb tárgy birtokátruházási kötelezettsége áll fenn.
[17] Kengyel utal rá, hogy a közvetlen bizonyítás esetében az észlelt bizonyítékokról egyszeri következtetéssel lehet eljutni a bizonyítandó tényhez, míg a közvetett bizonyítás esetében kétszeri vagy többszöri logikai műveletre van szükség. A közvetett bizonyítás egyik módja lehet kizáró következtetés is, amikor valamely bizonyított tény fennállása kizárja valamilyen más, a perben bizonyítandó tény fennállását. Ld.: KENGYEL: i. m. 285.
[18] Ennek modern perbeli helyét illetően különösen ld.: KENGYEL: i. m. 299.
[19] E szerint a bíróság a tényállítás valóságát vagy valótlanságát a tárgyalás és a bizonyítás egész tartalmának szorgos méltatásával ítéli meg. Azok az okok, a melyek a bíróság meggyőződését előidézték, úgyszintén azok, a melyek miatt a bíróság a bizonyítást elégtelennek tartja vagy a fél ajánlotta bizonyítást mellőzte, az ítéletben tüzetesen előadandók. Törvényes bizonyítási szabályokhoz a bíróság meggyőződésének alkotásában csak az e törvényben kijelölt esetekben van kötve.
[20] E szerint az a fél, aki vagyont, ennek egyes alkotó részeit, adósságot vagy bizonyító eszközt köteles felfedezni, erre az ellenfél kérelmére a szóbeli tárgyalás folyamán eskü alatt kihallgatható.
[21] Ld.: § 444 Folgen der Beseitigung einer Urkunde - Ist eine Urkunde von einer Partei in der Absicht, ihre Benutzung dem Gegner zu entziehen, beseitigt oder zur Benutzung untauglich gemacht, so können die Behauptungen des Gegners über die Beschaffenheit und den Inhalt der Urkunde als bewiesen angesehen werden.
[22] Ld.: BGH, Urteil vom 23. 11. 2005 - VIII ZR 43/05, NJW 2006., 434 (436) - idézi: Thomas RAUSCHER - Wolfgang KRÜGER (szerk.): Münchener Kommentar zur Zivilprozessordnung mit Gerichtsverfassungsgesetz und Nebengesetzen (online), 5. Kiadás 2016., (444. §); https://beck-online.beck.de/NJW/2006/Heft 7 (Seite 401-464) / Rechtsprechung / Zivilgerichte / BGH: Fahrlässige Beweisvereitelung durch Käufer eines Gebrauchtwagens
[23] Ld.: BGH NJW 2002, 825 (827); BGH NJW 2004., 222. - idézi: Thomas RAUSCHER - Wolfgang KRÜGER (szerk.): i. m. (138., 287., 444. §); https://beck-online.beck.de/ NJW / 2002 / Heft 11 (Seite 777-848) / Rechtsprechung / Zivilgerichte / BGH: Nachweis des Schadens bei nicht erfolgter Herausgabe von Unterlagen des Steuerberaters
[24] Ld.: BGH, Urteil vom 21. 6. 2000 - IV ZR 157/99, NJW-RR 2000., 1471. - idézi: Thomas RAUSCHER - Wolfgang KRÜGER (szerk.): i. m. (282. §); §); https://beck-online.beck.de/ NZV / 2001 / Heft 1 (Seite 1-56) / Haftungs- und Versicherungsrecht / BGH: Beweislast für die Fälschung der Unterschrift auf Versicherungsantrag
[25] Ld.: BGH, Urteil vom 12. 1. 2005 - XII ZR 227/03, NJW 2005., 497. - idézi: Thomas RAUSCHER - Wolfgang KRÜGER (szerk.): i. m. (640 II. §); https://beck-online.beck.de/ NJW / 2005 / Heft 8 (Seite 465-528) / Rechtsprechung / Zivilgerichte / Bundesgerichthof / BGH: Verwertbarkeit einer heimlichen DNA-Analyse im Vaterschaftsanfechtungsverfahren
[26] Erről részletesebben ld. pl.: Tobias KRAUTSTRUNK: Beweisvereitelung de amissione instrumentorum bis zur Verletzung prozessualer Mitwirkungspflichten, Verlag Dr. Kovac Hamburg 2005.
[27] Ilyet mond ki a Pp. például 93. § (1) bekezdése c) pontjában, amely szerint a perköltségviselés általános szabályai (83-92. §) alkalmazása során nem lehet figyelembe venni a perköltségnek azt a részét, amely a bírósági szervezet érdekkörében felmerült - egyébként elhárítható - ok következtében merült fel. Ilyen költségek okozása tekintetében a bíróság a Pp. szerint veszélyes üzemhez hasonlóan magas elvárhatósági mérce szerint felel, jóllehet a szankció súlyát a 93. § (3) bekezdése alapján jogszabályban meghatározott módon az állam viseli.
[28] A processzuális irányzat szerint a bizonyítás jogilag szabályozott tevékenység, mindenekelőtt a fél eljárási cselekménye, amellyel a bíróságot állításának valóságáról akarja meggyőzni. Ez alapján a bizonyítás fogalma kiszélesedett a bizonyítás előkészítésére, foganatosítására s a bizonyítékok mérlegelésére egyaránt. A bíróság, a felek és a per egyéb résztvevői azon perbeli cselekményeinek az összessége, amelyek arra irányulnak, hogy a per eldöntéséhez szükséges tények fenn- vagy fenn nem állása tekintetében a bíróság meggyőződést szerezzen. Erről, valamint a logikai és megismerési irányzatokról részletesebben ld.: KENGYEL: i. m. 275-277.
[29] Ld.: KENGYEL: i. m. 283-284.
[30] Ld.: Miniszteri Indokolás: 335.
[31] Ld.: ZSITVA: i. m. 285.
[32] Ld.: Szakértői Javaslat: 372.
[33] Ld.: Szakértői Javaslat: 372-373.
[34] Az egységes jogértelmezés érdekében ennek megjelenítése a normaszövegben is megfontolandó.
[35] Ld.: Szakértői Javaslat: 373.
[36] Ld.: KENGYEL: i. m. 282.
[37] Utal rá, hogy az európai országok többségében a bizonyítottság általánosan elfogadott mércéje a valószínűség magas foka, amely egyfelől az objektív körülményeken, másfelől a bíró szubjektív értékelésén, illetve mérlegelésén alapszik. Ettől a szinttől - az európai országok gyakorlata szerint - mindkét irányban lehetséges az eltérés. Ld.: NAGEL, Heirich - BAJONS, Ena-Marlis: Beweis - Preuve - Evidence - Grundzüge des zivilprozessualen Beweisrechts in Europa. Baden-Baden, 2003.
[38] Meglátásom szerint ennek a Szakértői Javaslat fent idézett megállapítása azért nem mond ellent, mert annak a körében arra adtak magyarázatot a szerzők, hogy általában miért nem bizonyítási kötelezettség került előírásra, amely meglátásom szerint sem indokolt. E lehetőség kivételes alkalmazhatósága ettől, az említettek szerint eltérően kezelendő.
[39] Ld.: GÁTOS György - JUHÁSZ László In: KISS Daisy - NÉMETH János (szerk.): Nagykommentár a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényhez Wolters Kluwer Új Jogtár/Adatbázisok/KJK-Kommentárok, modulok/Polgári Jog/, Frissítve: 2017. november 9.
[40] Ld.: Miniszteri Indokolás: 335.
[41] Ld. pl.: ZSITVA: i. m. 285.
[42] Ld.: Szakértői Javaslat: 394. skk.
[43] Ld.: Miniszteri Indokolás: 367-368.
[44] Ld.: NAGY: i. m. 379-380.
[45] A Miniszteri Indokolás szerint (uo.) az első elmélet szerint a szabad bizonyítás elvéből az következik, hogy amit a törvény nem tilt, azt szabad, így a jogsértő bizonyítékok felhasználhatók; a második elmélet szerint abszolút értelemben tilos a jogsértő bizonyítási eszközöket felhasználni a polgári perben. A legelterjedtebb - és nemzetközi szinten is elfogadott - harmadik álláspont az ún. viszonossági elv, mely értelmében minden esetben mérlegelni kell, hogy melyik érdek a fontosabb: a fél bizonyításhoz fűződő méltányolható magánérdeke, vagy az ellenérdekű fél személyiségi jogainak védelme; e mérlegelés során figyelembe kell venni azt is, hogy a bizonyíték megszerzése, felhasználása milyen súlyú jogellenességet valósít meg.
[46] Ld.: 3104/2014. (IV. 11.) AB végzés 19. pontját.
[47] Ld.: Miniszteri Indokolás: 38.
[48] Ld.: NAGY: i. m. 382-383.
[49] Ennek ellenére az de facto így is fennáll, amikor a bíró jelzi anyagi pervezetése körében az ellenérdekű félnek, hogy mérlegelése alapján fennáll a bizonyítási szükséghelyzet és nincs kétsége a bizonyítandó tény valóságát illetően, ekkor az ellenérdekű fél kényszerítve érezheti magát, ha nem lehet biztos abban, hogy a bíróság azt fogja valós tényként elfogadni, mint amelyről az általa szolgáltatandó adat meggyőzhetné a bíróságot.
[50] Ld.: SÁNTHA Ágnes - NÉMETH János In: KISS Daisy - NÉMETH János (szerk.): i. m.
[51] Ld.: Legfelsőbb Bíróság 1993-ban, a PK 287. sz. kollégiumi állásfoglalással hatályon kívül helyezett PK 185. sz. állásfoglalását.
Lábjegyzetek:
[1] Miczán Péter, doktorjelölt (ELTE-ÁJK)
Visszaugrás
