A világ sok országában csak egy hivatalos nyelv vagy államnyelv (a továbbiakban: hivatalos nyelv[1]) van, sok országban viszont kettő, három vagy még ennél is több. Azokban az országokban, amelyeknek egynél több hivatalos nyelve van, az ilyen nyelvekre vonatkozó szabályozás megint nagyon eltérő: van, ahol két vagy három országos hivatalos nyelv is van, van, ahol csak egy és a többi hivatalos nyelv csak regionálisan vagy helyi szinten élvezi ezt a státuszt stb. A hivatalos nyelvek számára és szintjére vonatkozó szabályok sok országban kiegészülnek a hivatalos nyelvek használatáról szóló és országonként ugyancsak eltérő szabályokkal, ideértve a kisebbségi nyelvi jogokra és/vagy a kisebbségi, illetőleg regionális nyelvekre vonatkozó szabályozás egyes elemeit is. Ez a változatosság mindazonáltal nem jelenti azt, hogy az államok tetszésük szerint, teljesen szabadon alakíthatnák ki a hivatalos nyelvekkel kapcsolatos szabályokat. Az EBESZ kisebbségi főbiztosa például a szlovák államnyelvtörvény módosítását a nemzetközi normák fényében tette vizsgálat tárgyává. Más kérdés, hogy a főbiztos úgy találta, a módosítás nem ellentétes a nemzetközi normákkal, s ezért csak a rendelkezések értelmezésével, alkalmazásával, társadalmi hatásaival stb. kapcsolatos aggályok miatt marasztalta el Szlovákiát.[2]
A főbiztos véleményében kimondatlanul ugyan, de benne rejlik, hogy Szlovákia nem sért nemzetközi normát azzal, hogy az államnyelvtörvény módosítása után is csak egy államnyelve van.[3]
Az a tény, hogy a főbiztosnak ez az államnyelvek számával kapcsolatos véleménye hallgatólagos, kimondatlan, s hogy ennek megfelelően érvek sem támasztják alá, nem különösebben meglepő. A nemzetközi szervezetek és a nemzetközi jogászok ugyanis nem szoktak foglalkozni a hivatalos nyelvek számának problémájával;[4] ezért bizonyos fokig érthető, hogy a főbiztos sem tért el ettől a gyakorlattól.
Ebben a tanulmányban azt a gondolatot fogom ki-
- 403/404 -
fejteni, hogy a nemzetközi szervezetek és a nemzetközi jogászok hibát követnek el, amikor elmulasztják a hivatalos nyelvek számának vizsgálatát: megfeledkeznek ugyanis arról, hogy a nyelvi megkülönböztetésnek az emberi jogok nemzetközi jogában elismert tilalma kiterjed a hivatalos nyelvek számára is, s hogy az e tilalomból fakadó követelményeket éppúgy figyelembe kell venni, mint a kisebbségi nyelvi jogokat. Ennek megfelelően egy olyan országnak, mint amilyen Szlovákia, egynél okvetlenül több nyelvet kellene hivatalos nyelvvé vagy államnyelvvé tennie.
E tanulmány terjedelme nem teszi lehetővé, hogy szélesebb filozófiai összefüggésekbe is beágyazzam ezeket a talán túlságosan is merésznek tűnő állításokat;[5] kénytelen vagyok azoknak a logikai érveknek az erejére hagyatkozni, amelyek e következtetéseket megalapozzák.
Általánosan elfogadott vélekedés szerint a hivatalos nyelvvel szinte mindig együtt jár bizonyos fokú nyelvi megkülönböztetés: a hivatalos nyelv előnyös helyzetbe hozza azokat, akiknek saját nyelve azonos a hivatalos nyelvvel, mert ők hivatalos ügyekben is használhatják saját nyelvüket, hátrányos helyzetbe hozza viszont azokat, akiknek a nyelve különbözik a hivatalos nyelvektől, mert ők hivatalos ügyekben általában nem használhatják a saját nyelvüket. Kérdés, hogy vajon elfogadható-e ez a megkülönböztető elbánás, s ha igen, mennyiben? A válaszért forduljunk a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány) felé.
Az Egyezségokmány 2. cikkének 1. bekezdése kimondja, hogy "az Egyezségokmányban részes valamennyi állam kötelezi magát, hogy tiszteletben tartja és biztosítja a területén tartózkodó és joghatósága alá tartozó minden személy számára az Egyezségokmányban elismert jogokat, minden megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv (kiem. - A. Gy.), vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési, vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül." Ennek értelmében tehát tilos a nyelvi alapon történő megkülönböztetés minden, az Egyezségokmányban elismert jog tekintetében. Mivel azonban az Egyezségokmányban elismert jogok között egyetlen olyan jog sincs, amelynek meghatározásában felbukkanna a "hivatalos nyelv" (vagy akár az "államnyelv", illetőleg "nemzeti nyelv") kifejezés, úgy tűnik, a hivatalos nyelvvel együtt járó nyelvi megkülönböztetés nem ütközik az Egyezségokmány 2. cikkében foglalt tilalomba.
Az Egyezségokmány 26. cikke szerint "a törvény előtt minden személy egyenlő és minden megkülönböztetés nélkül joga van egyenlő törvényes védelemre. Erre tekintettel a törvénynek minden megkülönböztetést tiltania kell és minden személy számára egyenlő és hatékony védelmet kell biztosítania bármilyen megkülönböztetés ellen, mint amilyen például a faj, szín, nem, nyelv (kiem. - A. Gy.), vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy más helyzet alapján történő megkülönböztetés." Ennek értelmében viszont a megkülönböztetés tilalma már nem korlátozódik az Egyezségokmányban elismert jogokra. Ez pedig azt jelenti, hogy a nyelvi alapon történő megkülönböztetés tilalma kiterjed bármilyen jogra és jogi rendelkezésre, s így kiterjed a hivatalos nyelvek számával kapcsolatos jogi előírásokra is.
Ezek után, mivel a hivatalos nyelv intézményével csaknem mindig együtt jár a nyelvi alapon történő megkülönböztetés, azt gondolhatnánk, hogy az Egyezségokmány végrehajtási mechanizmusában különös figyelem irányul a hivatalos nyelvek szabályozására. E várakozásunk azonban nem igazolódik. Az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának a diszkriminációra vonatkozó Általános Magyarázata még csak nem is érinti a témát. Igaz, a Magyarázat nem tér ki ilyen részletkérdésekre a diszkrimináció egyéb formáival, tehát a nem nyelvi alapon történő megkülönböztetésekkel kapcsolatban sem.
A Bizottság ugyanakkor leszögezi, hogy "míg a 2. cikk azokra a jogokra korlátozza a diszkrimináció elleni védelmet, amelyekről az Egyezségokmány rendelkezik, a 26. cikk nem szab meg ilyen korlátokat... A Bizottság megítélése szerint a 26. cikk nem csupán megkettőzi a 2. cikkben már szavatolt jogot, hanem egy önálló jogról rendelkezik: tiltja a jogi és a tényleges diszkriminációt bármely, a kormányzat által szabályozott vagy védett területen. A 26. cikk ezért azokat a részes államok számára előírt kötelezettségeket érinti, amelyek jogalkotásukkal és annak végrehajtásával kapcsolatosak. Ilyenformán, amikor egy részes állam jogszabályt fogad el, a jogszabálynak meg kell felelnie a 26. cikk követelményének, amely szerint a jogszabály tartalma nem lehet diszkriminatív. Más szóval a 26. cikkben foglalt megkülönböztetés-mentességi elv alkalmazása nem korlátozódik azokra a jo-
- 404/405 -
gokra, amelyekről az Egyezségokmány rendelkezik."[6] Mindezek természetesen megerősítik, hogy a nyelvi alapon történő megkülönböztetésnek az Egyezségokmány 26. cikkében kimondott tilalma vonatkozik a hivatalos nyelvek számával kapcsolatos jogokra, illetőleg jogszabályi rendelkezésekre is.
A nemzetközi jogi irodalomból kiemelésre kívánkozik Fernand de Varennes felfogása: de Varennes ugyanis igen közel került ahhoz a ponthoz, ahol a hivatalos nyelvek számával kapcsolatos kérdések fölvetése már szinte elkerülhetetlen.
De Varennes szerint "az állam nem lehet nyelvileg «semleges», amikor lakosaival érintkezik, vagy amikor napi feladatait végzi. Az államgépezetnek egy vagy legfeljebb néhány nyelven kell működnie legtöbb kapcsolata, ténykedése és szolgáltatási tevékenysége során, ami lehetetlenné teszi, hogy ne tegyen különbségeket a nyelvek között. Ezért a kormányzat kénytelen előnyben részesíteni egy meghatározott nyelvet vagy egy korlátozott számú nyelvet. Ez pedig megkülönböztetést teremt: az állam azzal, hogy egy bizonyos nyelvre korlátozza magát, máris megkülönböztető elbánást tanúsít. A kormányzati foglalkoztatási lehetőségek ugyan minden egyén számára nyitottak lesznek, de csak ha kellő szinten bírják a hivatalos nyelvet. Mivel az állam (ahelyett, hogy semleges lenne, mint rendesen, amikor bőrszín vagy vallás szerinti különbségekkel szembesül) kedvez egy bizonyos nyelvnek, aktív részese az egyének közötti, nyelvi alapon történő megkülönböztető elbánásnak."[7] Más szóval "az állam bármilyen nyelvi kedvezése mindig előnyben részesít egyeseket, és hátrányt okoz másoknak. Ismételten hangsúlyozni kell, hogy ez egy elkerülhetetlen helyzet, mivel egyetlen államnak sincsenek forrásai ahhoz, hogy valamennyi szolgáltatását hozzáférhetővé tegye minden, a joghatósága alá tartozó területen beszélt nyelven."[8] Mindazonáltal - folytatja de Varennes - "egy adott államban ténylegesen alkalmazott nyelvpolitikának ésszerűnek kell lennie".[9] Említést érdemel, hogy de Varennes is megfogalmazza: "az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága és mások alkalmanként elmulasztották megfelelően mérlegelni, hogy voltaképpen mi is képez nyelvi különbségtételt, megszorítást vagy előnyben részesítést."[10]
Ami most már az "ésszerű" nyelvpolitikát illeti, de Varennes számba veszi azokat a tényezőket, amelyek alapjai lehetnek bizonyos ésszerű megkülönböztetéseknek. Ezek a következők: nemzeti egység, demográfiai jelentőség és népesség-koncentráció, megkülönböztető elbánás állampolgárok és nem-állampolgárok között, egyéni preferencia, gyakorlati megfontolások (főként pénzügyi és szakértői erőforrások), jogi és hagyományos engedmények, kompenzációs tényezők, az állami szolgáltatások és juttatások szintje és típusa, társadalmi, kulturális és vallási megfontolások, a célok legitim volta, arányosság a célok és az eszközök között.[11] Elemzésében de Varennes természetesen bemutatja az egyes tényezőkkel kapcsolatos főbb megfontolásokat is, s ennek során számos nemzeti és nemzetközi bírói döntésre, illetőleg állami gyakorlatra is támaszkodik.
Megítélésem szerint a de Varennes által bemutatott tényezők valóban fontosak, az elemzés egésze azonban mégis elhibázott: elsősorban azért, mert elmossa az egy és a több hivatalos nyelv közötti különbséget.
De Varennes ugyanis azt követően, hogy rámutat, a nyelvi alapon történő állami diszkrimináció elkerülhetetlen, mert "egyetlen államnak sincsenek forrásai ahhoz, hogy valamennyi szolgáltatását hozzáférhetővé tegye minden, a joghatósága alá tartozó területen beszélt nyelven", elmulasztja föltenni a kérdést, hogy akkor egy adott államnak mégis hány nyelven lenne "ésszerű" hozzáférhetővé tennie valamennyi szolgáltatását. Mert azt azért mégsem gondolhatjuk, hogy ha egyetlen állam sem teheti hivatalos nyelvvé a joghatósága alá tartozó területeken beszélt valamennyi nyelvet, akkor már teljesen mindegy is, hogy hány nyelvet tesz hivatalos nyelvvé: egyet, kettőt, esetleg hármat vagy tízet. Nyilvánvaló ugyanis, hogy azoknak a személyeknek, akiknek a saját nyelve azonos a második, harmadik stb. hivatalos nyelv státuszára esélyes nyelvekkel, egyáltalán nem mellékes, hogy saját nyelvük végül hivatalos nyelv lesz-e, avagy sem, hiszen az előbbi esetben előnyös, az utóbbi esetben viszont hátrányos megkülönböztetésben részesülnek.
Az, hogy de Varennes egyszerűen átugorja ezt a kérdést, nem csupán azért érthetetlen, mert a kérdés önként kínálkozik egyébiránt kitűnő elemzéséből, hanem azért is, mert számos állam ténylegesen is elismer egynél több hivatalos nyelvet; más szóval ez a különbségtétel nem pusztán egy elméleti lehetőség, hanem létező gyakorlati valóság is.
Mindent egybevetve tehát azt mondhatjuk, hogy egyelőre sem az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága, sem
- 405/406 -
pedig a nemzetközi jogi irodalom nem alkalmazta az Egyezségokmány 26. cikkének a nyelvi alapon történő diszkriminációt tiltó normáját a hivatalos nyelvek számának problémájára. Ez a mulasztás azonban, ahogy azt a fentiekben kimutattuk, komoly hiba.
Nézzük meg ezek után, milyen eredményre vezet, ha mi magunk végezzük el az Egyezségokmány 26. cikkének alkalmazását a hivatalos nyelvek számára.
Mindenekelőtt fogalmazzuk meg pontosabban is, hogy jogi természetüket tekintve milyen előnyök, illetőleg milyen hátrányok fakadnak a hivatalos nyelv intézményéből és a vonatkozó szabályokból.[12]
A hivatalos nyelv fogalmilag azt jelenti, hogy hivatalos ügyekben, illetőleg hivatalos kapcsolatokban a hivatalos nyelv használata kötelező. Ha tehát egy országnak van hivatalos nyelve, vagy vannak hivatalos nyelvei, mindenki köteles ezt vagy ezeket a nyelveket a jog által körülírt körben használni: az is, akinek saját nyelve megegyezik a hivatalos nyelvvel, vagy a hivatalos nyelvek egyikével, s az is, akinek a saját nyelve nem egyezik meg a hivatalos nyelvvel, vagy a hivatalos nyelvek egyikével sem.[13]
Ha valaki köteles valamit megtenni, akkor joga is van azt a valamit megtenni.[14] Ezért amikor a jog arra kötelez mindenkit, hogy a hivatalos nyelvet vagy a hivatalos nyelvek egyikét használja a vonatkozó rendelkezések által meghatározott körben, akkor egyszersmind fel is jogosít mindenkit arra, hogy a hivatalos nyelvet vagy a hivatalos nyelvek egyikét használja ugyanebben a körben. Következésképpen azoknak, akiknek a saját nyelve azonos a hivatalos nyelvvel vagy a hivatalos nyelvek egyikével, joguk van ahhoz, hogy saját nyelvüket hivatalos nyelvként használják, azoknak azonban, akiknek a saját nyelve nem azonos a hivatalos nyelvvel vagy a hivatalos nyelvek egyikével, nincs joguk ahhoz, hogy saját nyelvüket hivatalos nyelvként használják.[15]
Nyilvánvaló ezek után, hogy a hivatalos nyelvvel együtt járó nyelvi megkülönböztetés egy nyelvi joggal, a saját nyelv használatának jogával kapcsolatos megkülönböztetés; ez pedig végső soron azon nyugszik, hogy egy adott országban nem mindenkinek van joga arra, hogy saját nyelve hivatalos nyelv legyen.
Vessünk most egy futó pillantást a világra: könnyen beláthatjuk, hogy egyetlen országnak sincs annyi hivatalos nyelve, ahány nyelvet az adott országban élő vagy tartózkodó személyek saját nyelvükként beszélnek. De akkor elkerülhető-e egyáltalán a hivatalos nyelvvel kapcsolatos megkülönböztetés? Összeegyeztethető-e egyáltalán a hivatalos nyelv intézménye a nyelvi alapon történő megkülönböztetésnek az Egyezségokmány 26. cikkében kinyilvánított tilalmával?
Nos, úgy tűnik, nem, illetőleg csak akkor, ha elfogadjuk a következő két megoldás egyikét. Az első megoldás szerint hivatalos nyelvvé kellene nyilvánítani minden országban minden élő beszélt nyelvet. Ekkor ugyanis senkitől sem tagadnák meg azt a jogot, hogy saját nyelvét hivatalos nyelvként (is) használja. Ezzel azonban okafogyottá is válna a hivatalos nyelv intézménye: a hivatalos nyelv ugyanis feltételezi, hogy vannak nem hivatalos nyelvek, s ez ebben az esetben nem állna fenn. Az elképzelés emellett ma még technikailag és pénzügyi okoknál fogva is kivihetetlennek látszik, hiszen országonként mintegy 6000 nyelv hivatalos nyelvvé nyilvánításáról és használatáról lenne szó.[16]
A második megoldás az lehetne, hogy minden országban egy vagy több olyan nyelvet nyilvánítanának hivatalos nyelvvé, amely nem azonos egyetlen ember saját nyelvével sem. Ilyenkor ugyanis, bár mindenkitől megtagadnák, hogy saját nyelve hivatalos nyelv legyen, s hogy saját nyelvét hivatalos nyelvként használja, ez a korlátozás nem ütközne a nyelvi alapon történő megkülönböztetés tilalmába. Az elképzelés technikailag és gazdaságilag sem lenne kivihetetlen, hiszen vannak ilyen nyelvek - például az eszperantó -, s az idegen nyelvek tanítására egyébként is igen sokat költ az emberiség. Ezzel együtt az eszperantó vagy más kisegítő nyelvek ilyen fokú elterjesztése jelenleg irreális elgondolásnak tűnik.[17]
Kínálkozna persze egy további megoldás is: ha
- 406/407 -
egyetlen nyelvet sem nyilvánítanának hivatalos nyelvvé. Ez természetesen lehetséges, sőt van is több olyan ország, amely így járt el: hallgat például e kérdésről az Egyesült Államok (szövetségi) alkotmánya, de a Magyar Köztársaság alkotmánya is. A hivatalos nyelv léte vagy nemléte azonban nem jogalkotói döntés függvénye. Az államgépezet működtetése, legyen szó akár a törvényhozó, végrehajtó vagy bírói hatalomról, vagy a regionális és helyi önkormányzatokról, elképzelhetetlen nyelvhasználat, legalább egy nyelv használata nélkül. Ezért valójában minden államnak van hivatalos nyelve, függetlenül attól, hogy alkotmánya vagy más jogszabálya kinyilvánítja-e ezt vagy sem. Utóbbi esetben hivatalos nyelvnek azt az egy vagy több nyelvet tekinthetjük, amelyet, vagy amelyeket az államgépezet hivatalos körben kizárólagosan, illetőleg rendszeresen használ.
Ha viszont a hivatalos nyelv nem nélkülözhető, s ha a hivatalos nyelv azonos valamely személyek saját nyelvével és nem azonos valamely más személyek nyelvével, akkor ez szükségképpen magában foglalja a nyelvi alapon történő megkülönböztetést, ami viszont sérti az Egyezségokmány 26. cikkét.
Van-e, s ha igen, mi lehet a kiút ebből a helyzetből? - Szögezzük le mindenekelőtt, hogy ha valami elkerülhetetlen, akkor az a jogi tiltás ellenére is elkerülhetetlen: a szükségszerűség előtt a jognak is meg kell hajolnia. Ha tehát a nyelvi megkülönböztetés elkerülhetetlen, akkor vitázni legfeljebb arról lehet, hogy diszkriminációnak nevezzük-e ezt a megkülönböztetést vagy sem.
Elkerülhetetlen, illetőleg ésszerű megkülönböztetések természetesen nem csak nyelvi alapon képzelhetők el. Ezért az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága bármilyen, az Egyezségokmány 2. és 26. cikke szerinti alapon történő megkülönböztetési tilalommal kapcsolatban leszögezte, hogy "nem minden megkülönböztető elbánás számít diszkriminációnak, ha az ilyen megkülönböztetés ismérvei ésszerűek és objektívek, s ha az elérendő cél az Egyezségokmány értelmében legitim.[18]
Megítélésem szerint a Bizottság helyesen tette, hogy kimondta, a megkülönböztetési tilalom alól lehetnek kivételek, s hogy körvonalazta a kivételek elfogadhatóságának feltételeit is. Ezzel együtt úgy vélem, a Bizottságnak a nyelvi alapon történő megkülönböztetés tilalma alóli kivételek kérdését külön vizsgálat tárgyává kellene tennie: a hivatalos nyelv intézményével kapcsolatban ugyanis a megkülönböztetés eleve elkerülhetetlen, egyáltalán nem mindegy tehát, hogy kiket sújt és milyen mértékű ez a megkülönböztetés.
Az eddigiek alapján az bizonyosnak látszik, hogy egyetlen állam sem lehet meg hivatalos nyelv nélkül. A kényszer azonban csak arra vonatkozik, hogy minden államnak legyen legalább egy hivatalos nyelve, arra már nem, hogy mely nyelv is legyen ez a hivatalos nyelv: sok nyelv közül választhat minden állam. Az államnak ez a választása azonban véleményem szerint nem lehet önkényes. Könnyen belátható ugyanis, hogy az egyik nyelv kiválasztása súlyosabb nyelvi alapon történő megkülönböztetést von maga után, mint egy másiké, ilyenkor pedig nyilvánvalóan a kevésbé súlyos megkülönböztetést kell választani.[19]
További kérdés, hogy hány nyelvet választhat ki az állam hivatalos nyelvnek. Véleményem szerint az állam döntése e tekintetben sem lehet önkényes, s ez ismét a megkülönböztetés tilalmából következik. Tegyük fel például, hogy egy állam törvényhozói úgy gondolják, csak egy hivatalos nyelve legyen országuknak, később viszont egy másik nyelvet is hivatalossá tesznek. Ebben az országban azok a személyek, akiknek a saját nyelve azonos az elsőként kiválasztott hivatalos nyelvvel, előnyös megkülönböztetésben részesülnek: a második hivatalos nyelv kiválasztása előtt és után egyaránt megilleti őket az a jog, hogy saját nyelvüket hivatalos nyelvként (is) használják. Ezzel szemben azok a személyek, akiknek a saját nyelve a másodikként hivatalossá tett nyelvvel azonos, a második hivatalos nyelv elfogadása előtt hátrányos, a második hivatalos nyelv elfogadását követően viszont előnyös nyelvi megkülönböztetésben részesülnek. E személyek helyzete tehát teljesen eltérő a második hivatalos nyelv elfogadása előtt és után.
A személyek e két csoportján kívül mindenki más hátrányos megkülönböztetésben részesül, akár egy, akár két hivatalos nyelve van az országnak. Mindazonáltal az ő helyzetüket is érinti a második hivatalos nyelv bevezetése. Mert amíg csak egy hivatalos nyelve van az országnak, mindnyájuknak ezt az egy nyelvet kell hivatalos nyelvként használniuk; a második hivatalos nyelv bevezetése után viszont már választhatnak, hogy melyik hivatalos nyelvet használják,[20] azaz némi szabadság kerül a rendszerbe. És nyilvánvaló, hogy ha az ország még több nyelvet ismerne el hivatalos nyelvnek, még nagyobb lenne ez a szabadság - azon túl, hogy e személyek közül sokan az előnyös nyelvi elbánást élvező személyek közé kerülnének.
- 407/408 -
Ez a példa, úgy vélem, minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a nyelvi alapon történő megkülönböztetés mintázatai erősen függnek attól, hogy egy ország hány hivatalos nyelvet ismer el. S mivel az Egyezségokmány 26. cikke értelmében a megkülönböztetés nem lehet önkényes, nyilvánvaló, hogy alapos vizsgálódásoknak kell alávetni ezeket a mintázatokat. A nyelvi alapon történő megkülönböztetésnek a 26. cikkben foglalt tilalma alapján tehát egyáltalán nem mindegy, hogy egy állam hány nyelvet ismer el hivatalos nyelvnek.
A kérdés ezek után már csak az, hogy egy adott országban kikkel szemben lehet, és kikkel szemben nem lehet alkalmazni ezt a nyelvi megkülönböztetést, vagyis hogy kiktől lehet, és kiktől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy saját nyelvük hivatalos nyelv legyen.
Nos, véleményem szerint mindenekelőtt azoktól lehet megtagadni azt a jogot, hogy saját nyelvük hivatalos nyelv legyen, akik nem az országban élnek vagy nem az országban tartózkodnak. Az indok egyszerű: ezeket a személyeket érinti a legkevésbé, hogy saját nyelvük nem hivatalos nyelv az országban, vagyis ők szenvedik el a legkisebb jogsérelmet, ha saját nyelvük nem hivatalos nyelv ebben az országban.
Ha azonban ez a korlátozás kevésnek bizonyulna -és nagy valószínűséggel kevésnek bizonyul -, véleményem szerint megtagadható e jog a bevándorlóktól is. Az indok hasonló: ezek a személyek bevándorlásuk idején már ténylegesen is szembesültek azzal a problémával, hogy saját nyelvük nem hivatalos nyelv az országban és ezt a helyzetet elfogadták. Legjobb tudomásom szerint ugyanis az Egyezségokmánynak nincs olyan részes állama, amelyben a bevándorlók nyelvét azonnal hivatalos nyelvvé tették volna,[21] s legjobb tudomásom szerint olyan állam sem igen akad, amelyben az új bevándorlók saját nyelvük hivatalos nyelvvé nyilvánítását követelnék. A mondottak - mutatis mutandis - vonatkoznak a korábbi bevándorlók leszármazottaira is. Ezek a személyek is szembesültek, illetőleg szembesülnek ugyanis bevándorló elődeiknek azzal a helyzetével, hogy saját nyelvük nem hivatalos nyelv az országban, mert nemigen akadnak olyan államok, amelyek hivatalos nyelvvé tették, vagy tennék a nem túl régi bevándorlók nyelvét. Akadhatnak persze kivételek, de az országok túlnyomó többségében jól kitapintható ez a szabályozási logika, s ez nem véletlen. A vázolt gondolatsor ugyanis morálfilozófiai szempontból kidolgozottabb érveléssel is levezethető.[22]
Az eddigieket összegezve azt mondhatjuk, hogy egy állam azoktól a személyektől nem tagadhatja meg a jogot, hogy saját nyelvük hivatalos nyelv legyen, akiknek a nyelve hagyományosan használt nyelv az országban vagy az ország valamely részén.
Úgy vélem, sok országban további személyektől nem is szükséges, következésképpen nem is lehetséges megtagadni ezt a jogot. A hivatalos nyelv intézménye ugyanis rugalmas intézmény: különböző szinteken és különféle változatokban létezik az egyes országokban és ettől a ténytől nem lehet eltekinteni. Nem feltétlenül kell tehát minden ilyen nyelvet minden szinten hivatalos nyelvvé tenni: "ésszerű", ha az egyes hagyományosan beszélt nyelvek, helyzetüknek megfelelően országos, regionális és/vagy helyi hivatalos nyelvi státuszt, szövetségi államokban szövetségi, tagállami, regionális és/vagy helyi hivatalos nyelvi státuszt élveznek. Azokban az országokban pedig, amelyekben további korlátozások látszanak szükségesnek - mert például nagyon magas a hagyományosan beszélt nyelvek száma vagy elenyészően kicsi egyik-másik nyelv anyanyelvi közössége - kézenfekvő annak a megoldásnak az alkalmazása, melynek értelmében egyes ilyen nyelvek nem kapják meg a hivatalos nyelv státuszát, azok a személyek azonban, akiknek saját nyelve azonos e nyelvek valamelyikével, bizonyos hivatalos kapcsolatokban mégis jogosultak e nyelvet használni.
Fölmerülnek természetesen más jellegű problémák is: igen sok nyelvnek nincs például írásbelisége és magas azoknak a nyelveknek a száma is, amelyek egyelőre nem alkalmasak arra, hogy mindent kifejezzenek, amit egy mai állam hivatalos nyelvének ki kell tudnia fejezni.[23] Ezek szintén komoly nehézségek, Szlovákiában azonban egyáltalán nem találkozunk ve-
- 408/409 -
lük, s más európai országokban is csak kivételesen fordulnak elő.[24] Ezzel szemben Európában is jelentősek a hivatalos nyelvek számával kapcsolatos eltérések, s esetenként akkor is, ha a nyelvi sokféleség szerkezetében egyáltalán nincsenek ilyen eltérések.
Finnországban például hét hagyományosan használt nyelv van[25] és ebből kettő hivatalos nyelv, egy pedig, a számi nyelv speciális, talán félhivatalos nyelvként jellemezhető státuszt élvez. Szlovákiában a hagyományosan használt nyelvek száma tíz,[26] hivatalos nyelv vagy államnyelv egy van, a szlovák nyelv, emellett azonban a cseh nyelv, a szlovák és a cseh hasonlóságát figyelembe véve különleges, szintén félhivatalos nyelvként jellemezhető státuszt élvez. Hasonlítsuk össze most e két országot kicsit részletesebben is.
A mai Finnország területe hosszú évszázadokon át a Svéd Királysághoz, majd egy időre az Orosz Birodalomhoz tartozott, végül egy önálló állam, Finnország területévé vált. A népesség túlnyomó többségét finn anyanyelvű személyek alkotják, a svéd anyanyelvű személyek a lakosságnak nem egészen hat százalékát teszik ki. Az országnak két nemzeti nyelve (országos hivatalos nyelve) van: a finn és a svéd. Az ország nyelvi felosztásának alapegysége a törvényhatósági terület. A törvényhatósági területek egynyelvűek vagy kétnyelvűek. A hivatalos statisztikai adatok alapján a kormány tízévente meghatározza, hogy mely törvényhatósági területek kétnyelvűek, s hogy melyek egynyelvű finn vagy egynyelvű svéd törvényhatóságok. Egy törvényhatósági területet akkor nyilvánítanak kétnyelvűvé, ha lakosságában vannak finn és svéd nyelvűek egyaránt, s ha a kisebbség legalább nyolc százalékát alkotja a lakosságnak, vagy száma nem kevesebb háromezer főnél.[27]
A mai Szlovákia területe hosszú évszázadokon át a Magyar Királysághoz, majd egy időre Csehszlovákiához tartozott, végül egy önálló állam, Szlovákia területévé vált. A népesség túlnyomó többségét szlovák anyanyelvű személyek alkotják, a magyar anyanyelvű személyek a lakosságnak mintegy tíz százalékát teszik ki. Az országnak egy hivatalos nyelve, illetőleg államnyelve van, a szlovák nyelv. Ez érvényes országos és helyi szinten egyaránt: a magyar nyelv olyan településeken sem élvezi a hivatalos nyelv státuszát, ahol a magyar anyanyelvű személyek aránya meghaladja kilencven százalékot.
Nos, ha a nyelvi alapon történő megkülönböztetésnek az Egyezségokmány 26. cikkében kinyilvánított tilalma vonatkozik mindkét országra - és vonatkozik -, s a két ország ennyire hasonlít egymásra, akkor a hivatalos nyelvvel, illetőleg államnyelvvel kapcsolatos szabályozásuk semmiképpen sem térhet el ennyire egymástól: a két szabályozás közül legalább az egyiknek sértenie kell az Egyezségokmány 26. cikkét, illetőleg a nyelvi megkülönböztetésnek ebben lefektetett tilalmát. Ha ugyanis a nyelvi alapon történő megkülönböztetés tilalmával összeférne mindkét szabályozás, a tilalomnak voltaképpen nem lenne megfogható tartalma, mert megengedné, hogy a hasonló eseteket akár hasonló, akár különböző módon szabályozza a nemzeti törvényhozó. A nyelvi megkülönböztetés tilalma azonban nem tartalom nélküli norma, hiszen a fentiekben épp e tartalomra támaszkodva bontottuk ki, hogy azoktól a személyektől, akiknek saját nyelve hagyományosan beszélt nyelv hazájukban, nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy saját nyelvük hivatalos nyelv legyen, s hogy ennek megfelelően saját nyelvüket hivatalos nyelvként (is) használhassák. A kérdés tehát az, hogy melyik szabályozás sérti: a finn, avagy a szlovák a nyelvi alapon történő megkülönböztetésnek az Egyezségokmány 26. cikkében kinyilvánított tilalmát?
Véleményem szerint a tilalmat nem a finn, hanem a szlovák szabályozás sérti. Szlovákiában ugyanis a szlovák és a magyar nyelv egyaránt hagyományosan beszélt nyelv, míg azonban a szlovák nyelv államnyelv, a magyar nem az. Ennélfogva a szlovák anyanyelvű személyek előnyös, a magyar anyanyelvű személyek viszont hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, s ezt a rendkívül éles nyelvi megkülönböztetést csak enyhíti, de meg nem szünteti az a tény, hogy a magyar anyanyelvű személyeket megilletik bizonyos kisebbségi nyelvi jogok. A magyar nyelvnek ugyanakkor - szemben néhány más, az országban szintén hagyományosan beszélt nyelvvel - egyáltalán nem elenyészően kicsi az anyanyelvi közössége. Következésképpen Szlovákiának a szlovák mellett a magyar nyelvet, és talán egy-két további, hagyományosan beszélt nyelvet is hivatalos nyelvvé vagy államnyelvvé kellene tennie: a magyart országosan és regionális, illetőleg helyi szinten is, az esetleges további, jóval kevésbé elterjedt nyelvet vagy nyelveket pedig regionális, illetőleg helyi szinten.
Finnországban, ahol sem a finn, sem pedig a svéd
- 409/410 -
nyelvű személyektől nem tagadják meg a jogot, hogy saját nyelvük hivatalos nyelv legyen, s hogy ennek megfelelően saját nyelvüket hivatalos nyelvként (is) használják, a finn és a svéd nyelvű személyek egyaránt előnyös megkülönböztetésben részesülnek, közöttük ugyanakkor gyakorlatilag nincs nyelvi megkülönböztetés. Ezért Finnországban az Egyezségokmány 26. cikke alapján legfeljebb azt lehetne fölvetni, hogy az országban még hagyományosan beszélt, de nagyon kevéssé elterjedt nyelvek közül nem kellene-e még egyet vagy néhányat regionális vagy helyi szinten hivatalos nyelvvé tenni.
Ezzel az érveléssel szemben mindenekelőtt azt lehetne fölhozni, hogy a 26. cikket nem szabad kiszakítani az Egyezségokmány egészéből, hanem egybe kell vetni más cikkekkel, különösen a 27. cikkel, mely a kisebbségi jogokról szól, s amely nem ismeri el a történelmi kisebbségekhez tartozó személyeknek a jogát arra, hogy saját nyelvük hivatalos nyelv legyen.
Nos, az Egyezségokmány 27. cikke valóban nem ismeri el kifejezett formában ezt a jogot a történelmi kisebbségekhez tartozó személyek számára. Mindazonáltal amikor a részes államok elfogadták az Egyezségokmány 26. cikkét, s benne a nyelvi alapon történő megkülönböztetés tilalmát, akkor elfogadták azokat a következményeket is, amelyek e tilalom alkalmazásával együtt járnak. Ha tehát e tilalomból az következik, hogy a történelmi kisebbségek tagjaitól nem tagadható meg az a jog, hogy saját nyelvük hivatalos nyelv legyen hazájukban, akkor e következtetetést már maguk a részes államok sem tehetik semmissé: azzal sem, ha a kisebbségi jogok meghatározásába ezt a jogot nem foglalják bele. Mindazonáltal valóban szükség van az Egyezségokmány 26. és 27. cikke közötti viszony tisztázására. Forduljunk ezért most a 27. cikk felé.
Lássuk mindenekelőtt a 27. cikk szövegét:
Olyan államokban, ahol etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek léteznek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájukat élvezzék, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják.
Nyilvánvaló, hogy ez a cikk három jogot definiál. Ha ezek közül kiemeljük a nyelvi jogot, a következő meghatározást kapjuk: olyan államokban, ahol (nyelvi) kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját nyelvüket használják.
Véleményem szerint nagy előrelépést jelentett, hogy az ENSZ elismerte ezt a nyelvi jogot, mindazonáltal úgy látom, a jog megszövegezése egyfelől hiányos, másfelől pedig hibás. A hiányosság a jog tartalmi meghatározásával kapcsolatos; ez a meghatározás ugyanis feltűnően rövid és szegényes, ha összevetjük az Egyezségokmány más cikkeiben foglalt jogok meghatározásával. A 18. cikk például öt mondatban határozza meg, hogy mire terjed ki a gondolat, a meggyőződés és a vallás szabadsága, a 14. cikk pedig még ennél is sokkal részletesebben határozza meg a bűncselekmény elkövetésével vádolt személyek jogainak tartalmát és terjedelmét. Ezzel szemben a 27. cikkben foglalt nyelvi jog meghatározásából csak azt tudjuk meg, hogy a jogalanyoknak joguk van saját nyelvük használatához (csoportjuk más tagjaival együttesen), azt azonban már nem, hogy miként: szóban, írásban, nyilvánosan, esetleg hivatalos nyelvként is? Márpedig nyilvánvaló, hogy épp az ilyen kérdésekben lenne szükség támpontokra. Ezért aztán nem csoda, hogy a szlovák államnyelvtörvény módosításáról folyó vitában szinte szó sem esik az Egyezségokmány 27. cikkéről.
Az Egyezségokmány 27. cikkében foglalt nyelvi jog megfogalmazása megítélésem szerint nem csupán hiányos, hanem hibás is. A hiba a jogalanyok meghatározásával kapcsolatos. A problémát talán az alábbi néhány kérdéssel lehet leginkább érzékeltetni.[29]
Miért csak a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek számára ismeri el az Egyezségokmány a saját nyelv használatához való jogot? A nyelvi többséghez tartozó személyeket vajon miért nem illeti meg ez a jog? Mi lehet a magyarázata annak, hogy egy olyan nemzetközi egyezmény, amely egyetemes, minden embert megillető jogokat ismer el mindenféle megkülönböztetés, s külön kiemelten nyelvi alapon történő megkülönböztetés nélkül, mégis megkülönbözteti az embereket aszerint, hogy egy adott országban a nyelvi kisebbséghez, avagy a nyelvi többséghez tartoznak-e, s míg a nyelvi kisebbséghez tartozó személyeknek elismeri a saját nyelvük használatára való jogát, addig a nyelvi többséghez tartozó személyektől megtagadja e jog elismerését?
- 410/411 -
Miként lehetséges tehát, hogy miközben az Egyezségokmány 2. és 26. cikke tiltja a nyelvi alapon történő diszkriminációt, épp maga az Egyezségokmány tesz különbséget nyelvi alapon?
Erre azt lehetne válaszolni, hogy az Egyezségokmányban másutt is föllelhetők bizonyos megkülönböztetések: az Emberi Jogi Bizottság is utal például a halálbüntetés kiszabásának tilalmára 18 éven aluli személyek esetében, vagy a halálbüntetés végrehajtásának tilalmára terhes nők esetében stb.[30] Csakhogy a megkülönbözetés indoka ezekben az esetekben világos és ésszerű; annak a megkülönböztetésnek az indoka viszont, hogy a saját nyelv használatához való jog csak a nyelvi kisebbséghez tartozó személyeket illeti meg, a nyelvi többséghez tartozókat ellenben nem, már egyáltalán nem ilyen világos és ésszerű.[31]
A magam részéről tehát úgy vélem, az Egyezségokmány 27. cikkében foglalt nyelvi jog megfogalmazása súlyosan hibás: ellentmondásban áll az Egyezségokmány 2. és 26. cikkével, illetőleg az emberi jogok filozófiájának az ENSZ által is elfogadott alaptételeivel. Ez az állítás szigorúbb érveléssel is igazolható; nézzük meg, hogyan.
A 27. cikk jogalanyaival kapcsolatban már az Egyezségokmány kidolgozásának időszakában kibontakozott egy vita, sőt e vita visszanyúlik az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát előkészítő munkálatok idejére. A Nyilatkozat szövegtervezetének egyik tárgyalásán például Mexikó képviselője felhívta a figyelmet arra, hogy "a kisebbségek problémája nem ugyanaz az amerikai kontinensen, mint Európában, vagy mint a világ más részein", Brazília képviselője pedig kijelentette, hogy "ha a külföldiek használhatnák a nyelvüket az iskolákban, a bíróságok előtt és egyéb más helyzetekben, a bevándorlóknak nem állna érdekében portugálul tanulni és asszimilálódni a brazil népességbe".[32] Az ún. "bevándorló országok" az Egyezségokmány megszövegezésének során is hangoztatták, hogy a bevándorló külföldiek nem tekinthetők kisebbségeknek. Valószínűleg ezzel függ össze, hogy Chile képviselője javasolta a 27. (akkor még 25.) cikk szövegének kiegészítését a következő fordulattal: "Olyan államokban, ahol etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek léteznek". A kérdés fölmerült az ENSZ Közgyűlésén is: "volt bizonyos vita a «kisebbségek» szó jelentésével kapcsolatban. Egyetértés alakult ki abban, hogy a cikk csak olyan elkülönült vagy megkülönböztethető csoportokra alkalmazható, amelyek egy állam területén régtől fogva léteznek és jól definiáltak. Úgy tűnik, ez a jelentése a kezdő fordulatnak: «0lyan államokban, ahol etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek léteznek».[33]
Az Egyezségokmány elfogadását követően a vita megismétlődött, amikor Francesco Capotorti, a 27. cikk alkalmazásával összefüggő kérdések vizsgálatára felkért különleges megbízott összegyűjtötte az egyes államok véleményét a kisebbségek fogalmával kapcsolatban. Maga Capotorti az általa elkészített jelentésben végül arra az álláspontra helyezkedett, hogy a 27. cikkben foglalt jogok alanyai csak az adott ország állampolgárai lehetnek, idegenek, külföldiek nem.[34]
Capotorti felfogását elfogadta számos nemzetközi jogász, köztük olyan tekintélyek is, mint Patrick Thornberry.[35] Mások ugyanakkor nem osztották és különösen nem osztják ma ezt a felfogást: szerintük a 27. cikk szövege semmiképpen sem ad alapot a bevándorlók, illetőleg a külföldiek, akár a turisták kizárására a jogalanyok köréből. Nagy hangsúllyal képviseli ezt a nézetet de Varennes[36] és lényegében ezt az álláspontot tette magáévá az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága is.[37] Ma tehát az Egyezségokmány 27. cikkének jogalanyaival kapcsolatban a cikk szövegének szó szerinti értelmezése tekinthető uralkodó felfogásnak. Induljunk ki ezért mi is ebből.
A könnyebb érthetőség kedvéért emeljük ki ismét a cikk szövegéből a benne foglalt nyelvi jogot: olyan államokban, ahol (nyelvi) kisebbségek léteznek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját nyelvüket használják. Ez a jog önmagában véve egészen természetesnek, ésszerűnek, magától értetődőnek látszik. Mert miért is lehetne megtagadni a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyektől
- 411/412 -
- legyenek e személyek akár valamilyen nemzeti vagy történelmi kisebbségi csoport tagjai, akár új bevándorlók vagy egyszerűen csak turisták - azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen a saját nyelvüket használják? Miért is ne használhatnák e személyek épp a saját nyelvüket? Hisz még az is előfordulhat, hogy csak ezt az egy nyelvet értik és beszélik. De még ha értik és beszélik is valaki más nyelvét, miért lehetne tőlük megtagadni épp a saját nyelvük használatához való jogot? Rendes körülmények között ez teljességgel érthetetlen lenne. A bajok tehát nem ezzel vannak; a bajok ott kezdődnek, hogy ebből az önmagában véve magától értetődő jogból levonható egy egyszerű, de megdöbbentő következtetés.
Nevezetesen: ha a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját nyelvüket használják, akkor az elemi logika szabályai szerint másoktól, mindenki mástól viszont meg lehet tagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját nyelvüket használják.[38] Olyan államokban viszont, ahol nyelvi kisebbségek léteznek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyeken kívül fogalmilag csak a nyelvi többséghez tartozó személyek élhetnek vagy tartózkodhatnak.[39] Ezért azok a mások, akiktől meg lehet tagadni azt a jogot, hogy saját nyelvüket használják, csak a nyelvi többséghez tartozó személyek lehetnek. Következésképpen olyan államokban, ahol nyelvi kisebbségek léteznek, a nyelvi többséghez tartozó személyektől meg lehet tagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját nyelvüket használják.
Ez az eredmény azonban valóban megdöbbentő. Egyáltalán nem tűnik ugyanis sem "természetesnek", sem "ésszerűnek", sem "magától értetődőnek", hogy a nyelvi többséghez tartozó személyektől meg lehet tagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját nyelvüket használják; mi több, ez kifejezetten természetellenesnek, ésszerűtlennek és megmagyarázhatatlannak tűnik. Mert miért is ne használhatnák e személyek a saját nyelvüket? Hisz még az is előfordulhat, hogy csak ezt az egy nyelvet értik és beszélik. De még ha értik és beszélik is valaki más nyelvét, miért lehetne tőlük megtagadni épp a saját nyelvük használatához való jogot? Rendes körülmények között ez teljességgel érthetetlen lenne. Olyannyira, hogy épp az ellenkezője, e jog elismerése tűnik természetesnek, ésszerűnek és magától értetődőnek.
Összegezve: az Egyezségokmány 27. cikkében foglalt és önmagában ésszerűnek, természetesnek és magától értetődőnek látszó nyelvi jogból logikailag szükségszerűen következik valami, ami viszont erkölcsileg elfogadhatatlannak látszik.
Ez a logikai következmény azonban nem csak önmagában látszik elfogadhatatlannak, hanem elfogadhatatlannak látszik premisszájával egybevetve is. Vonjuk tehát össze a premisszát és a következtetést: eszerint olyan államokban, ahol nyelvi kisebbségek léteznek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját nyelvüket használják, a nyelvi többséghez tartozó személyektől viszont meg lehet tagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját nyelvüket használják.
Nyilvánvaló, hogy erkölcsileg ez az összetett kijelentés is elfogadhatatlan, hiszen a nyelvi kisebbségekhez és a nyelvi többséghez tartozó személyek közötti megkülönböztetés egyáltalán nem természetes, egyáltalán nem ésszerű és egyáltalán nem magától értetődő; olyannyira nem az, hogy épp az ellenkezője volna természetes, ésszerű és magától értetődő. Gondoljuk meg továbbá, hogy mivel a nyelvi kisebbségek fogalmába a külföldiek, a turisták is beletartoznak, s nem tudni, hogy kinek mikor támad kedve kirándulást tenni egy olyan országba, ahol nyelvi kisebbségek léteznek, egy ilyen országban voltaképpen a világon senki mástól nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy saját nyelvét használja, csak és kizárólag az ország nyelvi többségéhez tartozó személyektől. Ez azonban abszurdum.
A szóban forgó összetett kijelentés nem csak erkölcsileg látszik elfogadhatatlannak: elfogadhatatlannak látszik a nemzetközi jog normáinak fényében is. Az Egyezségokmány 2. és 26. cikke ugyanis, mint láttuk, kimondja a nyelvi alapon történő megkülönböztetés tilalmát. Ennélfogva az, hogy olyan államokban, ahol nyelvi kisebbségek léteznek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni, a nyelvi többséghez tartozó személyektől viszont meg lehet tagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együtt saját nyelvüket használják, nyilvánvalóan sérti, és súlyosan sérti a nyelvi alapon történő megkülönböztetés tilalmát.
Végül, de nem utolsó sorban: az, hogy a 27. cikkben foglalt nyelvi jog megfogalmazása nemzetközi jogi szempontból is elfogadhatatlan, épp abból folyik, hogy a megfogalmazás erkölcsileg elfogadhatatlan. Az Egyezségokmány ugyanis az emberi jogok nemzetközi jogának egyik fontos dokumentuma, az emberi jo-
- 412/413 -
gok viszont eredeti mivoltukban erkölcsi jogok. Így tehát amikor a nemzetközi jogalkotó emberi jogokat ismer el, voltaképpen erkölcsi jogokat ismer el és emel be a nemzetközi jogba. Mindez pedig értelemszerűen vonatkozik az Egyezségokmány egészére, s így a nyelvi alapon történő megkülönböztetés tilalmát kinyilvánító 2. és 26. cikkre is.
A 27. cikkben foglalt nyelvi jog megfogalmazásának hibája jogalkotással és jogértelmezéssel egyaránt orvosolható; mivel azonban nem térhetünk ki a részletekre, célszerűbbnek látszik, ha a jogértelmezés irányából vázoljuk fel a megoldás néhány elemét.[40]
Nos, ha a probléma az, hogy a 27. cikkben foglalt nyelvi jog értelmében egy adott országban a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni, a nyelvi többségekhez tartozó személyektől viszont meg lehet tagadni, hogy saját nyelvüket használják, akkor kézenfekvő, hogy a "lehető legjobb színben" kell feltüntetni a kérdéses jog megfogalmazását. Ki kell tehát mondani, hogy a 27. cikk szövegét úgy kell érteni, hogy nem csak a nyelvi kisebbséghez tartozó személyektől, hanem a nyelvi többséghez tartozó személyektől sem lehet megtagadni azt a jogot, hogy saját nyelvüket használják.[41] Még helyesebb azonban úgy fogalmazni, hogy senkitől sem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportja más tagjaival együttesen saját nyelvét használja.[42]
Ezen a ponton azonban ismét beleütközünk a hivatalos nyelv problémájába. Ha ugyanis a hivatalos nyelv intézménye nem nélkülözhető, s a hivatalos nyelv azonos bizonyos személyek saját nyelvével, miközben nem azonos más személyek saját nyelvével, akkor a hivatalos nyelv intézménye elkerülhetetlenül nyelvi alapon történő megkülönböztetéshez vezet. Következésképpen azt a kérdést kell megválaszolnunk, hogy kitől lehet, és kitől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy saját nyelve hivatalos nyelv legyen. Ezzel azonban nyilvánvalóan visszaérkeztünk oda, ahonnan kiindulva egyszer már elvégeztük ezt a levezetést. Ez pedig azt jelenti, hogy a hivatalos nyelvek kiválasztásával, számuk és szintjük meghatározásával kapcsolatban a probléma éppen úgy merül fel a 27. cikkel kapcsolatban, mint a 26. cikkel kapcsolatban. Ebből pedig az következik, hogy a 26. cikk alapján levont korábbi következtetéseinket a 27. cikk helyes értelmezése nem csak hogy nem gyengíti, hanem egyenesen megerősíti.
A 27. cikket ezek után már csak akkor lehetne a 26. cikkből nyert eredményeink ellen fordítani, ha elzárkóznánk attól, hogy a lehető legjobb színben tüntessük fel a 27. cikkben foglalt nyelvi jog megfogalmazását. Nézzük meg, mi következnék ebből.
Nos, a 27. cikket természetesen most is úgy kellene értelmeznünk, hogy a nyelvi kisebbséghez tartozó személyektől nem lehet, a nyelvi többséghez tartozó személyektől viszont meg lehet tagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját nyelvüket használják.[43] A probléma, amelybe beleütköznénk, ekkor is az lenne, hogy miként lehet kiválasztani a hivatalos nyelvet vagy nyelveket. Csakhogy most először nem a turisták nyelveit, hanem a többségi nyelvet lennénk kénytelenek kizárni. Ennek az egy nyelvnek a kizárásával persze nem mennénk túl sokra, hiszen a többségi nyelven kívül voltaképpen a világ összes nyelvét hivatalos nyelvként kellene elfogadnunk, ami viszont lehetetlen. Szelektálnunk kellene tehát, de úgy, hogy a többségi nyelv mindvégig ki lenne zárva a számításba vehető nyelvek köréből. Ez azonban nyilvánvalóan képtelenség.
Az utolsó lehetőség az lenne, hogy a 27. cikkben foglalt nyelvi jogot úgy értelmeznénk, hogy az nem terjed ki a saját nyelv hivatalos nyelvként való használatára. Ez esetben mind a nyelvi kisebbségekhez, mind a nyelvi többséghez tartozó személyektől meg lehetne tagadni azt a jogot, hogy saját nyelvük hivatalos nyelv legyen. Nos, ekkor természetesen már a többségi nyelvet is hivatalos nyelvvé lehetne tenni, ez már nem ütközne a 27. cikkbe. Mi több, most már azzal sem sérülne a 27. cikk, ha mindeközben egyetlen kisebbségi nyelv sem nyerné el a hivatalos nyelv jogállását. De azért az mégiscsak furcsa lenne, hogy a jogalkotó épp azoknak ismerné el a jogát saját nyelvük hivatalos nyelvként való használatára, akiktől a 27. cikk értelmében még azt a jogot is meg lehet tagadni, hogy saját nyelvüket használják, s épp azoktól tagadná meg a jogot saját nyelvük hivatalos nyelvként való használatá-
- 413/414 -
ra, akiktől a 27. cikk értelmében nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy saját nyelvüket használják. Mi több, ez a szabályozás arra kényszerítené azokat, akiktől a 27. cikk értelmében nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy saját nyelvüket használják, hogy épp azoknak a nyelvét használják hivatalos nyelvként, akiktől viszont a 27. cikk értelmében meg lehet tagadni azt a jogot, hogy saját nyelvüket használják. Talán nem szükséges tovább folytatni ezt az eszmefuttatást, hogy belássuk: ez a jogértelmezés tarthatatlan.
A megoldás ezek után, bárhogy nézzük is, csak az lehet, hogy elfogadjuk: a 27. cikkben foglalt nyelvi jog megfogalmazása elhibázott,[44] s ezért a hibát az arra hivatottaknak orvosolniuk kell; jogértelmezéssel, s egy idő után jogalkotással is: az Egyezségokmány kiegészítésével.
Ebben a tanulmányban kimutattuk, hogy a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 26. cikkében foglalt diszkriminációs tilalom kiterjed a hivatalos nyelv intézményére, s kiterjed rá akkor is, ha a hivatalos nyelv intézményével mindig együtt jár bizonyos mértékű diszkrimináció. Kimutattuk továbbá, hogy a hivatalos nyelvek számára ebből levonható következtetéseket nem gyengíti az Egyezségokmány 27. cikke sem, bárhogy értelmezzük is a 27. cikkben foglalt nyelvi jogot. Ez pedig azt jelenti, hogy a hivatalos nyelvek számával kapcsolatban releváns az Egyezségokmány 2. cikke is.
Ilyenformán, ha egy adott államnak a hivatalos nyelvek számára vonatkozó szabályozása túllépi a nyelvi megkülönböztetésnek az Egyezségokmány 26. cikke értelmében még ésszerű és ezért elfogadható határait, akkor az adott állam az Egyezségokmány 26. cikkén túl megsérti az Egyezségokmány 27. és 2. cikkét is.
A szlovák államnyelv-törvény módosítása körül kirobbant vita különösen jó alkalmat kínál a hivatalos nyelvek számával kapcsolatos emberi jogi vizsgálódásokra: a vita tárgyát ugyanis most kifejezetten a hivatalos nyelvekre vonatkozó szabályozás képezi. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a nemzetközi szervezetek illetékes szerveit és a nemzetközi jogászokat ez a vita szinte rákényszeríti arra, hogy érdemben megvizsgálják azokat a kérdéseket is, amelyekre eddig nem terjedt ki a figyelmük. A beidegződések mindazonáltal erősek: jól mutatja ezt az EBESZ főbiztosának a szlovák államnyelvtörvény módosításáról készített véleménye.
A szlovák államnyelv-törvény módosításának ugyanis nem az a legnagyobb hibája, hogy nem elég világos, vagy hogy alkalmazása visszaélésekre ad lehetőséget stb. A legnagyobb hiba az, hogy a törvénymódosítás, ahelyett, hogy hivatalos nyelvvé vagy államnyelvvé tett volna még egy vagy több nyelvet,[45] elsősorban a magyart, még tovább fokozta az egyetlen államnyelv létéből fakadó és az Egyezségokmány 26. cikkével összeegyeztethetetlen nyelvi diszkriminációt. A szlovák államnyelvtörvény tehát nem csak egyes részletkérdésekben nem felel meg bizonyos ésszerű elvárásoknak, hanem alapvető emberi jogokat sért: ellentétben áll a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 26., 27. és 2. cikkével. Ha pedig ez így van - vagy nagy valószínűséggel így van -, természetesen le kell vonni néhány további következtetést is. ■
JEGYZETEK
* Ez a tanulmány rövidített és átdolgozott változata a szerző "A szlovák államnyelvtörvény és az emberi jogok" c. írásának. Az eredeti tanulmány a JURA c. folyóiratban jelenik meg 2010-ben.
[1] A hivatalos nyelv és az államnyelv fogalmai természetesen megkülönböztethetők egymástól; az elemzésnek azt a konkrétabb rétegét azonban, ahol ez a különbség fontossá válik, ez a tanulmány éppen csak érinti. S mivel a nemzeti és a nemzetközi jogban elterjedtebb a hivatalos nyelv megnevezés, a továbbiakban ezt fogom használni.
[2] Opinion of the OSCE High Commissioner on National Minorities on amendments to the "Law on the State Language of the Slovak Republic". http://www.mtaki.hu/docs/all_in_one/hcnmobseopinion22072009.pdf
Vö. még: http://hvg.hu/vilag/20090916_ebesz_kisebbsegi_biztos_vollebaek
[3] Vö. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának 270/1995 sz. törvénye a Szlovák Köztársaság államnyelvéről, a Szlovák Köztársaság Alkotmánybíróságának 260/1997 sz. határozata, az 5/1999 sz. törvény, a 184/1999 sz. törvény, a 24/2007 sz. törvény és a 318/2009 sz. törvény általi módosításokkal és kiegészítésekkel
1. § (1) bekezdés: A Szlovák Köztársaság területén a szlovák nyelv az államnyelv.
[4] Ha néha egyes nemzetközi szervek mégis megtették ezt, ezt mindig kérelemre tették, s így vizsgálódásuk midig megmaradt a szabályozás kifogásolt elemeinél. Gondoljunk például az ún. belga nyelvi ügyre, vagy a breton ügyekre vagy éppen a Ballantyne, Davidson, McIntyre v. Canada ügyre.
[5] Az állítások merészségét talán oldja, ha megjegyzem: Sólyom László tavaly augusztusban a szlovák államnyelvtörvény módosításáról az MTA által szervezett konferencián köszöntőjében kijelentette, hogy "jogos a határon túli nemzetrészek azon igénye, hogy a szomszédos államok a magyar nyelvet helyi vagy regionális hivatalos nyelvvé tegyék". In: Magyar Tudomány, 2009/11. 1294.
[6] Vö. United Nations Human Rights Committee: General Comment No. 18:Non-Discrimination: 10/11/89. CCPR General Comment No. 18. 12. bekezdés.
[7] Fernand de Varennes: Language, Minorities and Human Rights. The Hague, Martinus Nijhoff Publishers, 1996. 80.
[8] I.m. 88.
[9] I.m. 88.
[10] I.m. 83.
[11] Vö. i.m. 89-104.
[12] Erről részletesebben ld. Andrássy György: Nyelvi jogok. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem, Európa Központ, 1998. 31-48. és 177-182.
[13] Tekintsünk most el a kivételektől, például a bűncselekmény elkövetésével vádolt olyan személyektől, akik nem beszélik a tárgyalás nyelvét, vagyis a hivatalos nyelvet, vagy bizonyos országokban a különféle kisebbségekhez tartozó személyektől, akik a bíróságok és a közigazgatási hatóságok előtt bizonyos ügyekben a hivatalos nyelv helyett használhatják a saját nyelvüket stb.
[14] Rendelkeznie kell ezzel a joggal, máskülönben megbüntethetik azért, mert teljesíti a kötelességét, ami viszont éles ellentétben állna magával a jog fogalmával és egész logikájával.
[15] Akkor is, ha vannak olyanok, akik, bár saját nyelvük nem hivatalos nyelv, mégis használhatják e nyelvet bizonyos hivatalos kapcsolatokban, például a bíróságok és közigazgatási hatóságok előtt. Ezek a személyek ugyanis saját nyelvüket ekkor nem hivatalos nyelvként, hanem a hivatalos nyelv helyett használhatják csupán, mintegy könnyítésként, vagy ahogy inkább mondjuk, kisebbségi nyelvként.
[16] A technikai nehézségeket nem csupán a nyelvek nagy száma okozná: nehezen leküzdhető akadály lenne az is, hogy rengeteg nyelvnek nincs írásbelisége, hogy igen sok nyelv egyelőre nem is alkalmas mindazon funkciók betöltésére, amelyek egy mai állam és jog működésében nélkülözhetetlenek, továbbá, hogy a nyelvek túlnyomó többségének igen kicsi az anyanyelvi közössége. A pénzügyi nehézségeket pedig azok a többletköltségek jelentenék, amelyek e rengeteg nyelv hivatalos használatával együtt járnának.
[17] Említést érdemel ugyanakkor, hogy a középkori Európa számos országában - Magyarországon még a 19. század jó részében is - hivatalos ügyekben a latin volt használatos, mely ekkor már voltaképpen senkinek sem volt az anyanyelve.
[18] United Nations Human Rights Committee: i.m. 13. bekezdés.
[19] Erre a következtetésre jutott az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága is, amikor kimondta, hogy a megkülönböztetésnek ésszerűnek, objektívnek stb. kell lennie: mert ebben az összefüggésben mi mást fejeznek ki ezek a kritériumok, mint a kisebbik rossz választásának az elvét?
[20] Itt most az egyszerűség kedvéért azonos jogállású hivatalos nyelvekről beszélünk.
[21] Más kérdés, hogy lehetnek és vannak is olyan bevándorlók számos országban, akiknek a saját nyelve azonos a fogadó ország (egyik) hivatalos nyelvével; mi több, a nyelv döntő tényező is lehet az új haza megválasztásakor.
[22] A politikai filozófiában immár jó ideje folyik egy vita arról, hogy milyen morális nyelvi jogaik vannak a bevándorlóknak, illetőleg hogy milyen erkölcsi jogai vannak velük szemben a fogadó államoknak. A vita ma lényegében Kymlicka ún. "beleegyezés-elmélete" körül forog, de előzményei visszanyúlnak Laponce-nak 1960-ban az "önkéntes kisebbségek" és a "kényszerű kisebbségek" között tett megkülönböztetésére (vö. Patrick Thornberry: International Law and the Rights of Minorities. Oxford, Clarendon Press, 1991. 9-10.), illetőleg még régebbre: Teleki Pálnak a "hagyományos", "önkéntes" és "kényszerkisebbség" fogalmát megkülönböztető, 1931-ben megjelent írására (Teleki Pál: Időszerű nemzetközi politikai kérdések a politikai földrajz megvilágításában. In: A magyar állam és a nemzetiségek. Napvilág Kiadó, Budapest, 2002. 563-564.). Az elmélet lényege minden változatban az, hogy az új bevándorlók azzal, hogy kiszakadnak eredeti közösségükből, mintegy búcsút intenek annak a joguknak, hogy hivatalos nyelvi státuszt igényeljenek saját nyelvüknek az őket fogadó országban vagy, röviden, hogy lemondanak arról a jogukról, hogy saját nyelvük hivatalos nyelv legyen a fogadó országban. (Vö. Will Kymlicka: Multicultural Citizenship, Oxford, Clarendon Press, 1995. 96.) Ezt az elméletet manapság támadások érik ugyan, alapállítása mellett azonban jó érvek szólnak. Ezen érvek egy csokrát lásd Allen Patten: Who Should Have Official Language Rights? Supreme Court Law Review, 2006. 101-115.
[23] Előfordulhat továbbá, hogy egy kis nyelv anyanyelvi beszélői teljesen szétszóródva élnek egy országban, vagy nagy számban érkeznek olyan új bevándorlók, akiknek a saját nyelve azonos egy kis hivatalos nyelvvel; emellett speciális problémák merülnek fel a jelnyelvekkel kapcsolatban is.
[24] Gyakorlatilag csak az északi országokban, például Finnországban, ahol az őshonos számi nyelv jogi státuszának megállapítása vet vagy vethet föl kisebb-nagyobb nehézségeket. E nyelv jogi státuszára Finnországban külön rendelkezések irányadók. Vö. Language Act (423/2003) 8. és 9. cikk. http://www.finlex.fi/pdf/saadkaan/E0030423.PDF Vö. még: Sámi Language Act (1086/2003) http://www.finlex.fi/en/laki/kaannokset/2003/en20031086.pdf
[25] Vö. Az Európa Tanács szakértői bizottságának a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája finnországi végrehajtásáról szóló első értékelő jelentésével ECRML (2001) 3, 8.
http://www.coe.int/t/dg4/education/minlang/Report/EvaluationReports/FinlandECRMLl_en.pdf
[26] Vö. Az Európa Tanács szakértői bizottságának a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája szlovákiai végrehajtásáról szóló első értékelő jelentésével ECRML (2007) 1 5-7. és 136.
http://www.coe.int/t/dg4/education/minlang/Report/EvaluationReports/SlovakiaECRMLl_en.pdf
[27] Vö. Language Act (423/2003) 1. és 5. cikk. http://www.finlex.fi/pdf/saadkaan/E0030423.PDF Ennek a szabályozásnak természetesen vannak további részletei, illetőleg maga a szabályozás külön egyezmény alapján és különleges formában vonatkozik az Aland szigetekre.
[28] Az Egyezségokmányt kihirdető 1976. évi 8. törvényerejű rendeletben a szöveg a következő: Olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják. Ezt a szöveget az angol eredeti alapján három ponton helyesbítettem: a "nemzeti" jelző helyébe az "etnikai" jelzőt, az "élnek" szó helyébe "léteznek" szót, a "legyen" szó helyébe pedig, az "élvezzék" szót iktattam be.
[29] A következő két bekezdés szövege gyakorlatilag megegyezik a "Nyelvszabadság: Egy elismerésre váró emberi jog" c. írásom vonatkozó részével. Vö. Jogtudományi Közlöny, 2009/11. 451.
[30] United Nations Human Rights Committee: i.m. 8. bekezdés.
[31] Talán nem egészen véletlen, hogy amikor a Bizottság kiemeli, hogy bizonyos megkülönböztetések már magában az Egyezségokmányban is fölfedezhetők, az erre felsorakoztatott példák között nem említi a 27. cikkben foglalt megkülönböztetéseket. Vö. i.m. 8. bekezdés.
[32] UN Doc A/C.3/SR 161.(1948.) 721.
[33] United Nations General Assembly Official Records, Document A/2929, (New York, 1955.) 183. bekezdés.
[34] Francesco Capotorti: Study on the Rights of Persons Belonging to Ethnic, Religious and Linguistic Minorities. New York, United Nations Publications, 1979. 96.
[35] Thornberry ugyan nem közvetlenül Capotortira, hanem az Egyezségokmány travaux preparatoires-jára hivatkozva jut erre a következtetésre, F. de Varennes mégis úgy véli, Capotorti felfogása nagy szerepet játszott abban, hogy végül ezt az álláspontot tette magáévá. Vö. Thornberry: i.m. 172. és de Varennes: i.m. 138.
[36] De Varennes: i.m. 137-140.
[37] United Nations Human Rights Committee: General Comment No 23: The Rights of Minorities, CCPR/C/21/Rev.1/Add.5 (1994), 5.1 bekezdés.
[38] Ha ugyanis ez nem következne a logikai szükségszerűség erejével a premisszából, akkor az alábbi két kijelentésnek ugyanaz lenne a jelentése: 1. Olyan államokban, ahol nyelvi kisebbségek léteznek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját nyelvüket használják. 2. Olyan államokban, ahol nyelvi kisebbségek léteznek, senkitől sem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportja más tagjaival együttesen saját nyelvét használja. - Nyilvánvaló azonban, hogy a két kijelentés nem ugyanazt jelenti.
[39] Hozzátehetjük, hogy olyan államokban, ahol nyelvi kisebbségek léteznek, léteznie kell nyelvi többségnek is: abszolút vagy relatív nyelvi többségnek. Az tehát fogalmilag lehetetlen, hogy egy olyan államban, ahol nyelvi kisebbségek léteznek, ne létezzen valamilyen nyelvi többség is.
[40] Ami a jogalkotási megoldást illeti, erről bővebben ld. Andrássy György: i.m. 445-456.
[41] A szabály nyelvtani jelentésétől való ilyen jogértelmezési eltérés lehetőségének részletes indoklására itt nem térhetünk ki, annyit azonban megjegyezhetünk, hogy egészen bizonyos: az Egyezségokmány megszövegezői egyáltalán nem akarták megtagadni a szóban forgó jogot a nyelvi többséghez tartozó személyektől.
[42] Elvben persze lenne más megoldás is: meg is lehetne tagadni mindenkitől azt a jogot, hogy csoportja más tagjaival együttesen a saját nyelvét használja. A nemzetközi jogalkotó azonban ezzel voltaképpen arra az álláspontra helyezkedne, hogy senkinek sincs erkölcsi joga, hogy senkinek sincs emberi joga a saját nyelve használatához. A fentiekben viszont kimutattuk, hogy erkölcsileg tarthatatlan lenne e jog megtagadása a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyektől, s hogy tarthatatlan e jog megtagadása a nyelvi többséghez tartozó személyektől is. De ettől függetlenül is nyilvánvaló, hogy e jog megtagadása erkölcsi képtelenséghez vezetne. Ha ugyanis mindenkitől megtagadható lenne a saját nyelvének használatára való joga, az azt jelentené, hogy az államnak korlátlan hatalma lenne az egyén fölött ebben a nyelvi kérdésben, ami viszont igazolhatatlan.
[43] Ha nem így tennénk, a legjobb színben tüntetnénk fel a 27. cikk szövegét, s most épp ezt akarjuk elkerülni.
[44] Az, hogy az Egyezségokmány 27. cikkében foglalt kisebbségi nyelvi jog megfogalmazása elhibázott, s hogy ezt a hibát egy egyetemes nyelvi jog közbeiktatásával lehet orvosolni, még nem jelenti azt, hogy minden partikuláris, kisebbségi, illetőleg többségi jog elismerése inkonzisztenciát idéz elő az emberi jogok nemzetközi jogában. Ha például az Egyezségokmány 27. cikkében foglalt kisebbségi nyelvi jogot generalizáljuk, azaz egyetemes, minden embert megillető jogként fogalmazzuk meg, majd innen elindulva kibontjuk, hogy kiknek van és kiknek nincs joga ahhoz, hogy saját nyelvük hivatalos nyelv legyen, partikuláris, többségi és kisebbségi jogokat kapunk eredményül. Ebben az esetben tehát ésszerű megkülönböztetésen nyugszanak mind a többségi, mind pedig a kisebbségi nyelvi jogok. Ezek a hivatalos nyelvekkel kapcsolatos többségi és kisebbségi jogok, mint láttuk, a történelmi többséghez és a történelmi kisebbségekhez tartozó személyeket illetik meg. Ebből következően ésszerű megkülönböztetésen nyugszanak a nemzeti, történelmi kisebbségekhez tartozó személyek regionális egyezményekben elismert jogai is: e jogok ugyanis egyfelől bizonyos fokban enyhítik (sok esetben nem eléggé) a többségi nyelv hivatalos nyelvi státuszából fakadó és a történelmi nyelvi kisebbségek tagjaival szemben ésszerűtlen nyelvi megkülönböztetéseket, másfelől viszont ésszerű - bár sok esetben nem kellő mértékű - nyelvi megkülönböztetést fejeznek ki a történelmi és a nem történelmi kisebbségekhez tartozó személyek között. Ezért mindaddig, amíg a hivatalos nyelvekkel kapcsolatos többségi és kisebbségi nyelvi jogok nem válnak az emberi jogok nemzetközi jogának elismert elemeivé, a történelmi kisebbségekhez tartozó személyek regionális egyezményekben elismert nyelvi jogai is enyhítik valamelyest az emberi jogok nemzetközi jogának inkonzisztenciáját. Hasonló a hatása a történelmi nyelvek nemzetközi, illetőleg regionális védelmének, például a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának is.
[45] Ehhez valószínűleg szükség lett volna az alkotmány módosítására is.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem (Pécs).
Visszaugrás
