Az akár különböző jogszabályokba, akár erkölcsi normákba ütköző magatartások napvilágra kerülése elsőrangú társadalmi érdek. Ezzel természetszerűleg ellentétes az ilyen cselekményt tanúsító egyén (vagy egyének csoportjának) érdeke, aki(k) a hátrányos jogkövetkezmények elkerülése végett jogsértő és/vagy erkölcsellenes magatartásuk titokban maradásában bíznak. Az említett cselekmények feltárásának módszere - lényegében bármely jogterületen - a korábbi évszázadokban kialakult, tradicionális paradigma alapján a jogsértésre történő állami reagálás volt. Így például bűncselekmény elkövetése esetén, a büntetőeljárás során beszerzett bizonyítékok alapján kerül(t) sor a büntetőjogi felelősség megállapítására és a büntetőjogi jogkövetkezmény (szankció) alkalmazására. De ugyanígy a múltbeli események rekonstruálása révén dönt a polgári jogi bíró a kártérítésről, vagy a közigazgatási ügyben eljáró hatóságok. Ezen klasszikusnak tekinthető törvényi és joggyakorlati megoldás ugyanakkor - különösen a 21. század technológiai újításaira figyelemmel - alapjaiban látszik megváltozni. Ződi Zsolt megfogalmazása szerint az utóbbi időszakban a jog proaktívvá válása figyelhető meg, amely "alatt azt a folyamatot értjük, hogy egyre több olyan norma jelenik meg a jogban, amely nem a jogsértésekre reagál, vagy jogvitákat kíván utólag rendezni, hanem valamilyen kívánatos állapot, vagy cél elérését kívánja elősegíteni, és folyamatos igazodást vár el a jogalanyoktól".[1]
Az angolszász jogirodalomban - de egyre inkább hazánkban is - az ilyen jellegű normákat a leginkább átfogó értelemben compliance (megfelelőségi) szabályoknak (is) nevezik. A compliance fogalma elsőre nehezen magyarázható és érthető a magyar (jogi) gondolkodás logikája mentén. Tükörfordításban a szó "megfelelést" jelent, pontosabban pedig a különböző jogszabályoknak (jogi normáknak), valamint belső, a vállalat által saját maga által - tulajdonosai, munkavállalói, szerződéses partnerei számára - felállított, részben szintén jogszabályokon, részben pedig erkölcsi-etikai alapokon nyugvó (pl. adott esetben etikai kódexekbe foglalt) normáknak való megfelelést jelenti.[2] Újabban pedig a megfelelés, a szabályoknak betű szerint megfelelő ("compliant") működés már nem is elegendő az etikusnak nevezhető működéshez, annál több kell, mégpedig az, hogy egy adott vállalat szervezetét, annak minden szintjét szellemiségében is áthassa az ún. compliance-kultúra.[3]
Természetesen elmondható, hogy amióta emberi társadalmak léteztek, a normákhoz igazodni kellett, azoknak meg kellett felelni. Így például a jogi személyek már a római jogban is ismertek voltak és szabályok vonatkoztak rájuk, amelyeket be kellett tartaniuk működésük során.[4] Az etikus vállalati működés fogalmának bizonyos építőkövei tehát már értelemszerűen megjelentek a nemzetközi és hazai történelemben, jogszabályokban. Ugyanakkor a mai értelemben vett compliance fogalma és eszközrendszere végső soron azért alakult ki, hogy az állam (államok csoportja) erőteljesebben védje az állampolgárait, állampolgárainak egy csoportját, a versenytárs vállalatokat, valamint saját magát az egyes vállalatok által elkövetett visszaélésektől. Ilyen szabályok alkotására természetesen számtalan szakmában sor kerülhet, de compliance szempontból kifejezetten "érzékeny" területként említhető például a pénzügyi/bankszektor és a gyógyszeripar, valamint egyre inkább maga a közigazgatás is.[5] A kapcsolódó szabályozási modelleknek lehetnek friss, eklatáns példái az európai uniós jogalkotásban az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2019/1937 számú, 2019. október 23-i, az uniós jog megsértését bejelentő személyek védelméről szóló Irányelve (a továbbiakban: Irányelv), valamint hazai dimenzióban a köztulajdonban álló gazdasági társaságok belső kontrollrendszeréről szóló 339/2019. (XII. 23.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rendelet). Jelen tanulmányban ezen két új jogalkotási instrumentum főbb rendelkezéseit és gyakorlati következményeit tekintem át.
Hazánkról elöljáróban elmondható, hogy azon kevés európai ország közé tartozik, amely már a korábbiakban is sui generis törvényben szabályozta a közérdekű visszaélések bejelentését. Ezen tanulmánynak nem képezi tárgykörét, ezért csupán utalok arra, hogy e körben jelenleg a panaszokról és a közérdekű bejelentésekről szóló - többször módosított - 2013. évi CLXV. törvény (a továbbiakban: Panasztv.)[6] tekinthető irányadónak, amelyet a jövőbeli hazai jogalkotásnak természetesen az e pontban vázolt új Irányelvvel konformmá lesz szükséges tennie.
- 46/47 -
Az Irányelvet rendes jogalkotási eljárás keretében, nagy többséggel fogadta el az Európai Parlament, tagállami implementálására pedig 2 év áll rendelkezésre, tehát arra 2021 végéig kell hogy sor kerüljön.[7] Az alábbiakban elsősorban az Irányelv felépítését és legfontosabb újításait emelem ki, és ahol ez nézetem szerint szükséges, utalok a belső jog módosításának szóba jöhető, lehetséges változataira. Az Irányelv jelentőségének megértéséhez ugyanakkor röviden érdemes tisztázni az annak fókuszában lévő fogalom, a whistleblowing (elterjedt hazai terminológia szerint: közérdekű bejelentés) jelentését és célját is.
Ezen angolszász eredetű kitétel szó szerinti fordításban "sípfújást", tartalmilag pedig - legáltalánosabb értelemben - valamilyen visszaélés miatt tett bejelentést jelölhet. A bejelentésre akár a magán-, akár a közszférában sor kerülhet, általában (de nem kizárólagosan) csalási jellegű, illetve korrupciós cselekmények miatt.[8] Mint ilyen, a compliance egyik leglényegesebb részszegmensének tekinthető, hiszen lehetővé teszi, hogy a vállalati visszaéléseket "első kézből" észlelő személyek az általuk megtudott információkat felfedhessék, ezáltal lehetővé téve a jogsértés miatti eljárás megindítását. A whistleblowing jelenség mindazonáltal nem igazán írható körül egyetlen, egzakt fogalommal. Ehelyett inkább egyes specifikus jellemzők megragadására lehet csak törekedni.[9]
Egy több földrészen átívelő kutatócsoporti együttműködés gyümölcseként, 2014-ben megjelent nemzetközi whistleblowing-kézikönyv szerint a whistleblower "a közintézmény vagy vállalat azon tagja, aki feltárja a tudomására jutott, a szervezet, vagy azon keresztül más sérelmére megvalósult - jogi vagy erkölcsi értelemben vett - visszaélést, azzal a szándékkal vagy azt eredményezve, hogy az említett visszaélés kiküszöbölhetővé válik".[10] Egy még frissebb, 2018-ban megjelent tanulmánykötet vonatkozó fogalommeghatározása szerint a whistleblowing "információk nyilvánosságra hozatala az köz- vagy a magánszférából azzal a céllal, hogy feltárja az állampolgári jogok nagyfokú megsértését, a kormányzat elszámoltathatóságának hiányát, vagy a bármely szférában jelentkező korrupciót, mely cselekmények közvetlen vagy potenciális veszélyt jelentenek a közérdekre".[11]
Ezen általánosabbnak mondható definíciók azonban többek álláspontja szerint további kategorizálást, illetve számos tartalmi elemmel történő kiegészítést igényelhetnek. Daniel Westman például három alkategóriát munkált ki, megkülönböztetve aktív, passzív és kezdetleges whistleblowingot. Aktív alatt a tényleges bejelentést tevőket, míg passzív alatt azon munkavállalókat érti, akik megtagadják az álláspontjuk szerint jogszabályba ütköző munkáltatói utasítás végrehajtását. A kezdetleges whistleblower aktív és passzív egyaránt lehet, ugyanakkor - bizalomhiány folytán - már akcióját megelőzően eltávolítják állásából.[12] Robert Vaughn legális és illegális whistleblowing között tesz distinkciót.[13] E megkülönböztetés - a kevésbé éles fogalmazás szerint: direkt vagy indirekt whistleblowing - alapja, hogy a bejelentés címzettjével van-e a bejelentés alapján saját eljárásindítási és szankcionálási joga, vagy sem (utóbbira lehet példa a média felé történő nyilvánosságra hozatallal megvalósuló whistleblowing).[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
