Az új Pp. az eljárási igazságosságot még erősebben érvényesíti, mint az 1999-es módosítását követő 1952-es Pp. Ennek egy jelentős megnyilvánulása, hogy a jogalkotó az 1952-es Pp. megoldásával ellentétben immár nem tekinti rosszhiszemű pervitelnek, vagy érti bele a felek igazmondási és eljárás-támogatási kötelezettségébe az olyan tény elhallgatását, amelyről a félnek tudnia kellett, hogy a per eldöntése céljából jelentős. Az új Pp. ezzel implicit módon elismerte a polgári peres fél önterhelő információ (bizonyíték) szolgáltatásától való tartózkodási jogát (a továbbiakban kontextustól függően jog vagy tartózkodási jog). Az 1952-es Pp. szabályaiból, illetve azok gyakorlatából is látható, hogy bár eddig e jogot a jogalkotó nyíltan nem ismerte el, az információ hiánnyal küzdő jogérvényesítésre törekvő fél gyakran így is pervesztessé válhatott emiatt olyan esetekben, ahol a jogalkotó vagy a bírói gyakorlat egyedi - akár elvi iránymutatás szintjét is elérő[2] - módon méltányosságból nem fordította meg a bizonyítás terhét.
A tartózkodási jog csak látszólag következik a felek állítási és bizonyítási érdeke alapján új Pp. alapján kimondott állítási és bizonyítási kötelezettségével és terhével, amelyek szigorát a perbeli szükséghelyzetek hivatottak enyhíteni. Miközben utóbbiak szabályozása jelentős módosításokra[3] szorul anyagi igazságosságot szolgálni hivatott funkciójának betöltése érdekében, e dolgozatban terjedelmi okokból, és a fókuszált témakezelés érdekében, kizárólag az ellenérdekű fél új Pp. által biztosított tartózkodási jog néhány lényeges
- 25/26 -
vonásáról esik szó. Így különösen vizsgálom (i) kimondásának sajátosságait, (ii) fogalmi elemeit, (iii) viszonyát az önvádra kötelezés tilalmával, (iv) viszonyát egyes eljárási alapjogokkal, (v) garanciáit, (vi) korlátait, (vii) összefoglalom a vele kapcsolatban felvethető kifogásokat, problémákat, (vili) és az azokra vonatkozó megoldási lehetőségeket.
Az új Pp. a felek eljárástámogatási és igazmondási kötelezettsége körében mondja ki (4. § (2) bek.), hogy a perben jelentős tények állítása, és az alátámasztásukra szolgáló bizonyítékok rendelkezésre bocsátása - törvény eltérő rendelkezése hiányában - a feleket terheli. E rendelkezés miniszteri indokolása szerint, ha a fél a jogvitát a bíróság elé viszi, akkor annak előre vitele érdekében fokozott eljárási kötelezettségei keletkeznek, ha ezeknek nem tesz eleget, annak eljárási következményei (preklúzió, bizonyítatlanság stb.) a felet terhelik. E kötelezettség a jogérvényesítési út közjogi jellegének következményeit fejezi ki elsődlegesen, amely tevőlegességet, aktivitást kíván meg a felektől. A kötelezettség telepítés célja pedig nem csak az időszerűség javítása, hanem a hatékonyság[5] erősítése is.[6]
Míg a felek tényállításaikat és egyéb, tényekre vonatkozó nyilatkozataikat a valóságnak megfelelően kötelesek előadni, a bíróság már csak azt a felet köteles sújtani a törvénybeli jogkövetkezményekkel, aki önhibájából a perben jelentős tények tekintetében olyan nyilatkozatot tesz, amelyről bebizonyosodik, hogy valótlan. E körben a jelentős tény elhallgatása immár nem szerepel rosszhiszemű magatartásként a törvényben. A miniszteri indokolás pedig ezt az értelmezést erősíti meg, amikor kimondja, hogy a polgári per társadalmi költségei is szükségessé teszik a fél felelősségének hangsúlyozását a tényállítások, és az általa megtett nyilatkozatok valóságtartalma tekintetében. Ugyanakkor a felek igazmondási kötelezettsége alapján a valóság feltárására csak annyiban kötelezhetők, amennyiben nyilatkozatot kívánnak tenni. A felek igazmondási kötelezettsége az aktív és a passzív tényállításokra terjed ki (állítás-tagadás). A miniszteri indokolás szerint a felek olyan tények, körülmények feltárására nem kötelezhetők, amely a bíróság elé vitt jogaik érvényesítésével, perbeli érdekeikkel ellentétesek. Az indokolás hangsúlyozza, hogy a Pp. ezen alapelve nem ír elő abszolút igazmondási kötelezettséget a felek vonatkozásában.
Meglátásom szerint jelentős perjog-politíkai szemléletváltásnak nevezhető, hogy az 1952-es Pp. 8. § (3) bekezdés b) pontja azon tény elhallgatását is kifejezetten szankcionálta
- 26/27 -
(tehát tiltotta is), amelyről az adott félnek tudnia kellett, hogy a per eldöntése céljából jelentős, tekintet nélkül arra, hogy az saját perbeli helyzetére terhelő volt-e vagy sem.
Mindez megerősíti, hogy az új Pp.-beli valótlan állítás tilalma nem értelmezhető kiterjesztően, ezért az annak megszegése esetére előírt szankció nem alkalmazható a jelentős tények elhallgatása esetén. E tekintetben a felek perbeli helyzetük súlyosbodásával felelnek, ha őket terheli az állítási vagy bizonyítási kötelezettség, ennek hiányában pedig szabadon hallgathatják el az adott információt.
A miniszteri indokolás szemérmesen csak a szemléletváltásra utal, amelyet dogmatikai tisztasággal indokol, amely - ezek szerint - igényli a felek részéről az abszolút igazmondási kötelezettség elhagyását, és a felek igazmondási kötelezettségének az aktív és a passzív tényállításokra szűkítését. Ennek kritikája a 9. pontban kerül ismertetésre.
Bár erre egyértelmű utalás nem történik a Pp. 4. §-ához fűzött miniszteri indokolásban, a német bírói gyakorlat[7] által az állítási és bizonyítási érdek alapján megállapított állítási és bizonyítási kötelezettség (Darlegungspflicht, Beweispflicht) és ilyen terhek (Darstellungslast, Beweislast) doktrináit követte a jogalkotó a Pp. 184. és 265. §-ainak kimondásakor, amelyekhez elegánsan illeszkedik a tartózkodási jog. Azaz a jogalkotó e körben azt mondta ki, hogy jogosult elhallgatni az ellenérdekű fél az általa ismert, per eldöntése szempontjából lényeges információt, megszegheti ezzel anyagi jogi együttműködési és a jogviszony vonatkozásában lényeges tényekre vonatkozóan fennálló tájékoztatási kötelezettségét, a perben ennek nem lesz rá nézve hátrányos következménye.
Meglátásom szerint azonban az érdek - kötelezettség - teher triász elemei közül a teher mellett a kötelezettségnek sem kell az érdekkel szükségszerűen azonos irányba néznie. Azaz nem volt szükségszerű, hogy az érdekek elismerése és terhet determináló általános joghatása mellett a kötelezettségek érdek általi meghatározottságát is általában mondja ki a jogalkotó. Azaz dogmatikailag szintén elfogadható lett volna, hogy az állítási és bizonyítási érdekek meghatározása mellett az állítási és bizonyítási kötelezettséget továbbra is mindkét fél azonos kötelezettségeként határozta volna meg a jogalkotó, míg az állítási és bizonyítási terheket általánosan a felek érdekeltségéhez kötötte volna. Azaz az elhallgatási jog általános biztosításának hiányában is értelmes marad az érdekeken alapuló tehertelepítés. Valójában a közös kötelezettség ellenére eddig sem teljesítette azt sok esetben az ellenérdekű fél, emiatt merült fel olyan régóta a bizonyítási ínségre és
- 27/28 -
szükséghelyzetre tekintettel a speciális kezelés gondolata.[8] Így a perbeli közös állítási és bizonyítási kötelezettség fenntartása (ismételt kimondása) pusztán az erre tekintettel alkalmazhatóvá váló pénzbírság miatt az ellenérdekű fél számára e kötelezettsége teljesítésére egy további ösztönzőt teremtene, joghatékonysági szófordulattal anyagilag kockázatosabbá tenné, potenciálisan drágítaná a rosszhiszeműen hallgató félnek e magatartását.
Tehát a tartózkodási jogot - szemben a büntetőeljárási törvény megoldásával[9] - a Pp. kifejezetten nem nevesítette. Azonban a fentiekben bemutatott feleket terhelő igazmondási kötelezettség viszonylagossá tétele, az előadott tények teljessége vonatkozásában tartalmilag, a szintén ugyanitt hangsúlyozott felek önrendelkezési jogával együttesen értelmezve azt jelenti, hogy a fél perbeli rendelkezési joga kiterjed az általa ismert lényeges tények elhallgatására is általában. Ezek körében a számára kedvezőeket önérdekeltsége miatt vélhetően elő fogja adni, a számára hátrányos, perbeli helyzetét hátrányosan érintő (terhelő) tényeket pedig vélhetően nem. Ezek vonatkozásában az lesz lényeges körülmény, hogy azok állítása és bizonyítása melyik fél érdekébe tartozik. Ahol az önterhelő tényt ismerő fél nem lesz köteles ezek előadására az általános perjogi szabályok szerint, akkor merülhet fel a szükséghelyzet szabályainak az alkalmazása.
Kérdésként vethető fel, hogy a jogalkotó miért nem rendelkezett a tartózkodási jogról a Be.-hez hasonlóan kifejezetten különös jelentőségére és újdonságára tekintettel. Az ismertetett indokolás alapján arra lehet következtetni, hogy a jogalkotó nem látta olyan jelentősnek e jog elismerését, és a fél perbeli rendelkezési joga egyszerű kitágításaként tekintett annak biztosítására, amely mellett annak kifejezett nevesítését szükségtelennek tarthatta.[10]
E tanulmány amellett érvel, hogy nem kellett volna elismerni e jogot. Ugyanakkor, ha már erre sor került, kifejezetten kellett volna azt kimondani. Ugyanis így könnyebben észlelhetővé vált volna a kodifikáció során, nehezebben sikkadhatott volna el az e rész jogalkotási munkáit kevésbé szorosan követők számára. Így akár olyan vitát is generálhatott volna, amely megakadályozza a jog tervezetben maradását. Bennmaradása esetén pedig,
- 28/29 -
a vélhetően szélesebb érdeklődés alapján bevezetésének indokai, garanciái, korlátozásai is fokozottabban kerülhettek volna kibontásra a joggyakorlat segítése érdekében.[11]
A fentiek szerint az új Pp. 4. § (3) bekezdése alapján bármely fél jogosult a peres jogviszonyban, azaz a bírósággal szemben bármely - de különösen a peres ügybeli helyzetét hátrányosan befolyásoló - információ megadásától való tartózkodásra, annak elhallgatására, arra tekintettel, hogy a perjog e tekintetben perbeli önrendelkezési jogát már nem korlátozza általában. Emiatt - törvény kifejezett rendelkezése hiányában - vele szemben a bíróság hátrányos jogkövetkezményt nem alkalmazhat. A jog érvényesülési körét alapvetően befolyásolják a lent említett korlátozások, különösen a perbeli szükséghelyzetek szabályozása.
A jog részjogainak tekinthető az önterhelő tény vagy jog állításától, abban való közreműködéstől valamint az önterhelő tény bizonyításától, abban való közreműködéstől való tartózkodási jog. A közreműködés alatt értve a határozott tények állításához illetve bizonyítási indítvány megtételéhez szükséges információ átadását.
Belovics[13] a terhelt vonatkozásában tett következő, duális jogállásra vonatkozó megállapítása a polgári peres felek vonatkozásában is helytálló: teljes jogú alanyai a peres eljárásnak, ügyfelek a bírósággal szemben, másrészről bizonyítási eszközt szolgáltató alanyok is, akikkel szemben - elsősorban perbeli helyzetük hátrányos befolyásolásával - bizonyítási eszköz szolgáltatásra kényszerítő eszközök - pl. a szükséghelyzetek jogkövetkezményei - alkalmazhatóak.
Belovics utal rá, hogy az önvádra kötelezés tilalma és a hallgatáshoz való jog az általános-különös viszonyában áll egymással, ahol előbbi lényegében bármilyen bizonyítási eszköz önmaga elleni szolgáltatásától való tartózkodás jogára kiterjed. Más - az előbbinek
- 29/30 -
ellent nem mondó - álláspontok szerint kettős negatív jog a hallgatás joga, amely kiterjed a hatósággal való bármilyen együttműködés megtagadására, másrészt a megakadályozza a hatóságot az együttműködés bármilyen eszközzel való kikényszerítésében is. A hallgatás joga a terheit eljárást alakító jogának része. Gyakorlása felfogható a védekezésről való (részleges) lemondásként, de védekezésként is, hiszen a büntetőeljárásban nem fordul meg a bizonyítási teher a vádról a terheltre és pusztán a hallgatás nem értékelhető a büntetőeljárásban a terhelt terhére.
Különösen fontos, hogy a hallgatáshoz való jog Európai Emberi Jogi Bírósági gyakorlata[14] szerint e jog nem abszolút, ezért ha annak észszerű okát nem lehet megállapítani, a jogalkotó előírhatná, hogy az ügyben eljárt hatóságoknak jogukban áll önmagában a hallgatás tényéből - a polgári peres szükséghelyzeti szabályozáshoz hasonlóan - a terheltre nézve hátrányos következtetést levonni, ha az logikus és egyéb bizonyítékokkal kellően alátámasztott és a szükséges eljárási garanciák is érvényesültek.
A Pp. (290. § (1) bek. a) és b) pontjai) szerint a tanúvallomást megtagadhatja a felek bármelyikének hozzátartozója, vagy az, aki a tanúvallomás folytán magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná, az azzal kapcsolatos kérdésben. Kérdés, hogy a fél megtagadhatja-e a nyilatkozat (a Pp. 263. §-ának szóhasználatával: tényelőadás) megtételét (Pp. 290. § (1) bek. b) pont), okirat (Pp. 320. § (2) bek.) valamint a szemletárgy rendelkezésre bocsátását (330. § (1) bek.)?[15]
Meglátásom szerint a fél megtagadási joga elsődlegesen éppen a Pp. 4. §-án alapul, amely kifejezetten relatívizálta a fél igazmondási kötelezettségét a rá nézve bármilyen szempontból terhelő információt illetően, amelybe értelemszerűen a büntetőeljárási vád alapjául szolgálható tények is beletartoznak. Így, ha a felet a másik fél kérelmére különösen az írásos előkészítés kiegészítéseként a perfelvételi szakaszban bíróság kiegészítő nyilatkozattételre felszólítja, a fél hivatkozhat a Pp. 4. §-ából fakadó nyilatkozat megtagadási jogára, valótlanul azonban nem tagadhatja le a kért információról egyébként fennálló tudomását. Ugyanakkor, amikor a szükséghelyzet szabályai nem pusztán saját polgári peres helyzetének terhelésétől való tartózkodás jogát érintik, hanem az önvádra kötelezést is jelentenék, a Pp. értelmezése akkor áll összhangban a Be.-vel, ha a 290. § (1) bekezdés b) pontjába beleértik, hogy az alapján az egyébként fennálló szükséghelyzet megállapítását illetve jogkövetkezményének alkalmazását kizárná az ellenérdekű fél olyan nyilatkozata, hogy azért nem adja meg a kért információt, mert annak folytán magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná.
- 30/31 -
Ugyanezen okból, ugyanezen értelmezés látszik helyesnek az okiratok illetve a szemletárgy rendelkezésre bocsátására kötelezés körében is.[16]
A fentiek alapján a két tilalomból következő jogok abban egyeznek, hogy két különböző eljárás szempontjából lényeges információ megadásától való tartózkodást teszik lehetővé, az információ azonban nyilván lehet azonos, ezen esetekben lesz szüksége a félnek a két jogosultság közül az erősebb, önvádtól való tartózkodásra hivatkozásra, mert az a Pp. szerinti szükséghelyzetek fennállása esetén is elkerülhetővé teszi azok jogkövetkezményeinek az alkalmazását.
A keresettel érvényesített igény alaptalanságának vélelme - ha ilyen fennállna - azt fejezné ki, hogy ezen igény nem volna alaposnak tekinthető mindaddig, amíg alaposságát a bíróság jogerős ügydöntő határozata meg nem állapítja. E kérdés a dolgozatban azért bír jelentőséggel, mert egy ilyen vélelem fennállása azt jelentené, hogy az alperest a felperessel szemben semmilyen tény tekintetében nem terhelhetné állítási és bizonyítási kötelezettség függetlenül attól, hogy mely tények állítása és bizonyítása áll az ő érdekében. Ekkor volna elfogadható, hogy teljesen passzívan szemléli, önterheléstől tartózkodási joga alapján a felperes perbeli igényérvényesítését.
A büntetőeljárásjogi ártatlanság vélelmével kapcsolatban Király[18] utal rá, hogy az a processzuális személyek egymáshoz való viszonyát határozza meg, amelyből objektív jogi helyzet következik. E vélelem megdönthető, a büntetőeljárás során a vád célja éppen ennek elérése. E normában a ha - akkor, vagy vélelmező és vélelmezett tények közül, az előbbi látszólag hiányzik, valójában a terhelti minőséghez kapcsolódik. Azaz azt fejezi ki, hogy ha valaki terheltté válik büntetőeljárásban, a vélelem megdöntéséig nem lehet bűnösnek tekinteni. Az ártatlanság vélelme tehát nem igényel további bizonyítást a megelőző tényre vonatkozóan. Emiatt tekinti az ártatlanság vélelmét ideiglenes igazságnak, vélelemszerű jogi tételnek.
- 31/32 -
Gyökereit illetően említi, hogy nincs teljes egyetértés, hogy az egyrészt az 1789. évi francia Emberi jogi deklarációig nyúlik-e vissza, vagy a római jogi eredetű jó hírnév vélelmének (praesumptio boni viri) a továbbélését jelenti a büntetőeljárási jogban. Abban viszont már nincs vita, hogy az ártatlanság vélelme specifikusan a büntetőeljárásban érvényes, és csak a gyanúsítottat, illetőleg a vádlottat illeti meg.
Az új Be. miniszteri indokolása szerint az ártatlanság vélelmének bizonyításra vonatkozó következményei a bizonyítási teher kialakítása és az önvádra kötelezés tilalma. A Be. megtartja az önvádra kötelezés tilalmának és az in dubio pro reo elvének bevett megfogalmazását. Azaz elválasztja egymástól az önvádra kötelezés tilalmát és a kétségtelenül nem bizonyított állítás alaptalanságának kimondását. Sári és Somody[19] utal rá, hogy a 793/B/1997. AB határozat szerint a büntetőeljárásbeli ártatlanság vélelméből következik, hogy a bűnösség bizonyítása a büntetőügyekben eljáró hatóságokat terheli, azonban az ártatlanság vélelmének a büntetőeljáráson túlmutató érvényessége is van. Az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) értelmezése szerint az kiterjed más típusú eljárásokra is, mint például a közigazgatási, fegyelmi, szabálysértési ügyekre is.[20] Az ismert gyakorlat azonban azt sosem terjesztette ki a polgári perjogra.
Különösen érdekes a polgári perbeli önrendelkezési jog korlátozhatóságának mérlegelése körében, hogy a szerzők utalnak arra is, hogy az Alkotmánybíróság[21] szerint még a büntetőeljárásbeli ártatlanság vélelme (és védelme) sem értelmezhető akként, hogy a bíróságok ne alkalmazhatnának bizonyos - alapjogokat is korlátozó - intézkedéseket a gyanúsítottakkal szemben.
Miközben az Alaptörvény II. cikke szerint az emberi méltóság sérthetetlen és ahhoz minden embernek joga van, továbbá VI. cikk (1) bekezdése szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy jó hírnevét tiszteletben tartsák, ez alapján azonban az korántsem jelenthető ki, hogy ezeket, vagy az ebből eredő Ptk.-ban (2:45. §) nevesített becsülethez és jóhírnévhez való jogot sértené valakinek az alperesi perbevonása, hogy pusztán e körülmény alkalmas volna e személy társadalmi megítélésének hátrányos befolyásolására.
Azaz önmagában a perbevonás, perben félkénti részvétel nem okoz jóhírnevet illetően sérelmet, vagy veti fel ennek veszélyét. Erre tekintettel a fenti tartalmú alaptalansági vélelem, mint jogvédelmi garanciára sincs szükség.
A polgári per sajátosságához[22] jobban illeszkedik az általánosan az állítási és bizonyí-
- 32/33 -
tási érdekek alapján (Pp. 184. § (1) bek. és 265. § (1) bek.) állítási és bizonyítási kötelezettséget, és terheket telepítő szabályozás, amely a fentiek alapján tűri nemcsak a szükséghelyzetek általi kivételeket, hanem azt általánosabb, 1952-es Pp. (8. § (3) bek. b) pontja) szerinti tájékoztatási kötelezettség fenntartását is.
A fentiekből látható, hogy míg az ártatlanság vélelme indokolt a büntetőeljárási jogban, és annak jogi garanciáját jelenti az önvádra kötelezés tilalma, a polgári perjogban helyeselhetően nem került kimondásra kereseti kérelembeli igény alaptalanságának vélelme, így annak védelme sem igényli garanciaként az önterheléstől való tartózkodási jogot.
Sári és Somody[23] utalt rá, hogy az alapjogok nemcsak az Alaptörvényben jelennek meg, hanem azokat a szakjogágak is védik. Meglátásuk szerint az alapjog, vagy alapvető jog az emberi jogokra és alapvető szabadságokra, illetve az emberi és állampolgári jogokra utal. A jogok és szabadságok közötti megkülönböztetés azt fejezi ki, hogy az alapjogok az állami szabályozást igénylik, míg a szabadságok az állami beavatkozástól mentességet. Hangsúlyozzák, hogy míg az angolszász jogrendszerek abból indulnak ki, hogy a szabadság az emberek természetes állapota, s ha ez megsérül, az államnak ezt orvosolnia kell. A kontinentális alkotmányosság ezzel éppen ellentétben az állam és a polgár viszonyának részletekbe menő szabályozását tartja alapvetőnek, ezért minden olyan elvet igyekszik jogszabályban lefektetni, amely a társadalmat kormányozza.
Utalnak rá, hogy az Alaptörvényben szabályozott alapjogok általában nem állnak meg önmagukban, a jogalkalmazás mindennapos gyakorlatában való érvényesülésükhöz még szükséges törvénybe foglalásuk is. Egyebek mellett ezért sokan az alapjogok Alaptörvény általi szabályozását csupán deklarációnak tekintik. Az alkotmányjog (tudományának) nagy kérdésének tekintik a különbségtételt az alapjogok, Alaptörvényben biztosított jogok stb., illetve azon jogok között, amelyek az előző kategóriába nem sorolhatók: nem alapjogok. A különbségtétel tétje, hogy az adott jogokra az alkotmányos jogvédelem kiterjed-e vagy sem. Hangsúlyozzák, hogy a nem alkotmányos jogok sem maradnak garanciák nélkül, esetükben általában a rendes bíróságok biztosítanak hatékony védelmet, de normakontroll esetén az alapjogi sérelmeknél alkalmazott teszt helyett az önkényes vagy észszerű alap nélküli korlátozás ismérve alapján ezek korlátozásának alkotmányossága is mérlegelhető.
A szerzőpáros által idézett AB határozatok egyértelművé teszik, hogy egy alanyi jog Alkotmánybíróság általi értelmezésében[24] nem döntő körülmény annak alapjogi jellegének
- 33/34 -
fennállását vagy hiányát illetően, hogy azt az Alaptörvény mondja-e ki vagy egy jogági törvény. Azaz a jogszabályok alkotmányosságát nem csupán az Alaptörvényben kifejezetten szereplő jogágat érintő garanciákkal kell mérni, hanem azok körébe kell érteni számos azokhoz kapcsolódó más alapelvet és alapjogot. Ezek korlátozása szintén ütközhet az alapjogok lényeges tartalma korlátozásának alkotmányos tilalmába.[25] Utaltak továbbá rá, hogy a jogállamiság és jogbiztonság elvéből vezette le az Alkotmánybíróság azokat az (akkor) Alkotmányban direkt módon meg nem fogalmazott büntetőeljárási garanciákat, amelyek az állam büntetőhatalmát és az állami önkényt korlátozzák.[26]
Ezen alapvetést követően felvethető a kérdés, hogy polgári peres eljárásban érvényesülő alapjognak tekinthető-e a polgári peres fél önterhelő információ (bizonyíték) szolgáltatásától való tartózkodási joga. Meglátásom szerint erre azért adandó nemleges válasz, mert sem az Alaptörvényben, sem nemzetközi dokumentumokban nem kerül nevesítésre, alkotmánybírósági gyakorlata ismeretlen és a nevesített polgári peres eljárási, vagy ezen eljárás által érintett alapjogok szerves részének sem tekinthető az alábbiak szerint.
A szoros kapcsolódásra tekintettel érdemes itt is párhuzamot vonni: Belovics[27] az önvádra kötelezés tilalmát - amely tehát a dolgozatban vizsgált tartózkodási jog büntetőeljárásbeli megfelelője - a tisztességes eljáráshoz való jog és a jogállami igazságszolgáltatás részének tekinti.
Németh és Sántha[28] az 1952-es Pp. 2. §-ához fűzött magyarázatában utalt arra, hogy az Alkotmánybíróság szerint a tisztességes eljáráshoz való jog abszolút jog, amellyel szemben nem létezik mérlegelhető más alapvető jog vagy alkotmányos cél, mert már maga is mérlegelés eredménye.[29] Az Alkotmánybíróság[30] értelmezése szerint a tisztességes eljárás (fair trial) követelménye magában foglalja a bírósággal és az eljárással szemben megkövetelt tulajdonságokat, és egyben biztosítja valamennyi alkotmányos eljárási garancia teljesedésbe menetelét is. A tisztességességet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni.
- 34/35 -
Németh és Sántha[31] említi, hogy a tisztességes eljárás fogalmába beletartozik többek között az esélyegyenlőség biztosítása a felek részére. Az Alkotmánybíróság szerint a bíróság előtti egyenlőség a jogegyenlőség általános elvéből következik, amelyben a felek esélyegyenlősége azt fejezi ki, hogy a felek azonos eljárási jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek (equality of arms), annak ellenére, hogy a felperesi szerep önként vállalt perbeli pozíció, míg az alperesé törvényen alapuló kötelezettség.[32] A bíróság előtti egyenlőség kívánalma magában foglalja, hogy a törvény elé jutás feltételei és a törvény előtt a bizonyításmódja is mindenki számára azonosak legyenek. Sérti ezen alapelvet az olyan jogintézmény puszta léte, amely beleütközik a bíróság előtti egyenlőség elvébe azáltal, hogy az eljárás egyik résztvevőjének többletjogokat biztosít.[33]
Bizonytalan, hogy ezt a tartózkodási jog biztosítása hatásában sérti-e, hiszen bár mindkét felet - a kereseti kérelem esetén a felperest, vagy az ellenkérelem, viszontkereset esetén az alperest azonos tartalommal illeti meg -, de tipikusan a felperes igényérvényesítési jogát tudja elsődlegesen meghiúsítani, ha korlátozását jelentő Pp. intézmények (különösen a szükséghelyzeti szabályok) nem alkalmazhatóak.[34]
Németh és Sántha[35] utalt arra is, hogy az Alkotmánybíróság szerint[36] pártatlan bírósághoz való alkotmányos alapjog az eljárás alá vont személy iránti előítéletmentesség és elfogulatlanság követelményét támasztja a bírósággal szemben. Ez egyrészt magával a bíróval, a bíró magatartásával, hozzáállásával szembeni elvárás, másrészt az eljárás szabályozásával kapcsolatos objektív követelmény: el kell kerülni minden olyan helyzetet, amely jogos kétséget kelt a bíró pártatlansága tekintetében. E követelményt ugyanakkor sértheti, hogy a bíróságnak a Pp. (184. § (2) bek., 265. § (3) bek.) szerint akkor is mérlegelési jogköre van a tartózkodási jog legfontosabb korlátozását jelentő, szükséghelyzetek jogkövetkezményének alkalmazása tekintetében, ha a szükséghelyzet fennállását megállapítja. E jog alapján szükséghelyzet fennállása esetén a jogkövetkezmény alkalmazásától történő bírói eltekintés alkalmasnak tűnik arra, hogy a pártatlanság sérelmének látszatát felvesse megfelelő indokolás hiányában. A mérlegelési jog külön biztosítása azért sem szükséges, mert egyrészt szempontjai nem kerültek kimondásra, másrészt a két szükséghelyzet tényállási elemeinek fennállása körében a bíróságbeli kételyek megfelelően becsatornázhatóak a szükséghelyzetet konstituáló elemek fennállásáról való döntés meghozatalába.
- 35/36 -
Németh és Sántha[37] utalt arra is, hogy eljárási értelemben igazságos a jogi döntéssel érintettek bevonása a hatósági folyamatba, a jogegyenlőség elvének, a részvételi jogoknak a biztosítása. Ez a követelmény feltételezi, hogy a felek számára biztosításra kerül mindazon idő és eszköz, amely ügyük (azzal érintett igényük) megfelelő védelméhez, képviseletéhez szükséges. Az AB gyakorlatában[38] nem említi a védekezéshez szükséges "eszközök" között az igény érvényesítéséhez szükséges információ másik fél általi biztosítását. Talán éppen a szükséghelyzetek kifejezett szabályozásából következtethetünk kisebb-nagyobb biztonsággal arra, hogy a Pp. alkotói ezt is ide értették. Ezért is hangsúlyozandó, hogy e megfelelő jogérvényesítési eszközhöz való jog sérül azon esetekben, amikor a szükséghelyzet szabályai nem alkalmazhatóak.
A perjogbeli jóhiszemű eljárás elve - a Pp. 5. §-a szerint - azt fejezi ki, hogy a felek és más perbeli személyek eljárási jogaik gyakorlása és kötelezettségeik teljesítése során jóhiszeműen kötelesek eljárni. A bíróság azt a felet vagy más perbeli személyt, aki a jóhiszeműség követelményével ellentétes magatartást tanúsít, pénzbírság megfizetésére kötelezi, valamint az e törvényben meghatározott más jogkövetkezménnyel sújtja. Kérdés, hogy ez alapján a félnek joga is van-e a bírósággal szemben az ellenérdekű fél jóhiszemű eljárásának kikényszerítéséhez. Meglátásom szerint a válasz igenlő, a bíróság e kötelezettségének megszegése akár lényeges eljárási szabálysértést is megvalósíthat.
Hangsúlyozandó, hogy arra tekintettel, hogy a Pp. már nem tekinti az ügy eldöntése szempontjából lényeges körülmény elhallgatását jogellenes magatartásnak, indokolása pedig azt kifejezetten megengedi, okszerűen vonható le a következtetés, hogy a tartózkodási jog gyakorlása rosszhiszeműnek sem tekinthető.
Mivel a polgári peres jogviszony a felek és a bíróság között áll fenn, ebben a jogok és kötelezettségek módosítása a fentiek alapján a fél alcímbeli jogát is szükségszerűen érinti.
Kérdés, hogy a jogalkotó szabadon - a felek jóhiszemű eljáráshoz való joga általi kötöttségtől mentesen - módosíthatta-e a polgári peres felek jóhiszemű eljárási kötelezettségének tartalmát. A perjogi jogviszony közjogi jellege vajon azt jelenti, hogy a jogalkotó teljesen függetlenül állapíthatja meg a felek jóhiszemű eljárásának feltételeit az alapul fekvő igényt szabályozó anyagi jogban érvényesülő jóhiszeműség és tisztesség elve által kifejezett erkölcsi elvárástól?
Meglátásom szerint erre a jogalkotónak a perjog kialakítása során tekintettel kellett volna lennie, és csak kifejezett perjogi szükségszerűség alapján térhetett volna el, szükséges (legkisebb) mértékben. Az kijelenthető, hogy a miniszteri indokolás e körben kényszerítő perjogi szükségszerűséget nem említ. Azaz a perjogi önrendelkezési jog kitágítása az egyik fél vonatkozásában jogkorlátozás csökkentő, míg a másik fél jóhiszemű eljáráshoz való jogát korlátozó hatású.
- 36/37 -
Németh és Sántha[39] az 1952-es Pp. 2. §-ának indokolásában az e jogot elemező rész bevezetőjében említi az Európa Tanács az igazságszolgáltatás igénybevételét megkönnyítő eszközökről és a szegényeknek a joghoz és igazságszolgáltatáshoz való hatékony hozzáférésének biztosításáról szóló ajánlásait.[40]
A jogérvényesítés segítésének elve (jogérvényesítés, bírósághoz fordulás segítéséhez való jog) Németh és Sántha[41] szerint azt jelenti, hogy a bíróság a peres (és a nemperes) eljárásban az arra rászoruló félnek segítséget nyújt, amennyiben az szükséges. Ezen, bíróságot terhelő kötelezettségeket az új Pp. (237. §) alapvetően a bíróság anyagi pervezetési kötelezettsége[42] körében és a költségek körében a jogi segítségnyújtó szolgálatra vonatkozó rendelkezésekben szabályozta.
A jogérvényesítés segítésébe vitathatóan érthető bele az ellenérdekű fél információ adásra kötelezésében megnyilvánuló segítségnyújtás még akkor is, ha annak hiányában a felperes keresetlevele visszautasításra kerül. Ha figyelembe vesszük azonban, hogy ezen alapjog kötelezettje az állam, és az önterheléstől való tartózkodási jog alól adott kivételeket pl. a szükséghelyzetek körében hipotetikusan nem megfelelően szabályozta volna, annak eredménye lényegileg azonos volna az Európa Tanács utalt ajánlásaiban említettel, az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés meghiúsulása.
Németh és Sántha[43] szerint a rendelkezési elv a fél jogát jelenti az eljárás megindítására, a már megindított eljárásban az eljárás személyi és tárgyi kereteinek, valamint részben a menetének a meghatározására. Az új Pp. (2. § (1) bek.) pedig lényegi változtatás nélkül deklarálja, hogy a felek szabadon rendelkeznek perbe vitt jogaikkal.
Az Alkotmánybíróság határozatai[44] szerint a fél eljárásjogi értelemben vett rendelkezési joga az alkotmányos önrendelkezési jog egyik aspektusa, többek között kiterjed arra is, hogy a fél a perbe vitt anyagi és eljárási jogaival szabadon rendelkezzen, a peranyag szolgáltatásában döntsön. A bíróság pedig egyes perbeli cselekményeket a felek (vagy az egyik fél) rendelkezése alapján köteles elvégezni.
A fentiekben szó eset róla, hogy a fél saját perbeli helyzetének terhelésétől való tartózkodási jogának elismerése e tekintetben a fél perbeli önrendelkezési joga tágításaként értelmezendő. A fentiek szükségtelen ismétlése helyett, itt elég azt hangsúlyozni, hogy
- 37/38 -
ezen alapjogot ezért a tartózkodási jog nemhogy nem sérti, de erősíti. Ugyanakkor hangsúlyozandó, hogy a tartózkodási jogot az ismert jogirodalom kevéssé vizsgálta, így arra nem is tekintett korábban úgy, mint a perbeli önrendelkezési jog korlátozhatatlan részére, amelyet az 1952-es Pp. (8. § (3) bek. b) pontja) így alaptörvény-ellenesen korlátozott volna.
Sári és Somody[45] utalt rá a személyes adatok szabályozásának elvi alapjai körében, hogy az állam már hosszú idő óta arra kényszerült, hogy bizonyos funkcióinak (pl. adóztatás, hadkötelezettség) ellátásához polgárainak személyes adatait - gyűjtse, nyilvántartsa és egyébként - kezelje. Az állam modernizálódásával funkciói is növekedtek, így állampolgárainak egyre több adatának a kezelése vált szükségessé. Miközben ezt a számítástechnika jelentősen megkönnyítette, ezzel megnövelte a személyes adatokkal való visszaélés lehetőségét is. Utóbbi pedig főleg abban áll, hogy ellenőrizhetetlen módon a személyekkel kapcsolatos adatokat összekapcsolják, felhasználják, amellyel a személyiségi autonómiába hatolnak be meg nem engedhető módon. Utalnak rá, hogy az Alkotmánybíróság határozataiban[46] a személyes adatok védelméhez való jogot nem védelmi, hanem aktív jogként értelmezi, információs önrendelkezési jogként. Ez alapján az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdése szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán- és családi életét tiszteletben tartsák, és személyes adatai védelméhez.
Az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Infotv., 5. § (1) bek.) személyes adat[47] akkor kezelhető, ha a) ahhoz az érintett - esetleg írásban - hozzájárul, vagy b) azt törvény vagy - törvény felhatalmazása alapján, az abban meghatározott körben - helyi önkormányzat rendelete közérdeken alapuló célból elrendeli (a továbbiakban: kötelező adatkezelés). E jog uniós jogi meghatározottsága különösen fontos arra is tekintettel, hogy az Infotv. jelentős rendelkezéseit az Európai Parlament és a Tanács (EU) a természetes személyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról, valamint a 95/46/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről (általános adatvédelmi rendelet) 2016/679 rendelete (2016. április 27., a továbbiakban: Rendelet) váltja fel. A Rendelet (6. cikk (1) bek. e) pontja) szerint a személyes adatok kezelése kizárólag akkor és annyiban jogszerű, amennyiben az adatkezelés közérdekű vagy az adatkezelőre ruházott közhatalmi jogosítvány gyakorlásának keretében végzett feladat végrehajtásához szükséges.
A bíróság a felek nyilatkozataiban előadott személyes adatait kezeli, mivel az Infotv. (3. § 10. pont) és a Rendelet (4. cikk 2. bek.) szerint az adatkezelés - különösen - annak gyűjtése, rögzítése, rendszerezése, tárolása, megváltoztatása, felhasználása, továbbítása, nyilvánosságra hozatala, összekapcsolása, törlése. A bíróság által a polgári perben történő eljárása
- 38/39 -
során kezelt személyes adatok köre messze túlmutat a Pp. (7. § (1) bek. 3. pont) szerinti természetes személy azonosító adatain.
A személyes adatokkal szoros kapcsolatban álló magántitok védelmének tárgya a személyes közlésre irányul, függetlenül annak közvetítő eszközétől (levél, fax, telefon, e-mail stb.). A Ptk. nem mondja ki a magántitok polgári jogi fogalmát. Székely[48] azonban a Ptk. 2:46. §-ának magyarázata körében utal arra, hogy a Ptk. egyértelművé teszi, hogy a magántitok a titok polgári jogi vetülete, amely összetett jellegű, számos más jogág által szabályozott titokfajtát foglal magába. Általában magántitok lehet minden olyan adat, információ, ismeret stb., amelynek megőrzéséhez, nyilvánosság előli elzártságához a titok gazdájának valamilyen érdeke fűződik. Úgy látja, hogy a titok fogalmilag egy bizonyos tudattartalom, és mint ilyen a jogi védelem tárgya nem lehet, a védelem valójában a titok valamilyen közlésre alkalmas formában (pl. szó, írás, jel) való megjelenésére vonatkozhat. A magántitokhoz való jog jogosultja az, akinek az információ a személyére vonatkozik, azzal kapcsolatos. Ilyen értelemben a magántitokhoz való jog a személyes adathoz való jogot jelenti, azzal, hogy pl. az üzleti titoknál a személyhez kapcsolódás sokkal távolabbi, mint a hivatásbeli vagy információcsere-formákhoz kapcsolódó titkok (pl.: levéltitok) esetében, előbbi vonatkozásában ugyanis a Ptk. az e feletti jog átruházhatóságát (forgalomképességet) kifejezetten elismeri, miközben a személyiségi jogok nem átruházhatóak, főszabály szerint nem szállnak át másra.
Székely rámutat, hogy a Ptk. és az adatvédelmi törvény személyes adatokkal kapcsolatban biztosított oltalmi köre csak részben esik egybe, a Ptk. két tekintetben is tágabb védelmet biztosít. Így alanyi értelemben az adatvédelmi törvény kizárólag a természetes személyek személyes adatainak kezelésére vonatkozik, a Ptk.-beli védelem kiterjed a jogi személyek és jogi személynek nem minősülő egyéb jogalanyok (nem személyes) adatainak nyilvántartására és kezelésére is annyiban, hogy azok nem sérthetik a személyiségi jogaikat. Tárgyi értelemben pedig úgy biztosít szélesebb védelmet a Ptk., hogy elvileg a személyes adatok kezelésével kapcsolatos adatvédelmi törvénybeli szabályok legteljesebb betartásával történő adatkezelés is sérthet egyéb nevesített (pl. becsület, jóhírnév, emberi méltóság) vagy nem nevesített személyiségi jogot. Kiemeli, hogy a tisztességes adatkezeléshez fűződő Ptk.-beli személyiségi jog és az adatvédelmi törvény személyes adatokkal kapcsolatos joganyaga az általános-különös viszonyában állnak egymással.
Menyhárd[49] utal rá, hogy az általános személyiségi (anya)jognak tekinthető magánélethez való jog központi eleme az egyén rendelkezési szabadsága életének és személyének egyes megjelenési formái fölött. Annak védelmét nem sérti, ha valaki számára a jogosult maga enged hozzáférést.
Ez alapján látható, hogy az 1952-es Pp. 8. §-a alapján a féltől akarata ellenére kikényszerített tényelőadás, ha az egyben személyes adatának is minősül a kötelező adatkezelés esetét valósította meg a bíróság részéről, ahol pedig a fél kötelezés nélkül adta meg a személyes adatát is tartalmazó információt, azon adatokat a bíróság az önkéntes adatkezelés
- 39/40 -
körében kezelheti. Azaz az új Pp. (4. §) szélesítette a tartózkodási jog megadásával a személyes adatok védelmi körét, szűkítette az Infotv. fogalomhasználatában kötelező adatkezelés esetkörét. Ugyanakkor ezt - legalábbis erre utaló indokolás hiányából következtethető módon - nem a személyes adatok védelmének erősítése érdekében tette, ahogy a személyes adatok védelmének az 1952-es Pp. szerinti megoldása sem vetette fel a személyes adatok védelméhez való alapjog alaptörvény-ellenes korlátozásának aggályát.
Sári és Somody[50] hangsúlyozza, hogy a tulajdon védelmének különböző - polgári jogi, büntetőjogi, államigazgatási jogi - eszközei vannak. Az alkotmányjog eszközrendszere elsősorban a tulajdonba való állami beavatkozásnak a jogszabályokban kifejeződő formáival szemben nyújt védelmet. Az állami beavatkozás három irányból korlátozandó. Az első a kisajátítás, a második hátrányos megkülönböztetés, a harmadik az alapjog lényeges tartalma korlátozása tilalmának kérdésköréhez kapcsolódik. Hangsúlyozzák, hogy a tulajdon polgári jogi, és alkotmányjogi fogalma eltér, amelyből az Alkotmánybíróság több következtetése közül itt az bír különös jelentőséggel, hogy az egyrészt kiterjed bármilyen, Ptk. (8:1. § (1) bek. 5. pontja) szerinti vagyontárgyra, azaz a dolgokon kívül a jogok és követelések is tárgyai lehetnek, így egy adat felhasználási joga is. Továbbá mivel a felhasználási jog a személyes adat feletti abszolút jog egyik részjoga, ezért az is hangsúlyozandó, hogy az alkotmányjogi értelemben vett tulajdon törvényben, közérdekből elkerülhetetlenül szükséges mértékben és arányban korlátozható (Alaptörvény 1. cikk (3) bek.). A tulajdonjog valamely elemének korlátozása csak akkor jár a tulajdonjog - mint alkotmányos alapelv - korlátozásával, ha nem elkerülhetetlen, továbbá ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.[51] Az Alkotmánybíróság szerint[52] a tulajdonjog alkotmányos védelme, arra, mint az egyéni cselekvés anyagi alapjára irányul.
Ez különösen az üzleti titok és az egyéb vagyoni értékkel bíró információ vonatkozásában releváns. Menyhárd[53] jelzi, hogy a személyiségnek a magánélet védelme körébe tartozó egyes jegyei így - a tulajdonjog tárgyaihoz hasonlóan - hasznosíthatók, ezért vagyoni értékkel bírnak, amelyet különösen az érintett személy társadalmi ismertsége, hírneve határoz meg. Hangsúlyozza, hogy ennek ellenére a személyiségnek ezek a megnyilvánulásai nem esnek a szellemi alkotásokra vonatkozó szabályozás hatálya alá, bár azokhoz hasonlóan maguk is piacképes jószággá válnak, hiszen a jog a felhasználás engedélyezését monopolizálja azzal, hogy csak a jogosult hozzájárulásával tekinti azt jogszerűnek.
A személyes adatnak, és magántitoknak minősülő ismereteket e körről leválaszthatjuk, azok vizsgálatára a 6.4. pontban került sor. E körben azon adatokat vizsgáljuk meg, amelyek ezek körébe nem tartoznak, személyiségi vonatkozásuk nincs, mégis vagyoni értékkel bírnak - ez különösen akkor állhat elő, ha a jogosult nem tudja bizonyítania, hogy az
- 40/41 -
adott információ megfelelne a Ptk. üzleti titok és védett ismerettel szemben támasztott kritériumainak, de azt igen, hogy az adott ismeret vagyoni értékkel bír - amelyek perben megszerezhetőek a másik fél által.
E körben is megállapítható, hogy az alkotmányos tulajdonvédelem szintjét emelte az új Pp. a tartózkodási jog bevezetésével, de vélhetően e jog erősebb védelme sem volt jogalkotói szándék az erre utaló indokolás hiányából következtethető módon, és a tulajdon védelmének aggályát az ismert jogirodalom szerint az 1952-es Pp. megoldása sem vetette fel.
A fél tartózkodási jogát sértő bírói eljárásbeli kötelezés, vagy ennek eredménytelensége esetén pervesztesség esetén jogorvoslattal tud élni. A bíróság az anyagi pervezetés (Pp. 237. §) körében tájékoztatja továbbá a feleket a bizonyíték rendelkezésre bocsátása, illetve a bizonyítás indítványozása elmulasztásának, valamint a bizonyítás esetleges sikertelenségének következményéről is. Ennek során a felek tudomására hozza, ha az általuk hivatkozott jogszabályi rendelkezést eltérően értelmezi, a rendelkezésre álló adatok alapján olyan tényt észlel, amelyet hivatalból kell figyelembe venni, vagy jogszabály szerint a kérelemhez nincs kötve, és lehetőséget biztosít a feleknek nyilatkozataik megtételére.
Meglátásom szerint erre tekintettel a tartózkodási jog fennállásának hiánya, különösen mert a bíróság megítélése szerint állítási illetve bizonyítási szükséghelyzet áll fenn az anyagi jogi pervezetés körében értékelendő. A jogorvoslati lehetőségek vizsgálatánál kap különös jelentőséget a kérdés.
A Pp. (381. §) a másodfokú bíróságot akkor jogosítja fel az elsőfokú bíróság ítéletét végzéssel hatályon kívül helyezni, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasítani, ha az elsőfokú eljárás lényeges szabályainak - másodfokú eljárásban orvosolhatatlan vagy észszerűtlenül orvosolható - megsértése az ügy érdemi eldöntésére kihatott és ezért szükséges az elsőfokú eljárás megismétlése. Erre tekintettel kérdés, hogy e tartózkodási jogra vonatkozó törvényi rendelkezések (Pp. 4. §) az elsőfokú eljárás lényeges szabályainak minősülnek-e. Ezzel e körben lényegileg egyezően a Pp. [424. § (1) bek.] a felülvizsgálat körében is kimondja, hogy ha a felülvizsgálni kért határozat vonatkozásában csak olyan eljárási szabálysértés történt, amelynek az ügy érdemi elbírálására lényeges kihatása nem volt, a Kúria a megtámadott határozatot hatályában fenntartja.
A Pp. maga még példálózva sem határozza meg azon eljárási szabályok körét, amelyek lényegesnek minősülhetnek, azt továbbra is az adott eset egyedi körülményei alapján a bíróság állapíthatja meg. E tekintetben érdemes azonban figyelembe venni az 1952-es Pp. alapján kialakult bírói gyakorlatot, amely szerint például[54] a fél részére a bizonyítási teherről adott téves bírói tájékoztatás, illetve a bizonyítási teher téves telepítése olyan lényeges eljárási szabálysértés, amely az ügy érdemi elbírálására kihatással van, és így a Pp. 252. § (2) bekezdésnek alkalmazására adott alapot. Mivel a bizonyítási teherről
- 41/42 -
adott téves tájékoztatással lényegileg egyező joghatást fejthet ki az állítási kötelezettségről és teherről adott téves tájékoztatás, illetve ennek téves megfordítása ezért alappal feltételezhető, hogy a tartózkodási jog fennállásának, vagy fenn nem állásának téves értékelése is lényeges eljárási szabálysértésnek fog minősülni a jogorvoslatok érdemi elbírálása vonatkozásában. Mindez kellő perjogi garanciának tűnik a jog érvényesülése szempontjából.
A Pp. 4. §-a és annak miniszteri indokolása alapján nyilvánvaló, hogy a fél védekezési joga kizárólag a tartózkodási joggal bővült, aktív joga nincsen hazudni, amelynek[55] minősített eseteit, amikor a hamis állítás hamis vádat, egyéb bűncselekményt is megvalósítana, a büntetőjog is tiltja.
Mégis a vizsgált tartózkodási jog legjelentősebb korlátozását a perbeli szükséghelyzetek szabályozása adja. Ezek fennállása esetén ugyanis az alkalmazható jogkövetkezmények (szükséghelyzettel érintett tényállítás, illetve tény valósnak való elfogadása) éppen a tartózkodási jog gyakorlásától kíván elrettenteni, annak szankcionálásával. Ennek megértése érdekében érdemes elválasztani a szükséghelyzetek előzetes, vagy elsődleges, illetve végső, vagy másodlagos jogkövetkezményeit. Az elsődleges jogkövetkezményük az, hogy de facto a szükséghelyzettel érintett információ tekintetében adatközlésre kötelezik az ellenérdekű felet a végső szankció általi fenyegetettség által, amelynek megszegése esetén utóbbi beáll.
Az Alaptörvény (I. cikk (1) és (3) bek.) szerint az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható. Meglátásom szerint a fél perbeli önrendelkezési jogának részét képező önterhelő nyilatkozat és bizonyítási eszköz szolgáltatástól való tartózkodási jogának szükséghelyzetek bevezetése általi korlátozása a másik fél tisztességes eljáráshoz való joga részjogát jelentő másik fél jóhiszemű eljárásának bíróság általi kikényszerítéséhez való joga érvényesülése érdekében elvben megfelel ezen elvárásnak. Azzal, hogy a szükséghelyzetek szabályozásának finomhangolása a bevezetőben említettek szerint szükséges.
- 42/43 -
E körben különösen az kifogásolható, hogy mivel a szükséghelyzetek szabályozása nem megfelelő, számos esetben eredményezi a tartózkodási jog biztosítása az információ aszimmetrikus helyzetekben a gyengébb fél hátrányára a polgári peres igényérvényesítés meghiúsulását.
A perjog döntően formalizmus orientáltsága (eljárási igazság anyagi elé helyező kialakítása) és a perjogi jogviszony megkonstruálása során helytelenül marad figyelmen kívül a perbe vitt igény alapjául szolgáló anyagi jogviszonyból eredő, feleket terhelő együttműködési kötelezettség, amellyel anyagi jogilag és morálisan összeegyeztethetetlennek tűnik annak kimondása, hogy e jogviszonyból fakadó jogvita peres elbírálása során a fél együttműködési kötelezettsége lényegében e tekintetben szünetel. A tartózkodási jog biztosítása a felek jóhiszeműség és tisztesség elvéből fakadó együttműködési kötelezettségét teszi súlytalanná a perben. Nem világos, hogy a polgári jog szabályait a Pp. (320. § (2) bek.)[56] miért csak az okiratok körében tartja kivétel tételre okot adó körülménynek.
Itt csak visszautalok a 6. pontban kifejtettekre, annak összefoglaló megállapításával, hogy alkotmányos szempontból is aggályosnak nevezhető a tartózkodási jog biztosítása, az ugyanis sérteni látszik a szükséghelyzetben lévő fél tisztességes eljáráshoz való jogát, azokban az esetekben, amikor a jogi szükséghelyzet szabályozása szűkebb a ténylegesnél, miközben e körben az ellenérdekű fél önrendelkezési jogát az anyagi jogi együttműködési kötelezettség bíróságon kívüli vitarendezési módok esetében továbbra is korlátozza. Azaz utóbbi védelme aligha indokolhatja elfogadhatóan a tartózkodási jog biztosítását.
A Pp. miniszteri indokolása - jóllehet nem e körben, hanem a tárgyalási rendfenntartás (234-236. §§-ok) vonatkozásában - számol a társadalomban uralkodó per- és vitakultúrával, amelyet egyre romlónak tart, emiatt pedig szükségesnek látta szabályozni azon jelenséget, amikor szóban vagy más módon tiszteletlen, sértő magatartást tanúsít valaki
- 43/44 -
a bírósággal, vagy más személlyel szemben. Meglátásom szerint külön magyarázatot nem igénylő módon, a "társadalomban uralkodó per- és vitakultúrát" nyilvánvalóan rontja, ha a felek immár anyagi jog alapján fennálló együttműködési kötelezettségük egy - szükséghelyzetek által le nem fedett, meglátásom szerint - jelentős része alól a perben felmentést kapnak.
A rendes bírói jogalkalmazás azért tudná kétségesen kezelni e problémát, mert ahhoz egyértelműen figyelmen kívül kellene hagynia a miniszteri indokolást. Az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: ABtv., 41. §) pedig a normakontroll eljárások körében az Alkotmánybíróságot a vizsgált norma alaptörvény-ellenességének megállapítása esetén kasszációra jogosítja fel, normaalkotásra nem. Emiatt - mivel a Pp. 4. § (3) és (4) bekezdéseinek egyes részeinek hatályon kívül helyezésével nem volna elérhető a kívánt tartalom, az egész kasszációjára volna szükség, amellett pedig az ABtv. (46. § (1) és (2) bek. c) bek.) szerint meg kellene állapítani a jogalkotó általi mulasztással előidézett alaptörvény-ellenesség fennállását, és az Országgyűlést, mint mulasztást elkövető szervet - határidő megjelölésével - fel kellene hívnia törvényalkotási feladatának teljesítésére. E körben tehát a jogalkotói feladat mulasztásának minősülne, hogy a felek jóhiszemű eljárási kötelezettségére vonatkozó polgári peres szabályozás Alaptörvényből levezethető lényeges tartalma hiányossá válna a kasszáció révén.
Emberi jogi sérelem felmerülésének esélyére tekintettel a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának eljárása is elképzelhető, amelynek révén felmerülhet, hogy e Bíróság megállapíthatja, hogy Magyarország megszegte az Egyezményt, különösen annak a tisztességes tárgyaláshoz való jogra vonatkozó 6. cikkét és kötelezi az Egyezmény 41. cikke szerinti igazságos elégtétel teljesítésére.
A legegyszerűbbnek mégis az tűnik, ha a jogalkotó szüntetné meg a tartózkodási jogot, visszatérve e tekintetben az 1952-es Pp. szabályozási megoldásához. Azzal, hogy ez távolról sem jelenti a szükséghelyzeti szabályozás okafogyottá válását, éppen ellenkezőleg a tartózkodási jog megszüntetése ellenére, az információ aszimmetrikus helyzetek perbeli kezelése továbbra is nagyon fontos, helyes kezelése eminens társadalmi érdek.
Miközben a Pp. elsődlegesen eljárási igazságosságnak való megfeleltetése a polgári eljárásjog tudományban többségi álláspontnak tekintendő, az sem hagyható figyelmen kívül, hogy ennek eddig nem képezte szerves részét az ellenérdekű fél önterhelő információ (bizonyíték) szolgáltatásától való tartózkodási joga, legalábbis kifejezetten. Az állítási és bizonyítási érdek - kötelezettség - teher triász elemei akként is kimondásra kerülhettek volna a Pp-ben, hogy a kötelezettség továbbra is mindkét felet azonos mértékben terheli.
- 44/45 -
A szükséghelyzetek szabályozási céljuk elérésére való jelenlegi szűk alkalmassága ellenére érvényesülési körükben lényegében korlátozzák a tartózkodási jog gyakorlását. Tekintettel arra, hogy a szükséghelyzetek szabályozásának dogmatikai, jogösszehasonlító elemzése, javaslatok bemutatása nem e dolgozatban kerül sor, pusztán annyi szögezhető le, hogy nem szerencsés a társadalmi üzenete egy korábban jogilag rosszhiszemű, jelenleg "csak" erkölcsileg elmarasztalható magatartás perjogi szempontból jóhiszeműnek tekinteni. Különösen úgy, hogy a tartózkodási jog kifejezett belföldi alkotmányos, nemzetközi emberi jogi alapjai hiányozni látszanak. ■
JEGYZETEK
[1] Ld.: Non omne, quod Iicet, honestum est. (Paul. D. 50, 17, 144 pr.)
[2] Ld. pl.: a 2/2006. sz. PJE határozat rendelkező részének második bekezdését.
[3] Ezek részletes elemzésére, a terjedelmi korlátok miatt is önálló dolgozatban kerül sor. Itt sommásan különösen az emelhető ki, hogy megfontolást igényel (i) a jogi szükséghelyzeti kör kiterjesztése az állítási szükséghelyzet vonatkozásában a tényleges szükséghelyzetekhez minél közelebbi szinthez, (ii) mindkét szükséghelyzet körében a hatályos jogkövetkezmény bővítésének szükségessége is vizsgálandó, (iii) a szükséghelyzet megállapítási feltételei továbbá mindkét fél részéről a rosszhiszemű, visszaélésszerű joggyakorlás kizárási lehetőségei vizsgálandóak.
Ennek megfelelően külön dolgozatban kerül bemutatásra e jog választottbírósági eljárásbeli sorsának elemzése, a szükséghelyzetek szabályozásának jogösszehasonlító és dogmatikai elemzése.
Itt is szeretném megköszönni Dr. Döme Attila kúriai bíró úrnak, hogy a perbeli szükséghelyzetek jobb megértéséhez értékes szóbeli és írásbeli segítséget nyújtott.
[4] Később bemutatásra kerül, hogy a jog lényegében a peres jogviszony alakítása körében az önrendelkezési jog e körbeli kiterjesztéseként, annak részeként (részjogaként) is felfogható, mivel azonban ennek elsődleges jelentőségét ugyanott vitatom, ezért a dolgozatban e jogra, mint önálló peres jogra utalok a továbbiakban általában.
[5] A per hatékonyságának elvárása azt fejezi ki, hogy a per lezárása az összes szereplő, de különösen a bíróság erőforrásainak (idő, költség, percselekmény) lehető legkevesebb ráfordításával valósuljon meg.
[6] Ennek kimondása okafogyottá tette az 1952-es Pp. 141. § (2) bekezdésének a fél gondos és az eljárást elősegítő perviteli kötelezettségének, részletszabályok közötti, külön nevesített előírását.
[7] Ld.: Richard Zöller: Kommentar zur ZPO, 31. Auflage 2016, § 284 ZPO Rn. 34, BGH Neue Juristische Wochenschrift 1990. 3151.
[8] Ld.: Farkas József-Kengyel Miklós: Bizonyítás a polgári perben; KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Bp. 2005. 62., Beck Salamon: A számadási perek jogi minősítése in: Jogtudományi Közlöny, 1961. 9. sz. 478-482.
[9] A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 8. §-a, illetve az azt követő, a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény azonos szövegű 7. § (3) bekezdése szerint senki sem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen, és önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson.
[10] Megjegyzendő, hogy ilyen formál logika mentén a büntetőeljárás terheltje védekezési szabadságának részeként felfogható önvádra kötelezés tilalmának nevesítésére sem volna szükség.
[11] Ez különösen arra tekintettel tűnik valószínűnek, hogy az új Pp. kodifikációs technikája a fontosabb rendelkezések csekély módosítással, szinte figyelemfelhívó jelleggel való ismétlését - az egyszerű visszautalás, vagy a törvény egyes, akár egymástól távol eső rendelkezéseinek kombinált alkalmazásában való bizakodása helyett - több helyen általánosan alkalmazza, a jogalkalmazás segítése érdekében.
[12] A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 8. §-a általában mondta ki, míg a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény 7. § (3) bekezdése már csak a büntetőeljárásra korlátozva, azt, hogy senki sem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen, és önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson.
[13] Ld.: Belovics Ervin: Az önvádra kötelezés tilalma és a terheli vallomástétel megtagadásának joga in: Eljárásjogi Szemle 2016/1. 10. skk.
[14] Ld.: Murray v the United Kingdom 18731/91. (1994) ld.: http://hudoc.echr.coe.int/eng?i=001-1271; utolsó letöltés napja: 2017. november 9.
[15] Az 1952-es Pp.-vel egyezően a Pp. sem nevesíti a bizonyítási eszközök példálózó felsorolásában a felek tényelőadásait, de ezt megteszi a tényállás szabad megállapításának elve körében (263. §-ában), azaz a fél, írásos, szóbeli nyilatkozatai továbbra is bizonyítási eszközök a polgári perben.
[16] Példaként említhető az amerikai bírói gyakorlat, ahol a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az önvádra kötelezéstől való mentesség polgári perekben is érvényesül a feltétele azonban az, hogy az erre hivatkozással megtagadott válasz alapján a válaszadó alperes, tanú, szemletárgy tulajdonosának büntetőjogi felelőssége felmerülne. Irányadó autoritás: McCarthy v. Arndstein, 266 U.S. 34 (1924), Id.: https://supreme.justia.com/cases/federai/us/266/34/case.html; utolsó letöltés napja: 2017. december 9.
[17] Ld.: A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény 1. §-a azt fejezi ki, hogy senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg bűnösségét a bíróság jogerős ügydöntő határozata meg nem állapítja.
[18] Ld.: Király Tibor: Büntetőeljárási jog Osiris Kiadó Budapest, 2008 128.
[19] Ld.: Sári János-Somody Bernadette: Alapjogok. Alkotmánytan II. Osiris Kiadó 2008. 121.
[20] Ld.: Bán Tamás: A tisztességes eljárás és annak egyik fontos vonása: az ártatlanság vélelme In: Személyi szabadság és tisztességes eljárás. Budapest, 1999, INDOK, 118.
Vö. Bán Tamás: uo. 118.
[21] Ld.: a 3/1998. (II. 11.) AB hat. II. 1.3. pontját.
[22] Ez alatt értve különösen, hogy a polgári per a természetes és más személyek, jogalanyok vagyoni és személyi jogaival kapcsolatban felmerült jogviták bíróság előtti tisztességes eljárásban való eldöntését biztosítja.
[23] Ld.: Sári-Somody: i.m. 33.
[24] Jóllehet az Alaptörvény záró és vegyes rendelkezései (5. pont) szerint az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik, az Alkotmánybíróság 13/2013. (VI. 17.) AB határozata szerint az ezekben foglalt érvek felhasználhatóak, kellő részletességű indokolás mellett.
[25] Ld.: 42/1993. (VI. 30.) AB hat. III. 1. pontját
[26] Ld.; 49/1998. (XI. 27.) AB hat. II. 1.2. pontját.
[27] Ld.: Belovics: i.m. 16.
[28] Ld.: Németh János-Sántha Ágnes: 2. §-hoz fűzött magyarázat in: Németh János-Kiss Daisy (szerk.): Nagykommentár a Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényhez Wolters Kluwer Új Jogtár/Adatbázisok/KJK-Kommentárok, modulok/Polgári Jog/, Frissítve: 2017. november 9.
[29] Ld.: a 14/2004. (V. 7.) AB határozat III. B. 3.1. alpontját.
[30] Ld.: a 6/1998. (III. 11.) AB határozat II.5. alpontját.
[31] Ld.: Németh - Sántha: Lm.
[32] Ld.: a 75/1995. (XII. 21.) AB határozat II.7. alpontját.
[33] Ld.: a 44/1991. (VIII. 28.) AB határozat III. pontját.
[34] Ezek elemzésére tehát nem ebben a dolgozatban kerül sor, de korlátozott elérhetőségükre jó példa, hogy az állítási szükséghelyzet miniszteri és a szakértői indokolása szerint un. elsődleges - az érvényesített igény törvényi tényállási elemeinek fennállása vonatkozó - tények tekintetében nem alkalmazható.
[35] Ld.: Németh-Sántha: i.m.
[36] Ld.: a 67/1995. (XII. 7.) AB határozata II.1. alpontját.
[37] Ld.: Németh-Sántha: i.m.
[38] Ld.: a 15/2002. (III. 29.) AB határozat II. 2. pontját.
[39] Ld.: Németh-Sántha: i.m.
[40] Ld.: No R (81) 7. és No R (93) 1. Utalnak rá, hogy ezek szerint az igazságszolgáltatás igénybevételének hármas nagy akadálya - az összetettség, a lassúság és a költségek - leküzdése érdekében az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága kimondja, hogy az államokban a szükséges intézkedéseket meg kell tenni.
[41] Ld.: Németh-Sántha: i.m.
[42] Megjegyzendő, hogy az anyagi pervezetési kötelezettség körében a bíróságnak vélhetően arról is ki kell oktatnia a feleket, hogy megilleti őket az önterheléstől való tartózkodás joga a Pp. 4. §-a alapján.
[43] Ld.: Németh-Sántha: i.m.
[44] Ld. különösen a 8/1990. (IV. 23.) AB határozatot, 9/1992. (I. 30.) AB határozatot, 1/1994. (I. 7.) AB határozatot.
[45] Ld.: Sári-Somody: i.m. 133.
[46] Ld. különösen: 11/1990. (V. 11.) AB, 15/1991. (IV. 13.) AB határozatokat.
[47] Azaz (Infotv. 3. § 2. pont) személyes adat: az érintettel kapcsolatba hozható adat - különösen az érintett neve, azonosító jele, valamint egy vagy több fizikai, fiziológiai, mentális, gazdasági, kulturális vagy szociális azonosságára jellemző ismeret -, valamint az adatból levonható, az érintettre vonatkozó következtetés.
[48] Ld.: Székely László in: Vékás Lajos-Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz, Wolters Kluwer, Budapest, 2014., 141. skk.
[49] Ld.: Menyhárd Attila: A magánélethez való jog elméleti alapjai in: In Medias Res 2014/2. 401-403.
[50] Ld.: Sári-Somody: i.m. 235.
[51] Ld.: a 2299/B/91. AB hat. II. 2. pontját.
[52] Ld.: 64/1993. (XII. 22.) AB hat.
[53] Ld.: Menyhárd: uo.
[54] Ld.: Fővárosi Bíróság 41.Pf.27.135/1999. - BDT2001. 426.
[55] Ezzel szemben a büntetőeljárásbeli terhelt védekezése szinte korlátlan, azaz a büntetőeljárásjog által elismerten e körben hazudhat is. Belovics utal rá, hogy az aktív hazugság joga a védekezés egyik alappillére. Ennek korlátja, hogy (új Be. 185. § (1) bek. d) pont) mást bűncselekmény elkövetésével hamisan nem vádolhat, kegyeleti jogot hamis tényállítással nem sérthet. Ld.: Belovics: i.m. 15.
[56] E szerint a bíróság a bizonyító fel kérelmére az ellenérdekű felet kötelezheti a birtokában lévő olyan okirat rendelkezésre bocsátására, amelyet a polgári jog szabályai szerint egyébként is köteles kiadni vagy bemutatni. Ilyen kötelezettség az ellenérdekű felet különösen akkor terheli, ha az okiratot a bizonyító fél érdekében állították ki, vagy az rá vonatkozó jogviszonyt tanúsít, vagy ilyen jogviszonnyal kapcsolatos tárgyalásra vonatkozik.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktorandusz.
Visszaugrás
