A tanulmány Cicero és P. Clodius közötti viszonyt tárgyalja a szónok perbeszédeinek és politikai oratióinak tükrében, és megkísérli az azokban Clodiusról vázolt (némiképp egyoldalú) képet a kor egyéb forrásaival ütköztetni, illetve összhangba hozni, ily módon feltárva a római köztársaság utolsó évtizedeinek egyik legfontosabb közéleti ellentétét, amely nem csupán a politika, hanem a jogalkotás (és a jogalkalmazás) területén is megjelenő következményeivel számos ponton hozzájárult a válság elmélyüléséhez. A tanulmány elsődlegesen és hangsúlyozottan a primer források, ezeken belül is Cicero oratióinak fényében járja körül a témát. A szakirodalmi nézetekre csak ott kíván a tanulmány reflektálni, ahol az a szövegek értelmezéséhez, megértéséhez elengedhetetlenül szükséges, a kérdéskör irodalmának kritikai feldolgozása messze meghaladná jelen írás kereteit, illetve egy önálló, kifejezetten a szakirodalom kritikai áttekintésére vállalkozó tanulmányt tenne indokolttá. Az elemzés három fordulópontra (és az ezzel összefüggő jogi háttérre) fókuszál. Először az ellenséges viszony első kicsúcsosodásának, az ún. Bona Dea-pernek a büntető- és szakráljogi hátterét, valamint ezen eljárás következményeit elemzi. Ezt követően a szónok száműzetése és hazatérése körüli eseményekre fókuszál, nevezetesen a senatus consultum ultimum mint rendkívüli jogrend eszközének Clodius általi negligálását és az általa kezdeményezett visszaható hatályú jogalkotás politikailag is végzetes, illetve Róma közjogi rendszerének további fellazítása felé mutató lépést vizsgálja. Végezetül a Clodius meggyilkolását követően Cicero által felvállalt per stratégiájára, a jogos védelmi helyzet mint büntetőjogi eszköz kiterjesztő értelmezésére tett kísérletre fókuszál.
A Cicero[1] és Clodius közötti ellenséges viszony[2] első állomását 73-ra[3] datálhatjuk, amikor Clodius súlyos csapást mért Terentiára, Cicero feleségére azzal, hogy a Vesta-papnő Fabiát, Terentia féltestvérét incestummal vádolta. Többek között e
- 16/17 -
sérelmet kívánta Cicero 61-ben (részint Terentia ösztönzésére) megtorolni a Bona Dea-perben Clodius ellen tett vallomásával, amely azonban - minthogy Clodiust felmentették - nem a kívánt eredménnyel ért véget. Clodius erre Cicero 58-as száműzetésének előmozdításával és palatiumi házának lerombolásával felelt.[4]
A Cicero és P. Clodius, valamint nővére, Clodia közötti ellenséges viszony kialakulása nem érthető meg Cicerónak az ún. Bona Dea-perben tett vallomása és az őt ennek megtételére indító okok ismerete nélkül. 62 decembere elején ülték meg Caesar, a pontifex maximus házában Róma előkelő asszonyai - köztük a Vesta-szüzek is - a Bona Dea ünnepét.[5] A Bona Dea neve közvetlen fordítása a görög Agathé Theosnak, aki gyógyító istennőként vált ismertté;[6] az őt említő felirat[7] és az attikai ábrázolások alapján alighanem Hygeia egy alakjával van dolgunk.[8] Rómában egy imperiummal rendelkező magistratus házában tartották e szertartást,[9] amin csak az uralkodó osztály matronái és a Vesta-papnők vehettek részt,[10] az ünnepet a magistratus felesége vezette, tehát a Bona Dea nem rendelkezett külön papnővel.[11] Jelen eset szempontjából különös jelentőséggel bír, hogy a szertartásról minden hímnemű élőlény - legyen az ember, avagy állat - szigorúan ki volt zárva.
Arról, hogy ezen az éjszakán mi történt, a történetírói források[12] nem adnak minden ponton egységes képet, a következő azonban tűrhető biztonsággal megállapítható: Clodius valahogyan bejutott a házba (Plutarchos szerint nyitva találta az ajtót, és úgy ment be). Hárfásnőnek álcázta magát,[13] ám Plutarchos és Appianos azon állítása, miszerint az álcázást nagyban megkönnyítette, hogy ekkortájt még
- 17/18 -
nem kellett borotválkoznia, téves, elfeledkeznek ugyanis arról, hogy a Bona Dea-botrány idején Clodius már huszonkilenc/harminc éves volt. Dio Cassius közlése szerint célja Caesar feleségének, Pompeiának elcsábítása volt (ami Dio Cassius szerint meg is történt), ám ez egyáltalán nem biztos. A szertartást egyébként nem Pompeia, hanem Caesar anyja, Aurelia vezette.[14] A megzavart ünnepet utóbb a Vesta-papnők[15] megismételték (instauratio).[16]
A szenátusban a Bona Dea-botrányt Q. Cornificius[17] hozta fel először, a testület pedig a Vesta-papnők és a pontifexek elé utalta, akik a pontifex maximus, Caesar elnöklete alatt ültek össze.[18] E testületnek Caesar mellett még volt egy tagja, aki a későbbi perben szerepet vitt: a flamen Martialis méltóságát betöltő L. Cornelius Lentulus Niger.[19] A szenátus jelentést kapott, miszerint a Bona Dea-szertartás megzavarása ne fasnak számít. A jelentés után - de még a per előtt - Caesar elvált feleségétől és kijelentette, hogy nem hajlandó a bíróság előtt tanúként megjelenni, ezáltal biztosítván Clodiust arról, hogy a köztük levő barátságban nem keletkezett törés.[20] Caesar eljárásának motívumait itt homály fedi, nem deríthető ki, hogy vajon Clodiust mint politikájának jelentős eszközét nem akarta-e kiengedni a kezéből, vagy pedig úgy vélte, hogy a pontifex maximus méltósága kívánja meg, hogy egy ilyen helyzetben elváljon - komolyabb gyanúval nem illetett - feleségétől.
A szenátus elfogadta a jelentést, és speciális törvénykezési fórum felállítását határozta el, hogy az vizsgálja ki a Clodius által elkövetett incestumot.[21] A törvényszék tagjait nem az album iudicumból választották sorsolás útján - miként ez a quaestiós eljárás esetén szokásban volt -, hanem az elnöklő praetor személy szerint válogatta össze a résztvevőket, ami azon gyanút erősítette meg, hogy a bírák eleve elfogultak lesznek Clodiusszal szemben.[22] Ez okból Fufius Calenus néptribunus vétót emelt a M. Piso által előterjesztett vád ellen.[23] Az ügy a nép elé került, Clodius ellenfelei közül itt hárman - Cato, Favonius és Hortensius - léptek fel igen határozottan, majd ismét összehívták a szenátust, és Fufius Calenus ellenállását leszerelvén elhatározták, hogy az eredetileg is tervezett módon fognak eljárni - erről értesítette Cicero Atticust február 13-án.[24] A következő szenátusi ülésen Fufius két javaslatot tett: egyrészt arra vonatkozóan, hogy Clodius ügyében tartsák
- 18/19 -
meg a pert, másrészt hogy a bírák sorsolás útján jelöltessenek ki.[25] Az első javaslat elfogadásra talált, a másodikat elutasították,[26] a szenátus Fufiust bízta meg, hogy terjessze a vádat a nép elé; Cicero szerint ez azért történt, mert Hortensius és köre teljességgel biztos volt abban, hogy Clodiust bármely bíróság elítélné.[27]
A vádemelés tehát valamikor 61. március 15-e előtt megtörtént. Magáról a perről igen keveset tudunk, a vádat hárman adták elő, három Cornelius Lentulus: L. Cornelius Lentulus Crus, L. Lentulus Cornelius Lentulus Niger (flamen Martialis) és Cn. Cornelius Marcellinus.[28] A vád ellen Clodius azt az alibit kívánta igazolni, hogy a Bona Dea-szertartás napján nem Rómában, hanem Interamnában volt. Ezt az alibit megdöntendő tanúként lépett fel számos, a Bona Dea-ünnepen részt vevő matrona, köztük Caesar anyja, Aurelia és Caesar nővére, Iulia is.[29] Cicero hasonlóképp tanúvallomást tett arról, hogy a szertartás napján Clodius meglátogatta Rómában - egyes források[30] szerint e látogatás a botrány előtt három órával (azaz késő este),[31] más értelmezések[32] szerint a reggeli salutatio alkalmával történt. Feltéve, de meg nem engedve Clodius alibijének hitelességét, amit C. Causinius Schola, interamnai vendégbarátja igazolt: a kb. 140 km-es utat Rómából lóháton egy nap alatt megtehette volna. Clodiust végül felmentették; a per ilyetén kimenetelének több okát valószínűsíthetjük: nem zárható ki, hogy a bíróság tagjait megvesztegették, a pénz feltehetően Crassustól származott (fejenként három-négyszázezer sestertiust kaphattak az esküdtek)[33] - mind Catulus,[34] mind pedig Cicero utalt erre az eshetőségére.[35] A vesztegetés lehetősége mellett felmerülhet az esküdtszék félelme, és a kétség azt illetően, hogy Aurelia mennyire volt képes pontosan felismerni Clodiust.[36] Minthogy a per nem Cicero kívánsága szerint dőlt el, és tanúvallomása révén Clodiusban halálos ellenségre tett szert, ami további pályafutására nézve tragikus fordulatot - száműzetést - jelentett, érdemes rávilágítani azokra a motívumokra, amelyek Cicerót a perben való ilyen határozott fellépésre indították. (Az ügy veszteseiről szólva: ilyen tekintetben Cicero mellett a Bona Dea-per másik vesztese Pompeia volt, ugyanis a botrány jó ürügyet szolgáltatott Caesarnak, hogy megszabaduljon - egyébként a Clodiusszal folytatott viszonnyal nem gyanúsítható - feleségétől.) Cicero maga eljárásának önzet-
- 19/20 -
len és pusztán morális okait hangsúlyozza,[37] azonban a szertartás megzavarásáról Atticusnak írott első híradása nem mentes bizonyos cinikus felhangtól.[38]
Cicero a Clodiusszal szembeni fellépést a Catilina elleni harc egyik (utólagos) állomásának tünteti fel, s átfedéseket vél felfedezni a 63-as Catilina-összeesküvést[39] és a Bona Dea-perben Clodiust támogató elemek között.[40] Ez a magyarázat azonban annyiban nem tűnik kielégítőnek, hogy Clodius Catilinának - amint látni fogjuk - régi személyes ellensége volt, és maga nem vett részt az összeesküvésben.[41] Plutarchos[42] a következőket jelöli meg annak okaként, hogy Cicero Clodiusra nézve terhelő tanúvallomást tett a Bona Dea-perben: Cicerót felesége, Terentia bírta rá erre a lépésre, akinek gyűlölete nem is annyira Clodius, mint inkább annak nővére, Clodia ellen irányult, minthogy Clodia állítólag azt akarta, hogy Cicero váljék el Terentiától, és őt, Clodiát vegye el feleségül. Cicero tanúvallomásával Terentia meg akarta rontani a viszonyt, hogy e lépésre ne kerülhessen sor, Cicero pedig tisztázni akarta magát a gyanú alól. Plutarchos maga is csupán mint szóbeszédet említi e lehetőséget, és jelentős részben a modern kor kutatói is ennek megfelelően utasították el e verziót.[43] Ennek ellenére érdemes egy vizsgáló pillantást vetni e magyarázatra is. Plutarchos Clodiának Ciceróval kapcsolatos szándékát a 61-es évre datálja. A Plutarchos által jelzett kronológia olykor igen bizonytalan, ám az esemény, amelyről beszámol, jó eséllyel történeti tény az időpont hibás meghatározása ellenére is.[44]
A történet valósabb fényben tűnik fel, ha nem a 61-es, hanem a 63-as évben kíséreljük meg elhelyezni. Az ekkortájt kötött és tervezett politikai házasságok sorát végigtekintve[45] 63 végére tehetjük a Clodia és Metellus Celer között létrejövő frigyet.[46] Pompeius ekkortájt vált el Muciától, és vette el Caesar leányát, Iuliát; Caesar a Pompeiától történt válás után 59-ben Calpurniát vette nőül, 62-ben Pompeius pedig felajánlotta Catónak, hogy házasodjék be a családjába. Ezzel Metellus Celer bekerült az optimaták köreibe, és Pompeius ellenfelének, Lucullusnak a veje lett. Nem zárható ki, hogy az optimaták pártja tudatosan igyekezett Pompeiustól főbb támogatóit elidegeníteni. Cicero 63-ban lépéseket tévén a populares ellen, politikailag számottevő emberré vált az optimaták szemében - elképzelhető, hogy ekkor próbálkoztak meg elérni, hogy Cicero váljon el Terentiától, és vegye nőül Clodiát. S ha ezt követően a Ciceróval kötendő, politikailag ígéretes házasságot nem sikerült nyélbe ütni, úgy megelégedtek Metellus Celerrel; Cicero valószínűleg nem akar-
- 20/21 -
ta felrúgni házasságát bizonyos időleges politikai előnyökért, s nem tekintette a római előkelő körökben szokásos házassági praxist politikai ütőkártyának.[47] Ám ha e hipotézist nem is fogadjuk el, Plutarchosnak az a gondolata, miszerint Cicerót Terentia vette rá a Clodius elleni tanúzásra, egyáltalán nem tűnik légből kapottnak, ha a két családnak egy korábbi összecsapását tekintetbe vesszük.[48]
A Terentia és Clodius közötti gyűlölet 73-ból ered, amikor Clodius Catilinát Fabiával elkövetett incestummal vádolta: Fabia Vesta-papnő volt, és Terentia féltestvére. Catilinát - Catulus segítségének köszönhetően - felmentették, ám az eset Fabia, s ezáltal Terentia családjának hírnevét igencsak megtépázta. Az esetről néhány hely áll rendelkezésünkre, így például Sallustius tényként említi az incestumot,[49] és Cicerónál is találhatunk egy erre vonatkozó utalást.[50]
Feltehetően lökést adott Cicerónak a Catilina elleni fellépésre a 63-ban az akkori consul, Cicero házában, Terentia vezetésével megtartott Bona Dea-szertartás, ugyanis a Catilina-összeesküvés résztvevőit már letartóztatták ugyan Rómában, ám Cicero még nem döntött a sorsuk felől. A Bona Dea-ünnepet ülő matronák látták az oltárt fellángolni, ami prodigiumnak számított, amit az ünnepen részt vevő Vesta-szüzek és Terentia arra értelmeztek, hogy a pax deorumot helyreállítandó Cicerónak határozottan kell fellépnie az összeesküvőkkel szemben.[51] A papnőket és Terentiát valószínűleg a Catilina által reputációjára nézve megcsúfolt Fabián esett szégyen is tüzelhette. (Az az értelmezési kísérlet, amely szerint a Bona Dea-ünnep 62-es meggyalázása Clodius politikai válasza lett volna arra, hogy a 63-as ünnepet Cicero befolyásolására használták fel,[52] nem tűnik megalapozottnak,[53] egyrészt mert Clodius nem tartozott Catilina hívei közé, másrészt pedig mert nehezen tételezhető fel, hogy ilyen tudatos politikai koncepcióval rendelkezett volna.) Mind a Clodiával való házasság feltételezett terve miatti féltékenység hipotézise, mind a Fabiának Catilina és Clodius általi megszégyenítése miatt érzett gyűlölet ténye egyértelműen jelzi, hogy Terentia nem csekély befolyást gyakorolt Ciceróra a Clodius[54] ellen teendő tanúvallomást illetően. Clodius is Terentiára kívánta hárítani Cicero fellépésének felelősségét, legalábbis 58-ban tribunus plebisként azzal áltatta Cicerót,[55] hogy ne meneküljön el Rómából, és így bosszúját jobban kiélvezhesse.[56]
- 21/22 -
Cicero pályájának csúcspontja vitathatatlanul consulatusának évére, 63-ra esett, a homo novus, a lovagrendből származó férfi, akinek ősei nem viseltek curulisi hivatalt,[57] ekkor emelkedett az állam vezetői, a principes civitatis sorába, s a Catilina-összeesküvés leleplezése és elfojtása során megteremtve az áhított concordia ordinumot[58] abban bízott, hogy e tettével mindörökre biztosította magának polgártársai háláját, valamint jövőbeli állandó és mérvadó befolyását a közéletre.[59] Cicero e reményében hamarabb csalatkozott, mintsem várhatta volna: a 63. december 10-én hivatalba lépő néptribunusok közül ketten, L. Calpurnius Bestia és Q. Caecilius Metellus azonnal heves agitációba kezdtek Cicero ellen azon a címen, hogy csupán a consulként kapott senatus consultum ultimum alapján,[60] jogerős ítélet nélkül öt összeesküvőt kivégeztetett[61] - amit egyébiránt mind a szenátus, mind a közvélemény helyeslése kísért -, s azon óhaja ellen, hogy utolsó hivatali napján, december 29-én beszédet intézzen a néphez, vétót emeltek. Így Cicero csupán nyilvános esküt tehetett arra, hogy intézkedéseivel megmentette az államot.[62] Hamarosan, 61. december 5-én már arról írt Atticusnak, hogy az általa megteremtett concordia, valamint szerzett érdemei nem biztosítanak számára kellő védettséget.[63]
Ezt az oltalmat Pompeiusnál remélte megtalálni, aki - miután a birodalom területét jelentősen növelte, s a meghódított területek igazgatásáról kiválóan gondoskodott - nagy tettek hőseként[64] tér haza 62 végén, hatéves távollét után Itáliába. Triumphus iránti igényét a szenátus elismerte ugyan,[65] ám egyéb követeléseinek (keleten tett intézkedéseinek jóváhagyása, veteránjainak földhöz juttatása) nem tett eleget. A Crassusszal immáron kibékült Pompeius elégedetlensége és Caesar kezdeményezése hozta létre az ún. első triumvirátust, amelynek célja röviden megfogalmazva abban állt, hogy a közéletben ne kerülhessen sor olyan eseményekre, fordulatokra és intézkedésekre, amelyek hármójuk valamelyikének érdekeit sértik.[66] Pompeius, aki Ciceróval baráti kapcsolatot ápolt, igyekezett őt is megnyerni e hármas szövetség számára. Cicero - noha jól tudta, hogy a triumvirátushoz történő csatlakozás védelmet nyújtana számára a Catilina-hívekkel szembeni fellépése miatt őt ért támadások ellen - csekély politikai éleslátással és nagy morális meggyőződéssel távolságot tartott a hármas szövetségtől, mivel Caesarral, akiben
- 22/23 -
elsősorban a néppárti/popularista politikust látta megnyilvánulni, nem volt hajlandó közösséget vállalni. Ciceróra erősebb nyomást kifejtendő Caesar a Cicerót szenvedélyesen gyűlölő Clodiust használta eszközül.[67]
Clodius,[68] hogy Cicerón hatékonyabban állhasson bosszút a tőle elszenvedett jogos sérelemért, elhatározta, hogy néptribunussá választatja magát. 59-ben a comitia curiata jóváhagyásával arrogatio útján[69] a nevét a patríciusi hangzású Claudiusról Clodiusra változtatva egy plebejussal örökbe fogadtatta magát, s így a triumvirek támogatásával már megválaszthatták néptribunusnak.[70] Néptribunusi működésének megkezdése, vagy 59. december 10-e után négy törvényjavaslatot vitt keresztül, amelyek segítségével felforgató tevékenységét megalapozhatta. A népnek osztandó gabonát ingyenessé tette,[71] a lex Aelia et Fufia hatályon kívül helyezésével megszüntette az obnuntiatio intézményét,[72] vagyis azt a lehetőséget, hogy a népgyűlés megtartását, illetve törvényjavaslatok megszavazását kedvezőtlen auspiciumok esetén el lehessen napolni,[73] a politikai céllal megalapítandó, zavargások keltésére alkalmas collegiumok létrehozását, amelyet 64-ben törvényileg megtiltottak, ismét engedélyezte,[74] valamint elvette a censoroktól azt a lehetőséget, hogy erkölcsbíráskodásuk keretében - kivéve, ha hivatalos vádemelés történt, és mindkét censor bűnösnek ítélte - bárkit is megrovásban részesítsenek, infamiával sújtsanak, illetve rendjéből kizárjanak.[75]
A két, 58-ban hivatalban levő consullal, Gabiniusszal és Pisóval (Caesar apósával) Clodius alkut kötött, amelynek értelmében hivatali évük után megfelelő katonai és pénzügyi kondíciók mellett megkapják az általuk kívánt provinciákat.[76] 58 végén előterjesztette a lex Clodia de capite civiumot, amely szerint mindazokat, akik római polgárt bírósági eljárás nélkül végeztettek ki, törvényen kívül kell helyezni. Ez a - visszaható hatállyal hozott (!) - törvény név szerint nem említette ugyan Cicerót, ám a jogtipró jogalkotás célja egyértelművé vált mindenki számára. Cicero gyásztógát öltött, és könyörgésével a népgyűlés elé járult. Clodius és bandája zavargást szított. Erre polgárok ezrei - elsődlegesen a lovagrend tagjai közül - öltöttek gyászt. Küldöttség járult a szenátus elé. Piso távolmaradt a szenátus ezen ülésétől, Gabinius pedig ridegen elzárkózott attól, hogy bármit is tegyen
- 23/24 -
Cicero érdekében. L. Ninius néptribunus javaslatára a szenátus is úgy határozott, hogy testületileg gyászt ölt.[77] Gabinius összehívta a köznépet (contioplebis), és kijelentette, hogy a szenátus elvesztette minden politikai jelentőségét, a lovagrendet pedig a 63. december 5-i események - vagyis Catilina cinkosainak Cicero általi kivégeztetése - miatt véres bosszúval fenyegette meg; hogy mondandójának nagyobb nyomatékot adjon, edictum útján Rómától kétszáz mérföldre száműzte a Cicero érdekében buzgólkodó L. Aelius Lamiát.[78] A consulok hamarosan parancsba adták, hogy a szenátorok tegyék le a gyászt, és viseljék szokványos öltözéküket.[79] A contiókon Clodius újra meg újra elismételte, hogy Caesar, Pompeius és Crassus egyetértésével cselekszik,[80] s noha hármójuk közül egyikük sem nyilvánított nyíltan véleményt, Cicero mégis remélte, hogy Pompeius beváltja korábban tett, segítő szándékú ígéretét.[81]
Pompeius azonban, hogy a kínos állásfoglalás elől meneküljön, visszavonult vidéki birtokára, annál is inkább - amint erre a beszéd is utal -, mivel ellenségei azt sugallták neki, hogy Cicero hívei az életére törnek.[82] Clodius - eljárását legitimálandó - népgyűlést hívott össze, amelyen kérdést intézett a consulokhoz és Caesarhoz a 63. december 5-én történt kivégzések kapcsán.[83] Gabinius és Piso Cicero eljárását törvényességi szempontból helytelenítették, hiszen a Catilina-összeesküvés néhány résztvevőjét Cicero consulként valóban ítélet és a római polgárokat megillető provocatio ad populum lehetősége nélkül végeztette ki[84] - ugyanakkor "megfeledkeztek" a consulokat többletjogokkal felruházó senatus consultum ultimumról. Caesar utalt arra, hogy már a maga idején is ellenezte a halálbüntetést,[85] ám hasonlóképpen helytelennek tartaná a törvény visszaható hatályú alkalmazását.
Cicero ekkor önkéntes száműzetésbe vonult;[86] utóbb azzal igazolva tettét, hogy maradása véres polgárháborút robbantott volna ki - hiszen minden derék polgár
- 24/25 -
mellé állt volna -, ám ezért a felelősséget nem vállalhatta.[87] Az exilium önmagában nem büntetés volt, hanem a büntetés előli menekülés, amelynek lehetősége a per kezdete, illetve lezárulta előtt megillette a római polgárt.[88] Cicero tehát 58 márciusának elején száműzetésbe ment, házát kirabolták, a zsákmányon Clodius és az általuk vágyott provinciákért az állam javát feláldozó consulok osztoztak.[89] Clodius egy további törvénnyel elérte, hogy Cicero teljes vagyonát elkobozzák, a száműzöttnek pedig megtiltották, hogy Rómánál ötszáz mérföldnél közelebb válasszon magának lakhelyet.[90]
Clodius immáron Róma tényleges urának érezhette magát, s fegyveres hordáival igyekezett minden lehetséges ellenállást elfojtani.[91] Nemcsak Pompeiust provokálta[92] - a Pompeius által fogolyként Rómába hozott Tigranesnek segített a menekülésben,[93] s a Pompeius rendelkezése szerint Deiotarus király területéhez tartozó szentélyt nagy összegért eladta Brogitarusnak, akinek önkényesen még királyi címet is adományozott[94] -, aki immáron nem érezvén magát biztonságban nem mutatkozott a nyilvánosság előtt,[95] hanem az őt hatalomba segítő Caesarral is szembefordult, olyannyira, hogy tribunusi működése végén már a caesari törvények és rendelkezések érvényességét is megkérdőjelezte. A Clodiust hatalomba segítők számára ekkor vált végleg világossá, hogy védencük támogatásával milyen végzetes hibát követtek el. Clodius alkalmatlan volt politikai szövetségesnek, s az optimatáknak ekkor lehetőségük nyílott volna arra, hogy politikai egységet kovácsolva a káosz és a terror által fenyegetett Pompeiust a Clodiust a néptribunusi tisztséghez juttató Caesarról leválasztva saját oldalukra állítsák. Az optimaták azonban kicsinyes belviszályokban őrölték fel erőiket, s az egykori szövetségesek, Pompeius és Crassus sem tudtak megegyezésre jutni.[96]
Mindazonáltal a clodiusi "politika" természetes következményként hozta magával, hogy Cicero visszahívása/rehabilitálása ténylegesen napirendre kerüljön, ami 57. január 1-jén a P. Lentulus Spinther consul vezette szenátusi ülésen meg is történt. A Ciceróval szemben egyébként ellenséges érzéseket tápláló másik consul, Metellus Nepos félretéve magánsérelmeit, egyetértésének adott hangot a napirendet illetően, az egykori consul, L. Aurelius Cotta pedig úgy vélte, hogy Cicero hazatéréséhez elegendő egy ilyen értelmű szenátusi határozat, hiszen a vonatkozó lex Clodia eleve érvénytelen.[97] Pompeius népgyűlési határozatot követelt, számítva arra, hogy a néppárt egyébként zavargásokat fog szervezni, s a szenátus
- 25/26 -
is e nézethez csatlakozott. Egyes-egyedül Sex. Atilius Serranus néptribunus kért egy nap gondolkodási időt, s a januári üléseken folyamatos intercessiója révén megakadályozta a döntéshozatalt.[98] Ekkor nyolc, Ciceróhoz lojális néptribunus Q. Fabricius vezetésével megragadta a kezdeményezést, és január 23-án szavazásra bocsátandó indítványt terjesztett elő a száműzött hazahívásáról. Az éj leple alatt azonban Clodius felfegyverzett rabszolgákkal és fivére, Ap. Claudius Pulcher praetor gladiátoraival megszállta a Forumot, és szétkergette a népgyűlést. Ennek során többek között Cicero öccsét, Quintust is tettleg bántalmazták, s Clodius és hordája a következő napokra uralma alá vonta Róma utcáit - a szenátus és a consulok tehetetlenek voltak.[99]
Miután Milo néptribunusként eredménytelenül próbált meg Clodius ellen de vi vádat emelni, úgy határozott, hogy saját csapataival teszi ártalmatlanná Clodius bandáját.[100] Milo példáját követte szintén néptribunusként Sestius is, miután Milo csaknem egy halálos kimenetelű támadásnak esett áldozatul.[101] A Milo és Sestius által felállított "polgárőrség" - mintegy válaszul Clodius bandáira - hamarosan erőfölénybe került, s Rómában viszonylagosan helyreállt a közrend. 57 július elején Lentulus ismét napirendre tűzte a szenátusban Cicero visszahívásának kérdését, Pompeius pedig felolvasta erre vonatkozó javaslatát - a szenátus ezúttal nem volt hajlandó tovább halogatni az ügyet, s úgy határozott, hogy amennyiben a kérdésben nem születik népgyűlési döntés, úgy Cicerónak a népgyűlés határozata nélkül ugyan, de mindenképpen vissza kell térnie Rómába.[102] Lentulus és Pompeius a Mars-mezőn tartott contión határozottan kiálltak Cicero mellett, s augusztus 4-én a comitia centuriata elfogadta a javaslatot.[103] Cicero nem egyszerűen visszatért, hanem sohasem látott, diadalmenetnek beillő bevonulást tartott Rómába.[104]
A Post reditum in senatu és a Post reditum ad Quirites, vagyis Cicerónak a számkivetésből való hazatérése után a szenátusban elmondott és a népgyűlés előtt előadott (előadásra szánt) oratio - akárcsak az első két Catilinaria, valamint a lex agraria kapcsán tartott első két beszéd - egy párt alkot. A szónok ugyanis ugyanazon tárgyat adja elő két eltérő fórumon, vagyis először a szenátus, utóbb pedig a népgyűlés mint hallgatóság előtt: jelen esetben köszönetet mond mindazoknak, akik 57. szeptember 4-én bekövetkezett hazatérését a tizenhét hónapos száműzetésből lehetővé tették, illetve előmozdították, valamint bejelenti újbóli bekapcsolódását az aktív politikai életbe. A szenátusi beszéd a hazatérést követő napok valamelyikén hangozhatott el. Hogy a népgyűlés előtti beszéd ténylegesen elhangzott-e (ha igen, úgy a szenátusi beszédet követő időszakban), vagy pedig csak politikai esszéként került-e be a köztudatba, nem tudható.[105]
- 26/27 -
A Post reditum in senatu egy rövid bevezetést[106] követően időrendben sorra veszi azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a szenátus 58 júniusa és 57 januárja között a szónok hazahívása érdekében kifejtett.[107] A következő részben a beszéd az eseményeket mozgató személyek köré rendeződik: a hivatalban lévő consulok magasztalását elődeik, a Clodius csatlósaivá szegődött Gabinius és Piso elleni invektíva követi, majd a szónok érdekében tevékenykedő praetorok és néptribunusok dicsérete.[108] Innentől ismét a kronológia válik rendezőelvvé: a beszéd végighalad azokon az eseményeken, amelyek a hazahívást elrendelő, 57. augusztus 4-én megtartott szavazásban csúcsosodtak ki.[109] Utóbb a szónok ismét személyek köré csoportosítja mondandóját, és a hazahívása mellett állást foglaló Pompeius, valamint a szenátus kapcsán ad hangot elismerésének.[110] Zárásként egyfelől távozása okait taglalja - nevezetesen, hogy így kívánta elejét venni egy esetleges polgárháborúnak -, valamint ígéretet tesz a jövőbeni aktív politikai szerepvállalásra;[111] másfelől pedig fivére, Quintus és veje, C. Calpurnius Piso Frugi érdemeit méltatja.[112]
A Post reditum ad Quirites bevezetésében Cicero a hazatérés és az így visszanyert közösségérzet feletti örömének ad hangot,[113] kiváltképp mivel - a korábban száműzött és utóbb hazatért államférfiakkal ellentétben - a maga részéről hazahívását nem kiterjedt rokonságának és a szenátori körökben szerzett, dinasztikus alapokon nyugvó befolyásának, hanem saját érdemeinek tudja be.[114] Ezt követően ellenségei praktikáit[115] és barátai bátorságát[116] emeli ki, majd végezetül jövőbeli közéleti szerepvállalását[117] helyezi kilátásba.[118]
Clodius még Cicero hazatérését követően is folytatta aknamunkáját: Cicerót okolta az ekkortájt jelentkező inflációért - így próbálva zavargásokat kelteni -, és
- 27/28 -
elkergette a házát újjáépíteni felfogadott munkásokat.[119] A palatinusi telek Clodius által végrehajtott, szabálytalan consecratiójának érvénytelenségét, illetve annak megállapítását Cicero a De domo sua címen számon tartott beszédével érte el.[120]
A De domo sua 57. szeptember 29-én, vagyis néhány héttel Cicero hazatérése után hangzott el a pontifexek collegiuma, vagyis a legfőbb római papi testület előtt. Beszédében Cicero amellett érvelt, hogy a Libertas istennő számára Clodius által végrehajtott felszentelés (dedicatio), amellyel palatiumi telkének egy része kikerült (volna) a magántulajdon tárgyát képező - és egyáltalában a ius humanum alá sorolható - vagyon kategóriájából, érvénytelen, s ily módon semmilyen akadály nem gördülhet az elé, hogy telke e részét is visszakapja.[121]
Cicero háza, amely a Palatiumon (a Palatinus-dombon) állt, a domb délkeleti kiszögellésén helyezkedett el a Via Nova és a Clivus Victoriae között, remek kilátást nyújtva a Forumra és a városra. A ház egyik oldalról a kimberek legyőzője és a 102-es év consulja, Q. Lutatius Catulus által építtetett oszlopcsarnok, a másik oldalról egy római lovag, Q. Seius Postumus telkének szomszédságában állt. A házat magát M. Livius Drusus, a 91-es esztendő néptribunusa építtette, utóbb Crassus tulajdonába került, és Cicero tőle vásárolta meg 62-ben. A szónok otthonát 58 márciusában - száműzetésbe vonulásának másnapján - kifosztották. Maga a ház Clodius törvénye alapján az állam, majd árverés útján - egy bizonyos Scato mint színleges vásárló felhasználásával - Clodius tulajdonába került, aki az időközben elhunyt szomszéd, Q. Seius Postumus telkének egy részét is megszerezte, valamint Catulus oszlopcsarnokát is felújította, és azt Cicero ingatlanával összekapcsolta. Itt állíttatta fel Libertas, a szabadság istennőjének szobrát, és a telek érintett részét is az istennőnek szentelte.
Az 57. augusztus 4-i törvény, amellyel Cicerót hazahívták, elrendelte javai visszaadását és az őt ért károk megtérítését. Clodius azonban kifogást jelentett be a Libertasnak szentelt telekrész kapcsán azt állítva, hogy az immáron res sacrának minősül, vagyis nem kerülhet vissza Cicero tulajdonába. A szenátus erre szakvéleményt kért a pontifexektől e kérdést illetően, akik mind Clodiusnak, mind Cicerónak lehetőséget biztosítottak, hogy bizonyítékaikat eléjük tárják - előbbi értelemszerűen a felszentelés érvényessége, utóbbi pedig érvénytelensége mellett érvelt. Cicero beszéde értelemszerűen nem szorítkozik a szigorúan vett szakráljogi kérdésre - az oratio kétharmadában saját működésével és Clodius néptribunusi rémtetteivel foglalkozik,[122] és csak zárásként tér rá az ügy valódi tárgyára.[123]
A beszéd első része 57 szeptemberének legaktuálisabb politikai eseményei köré rendeződik.[124] Cicero hazatérésekor a gabona ára megemelkedett, Clodius pedig nem mulasztotta el kihasználni az alkalmat, hogy bandájával megpróbáljon zavar-
- 28/29 -
gásokat szítani. Ezzel egyidejűleg Pompeius - saját befolyását erősítendő, ám egyúttal Caesar galliai sikerei révén nyert népszerűségét ellensúlyozandó - arra tett kísérletet, hogy felszámolja a gabonaínséget, ám ehhez a szenátustól rendkívüli jogköröket követelt. Cicero pedig - aki hazahívása okán hálára kötelezve érezte magát Pompeius iránt - eleget tett azon elvárásnak, hogy az imperium extraordinarium iránti előterjesztéssel álljon elő a szenátusban. Számos szenátor, lévén, hogy az előterjesztésben foglaltakat az állami berendezkedés alapelveivel összeegyeztethetetlennek ítélte, tiltakozásul elhagyta az ülést, Cicero azonban sikerrel vitte keresztül javaslatát, amelynek eredményeként Pompeius öt esztendőre korlátlan rendelkezési jogkört nyert a birodalom teljes gabonakészlete (res frumentaria) felett (lex Cornelia et Caecilia de Cn. Pompeio).[125]
Clodius - amennyire ez a cicerói beszédből rekonstruálható - igyekezett kihasználni a Pompeius kapcsán megfogalmazott javaslat visszásságait, és a jórészt a szenátori, vagyis optimata származású papi testület tagjai előtt azzal érvelt, hogy ellenfele hálátlanul cserben hagyta a hazatérését teljes mellszélességgel támogató optimatákat, és előterjesztésével Pompeius néppárti politikája mellé állt ahelyett, hogy megtagadta volna a törvényjavaslat előterjesztését, illetve távol maradt volna a szenátusi ülésről. Cicero először tehát Clodius e - a pontifexek szemében esetlegesen valóban súlyosnak tűnő - vádpontjaira válaszolt. Először az ülésen való részvételének szükségességét ecsetelte,[126] majd kifejtette: egyrészt komoly és rendkívüli intézkedésre volt szükség a Clodius és bandája által gerjesztett félelem és zűrzavar miatt,[127] másrészt neki magának többen igen nyomatékosan tudtára adták, hogy kötelessége elvállalni a törvényjavaslat előterjesztésének feladatát,[128] harmadrészt pedig Pompeius már eddig is számos területen oly fényes és a közérdeket szolgáló eredményeket ért el, hogy senkinek (Clodiusnak pedig a legkevésbé) sincsen joga bírálni a megszavazott felhatalmazást.[129]
Ezt követően - saját száműzetésének történetét ismét előadva - kimerítő részletességgel taglalja Clodius működését. Először Clodius arrogatiójával, vagyis örökbefogadásával, illetve annak érvénytelenségével és ezen érvénytelenség közjogi következményeivel foglalkozik. (Arrogatio esetén önjogú személyt fogadtak örökbe. Erre eleinte a comitia calatán a pontifex maximus közreműködésével került sor. Az örökbefogadónak, akinek nem lehetett gyermeke, idősebbnek kellett lennie hatvan évesnél. Az arrogatio elfogadásáról - akárcsak egy törvény esetében - a népgyűlés szavazott. Az arrogatio révén az örökbe fogadott a filius familias személyi és vagyoni jogállásába került, vagyis hatalom alattivá és az örökbefogadó nemzetségének tagjává vált.) Clodius - aki patríciusi nemzetség sarjaként azért fogadtatta magát örökbe egy plebejussal, hogy így megnyíljék előtte a néptribunusi tisztséghez vezető út - arrogatiója több okból is érvénytelen volt: örökbefogadója nála fiatalabb volt, a határozat meghozatalát elvben megakadályozó kedvezőtlen
- 29/30 -
előjeleket figyelmen kívül hagyták, valamint a törvényi határidőket sem tartották be. Így tehát - vonja le a következtetést Cicero - Clodius nem vált a plebs tagjává, vagyis néptribunussá sem lett volna megválasztható, s ennek folyományaként minden intézkedése és rendelkezése, amit e tisztség viselőjeként tett és hozott, semmis.[130] Clodius azon törvénye, amely a szónokot száműzetésbe kényszerítette - a beszédben foglaltak szerint - még további okokból is érvénytelennek tekintendő: privilegiumról, vagyis konkrét személyre szabott törvényről volt szó (ami többek között a XII táblás törvény tilalmába ütközik), az előfeltevéséül szolgáló indíték sem állja meg a helyét (hiszen Catilina híveinek kivégeztetésekor Cicero szenátusi felhatalmazás alapján járt el), valamint egyazon jogforrás több eltérő tárgyat szabályoz (ami szintén törvényileg kizárt), továbbá kényszert és erőszakot alkalmaztak megszavazásakor.[131]
Cicero ezt követően hosszas előadásba fog, amelyben - mint oly sokszor - megfogalmazza azt a meggyőződését, hogy a száműzetés önkéntes vállalásával az államot szörnyű polgárháborútól mentette meg, tehát Róma immáron másodszor (első alkalommal a Catilina-összeesküvés idején) köszönheti neki fennmaradását.[132] Eközben ismét visszatér Clodius törvényeinek semmiségére,[133] valamint hosszas okfejtésben igyekszik bizonyítani, hogy - száműzetésének önkéntessége folytán - a néptribunus jogtalanul bélyegezte meg őt a számkivetett (exul) kifejezéssel.[134]
Csupán mindezek után tér rá a beszéd tényleges tárgyára, vagyis a Clodius által végrehajtott dedicatióra. A pátoszt és a szarkazmust váltogatva fogja laza rendbe mondandóját: Clodiusnak éppen mint a gens Claudia (Clodia) tagjának kellene - a történeti példák okán - a legtöbbet tudnia a felszentelés érvényességi követelményeiről; hogy a felállított szobor igazából nem az istennőt ábrázolja, hanem egy kéjnőt mintáz; s hogy a dedicatio csalárd szándékkal, s már csak ezért is érvénytelenül történt.[135] Az érvénytelenség egyéb okai[136] között a jogilag legnyomósabbnak az az érv bizonyult, miszerint a dedicatiót a magistratus csak törvényi felhatalmazás alapján hajthatja végre, ami azonban Clodius esetében hiányzott.[137]
Zárásul Cicero felhívja a pontifexek figyelmét döntésük politikai súlyára és arra a tényre, hogy hazatérése csak kedvező - tulajdona visszanyerését eredményező - döntésük esetén lehet valóban teljes és bevégzett.[138]
A pontifexek collegiuma megállapította, hogy a felszentelésre sem a népgyűlésen meghozott törvény, sem a köznép conciliumán megalkotott plebiscitum nem jogosította fel Clodiust, így tehát a dedicatio érvénytelen volt.[139] E szakvélemény alapján a szenátus Clodius kifogását elutasította, vagyis Cicero visszakaphatta
- 30/31 -
tulajdonát. Cicero e beszédét legjobb szereplései között tartotta számon, és az ora-tio azonnali kiadását vélte szükségesnek.[140] Az utókor ítélete már nem volt ennyire egyértelmű a De domo sua kapcsán, mivel kultúrtörténeti forrásértékét, jogi érvelésének logikáját és szónoki stíluselemeinek változatosságát elismerte ugyan, ám terjengőssége, túlzott didaktikussága és vitatható politikai állásfoglalásai (kiváltképp Pompeius melletti kiállása) miatt nem sorolta a szónok legtöbbre értékelt beszédei közé.[141]
A Clodius szította zavargások okán Milo ismét megpróbált a rendbontó ellen a quaestio de vi publica igénybevételével fellépni, de a szenátus javaslatára elállt vádemelési szándékától.[142] Clodius egyúttal támadást indított a Cicero hazahívása mellett határozottan síkra szálló P. Sestius ellen is, s 56. február 10-én egyszerre emelt vádat ellene ambitus (választási vesztegetés) és vis publica miatt[143] a lex Plautia de vi alapján[144] - az utóbbi ügy március 14-én Sestius felmentésével zárult.[145] A de vi emelt vád[146] - pontosabban a vádló, P. Albinovanus[147] - azt vetette Sestius szemére, hogy politikai céljai érdekében gladiátorokat toborzott és fegyverzett fel.[148] Clodius tanúként L. Aemilius Paulust, Gellius Publicolát[149] és többek között P. Vatiniust vonultatta fel.[150] A quaestio elnöki tisztségét M. Aemilius Scaurus praetor látta el, védőként Q. Hortensius, M. Crassus, L. Licinius Calvus és - szokásához híven utolsóként szólásra emelkedvén - Cicero léptek fel.[151]
A perben részt vevő oratorok politikailag igen heterogén társulást alkottak, hiszen köztük volt a triumvirátus egyik tagja, Crassus, a konzervatív beállítottságú Hortensius, a néppárthoz közelebb álló Calvus és mint középen elhelyezkedő, egységet teremtő személyiség, Cicero. Többek között e személyi összetétel is bátorításul szolgálhatott Cicerónak arra, hogy egy nagylélegzetű eszmefuttatásban definiálja a római állam vezetésére hivatottak szerepét és a vezetés alapelveit.[152]
- 31/32 -
52. január 18-án Bovillaeben összecsapásra került sor az optimata és a néppárti politika két emblematikus alakja, Milo és Clodius között, aminek eredményeként Milo kíséretének tagjai megölték Clodiust. Milo védelmét Cicero vállalta, a záró tárgyalásra április 8-án került sor, ami egyúttal Cicero pályafutásának talán leggyengébb szereplését is jelentette: mind a Clodiana multitudo, mind Pompeius katonasága zavarólag hatott rá, a lárma és a közbekiabálások megakasztották, elbizonytalanították, mi több, megfélemlítették, az előkészített beszédet nem tudta a tervezett constantiával elmondani, összeszedetlenül, kapkodva beszélt. Elhangzott beszédét szokás szerint gyorsírással jegyezték, és ezt, illetve a bekiabálásokat is tartalmazó jegyzőkönyvet Pedianus Asconius, akitől az eseményekről meglehetősen pontos beszámolót kapunk, még olvashatta; vitathatatlan tény tehát, hogy a később kiadott Pro Milone - természetesen bizonyos gondolati átfedésektől eltekintve - nem azonos az 52. április 8-án elhangzott oratióval.
A következőkben érdemes áttekinteni a Milo-per és előzményei kronológiáját - elsősorban Asconius alapján, akinek (amikor a per után hozzávetőleg száz évvel megírta annak történetét) számos korabeli forrás, Cicero elhangzott beszéde és az adott időszak Actája is rendelkezésére állt. A kronológia felállítása során természetesen figyelembe vehetők és veendők az e tekintetben kiegészítő jellegű források, így például Cicero levelei, Plutarchos és Dio Cassius leírásai is, azonban az utóbbiak értelemszerűen számos esetben tömörítve, olykor a drámai hatás kedvéért eseményeket összevonva adják elő a tényeket. Asconius nagyon ritkán keveredik önellentmondásba, így csak a legritkább esetekben és a legnagyobb óvatossággal vélelmezhetjük elbeszéléséről, hogy pontatlan, tendenciózus, vagy szándékosan fiktív volna.[153] A vonatkozó dátumok minden esetben a caesari naptárreform előtti állapotot tükrözik, ennek során figyelemmel kell lenni arra, hogy az 52-es esztendő egy intercalarius hónapot is magában foglalt, tehát a hónapok rendje a következőképpen alakult: január huszonkilenc, február huszonnégy, az intercalarius huszonhét, március harmincegy és április huszonkilenc napból állt.[154]
52. január 18-án Q. Pompeius Rufus és C. Sallustius Crispus támadó hangvételű beszédet tartottak Milo ellen a contio plebisen,[155] Milo még a contio befejeződése előtt útra kelt a Via Appián Lanuviumba, ugyanis a település dictatoraként be kellett iktatnia papi tisztségébe a helyi kultusz flamenjét - Cicero szerint még aznap,[156] Asconius szerint pedig másnap.[157] Clodius már előző nap választási kampánykörútja egyik állomására, Ariciába ment, 18-án pedig hazatérőben megállt a
- 32/33 -
kis albai faluban, Bovillaeben, s nagy valószínűséggel felkereste Pompeius albai villáját is.[158] Milo a kilencedik óra (délután három óra) tájban, vagyis három órával a sötétség beállta előtt szakította meg útját Bovillaeben.[159] Utóbb - Asconius szerint a kilencedik, Cicero szerint a tizenegyedik órában (vagyis délután öt órakor)[160] - Milo, aki kocsin utazott feleségével, kísérőivel, felfegyverzett rabszolgáival és gladiátoraival (állítólag háromszázzal), majd észak felé lovagolt, három kísérőjével és hozzávetőleg harminc fegyveres rabszolgával.[161] Az összecsapásra a Bona Dea-szentély előtt, Clodius birtoka közelében került sor,[162] Asconius elbeszélése szerint Milo kíséretének egyik utolsó tagjai összeszólalkoztak Clodius kíséretével, Clodius visszafordult a lármára, és fenyegető gesztusaira válaszul Milo egyik embere elhajította a dárdáját, ami vállán találta el Clodiust. Clodiust egy közeli fogadóba vitték, Milo emberei azonban megrohamozták a fogadót, Clodiust pedig megölték.[163] Clodius hulláját kihajították az útra, amit Sextus Teidius szenátor talált meg, és vitt Rómába.[164] Az összecsapás eredményeként Clodius tizenegy rabszolgáját megölték, Milo két rabszolgája megsebesült, kocsisát pedig nagy valószínűséggel megölték.[165]
A meggyilkolt Clodius palatinusi házánál hatalmas tömegben gyűlt össze a város söpredéke, Clodius felesége, Fulvia még aznap este közszemlére tette Clodius tetemét.[166] Másnap Titus Munatius Plancus néptribunus javaslatára a tetemet levitték a Forumra és a rostrára helyezték.[167] Plancus és Pompeius, akik igyekeztek megakadályozni Milo consullá választását, elkezdték a tömeget Milo ellen hergelni; a csőcselék a tetemet a Curiába vitte, hogy elégesse, ám ennek során maga a Curia és a Basilica Porcia is tüzet fogott, és leégett.[168] Eközben a patríciusok gyűlést tartottak a Palatinuson, ahol M. Aemilius Lepidust interrexé választották, akitől a Pompeius által támogatott Scipio és Hypsaeus hívei azt követelték, hogy azonnal tartsa meg a választásokat, amit teljességgel törvénytelen lépésként az visszautasított. A tömeg azonnal megrohamozta mind az interrex, mind a távollévő Milo házát, azonban visszaverték őket, erre azonban a Libitina ligetéből rabolt fáklyákkal Scipio és Hypsaeus házához és Pompeius kertjeihez vonultak,[169] akit hol consul-nak, hol dictatornak kiáltottak ki.[170]
Marcus Caelius, Cicero egykori tanítványa és védence néptribunusként népgyűlést hívott össze, ahol Milo és Cicero kifejthették, hogy Clodius csapdát állított Milónak, aki csupán a jogos védelem eszközével élt, amikor Clodiust megöl-
- 33/34 -
te.[171] Minthogy a fegyveres rendzavarások miatt nem lehetett választásokat tartani, olyan tartalmú senatus consultum ultimum született, hogy az interrex, a néptribunusok és Pompeius mint proconsul gondoskodjanak az állam biztonságáról, valamint Pompeius sorozzon hadsereget Itáliából a közrend helyreállítására.[172]
Clodius halála után hozzávetőleg harminc nappal Q. Metellus Scipio panaszt emelt a szenátusban annak kapcsán, hogy a védelmi helyzetre történt hivatkozás jogtalan és valótlan, és vizsgálat, valamint per lefolytatását követelte.[173] Eközben, noha a nép egy része Pompeius dictatorrá történő kinevezését követelte, a szenátus határozata alapján Pompeius a consul sine collega - közjogilag nehezen definiálható - tisztségét kapta meg.[174] Cicero immáron nem nagy esélyt adhatott Milo megválasztásának, aki a Clodius-hívek tombolásával és a vizsgálat kilátásba helyezésével, majd utóbbi elrendelésével két tűz közé szorult. Clodius meggyilkolása kétségkívül nem mutatkozott politikailag bölcs lépésnek Milo részéről, ám nagy valószínűséggel a személyes elégtétel érzésével tölthette el Cicerót,[175] aki a politikai szövetségesből immáron baráttá vált Milo tettét mint morálisan teljes mértékben helyeselhető cselekedetet értékelte, egy sorba helyezve az állam megmentése érdekében emberölést elkövetni kényszerült Servilius Ahalával és Scipio Nasicával.[176]
Az intercalarius huszonhatodik napján Pompeius - kifejezett hivatkozással a bovillaei eseményekre és a Curia felgyújtására - javaslatot tett a szenátusnak a vis és az ambitus szankciójának szigorítására, illetve mindkét bűntett eljárási rendjének reformjára, amely szerint először a tanúkihallgatásra kerülne sor, majd a vádnak két, a védelemnek három óra álltak rendelkezésre érveik előadására.[177] Milo és hívei természetesen megérezték a quaestio extraordinaria felállításában rejlő veszélyt, és a következő napokban kísérletet tettek a törvény meghozatalának meghiúsítására, így például Caelius Rufus néptribunus is csak Pompeius fegyveres erővel való fenyegetésére kényszerült meghátrálni.[178] Az intercalarius huszonhetedik napján Cicero támogatása mellett Q. Hortensius javaslatot tett, hogy Clodius meggyilkolását, a Curia felgyújtását és Aemilius Lepidus házának megtámadását minősítsék contra rem publicam cselekményekké,[179] hogy ezzel elvegye a pompeiusi törvények Milo ellen irányuló élét, s hogy tettét a quaestio ordinaria keretében bírálhassák el.[180] Q. Fufius Calenus azt követelte, hogy Clodius halálát kezeljék az egyéb eseményektől elkülönítve,[181] ezt a javaslatot azonban T. Mutatius Plancius és C. Sallustius Crispus megvétózta.[182] Március 1-jén a pompeiusi törvények elfoga-
- 34/35 -
dásra kerültek,[183] érvényesítésükre pedig március 26-a után kerülhetett sor, miután a népgyűlés is elfogadta azokat. Eközben Cicero Ravennába ment, hogy megpróbálja - Pompeius politikai túlsúlyát ellensúlyozandó - rávenni Caesart: pályázzék in absentia a consulatusra.[184]
Március 15-én Pompeius elhalasztatta a szenátus ülését azt állítva, hogy Milo fegyveres támadásától tart.[185] A következő ülésen P. Cornifius azzal vádolta Milót, hogy fegyverrel jött a szenátusba, Milo erre felemelte tunicáját, hogy lássák: fegyvertelenül érkezett. Cicero válaszul kijelentette, hogy minden, Milo elleni vád koholmány.[186] T. Mutatius Planus egy contión megidézte Marcus Lepidus egyik szabadosát, M. Aemilius Philemont, aki azt állította, hogy mivel tanúja volt Clodius meggyilkolásának, Milo foglyul ejtette, és két hónapig rabságban tartotta. Asconius szerint ez az állítás - akár igaz volt, akár nem - alkalmasnak mutatkozott arra, hogy Milo ellen fordítsa a közhangulatot.[187] Plancus és Q. Pompeius Rufus szintén megidéztek egy triumvir capitalist, és afelől kérdezték, hogy őrizetbe vette-e Galatát, Milo egyik rabszolgáját, aki részt vett Clodius megölésében. A triumvir capitalis csak annyit tudott mondani, hogy a rabszolgát mint fugitivust egy tabernában fogták el, s hogy a néptribunusok nem engedték visszavinni Milóhoz. Másnap M. Caelius Rufus egy másik tribunusszal együtt visszavitte a rabszolgát Milóhoz.[188] Ciceróra egyre nagyobb nyomás nehezedett, hogy hagyja sorsára Milót, ő azonban elszántan kitartott mellette.[189]
Március 26-án a népgyűlés elfogadta a két lex Pompeiát - erre az időintervallumra azért volt szükség, mert a 98-as lex Caecilia Didia előírta, hogy a rogatio és a promulgatio között trium nundinumnak kell eltelnie, s ez ekkorra járt le.[190] A pompeiusi törvények alapján felállított törvényszék quaesitorává L. Domitius Ahenobarbust választották meg.[191] A Milo ellen de vi korábban vádat emelő két Clodius-unokaöcs ambitus miatt immáron az új törvények alapján emelt vádat Milo ellen, a vádhoz csatlakozott C. Ateius és L. Cornificius; P. Fulvius Neratus de socaliciis emelt vádat Milo ellen.[192]
Március 27-e és április 3-a között A. Manlius Torquatus divinatiót tartott, hogy válasszon a négy jelentkező közül, akik az ambitus miatti vádat akarták képviselni, s a választás a vis miatt is vádat emelő idősebb Appius Claudiusra, Clodius egyik unokaöccsére esett, társvádlóként P. Valerius Leo és Cn. Domitius lépett fel.[193] Április 4-én a M. Marcellus elnökölte törvényszék előtt megjelentek Milo képvise-
- 35/36 -
lői, és elérték, hogy az ambitus miatti pert a vis miatt lefolytatandó eljárás utánra halasszák.[194] Pompeiusnak némiképp sikerült megfékeznie Clodius híveit a tanúkihallgatás idejére. Ennek során fény derült a fogadó megrohamozására, a fogadós megölésére és Clodius tetemének az útra kidobására.[195] M. Porcius Cato azt vallotta, hogy M. Favonius azt mondta neki: Clodius kijelentette január 15-én, hogy Milo három napon belül halott lesz.[196] Április 6-án Clodius anyósa, Sempronia és felesége, Fulvia tettek tanúvallomást, ami jelentős mértékben melléjük állította a közhangulatot.[197] Ezt követően T. Munatius Plancus contiót tartott, amelyen feltüzelte a tömeget, hogy ne engedjék Milót elmenekülni.[198]
E perben került sor Cicero pályafutásának talán leggyengébb szereplésére: mind a Clodiana multitudo, mind Pompeius katonasága zavarólag hatott rá, a lárma és a közbekiabálások megakasztották, elbizonytalanították, mi több, megfélemlítették, az előkészített beszédet nem tudta a tervezett constantiával elmondani, összeszedetlenül, kapkodva beszélt.[199] Elhangzott beszédét szokás szerint gyorsírással jegyezték, és ezt, illetve a bekiabálásokat is tartalmazó jegyzőkönyvet Asconius még olvashatta; vitathatatlan tény tehát, hogy a később kiadott Pro Milone - természetesen bizonyos gondolati átfedésektől eltekintve - nem teljességgel azonos az 52. április 8-án elhangzott oratióval.[200] Utóbb e sikerületlen szerepléséről Cicero - eldönthetetlen, hogy színlelt vagy valós - közönnyel emlékezett meg.[201] Dio Cassius elbeszélése szerint Milo ezen a napon igyekezett rábeszélni Cicerót, hogy csak a törvényszék megjelenése után szálljon ki lecticájából, hogy a katonaság és a felheccelt tömeg ne fokozza tovább feszültségét, hiszen beszédei megkezdésekor köztudottan mindig erős lámpalázzal küzdött.[202]
Az üzletek zárva tartottak a tárgyalás napján, a Forumot Pompeius serege biztosította, először a vádlók, Appius Claudius, M. Antonius és P. Valerius Nepos beszéltek, majd egyedüli védőként Cicero. Milót harmincnyolc-tizenhárom arányban ítélték el.[203] Április 8-án vagy 9-én Milót távollétében ambitus miatt is elítélték.[204] Április 11-én vagy 12-én Milót távollétében ismételten elítélték vis miatt a lex Plautia alapján.[205]
Teljességgel szembeszökő a kapcsolat a De re publica zsarnokportréja,[206] valamint a zsarnoknak a közéletből történő kiiktatására vonatkozó követelés megfo-
- 36/37 -
galmazása[207] és a "Milo mint tyrannoktonos" kép között.[208] Ennek megfelelően a zsarnokság tehát nem valamiféle hivatal, tisztség vagy méltóság betöltése révén keletkezik; a zsarnok a zsarnokság lényegét személyiségében, lényében hordja, amely egyetlen célra irányul: a polgártársai feletti dominatióra, végeredményében pedig a regnum megragadására.[209] Így tehát az a civis, aki megszabadítja az államot a zsarnokság dögvészétől, nem más, mint tutor et procurator rei publicae, vagyis a közösség orvosa. A Pro Milonében a kontraszt élessé és világossá válik: Clodius tyrannusként,[210] halála zsarnokölésként,[211] Milo mint conservator populi, Clodius megölése révén pedig mint tutor et procurator rei publicae jelenik meg.[212 ]Cicero a tyrannus történelmi példájaként Tarquinius Superbust, Sp. Maeliust és Ti. Gracchust számos alkalommal említi,[213] a közelmúltból Verrest hozza fel.[214] Politikai ellenfelei és ellenségei Cicerót magát is többször titulálták tyrannusnak.[215]
A Pro Milonében e gondolatmenet s e képek jól nyomon követhetők. Cicero két paragraphust szentel Clodius szexuális kicsapongásainak,[216] hármat vallási vétségeinek,[217] és kiemeli a természet- és a tételes joggal szemben elkövetett bűntetteit.[218] Mindez jól megalapozza a Clodius vadállati lényéről festett képet: a törvényi háló, amely a regnumra törő Clodius,[219] a vadállat befogására szolgált, s amelyből többször kisiklott, valamint a sötétben bujkáló-rejtőzködő fenevad ábrázolása a vadállat-létet képezi le.[220] A vadállat-toposz a cicerói corpusban mind Clodius,[221] mind Antonius jellemzése során többször előkerül.[222] Clodius tehát nem volt más, mint a római societas rendjét felforgató, a derék polgárokat - többek között Cicerót és Pompeiust is - rettegésben tartó belua,[223] aki a dominatio megszerzését a törvények felforgatásával (legibus Clodianis) is megpróbálta keresztülvinni, amint ez minden zsarnok sajátja,[224] s amely jogtipró törvényeknek, pontosabban a lex
- 37/38 -
Clodia de capite civiumnak 58-ban kis híján maga Cicero is áldozatul esett. (A személyre szabott, illetve a kedvezményezettet vagy a szankcióval sújtottat név szerint említő törvények, vagyis az ún. privilegia már a XII táblás törvény alapján érvénytelennek minősültek.[225])
Amikor Cicero Milo védelme kapcsán a jogos védelmi helyzet jogellenességet kizáró körülményére hivatkozik,[226] egyfelől a lex Cornelia de sicariis vonatkozó passzusának terminológiájával támasztja alá érvelését,[227] másfelől azonban a nem tételszerűen leírt, hanem az emberrel veleszületett és magából a természetből merített jogra hivatkozik Milo tettét igazolandó, hiszen ha az orgyilkos, a támadó, a rabló vagy az ellenség fegyverrel tör valaki életére, akkor minden eszközt igénybe vehet az élete védelmében.[228]
A szónok azonban nem marad meg annál, hogy Milo tettének jogszerűségét bizonyítsa: Clodius megölése nemhogy nem büntetést, hanem éppenséggel dicséretet érdemelne, hiszen óriási szolgálatot tett, mondhatni önzetlenül a res publicáért, mint ahogy - Cicero állítása szerint - minden cselekedetét a közjó iránti elkötelezettsége motiválta.[229] Ebben a szellemben beszélteti Milót is, akivel a polgároknak és az államnak nyugodt és háborítatlan életet kívántat akár saját száműzetése árán is.[230]
Az alábbiakban érdemesnek látszik végigkövetni, miszerint Cicero a Pro Milone ránk maradt változatában Milo ábrázolásában következetesen érvényesíti azt a tendenciát, hogy védencét és annak a res publica érdekében véghezvitt tetteit saját, a Catilina-összeesküvés elfojtása során szerzett érdemeihez hasonlítsa, illetve kettejük személyét azonosítsa. Mindez elsődlegesen egy adott politikai célt szolgálhatott: ahogyan saját sorsa példázza a jogtalan száműzetésből való visszatérés-visszahívás lehetőségét, Milo esetében is annak visszahívásában reménykedik, illetve az oratio publikálásával is ezt kívánja előmozdítani.[231]
A két személy, Cicero és Milo azonosításának kulcspontjai a következők: mindketten nemes szolgálatot tettek az államnak, hiszen megszabadították a közösséget a zsarnoktól, ám a hálátlan tömeg mindkettejüket száműzetésbe kényszerítette. E hasonlóságoknak logikus következményként kellene maguk után vonniuk: ha Cicero diadallal térhetett vissza száműzetéséből, akkor Milónak is haza kell térnie. Cicero és Milo ellensége azonos princípiumot testesít meg: az azonosítás során Cicero Clodiust második Catilinaként jeleníti meg, ám e kép nem a Pro Milonéban fordul elő először - száműzetéséből való hazatérése után többször felbukkan ez az azonosítás, így például a De domo suában Clodius mint felix Catilina jelenik
- 38/39 -
meg.[232] A Pro Milonében a Clodius-Catilina azonosítás inkább bizonyos appositiók alkalmazásával, mintsem név szerint történik meg. Ehhez érdemes a Pro Milone szóhasználatát a Catilina elleni beszédekével összevetni. Mind Catilina, mind pedig az összeesküvők főbb jellemzői a furor[233] és az audacia,[234] ők maguk latróként,[235] insidiatorként[236] és parricidaként jelennek meg.[237] Clodiusra és híveire ugyancsak a furor[238] és az audacia[239] jellemző, a latro,[240] az insidiator[241] és a parricida minősítés pedig nemkülönben.[242] A Catilina-Clodius azonosítás a legvilágosabban azon a ponton bontakozik ki, ahol a szónok saját száműzetésének okairól beszél,[243] s ennek kapcsán Clodiust mintegy az államot felforgató Catilina "jogutódját" jellemzi.
Ennek megfelelően Cicero Milo szerepét azonosítja sajátjáéval, mindkettejüket a valódi hazaszeretet archetipikus megjelenítőjeként ábrázolva, akik az államot - Milo esetében - a zsarnok, vagyis Clodius megölése, illetve - Cicero esetében - Catilina elkergetése, valamint az összeesküvők kivégeztetése magasztos feladatának felvállalásával kvalifikálták e szerepre, akárcsak a hajdani idők nagyjai, a Spurius Maeliust megölő C. Servilius Ahala, a Tiberius Gracchusszal végző Publius Scipio Nasica, a senatus consultum ultimum adta lehetőségekkel élő és Caius Gracchusszal végző Lucius Opimius, és a L. Saturninust ártalmatlanná tevő Caius Marius.[244] A Catilina elleni első beszédben a szónok pontosan ugyanezen férfiak példáját idézi hallgatósága elé, amikor Catilina ártalmatlanná tételét sürgeti.[245] Tekintettel arra, hogy a Catilina elleni beszédek a Pro Milone publikálása idején a római szónoki képzés kívülről megtanulandó exemplumait képezte, Cicero bizton számíthatott arra, hogy a perbeszéd olvasói egyértelműen felismerik a felsorolásban rejlő reminiszcenciát, és ebből levonják a szükséges következtetéseket Milo és Cicero, valamint Clodius és Catilina szerepének párhuzamait tekintve.[246] Milónak önmagával történő azonosítása ugyanakkor további csábító lehetőséget rejt magában: a Clodiust megölő Milo személyében ő diadalmaskodhat a halott ellenség felett.[247]
- 39/40 -
Írásunkban Cicero és P. Clodius közötti viszonyt elemeztük a szónok politikai és perbeszédeinek tükrében. A jogalkotásban az ún. leges Clodiae révén számos ponton a köztársaság alkotmányos rendjének felszámolása irányába ható viszály három fő momentumát vettük górcső alá: a 62-es Bona Dea-ügyet (annak 71-es előzményeit is ideértve), Cicero 58-ban bekövetkezett, Clodius által kikényszerített exiliumát, illetve 57-ben bekövetkezett hazatértét, valamint Clodius 52-ben történt meggyilkolását követő, Milo ellen emelt vádat és Cicero ebben vitt védői stratégiáját.
Cicero mindhárom esemény során a törvényes rend őreként kísérelt meg fellépni, és vált több alkalommal is Clodius contra legem jogalkotásának áldozatává. Clodius halálát követően Cicero oratióiból és egyéb írásaiból az a kép bontakozott ki, hogy a szónok Clodiusban a köztársaság válságának okozóját, és nem a válság egyik tünetét látta; a megoldást pedig abban vélte megtalálni, hogy a szenátus végérvényesen elhatárolódjék Clodiustól. Ennek érdekében nagy szónoki invencióval párhuzamot vont Clodius és Catilina politikai szerepe között, lévén hogy utóbbit de iure is sikerült törvényen kívül helyeztetnie. A következő évek és évtizedek eseményei határozottan rácáfoltak Cicero - csupán látszatmegoldást, illetve tüneti kezelést kínáló - válságkezelési javaslataira, valamint a köztársasági intézményrendszer és a triumviri törekvések összeegyeztethetősége kapcsán megfogalmazott reményére. ■
JEGYZETEK
[1] Az itt elemzett beszédek magyar fordítását lásd Nótári Tamás (szerk.): Marcus Tullius Cicero összes perbeszédei (Szeged: Lectum 2010), valamint Nótári Tamás (szerk.): Marcus Tullius Cicero összes válogatott politikai beszédei II. (Szeged: Lectum 2016).
[2] Az újabb magyar szakirodalomból (a nemzetközi irodalomra vonatkozó számos reflexióval) lásd Hoffmann Zsuzsanna: "Adalékok Clodius politikájához" Aetas 2013/1. 115-127; W. Jeffrey Tatum: The Patrician Tribune, P. Clodius Pulcher (Chapel Hill - London: The University of North Carolina Press 1999).
[3] A tanulmánynak az antikvitásra vonatkozó évszámai Kr. e. (i. e.) értendők.
[4] Utóbb 56 áprilisában - a politikai és magánjellegű viszonyok sajátos egybeesése folytán - Cicero számára ismét elérkezett a lehetőség, hogy a de vi vádolt M. Caelius Rufus védelmében elmondott beszédben, a Caelianában megsemmisítő erejű csapást mérjen Clodiára, Clodius nővérére, akit a perben gyilkos humorral pellengérezett ki a római színház, különös tekintettel a komédia eszközeit igénybe véve - s így egy sajátos színpadi előadást rendezett az egyébként is a ludi scaenici idejéül szolgáló Megalensián. Carl Joachim Classen: "Ciceros Rede für Caelius" in Hildegard Temporini - Wolfgang Haase (szerk.): Aufstieg und Niedergang der römischen Welt. Geschichte und Kultur Roms im Spiegel der Forschung I/3. (Berlin - New York: De Gruyter 1973) 60-94; Katherine Geffcken: Comedy in the pro Caelio (Leiden: Brill 1973); Richard Heinze: "Ciceros Rede pro Caelio" Hermes Zeitschrift für klassische Philologie 1925. 193-258; Friedrich Münzer: "Aus dem Leben des M. Caelius Rufus" Hermes Zeitschrift für klassische Philologie 1909. 135142; Rebecca Kiselewich: Cicero's Pro Caelio and the leges de vi of Rome in the Late Republic (Williamstown: PhD Thesis 2004).
[5] Ehhez lásd Attilio Mastrocinque: Bona Dea and the Cults of Roman Women (Stuttgart: Steiner 2014).
[6] Macr. Sat. 1, 12, 25.
[7] CIL VI. 72.
[8] Kurt Latte: Römische Religionsgeschichte (München: Beck 1967) 228.
[9] Cicero consulatusa idején a december 4-ről 5-re virradó éjjelen az ő háza szolgált helyszínül -vö. Plut. Cic. 19; Dio Cass. 37, 35, 4. Feltételezhetjük, hogy a következő évben Caesar házában is ekkor került sor a szertartásra.
[10] Cic. Att. 1, 13, 3; har. resp. 37; Plut. Cic. 19; Dio Cass. 37, 35, 4; 37, 45, 1.
[11] Latte (8. lj.) 230.
[12] Vell. 2, 45, 1; Plut. Cic. 28; Caes. 9; Suet. Caes. 6, 2; App. civ. 2, 14, 52; Dio Cass. 37, 45; Liv. perioch. 103.
[13] Cic. har. resp. 44; Plut. Cic. 28, 2; Caes. 10, 1; Iuv. 6, 337.
[14] Suet. Caes. 74, 2; Schol. Bob. 89, 26.
[15] A Vesta-kultuszhoz lásd Hildebrecht Hommel: "Vesta und die frührömische Religion" in Hildegard Temporini - Wolfgang Haase (szerk.): Aufstieg und Niedergang der römischen Welt. Geschichte und Kultur Roms im Spiegel der Forschung I/2. (Berlin - New York: De Gruyter 1972) 397-420; Herbert Jennings Rose: "Iterum de virginibus Vestalibus" Mnemosyne 1928/1. 79-80.
[16] Cic. Att. 1, 13, 3; Schol. Bob. 89, 23.
[17] Q. Cornificius nem túl esélyesen pályázott a 63-as esztendő conulatusára, Cicero nem sorolta a nostri közé - vö. Cic. Att. 1, 13, 3.
[18] Cic. Att. 1, 13, 13. A virgines Vestales és a pontifices 69-ben történt közös fellépéséhez lásd Macr. Sat. 3, 13, 11.
[19] John Percy Vyvian Dacre Balsdon: "Fabula Clodiana" Historia 1966/1. 65-73.
[20] Cic. Att. 1, 13, 3; Plut. Caes. 10, 8-10; Suet. Caes. 6, 2. 74, 2; App. civ. 2, 14, 52; Dio Cass. 37, 45.
[21] Cic. Att. 1, 13, 3.
[22] Balsdon (19. lj.) 69.
[23] Cic. parad. 4, 32.
[24] Cic. Att. 1, 14, 5.
[25] W. Jeffrey Tatum: "Cicero and the Bona Dea Scandal" Classical Philology 1990/3. 202-208.
[26] Balsdon (19. lj.) 70.
[27] Cic. Att. 1, 16, 2. 4-5. Vö. Jörg Spielvogel: "Clodius P. Pulcher. Eine politische Ausnahmeerscheinung der späten Republik?" Hermes Zeitschrift für klassische Philologie 1997. 56-74.
[28] Balsdon (19. lj.) 71. Az ókori világ pertörténetéhez lásd még Szoboszlai-Kiss Katalin: "Szókratész - Az elromlott athéni demokrácia áldozata" Jogtörténeti Szemle 2013/1. 28-37.
[29] Schol. Bob. 89, 26.
[30] Cic. Att. 1, 16, 2; 2, 1, 5.
[31] Ebben az esetben Clodius alibije igen kevéssé plauzibilis és átgondolt.
[32] Schol. Bob. 85, 29; Quint. inst. 4, 2, 88.
[33] Schol. Bob. 86, 30; 91, 25.
[34] Cic. Att. 1, 16, 5; Dio Cass. 37, 46, 3.
[35] Cic. Att. 1, 16, 5.
[36] Balsdon (19. lj.) 72.
[37] Cic. Att. 1, 18, 2.
[38] Cic. Att. 1, 12, 3.
[39] Összefoglalóan lásd Hans Drexler: Die Catilinarische Verschwörung (Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft 1976).
[40] Cic. Att. 1, 14, 5.
[41] David F. Epstein: "Cicero's testimony at the Bona Dea Trial" Classical Philology 1986/3. 229-235.
[42] Plut. Cic. 29, 2-3.
[43] Balsdon (19. lj.) 72.
[44] Thomas Alan Dorey: "Cicero, Clodia, and the pro Caelio" Greece and Rome 1958/2. 175-180.
[45] Vö. Plut. Cato min. 30; Pomp. 44.
[46] Cicero 62 elején írott levelében Clodiát Metellus Celer feleségeként említi. Vö. Cic. fam. 5, 2, 6.
[47] Dorey (44. lj.) 179.
[48] Epstein (41. lj.) 232.
[49] Sall. Cat. 15, 1.
[50] Cic. tog. 82.
[51] Plut. Cic. 20, 1-3.
[52] Herbert Benner: Die Politik des P. Clodius Pulcher (Stuttgart: Steiner 1987) 37; Wolfgang Will: Der römische Mob (Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft 1991) 48; Philippe Moreau: Clodiana religio. Un procès politique en 61 av. J.-C. (Paris: Les Belles Lettres 1982).
[53] Spielvogel (27. lj.) 59.
[54] Clodiusnak Cicerónál tett reggeli salutatiója nem jelent kettejük között baráti viszonyt, csupán annyit, hogy még nem váltak nyíltan ellenségekké, lévén hogy a salutatión nem csak barátok és párthívek vettek részt. Vö. Cic. Att. 1, 18, 1; fam. 9, 20, 3.
[55] Plut. Cic. 30, 1-3.
[56] Epstein (41. lj.) 234.
[57] Christian Meier: "Ciceros Consulat" in Gerhard Radke (szerk.): Cicero, ein Mensch seiner Zeit (Berlin: De Gruyter 1968) 61-116.
[58] Filippo Materiale: "L'ideale politico di Cicerone nella pro Sestio" in Francesco Salerno (szerk.): Cicerone e lapolitica (Napoli: Satura 2004) 145-153; 147.
[59] Gerhard Krüger: M. Tullius Cicero - Pro P. Sestio oratio (Stuttgart: Reclam 1991) 187.
[60] A senatus consultum ultimumhoz lásd Jochen Bleicken: Die Verfassung der römischen Republik (Paderborn: Schöningh 1975) 92.
[61] Sergej Lvovic Uttschenko: Cicero (Berlin: Deutscher Verlag der Wissenschaften 1978) 121; Trencsényi-Waldapfel Imre: Cicero (Budapest: Akadémiai Kiadó 1959) 43.
[62] Cic. fam. 5, 2, 7.
[63] Cic. Att. 1, 17, 10.
[64] Cic. Sest. 67.
[65] Cic. Sest. 129.
[66] Suet. Caes. 20, 1.
[67] Krüger (59. lj.) 188.
[68] Erich S. Gruen: "Clodius. Instrument or Independent Agent?" Phoenix 1966/2. 120-130.
[69] Az arrogatiónál önjogú személyt fogadnak örökbe. Erre eleinte a comitia calatán a pontifex maximus közreműködésével került sor. Az örökbefogadónak, akinek nem lehetett gyermeke, idősebbnek kellett lennie hatvanévesnél. Egy valaki csak egy személyt arrogálhatott, az arrogatio elfogadásáról - akárcsak egy törvény esetében - a népgyűlés szavazott. Az arrogatio révén az örökbe fogadott (és annak felesége, gyermekei) a filius familias személyi és vagyoni jogállásába kerültek. Nótári Tamás: Római jog (Szeged: Lectum 2014) 144.
[70] Cic. Sest. 16.
[71] Cic. Sest. 55.
[72] Ernest Weinrib: "Obnuntiatio - Two Problems" Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 1970/1. 395-425.
[73] Cic. Sest. 33. 56.
[74] Cic. Sest. 55.
[75] Cic. Sest. 55.
[76] Cic. Sest. 24. 33.
[77] Cic. Sest. 25.
[78] Cic. Sest. 28.
[79] Cic. Sest. 32.
[80] Cic. Sest. 39.
[81] Cic. Sest. 15.
[82] Cic. Sest. 41.
[83] A történeti háttérhez lásd Marion Giebel: Marcus Tullius Cicero (Reinbek bei Hamburg: Rowolt 1977) 45; Trencsényi-Waldapfel (61. lj.) 40.
[84] A provocatio ad populum intézményéhez lásd Jochen Bleichen: "Ursprung und Bedeutung der Provocation" Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 1959/1. 324-377; Andrew W. Lintott: "Provocatio. From the Struggle of the Orders to the Principate" in Hildegard Temporini - Wolfgang Haase (szerk.): Aufstieg und Niedergang der römischen Welt. Geschichte und Kultur Roms im Spiegel der Forschung I/2. (Berlin - New York: De Gruyter 1972) 226-267. 226; Jochen Martin: "Die Provokation in der klassischen und späten Republik" Hermes Zeitschrift für klassische Philologie 1970. 72-96. Cicero consuli tevékenységéről Poszeidóniosznak, a rhodoszi sztoikusnak beszámolót küldött, ahogy Ad Att. 2. 1. szöveghelyből kiderül. Erről lásd Szoboszlai-Kiss Katalin: Poszeidóniosz: Töredékek és kommentár (Budapest: L'Harmattan 2009) 33-34.
[85] Vö. Sall. Cat. 51, 1-43.
[86] Materiale (58. lj.) 147; Gordon P. Kelly: A History of Exile in the Roman Republic (Cambridge: Cambridge University Press 2006).
[87] Cic. Sest. 43. Vö. Manfred Fuhrmann: "Cum dignitate otium - Politisches Programm und Staatstheorie bei Cicero" Gymnasium 1960. 481-500; 496.
[88] Zlinszky János: Római büntetőjog (Budapest: Tankönyvkiadó 1991) 78.
[89] Cic. Sest. 53.
[90] Cic. Sest. 65. 69.
[91] Krüger (59. lj.) 192.
[92] Materiale (58. lj.) 147.
[93] Cic. Att. 3, 8, 3.
[94] Cic. Sest. 56.
[95] Cic. Sest. 15; 69.
[96] Materiale (58. lj.) 147.
[97] Krüger (59. lj.) 193.
[98] Cic. Sest. 72.
[99] Cic. Sest. 76, 85.
[100] Cic. Sest. 86.
[101] Cic. Sest. 79, 90.
[102] Cic. Sest. 129.
[103] Cic. Sest. 109.
[104] Cic. Sest. 131.
[105] Manfred Fuhrmann (szerk.): Marcus Tullius Cicero, Sämtliche Reden V. (Düsseldorf - Zürich: Artemis 2000) 281.
[106] Cic. red. in sen. 1.
[107] Cic. red. in sen. 3-7.
[108] Cic. red. in sen. 8-23.
[109] Cic. red. in sen. 24-28.
[110] Cic. red. in sen. 29-31.
[111] A politikai beszédek görög előképeihez lásd Szoboszlai-Kiss Katalin: "A filozófia első megújítói a szofisták" Műhely 2013/2. 3-14.
[112] Cic. red. in sen. 32-39.
[113] Cic. red. ad Quir. 1-5.
[114] Cic. red. ad Quir. 6-11.
[115] Cic. red. ad Quir. 12-14.
[116] Cic. red. ad Quir. 15-17.
[117] Cic. red. ad Quir. 18-25.
[118] Mindkét beszéden végigvonul azon - Cicerót ekkoriban és a következő időszakban jellemző -tévképzet, miszerint száműzetése kizárólag Clodius, Gabinius és Piso mesterkedéseinek tudható be, és vak marad - vagy legalábbis vaknak tetteti magát - a háttérben munkálkodó, totális hatalomkoncentrációra törő triumvirek, kiváltképp Caesar céljait és eszközeit illetően, nem észlelve (vagy önmaga elől is eltagadva), hogy az őt sújtó események bekövetkeztekor a nevesített bajkeverők csupán Caesar marionettfigurái voltak. E beszédekből az is kiolvasható, hogy hasonlóképpen hamis (és a magasra jutott homo novus hiúságától nem idegen) optikával szemléli önnön helyzetét - száműzetését az állam békéje érdekében, az összes jóravaló polgár helyett önként vállalt bűnbak-szerepként beállítva -, és valóra nem váltható terveket fogalmaz meg abban közéleti szerepvállalása kapcsán azon reménytől hajtva, hogy még mindig a politika aktív alakítója lehet. Vö. Fuhrmann (105. lj.) 156.
[119] Krüger (59. lj.) 194.
[120] Wilfried Stroh: "Das Rechtsproblem und der Aufbau von Ciceros Rede De domo sua" 2009, stroh. userweb.mwn.de/schriften/dedomosua.pdf.
[121] Fuhrmann (105. lj.) 195-201.
[122] Cic. dom. 3-99.
[123] Cic. dom. 100-141.
[124] Cic. dom. 3-31.
[125] Cic. Att. 4, 1; Liv. epit. 104; Dio Cass. 39, 9; Plut. Pomp. 49.
[126] Cic. dom. 3-10.
[127] Cic. dom. 11-13.
[128] Cic. dom. 14-17.
[129] Cic. dom. 18-31.
[130] Cic. dom. 34-42.
[131] Cic. dom. 43-55.
[132] Cic. dom. 56-67; 91-99.
[133] Cic. dom. 68-71.
[134] Cic. dom. 72-90.
[135] Cic. dom. 100-116.
[136] Cic. dom. 117-141.
[137] Cic. dom. 127.
[138] Cic. dom. 142-147.
[139] Kazimierz Kumaniecki: "Ciceros Rede de haruspicum responso" Klio 1959. 135-152.
[140] Cic. Att. 4, 2, 2.
[141] Fuhrmann (105. lj.) 200.
[142] Cic. Sest. 95.
[143] Vö. Pierre Boyancé: "Cum dignitate otium" Revue des Études Anciennes 1941/3. 172-191; A vis (publica) tényállásához lásd Zlinszky (88. lj.) 114.
[144] Fuhrmann (105. lj.) 281.
[145] Cic. Q. fr. 2, 4, 1. Vö. Fuhrmann (105. lj.) 281.
[146] Sáry Pál: Sulla büntetőjogi reformjai [PhD-értekezés] (Miskolc 2002) 167. A lex Plautia de viben foglalt tényállást szabályozta utóbb az 52-ben meghozott lex Pompeia de vi. 46 körül valószínűleg Caesar is szankcionálta az erőszakos cselekményeket a lex lulia de vi segítségével, utóbb pedig a legrészletesebb, immáron a vis publicát és a vis privatát világosan elkülönítő törvényeket 17-ben Augustus hozatta meg. Bővebben lásd John N. Hough: "The Lex Lutatia and the Lex Plautia" The American Journal of Philology 1930/2. 135-147.
[147] Krüger (59. lj.) 194.
[148] Cic. Sest. 78. 84. 90. 92.
[149] Cic. Sest. 110.
[150] Cic. Sest. 132.
[151] Cic. Sest. 3. Vö. Fuhrmann (105. lj.) 281.
[152] Materiale (58. lj.) 148.
[153] Vö. Karl Büchner: Cicero. Bestand und Wandel seiner geistigen Welt (Heidelberg: Winter 1964) 250.
[154] Ehhez átfogóan lásd Agnes Kirsopp Michels: The Calendar of the Roman Republic (Princeton: Princeton University Press 1967).
[155] Cic. Mil. 45; Asc. 3.
[156] Cic. Mil. 27.
[157] Asc. 3.
[158] Cic. Mil. 51. 54.
[159] Quint. inst. 6, 3, 49.
[160] Cic. Mil. 29; Asc. 4.
[161] Cic. Mil. 28; Asc. 4. 12.
[162] Cic. Mil. 53. 86; Asc. 4.
[163] Asc. 5-6.
[164] Asc. 6.
[165] Cic. Mil. 29; Asc. 7.
[166] Asc. 7.
[167] Asc. 7.
[168] Asc. 8; App. civ. 2, 21; Dio Cass. 40, 49.
[169] A horti Pompeianihoz lásd Plut. Pomp. 44, 3; Cic. Phil. 2, 109; Vell. 2, 60, 3; App. civ. 3, 14.
[170] Asc. 8.
[171] Cic. Mil. 91; Asc. 9.
[172] Asc. 10.
[173] Asc. 12.
[174] Asc. 14.
[175] Vö. Asc. 22.
[176] Cic. Mil. 8.
[177] Asc. 15.
[178] Asc. 16.
[179] Cic. Mil. 14.
[180] Andrew W. Lintott: "Cicero and Milo" Journal of Roman Studies 1974. 62-78; 72.
[181] Cic. Mil. 14.
[182] Asc. 20.
[183] Asc. 23.
[184] Cic. Att. 7, 1, 4.
[185] Asc. 16.
[186] Asc. 17.
[187] Asc. 18.
[188] Asc. 19.
[189] Asc. 20-22.
[190] James S. Ruebel: "The Trial of Milo in 52 BC. A Chronological Study" Transactions of the American Philological Association 1979. 231-249; 243.
[191] Asc. 23.
[192] Asc. 24.
[193] Asc. 25.
[194] Asc. 25.
[195] Asc. 28.
[196] Asc. 32.
[197] Asc. 28.
[198] Asc. 28.
[199] Plut. Cic. 35, 2-5.
[200] Asc. 31.
[201] Cic. opt. gen. 10.
[202] Dio Cass. 40, 54, 2; 46, 7, 2.
[203] Asc. 29-32.
[204]Asc. 33.
[205] Asc. 33.
[206]Cic. rep. 2, 47.
[207] Cic. rep. 2, 51.
[208] Ehhez részletesebben lásd Karl Büchner: "Der Tyrann und sein Gegenbild in Ciceros Staat" in Karl Büchner (szerk.): Studien zur römischen Literatur II. (Wiesbaden: Steiner 1962) 116-147; Richard Heinze: "Ciceros 'Staat' als politische Tendenzschrift" Hermes Zeitschrift für klassische Philologie 1924. 73-94.
[209] Büchner (208. lj.) 121. A regnum és a libertas ellentétéhez lásd Ernst Meyer: Römischer Staat und Staatsgedanke (Zürich - Stuttgart: Artemis 1964) 345.
[210] Cic. Mil. 35.
[211] Cic. Mil. 80. 83. 89.
[212] Cic. Mil. 80. Vö. Büchner (208. lj.) 138.
[213] Vö. Mark Edward Clark - James S. Ruebel: "Philosophy and Rhetoric in Cicero's Pro Milone" Rheinisches Museum 1985. 57-72; Andrew W. Lintott: "The Quaestiones de Sicariis et Veneficis and the Latin Lex Bantina" Hermes Zeitschrift für klassische Philologie 1978. 125-138.
[214] Cic. Verr. 2, 3, 20.
[215] Cic. Vat. 23; Sest. 109.
[216] Cic. Mil. 55-56.
[217] Cic. Mil. 85-87.
[218] Cic. Mil. 44. 73.
[219] Cic. Mil. 43. 76-78.
[220] Cic. Mil. 40-41.
[221] Cic. Sest. 16; Mil. 40. 85; har. resp. 5.
[222] Cic. Phil. 3, 28; 4, 12; 7, 27.
[223] Cic. Mil. 37-39.
[224] Cic. Mil. 89. Vö. Cic. dom. 43; Pis. 58.
[225] XII tab. 9, 1; Cic. leg. 3, 44.
[226] Cic. Mil. 10-11.
[227] R. Cahen: "Examen de quelques passages du Pro Milone" Revue des Etudes Anciennes 1923/2. 119-138; 122.
[228]Cic. Mil. 10.
[229] Cic. Mil. 6.
[230] Cic. Mil. 93.
[231] Aislinn Meixhior: "Twinned Fortunes and the Publication of Cicero's Pro Milone" Classical Philology 2008/3. 282-297.
[232] Cic. dom. 72.
[233] Catilina kapcsán: Cic. Cat. 1, 1. 2. 15. 23; az összeesküvők kapcsán: Cic. Cat. 1, 31; 2, 19. 25; 3, 4; 4, 12.
[234] Catilina kapcsán: Cic. Cat. 1, 1. 4. 7; 2, 3. 10; az összeesküvők kapcsán: Cic. Cat. 2, 10; 3, 27.
[235] Catilina kapcsán: Cic. Cat. 1, 23. 31; 2, 16; az összeesküvők kapcsán: Cic. Cat. 1, 33; 2, 7. 22.
[236] Catilina kapcsán: Cic. Cat. 1, 11. 32; 2, 6; az összeesküvők kapcsán: Cic. Cat. 2, 10.
[237] Catilina kapcsán: Cic. Cat. 1, 17. 29; az összeesküvők kapcsán: Cic. Cat. 1, 33; 2, 7. 22.
[238] Clodius kapcsán: Cic. Mil. 3. 27. 32. 35. 77; Clodius hívei kapcsán: Cic. Mil. 34.
[239] Clodius kapcsán: Cic. Mil. 6. 30. 32. [240]Clodius kapcsán: Cic. Mil. 17. 18. 55.
[241] Clodius kapcsán: Cic. Mil. 6. 10. 11. 14. 27. 30. 54; Clodius hívei kapcsán: Cic. Mil. 19.
[242] Clodius kapcsán: Cic. Mil. 18. 86.
[243] Cic. Mil. 36-37.
[244] Cic. Mil. 82.
[245] Cic. Cat. 1, 3-4.
[246] Melchior (231. lj.) 290.
[247] Melchior (231. lj.) 293.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző MTA doktora, tudományos főmunkatárs, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézet, 1097 Budapest, Tóth Kálmán u. 4. E-mail: notari.tamas@tk.mta.hu.
Visszaugrás
