Embert hív, istent kér esengőn:
de segítségül senki sem jön...
S aztán lerogy, szíven találva,
de surrog fent a darvak szárnya...
S szól: "Darvak fenn az égi bolton,
ha nem emel szót senki már,
panaszoljátok fel ti sorsom!"
S szemében kihal a sugár.
...................................
S most a körlépcsőn, a magasban
egy hang a csöndbe beleharsan:
"Nézd, Timotheosz az eget:
Ibükosz darvai ezek!"
S az égbolt hirtelen sötét lesz,
s látni, hogy a színház felett
surrogva tovahúz sötétes
rajzással a darusereg...
A szín törvényszék lesz...
Friedrich Schiller: Ibükosz darvai
(Ford.: Rónay György)
E mottóul választott versszakok - a Plutarchos mitikus tanmeséjéből mind Goethe, mind Schiller által irodalmi feldolgozásra kiszemelt, majd az előbbitől az utóbbi végső balladai megformálására átengedett képek - annyiban modellírozhatják hazai igazságszolgáltatásunk itt vázolt három évtizednyi szegmensét[1], hogy ott is, és ezekben is a véletlen egybeesés (szinkronicitás) pótolhatta az igazságosztás normális rendszerének funkcionálását. Ott "Die Szene wird zum Tribunal", az égre nyitott körlépcsős színház lesz a törvényszék egy földi tanúk nélkül elkövetett rablógyilkosságnak az Eumenidák műve általi megtorlásában. Itt pedig az esettanulmány evidenciái arra utalnak, hogy a "szocialista törvényesség" korszakának igazságosztási gyakorlatából hiányoztak a tényállás kiderítésének és az igazságosság érvényre juttatásának feltételei, és ami még megrendítőbb: e feltételek a kereteiben már jogállami igazságügy első két évtizedében sem tértek vissza, hanem helyreállításukat - a klasszikus balladai égen átsurrogó varjúraj szinkronicitásának mintájára - csak véletlen egybeesések alapján remélhettük.[2]
A hihetetlen, mégis valós[3] véletlen egybeesések megfigyelése és értelmezése "az emberiség hajnala óta jóformán minden kultúrában megtalálható; és valójában minden vallás igazolása, ereje nagyrészt éppen az ilyen élményekre támaszkodik; sőt az olyan emberek figyelmét is megragadta, akiknek csekély vagy épp semmilyen vallási elhivatottságuk sincs" (Redfield et alii, 2002, 141). A véletlenek rejtélyes szerepének "a XX. század utolsó évtizedeiben induló és a XXI. első évtizedeiben fokozódó tudatosodását" hirdető Redfield "világ-bestsellere" (1993, - magyarul 1995 és 2005)[4] által képviselt szellemi áramlat ugyan csábító frame-et (Goffman, 1974) kínál néhány kultúranthropológiai, szociálpszichológiai, ill. vallástudományi téma újraértelmezésére, de tekintetbevétele jelen érvelésünkhöz irreleváns, mivel a közvélekedéssel azonos álláspontunk szerint az igazságszolgáltatás normális működésének racionális intézményi rendszerben kell megvalósulnia. Így az általunk mottóul választott Schiller-ballada megidézte véletlen egybeesés istenítéletét gondolatmenetünkben természetesen nem a mitikus világkép újbóli rehabilitációja példázatának, hanem - éppen ellenkezőleg - tényleges racionális jogrendünk súlyos kritikájának szánjuk, miszerint teljesen elfogadhatatlan, ha egy jogállam deus ex machina nélkül nem képes igazságot szolgáltatni.[5]
Az esettanulmányban ismertetett perfolyam, amely az említett justizmordot a pártállam utolsó tíz évéből zökkenőmentesen görgette át a jogállam első húsz évébe, méltó kihívásként szolgálhat a hazai igazságszolgáltatás új vezetője által meghirdetett reformtörekvésekhez. Baka András ugyanis hitet tett "a hivatásrend erkölcsi mércéje mint a jogállam garanciája" mellett, "amely nélkül a bíróságok maguk is hozzájárulnának ahhoz, hogy ebben az országban ne a várt stabilitás, s ne a rend és tisztesség uralkodjon". - Éles szavak, de vajon milyen feltételekkel apellálhatunk hozzájuk? A választ tőle kapjuk:
"Miközben a leghatározottabban vissza kell utasítanunk a különböző oldalakról érkező, az igazságszolgáltatást és a bírók függetlenségét, pártatlansá-
- 188/189 -
gát kétségbe vonó megnyilvánulásokat, méltatlan támadásokat, a szakmai dilettantizmuson alapuló kritikákat[6] - nyilatkozta a 2009. évi bíróság napján -, nyitottnak kell lennünk a jogos bírálatok meghallgatására. Ez minden előrelépés és változás alapvető követelménye." (Magyar Nemzet, 2009. július 16.)
Tehát ha sikerül bizonyítanunk bírálatunk - pontosabban az általunk idézett felelős szakemberek bírálata - jogosságát, az új főbíró ígéretét bírjuk eziránti nyitottságára. Egy másik interjújában (Népszabadság, 2009. július 7.) az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökeként már konkretizálta is a bírósági munka színvonala, illetve a bírósági működés hatékonysága érdekében teendő néhány tervezett intézkedését, beleértve az ügyek elhúzódásának ledolgozását - amihez mi az itt beszámolt három évtizedes (!) perrel megfelelő munkaanyagot szállíthatunk - , illetve az ítéletek elemzésére létrehozandó szervezetet, amely áttekintené a problematikus jogterületeket" (amit a Népszabadság riporterének kissé meghökkent rákérdezésére pontosít: "csak néhány főből álló csoportot, új szervezetre nincs pénzünk"), - amely elemző csoport egyik első erőpróbájául a jelen per aktatömegét tudnánk tisztelettel felajánlani.
(2.1) Egy tájvédelmi területen, avargyűrűvel koronázott domb oldalában két közút között három teleksor húzódik. Egy hatvanas évekből származó területrendezési terv a közbezárt földrészletsort a lejtő alsó szegélyén elhelyezkedő közútról felnyúló teleknyelekkel táratta fel, és a domb tetején futó útról egy helyen kampósan beágazó, öt tulajdonos telkeihez tartozó 180 m-es füves ösvényt megszüntette. Így a szakhatóság már a hatvanas évek óta az enkláv földrészletek parcellázását csak a rendezési terv szerinti, alulról bekötő teleknyelek hozzávásárlásával engedélyezte.
Ezen előírás alapján vették meg 1969-ben a máig tartó per törvénytisztelő kárvallottjai a maguk közös teleknyelét az alsó közútra, holott a kampós ösvény a felsőről benyúlva az ő telkükön is áthalad, miután és mielőtt három további tulajdonos földrészletén keresztül elérné a megyei pártbizottsági ingatlanközvetítés tárgyát képező, törvénytelen módon építési telekké változtatott földrészletet.
A pártbizottság 1979-es ingatlanközvetítésének lebonyolítása után a PB-kedvezményezettnek először kisajátítás nélkül öt szomszéd telkeiből 600 m[2]-t levágva "állami úttá" nyilvánították a felső közútról kampósan benyúló ösvényt.
Ám ezt a károsult szomszédok tiltakozására a Megyei Földhivatal kénytelen volt "felmérési hibaként" jogerősen megszüntetni, és elutasítani a PB-protezsált írásbeli követelődzését, hogy a mások telkeiből levágott ösvényt tartsák állami tulajdonban: vissza kellett adni eredeti tulajdonosaiknak.
A megyei építészeti szakhatóság pedig a jogszabályellenesen kiadott építési engedélyt jogerősen megsemmisítve, kiadását a rendezési tervben előírt teleknyél megvételéhez kötötte.
(2.2) A megyei tanács VB-titkárához az építési engedély jogerős visszavonása után, a földrészletet már továbbadó személytől levél érkezett. Benne a nevezetes kitétel: "Az engedélyben kikötött feltételeknek eleget tettek... Az útépítés megtörtént". A megyei tanács VB-titkár, ezzel az őt magát is megtévesztő (?) levéllel fedezte eljárását, hogy miért utasította az illetékes kisvárosi tanács műszaki osztályát a jogerősen megsemmisített építési engedély újbóli kiadására, amit az meg is tett. Ám a közvetlenül illetékes községi tanács a megyei szint kedvezményezettjét még 1981-ben is határozatban marasztalta el a szolgalommentes telkeken való átjárással megvalósított birtokháborításért, amely elmarasztalást és eltiltást a Pesti Központi Kerületi Bíróság 1982-ben autós átjárásra továbbra is fenntartotta, miután kiküldött szakértője a talajminta laboratóriumi vizsgálatával megállapította, hogy az út homokliszttel kevert iszapos humusztalaj (mélyépítő zsargonban a "legveszélyesebb fosóhomok"), aminek gépkocsis útként történő használata a tereplépcsőbe épített présház és pincéje állagát folyamatosan károsítja. Régebbi és újabb bemérések összevetése alapján egy másik igazságügyi szakértő kimutatta, hogy az építményre roskadó út időközben 80 cm-t süllyedt, és a földtömeget ma már csak az épület tartja.
(2.3) A per 1983-ban átkerült a megyébe, ahol a bíróság az igénymentességet bizonyító okmányokkal és a pusztán szívességi használatról szóló tanúvallomásokkal szemben autós átjárási szolgalmi jogot alapított a PB-védenc részére. Amikor a károsultak ennek rosszhiszemű lépéseiről értesítik a bíróságot, akkor először 1986-ban a megújított per bírói székében az építési engedélyt kiadó, visszavonó, majd újra kiadó városi tanács VB-titkárasszonyának férje hárítja el a bejelentett megtévesztés kivizsgálásának kötelességét, majd 1990 után az igazságtevés feladatát "egy kis vidéki város bírája számára túlméretezettnek érző" - az igazságtevéssel járó érdeksérelem ódiumát az eljárási szabályok megsértésénél kockázatosabbnak tartó - másik bíró riad vissza a csalárd úton létrehozott állapot felülvizsgálatától.
Ugyanez a bíró az illetékes környezetvédelmi igazgatóságtól általa bekért szakvéleményt is - mivel az is csak a rendezési terv szerinti teleknyél megszerzését tartotta elfogadhatónak - törvénysértően
- 189/190 -
elhallgatta az ezzel szembeforduló, a jogsértő állapotot fenntartó ítéletének indoklásában, amit a környezetvédelmi hivatal állásfoglalásában felpanaszolt.
(2.4) Justizmord justizmordot szül. A rosszhiszeműség ilyen sikerétől felbuzdulva a másik belső szomszéd éppen arra hivatkozva, hogy itt pár évvel ezelőtt törvénytelenül adtak ki építési engedélyt, most maga akart "beférni" a beépítési sűrűség normáiba. Elhallgatta, hogy ugyanabban a cipőben jár, amiben a múltkori törvénysértő: hogy ti. az ő telkének sincs közúti érintkezése, ő is három szomszéd telkén akar autóval átjárni. Az építési engedélyt a községi önkormányzat kiadta. Ám minisztériumi felülvizsgálat nyomán visszavonta. A köztársasági megbízott viszont ezt a visszavonást vonta vissza. Mind a köztársasági megbízott, mind a bíróság elismerte, hogy ennek az építési engedélynek a kiadása jogszabályellenes volt. Mégis védték a justizmord új kedvezményezettjét azzal az indoklással, hogy a jogsértést nem ő, hanem a hatóság követte el.
Ez a közbülső szomszéd 1983-ban maga is csak kötelezve lett a legbelső autós átjárási szolgalmának tűrésére, neki nincs szolgalma. Mivel azonban ilyennek hiányában is nagy autóforgalommal átjár a kárvallottak telkein (ügynökség által külföldi vendégeknek kiadott, építési engedély nélkül felépült nyaralójához) ő is bírói úton követelte a szolgalom megadását, ahelyett, hogy a neki is előírt teleknyelet megvenné, közösen a megyei PB-VB-ingatlanközvetítése által csalással és bírói asszisztálással jogelőnyhöz jutott személy jogutódjával.
(2.5) Az ő keresete ellen indította az autós átjárás tűrésére kötelezett három szomszéd 2006-ban a per újabb fordulóját. Azt kérték, hogy a bíróság szüntesse meg a jogutód átjárási szolgalmát vagy legalább - egyikük présháza és pincéje állagának védelmében - korlátozza gyalogos átjárásra. A jogutód ellenkeresete az volt, hogy a bíróság kötelezze a felpereseket a telkeiken áthaladó ösvény gépkocsiforgalmúvá való kiépítésének tűrésére.
Amikor az egyik igazságügyi szakértő nyilatkozta, hogy út és építmény törvényesen ilyen közel - 1 m-re (!) - nem állhat egymástól, amelyik később jött létre, az törvénytelen, a bíróság a következő tárgyalásra a kronológiai sorrend dokumentálását rendelte el. Ám ez a téma csak addig volt "perdöntő", amíg a felperesek nem dokumentálták, hogy ők saját tereplépcsőjükbe érvényes építési engedéllyel már 1975-ben építették présházukat és pincéjüket az alperes jogelődjének építési engedélyét pedig a szakhatóság még öt évvel később, 1980-ban is, éppen út hiányában semmisítette meg. Itt tehát ugyanaz történt, mint a környezetvédelmi igazgatóságtól a bíró által bekért szakvéleménnyel: csak úgy lett volna perdöntő, ha az előre kész ítéletet erősítette volna, mivel azonban ennek ellentmondott, elhallgatás lett a sorsa.
Az elsőfokú ítélet mindkét oldal keresetét elutasította, amivel a 30 éves törvénysértő állapotot a maga megoldatlanságában hagyta tovább üszkösödni. Ámbár az indoklásban tett egy olyan megjegyzést, ami megvédeni látszik a felpereseket legalább a "justizmordot fiaztató" másik szomszéd nyomulása ellen.
"Nyomatékosan utal a bíróság arra, hogy az alperes ingatlanának a legegyszerűbb, a környezetét legkevésbé zavaró megközelítése nem a meglévő nyomvonalú út lenne. A megközelítést sem a korábbi, sem a készülő szabályozási terv nem a felső útról, hanem az alsó irányából tartja megvalósíthatónak. A bizonyítás során feltárt adatokat, tényeket nyilvánvalóan nem lehet figyelmen kívül hagyni abban az esetben, ha egy újabb szolgalmi jog alapítása iránt terjesztenek elő kérelmet a meglévő nyomvonalat érintően."
Az elsőfokú bíróságnak ez a legalább részben empatikus attitűdje ébresztett bizalmat az igazságot 30 éve keresőkben aziránt, hogy a másodfok 2009 nyarán már túl mer lépni ezen a megoldást tovább odázó magatartáson. Ezzel szemben itt visszalépés történt:
A másodfok ítéletének indoklásában "felróható magatartásnak" bélyegezte azt, hogy a felperesek nem elégednek meg a présházukra és pincéjükre rároskadó, homokliszttel kevert humuszos iszaptalajú út támfallal való megerősítésének "megoldásával". Az, hogy már a pártállamban is törvénytelenül áterőszakolt állapot drasztikusan lecsökkentette ingatlanuk értékét, nem látszott érdekelni az eme leprafoltot szépségflastrommal kúráló ítélkezőket.
Az ifjúkori tanulótárs, jogtudós, volt alkotmánybíró, aki a permenet egy eklatáns jogsértő fordulóján a jogszociológiai esettanulmány említett mentőötletét adta ("legalább megörökítődik, mi minden történhet ma Magyarországon') ugyanabban a beszélgetésben próbált plauzibilis magyarázatot találni a történtekre. Erről az eszmefuttatásáról az eltelt három évtized közepén a "Az igazságügy »adótartozása«" címmel Sulyok Vilmos Ignác pseudonym alatt a Valóság, 1994. áprilisi számában számoltunk be, amit itt felidézünk:
"Az alkotmánybíró kényelmes foteljeiben ülünk.
- Igen. Ez juszticmord! Az igazságszolgáltatás igazságtalansága.
- 190/191 -
Kissé tagolva mondja. (Nekem átfut a fejemen: milyen hosszú szavak.) Folytatja:
- Ez ismert dolog. Gyerekkoromból emlékszem (együtt jártunk a vidéki szerzetes gimnáziumban több, mint negyven éve): mindenki tudta, amikor szegény ember gazdaggal pereskedik, sokszor a gazdag nyeri meg a pert, mert a szegénynek nincs elegendő eszköze megvédenie a jogát. De most? Most miből keletkezhet az igazságosztás igazságtalansága? Kiváló professzorom, Óriás Nándor szokta mondani: az igazságosztás annyira szétosztja az igazságot, hogy semmi sem marad belőle. Most nincs ilyen különbség az eszközökben. Most az van, hogy a bíró nem csinál magának munkát, nem jár utána. Nem csinál magának gondot, nem kotorja fel a témát, mert abból további bonyodalmak származhatnának. Ezekkel szemben ellenmotivált. Egyszerűbb neki jóváhagynia az elbíráltakat, mintsem kiderítenie, mi is a jogszerűség és az igazság.!' (i.m. 31)
Az egyik jogtudós megítélése szerint tehát az egyértelműen justizmordnak minősíthető eset magyarázata már nem a hagyományos osztálytársadalmon keresztül húzódó hasadék szegények és gazdagok, gyengék és hatalmasok között (amelynek mélységéről is - mint Móricz Árvácskája és a belőle készült osztályharcos film szembesítésénél láttuk -, célszerű óvatosabban nyilatkozni), hanem egy rendszerpatológia, az igazságkeresés bonyolultabb változataiban való elmélyüléssel szembeni ellenmotiváltság, amit az esetek egy részében nem képes kiegyensúlyozni a szerepbetöltők értékorientációja és attitűdrendszere. - Másik jogi szakértőnk ezen a vonalon halad tovább.
A pert jól ismerő bíró és jogtudós, aki másfél évtizeddel ezelőtt, a perfolyam közepén Tolnai Bíró Ábel pseudonym alatt a Valóság ugyanazon számában hozzászólt az említett Sulyok (1994) cikkhez (Tolnai, 1994), gyökérproblémának azt tartja, hogy az ezeréves jogfejlődésünk során kialakult általános kikötést: a "jóhiszeműséget és tisztességet" (bona fides, Treue und Glauben), a pártállami alkotmányjogi rendelkezés "a társadalom érdekeivel való összhangban állás", illetve "a szocialista együttélés követelményei" fogalmakkal cserélte fel[8], és ezt a jóhiszeműség és tisztesség alapkövetelményét ugyan a Ptk-t módosító 1991. évi XIV. törvény visszahozta, ám ez számos esetben - mint ebben a monstre perben is - "írott malaszt" maradt, vagyis nem ment át a jogalkalmazási gyakorlatba. E vezérelv szerint "... hogy az ítélet igazságot vagy justizmordot (súlyos bírói tévedést!) szolgáltat-e, az a tény hivatott eldönteni, hogy az absztrakt jogszabálynak az adott életviszonyra történő alkalmazása nem válik-e el az objektív erkölcsi rendtől, avagy ezek éppenséggel nem kerülnek-e szembe egymással" (i. m. 46.).
De rámutat arra is, hogy a jóhiszeműség követelménye még a jogalkalmazásra feljogosított szerveket megelőzően, alapvetően az állampolgárokra is vonatkozik. "A jogot ugyanis elsősorban mindenkinek önmagának kell alkalmaznia. Csak ha valaki mégsem a jogszabályoknak megfelelően jár el, illetve kétség fér az egyén jogalkalmazásához, akkor válik a döntés joga a bíró feladatává. A jogalkalmazók tágabb értelemben maguk a jogalanyok vagyis az állampolgárok, szűkebb értelemben viszont a bíró, aki a bíróság tagjaként a jogkeresők előtt az igazságszolgáltató államot személyesíti meg. Amikor a Sulyok Vilmos Ignác tanulmányában említett személy bejárati út nélküli telkének problémájával kapcsolatban - csalárd módon - azt jelentette be az államigazgatási hatóságnak, hogy azt 'megoldotta' (azt a minden alapot nélkülöző közlést téve, hogy 'az útépítés megtörtént'), ám azt elhallgatta, hogy ez a 'megoldási mód' nem azonos az államigazgatási hatóság által megkívánt nyeles bejárat létrehozásával, akkor ezzel szándékosan tévedésbe ejtette az államigazgatási hatóságot."[9]
Ám ha már a jogalany a megyei legfőbb hatalommal összejátszva csalárd módon, rosszhiszeműen járt el, akkor legalább az igazságszolgáltatástól el lehetett volna várni, hogy vessen gátat a dolus malus[110] terjeszkedésének, maga ne hódoljon be neki. S ha ez a diktatúrában még nem is volt reális óhaj, de a jogállamban már jogos elvárás lehetett volna[11], illetve immár lehetne, sőt kell is, hogy legyen. Tarr professzor úr tanulmánya már másfél évtizede rámutatott arra, hogy az eljárási törvényeknek a bíróságok általi megsértése következtében (!) a jogállami feltételek sem voltak elegendők ahhoz, hogy az igazságszolgáltatás eljusson a tisztesség és jóhiszeműség alapkritériumának érvényesítéséig.
"Mindhárom fokú bíróság figyelmen kívül hagyta azt, hogy éppen ez a csalárd megtévesztés, dolus malus az, amellyel nevezett a szükségbeli út jogi megállapíthatóságának a feltételeit produkálta. Ezt nem vizsgálták, tehát törvényt sértettek. Törvényt sértettek annak megállapításával is, hogy a szolgalom elbirtoklással való megszerzésének törvényi feltételei megvannak, hiszen nevezett korábban állami törvénytelen tulajdonbavétel alapján kívánt bejárati utat szerezni. Csak ennek a kísérletnek a meghiúsulása után - miután az út állami tulajdonban való megtartására irányuló kérelmét a földhivatal elutasította és az utat eredeti tulajdonosai nevére jegyezte be - következett az elbirtoklás útján való átjárásszerzésre való hivatkozás. Ez ugyancsak szándékos megtévesztés (de már a bíróság megtévesztése!), következésképp ugyancsak dolus
- 191/192 -
malus. Ezt pedig a bíróságoknak azonnal észlelniük kellett volna. Feltételezhető hogy ezt a tényt vagy a tényállás-tisztázási szándék hiányában, vagy a dolus malus fogalma ismeretének híján nem méltatták figyelemre. Bármelyik eset áll is fenn - az 1991-től megváltoztatott jogszabályi és szemléletváltozás folytán - mindegyik súlyos törvénysértés! Mindezekből megállapítható, hogy az eljárási jog megkívánta törvényi kötelezettségüket nem teljesítették, s az eljárási szabályokat ezáltal sértették meg. A dolus malusra alapított keresettel indított perben tehát az előbb felsorakoztatott tényeket kellett volna vizsgálat tárgyává tenni. A valóságnak megfelelő tényállást egyik fokú bíróság sem állapította meg. Így érthető, hogy nem megfelelő jogszabályt alkalmaztak!" (47.)
Tehát e másik jogi szakértő már nevén nevezi a justizmord mögötti, bírósági eljárásjogi törvénysértést, amit ő két lehetséges fogyatékosságból eredeztet: vagy a tisztázási szándék, vagy a bírói felkészültség hiányosságából.
Meggyőződésünk, hogy a perfolyam idézett jogi szakértőink általi elemzéséből az OIT elnöke által az ítéletek utólagos analízisére tervezett munkacsoport érdemileg meríthet. A téma egyértelművé tételére idézünk egy passzust a LB elnökének benyújtott, említett tanulmányból. Tisztelt Elnök Úr! ...a 10+20 év justizmordot szemléző írásom igazságértékének élesebb fénybe állítására legyen szabad a sok tucat megerősítő dokumentum közül csak egyet felidéznem. Ez a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium hatósági főosztálya vezetőjének levele a szóban forgó út tárgyában, amely 1988. végéről datálódik, tehát abból a történelmi pillanatból, amikor már a diktatúra informális normái meglazultak. Vagyis villanófény érhette a már a pártállamban is törvénytelen megyei PB-VB-akciók eredményét. "Szeretném az Önök segítségét is kérni - írja a másodfokú szakhatóság főosztályvezetője. - Ha az út építésének bármely jelét tapasztalják, szíveskedjenek erről az illetékes Községi Tanács VB. szakigazgatási szervét és az illetékes Környezetvédelmi Igazgatóságot azonnal értesíteni. Bejelentésük alapján mindkét hatóságnak kötelessége intézkedni a jogellenes magatartás megszüntetése iránt. Ha pedig nevezett mégis megkapná az út kiépítésére az engedélyt, szíveskedjenek arról a KVM Hatósági Főosztályát értesíteni. A KVM mint másodfokú szakhatóság intézkedni fog a jogszabállyal ellentétes döntés megsemmisítése érdekében."
A szakmailag illetékes felügyeleti szerv tehát arra kéri a justizmord áldozatait, hogy jelentsék fel az azt fönntartani próbáló bármely instanciát. Így értelemszerűen a 2009 nyarán jogerős ítéletet hozó megyei bíróságot is, amely konzerválta a dolus malus-szal létrehozott állapotot, és ítéletének indoklásában "felróható magatartásnak" bélyegezte azt, hogy a felperesek nem elégednek meg a présházukra és pincéjükre rároskadó út támfallal való megerősítésének "megoldásával". Kinél "jelentsük fel" e bíróság ügyünkben eljáró tanácsát? A megyei bíróság elnökénél, vagy Önnél, a jogállami magyar igazságszolgáltatás vezetőjénél?
- Törvénytisztelő, józan állampolgárok lévén, természetesen eszünkbe sem jut ilyen esztelenség. De bizalommal apellálunk Elnök Úrnak a 2009-es bíróság napján tett ünnepélyes ígéretére, mely szerint törekvése, hogy a bíróságok "a hivatásrend erkölcsi mércéje mint a jogállam garanciája" mellett, segítsék elő "hogy ebben az országban a stabilitás, a rend és tisztesség uralkodjon", és számolhatunk az ennek akadályozását érintő jogos bírálatok iránti nyitottságával, ezek meghallgatásával, mint ami az Ön Credójában is "minden előrelépés és változás alapvető követelménye".
Tisztelt Elnök Úr, Tisztelt Jogász Professzió (Hivatás)!
Amikor másfél évtizeddel ezelőtt nem-jogász, de saját szakmámban az objektív érvényességigény értékét valló és követő kutatóként próbáltam értelmezni a "furcsa per" történéseit, megkérdeztem a fentebb idézett jogtudóst és alkotmánybírót:
- Vajon a ti szakmátokban nem lehet eljutni olyan egyértelmű objektív eredményekhez, amilyenre mi a szociológia szigorúbb metodikájú válfajaiban törekszünk?
Ő válaszában - a kérdést is pontosítva - a következőt mondta:
- Disztingválni kell: a jogtudományban természetesen vannak különböző iskolák és irányzatok, ott helyénvalóak az egymástól eltérő értelmezések, melyek önmagukban racionálisan védhetők, de gyakran lehetetlen eldönteni, hogy közülük melyiké az objektív igazság (veritas). Ám az igazságszolgáltatás rendszerében meg kell és meg lehet célozni az egyértelmű igazságosság (iustitia) eredményét.
Ez akkor is bevilágító volt és most is az. Csak nyitott kérdés maradt, hogy a valóság hogyan igazodik ehhez. Valószínűleg már a Római Jog világát megelőző görög gondolkodást is ez a kérdés izgathatta, és ezért képzelték el az Eumedinákat, akiknek műve az Ibükosznak is megadott "darvas" igazságszolgáltatás. A létezett szocializmus ideológiája szerint Árvácska a polgári társadalom áldozata, tehát annak a társadalomnak az igazságszolgáltató intézményi rendjétől nem, csupán az igazságosság-istennők követlen benyúlásától (tűzvész) remélhet igazságtételt. Láttuk, hogy ez a nagy író valóságtükrözésének meghamisítása. Sőt a jelen
- 192/193 -
esettanulmány evidenciái szerint éppen a létezett szocializmus és utóéletének inerciája bénította le a jog intézményi működését. Éledő reményünk: a polgári társadalom rendjének újraerősödésével párhuzamosan újból érvényre jut a tisztesség és jóhiszeműség, mindenekelőtt a bírói gyakorlatban, de fokozatosan az állampolgárok mentalitásában és magatartásában is.
Combs, A. és Holland, M: Szinkronicitás: Egybeesések a tudomány és a legendák történetében. Édesvíz Kiadó, Budapest 1997
Goffman, E.:Frame Analysis: An Essay on the Organization of Experience. Harper, New York 1974
Horváth Gy.: Célkeresztben az igazságszolgáltatás. Magyar Nemzet 2008. április 5.
Jung, C. G.: Synchronizität als ein Prinzip akausaler Zusammenhänge in: Jung - Pauli: Naturerklärung und Psyche. Studien aus dem C. G. Jung Institut, Zürich 1952
Kende P.: Elorzott igazság: Újabb röpirat bírókról, ítéletekről. Budapest 2008
Koestler, A.: A vak véletlen gyökerei. Európa Könyvkiadó, Budapest 2002
Merton, R. K.: Social Theory and Social Structure. The Free Press, New York 1967
Mezei Balázs: "Három nemzedék - s ami utána már nem következik" Valóság 2009. szeptember
Móricz Zsigmond: Árvácska. Atheneum, Budapest 1941
Pauli, W.: Der Einfluß Archetypischer Vorstellungen auf die Bildung Naturwissenschftlichen Theorien bei Kepler in: Jung - Pauli:Naturerklärung und Psyche. Studien aus dem C. G. Jung Institut, Zürich 1952
Redfiled, J., Murphy, M., Timbers, S.: Isten és a fejlődő világegyetem. Magyar Könyvklub, Budapest 2002
Redfield, J.: Mennyei prófécia. Alexandra, Pécs 1995, 2005
Sulyok V. I: Az igazságszolgáltatás "adótartozása". Valóság 1994. 4. sz.
Tarr Gy.: Gondolatok két hiányosságról. Magyar Jog 1994. 3. sz.
Tolnai B. Á.: "A jogász álláspontja az igazságszolgáltatás »hiánygazdálkodásáról«" Valóság 1994. 4. sz.
Újkéri Cs.: Justitita sarujában. Magyar Nemzet 2009. július 16.
Varga K.: János pap országa, és ami utána már nem következik. (Kézirat) A Valóságnak benyújtva.
Weber, M.: A tudomány mint hivatás. In: Max Weber: Tanulmányok. Osiris, Budapest 1998 ■
JEGYZETEK
[1] Amiből a pártállami időszakra egy, ám a politikai rendszerváltozás utánra már kettő (!) esik. A jelen esettanulmány két Valóság-cikknek (Sulyok Vilmos Ignác /1994/ és Tolnai Bíró Ábel /1994), illetve egy Magyar Jogban megjelent közleménynek (Tarr György /1995/) bő másfél évtizeddel későbbi folytatása, ahol az előzmények a harmincéves perfolyam első felét ismertetik (lásd az alábbiakban).
[2] Például, hogy a szerzőnek egy másik megye falujában gyermekkori játszótársa, akiről hosszú évtizedekig nem is tudta, hova került, lett az itt fókuszált megye pártbizottsága általi ingatlanközvetítés nyomán törvénytelenül építési engedélyhez jutott színésznő házának tervezője, aki a kistérség közigazgatási és igazságszolgáltatási apparátusai közvetlen ismerete folytán véletlen informátora lehetett olyan tényekről, mint pl., hogy a kiadott, majd a törvényi feltételek hiányában visszavont, végül pártutasításra újra kiadott építési engedélyért felelős tanácstitkár asszony férje volt az a bíró, aki jogerős ítélettel szentesítette a törvénytelenség súlyos következményeit, amiket még a jogállami igazságszolgáltatás sem volt képes mindmáig felszámolni.
Vagy a másik ifjúkori tanulótárs, aki jogász és egyetemi tanár lett, és a megismert szövevény szálait alkotmánybírói helyzetismeretéből átlátva, adott mentőötletet a szerzőnek:
- Hiszen te szociológus vagy, írd meg mint jogszociológiai esettanulmányt! Legalább megörökítődik, mi minden történhet ma Magyarországon.
Az ilyen véletlenek és ötletek nélkül végképp kihunyhatott volna a restitutio justitiae reménysugara.
[3] Ezt a legerősebbek közé tartozó paradoxont Arthur Koestler A vak véletlen gyökerei c. könyvében úgy jellemzi, hogy az ilyen "szinte fájó intellektuális kényelmetlenségek" nemcsak a kételkedőket kínozzák, hanem azokat is, akik talán vonakodva, elismerik realitásukat... "A habozó hívők számára - én is ezek közé tartozom - (ez) olyan mint a nyakfájás. Jobb lenne nélküle, de hát van" (2002, 288-289).
Ebben a művében Koestler is súlypontilag a szinkronicitás újkori atyamesterét, C. G. Jungot idézi, akinek aranyszínű szkarabeuszbogara lett a nem-oksági kapcsolatok témakörének emblémája.
"Egy ifjú hölgynek, aki a kezelésem alatt állt, egy kritikus pillanatban volt egy álma, melyben arany szkarabeuszt kapott valakitől. Az álmáról beszélt, én pedig a zárt ablaknak háttal ülve hallgattam. Hirtelen zajt hallottam a hátam mögül; valami kopogtatást. Megfordultam és láttam, hogy egy bogár odakintről neki-nekirepül az ablaküvegnek. Kinyitottam az ablakot, és elkaptam a levegőben, ahogy berepült. A szkarabeusz nálunk élő legközelebbi rokona volt; egy közönséges rózsabogár (Cetonia aurata) - szokásától eltérően az adott pillanatban nyilvánvalóan erős késztetést érzett arra, hogy bejusson a sötét szobába."
[4] Ám Koestler az igazi elismerést Jung szerzőtársának, a Nobel-díjas fizikus Wolfgang Paulinak adja:
"Pauli forradalmi jelentőségű felvetése az volt, hogy a nem-kauzális események elvét ki kell terjeszteni a mikrofizika területéről (ahol érvényessége nem kérdéses) a makrofizika birodalmára is (ahol használhatósága egyelőre vitatott). Feltehetően azt remélte, hogy ha ők ketten Junggal egyesítik erőiket, képesek lesznek kidolgozni egy makro-fizikai elméletet, amely a paranormális eseményekre is magyarázatot ad".
James Redfield Mennyei prófécia című, "kalandos példázat" műfajmegjelölésű könyve több mint három évig szerepelt a New York Times sikerlistáján, és két éven át volt világviszonylatban a legnagyobb példányszámban elkelt amerikai könyv, (amely már nálunk is két kiadást ért meg), abba a szellemi áramlatba tartozik, amely a világ "varázstalanítása"- vö. Max Weber (1919, 1998) - felvilágosodás óta tartó folyamatának széles világnézeti spektrumon történő felülvizsgálatát célozza.
[5] Ilyen deus ex machina igazságszolgáltatásról tud a magyar irodalom- és filmtörténet is, csakhogy ez épp megcsúfolása a Plutarchos - Schiller-i, Eumenidák által helyreállított világrendnek. A létezett szocializmus irányító kultúrpolitikusai (jelesül Aczél György) íratlan, de jól működő elvárásai szerint a Horthy-rendszer osztálytársadalmát ábrázoló művekben csak ilyen istenítéletektől lehetett várni igazságszolgáltatást. Erre az alkotók által internalizált elvárásra egyebek között jó példa Móricz Zsigmond Árvácska című kisregényének Ranódy - Sáraféle filmes feldolgozása, amely meghamisítja a könyörtelen társadalomkritikus, de a tényekhez hűnek maradt Móricz polgári igazságszolgáltatásról szóló beszámolóját.
"De már kedvesapám sincsen, és Szennyesné sincsen, mert egyszer csak jön haza a Verő mutér, és mondja ebédnél:
- Hallottatok ilyet, a csendőrök keresik a mi államinkat. És csakugyan őtet keresték, el is vitték a csendőrök, és
kikérdezték, hogy halt meg az öreg bácsi, a takács, az istállóban, ő elmondta, hogy adta neki Zsabamári a kis csuprot, hogy vigye ki az atyusnak, és az azt mondta:
- 193/194 -
- "Étető van benne?" mer acst monta csabamári, nem fog többet panacskodni csenkinek, ha ecstet megiccsa.
Rosszabbul beszélt, mint máskor, de úgy mondta, ahogy még akkor.
Jól értették a csendőrök, és aztán híre jött, hogy kiásták a bácsikát a sírból, és az orvosok megvizsgálták, és a Zsabamárit fel fogják akasztani."
[Kedvesapám az Árvácskát 'karóba vágó' szomszédot lepuffantó, de a pici gyereklányt maga is molesztáló, majd a megtorlástól való félelmében öngyilkossá vált második nevelőapa; Szennyesné, vagyis Zsabamári a kislányt védő öreg bácsi gyilkosa; Verő mutér a harmadik nevelőanya; a mi államink pedig maga Árvácska]
A gyilkosságra tehát a kisregényben - amiről Móricz azt írja, hogy "irtóztató könyv, de a fantáziának egy sora sincs benne" - Árvácska vallomása és a holttest exhumálása nyomán derül fény, és a megtorlás a jogállami igazságszolgáltatás alapján történik. Ám a Kádár-rendszerben született, egyébként magas művészi értékű filmnek (Rendező: Ranódy László, Forgatókönyvíró: Elek Judit és Ranódy László, Operatőr: Sára Sándor, Főszereplő: Czinkóczi Zsuzsa) ahhoz az ideológiához kellett igazodnia, hogy a burzsoá osztályuralom intézményrendszere ilyen igazságosztásra eo ipso nem lehetett képes, hanem itt is csak valamilyen istenítélet szinkronicitásáról kellett fantáziálni (!). Ezt az elvárást a film alkotói úgy oldották meg, hogy az egyébként műfajilag indokolt tömörítést (a három nevelőszülői helyszín kettőbe való összevonását) arra használták fel, hogy a másodikban elkövetett gyilkosság megtorlásául a harmadik helyszín összefüggéseiből kiragadva előre hozott tűzvészt tették meg közvetlen igazságosztásnak, nyomtalanul eltüntetve a jogállami működésre történt utalásokat.
[6] Baka András feltehetőleg ezek közé sorolná Kende Péter "Elorzott igazság" (2008) c. könyvét, ugyanígy Horváth György (2008) és Újkéri Csaba, (2009) is.
Ezért is nem kerestem meg Kende Pétert, hogy ő segítsen nyilvánossághoz juttatni ezt a teljes emberöltőnyi justizmordot, hanem még mindig az intézményi illetékessel remélem tisztázhatni. Annyi azért megragadott a Kende könyvében (aminek talán ő maga sincs tudatában), hogy amikor olvasóinak a könyv által kiváltott döbbenetére figyel fel ("ami velük történt, az nem kivételes balszerencse, hanem az igazságszolgáltatásnak nevezett rendszer jellemzője"), akkor csak visszacsatol a szociológusok által már évtizedekkel korábban felfedezett és pluralisztikus ignoranciának elkeresztelt jelenségre (Merton, 1967, 377). Ezt legjobban a rendszerváltozás előtti közvélekedéssel világíthatjuk meg, hogy ti. a létezett szocializmusban igen sokan álltak a rendszerrel szemben, miközben azt hitték, hogy a többiek támogatják.
[7] Itt a cikknek nyilvánosságot adó jogtudományi folyóirat szakmai presztízsére tekintettel valóban csak jogi szakértőinket idézzük, tehát saját 1994-ben publikált fejtegetéseink felidézéséről lemondunk. Pusztán illusztrációként egy rövid passzust villantunk fel akkori tanulmányunkból:
"Ahogy az alkotmánybíró a maga szakmájából Óriás Nándort, úgy a szociálpszichológus is idézheti a hazai alkalmazott pszichológiai szakma megújítóját, Radnai Bélát. Ő hívta fel figyelmünket a józan ész gyakoribb használatára. Ha egy diák egy matematikai példában olyan eredményre jut, amely - minden előírásszerűen alkalmazott algoritmus ellenére - rögtön átlátható ostobaság, akkor ott baj van a pedagógussal! Azt kellett volna ui. először megtanítania, hogy a dolgoknak van egy józan ésszel eltéveszthetetlen aránya, és ami ehhez nem illeszkedik, az - bármilyen fejlett "dezantropomorf" módszerekkel érték is el - hajítófát sem ér. Ennek a pernek a dokumentumaiban lépten-nyomon feltűnik e Radnai-szabály megsértése. A szociológusban fölmerülhet, hogy a jogászoknak talán nem volt Radnaijuk, és nagy a kísértés náluk, hogy a formulák igazságát keressék ott is, ahol a józan ész eleve jelzi, hogy lélektani nonszenszbe lyukadnak ki. Pl., hogyan lehetséges, hogy egy bírónak nem elég nyomós érv egy présháznak és pincének az út oldalába való építése arra az odafigyelő magatartásra, amely kizárja az elbirtoklást? (Radnai: "Miért nem indul ki az illető önmagából?") Magáról talán el tudná képzelni a bíró úr, hogy miután telkét az adásvételi szerződésben garantáltan per-, teher- és igénymentesen vásárolta, és a szolgalommentességet az építés előtt, biztonság okáért még telekkönyvi szemlével is megerősítette, továbbá a tanácsnál biztosítékot szerzett arról, hogy az a telkén belüli tereplépcsőn haladó ösvény, melynek oldalába a rendezési terv szerint felépíti a présházát és bele a pincéjét, ugyanezen rendezési terv szerint meg van szüntetve, akkor ne élt és viselkedett volna annak tudatában, hogy azon az úton nincs szolgalom?
...És egyáltalán. Nem lehetne-e elvárni az igazságszolgáltatás professziójától - kezdve a "kis vidéki városi bíróságoktól", de feljebb haladva egyre inkább és a csúcson már ezer ezrelékig -, hogy egy perben próbálják megragadni az egészet, a Gestalt-ot: hogy mi is történt lényegében? Vajon tényleg olyan rendkívüli szellemi teljesítmény volna egy ekkora alakzat egészét átlátni? Vagy a Legfelsőbb Bíróság hatalmas szellemi potenciálját az egymás sarkát taposó dömpingperek annyira felemésztik, hogy egy ilyen egész-látásra már nincs is érkezése?" (Sulyok, 1994. 37)
[8] Aminek tényleges gyakorlatába belefért, hogy a megyei pártbizottság által protezsált ügyfélnek más állampolgárok telkeiből állami utat vágjanak le, majd amikor itt visszakozót kellett fújniuk, ugyanezen földdarabot mégis úgy vágják le tőlük, hogy gépkocsis szolgalmat biztosítsanak neki rajta, tönkretéve a tűrésre kötelezett polgár építményét és drasztikus értékcsökkenéssel a nyugalmas üdülőtelkeket sűrű autóforgalom országútjává tegyék, és amely "szocialista együttélés"-típust a jogállami igazságszolgáltatás is - eljárási törvények megsértése árán (!) legitimálhatta.
[9] Aligha férhet kétség ahhoz, hogy itt a megyei legfelsőbb hatalom által vezérelt "önmegtévesztésről" van szó: a PB-VB által protezsált személynek ennek érdekében sugallták (ha nem diktálták) a hatóság megtévesztésére alkalmas alibiszöveget.
[10] A szerző itt megjegyzi: "A dolus subsidiarius delictum fogalom, ami azt jelenti, hogy alá esnek mindazok a csalárd, károsító magatartások, amelyek egyéb delictumok keretébe nem illenek bele, mondja a klasszikus római jog, vagyis amelyek miatt más kereset nem indítható.
[11] Ha a bíróságok zökkenés nélkül át is görgették a perben eluralkodott justizmordot a rendszerváltozás küszöbén, a pártbizottság protezsáltjának ügyvédje 1990-ben logikusan következtethette, hogy az "új érában" már tarthatatlanná válik az előző hatalom alapozta jogi pozíció. Vagyis azt, hogy a megyei tanács VB-titkára által kiadott önmentő, a megtévesztés ódiumát a PB-protezsált ügyfélre hárító dokumentumot 1986-ban ugyan még jogellenesen figyelmen kívül hagyhatta a párthatalom elvárásaihoz igazodó bíróság, de e hatalom 1990-es szétfoszlása után ezzel már nem lehet számolni. - És itt következett be a perfolyamatban a jelen sorok írójának és mindmáig felperes társának fölhöz ragadt cselekedete, ill. mulasztása. Az ellenfél ügyvédje azt kérte kettőjüktől, hogy az immár biztos vesztésre álló ügyfelének némi vigaszdíjul ajánljanak fel egy összeget, amiért védence eláll a per folytatásától, lemond a hatalom támogatta csalással szerzett igényről és megvásárolja a rendezési tervben neki is előírt teleknyelet. Ám a két akkori alperes egymás között nem tudott megegyezni a vigaszdíj belső arányában. Egyikük úgy érvelt, hogy az ő telkéből kisebb részt bitorol el az autós átjáró, másikuk pedig úgy, hogy egyformán fontos mindkettőjüknek, hogy visszaálljon az eredeti szolgalommentesség. Az összeg beérkeztének hiányában azután az ügyvéd mégiscsak folytatta a pert, és ezt a fordulót is megnyerte.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző kutatóprofesszor.
Visszaugrás
