A politikafilozófiai vagy morálfilozófiai tanítások szűnni nem akaró viták tárgyát képezik, s nem kivétel ez alól az emberi jogokról szóló tanítás sem. Az emberi jogokkal kapcsolatos viták mindjárt azzal kezdődnek, hogy vajon léteznek-e egyáltalán ilyen jogok? S hogy ez a vita milyen kiélezett, azt jól illusztrálja egy ismert kortárs filozófus, Alasdaire MacIntyre véleménye:
"A legjobb indok arra, hogy nyersen kimondjuk: ilyen jogok (ti. emberi jogok - A. Gy.) márpedig nincsenek, pontosan olyan típusú, mint a legjobb indokunk annak kijelentésére, hogy boszorkányok vagy unikornisok nincsenek. Nevezetesen: valamennyi arra irányuló próbálkozásunk kudarcba fulladt, hogy jó érvekkel szolgáljunk a létezésükben való hithez. A természetes jogok tizennyolcadik századi védelmezői gyakran azt sugallják, hogy az ember ilyen jogokkal való rendelkezését deklaráló állítások maguktól értetődő igazságok. De mi tudjuk, hogy maguktól értetődő igazságok nincsenek. A huszadik századi morálfilozófusok néha a saját és a mi intuícióinkra hivatkoznak; de az egyik dolog, amit meg kellett tanulnunk az erkölcsfilozófia történetéből, hogy az 'intuíció' szó bevezetése a morálfilozófiában mindig annak a jele, hogy valami nagyon nagy hiba csúszott az érvelésbe. Az emberi jogok 1949-es[1] ENSZ deklarációja óta az ENSZ szokásos és szigorúan követett gyakorlatává vált, hogy az erre a deklarációra való hivatkozással egyetlen állításuk mellett se hozzanak fel jó érveket. E jogok legutóbbi védelmezője, Ronald Dworkin (Taking Rights Seriously, 1976) elismeri, hogy az ilyen jogok létezése nem bizonyítható, ám csak azt a megjegyzést fűzi ehhez, hogy egy kijelentés bizonyíthatatlanságának tényéből még nem következik az, hogy a kijelentés nem igaz (81. o.). Ez valóban így van, ám ugyanilyen jól felhasználható lenne az unikornisok és a boszorkányok létezésével kapcsolatos kijelentések mellett is."[2]
Maclntyre természetesen joggal köti össze az emberi jogokat a természetes jogokkal: az emberi jogok filozófiája valóban a természetes jogok (illetőleg a természetjog) filozófiájából fejlődött ki.[3] Ezért amikor az ENSZ elkötelezte magát az emberi jogok mellett, voltaképpen elkötelezte magát az erkölcsfilozófia egy adott irányzata mellett is: az erkölcsfilozófia azon deontologikus irányzata mellett, amelynek a természetes jogok (illetőleg a természetjog) filozófiája, s az emberi jogok filozófiája egyaránt részét képezi. Ezért az ENSZ-nek ez a deontologikus erkölcsfilozófia mel-
- 445/446 -
letti elköteleződése bizonyos fokban még akkor is fennáll, ha figyelembe vesszük, hogy az ENSZ tartózkodott az emberi jogok létének, listájának és tartalmának bármilyen részletesebb igazolásától.[4] Ez viszont lehetővé tette, hogy a filozófusok kiegészítsék a természetes jogok és az emberi jogok szokásos deontologikus igazolásait teleologikus érvelésekkel (például utilitárius érvekkel), illetőleg az igazolás egészen új formáival. Mindezek eredményeként az ENSZ emberi jogi rendszerének filozófiai háttere kétségkívül gazdagabb lett, ugyanakkor elméletileg zavarosabbá is vált, mint volt 1948-ban, a rendszer sarokkövének, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása idején.[5] S úgy tűnik, ez a gazdag, ám logikailag korántsem letisztult filozófiai háttér egyáltalán nem mellékes az ENSZ emberi jogi rendszerével kapcsolatos viták szempontjából.
Bárhogy legyen is, az emberi jogok létéről, listájáról és az egyes jogok mibenlétéről folyó mai viták mélyebb filozófiai gyökerét minden bizonnyal az a tény képezi, hogy az emberi jogok igazi és eredeti formájukban erkölcsi jogok, illetőleg így felfogott jogok,[6] amelyeknek a léte független az emberi jogalkotástól és megelőzi azt. Az így felfogott emberi jogokat tehát nem az emberi jogalkotó hozza létre, nem az emberi jogalkotó "alkotja" a szó valódi értelmében; az emberi jogalkotó e jogok létét és mibenlétét mintegy csak felismeri és elismeri. A felismerés, a megismerés azonban nem könnyű, mert e morális jogok nem csak hogy íratlanok, hanem láthatatlan, érzékszervekkel felfoghatatlan módon léteznek, s csak az értelem vagy valamilyen erkölcsi érzék segítségével ragadhatok meg (s ez a nehézség akkor is fennmarad, ha a szóban forgó jogok létét és mibenlétét sokan evidenciának tekintik). Ilyen körülmények között pedig úgy tűnik, az elmélet szükségképpen magában foglalja, hogy minden emberi lénynek joga van újragondolni és újraértelmezni e jogok létét, listáját és tartalmát, s ez természetszerűleg vonatkozik az emberi jogoknak arra a listájára és tartalmára is, amelyet az ENSZ alakított ki.
A jelen vizsgálódás abból indul ki, hogy az emberi jogoknak az ENSZ által eddig kialakított felfogása alapvetően helyes. A szerző mindazonáltal úgy véli, hogy az emberi jogoknak ez felfogása a nyelvi kérdésben nem tekinthető kellően kiforrottnak és koherensnek. Ez pedig megítélése szerint arra vezethető vissza, hogy a jelenlegi felfogásból még hiányzik legalább egy jog, a nyelvszabadságra való emberi jog elismerése.
Az, hogy az emberi jogoknak az ENSZ által kialakított felfogása nem tökéletes, a vázolt elméleti okoknál fogva semmiképpen sem zárható ki. Elméleti szempontból is figyelemre méltó ezért, hogy nem tekinti lezártnak és véglegesnek ezt az értelmezést maga az ENSZ sem: a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 51. cikke úgy rendelkezik, hogy az Egyezségokmányban részes bármely állam módosítási javaslatot nyújthat be az ENSZ Főtitkárához.
A tény, hogy a részes államoknak joguk van az Egyezségokmányhoz módosító javaslatok benyújtására, lehetőséget teremt a filozófusok és más elméleti szakemberek számára is: természetesen ők is kidolgozhatnak módosító javaslatokat és bemutathatják azokat a részes államoknak vagy akár az ENSZ-nek is. Ebből kiindulva a szerző az alábbiakban a nyelvszabadság mellett szóló főbb morálfilozófiai és logikai érveinek megfogalmazása és a nyelvszabadság tartalmának körvonalazása után bemutat egy potenciális módosító javaslatot is a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányához.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 2. cikke szerint "mindenki, bármely megkülönböztetésre, nevezetesen fajra, színre, nemre, nyelvre (kiem. - A. Gy.), vallásra, politikai vagy bármely más véleményre, nemzeti vagy társadalmi eredetre, vagyonra, születésre, vagy bármely más körülményre tekintet nélkül hivatkozhat a jelen Nyilatkozatban kinyilvánított összes jogokra és szabadságokra". Ezen túl a Nyilatkozat hallgat a nyelvi kérdésről: nem ismeri el a nyelvszabadságra való jogot és nem ismer el más nyelvi jogot sem.
Mindez első látásra nem tűnik különösebben prob-
- 446/447 -
lematikusnak. Megváltozik azonban a helyzet, ha számba vesszük a Nyilatkozat által elismert jogokat és fölteszünk némelyikükkel, köztük a legeredetibb szabadságjogokkal, a gondolat, a lelkiismeret, a vallás, a vélemény és a kifejezés szabadságával kapcsolatban egy egyszerű kérdést. Azt a kérdést, hogy vajon milyen nyelven illetnek meg bennünket ezek az emberi jogok, illetőleg alapvető szabadságok? S mivel e jogoknak a Nyilatkozatban lefektetett meghatározásaiból nem kapunk választ a kérdésre, hiányérzetünk támad.
De talán nincs is szükség ilyen válaszra - merül fel bennünk a gondolat -, hiszen olyan természetes, olyan magától értetődő, hogy a saját nyelvünkön illetnek meg bennünket a szóban forgó jogok. Csakhogy a természetjogi és emberi jogi tanítások - emlékezzünk MacIntyre-nek a fentiekben idézett szavaira, vagy az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat elejének híres soraira[7] - épp az evidenciákat, a magától értetődő, a vitathatatlan "igazságokat" szokták megfogalmazni; annak ellenére is, hogy ezek az igazságok a részletkérdésekben már korántsem olyan evidensek és vitathatatlanok. Ha tehát a Nyilatkozat maga is egyfajta evidencia-gyűjteménynek tekinthető, akkor miért hiányzik belőle ez a nyelvi evidencia?
Mielőtt megpróbálnánk válaszolni, tegyünk fel egy másik kérdést. Miért van szükség egyáltalán természetjogi és emberi jogi evidenciák megfogalmazására és kinyilvánítására? Nos, egyebek közt azért, mert régebbi és újabb tapasztalatok szerint ezeket az evidenciákat nem szokták mindig tiszteletben tartani. Gondoljunk csak arra, milyen evidens, milyen természetes is az, hogy jogunk van a vélemény szabadságára; és aztán gondoljunk arra, hogy miként lehetett élni e joggal itthon a rendszerváltás előtti évtizedekben.
De talán a nyelvi evidenciákat nem szokták kétségbe vonni, s így ezeket szükségtelen is megfogalmazni - kereshetjük tovább a Nyilatkozat hallgatására a magyarázatot. Elég azonban csak a csángóknak a vallásgyakorlásuk nyelvével kapcsolatos gondjaira utalnunk, hogy belássuk: az az evidencia, hogy mindenkinek joga van a saját vallását a saját nyelvén gyakorolni, olykor hatósági akadályokba ütközik. Ami talán nem fordulna elő, ha a Nyilatkozatnak a vallásszabadságot meghatározó szövege tartalmazná az említett evidenciát.
Lehetséges azonban, hogy a nyelvi evidenciák megsértésére csak igen ritkán és elszigetelten kerül sor, s egyébként sem lehet minden evidenciát fölvenni egy ilyen dokumentumba - tanakodhatunk tovább. Nos, a csángó nyelvi ügy valóban ritka kivételnek számít, más nyelvi evidenciák megsértése azonban meglehetősen gyakori. A neveléshez való joggal kapcsolatban például se szeri, se száma a különféle, sokszor igen komoly nyelvi feszültségeknek a világ különböző részein.
De talán nem is olyan evidens, hogy a gondolat, a lelkiismeret, a vélemény, a kifejezés vagy a nevelés szabadságára való jog a saját nyelvünkön illet meg bennünket - fordíthatjuk meg okoskodásunkat a Nyilatkozat védelmében. Egyáltalán nem tűnik evidensnek például, hogy egy mongol anyanyelvű fiatalnak a saját nyelvén legyen joga a középiskolai neveléshez Franciaországban. A kérdés azonban először is nem az, hogy minden körülmények között evidens-e, hogy a neveléshez való jog a saját nyelvünkön illet meg bennünket, hanem az, hogy mi az evidens az alapesetben, hogy mi a főszabály. Az-e, hogy a saját nevelésünkhöz a saját nyelvünkön van jogunk, vagy az, hogy a saját nevelésünkhöz nem a saját nyelvünkön van jogunk. Másodszor, a probléma más jogokkal kapcsolatban is fölmerül: vegyük például a véleményszabadságot és villantsunk fel valamit abból, hogy miként érvényesül ez a BBC-nél. Nos, a BBC tájékoztató műsorainak irányelvei értelmében a műsorvezető pártatlanságra, s ennek érdekében a saját véleménye eltitkolására van kötelezve; nem élvezi tehát a saját műsorában azt az alapvető szabadságot, hogy kifejezze a saját véleményét.[8] De megingatja-e ez a tény azt az evidenciát, hogy mindenkinek joga van a véleményszabadságra? Úgy tűnik, a legcsekélyebb mértékben sem: legjobb tudomásom szerint az említett szabály miatt még nem vádolták meg a BBC-t azzal, hogy semmibe veszi a vélemény szabadságát; ellenkezőleg, a szóban forgó szabályt inkább egyfajta etalonnak tekintik a közszolgálati rádiózásban és televíziózásban. Különbséget kell tehát tennünk egyfelől az önmagukban véve természetes, evidens jogok és szabadságok, másfelől pedig e jogok és szabadságok érvényesülésének mikéntje, sajátos logikájú intézményes rendje között; ez utóbbi ugyan az evidenciákból folyik, de már korántsem tartozik az evidenciák közé.
Mi lehet hát akkor a magyarázata annak, hogy a Nyilatkozat mégis következetesen hallgat a nyelvi jogokról, hogy egyetlen esetben sem mondja meg, hogy voltaképpen milyen nyelven illetnek meg bennünket az általa kinyilvánított jogok és szabadságok? - A magam részéről úgy vélem, a nyelvi jogoknak erre a teljes negligálására tisztán elméleti, tisztán filozófiai alapon nem lehet elfogadható, kielégítő magyarázatot találni. Ezért a továbbiakban nem is folytatom a magyarázat keresését; ehelyett inkább kiegészítem és szélesebb összefüggésbe helyezem az eddigi érvelést.
- 447/448 -
Az emberi jogoknak, kiváltképp a szabadságjogoknak, úgy tűnik, van egy belső, rejtett, de felszínre hozható közös magva, lényege. Ez a lényeg - mint minden más lényeg - elvont és egyszerű, megragadása ezért szükségképpen leegyszerűsítésként jelenik meg. Így viszont könnyen megkaphatja a "túlzott", rosszabb esetben a "megengedhetetlen" leegyszerűsítés vádját. Ezért talán nem felesleges utalnunk arra, hogy az egyszerűség filozófiai megítélése hagyományosan kettős: az egyszerűség egyfelől gyengeség, másfelől azonban az igazság jele (simplex sigillum veri). De lássuk most már az emberi jogok, s különösképp a szabadságjogok lényegét.
Véleményem szerint az emberi jogok, kiváltképp a szabadságjogok voltaképpen azt mutatják meg, hogy mi emberek mit tudhatunk a magunkénak, mit tekinthetünk a sajátunknak, a tulajdonunknak; nem abban az értelemben, ahogyan erről a sztoikusok gondolkodtak, de nem is abban az értelemben, ahogyan ezt a jogászok általában felfogják. Hanem abban az értelemben, ahogyan a "tulajdon" szót Locke használta a polgári kormányzatról szóló második értekezésének locus classicusán, a tulajdon fogalma alá vonva az emberek életét, szabadságát és vagyonát.[9]
Úgy vélem tehát, hogy az emberi jogok, illetőleg a szabadságjogok különféle tanai, deklarációi és pozitív jogi - például alkotmányos vagy nemzetközi jogi - elismerései végső soron mind ezt a tulajdont határozzák meg, s hogy ezért voltaképpen egy sajátos tulajdonelmélet kifejezéseinek tekinthetők. E tulaj donelméletek azt rögzítik egyfelől, hogy mi tartozik bele ebbe az így felfogott tulajdonba, hogy miből áll a tulajdoni leltár, a voltaképpeni birtok. S azt fogalmazzák meg másfelől, hogy mit is kezdhetünk ezzel a tulajdonnal, hogy hogyan és milyen határok között használhatjuk, s hogy milyen határok között rendelkezhetünk vele anélkül, hogy ebben másoknak - természetes személyeknek, illetőleg állami vagy nem állami szervezeteknek - joguk lenne bennünket megakadályozni.
Nos, az emberi jogok, illetőleg szabadságjogok különféle értelmezései - ideértve az ENSZ Egyetemes Nyilatkozatában foglalt értelmezést is - rendszerint azt tudatják velünk, hogy jogunk van a saját gondolathoz, a saját lelkiismerethez, a saját meggyőződéshez, a saját valláshoz és a saját véleményhez, mindezek kifejezéséhez és mindezek megváltoztatásához, s hogy mivel mindezek tettekre váltása voltaképpen önmagunk megnyilvánítása, jogunk van a saját életformához. Még egyszerűbben kifejezve arról tudósítanak bennünket, hogy bizonyos határok közt jogunk van a saját életünket a saját megérzéseink, a saját hajlamaink, a saját vágyaink, illetőleg a saját fejünk szerint élni. - De milyen nyelven?
Vajon a saját nyelvünkön-e, avagy valamely más nyelven? Vagyis jogunk van-e a saját nyelvünkhöz - ahhoz hasonlóan, ahogy jogunk van a saját gondolatunkhoz, a saját véleményünkhöz, a saját vallásunkhoz stb. - avagy nincs? S vajon jogunk van-e a saját nyelvünk használatához, tanulásához, tanításához és megváltoztatásához - ahhoz hasonlóan, ahogy jogunk van a saját vallásunk gyakorlásához, tanulásához, tanításához és megváltoztatásához - avagy nincs?
A problémát, amelyhez most érkeztünk el, az "alapvető érdek" problémájaként szokás tárgyalni a morális jogok, köztük az emberi jogok erkölcsi alapjainak vizsgálata során. A kérdést itt úgy vetik fel, hogy vajon alapvető érdek fűzi-e az embert valamihez, például a valláshoz vagy a véleményhez, s amennyiben ez evidensnek látszik vagy jó érvek támasztják alá, elismerhetőnek tartják a valláshoz, illetőleg a véleményhez fűződő erkölcsi jogok elismerését, amennyiben azonban nem, úgy elutasítják ezt az elismerést. Nos, vajon alapvető érdek fűzi-e az embert a nyelvhez?
Azt hiszem, nem szükséges itt a nyelvnek az emberi életben betöltött szerepéről hosszasan értekezni ahhoz, hogy különösebb kockázatok nélkül levonható legyen a megfelelő konklúzió. Elegendő csupán arra utalni, hogy nyelv nélkül bizonyosan nem lenne lehetséges magasabb szintű emberi gondolkodás, hogy nyelv nélkül bizonyosan nem létezhetne tudomány, magas-kultúra, irodalom, filozófia, s hogy nyelv nélkül bizonyosan nem létezhetne az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata sem. Hogy is ne fűződnék alapvető érdeke az embernek a nyelvhez,[10] kiváltképp a saját nyelvéhez?[11]
- 448/449 -
A nyelvhez fűződő alapvető emberi érdeket, úgy tűnik, nem is kérdőjelezi meg senki.[12] Arra azonban már akad példa, hogy fölvetik: a nyelvi jogok igazolása szempontjából nem is ez a döntő, hanem az, hogy vajon alapvető érdek fűzi-e az embert egy adott nyelvhez, az anyanyelvéhez, a saját nyelvéhez? S ezt aztán már olykor kétségbe vonják.[13]
E tanulmányban nem vizsgálhatjuk meg alaposabban, hogy mi számít, vagy mi számít jobban a nyelvi jogok morálfilozófiai igazolása szempontjából: az-e, hogy az embert milyen érdek fűzi magához a nyelvhez, vagy az, hogy milyen érdek fűzi egy adott nyelvhez, a saját nyelvéhez? Be kell érnünk néhány ellenvetéssel azon nézettel szemben, mely szerint az embert nem fűzi alapvető érdek a saját nyelvéhez, az anyanyelvéhez.
Tegyünk fel ismét egy kérdést. Vajon mit ismerünk el a vallásszabadságra való jogban: csak azt, hogy az embert alapvető érdek fűzi a valláshoz, vagy azt is, hogy alapvető érdek fűzi egy adott valláshoz, a saját vallásához? S éppígy, a véleményszabadságra való jogban vajon csak azt ismerjük el, hogy az embert alapvető érdek fűzi a véleményhez, vagy azt is, hogy alapvető érdek fűzi egy adott véleményhez, a saját véleményéhez? Mit szólnánk például ahhoz, ha egyszer csak azt mondaná a kormányzat: tisztelt polgárok, mivel Önöknek nem egy adott valláshoz, hanem csak a valláshoz fűződik alapvető érdekük, szíveskedjenek áttérni a régi görögök vallására, amennyiben saját vallásuk különbözik ettől. Vagy azt, hogy tisztelt polgárok, minthogy Önöknek nem egy adott véleményhez, hanem a véleményhez fűződik csupán alapvető érdekük, a jövőben szíveskedjenek minden kérdésben azonosulni a kormány véleményével. Nos, miféle morális jogokról, miféle emberi jogokról lehetne ilyen körülmények között beszélni? - Vallásszabadságról és véleményszabadságról aligha.
Nyilvánvaló tehát, hogy a vallásszabadságban és a véleményszabadságban benne foglaltatik, hogy az embernek alapvető érdeke fűződik nem csupán a valláshoz és a véleményhez, hanem egy adott valláshoz, a saját vallásához, s egy adott véleményhez, a saját véleményéhez is. S miért ne fűződne az embernek éppígy alapvető érdeke a nyelv mellett egy adott nyelvhez, a saját nyelvéhez is?
Nézzük meg, mit mond erről a bírált érvelés. Alapgondolata a következő: jóllehet az embernek fontos érdeke fűződik az anyanyelvéhez, hiszen az anyanyelv konstitutív elemét képezi a személyiség identitásának, de azért az ember kerülhet olyan helyzetbe is - különösen, ha kisebbségi nyelv az anyanyelve -, hogy értékelnie kell a saját nyelvéhez fűződő érdekének a jelentőségét: "el kell döntenie a maga és a gyermekei számára egyaránt, hogy mikor és milyen áron használják a saját nyelvüket".[14]
Nos, az ember valóban kerülhet ilyen helyzetbe. De vajon nem kerülhet-e olyan helyzetbe is - különösen, ha vallása vagy véleménye kisebbségi vallás, illetőleg kisebbségi vélemény -, hogy a saját vallásához, illetőleg a saját véleményéhez fűződő érdekének a jelentőségét kell értékelnie? Olyan helyzetbe, amikor azt kell eldöntenie a maga és a gyermekei számára egyaránt, hogy mikor és milyen áron gyakorolják a saját vallásukat, vagy amikor azt kell eldöntenie, hogy mikor és milyen áron vállalja a saját véleményét?
Bizony az ember kerülhet ilyen helyzetbe is. De kétségbe vonjuk-e ezen az alapon a saját vallásához, vagy a saját véleményéhez való morális jogát? S kétségbe vonjuk-e ezen az alapon magát a vallásszabadságot vagy a véleményszabadságot? Nyilvánvaló, hogy nem. De akkor nem vonhatjuk kétségbe ezen az alapon az embernek a saját nyelvéhez való morális jogát sem, s magát a nyelvszabadságot sem.[15]
Bárhogy nézzük is tehát, morálfilozófiai szempontból mindenképpen arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az embernek alapvető érdeke fűződik mind a nyelvhez, mind pedig egy adott nyelvhez, a saját nyelvéhez. Ha pedig ez így van, akkor nem lehet helyes az emberi jogok egyetlen olyan értelmezése sem, amely nem ismeri el a saját nyelvhez, a saját nyelv kifejezéséhez, használatához és megváltoztatásához való jogot, más szóval a nyelvszabadsághoz való egyetemes emberi jogot.
Az "alapvető érdek" problémáját természetesen megközelíthetjük az erkölcsi jogok olyan nagy elméletei felől is, amelyek esetleg még csak nem is érintik a nyelvi jogok kérdését. Ilyen esetekben azt kell megvizsgálnunk, hogy vajon alkalmazhatók-e azok az érvek a nyelvi jogokra, amelyekkel az adott elmélet más erkölcsi jogok elismerését igyekszik igazolni. A következőkben Rawls szerződéselméletéből kiindulva vetünk egy pillantást az ilyen alkalmazási lehetőségekre. Rawls ugyanis az egyenlő lelkiismereti szabadság melletti ér-
- 449/450 -
velése során maga is hangsúlyozza, hogy érvelése "általánosítható - ha nem is mindig ugyanazzal a meggyőző erővel - más szabadságokra vonatkozóan is".[16]
Képzeljük el tehát a Rawls által fölvázolt eredeti helyzetet és tegyük fel, hogy a szerződő felek tudják, hogy különféle nyelveket beszélnek, de nem tudják, hogy ők maguk mely nyelvet beszélik, s hogy vajon saját nyelvük többségben vagy kisebbségben lesz-e abban a társadalomban, amelyben élni fognak. Vajon közömbösek lennének-e ilyen körülmények között ezek a szerződő felek azzal kapcsolatban, hogy használhatják-e majd a saját nyelvüket ebben a társadalomban, s vajon közömbösek lennének-e azzal kapcsolatban, hogy milyen körben használhatják majd nyelvüket? Hozzájárulnának-e például, hogy az uralkodó, a többségi nyelvet kelljen majd mindnyájuknak használniuk az élet úgyszólván minden szférájában, s hogy a kisebbséghez tartozók legfeljebb csak szűk családi vagy magánkörben használhassák saját nyelvüket?
Úgy vélem, a felek ebben az eredeti helyzetben, a "tudatlanság fátyla mögött" biztosan nem adnák hozzájárulásukat a többségi nyelv ilyen fokban történő kötelezővé tételéhez, biztosan nem kockáztatnák ilyen mértékben alapvető nyelvi érdekeiket. Ellenkezőleg. A tudatlanságnak eme állapotában minden valószínűség szerint a nyelvszabadságot, s amennyire ez lehetséges, az egyenlő nyelvszabadságot választanák majdani társadalmuk legfőbb nyelvi elvéül. Éppúgy, ahogy Rawls szerint az egyenlő lelkiismereti szabadságot választanák a lelkiismereti kérdésekre vonatkozó tudatlanságuk körülményei között. Úgy vélem tehát, hogy azt az elvet választanák mindkét esetben, amely meghagyná mindnyájukat saját vallásában, saját meggyőződésében, illetőleg saját nyelve élvezetében, azaz lehetővé tenné, hogy - amennyire ez ésszerűen lehetséges - a saját életét mindenki továbbra is a saját vallása, a saját meggyőződése szerint, illetőleg a saját nyelvén élje.[17] Engedtessék meg, hogy mindehhez hozzátegyem: a Rawls által megkonstruált eredeti helyzetben valószínűleg az ENSZ Közgyűlése sem nyugodott volna bele, hogy a Nyilatkozat hallgasson a nyelvi kérdésről, s ha már nem hallgatott volna róla, minden bizonnyal a nyelvszabadságot választotta volna a "közös eszmény" legfőbb nyelvi elvéül.
A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya - szemben a Nyilatkozattal - már elismer bizonyos nyelvi jogokat. Elismeri először is minden bűncselekménnyel vádolt személynek azt a jogát, hogy "a lehető legrövidebb határidőn belül egy általa értett nyelven részletesen tájékoztassák az ellene emelt vád természetéről és okáról", s hogy "díjmentesen vehessen igénybe tolmácsot, amennyiben nem érti vagy nem beszéli a tárgyaláson használt nyelvet" (14. cikk).
E két nyelvi jog elismerése azt bizonyítja, hogy a bűncselekménnyel vádolt személyek emberi jogainak meghatározása során az Egyezségokmány megalkotóiban is fölmerült az a kérdés, amellyel a fentiekben a Nyilatkozat elemzését kezdtük: milyen nyelven van joguk az embereknek emberi jogaik élvezetéhez, jelen esetben a bűncselekménnyel vádolt személyeknek az ellenük emelt vád természetével és okával kapcsolatos tájékoztatáshoz és a védelemhez? S a két nyelvi részjogosítvány elismerése azt jelzi, hogy a kérdés egy idő után már nem hagyható megválaszolatlanul.
Ami az Egyezségokmányban adott választ illeti, az nyilvánvalóan csak a legminimálisabb nyelvi jogokat rögzíti, s nyitva hagy számos fontos kérdést; mindenek előtt azt, hogy milyen esetekben van joga a bűncselekménnyel vádolt személyeknek nem csupán egy általuk jól vagy kevésbé jól értett vagy beszélt nyelv használatához, illetőleg díjmentesen tolmács igénybe vételéhez, hanem anyanyelvük, saját nyelvük használatához.
A két nyelvi részjogosítvány elismerése mindazonáltal elvi jelentőségű: jelzi, hogy a kérdés valós, s hogy a rá adott válasz beépítése az emberi jogoknak az ENSZ által kialakított értelmezésébe nem csak hogy lehetséges, hanem szükséges is.
Még fontosabb azonban, hogy az Egyezségokmány 27. cikke elismer egy eredeti, önálló, nem valamely más emberi jogból levezetett nyelvi jogot is: a saját nyelv használatához való jogot. Ez pedig azt jelenti, hogy az Egyezségokmány nem csak egy nem nyelvi emberi jog nyelvi részjogosítványait ismerte el, hanem elismerte magához a saját nyelvhez, a saját nyelv használatához való jogot is. Fölvette tehát a nyelvet a tulajdoni leltárba, elismerte, hogy az embernek a saját vallásán, a saját meggyőződésén, a saját véleményén túl joga van a saját nyelvéhez is. Ez a korábbiakhoz képest elvi-elméleti áttörés.
A tény, hogy az ENSZ épp a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában ismerte el a saját nyelv használatához való jogot, szintén figyelemre méltó. Ebben ugyanis benne foglaltatik, hogy az ENSZ első generációs jognak tekinti ezt a jogot - szemben azzal a széles körben terjedő véleménnyel, mely szerint a nyelvi jogok második vagy harmadik generációs jogok.
Mindent egybevetve megállapíthatjuk tehát, hogy az ENSZ az általunk a fentiekben vizsgált mindkét tárgykörben elmozdult eredeti álláspontjától, s mindkét
- 450/451 -
tárgykörben olyan irányba, amely összhangban áll az általunk korábban kifejtett érvekkel, erkölcsfilozófiai, politikafilozófiai megfontolásokkal. Ez pedig okot ad némi optimizmusra azzal kapcsolatban, hogy az ENSZ kész lesz a továbblépésre is a megkezdett úton.
E továbblépésre ugyanis nagy szükség lenne, mert az elmozdulás mértéke egyelőre egyik tárgykörben sem kielégítő. A nem nyelvi emberi jogok nyelvi részjogosítványainak elismerése, ahogy arra az imént már rámutattunk, egyelőre még a bűncselekmény elkövetésével vádolt személyek esetében sem éri el azt a szintet, amelyet az emberi jogok benső logikája nézetünk szerint megkíván. Ami pedig a saját nyelvhez való jogot illeti, annak az Egyezségokmány 27. cikkében adott meghatározása még távolról sem látszik megnyugtatónak. Ez a meghatározás ugyanis nem illeszkedik jól az emberi jogok filozófiájába, s nem illeszkedik jól az emberi jogoknak az ENSZ által kimunkált értelmezésébe sem. Ahhoz, hogy ezt igazolhassuk, nézzük meg először is a 27. cikk szövegét:
Olyan államokban, ahol etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják.[18]
A probléma, amelyet az Egyezségokmány e cikkével kapcsolatban föl kell vetnünk, a következő: miért csak a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek számára ismeri el a saját nyelv használatához való jogot? A nyelvi többséghez tartozó személyeket vajon miért nem illeti meg ez a jog, tőlük mi okból tagadja meg az Egyezségokmány e jog elismerését? Mi lehet a magyarázata annak, hogy egy olyan nemzetközi egyezmény, amely hangsúlyozottan egyetemes emberi jogokat ismer el és helyez nemzetközi védelem alá - hangsúlyozottan mindenféle megkülönböztetés, s külön kiemelten nyelvi alapon történő megkülönböztetés nélkül -, nos mi lehet a magyarázata annak, hogy egy ilyen nemzetközi egyezmény mégis megkülönbözteti az embereket aszerint, hogy egy adott országban a nyelvi kisebbséghez, avagy a nyelvi többséghez tartoznak-e. Megkülönbözteti őket oly módon, hogy míg a nyelvi kisebbséghez tartozó személyek számára elismeri a saját nyelv használatára való jogot, addig a nyelvi többséghez tartozó személyektől megtagadja ugyanezen jog elismerését.
A magam részéről úgy vélem, erre a megkülönböztetésre, erre a diszkriminatív jogelismerésre nem adható semmiféle olyan magyarázat, amely az ENSZ-nek az emberi jogok értelmezésére vonatkozó - és az Egyezségokmányban is rögzített - filozófiai álláspontjával összeegyeztethető lenne. Véleményem szerint tehát az ENSZ e diszkriminatív jogelismeréssel önmaga emberi jogi filozófiájával került szembe.
De hogyan történhetett ez meg? Mert nem érzékelték a cikk megszövegezése és elfogadása során a jelzett inkonzisztenciát? Vagy érzékelték ugyan, de valamilyen más megfontolások alapján mégis fölvállalták ezt a diszkriminatív, egyenlőtlen jogelismerést?
A magyarázat, e felől aligha lehet kétségünk, az ENSZ-nek a kisebbségekkel kapcsolatos rendkívül ambivalens viszonyával függ össze. Ahogy én látom, lényegében az történt, hogy az ENSZ, amelynek kezdettől fogva voltak bizonyos adósságai a kisebbségvédelem terén, ebből az adósságából kívánt valamit törleszteni azzal, hogy a szóban forgó kisebbségvédelmi természetű cikket beiktatta az Egyezségokmányba. S tette ezt annak ellenére, hogy tisztában volt a fent említett koherencia-problémával. Ezt a magyarázatot alátámasztják bizonyos körülmények.
Már a Nyilatkozat kimunkálása során kibontakozott egy vita arról, hogy bekerüljön-e ebbe egy kisebbségvédelmi cikk. Ez végül kimaradt ugyan a szövegből, de a Közgyűlés azért ennek kapcsán elfogadott egy határozatot a kisebbségek sorsáról. A határozat leszögezte, hogy az ENSZ nem lehet közömbös a kisebbségek sorsa iránt, majd rámutatott azokra az okokra, amelyek miatt a Közgyűlés a Nyilatkozatban mégsem foglalkozott "külön rendelkezésben" a kisebbségek kérdésével. Az elsőként említett ok az volt, hogy "nehéz erre az összetett és kényes kérdésre - amelynek minden államban, ahol fölmerül, sajátos szempontjai vannak - egységes megoldást elfogadni". Második okként a Közgyűlés "az Emberi Jogok Nyilatkozatának egyetemes (kiem.: A. Gy.) jellegét"[19] jelölte meg, s tárgyunk szempontjából voltaképpen ennek van különös jelentősége. A Közgyűlésnek ez a megnyilatkozása ugyanis jelzi, hogy a Közgyűlés látta: a Nyilatkozat egyetemes jellegével aligha egyeztethető össze olyan jogok elismerése, amelyek csak a kisebbségekhez tartozó személyeket illetik meg, a többséghez tartozókat nem, más szóval hogy a kisebbségvédelmi cikk nem illeszkedne a Nyilatkozat logikájába, megbontaná annak elméleti-logikai egységét.
A kérdés ezek után úgy merül fel, hogy miért vállalta az ENSZ ugyanezt a koherencia-problémát akkor, amikor az ugyancsak egyetemes jellegű Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányába beiktatta a saját nyelvhez való jogot csak és kizárólag a kisebbségekhez tartozó személyek számára elismerő 27. cikket? Nos, ebben valószínűleg közrejátszott, hogy míg 1948-ban, a Nyilatkozat elfogadása idején még elképzelhetőnek tűnt, hogy az ENSZ az emberi jogok védelmének formálódó rendszerén kívül nyit teret a kisebbségvédelemnek - már csak azért is, mert vizsgálat tárgyát ké-
- 451/452 -
pezte, hogy vajon hatályban vannak-e még az első világháborút követően különféle szerződésekben, illetőleg deklarációkban vállalt kisebbségvédelmi tárgyú kötelezettségek -, addig ez a lehetőség néhány évvel később, az említett vizsgálat lezárulta és az erről szóló főtitkári jelentés[20] elkészülte után gyakorlatilag szertefoszlott. Miután tehát az ENSZ tartózkodott egy önálló kisebbségvédelmi rendszer létrehozásától és nem vállalta a két világháború közötti kisebbségvédelmi rendszer újjáélesztését sem, nem is nagyon maradt más lehetősége, mint az, hogy az emberi jogok védelmének formálódó rendszerén belül keressen helyet a kisebbségvédelem számára. És ennek volt, ahogy én látom, mind a mai napig a legjelentősebb lépése a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 27. cikkének elfogadása.
Természetesen az, hogy ez a magyarázat helytálló-e vagy sem, mit sem változtat azon, hogy a saját nyelvhez való jognak az Egyezségokmány 27. cikkében adott meghatározása elméleti-logikai szempontból nem illeszkedik az Egyezségokmányba, s hogy voltaképpen megbontja annak belső egységét, koherenciáját. Mit sem változtat továbbá azon, hogy az Egyezségokmány szövegének kidolgozása és elfogadása során az ENSZ-nek módjában állt volna olyan megfogalmazást találnia a saját nyelvhez való jog elismerésére, amely mentes a fentiekben tárgyalt koherencia-problémától. S mit sem változtat végül azon, hogy az ENSZ e koherens megoldás akkori megfogalmazásának és elfogadásának elmulasztásával nem mulasztotta el végleg ezt a lehetőséget, hiszen az Egyezségokmány az 51. cikk értelmében bármikor módosítható.
A kérdés most már csak az, hogy miben is állhatott volna, illetőleg miben is kellene állnia ennek a megoldásnak, illetőleg módosításnak? A megoldás kézenfekvő: ha a probléma abból adódik, hogy az Egyezségokmány csak a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek számára ismeri el a saját nyelvhez való jogot, akkor el kell ismerni ezt a jogot a nyelvi többséghez tartozó személyek számára is, végső soron tehát ki kell mondani, hogy mindenkinek joga van a saját nyelvre és e nyelv használatára.
Nyilvánvaló, hogy ezzel egy egyetemes emberi joghoz jutunk el, egy éppoly egyetemes, mindenkit megillető emberi joghoz, mint amilyen egyetemes, mindenkit megillető jogok az Egyezségokmányban elismert más jogok is. Ez a megoldás ilyenformán kiküszöböli az Egyezségokmány 27. cikkében jelenleg fennálló nyelvi jogegyenlőtlenséget, illetőleg hátrányos nyelvi megkülönböztetést; kiküszöböli tehát a saját nyelvre való joggal kapcsolatban az Egyezségokmányt jelenleg jellemző koherencia-hiányt.
Ez az eredmény azonban még nem a végeredmény. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kapott nyelvi emberi jog szövege meglehetősen sovány, túlságosan is vérszegény az Egyezségokmányban foglalt más emberi jogok szövegéhez képest. Vegyük például a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát. Ezt az emberi jogot az Egyezségokmány 18. cikke négy bekezdésben, s összesen öt mondatban fogalmazza meg. Ehhez képest az általunk levezetett nyelvi emberi jog szövege valóban nagyon egyszerűnek látszik: "mindenkinek joga van saját nyelvének használatára".
Mi lehet ennek a feltűnő különbségnek a magyarázata? Semmi egyéb, mint az, hogy az általunk levezetett nyelvi emberi jog szövege egyelőre még csak azt a lényeget fejezi ki, amely valamennyi szabadságjogban megtalálható, s amelyről a fentiekben már hosszabban szóltunk, míg az Egyezségokmánynak a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságáról szóló 18. cikke ezt a lényeget már nem önmagában, hanem bizonyos irányokban kibontva, részletezve, konkretizálva tartalmazza.
Ha tehát a szóban forgó nyelvi emberi jogot az Egyezségokmány (és a Nyilatkozat) által követett módon kívánjuk megszövegezni, akkor mi sem hagyhatjuk meg ezt a lényeget így önmagában, ebben az egyszerűségében és elvontságában, hanem bizonyos irányokban és bizonyos mértékben nekünk is ki kell bontanunk, nekünk is konkretizálnunk, részleteznünk kell. Éppúgy, ahogy azt az Egyezségokmány (és a Nyilatkozat) a saját gondolatainkkal, a saját lelkiismeretünkkel, a saját vallásunkkal és a saját nézeteinkkel kapcsolatban tette.
S amiként ez a konkretizálás szabadságjogokhoz vezetett a Nyilatkozatban és az Egyezségokmányban a saját gondolatainkkal, a saját lelkiismeretünkkel, a saját vallásunkkal és a saját véleményünkkel kapcsolatban - nevezetesen a gondolat, a lelkiismeret, a vallás és a vélemény szabadságának a megfogalmazásához -, a saját nyelvünkhöz való jogunk konkretizálása is egy szabadságjog, a nyelvszabadság megfogalmazását eredményezi.
Végeredményben tehát arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a saját nyelv használatához való emberi jog elismerésének és megfogalmazásának megfelelő formája a nyelvszabadságként való elismerés és megfogalmazás lehet. S ez most már nem csak a megoldás lényege, hanem maga a megoldás - egyelőre persze még nem szövegszerűen.
Ezen a ponton jól látszik, hogy az Egyezségokmány logikai-elméleti koherencia-problémáiból kiinduló ér-
- 452/453 -
velés ugyanahhoz a megoldáshoz vezet, mint az Egyetemes Nyilatkozat hallgatásának problematikusságát boncolgató elméleti-filozófiai elemzés: a nyelvszabadság eszméjéhez, s a nyelvszabadság igazolásához. A két érvelés így természetesen kölcsönösen erősíti egymást. Éppígy világos ezen a ponton, hogy a nyelvszabadság az alapvető szabadságok egyike, s mint ilyen, első generációs emberi jog - akkor is, ha felismerésére a többi ilyen jognál valamivel később került sor.
A nyelvszabadság fogalma, illetőleg intézménye nem ismeretlen a pozitív jogban; hivatkozhatunk itt a svájci alkotmány 18. cikkére és a belga alkotmány 30. cikkére. Ebből következően, ha az Egyezségokmány elismerné ezt a szabadságjogot, voltaképpen csak továbbvinné azt a folyamatot, melynek során az államok belső jogának bizonyos elemeit magáévá teszi a nemzetközi jog.
De hová lesz így a kisebbségvédelem? Vajon nem tűnik-e el azzal, hogy amit most külön kisebbségi jogként határoz meg az Egyezségokmány, azt a jövőben mindenféle megkülönböztetés nélkül valamennyi ember közös jogaként ismerné el?
Véleményem szerint ez a veszély nem fenyeget. Hiszen semmivel sem ér kevesebbet a nyelvi kisebbséghez tartozó személyeknek az a joga, hogy saját nyelvüket használják, ha nem csak őket illeti meg ez a jog, hanem megillet immár mindenkit.
Ez az érv mindazonáltal rossz emlékeket ébreszthet a kisebbségi jogok híveiben. Nagyon hasonlít ugyanis arra az érvelésre, amellyel az emberi jogok híveinek egy befolyásos köre évtizedeken át gátolta, s bizonyos fokban még ma is gátolja a kisebbségi jogok elismerését. E kör érvelésének lényege az volt és az maradt, hogy az egyetemes emberi jogok mellett a külön kisebbségi jogok elismerése - azon túl, hogy elméleti-filozófiai szempontból problematikus lenne -, felesleges is, hiszen az egyetemes emberi jogok kellően védik a kisebbségeket, illetőleg a hozzájuk tartozó személyeket.
S ami igaz, az igaz: a vallásszabadság valóban kellően védi a vallási kisebbségeket, illetőleg az ilyen kisebbségekhez tartozó személyeket; a meggyőződés szabadsága valóban kellően védi a meggyőződésbéli kisebbségeket, illetőleg a hozzájuk tartozó személyeket; a véleményszabadság valóban kellően védi a véleménybéli kisebbségeket, illetőleg a hozzájuk tartozó személyeket, s nyilvánvaló, hogy a nyelvszabadság éppígy kellően védené a nyelvi kisebbségeket, illetőleg a hozzájuk tartozó személyeket. Annál is inkább, mert nem annyira a vallási többséghez, a meggyőződésbéli többséghez, a véleménybéli többséghez és a nyelvi többséghez tartozó személyek szoktak a jog védelmére szorulni, mint inkább azok, akik az ilyen kisebbségekhez tartoznak - a gyengék.
A probléma csak az, hogy az ENSZ az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában elmulasztotta a nyelvszabadság egyetemes emberi jogának elismerését. A Nyilatkozatból tehát egyszerűen hiányzik az a szabadság, amely kellően védhetné a nyelvi kisebbségeket, illetőleg az ilyen kisebbségekhez tartozó személyeket.
Mindebből persze a nyelvi (nemzeti) kisebbségek, illetőleg a hozzájuk tartozó személyek, valamint támogatóik elsősorban azt érzékelték, s érzékelik ma is, hogy az emberi jogok - e jogok védelmezőinek, befolyásos személyiségeinek állításaival szemben - nem védik őket kellően. Ebből pedig levonták azt a következtetést, hogy az emberi jogok mellett mégiscsak szükséges a külön kisebbségi jogok elismerése.
Ezek után nyilvánvaló, hogy mindkét tábor érveléséből épp az az elem hiányzott és hiányzik ma is, amely a legfontosabb kérdések egyikében egyetértésük alapja lehetett volna, illetőleg lehetne: a nyelvszabadságnak mint egyetemes emberi jognak a felismerése és elismerése. Ennek hiányában viszont évtizedekig folytatódott, s részint még ma is folytatódik egy furcsa, zavaros, félreértésekkel terhelt vita.[21]
Ezt a vitát a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának elfogadása időközben elmozdította a holtpontról azzal, hogy az Egyezségokmányban az ENSZ elismerte a kisebbségekhez tartozó személyeknek a saját nyelvük használatához való jogát, s ezzel megteremtette a nyelvi kisebbségek, illetőleg a hozzájuk tartozó személyek védelmének mindmáig legfontosabb elemét. Azon az áron is, hogy ezzel inkoherenssé vált az emberi jogoknak az ENSZ által kimunkált rendszere.
Ez az inkoherencia feloldásra vár; a feloldás, a nyelvszabadság elismerése pedig, mint láttuk, genetikailag következik a rendszerből. A nyelvszabadság elismerése ugyanakkor nem csupán a rendszer inkoherenciáját oldaná fel, hanem feloldaná a nyelvi kisebb-
- 453/454 -
ségek védelméről évtizedek óta vitázó felek közötti fő filozófiai ellentétet is.
Az Egyezségokmány 27. cikkében elismert nyelvi jog univerzalizálásával, a többséghez tartozó személyekre való kiterjesztésével ugyanis a kisebbséghez tartozók semmit sem veszítenének: az univerzális jog éppúgy védené őket, mint a csak őket megillető partikuláris jog. Az univerzalizált nyelvi jog konkretizálása, szabadságjogként való megszövegezése és elismerése pedig egyértelmű nyereség lenne a kisebbségekhez tartozó személyek számára. Nyereség, mert e részletezéssel megfoghatóbbá válna magának a jognak a tartalma is. Ilyenformán a nyelvszabadságnak az Egyezségokmányban történő elismerése nem csak hogy nem csökkentené, hanem kifejezetten erősítené a kisebbségvédelmet.
A nyelvszabadság elismerésének legnagyobb hozadéka azonban valószínűleg az lenne, hogy logikailag kifogástalanul beillesztené a nyelvi jogokat az emberi jogok rendszerébe, azaz megszüntetné a nyelvi jogok logikai-elméleti különállását. Azt a logikai-elméleti különállást, amely mindmáig bizonyos gyanakvással tölti el a másik oldalt, az emberi jogok híveinek egy részét. A nyelvszabadság elismerése tehát úgy nyújtana hatékony kisebbségvédelmet, hogy ezzel egyszersmind kiküszöbölné a rendszernek azt az elméleti-filozófiai inkoherenciáját is, amely évtizedekig gátolta, s bizonyos fokban még ma is gátolja a kisebbségek jogvédelmi törekvéseinek megvalósulását.
A kisebbségi kérdés viszonylagos önállósága ugyanakkor még ebben az új helyzetben is megmaradna. Megmaradna, mert a kisebbségi kérdésnek vannak olyan aspektusai, amelyek túlmutatnak az egyéni, az individuális emberi jogokon, így a nyelvszabadságon is.[22]
Mindazonáltal a nyelvszabadságnak az Egyezségokmányban történő elismerését, ahogy én látom, semmiképpen sem a 27. cikk módosításával, hanem egy új cikk beiktatásával kellene megvalósítani. Ez esetben a 27. cikk továbbra is kötelezné a részes államokat, s ez talán végképp eloszlathatná a kisebbségvédelem szintjének csökkenésével kapcsolatos aggodalmakat.
Egyébiránt a nyelvszabadságnak az Egyezségokmányba történő beiktatására nem is kerülhetne sor a 27. cikk szövegének a módosításával. Két okból sem: egyfelől a cikk a kisebbségekhez tartozó személyeknek a saját nyelvük használatához való jogán túl elismeri a kisebbségekhez tartozó személyeknek a saját kultúrájukhoz való jogát, valamint a saját vallásuk megvallásához és gyakorlásához való jogát is, s ezeket a jogokat, illetőleg a rájuk vonatkozó kötelezettségvállalásokat a nyelvjogi módosítás értelemszerűen nem érintené. Másfelől az Egyezségokmány módosítása az 51. cikk értelmében csak az azt elfogadó részes államokat kötelezi, a többi részes államot nem. Ezeket az államokat továbbra is a módosítás előtti rendelkezések, valamint az általuk korábban elfogadott módosítások kötelezik.
De vajon nem idézne-e elő ez a megoldás egy újabb koherencia-problémát: a kétszeres jogelismerés problémáját? Nos, a nyelvszabadságról szóló cikk beiktatásával bizonyos értelemben tényleg előállna a kétszeres jogelismerés, ez azonban véleményem szerint mégsem okozna koherencia problémát. Ettől kezdve ugyanis a 27. cikk voltaképpen csak értelmezné, kisebbségi összefüggésben is megvilágítaná és nyomatékosítaná a nyelvszabadság egyetemes emberi jogának az új cikkben meghatározott tartalmát. Az persze nem kizárt, hogy a két cikk együttes értelmezésekor eleinte felmerülnének kisebb nehézségek.
Aláhúznám végül, hogy a kétszeres elismerés a 27. cikkel kapcsolatban jelenleg is fennáll. Nevezetesen, a saját valláshoz való jogot az Egyezségokmány 27. cikke kisebbségi jogként, a vallási kisebbségekhez tartozó személyek jogaként, az Egyezségokmány 18. cikke pedig egyetemes jogként, mindenkit megillető jogként, a vallás szabadságához való jogként ismeri el. Pontosan ugyanez a helyzet állna elő a nyelvjogi módosítás eredményeként. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a nyelvjogi módosítással mintegy csak létrejönne a szimmetria a saját valláshoz és a saját nyelvhez való jognak az Egyezségokmányban történő elismerése között.[23]
Az eddigiekben a nyelvszabadság elismerése mellett érveltem, illetőleg bemutattam, hogy miként lehetne ezt az egyetemes emberi jogot beilleszteni az ENSZ emberi jogi rendszerébe. A következőkben rövid indoklást fűzök az alább következő szövegtervezethez.
A hat bekezdésből álló cikk első bekezdése a nyelvszabadság lényegét, fogalmát határozza meg és írja körül; ezt a meghatározást kiegészíti a második és a harmadik bekezdés. Ez a három bekezdés képezi tehát a nyelvszabadság magvát.
A negyedik, a leghosszabb bekezdés, mely a nyelvszabadság intézményes oldalára koncentrál, azon a megfontoláson nyugszik, hogy a nyelvszabadság teljes
- 454/455 -
egyenlősége a nyelvek eltérő jogállása, különösen a hivatalos nyelv jogintézményének nélkülözhetetlensége miatt nem lehetséges; lehetséges és szükséges is viszont e teljes egyenlőség megközelítése. Ez pedig azt jelenti, hogy a hivatalos nyelvekre, a regionális vagy kisebbségi nyelvekre stb. vonatkozó szabályozás egyetlen államban sem lehet önkényes, s a vonatkozó zsinórmértékeket a nyelvszabadságról szóló cikknek kell tartalmaznia.
A nyelvszabadság egyenlőségének megközelítése mindenek előtt azzal valósítható meg, ha az államok, amennyire ez ésszerűen lehetséges, a lehető legtöbb nyelv számára megadják a hivatalos nyelv jogállását országos, illetőleg tagállami, regionális és/vagy helyi szinten, s hogy elsősorban a területükön hagyományosan, történelmileg beszélt nyelveket teszik hivatalos nyelvvé.[24]
A cél, az egyenlő nyelvszabadság megközelítése érdekében szükségesnek látszik a kisebbségi vagy regionális nyelv intézményének a fenntartása is. A regionális vagy kisebbségi nyelv jogállását mindenek előtt azon hagyományosan, történelmileg beszélt nyelvek számára kell biztosítani, amelyek nem kapják meg a hivatalos nyelvi státuszt. Végül azokat a regionális vagy kisebbségi nyelveket, amelyeknek anyanyelvi közössége már nagyon kicsi, veszélyeztetett nyelvekként kellene védelemben részesíteni.
Az ötödik bekezdés a jelnyelvekre és az egészségügyre vonatkozik, a hatodik pedig arról szól, hogy milyen korlátozásoknak vethető alá a nyelvszabadság.
Kiemelésre kívánkozik végül, hogy a nyelvszabadságra való egyetemes emberi jog elismerése és világméretekben való érvényre juttatása kevésbé bolygatná meg az egyes országok nyelvjogát, mint azt első látásra feltételeznénk, másfelől viszont minden bizonnyal kellő garanciát nyújtana a világ nyelvi sokféleségének fennmaradásához.
A nyelvszabadságra való jog - más emberi jogokhoz hasonlóan - többféleképpen is megfogalmazható; az itt következő javaslat természetesen csak egy a lehetséges változatok közül.
1. Mindenkinek joga van a nyelvszabadságra. Ez a jog magában foglalja a saját nyelvre, a saját nyelv elfogadására, megváltoztatására, szóban és írásban, nyomtatásban, művészi formában vagy bármilyen más módon, egyénileg vagy másokkal együttesen, magánkörben vagy nyilvánosan való használatára, tanulására, gyakorlására és tanítására való jogot, valamint a jogot más nyelvek tanulására, használatára és tanítására.
2. Senkitől sem lehet megtagadni azt a jogot, hogy nevét szóban és írásban a saját nyelvén használja, hogy nevét a saját nyelvén anyakönyvezzék, s hogy nevét a saját nyelvén fogadják el a hatóságok és más szervek minden hivatalos és intézményes kapcsolatban.
3. A szülőknek joguk van gyermekeik nyelvének, nevük nyelvének és nevük anyakönyvi és más hivatalos iratokban való vezetése nyelvének megválasztására, s elsőbbségi jog illeti meg őket a gyermekeiknek adandó nevelés és oktatás nyelvének megválasztásában, valamint nyelvi képzésük, nyelvtanulásuk egyéb kérdéseiben.
4. A nyelvszabadság teljes egyenlősége a nyelvek szükségképpen eltérő jogállása, különösen a hivatalos nyelv intézményének nélkülözhetetlensége miatt nem lehetséges; lehetséges és szükséges is azonban a nyelvszabadság ebből fakadó egyenlőtlenségének erőteljes mérséklése. Ennek érdekében a részes államok az alábbi jogok és előírások elismerésére, elfogadására, valamint érvényesítésére kötelezik magukat:
- mindenkinek joga van arra, hogy életét a saját nyelvén élje hazájában, amennyiben saját nyelve hazájában hagyományosan, történelmileg beszélt nyelv, illetőleg hogy életét a saját nyelvén élje legalább hazájának azokon a területein, ahol saját nyelve hagyományosan, történelmileg beszélt nyelv; ebből következően
- mindenkinek joga van arra, hogy saját nyelvét hazájában, amennyiben saját nyelve hazájában hagyományosan, történelmileg beszélt nyelv, hivatalos nyelvként használhassa, illetőleg hogy hivatalos nyelvként használhassa legalább hazájának azokon a területein, ahol ezt a nyelvet hagyományosan, történelmileg beszélik;
- mindenkinek joga van továbbá arra, hogy saját nyelvét, amennyiben saját nyelve hazájában hagyományosan, történelmileg beszélt nyelv, de anyanyelvi beszélőinek kis létszáma miatt mégsem országos hivatalos nyelv, legalább regionális vagy kisebbségi nyelvként használja abban a körben, amelyben az országos hivatalos nyelv vagy valamely országos hivatalos nyelv használata kötelező.
- mindenkinek joga van arra, hogy saját nyelvét, amennyiben saját nyelve hazájának valamely területén vagy területein hagyományosan, történelmileg beszélt nyelv, de anyanyelvi beszélőinek kis létszáma miatt mégsem hivatalos nyelv e területen vagy területeken, legalább regionális vagy kisebbségi nyelvként használja abban a körben, amelyben az adott területen vagy területeken az országos vagy regionális, illetőleg helyi hivatalos nyelv vagy e nyelvek valamelyikének használata kötelező.
- 455/456 -
- mindenkinek joga van arra, hogy saját nyelvét, amennyiben saját nyelve hazájában vagy hazája bizonyos területein hagyományosan, történelmileg beszélt nyelv, e nyelv hivatalos nyelvi, illetőleg regionális vagy kisebbségi nyelvi státuszát is figyelembe véve, megfelelően tiszteletben tartsák a gazdasági, kereskedelmi és kulturális életben, az írott és az elektronikus sajtóban, illetőleg médiában, valamint a nemzetközi kapcsolatokban.
Az egyén hazájának azt a részes államot kell tekinteni, amelynek az egyén állampolgára.
Hagyományosan, történelmileg beszélt nyelvnek azokat a nyelveket kell tekinteni, amelyek az egyes részes államokban, illetőleg az egyes részes államok tagállamaiban vagy más elnevezésű politikai egységeiben, vagy az egyes államok, illetőleg tagállamok vagy más elnevezésű politikai egységek valamely térségeiben őshonosak vagy évszázadok óta anyanyelvként, illetőleg saját nyelvként beszélt nyelvek.
5. A jelnyelvekről és e nyelvek használatáról törvényben kell rendelkezni; ugyancsak törvényben kell rendelkezni az egészségügyi intézményeken belüli, illetőleg a betegek és az orvosok közötti nyelvhasználatról. A szabályozásnak ezekben az esetekben is a nyelvszabadságra való jogra kell épülnie.
6. A nyelvszabadság a 4. bekezdésben foglaltakon túl csak törvényben megállapított olyan korlátozásoknak vethető alá, amelyek az állambiztonság vagy a közrend, a közegészség, a közerkölcs, vagy mások alapvető jogai és szabadságai védelme érdekében szükségesek. ■
JEGYZETEK
* Ez a tanulmány a szerző egy korábbi írásának átdolgozott változata. Az eredeti tanulmány "Az emberi jogok és a nyelvek" címmel 2008. október 10-én Pécsett tartott szimpózium vitaindítója volt.
[1] MacIntyre nyilván az ENSZ 1948-ban elfogadott emberi jogi deklarációjára gondolt; mindenestre a téves évszám szerepel a mű eredeti angol nyelvű szövegének a fordítás alapjául szolgáló második, javított kiadásában is. Alasdair Maclntyre: After Virtue. A study in moral theory. London, Duckworth, 1985. 69-70.
[2] Alasdair Maclntyre: Az erény nyomában. Budapest, Osiris Kiadó, 1999. 102.
[3] Maurice Cranston "az emberi jogok filozófiailag elfogadható fogalmáról", illetőleg a "hagyományos emberi jogokról" értekezve egyenesen szinonimaként használta az "emberi jogok", "az ember jogai" és a "természetes jogok" kifejezéseket, bár nem mulasztotta el megjegyezni, hogy az "emberi jogok" kifejezésnek vannak bizonyos előnyei az említett régebbiekkel szemben. Maurice Cranston: Human Rights, Real and Supposed. In: D. Raphael (szerk.): Political Theory and the Rights of Man. Indiana University Press, Bloomington, 1967. 43-44.
[4] Talán nem érdektelen itt megemlíteni, hogy a szövegezésben filozófusok is részt vettek, s hogy a Nyilatkozat "filozófiai ihletettségű, ünnepélyes" dokumentumnak készült. Jellemző, hogy a kezdet kezdetén "a dokumentum alapkoncepciójának megbeszélésére szánt találkozó egy több órás összehasonlító filozófiai eszmecserévé fajult, alapvetően a konfucionizmusról, illetve Aquinói Szent Tamásról" a társaság két "szellemi óriása", a konfucianista Peng Chun Cheng és a természetjogász filozófus Charles Habib Malik között, s hogy Cheng "azt javasolta, először is az emberi jogok mögött álló filozófiai-vallásfilozófiai gyökereket kutassák, és az általa több hónapos időtartamban megbecsült, a konfucionizmusban történő elmélyülés után folytassák csak a szövegezést". Eleanor Roosevelt, a szövegezésért felelős Emberi Jogi Bizottság elnöke azonban, bár maga is fontosnak tartotta, hogy "a nyilatkozat filozófiai ihletettségű, ünnepélyes dokumentum legyen", úgy döntött, hogy készüljön egy "nulladik variáció" jellegű munkaokmány, melyet aztán John Humphrey és Emile Giraud professzor készített el, s amely "összehasonlító jogi természetű tervezet volt", s amelyet egy "négyszáz oldalas kommentár egészített ki". Kovács Péter: Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata kidolgozásának története és elfogadásának körülményei. 2-4. (kézirat).
[5] Negyven évvel a Nyilatkozat elfogadása után már filozófiai igazolások egész sorát különböztetik meg, s ezekben a deontologikus felfogások mellett megtalálhatók konzekvencialista és más koncepciók is. Vö. Morton E. Winston: Understanding Human Rights. In: Morton E. Winston (szerk.): The Philosophy of Human Rights. Wadsworth, Belmont, California, 1989. 2-41.
[6] "...a filozófusok között általános az egyetértés abban, hogy az emberi jogok erkölcsi jogok". Rex Martin: A System of Rights. Clarendon Press, London, 1993. 74.
[7] "Vitathatatlanoknak és nyilvánvalóknak tartjuk a következő igazságokat: Minden ember egyenlőnek születik. A Teremtő elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel őket; ezek között elsősorban szerepel az élet, a szabadság és a boldogság joga; e jogok biztosítására az emberek kormányokat állítottak fel, amelyeknek jogos hatalma a kormányzottak beleegyezéséből származik..." Kovács István - Szabó Imre (szerk.): Az emberi jogok dokumentumokban. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980. 633.
[8] A BBC irányelvei tájékoztató műsorok készítéséhez. In: Andrássy György - Szabó Gábor: Üzleti etika és közéleti etika. Szöveggyűjtemény. Pécs, JPTE, 1999. 330-333.
[9] John Locke: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról. Budapest, Gondolat Kiadó, 1986. 126.
[10] Igen szépen ír erről Kosztolányi: "a nyelv természeti jelenség. Gyökerei mélyen belenyúlnak a múlt őstelevényébe, egészen a történelem előtti korig, s van törzse, ága, lombja, eleven virága is. Úgy hat ránk, mint valami hatalmas, megfoghatatlan szellemi csoda." (Kosztolányi Dezső: A tudomány nyelve. In: Kosztolányi Dezső: Nyelv és Lélek, Budapest, Osiris Kiadó, 2002. 170.) "A nyelv - írja másutt - az ember vallomása. Ez különbözteti meg az állatoktól. Leheletével beszél, a lélegzésével, melyet az ősnépek lélek-nek hívtak. Kétségtelen, hogy sok esetben szolgálja őt a nyelv, de sok esetben ő maga szolgálja a nyelvet, ezt a titokzatos valóságot, melyben legmélyebb ember volta tárul ki." (A lélek beszéde. In: i.m. 193-194.)
[11] Megragadóan ír erről is Kosztolányi: "Az a nézetem, hogy csak anyanyelvünket érdemes beszélni, mindenkinek a magáét. A többi nem alkalmas a lélek kifejezésére." (A lélek beszéde. In: i.m. 201.) Másutt ugyanerről: "Csak az anyanyelvvel nem lehet soha jóllakni, csak attól nem kapunk soha csömört, csak azt fogadhatjuk magunkba korlátlanul úgy, hogy minden szemerjét azonnal vérré változtatjuk. A többi nyelvből kisebb-nagyobb adagokat bírunk el, mint az orvosságból." (Lélek és nyelv. In: i.m. 100.)
[12] A kanadai Legfelsőbb Bíróság például az alábbiakat fogalmazta meg erről: "A nyelvi jogok jelentőségét az a lényegi szerep alapozza meg, amelyet a nyelv az emberi létezésben, fejlődésben és méltóságban játszik. A nyelv az, amelyen keresztül képesek vagyunk fogalmak alkotására, s a bennünket körülvevő világ tagolására és elrendezésére. A nyelv hidalja át a szakadékot az elszigeteltség és a közösség között, s teszi lehetővé az emberi lények számára, hogy körvonalazzák az őket egymás irányában megillető, illetőleg terhelő jogokat és kötelességeket, s hogy ilyenformán társadalomban éljenek." Manitoba Language Rights, (1985) 1 S.C.R. 744.
[13] Leslie Green: Are Language Rights Fundamental? Osgoode Hall Law Journal, vol. 25 no. 4. 650-669.
[14] Leslie Green: i.m. 651.
[15] Megjegyzem, ilyen összehasonlítások nem szerepelnek a bírált érvelésben. Helyettük a következőket olvashatjuk végső konklúzióként: "A nyelvvel kapcsolatos érdek mint valódi érdek a politikai fejlődés folyamatában csak későn ver gyökeret és indul virágzásnak. Nem lehet kétséges, hogy a közismert demokratikus jogok és a jóléthez való jogok az erkölcsi jelentőség magasabb fokán állnak. De a tény, hogy néhány más jog konfliktus esetén legyőzi, nem ad okot kétkedésre maguknak a nyelvi jogoknak az alapjaival kapcsolatban, és nem alapoz meg semmilyen nézetet a jogok erejével kapcsolatban sem, ha ilyen konfliktusok nem merülnek fel. Ilyenformán a nyelvi jogok, még ha alapvetően a politikai kompromisszum jogai is - miként a Legfelsőbb Bíróság mondja -, azért a kompromisszum-jogoknak egy alapvető faját képezik." Leslie Green: i.m. 669.
[16] Vö. John Rawls: Az igazságosság elmélete. Budapest, Osiris Kiadó, 1997. 252.
[17] Vö. i.m. 251-253.
[18] Megjegyzem, az Egyezségokmányt kihirdető 1976. évi 8. törvényerejű rendeletben az "etnikai" jelző helyett a "nemzeti" olvasható; ezt az angol nyelvű eredeti szöveg alapján megváltoztattam.
[19] Majtényi Balázs - Vizi Balázs (szerk.): A kisebbségi jogok nemzetközi okmányai. Dokumentumgyűjtemény. Budapest, Gondolat Kiadó, MTA Jogtudományi Intézet, MTA Kisebbségkutató Intézet, 2003. 37.
[20] Study of the Legal Validity of the Undertakings Concerning Minorities. UN-Doc. E/CN. 4/367, 1950.
[21] Figyelemre méltó, hogy maga az ENSZ, bár a Nyilatkozat kimunkálása körüli időszakban sokkal közelebb állt az emberi jogok befolyásos személyiségeinek véleményéhez, azért hivatalosan "nem kötelezte el magát határozottan azon elméleti álláspont mellett, hogy a kisebbségi probléma teljes egészében beleolvad az emberi jogok tágabb problémájába, s elveszti a külön elbánást igénylő ügy önálló státuszát". (Inis, Claude: National Minorities: An International Problem. New York, Greenwood, 1955. 154.) Alátámasztja ezt az ENSZ Közgyűlésének a kisebbségek sorsáról szóló 1948-as határozata is: "A Közgyűlés, figyelembe véve, hogy az Egyesült Nemzetek nem maradhat közömbös a kisebbségek sorsa iránt, figyelembe véve, hogy nehéz erre az összetett és kényes kérdésre, amelynek minden államban, ahol felmerül, sajátos szempontjai vannak, egységes megoldást elfogadni, figyelembe véve az Emberi Jogok Nyilatkozatának egyetemes jellegét, úgy határoz, hogy ennek a Nyilatkozatnak a szövegében nem foglalkozik külön rendelkezésben a kisebbségek kérdésével..."
[22] Ebbe a körbe tartozik a csoportjogok vagy kollektív jogok régi és sokat vitatott problematikája, illetőleg az autonómiához, s a föderális berendezkedéshez való jog kérdése, s végső soron ide tartozik a szecesszióhoz és ezzel összefüggésben az önrendelkezéshez való jog roppant érzékeny problémája is.
[23] Talán nem felesleges megjegyezni, hogy 27. cikkben elismert harmadik joggal, a saját kultúrához való joggal kapcsolatban is fennáll bizonyos fokig a kétszeres elismerés, ha figyelembe vesszük a kultúrához való egyetemes jognak a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában történt elismerését.
[24] A hagyományosan, történelmileg beszélt nyelvek melletti filozófiai érvekről ld. Will Kymlicka: Multicultural Citizenship. Oxford, Clarendon Press, 1995. 10-33. és Politics in the Vernacular. Oxford, Oxford University Press, 2001. 23-32.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem (Pécs).
Visszaugrás
