Kr. e. 54 őszén három különböző törvényszék előtt emeltek vádat Aulus Gabinius ellen. A crimen maiestatis és a crimen repetundarum vádja azzal a ténnyel állt összefüggésben, hogy Gabinius Syria proconsuljaként hadseregével benyomult Egyiptomba és visszahelyezte trónjára Ptolemaiosz Aulétészt. A harmadik vád az volt, hogy Gabinius crimen ambitus-t követett el consullá választása érdekében. Gabiniust a crimen maiestatis vádja alól felmentették, a crimen repetundarum elkövetésében azonban bűnösnek találták. A crimen ambitus kivizsgálására nem került sor a vádlott száműzetésbe vonulása miatt.
Kulcsszavak: római büntetőjog, crimen maiestatis, crimen repetundarum, crimen ambitus, quaestiones perpetuae
In the fall of 54 BC, Aulus Gabinius was charged before three different courts. The charges of crimen maiestatis and crimen repetundarum were linked to the fact that Gabinius had invaded Egypt with his army as a proconsul of Syria and restored Ptolemy Auletes to his throne. The third charge was that Gabinius had committed crimen ambitus in order to be elected consul. Gabinius acquitted of crimen maiestatis but found guilty of crimen repetundarum. The crimen ambitus was not investigated due to the accused's exile.
Keywords: Roman criminal law, crimen maiestatis, crimen repetundarum, crimen ambitus, quaestiones perpetuae
Aulus Gabinius a hadseregben töltött évek után politikai pályára lépett.[1] Sokáig Pompeius legbelső bizalmi köréhez tartozott: döntő szerepe volt Pompeius hatalmának kiépítésében.[2] Kr. e. 67-ben (a továbbiakban minden évszám Kr. e.-re vonatkozik) néptribunus lett: az ő nevéhez fűződik az a lex Gabinia de bello piratico, melynek alapján Pompeiust kivételes, korlátlan hatalommal (imperium infinitum)
- 510/511 -
ruházták fel a kalózok elleni hadjárat vezetése céljából.[3] Gabinius e lépése miatt gyűlöltté vált a Pompeius növekvő hatalmától tartó senatorok szemében. E gyűlöletet fokozta egy további gabiniusi törvény, mely megtiltotta, hogy a tartományi lakosoknak Rómában pénzkölcsönt adjanak (lex Gabinia de versura Romae provincialibus non facienda).[4] A senatus tagjai ugyanis csak akkor voltak hajlandóak a tartományokból érkező követeket meghallgatni, ha azok fizettek ezért számukra, a kizsarolt pénzösszegeket pedig a tartományi lakosok csak úgy tudták előteremteni, hogy a fővárosban magas kamattal kölcsönöket vettek fel. A senatus korrupt tagjain kívül a hitelek nyújtásával foglalkozó római bankárok is jelentős bevételtől estek el e törvény miatt.
A következő évben a lex Manilia de imperio Cn. Pompei kiterjesztette Pompeius megbízatását, rábízva a Mithridatész elleni harmadik háború befejezését.[5] Gabinius Pompeius legatusaként részt vett a keleti hadműveletekben és politikai tárgyalásokban.[6]
A keleti hadszíntérről hazatérve Gabinius megpályázta a praetor tisztséget. Valószínűleg praeturája idején, 61-ben született meg javaslatára az a törvény, melynek értelmében a senatus minden év februárjában köteles volt meghallgatást biztosítani a külföldi küldöttségek számára (lex Gabinia de senatu legatis dando).[7] E törvény, mely azt kívánta megakadályozni, hogy a senatus tagjai a követeket a fogadásuk időpontjának halogatásával vesztegetésre kényszerítsék, tovább csökkentette a senatorok bevételszerzési lehetőségeit, növelve haragjukat Gabiniusszal szemben.
59-ben Gabinius megpályázta a consul hivatalt. A választásokat júliusban tarthatták, a 81-ben hozott lex Cornelia de ambitu ugyanis a nagyobb magistratusok választásának időpontját az év végéről előre hozta júliusra, hogy így választási vesztegetés (crimen ambitus) esetén elegendő idő legyen a megválasztott személy ellen vádat emelni és az ügyet kivizsgálni, mert a január 1-jén hivatalba lépő magistratus maior ellen - hivatali ideje alatt - nem lehetett büntetőeljárást indítani.[8] Gabinius sikeresen szerepelt a választásokon; a collegája Caesar apósa, L. Calpurnius Piso lett.[9]
A választások után az ifjú C. Porcius Cato megpróbált vádat emelni Gabinius ellen crimen ambitus miatt. E bűntett elbírálása önálló, állandó esküdtbíróság, a quaestio ambitus hatáskörébe tartozott. Cato minden bizonnyal azért kívánt vádat emelni,
- 511/512 -
mert Gabinius röviddel a választások előtt gladiátori játékokat rendezett népszerűségének fokozása céljából (feltehetőleg Pompeius anyagi támogatásával).[10] A 63-ban hozott lex Tullia de ambitu megtiltotta, hogy a hivatalra pályázók a választást megelőző két éven belül gladiátori játékokat rendezzenek.[11] A törvény rendelkezései szerint a crimen ambitus elkövetőjét tíz éves száműzetésre kellett ítélni.[12]
Cicero szerint Cato vádemelési szándékkal kívánt a praetorok elé járulni, de azok "néhány napig nem voltak elérhetők, vagy legalábbis őt nem fogadták". A vádemelési kérelem (postulatio) meghallgatásától a praetorok a Pompeiustól való félelmükben zárkóztak el. Erre utal az, hogy Cato mérgében "a népgyűlés elé lépett, és Pompeiust magacsinálta dictatornak nevezte - nem sok kellett hozzá, hogy agyon ne üssék."[13] Büntetőeljárásra így a választási csalás ügyében nem került sor.
58-ban tehát Gabinius consul lett. Ebben az évben a néptribunusszá választott Clodius vált a római politika egyik fő irányítójává, aki esküdt ellensége volt Cicerónak.[14] Mindenekelőtt alkut ajánlott a consuloknak: ha nem gátolják a Ciceróval szembeni fellépését, consuli évük után annak a tartománynak lehetnek a helytartói, amelynek akarnak.[15] A consulok belementek az alkuba. A Kr. e. 123-ban vagy 122-ben hozott lex Sempronia de provinciis consularibus alapján a senatusnak a consulok megválasztása előtt ki kellet jelölnie azt a két provinciát, melyeket a consulok -hivatali évük után - kaptak, s melyeket végül is sorshúzással osztottak el egymás között.[16] Ez Gabinius és Piso megválasztása előtt is megtörtént, a Clodius által javasolt lex Clodia de provinciis consularibus azonban változtatott a döntésen, s Piso részére Macedoniát, Gabinius részére pedig Ciliciát jelölte ki tartományul. Röviddel később - Clodius újabb javaslatára - született meg a lex Clodia de permutatone provinciarum, mely Cilicia helyett a még gazdagabb Syriát jelölte ki Gabinius tartományául.[17] Syria különösen azért volt előnyös provincia, mert a parthus birodalommal volt határos, így a leendő helytartónak lehetőséget ígért a parthusok elleni - bőséges zsákmánnyal kecsegtető - hadjárat vezetésére.
A consulok lekenyerezése után Clodius nyomban Cicero ellen fordult: javaslatára büntetni rendelték azt, aki bírósági ítélet nélkül kivégeztet vagy kivégeztetett római polgárt (lex Clodia de capite civis Romani). A visszaható hatályú törvény alapján vádat emeltek Cicero ellen, aki előbb Pompeiushoz, majd a consuokhoz fordult segítségért, de egyikük sem állt mellé.[18] Sőt, Gabinius kifejezetten Cicero ellen foglalt
- 512/513 -
állást, a nyilvánosság előtt elítélve az összeesküvők ítélet nélküli kivégzését.[19] Cicero ezért jobbnak látta titokban elhagyni Rómát. Clodius ezek után száműzetést kimondó határozatot hozatott ellene (lex Clodia de exilio Ciceronis).[20] Cicero vagyonát elkobozták, a Palatinuson álló házát előbb - a tusculumi birtokához hasonlóan -kifosztották, majd felgyújtották; a palatinusi értéktárgyai a szomszédban lakó Pisóhoz, a tusculumi javai az ottani szomszédhoz, Gabiniushoz kerültek.[21]
Clodius egyre féktelenebbé vált, s rövidesen Pompeius ellen fordult. Pompeius bánni kezdte, hogy nem állt ki Cicero mellett, majd "megváltoztatta politikáját, és barátai segítségével mindent megtett, hogy Cicerót hazahívják."[22] Gabiniusnak választania kellett, melyik oldalra áll: végül Pompeius kérésére szembefordult Clodiusszal.[23] A Cicero visszahívásáról rendelkező törvény 57 augusztusában született meg; Cicero szeptember 4-én érkezett vissza Rómába a közel másfél évig tartó száműzetéséből.
Közben 57 elején - consuli évének lejártával - Gabinius távozott Rómából, hogy - korlátlan hatalommal (imperium infinitum) felruházva[24] - átvegye Syria provincia kormányzását. Ő volt a tartomány első proconsulja (a korábbi helytartók csupán propraetorok voltak); így joga volt a consulokhoz hasonlóan sereget toborozni és hadat vezetni.[25] Elsőként Iudaeában kellett rendet teremtenie, ahol kiújult a polgárháború.[26]
Cicero a száműzetéséből való visszatérése után tartott beszédeiben hevesen támadta mindazokat, akiknek részük volt száműzésében. Eközben sokszor túlzásokba esett; Gabiniust például a pontifexek testülete előtt (57 szeptemberében) tartott oratiójában "az emberi nem létezése óta a leghitványabb, legelvetemültebb, legmocskosabb ember"-nek nevezte.[27] A consul tartományokról szóló (a senatus előtt 56 júniusában elhangzott) beszédében Cicero Piso és Gabinius tartományukból való hazarendelését követelte, élesen bírálva a két proconsul tevékenységét. A publicanusok érdekeit védve Cicero a következőkkel vádolta Gabiniust: "Még a szerencsétlen adóbérlőket is - és én is szerencsétlen vagyok azon emberek nyomorúsága és szenvedése miatt, akiknek le vagyok kötelezve - a zsidók és szírek, a szolgaságra született nemzetek rabszolgáivá tette. Kezdettől fogva elhatározta, és ki is tartott emellett, hogy adóbérlőt nem részesít jogi védelemben: érvényes szerződéseket semmisített meg; őrhelyeket számolt fel, számos vám- és adófizetésre kötelezettet mentett fel e kötelezettsége alól; amely városban tartózkodott, vagy ahová ment, ott adóbérlőt vagy adóbérlő-rabszolgát nem tűrt meg."[28]
- 513/514 -
Gabinius tehát a törvényszéke előtt a publicanusoknak nem adott perlési engedélyt. Az uzsorás szerződéseket érvénytelennek tekintette, sokakat felmentett a vám-, illetve adófizetési kötelezettség alól, s mindenhol fellépett az adóbérlők és szolgáik visszaéléseivel szemben. Gabinius e magatartásával a publicanusokat - akik többségükben a lovagrend tagjai voltak[29] - ádáz ellenségeivé tette. Cicero aknamunkája nyomán a senatus 56 májusában nem rendelte el a nyilvános hálaadást (supplicatio) Gabinius sikeres iudaeai hadjárataiért,[30] Gabinius leváltását azonban Cicero nem tudta elérni.[31]
80-ban - Sulla dictator támogatásával - XI. Ptolemaiosz került az egyiptomi trónra, akit azonban az alexandriaiak rövidesen agyonvertek. A meggyilkolt uralkodó országát végrendeletében a római népre hagyta, de Róma - furcsa módon - két évtizeden keresztül függőben hagyta Egyiptom helyzetét. A 80-ban trónra lépő XII. Ptolemaiosz - ismertebb ragadványnevén Aulétész (a híres Kleopatra apja) -uralkodói státusza így sokáig bizonytalan volt. 59-ben végül a senatus megerősítette Aulétészt királyi státuszában, s a királyt egyúttal a római nép szövetségesének és barátjának (socius et amicus populi Romani) nyilvánították. Cassius Dio szerint Aulétész hatalmas összegeket fizetett (illetve ígért) ezért egyes rómaiaknak, s a kenőpénz felét kölcsönök felvételével teremtette elő.[32]
Aulétészt 58-ban alattvalói elűzték trónjáról. Elűzésének Cassius Dio szerint két oka volt: egyrészt óriási adókat vetett ki abból a célból, hogy meg tudja fizetni a római üzleti és politikai köröknek tartozásait, másrészt semmit sem tett Ciprus római annexiója ellen.[33] A király Rómába ment, hogy katonai segítséget kérjen a trónja visszaszerzéséhez. Pompeius villájában kapott szállást az albai hegyen, ahol hosszabb ideig tartózkodott.[34] Közben újabb kölcsönöket vett fel, hogy azt a vezető politikai körök megvesztegetésére fordítsa. Az ügyleteket Pompeius villájában kötötték meg: Pompeius Shatzman szerint valószínűleg felelősséget vállalt azért, hogy a király megkapja Rómától a kívánt politikai és katonai támogatást a trónja
- 514/515 -
visszaszerzéséhez, s így képes lesz majd rendezni tartozásait.[35] Alexandriából száz követet küldtek Rómába, hogy azok meggyőzzék a senatorokat: ne támogassák Aulétészt trónja visszaszerzésében. A követek többségét azonban Aulétész megölette, még mielőtt azok a senatus elé járulhattak volna.[36]
A senatus tagjai - vesztegetés hatására - még 57 folyamán megszavazták Aulétész támogatását, melynek végrehajtását a folyó év egyik consulára, P. Cornelius Lentulus Spintherre bízták, aki Cilicia helytartói tisztségének várományosa volt. A döntés szerint Lentulusnak helytartóként kellett volna visszahelyeznie trónjára Aulétészt. 56 elején azonban a senatus egy villámcsapás következtében megváltoztatta döntését. Miután villám csapott az albai hegyen álló Iuppiter-szoborba, a Sibylla-könyveket őrző papi testület olyan szövegrészt talált a könyvekben, mely megtiltotta, hogy a segítséget kérő egyiptomi királynak nagy erőkkel segítséget nyújtsanak, s figyelmeztetett, hogy ha a tilalmat megszegik, annak bajok lesznek a következményei. C. Porcius Cato néptribunus a jóslatot - a közvélemény befolyásolása céljából - azonnal nyilvánosságra hozta. A senatusban újra megvitatták Aulétész ügyét, s végül úgy határoztak, hogy nem nyújtanak támogatást a trón visszaszerzéséhez.[37]
Aulétész csalódottan hagyta el Rómát; előbb Epheszoszba utazott, majd Gabinius nyomába eredt. A iudaeai helyzet rendezése után, Gabinius a parthusok ellen indult hadjáratra; 56 nyarán vagy őszén már át is kelt az Euphrateszen, amikor Aulétész megérkezett a táborába. Rövid tárgyalás után megállapodást kötöttek: Gabinius - lemondva a parthusok elleni hadjáratról - vállalta az egyiptomi katonai akció végrehajtását.
A proconsul döntését az alábbiakkal magyarázhatjuk. Több forrás is említést tesz arról, hogy Aulétész tízezer talentum fizetését ígérte Gabiniusnak királysága visszaszerzése fejében.[38] Az, hogy Gabiniusnak jelentős összeget kellett felajánlani, nagyon valószínű, hiszen a parthus hadjárat nagy zsákmánnyal kecsegtetett. A tízezer talentum (ami 240 millió sestertiusszal volt egyenértékű) azonban hihetetlenül nagy összeg: Sztrabón - Cicero közlésére támaszkodva - azt állítja, hogy egész Egyiptom éves jövedelme 12.500 talentum volt (ennyi adót fizettek Aulétésznek).[39] Ezért nem zárható ki annak lehetősége, hogy csak Gabinius későbbi vádlói találtak ki ilyen magas összeget.
- 515/516 -
Cassius Dio szerint Aulétész Pompeius levelével érkezett, melyben Pompeius utasította Gabiniust az egyiptomi hadjáratra.[40] Gruen szerint a levélben megfogalmazottak az 56 áprilisában tartott lucai találkozón hozott megállapodásokon alapultak (tehát Caesar és Crassus akaratát is tükrözték).[41] Fantham ezzel szemben úgy véli, hogy Pompeius csak Caesarral állapodott meg Gabinius mozgosításában, Crassus nem tudott e tervről.[42] Én Gruen álláspontját osztom: Lucában többek között az is eldőlt, hogy 54-től Crassus lesz Syria helytartója, s így Gabinius helyett Crassus lesz az, aki a parthusok elleni hadjáratot vezetni fogja. Gabiniust ezért le kellett állítani, meg kellett fordítani és a parthus hadjárat helyett más csábító lehetőséget kellett neki felajánlani. Hozzátehetjük ehhez, hogy Pompeius maga is szívesen vállalkozott volna arra, hogy Aulétészt visszakísérje Egyiptomba, s visszasegítse őt a trónra; a király és hitelezői is ezt a megoldást sürgették.[43] Logikus, hogy miután Pompeius erre nem kapott lehetőséget (a senatus ugyanis el akarta kerülni, hogy újabb dicsőséges tettet hajthasson végre), igyekezett más úton eljárni a király - és még inkább annak hitelezői - érdekében. Williams valószínűnek tartja, hogy a római bankár, C. Rabirius Postumus (aki Aulétész fő hitelezője volt) együtt utazott a királlyal, talán ő vitte Pompeius levelét, s ő beszélte rá Gabiniust az egyiptomi hadjáratra.[44] Ez nem kizárt - Rabiriust később valóban azzal vádolták, hogy ő sürgette Gabiniust a király visszahelyezésére[45] -, bár ebben az esetben Rabirius valószínűleg együtt ment volna Gabiniusszal Egyiptomba, Cicero pedig egyértelműen azt állítja, hogy "Rabirius nem volt sem Gabinius útitársa, sem kísérője".[46]
Marcus Antonius biztosan befolyásolta Gabinius döntését. Plutarkhosz azt írja, hogy Gabiniusra a tízezer talentum mellett elsősorban a lovassági parancsnoka, Antonius hatott, aki egyrészt "nagy tettek elkövetésére vágyott", másrészt a királynak is kedveskedni akart, s ezért rábeszélte felettesét az akció végrehajtására.[47]
Az egyiptomi katonai beavatkozás szükségessége mellett fontos biztonságpolitikai érvek is szóltak. Aulétész elűzése után az alexandriaiak Aulétész legidősebb (egyetlen törvényes) leányát, Berenikét (Kleopatra nővérét) ültették a trónra, aki előbb egy szíriai herceghez, Kübioszaktészhez, majd - miután azt néhány napon belül megölette - Arkhelaoszhoz ment feleségül, akit előzőleg Pompeius tett meg a pontoszi Komana főpapjává (s aki azt állította magáról, hogy Mithridatész király fia).[48] Gabinius állítólag félt Arkhelaosz flottájától, s attól tartott, hogy ha Aulétész nem kerül vissza a trónra, a tenger hemzsegni fog a kalózoktól.[49] Ezek szerint
- 516/517 -
Arkhelaosz kalózkodó flottája veszélyeztette a tengeri útvonalak és Syria provincia partvidékének biztonságát.
Gabinius mindezeket - s bizonyára még további szempontokat is - fontolóra véve Palesztinán keresztül Egyiptomba vezette seregét. Josephus Flavius szerint Gabiniusnak e hadjáratában az édomita Antipatrosz, Hürkanosz zsidó főpap tanácsadója (a későbbi Nagy Heródes király apja) "gabonát és fegyvert szállított, ellátta pénzzel és megszerezte neki szövetségesekül azokat a zsidókat, akik Pelusium fölött laktak és Egyiptom kapuját őrizték."[50] Több jelentős ütközetre került sor, melyekben a rómaiak legyőzték az egyiptomi seregeket. A döntő csatában a fél éve uralkodó Arkhelaosz is elesett: holttestét Antonius királyhoz illő módon temettette el.[51] Aulétész így 55-ben visszatérhetett a trónra: az erről érkező híreket Cicero 55. március 22-én írta meg Atticusnak.[52] Aulétész a három évig uralkodó leányát, Berenikét sok előkelő alexandriai polgárral együtt nyomban kivégeztette (utóbbiakat elsősorban azért, hogy vagyonukat megszerezhesse).[53]
Az előzetes megállapodások alapján a király Rabirius Postumust nevezte ki kincstárnokává (gör. dioikétész, lat. dioecetes), felügyelete alá helyezve az állami bevételeket. A lovagrendhez tartozó római bankár fő feladata az volt, hogy Aulétész hatalmas tartozásait kamatostól behajtsa. Mint említettük, a király egyik fő hitelezője maga Rabirius volt, aki így részben a saját követeléseit igyekezett minél gyorsabban behajtani, de arra is ügyelnie kellett, hogy Gabinius is megkapja a neki ígért összeget.[54] Az alexandriai lakosság hamarosan fellázadt ellene. A király kénytelen volt börtönbe zárni, ahonnan kiszabadulva pénz nélkül kellett elhagynia Egyiptomot.[55] Gabinius - aki egy helyőrséget hátrahagyva már jóval korábban távozott Egyiptomból - így valószínűleg nem jutott hozzá a neki ígért pénzösszeghez.
A tartományába visszatérő Gabiniust zűrzavar fogadta: távollétében kalózok garázdálkodtak Syria partvidékén,[56] Iudaeában pedig újra lázadás tört ki.[57] Gabinius ismét gyorsan rendet teremtett. Ezek után azonban már nem maradhatott sokáig Syria élén: 54-ben (a nabateusok legyőzését követően) át kellett adnia tartományát Crassus részére, aki rövidesen megindította hadjáratát a parthusok ellen.
Gabinius 54 szeptemberében érkezett vissza Rómába, ahol ellenséges hangulat fogadta. Cicero három éven át uszította mind a senatust, mind a népet ellene. A senatorok közül sokan már régen meggyűlölték a korrupcióellenes törvényei miatt. A lovagrend az adóbérlők elleni fellépése következtében egységesen ellene fordult.
- 517/518 -
A publicanusok egyébként 54 folyamán kétszer is - előbb februárban (még távollétében), majd októberben (jelenlétében) - panaszt tettek ellene a senatus előtt.[58] Gabinius a nép szemében is gyűlöltté vált, mert miután Aulétész visszatért a trónra, óriási felhőszakadás és árvíz tört ki Rómában, mely sok ház összeomlását és sokak halálát okozta. A nép úgy vélte, hogy e természeti csapás azért érte őket, mert a helytartó a Sibylla-könyvek figyelmeztetése ellenére cselekedett, amivel kiváltotta az istenek haragját.[59]
Az optimaták már korábban is azáltal próbálták Pompeius, Crassus és Caesar hatalmát megtörni, hogy barátaikat, politikai szövetségeseiket különböző vádak alapján bíróság elé állították: 54 nyarán fél tucat ilyen büntetőeljárást indítottak, melyek azonban mind felmentéssel végződtek.[60] Ezek után minden erejükkel Gabinius ellen fordultak: egyszerre három különböző törvényszék előtt is vádat emeltek ellene. Először felségsértéssel vádolták meg a quaestio maiestatis előtt, a lex Cornelia maiestatis alapján. A formális vádemelésre (nominis delatio) szeptember 28-án került sor Gabinius jelenlétében.[61]
A törvényszék élén C. Alfius Flavius praetor állt,[62] a vádat egy fővádló (accusator) és több segédvádló (subscriptores) képviselte, a fővádló L. Cornelius Lentulus (a 44. év egyik praetor) volt.[63] Bár többen biztatták rá (és saját állítása szerint szívesen megtette volna), Cicero nem vállalkozott a vád képviseletére, mert nem mert Pompeiusszal nyíltan szembe fordulni.[64] Pompeius kérte Cicerót, hogy béküljön ki Gabiniusszal és vállalja el a védelmét, Cicero azonban erre nem volt hajlandó (mint írja: ez gyalázatot hozott volna rá).[65] Így végül Cicero (a Pompeiusszal való ellenségeskedés és a gyalázat között a félutat választva) a vád tanújaként szerepelt a perben, de olyan visszafogottan beszélt, hogy a vádlott háláját fejezte ki érte.[66] Alexander elképzelhetőnek tartja, hogy M. Calidius (az 57. év egyik praetor) Gabinius védőjeként szerepelt a perben.[67]
A 70-ben hozott bírósági törvény (lex Aureiia iudiciaria) alapján az eljáró esküdtszéket a senatorok, a lovagok és a tribuni aerarii köréből kellett összeállítani. Az utóbbi csoportba tartozók közel álltak a lovagokhoz, közülük sokan üzletemberek voltak.[68]
A felségsértés (crimen maiestatis) a római nép fenségének, méltóságának (maiestas populi Romani) megsértését jelentette.[69] E bűncselekményi kategóriát a
- 518/519 -
103-ban hozott lex Appuleia maiestatis alakította ki, s valószínűleg a felségsértési ügyeket kivizsgáló állandó törvényszéket is ez a törvény állította fel. E törvényt 90-ben a lex Varia maiestatis, majd 81-ben a Sulla dictator által alkotott lex Cornelia maiestatis követte.[70]
Cicero a Piso ellen 55-ben tartott beszédében Gabiniust is hevesen ostorozta, azt állítva, hogy olyan dolgokat tett ("elhagyta tartományát, máshová vezényelte seregét, önhatalmúlag háborúzni kezdett, s a római nép vagy a szenátus utasítása nélkül behatolt egy idegen országba"), melyeket számos régi törvény mellett a lex Cornelia maiestatis és a lex Iulia repetundarum is tiltott.[71] Tény, hogy Gabinius átlépte provinciája határát, amikor seregét Egyiptomba vezette, s a helytartók a senatus vagy a népgyűlés engedélye nélkül valóban nem hagyhatták el provinciájukat.[72] A köztársaság rendjére azért jelentett különösen nagy veszélyt, ha egy helytartó a hadseregével önkényesen átlépte provinciája határát, hiszen az így akár Róma ellen is megindulhatott az egyeduralom megszerzése céljából. Ezt a bűntettet követte el később (49 elején) Caesar, amikor seregével átlépte a Rubico folyót, tartománya, Gallia határát: ezért mondta azt ekkor, hogy "a kocka el van vetve",[73] mert innentől nem volt visszaút számára: jól tudta, hogy vagy győz és átveszi a hatalmat, vagy felségsértésért vonják felelősségre.[74]
Bauman szerint a lex Cornelia maiestatis alapján akkor lehetett büntetni a helytartót, ha a tartománya engedély nélküli elhagyásával megsértette a római nép méltóságát (vagyis, ha megsértette vagy akár veszélyeztette a római állam érdekeit, a köztársaság rendjét, biztonságát), a Caesar javaslatára 59-ben hozott lex Iulia repetundarum alapján pedig akkor volt helye vádemelésnek, ha a helytartó azért lépte át jogosulatlanul tartománya határát, mert pénzt fizettek ezért számára. Míg a pénz átadása egyszerű ténykérdés volt, a felségsértés megvalósulásának kérdése már jóval komplexebb vizsgálatot igényelt.[75]
Gabiniusnak azonban véleményem szerint jogában állt átlépnie Syria határát, hiszen őt a népgyűlés kivételesen imperium infinitum-mal ruházta fel. Mommsen szerint az imperium infinitum területi szempontból jelentett korlátlanságot: azt jelentette, hogy a hivatali hatalom nem korlátozódott egyetlen tartományra.[76] Gabinius tehát önmagában azzal, hogy átlépte Syria határát, nem követett el
- 519/520 -
bűncselekményt. A proconsul egyébként akkor is átlépte provinciája határát, amikor megindult a parthusok ellen, s ezt senki nem kifogásolta.
A gyűlölettől hajtva túlzásokba eső, ellenséges hangulat keltésére törekvő Cicero ezek szerint a Piso elleni beszédében tévesen állította azt, hogy Gabinius jogellenesen lépte át tartománya határát. A vád azonban nem is ez volt Gabinius ellen, hanem az, hogy a senatus engedélye nélkül hajtotta végre az egyiptomi akciót.[77] Gabinius - mint fentebb már említettük - azzal védekezett, hogy tettével nem sértette meg a római nép méltóságát, sőt, éppen megvédte azt azáltal, hogy letaszította a trónról Arkhelaoszt, akinek a kalózhajói veszélyeztették a római nép biztonságát.[78] Érdemes ehhez hozzátennünk, hogy a Gabinius és Piso közös javaslatára 58-ban hozott (a mithridatészi háborúk alatt a kalózoktól sokat szenvedett délosziaknak kérelmükre adómentességet biztosító) lex Gabinia Calpurnia de insula Delo - egy feliraton töredékesen fennmaradt - szövege a kalózok legyőzését a római nép méltósága és fensége érdekében tett nagyszerű szolgálatnak nevezi.[79]
E védekezés felveti a kérdést: jogszerűen járt-e el Gabinius, ha - megítélése szerint - a római nép érdekében (a kalózkodás visszaszorítása, a tengeri gabonaszállítás biztonsága céljából) indított hadat? Véleményem szerint nem, mivel a külügyi és hadügyi kérdésekben a senatus rendelkezett döntési jogkörrel.[80] A proconsulnak tehát nem lett volna szabad a senatus határozata nélkül cselekednie.
Gabinius arra is hivatkozott a perben, hogy a törvény feljogosította arra, amit tett.[81] A lex Clodia de permutatone provinciarum, mely imperium infinttum-mal ruházta fel, valóban feljogosította tartománya határának átlépésére és háborúk viselésére. Így jogosan viselt hadat Iudaeában (ahol már Pompeiusnak is harcolnia kellett), aztán a nabateusok ellen (akikkel már az előző helytartók is háborúztak), s jogosan indult meg a parthusok ellen is. Minderre felhatalmazást kapott, az egyiptomi hadjárat kérdése azonban még fel sem merült akkor, amikor helytartó lett. Így ehhez véleményem szerint külön senatus vagy népgyűlési határozatra lett volna szüksége.
A tárgyalás során a Sibylla-könyvekben talált - az egyiptomi király megsegítésére vonatkozó, figyelmeztetéssel egybekötött - tilalom is szóba került, mely a senatus határozatának alapját képezte. Cassius Dio szerint a vádlott védelmében arra lehetett hivatkozni, hogy a Sibylla-könyvek szövegének e részlete nem Aulétészre, hanem egy másik, korábbi egyiptomi királyra vonatkozott.[82]
A perben Cicerón kívül másokat is meghallgattak tanúként, akik ellenségesen nyilatkoztak a vádlottal szemben. Az elnök Cicero szerint határozottan és erélyesen
- 520/521 -
vezette a tárgyalást, a vádlók viszont lagymatagok, az esküdtek pedig határozatlanok voltak: utóbbiakat Pompeius kéréseivel folyamatosan ostromolta. Cicero október 21-én úgy vélte, hogy a vádlott el fogja veszíteni polgárjogát: az ügyben tehát marasztaló ítéletre lehetett számítani, ami esetében a törvény által előírt büntetés száműzetés (interdictio aquae et ignis) lett volna.[83]
Pár nappal később azonban mégis felmentő ítélet született a perben: a 70 esküdt közül 38 a vádlott ártatlansága, 32 a bűnössége mellett szavazott. Cicero az erről hírt adó, október 24-én kelt levelében a vádlókat gyermetegeknek, az esküdteket (akik között két korábbi praetor is volt) hitványaknak nevezte; utalt Pompeius közbenjárására, s dühtől tajtékozva úgy látta, hogy az állam, a senatus és a törvényszékek megszűntek létezni.[84] Egy másik levelében a vádlók hihetetlen szónoki fogyatékosságait, az esküdtek aljasságát és Pompeius határozott kiállását jelölte meg a felmentés okául, s utalt arra a terjedő pletykára, amely szerint a fővádló a praevaricatio bűntettét követte el, vagyis összejátszott a vádlottal.[85] Egy további levelében Cicero a per "gyalázatos és végzetes" kimeneteléből a kor és a társadalom romlottságára következtetett.[86] Cassius Dio szerint a felmentő ítélet egyértelműen Pompeius befolyásának és pénzének hatására született, ami olyan közfelháborodást váltott ki, hogy az esküdteknek el kellett menekülniük a dühöngő népharag elől.[87]
Gabinius nem örülhetett sokáig a felmentő ítéletnek, hiszen folyamatban volt ellene egy másik per a quaestio repetundarum előtt, melyet a lex Iulia repetundarum alapján indítottak. E törvény a hivatalnokok (főként a helytartók) haszonszerzési célból elkövetett visszaéléseit szankcionálta.[88] Az ügyben a törvényszék elnöke, M. Porcius Cato praetor előtt október 12-én került sor a divinatióra, melynek során eldöntötték, hogy a több jelentkező közül ki legyen a fővádló. A legalkalmasabbnak e feladatra C. Memmius néptribunus bizonyult.[89]
Pompeius újra szervezkedni kezdett barátja érdekében. Először is rábeszélte Cicerót, hogy béküljön ki Gabiniusszal: Cicero engedett, s megbocsátott ellenségének. Ezek után Pompeiusnak arra is sikerült rávennie Cicerót, hogy vállalja
- 521/522 -
el Gabinius védelmét.[90] Pompeius a nép ellenséges hangulatát is igyekezett megváltoztatni. Ebből a célból összehívott egy formátlan népgyűlést, melyen valószínűleg Gabinius érdemeiről beszélt, s melyen felolvasta Caesar Galliából küldött levelét, mely szintén a vádlott pártját fogta.[91]
A quaestio repetundarum-ot a lex Calpurnia repetundarum állította fel 149-ben. Ez volt Rómában az első állandó büntetőtörvényszék. A következő évtizedek alatt a crimen repetundarum tárgyában további törvények (lex Iunia, lex Acilia, lex Servilia Glauciae, lex Cornelia) születtek, melyek mind pénzbüntetéssel szankcionálták a bűntettet. Ezeket követte 59-ben a Caesar javaslatára hozott lex Iulia repetundarum, mely részletes, átfogó szabályozást nyújtott, a pénzbüntetés kiszabása mellett száműzést is előírva.[92] Cicero e törvényt a korábbi, hasonló tárgyú törvényekkel összevetve pontosabbnak, a legszigorúbbnak, a legigazságosabbnak és a legjobbnak mondja.[93]
A fő vád az volt Gabinius ellen, hogy az egyiptomi katonai beavatkozásért tízezer talentumot vett át Aulétosztól. Cicero szerint a tárgyaláson két alexandriából érkezett tanút is meghallgattak, akik "semmit sem mondtak Gabinius ellen, sőt dicsérően nyilatkoztak Gabiniusról. ...tagadták, hogy pénzt adtak volna Gabiniusnak. Többször felolvasták Pompeius tanúvallomását is, miszerint a király azt írta neki, hogy Gabiniusnak csak katonai célokra adott pénzt."[94] Az egyiptomi tanúkat minden bizonnyal a királyuk küldte Rómába, hogy tanúskodjanak Gabinius mellett. Mivel Pompeius személyesen nem jelenhetett meg a tárgyaláson, a vallomását levélben küldte el. E levél szerint Aulétész azt állította, hogy ő csak a katonai beavatkozás költségeit fizette meg Gabiniusnak. Ezek szerint a vádlottnak tényleges anyagi haszna nem származott az akcióból.[95]
Abban biztosak lehetünk, hogy a király nagy összeg fizetését ígérte meg Gabiniusnak. Kérdéses, hogy tényleges kifizetés nélkül megvalósult-e a crimen repetundarum bűntette. Véleményem szerint nem. Ha megnézzük a Digesta 48. könyvének 11. titulusát, mely a lex Iulia repetundarum rendelkezéseivel kapcsolatos fragmentumokat tartalmazza, láthatjuk, hogy a bűncselekmény elkövetési magatartását végig a capio, illetve az accipio ige valamely ragozott alakja (egy esetben az accipio igéből képzett befejezett melléknévi igenév) jelöli.[96] Ebből az következik, hogy a pénz megszerzésével valósult meg a bűncselekmény. A védelem tanúi valószínűleg ezért állították azt, hogy pénzátadás nem történt (illetőleg csak olyan összeg került átadásra, amely Gabinius költségeit fedezte). A bűntett elnevezéséből is arra következtethetünk, hogy a jogosulatlan anyagi haszon tényleges megszerzésének hiányában crimen repetundarum miatt nem lehetett eljárást indítani, hiszen ilyen esetben nem volt mit visszakövetelni (repetere).
- 522/523 -
Azt, hogy a vádlók milyen bizonyítékokra támaszkodtak, nem tudjuk. Cicero azt állítja, hogy nem akarata ellenére vállalta a vádlott védelmét, ez azonban nem tűnik valószínűnek. Kénytelen-kelletlen módon járt el, s így biztosan nem nyújtott kiemelkedő védői teljesítményt. Bizonyára szégyellte magát azért, hogy éppen annak a védelmére kényszerült, akit előzőleg hosszú időn keresztül minden lehetséges fórum előtt gyalázott. Nem véletlen tehát, hogy e védőbeszéd (Pro Gabinio) nem maradt ránk. Nyilván az esküdtek sem tartották hitelesnek Cicero szereplését.
Úgy tűnik, hogy Pompeiusnak és Gabiniusnak ezúttal nem sikerült megvesztegetnie a bírákat. A bírák joggal tarthattak attól, hogy egy újabb felmentő ítélet még nagyobb haragot vált ki a nép körében, s féltették életüket. A konzervatív senatorok mindig is ellenségesen viszonyultak Pompeiushoz és barátaihoz; a lovagok és a tribuni aerarii közül sokan összeköttetésben állhattak azokkal az adóbérlőkkel, akiknek Gabinius igen nagy károkat okozott, s akik emiatt megtorlást követeltek. Bizonyára mindez hozzájárult ahhoz, hogy a vádlottat az esküdtszék bűnösnek találta.
A lex Iulia repetundarum alapján annak a büntetése, akit az esküdtszék bűnösnek talált, egyszeres pénzbüntetés és száműzetés volt. Cicero ezt írja Gabiniusról: "nem csupán a vád vetett tízezret a szemére, hanem a bírák is ennyiben állapították meg a marasztalás értékét."[97] A vádlottat tehát tízezer talentum megfizetésére kötelezték. Ezt a hatalmas összeget Gabinius képtelen volt megfizetni, ezért egész vagyonát elkobozták. Mivel teljes vagyonának értéke sem közelítette meg a büntetés összegét,[98] a lex Iulia repetundarum alapján büntetőeljárás indult Rabirius ellen, akit azzal vádoltak, hogy a Gabiniusnak ígért pénzt ő hajtotta be, s az még mindig nála van.[99] Rabiriust Cicero védte; a per kimenetelét nem ismerjük. Védőbeszédének végén Cicero könyörögve kérte az esküdteket, hogy ne száműzzék Rabiriust.[100] Gabinius esetében a vagyonelkobzáshoz vezető pénzbüntetéshez száműzetés is kapcsolódott, ahogy erre többek között Cassius Dio is utal.[101] Appianosz azt írja, hogy Gabiniust a száműzetésen kívül vagyonelkobzásra ítélték, mivel felhatalmazás nélkül és a Sibylla-könyvek tilalma ellenére nyomult be seregével Egyiptomba".[102] Appianosz tehát összekeveri Gabinius pereit: a crimen maiestatis vádját említi, majd hozzáfűzi a crimen repetundarum miatt kiszabott büntetést.
A korábbi vádemelésekkel párhuzamosan (még október 11-e előtt) a quaestio ambitus előtt is vádat emeltek Gabinius ellen az öt évvel korábban elkövetett
- 523/524 -
választási vesztegetése miatt. Mint arról már szó esett, a vádemelésre 59-ben a praetorok magatartása miatt nem kerülhetett sor, később pedig Gabinius consul és proconsul hivatala zárta ki a büntetőeljárás megindítását. Mindezek azonban csak eljárási akadályok voltak, a helytartói hivatal megszűnésével újból lehetőség nyílt a vádemelésre. Úgy tűnik, hogy ebben az ügyben is sor került divinatióra, melynek eredményeképpen P. Cornelius Sulla került fővádlói pozícióba.[103] Tárgyalásra azonban nem került sor: a vádlott száműzetésbe vonulására tekintettel az eljárást megszüntették.
Gabinius ügyei kapcsán igencsak meghökkentő képet kaphatunk a késő köztársaság kori római büntető igazságszolgáltatásról. Azzal, hogy kevéssel a consullá választása előtt - a választások befolyásolása céljából - Gabinius gladiátori játékokat rendezett, crimen ambitus-t követett el; emiatt azonban soha nem vonták felelősségre. Azzal, hogy a senatus engedélye nélkül indította meg az egyiptomi hadjáratot, crimen maiestatis-t valósított meg, aminek vádja alól felmentették. Mivel e hadjáratért végül is nem kapta meg a neki ígért pénzösszeget, crimen repetundarum-ot nem követett el; e bűntett elkövetésében mégis bűnösnek találták.
Az a teljesen negatív kép, amit Cicero festett Gabiniusról, jelentős korrekcióra szorul,[104] mint ahogy az az általános nézet sem tartható, hogy Gabinius csupán Pompeius bábja volt.[105] Érdekes, hogy amikor Pompeius és Caesar között kitört a polgárháború, Gabiniust Caesar hívta vissza a száműzetésből.[106] Ennek Williams szerint Pompeius politikai irányváltása lehetett az oka.[107] Gabinius Caesar oldalán harcolt,[108] közben Salonában a sanyarú körülmények közepette megbetegedett és e betegség okozta halálát 47-ben.[109]
- Alexander, Michael C.: Trials in the Late Roman Republic, 149 BBC to 50 BC, Toronto-Buffalo-London, University of Toronto Press, 1990.
- Badian, E.: The Early Career of A. Gabinius (Cos. 58 B.C.), Philologus, 103 (1959) 1-2., 87-99. o.
- 524/525 -
- Bajánházy István: A lovagi rend (ordo equester) a köztársaság kori Rómában, Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio Juridica et Politica, 27 (2009) 1., 7-31. o.
- Bauman, R. A.: The Crimen Maiestatis in the Roman Republic and Augustan Principate, Johannesburg, Witwatersrand University Press, 1967.
- Fantham, Elaine: The Trials of Gabinius in 54 B.C., Historia, 24 (1975) 3., 425443. o.
- Gedeon Magdolna: Az antik Róma "sportjoga", Miskolc, Novotni, 2005.
- Gruen, Erich S.: The Last Generation of the Roman Republic, Berkeley-Los Angeles-London, University of California Press, 1974.
- Hoffmann Zsuzsanna: A felségsértés Caesar korában, in: Abhivadana. Tanulmányok a hatvanéves Wojtilla Gyula tiszteletére (szerk.: Felföldi Szabolcs), Szeged, Szegedi Tudományegyetem, Ókortörténeti Tanszék, 2005, 185-196. o.
- Hoffmann Zsuzsanna: Adalékok Clodius politikájához. Cicero száműzetésének körülményei, Aetas, 28 (2013) 1., 115-127. o.
- Maróti Egon: M. Antonius Creticus imperium infinitum-ának kérdéséhez, Antik Tanulmányok, 18 (1971) 2., 222-233. o.
- Maróti Egon: Kalózkodás a római polgárháborúk korában, Budapest, Akadémiai, 1972.
- Mommsen, Theodor: Römisches Staatsrecht, I-III, Leipzig, Hirzel, 1877.[2]
- Nótári Tamás: Quaestio de ambitu, Collega, 5 (2001), 11., 43-48. o.
- Nótári Tamás: Cicero és Clodius - a politikai és perbeszédek tükrében, Állam- és Jogtudomány, 58 (2017) 2., 16-40. o.
- Nótári Tamás: Marcus Tullius Cicero összes beszédei, Lectum Kiadó, Szeged, 2021.
- Nótári Tamás: Marcus Tullius Cicero összes levelei, Lectum Kiadó, Szeged, 2021.
- Pókecz Kovács Attila: A királyság és a köztársaság közjogi intézményei Rómában, Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2014.
- Pókecz Kovács Attila: A magisztrátusi korrupció (zsarolás) büntetőjogi megítélése a köztársaság kori Rómában: crimen pecuniarum repetundarum, in: Tanulmányok Bodnár Imre egyetemi adjunktus tiszteletére. Emlékkötet. (szerk.: Kőhalmi László et al.), Pécs, Pécsi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, 2014, 388-395. o.
- Sanford, Eva Matthews: The Career of Aulus Gabinius, Transactions and Proceedings of the American Philological Association, 70 (1939), 64-92. o.
- Sáry Pál: Sulla büntetőjogi reformjai, Jogtudományi Közlöny, 56 (2001) 6., 275286. o.
- Sáry Pál: A lex Cornelia de maiestate, Miskolci Doktoranduszok Jogtudományi Tanulmányai, 3 (2003), 308-325. o.
- Shatzman, Israel: The Egyptian Question in Roman Politics (59-54 B.C.), Latomus, 30 (1971) 2., 363-369. o.
- Siani-Davies Mary: Ptolemy XII Auletes and the Romans, Historia, 46 (1997) 3., 306-340. o.
- Ürögdi György: A publicanusok, Antik Tanulmányok, 15 (1968) 1., 101-109. o.
- 525/526 -
- Williams, Richard S.: The Role of Amicitia in the Career of A. Gabinius (Cos. 58), Phoenix, 32 (1978) 3., 195-210. o.
- Williams, Richard S.: Rei Publicae Causa: Gabinius' Defense of His Restoration of Ptolemy Auletes, The Classical Journal, 81 (1985) 1., 25-38. o.
- Zlinszky János: Római büntetőjog, Budapest, Tankönyvkiadó, 1991.
- Zlinszky János: Ius publicum (Római közjog), Budapest, Osiris, 1994. ■
JEGYZETEK
[1] Karrierjéről részletesebben lásd E. Badian: The Early Career of A. Gabinius (Cos. 58 B.C.), Philologus, 103 (1959) 1-2., 87-99. o.; Eva Matthews Sanford: The Career of Aulus Gabinius, Transactions and Proceedings of the American Philological Association, 70 (1939), 64-92. o.
[2] Pompeius és Gabinius kapcsolatáról bővebben lásd Richard S. Williams: The Role of Amicitia in the Career of A. Gabinius (Cos. 58), Phoenix, 32 (1978) 3., 195-210. o.
[3] Plut. Pomp. 25. Pompeius e rendkívüli felhatalmazásáról lásd Maróti Egon: Kalózkodás a római polgárháborúk korában, Budapest, Akadémiai, 1972, 78-81. o.; Pókecz Kovács Attila: A királyság és a köztársaság közjogi intézményei Rómában, Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2014, 122-123. o.
[4] Cic. Att. 5,21,12. A törvény megszegése esetén a felvett kölcsönt nem lehetett peres úton visszakövetelni (Cic. Att. 6,2,7).
[5] A római üzletembereket képviselő Cicero - az Asiában tevékenykedő adóbérlők kapzsiságát megfékező Lucullus leváltása céljából - sikeres beszédet tartott e törvényjavaslat elfogadása érdekében (Pro lege Manilio).
[6] Így például szerepet kapott a iudaeai polgárháborús helyzet rendezésében (Jos. Ant. 14,3,2; 14,4,1).
[7] Cic. Quint. 2,12,3. A törvény megalkotásának időpontja vitatott; Sanford (i.m. 73. o.) a 61. évet tartja valószínűnek.
[8] Vö. Sáry Pál: Sulla büntetőjogi reformjai, Jogtudományi Közlöny, 56 (2001) 6., 278. o.
[9] Plut. Cato min. 33; Pomp. 48. E választási eredmény nyilván Pompeius és Caesar megállapodásán alapult.
[10] A Gabinius által 59-ben rendezett gladiátori játékokra Cicero több levelében is utal (Cic. Att. 2,19,3; 2,24,3).
[11] Kivételt képezett, ha valakit végrendeleti úton köteleztek gladiátori játékok rendezésére (Cic. Sest. 64,133; Vat. 15,37). Vö. Nótári Tamás: Quaestio de ambitu, Collega, 5 (2001), 11., 48. o.; Gedeon Magdolna: Az antik Róma "sportjoga", Miskolc, Novotni, 2005, 23. o.
[12] Dio 37,29,1.
[13] Cic. Quint. 1,2,15 (Nótári Tamás ford.).
[14] A Clodius és Cicero közötti ellentétekről lásd Nótári Tamás: Cicero és Clodius - a politikai és perbeszédek tükrében, Állam- és Jogtudomány, 58 (2017) 2., 16-21. o.
[15] Cic. Sest. 24; Post red. sen. 4,10; Post red. Quir. 9,21.
[16] Sall. lug. 27.
[17] Cic. Sest. 25,55; dom. 9,23.
[18] Plut. Cic. 31.
[19] Cic. Post. red. sen. 6,13.
[20] Plut. Cic. 33. Clodius politikai céljairól, Cicero száműzéséről, illetve későbbi visszahívásáról bővebben lásd Hoffmann Zsuzsanna: Adalékok Clodius politikájához. Cicero száműzetésének körülményei, Aetas, 28 (2013) 1., 115-127. o.; Nótári: Cicero és Clodius, 22-31. o.
[21] Cic. Post. red. sen. 7,18.
[22] Plut. Cic. 33 (Máthé Elek ford.).
[23] Cic. Pis. 27.
[24] Cic. dom. 9,23.
[25] App. Syr. 51,256.
[26] Jos. Ant. 14,5,2-4.
[27] Cic. dom. 9,23 (Nótári Tamás ford.).
[28] Cic. prov. cons. 5,10 (Nótári Tamás ford.). Az adóbérlők tevékenységéről és szervezeteiről lásd Ürögdi György: A publicanusok, Antik Tanulmányok, 15 (1968) 1., 101-109. o.
[29] Vö. Bajánházy István: A lovagi rend (ordo equester) a köztársaság kori Rómában, Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio Juridica et Politica, 27 (2009) 1., 7-10. o.
[30] Cic. Quint. 2,7,1.
[31] Pisót Cicero követelésére a senatus visszahívta Macedoniából; Piso 55 nyarán érkezett vissza Rómába.
[32] Dio 39,12,1. Vö. Suet. Caes. 54.
[33] Dio 39,12,1-2. Siani-Davies szerint az annexió tudomásul vétele is része lehetett annak a megállapodásnak, melynek értelmében elismerést nyert Aulétész királyi státusza [Mary Siani-Davies: Ptolemy XII Auletes and the Romans, Historia, 46 (1997) 3., 319. o.]. Egyiptomnak és Ciprusnak 80-ig közös uralkodója volt. Cipruson 80-tól Aulétész fivére uralkodott, aki azonban nem gondoskodott megfelelőképpen arról, hogy Róma elismerje uralmát. 58-ban a lex Clodia de rege Ptolemaio et de insula Cypro publicanda Ciprus királyát megfosztotta trónjától és a szigetet a római nép számára elkobozta. A sziget átvételére, provinciává szervezésére és helytartóként való kormányzására, valamint a királyi javak árverésen való értékesítésének irányítására M. Porcius Cato kapott megbízást, akinek emiatt a fővárosból - és egyben Caesar útjából - távoznia kellett (Cic. Sest. 28,60-29,63; Plut. Cato min. 34).
[34] Dio 39,14,3.
[35] Israel Shatzman: The Egyptian Question in Roman Politics (59-54 B.C.), Latomus, 30 (1971) 2., 365. o. Cicero szerint Rabirius nagy összegű kölcsönöket folyósított a királynak, s "az adósleveleket Cn. Pompeius albai birtokán állították ki" (Cic. Rab. Post. 3,6; Nótári Tamás ford.).
[36] Sztrab. 17,1,11; Dio 39,13,1-14,3.
[37] Dio 39,15,1-16,2.
[38] Gabinius későbbi vádlói ilyen összegről beszéltek (Cic. Rab. Post. 11,30). Plutarkhosz minden bizonnyal Cicero közlése alapján említi ugyanezt az összeget (Plut. Ant. 3). Appianosz (Syr. 51,257) és Cassius Dio (39,55,3; 39,56,3) is rengeteg pénzről tesz említést, de a pontos összeget nem határozzák meg.
[39] Sztrab. 17,1,13.
[40] Dio 39,55,3; 39,56,3.
[41] Erich S. Gruen: The Last Generation of the Roman Republic, Berkeley-Los Angeles-London, University of California Press, 1974, 324. o.
[42] Elaine Fantham: The Trials of Gabinius in 54 B.C., Historia, 24 (1975) 3., 431. o.
[43] Cic. fam. 1,1,1-3; 1,6,2; Quint. 2,2,3; 2,3,2; Plut. Pomp. 49.
[44] Williams: The Role of Amicitia in the Career of A. Gabinius (Cos. 58), 207. o., 53. lj.
[45] Cic. Rab. Post. 8,19.
[46] Cic. Rab. Post. 8,21 (Nótári Tamás ford.).
[47] Plut. Ant. 3 (Máthé Elek ford.).
[48] Vö. Sztrab. 12,3,34; 17,1,11.
[49] Cic. Rab. Post. 8,20.
[50] Jos. Ant. 14,6,2 (Révay József ford.). Korábban Pompeius és Gabinius Hürkanoszt támogatta (testvérével, majd unokaöccsével szemben) a polgárháborúk során.
[51] Plut. Ant. 3.
[52] Cic. Att. 4,11,1.
[53] Dio 39,58,3.
[54] Cic. Rab. Post. 11,30.
[55] Cic. Rab. Post. 8,22; 10,28.
[56] Dio 39,59,1.
[57] Jos. Ant. 14,6,2-3.
[58] Cic. Quint 2,12,2; 3,2,2.
[59] Dio 39,61,1-4.
[60] Vö. Gruen: i.m. 314-322. o.; Michael C. Alexander: Trials in the Late Roman Republic, 149 BC to 50 BC, Toronto-Buffalo-London, University of Toronto Press, 1990, 137-143. o.
[61] Cic. Quint. 3,1,24.
[62] Cic. Quint. 3,1,24; 3,3,3.
[63] Cic. Quint. 3,1,15; 3,4,1; Att. 4,20,1.
[64] Cic. Quint. 3,2,2; 3,4,2. Cassius Dio tévesen állítja azt, hogy Cicero képviselte a vádat (39,62,2).
[65] Cic. Quint. 3,1,15; 3,4,3.
[66] Cic. Quint 3,4,3.
[67] Alexander: i.m. 145. o. Calidius egy október 10-én tartott népgyűlésen Gabinius védelmében akart felszólalni, de nem engedték szóhoz jutni (Cic. Quint. 3,2,1).
[68] Vö. Gruen: i.m. 29-30. o.
[69] Ulpianus későbbi definíciója szerint a crimen maiestatis az, amit a római nép vagy annak biztonsága ellen követnek el (D. 48,4,1,1). E bűntettről részletesebben lásd Hoffmann Zsuzsanna: A felségsértés Caesar korában, in: Abhivadana. Tanulmányok a hatvanéves Wojtilla Gyula tiszteletére (szerk.: Felföldi Szabolcs), Szeged, Szegedi Tudományegyetem, Ókortörténeti Tanszék, 2005, 185-196. o.
[70] E törvényekről bővebben lásd Sáry Pál: A lex Cornelia de maiestate, Miskolci Doktoranduszok Jogtudományi Tanulmányai, 3 (2003), 308-325. o.
[71] Cic. Pis. 21,50 (Nótári Tamás ford.).
[72] Livius szerint Q. Fabius Maximus 204-ben a következő indítványt tette: "P. Scipiót, minthogy a senatus felhatalmazása nélkül elhagyta provinciáját, rendeljék haza, s beszéljék meg a néptribunusokkal: javasolják azt a népgyűlésnek, hogy vonja vissza parancsnoki felhatalmazását" (Liv. 29,19; Muraközy Gyula ford.).
[73] Suet. Caes. 32; Plut. Caes. 32.
[74] Vö. Zlinszky János: Római büntetőjog, Budapest, Tankönyvkiadó, 1991, 115. o.
[75] R. A. Bauman: The Crimen Maiestatis in the Roman Republic and Augustan Principate, Johannesburg, Witwatersrand University Press, 1967, 99. o.
[76] Theodor Mommsen: Römisches Staatsrecht, Leipzig, Hirzel, 1877[2], 635-636. o. Ilyen hatalmat kapott Pompeius is a lex Gabinia alapján, s előtte M. Antonius Creticus is, aki szintén a kalózok ellen vezetett hadjáratot. Vö. Maróti Egon: M. Antonius Creticus imperium infinitum-ának kérdéséhez, Antik Tanulmányok 18 (1971) 2., 222-233. o.
[77] Dio 39,55,3; 39,62,2. A császárkorban felségsértést követett el, aki a császár parancsa nélkül viselt hadat (Marci. D. 48,4,3).
[78] Cic. Rab. Post. 8,20. Williams Gabinius védekezését megalapozottnak, érvelését logikusnak tartja; lásd Richard S. Williams: Rei Publicae Causa: Gabinius' Defense of His Restoration of Ptolemy Auletes, The Caassical Journal, 81 (1985) 1., 25-38. o.
[79] CIL I[2], 2500. Vö. Maróti: Kalózkodás a római polgárháborúk korában, 34. o.
[80] Vö. Zlinszky János: Iuspubicum (Római közjog), Budapest, Osiris, 1994, 66-67. o.; Pókecz Kovács: A királyság és a köztársaság közjogi intézményei Rómában, 89. o.
[81] Cic. Rab. Post. 8,20.
[82] Dio 39,62,3.
[83] Cic. Quint. 3,3,3.
[84] Cic. Quint. 3,4,1.
[85] Cic. Att. 4,20,1. A vádló akkor követte el a praevaricatio bűntettét, ha a vádlottal összejátszva a terhelő bizonyítékokat figyelmen kívül hagyta és engedte, hogy a vádlott hazugságokkal mentse ki magát (Marci. D. 48,16,1,6).
[86] Cic. Quint. 3,7,1.
[87] Dio 39,55,3; 39,62,3; 39,63,1.
[88] A császárkori források szerint a lex Iulia repetundarum alapján felelt a hivatalnok, ha pénzt fogadott el akár azért, hogy olyat tegyen, ami nem volt kötelessége, akár azért, hogy a hivatali kötelességét ne teljesítse (Ven. D. 48,11,4). E bűntettről lásd még Pókecz Kovács Attila: A magisztrátusi korrupció (zsarolás) büntetőjogi megítélése a köztársaság kori Rómában: crimen pecuniarum repetundarum, in: Tanulmányok Bodnár Imre egyetemi adjunktus tiszteletére. Emlékkötet. (szerk.: Kőhalmi László et al.), Pécs, Pécsi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, 2014, 388-395. o.
[89] Cic. Quint. 3,2,1.
[90] Cic. Quint. 12,32-33; Quint. Inst. 11,1,73; Val. Max. 4,2,4; Dio 39,63,2.5.
[91] Dio 39,63,4.
[92] A törvény nagy terjedelmére abból következtethetünk, hogy Cicero e törvény 101. szakaszára utal egy helyen (Cic. fam. 8,8,3).
[93] Cic. Vat. 12,29; Sest. 64,135; Pis. 16,37; Rab. Post. 4,8.
[94] Cic. Rab. Post. 11,31-12,34 (Nótári Tamás ford.).
[95] A crimen repetundarum fő tényálláseleme az ajándék adása volt (Plin. ep. 4,9).
[96] D. 48,11,1 pr., 48,11,3; 48,11,6 pr., 48,11,6,2; 48,11,7,1; 48,11,7,3; 48,11,9.
[97] Cic. Rab. Post. 11,30 (Nótári Tamás ford.).
[98] Gabinius egyébként Cicero szerint hatalmas villát építtetett Tusculumban (Cic. dom. 47,124; Pis. 21,48).
[99] Cic. Rab. Post. 4,8; 11,30; 13,37; 17,45.
[100] Cic. Rab. Post. 17,48. Máshol is utalt Cicero e beszédében a száműzés lehetőségére (5,11).
[101] Dio 39,63,5. Arról, hogy Gabiniust elítélték, lásd még Dio 39,63,2; 46,8,1.
[102] App. Bell. civ. 2,24,90.92 (Hahn István ford.). Máshol ezt írja Appianosz Gabiniusról: "A senatus száműzte, mert senatus határozat nélkül támadta meg Egyiptomot, amely háború a rómaiak szemében baljóslatú volt, mert egy bizonyos Sibylla-jóslat ezt megtiltotta nekik" (App. Syr. 51,258; Sipos Flórián ford.).
[103] Cic. Att. 4,20,3; Quint 3,3,2. A segédvádlók Sulla (hasonló nevű) fia, a mostohafia (C. Memmius néptribunus, aki a crimen repetundarum vádját képviselte) és az unokafivére (L. Caecilius Rufus, az 57. év egyik praetora) voltak.
[104] Josephus Flavius elismerően nyilatkozik Gabinius tetteiről (Jos. Ant. 14,6,3).
[105] Gabinius bábszerepét cáfolja Williams: The Role of Amicitia in the Career of A. Gabinius (Cos. 58), 210. o.
[106] Dio 39,63,5.
[107] Williams: The Role of Amicitia in the Career of A. Gabinius (Cos. 58), 209. o.
[108] 15 gyalogos cohors és háromezer lovas menetelt Gabinius vezetésével a Ión tenger partján, Illyrian keresztül Caesar főserege után. A dalmaták rájuk támadtak és lemészárolták az egész sereget, csak Gabiniusnak és néhány társának sikerült megmenekülnie (App. Illyr. 12,35-36; 25,71; 27,78; Bell. civ 2,58,239; 2,59,242; Bell. Alex. 42-43).
[109] Bell. Alex. 43.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző intézetigazgató egyetemi tanár, Miskolci Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Jogtörténeti és Jogelméleti Intézet.
Visszaugrás
