Az alapvető emberi jogok létrejöttének hátterében az egyének állami hatalommal szembeni védelme áll. Különösen igaz ez a büntetőjogi és a büntető eljárásjogi garanciákra, mivel e jogterületek jelentik a legerőteljesebb beavatkozást a magánszférába.
Az Európai Unió története azt mutatja, hogy ez a közösség sui generis módon, önmagából táplálkozva, lépésről lépésre bővítette feladat- és hatásköreit. A Lisszaboni Szerződéssel létrehozott új közösségi politika, az európai büntetőjog kapcsán a szakemberek egy része felhívta a figyelmet a túlkriminalizáció veszélyére.[1] Ezt megelőzendő, az Európai Bizottság az európai büntetőpolitika alkalmazásának elveiről az uniós jogalkotók számára orientáló szándékkal közleményt[2] bocsátott ki.
További biztosítékot jelent, hogy az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) az uniós jogalkotást már nemcsak az alapító szerződések adta szabályozási felhatalmazások tükrében, hanem olyan szempontból is vizsgálja, hogy az megfelel-e az Európai Unió Alapjogi Chartájában[3] foglalt garanciáknak és jogoknak.
Az alapvető jogok tiszteletben tartásának követelménye egyre hangsúlyosabban jelenik meg a legfőbb uniós szervek állásfoglalásaiban, megnyilvánulásaiban. Mivel az Európai Unió még nem csatlakozott az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez (a továbbiakban: EJEE vagy Egyezmény), az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) szerepe felértékelődött. Az Európai Bizottság évente jelentést készít a Charta alkalmazásának tapasztalatairól. Felmerült az igény a demokráciával, a jogállamisággal és az alapvető jogokkal foglalkozó uniós ellenőrzési mechanizmus létrehozására.[4] Ennek keretében egy szakértői testület országspecifikus ajánlásokkal a lehetséges kockázatokat és jogsértéseket azonosítva jelentéseket készítene a kiemelten vizsgált alapjogi vonatkozásokról, köztük az igazságszolgáltatáshoz hozzáférés kérdéskörén belül a tisztességes eljárás aspektusairól.[5] Az Európai Parlament olyan igényt is megfogalmazott, hogy az alapító szerződések esetleges módosításakor megfontolandónak tartja a Charta alkalmazási körére vonatkozó korlátozás eltörlését és a norma "alapjogi jogszabállyá alakítását".[6]
A Charta 52. cikk (3) bekezdése[7] értelmében az Emberi Jogok Európai Egyezménye és az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) joggyakorlata jelenti a Chartában foglalt jogok értelmezési, és ezáltal tartalmi kiindulópontját.
A tanulmányban röviden bemutatom a Charta alkalmazásával kapcsolatos joggyakorlatot és problémákat, valamint az EUB, az EJEB és a nemzeti bíróságok közötti viszonyt elemzem, mivel ez döntő hatással van a Chartában foglalt jogok, köztük a tisztességes eljárás elvének érvényesülésére.
A Charta kötelező alkalmazásának címzettjei kizárólag a tagállamok, valamint az uniós szervek, de csak akkor, ha "uniós jogot hajtanak végre"[8]. Arról, hogy mi minősül az uniós jog végrehajtásának, az EUB több határozatában fejtette ki álláspontját[9]. Ezek lényege szerint fennáll a Charta alkalmazhatósága, ha
- a nemzeti jog valamely uniós norma végrehajtására irányul vagy az uniós szabályozás érvényesülését biztosítja (tipikusan az átültető szabályok vagy az irányelvek céljait végrehajtó belső normák),
- 3/4 -
- a 4 alapszabadság uniós jog által megengedett korlátozását tartalmazó nemzeti szabályokról van szó vagy
- valamilyen egyéb, közeli kapcsolat kimutatható a nemzeti és az uniós szabályozás között. Ahogy az EUB fogalmaz: szükséges "a szóban forgó területek közötti közelség, illetve az egyik terület által a másikra gyakorolt közvetett hatásokat meghaladó bizonyos fokú kapcsolat fennállása."[10]
Az Európai Unióról szóló Szerződés kimondja, hogy a legfontosabb alapvető jogok tiszteletben tartásán alapul az Unió, amelyek közösek minden tagállamban[11], míg általános elvekként az uniós jogrend részét képezik az EJEE-ben biztosított jogok[12].
A Charta 52. cikk (3) és (4) bekezdései szerint:
"Amennyiben e Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményben biztosított jogoknak, akkor e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek. Ez a rendelkezés nem akadályozza meg azt, hogy az Unió joga kiterjedtebb védelmet nyújtson."
"Amennyiben e Charta a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból eredő alapvető jogokat ismer el, akkor ezeket a jogokat e hagyományokkal összhangban kell értelmezni."
A Charta 53. cikke ugyanakkor kimondja, hogy "E Charta egyetlen rendelkezését sem lehet úgy értelmezni, mint amely szűkíti vagy hátrányosan érinti azokat az emberi jogokat és alapvető szabadságokat, amelyeket - saját alkalmazási területükön - az Unió joga, a nemzetközi jog, a tagállamok alkotmányai, illetve az Unió vagy a tagállamok mindegyikének részességével kötött nemzetközi megállapodások, így különösen az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény elismernek."
Tehát az alapjogoknak biztosított védelem szintje nem szenvedhet csorbát csak azért, mert a Charta alacsonyabb szintű jogvédelmet biztosít, mint adott esetben a tagállamok alkotmányai. Ebből pedig eredhet olyan helyzet, hogy a magasabb szintű alapjogvédelmet biztosító nemzeti alkotmány leronthatja valamely uniós norma adott helyzetben történő alkalmazhatóságát, azaz sor kerülhet a mellőzés[13] fordított alkalmazására. Elméletben.
E tárgykörben az EUB ítélkezési gyakorlata még formálódóban van. A testület két szempont szerint vizsgálódik[14]:
- a Chartában szereplő jogokat az uniós jogalkotás korlátainak tekinti, és
- olyan számon kérhető kritériumoknak, amelyek alapján az EJEB joggyakorlatával összhangban felmérhető a büntetőjogi szankció alkalmazásának szükségessége.
Az EUB joggyakorlata egyre inkább afelé mutat, hogy fenntartja az uniós jog elsődlegességét, sőt még az EJEB-bel és a nemzeti bíróságokkal szemben is, illetve részben mellettük jogot formál magának az emberi jogok védelmezőjének szerepére.
Néhány példa erre az EUB esetjogából.
A C-617/2010. számú ügyben[15] a svéd ügyészség súlyos adócsalás miatt emelt vádat H. Akerberg Fransson ellen, aki a 2004-es és 2005-ös adóévekben az adóbevallásában téves adatokat közölt, valamint elmulasztotta bevallani a munkáltatói járulékokat. Ezzel egy időben ugyancsak a 2004-es és 2005-ös évekre az adóhatóság ugyanezen cselekmény miatt azonos adónemek vonatkozásában adóbírságot szabott ki Franssonnal szemben.
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben más mellett a Charta 51. cikkének[16] értelmezése is felmerült. A kérdések között az EUB-nak arra kellett választ adnia, hogy összeegyeztethető-e az uniós joggal az a bírói gyakorlat, amely csak akkor mellőzi az EJEE-vel és a Chartával ellentétes nemzeti szabályok alkalmazását, ha ez az ellentét nyilvánvaló.
Az EUB a döntése 21. pontjában rögzítette, hogy "Az uniós jog alkalmazhatósága magában foglalja a Charta által biztosított alapvető jogok alkalmazhatóságát."
A 45-49. pontokban kifejti, hogy az uniós jogba ütközik minden olyan gyakorlat vagy szabály, amely megakadályozza az eljáró nemzeti bíróságot abban, hogy az adott jogi helyzetet teljeskörűen mérlegelje, és az uniós jog hatékony és teljes érvényesülése érdekében az azzal ellentétes nemzeti jog alkalmazását mellőzze. A Charta az elsődleges jog része, tehát az abba ütköző nemzeti szabályozás a döntéshozatal során figyelmen kívül hagyható, sőt erre köteles a nemzeti hatóság.
Az indokolás 29. pontjában az EUB arra jutott, hogy ha a tagállami bíróságnak olyan ügyben kell egy nemzeti szabály alapvető jogokkal való összhangját vizsgálnia, amikor az uniós jog nem szabályozza teljeskörűen a tagállamok eljárását, de a Charta szempontjából
- 4/5 -
mégis uniós jog végrehajtásáról van szó, akkor "a nemzeti hatóságok és bíróságok jogosultak az alapvető jogok védelmével kapcsolatos nemzeti követelményeket alkalmazni, feltéve hogy e követelmények alkalmazása nem veszélyezteti a Charta által biztosított védelem szintjét, [...] valamint az uniós jog elsőbbségét, egységességét és tényleges érvényesülését."
Eszerint a nemzeti alkotmányos alapjogvédelmi szabályok alkalmazhatóak ugyan, de azok nem ronthatják le az uniós jog primátusát. Ezen túl, a döntésből az is következik, hogy az uniós jog alkalmazhatósága maga után vonja a Charta alkalmazhatóságát és egyúttal az EUB alapjogi kontrollhatáskörét. Az EUB az alapító szerződésekben biztosított hatásköre folytán már a nemzeti alkotmánybíróságokra jellemző normakontroll alatt tartja az uniós jogalkotók büntetőjogi tárgyú normáit, és mivel ezek szinte kizárólag irányelvek formájában jelennek meg, az átültető nemzeti jogszabályok az uniós jog végrehajtásának minősülnek. Így az EUB közvetve teret nyer a nemzeti normák alapjogi kontrollja felett is.
Az EUB hatáskörének előnye, hogy csökken a tagállamok aggálya az esetleges túlkriminalizáció miatt, ugyanakkor a másik oldalon felmerül, hogy az EUB aránytalanul beavatkozik a nemzeti bíróságok és alkotmánybíróságok joghatóságába az alapjogvédelem területén.[17] Mindez a nemzeti alkotmánybíróságok hatásköreinek további csorbítását eredményezheti, ami előreláthatólag jelentős ellenállást fog kiváltani.[18] Az EUB ebben a döntésében burkoltan együttműködésre hívta fel a nemzeti bíróságokat a Charta értelmezése kapcsán. Ennek két oka lehet: egyrészt előre látja a nemzeti ellenállást az alapjogi kontroll átengedése kapcsán, amit így akar megelőzni és/vagy nem bízik meg a nemzeti bírákban annyira, hogy rájuk hagyja a Chartában foglalt alapjogok védelmét.[19]
Az EUB gyanúja talán megalapozott. A német alkotmánybíróság 2013. április 24-én hozott döntésében[20] a Fransson ítéletre válaszként nem kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárást egy adatvédelemmel kapcsolatos alkotmányjogi panasz vonatkozásában annak nyilvánvaló uniós jogi kapcsolata ellenére, hanem visszatért az ún. Solange I. doktrínához[21].
Az ügy lényege a következő: Németországban a 2006. december 22-én elfogadott és 2006. december 31-én hatályba lépett "Antiterrordateigesetz" (Terrorizmus ellenes központi nyilvántartásról szóló törvény - a szerző fordítása) szerint a szövetségi állam és az egyes államok rendőri szervei és nemzetbiztonsági szolgálatai létrehoztak egy közös adatbankot a terrorizmussal gyanúsítható személyekről. S. úr az alkotmánybírósághoz benyújtott panaszában sérelmezte a levél-, posta- és távközlési titok, valamint a magánlakás sérthetetlensége mint alapvető jogainak, valamint jogorvoslathoz való és információs önrendelkezési jogának sérelmét, mert a törvény túl bizonytalanul és tágan határozza meg, hogy milyen esetekben rögzítik valaki személyes adatait ebben a nyilvántartásban.
A német alkotmánybíróság indokolásában kifejtette[22], hogy bár vannak a tárgykört marginálisan érintő uniós normák, amelyek az EUMSz 16. cikkén alapulnak, azonban az Antiterrordateigesetz nem minősül a Charta alkalmazása szempontjából az uniós jog végrehajtásának. Ezért nem merül fel előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésének indokoltsága sem. A személyes adatok védelméről szóló irányelv kapcsán például arra hivatkozik, hogy maga az irányelv veszi ki a hatálya alól a nemzetbiztonsági és bűnüldözési célú adatkezelést. További indokként hozza fel, hogy az adatbank létrehozását és felépítését nem az uniós jog határozza meg. Nincs olyan uniós norma, amely Németországot kötelezné vagy akadályozná vagy tartalmi előírásokat szabna ilyen nyilvántartás kialakításában. A törvény belső célokat követ, amelyek csak közvetve hatnak ki uniós jog által szabályozott jogviszonyokra, amely nem eredményez olyan mértékű, ún. elégséges kapcsolatot, amely megalapozná az uniós jogon alapuló alapjogi mércének alávetést.
A Bundesverfassungsgericht (a továbbiakban: BVerfGE) hangsúlyozta, hogy a Charta 51. cikk (2) bekezdésének és az EUSz 6. cikk (1) bekezdésének szó szerinti szövegéből következik, hogy a Charta az uniós jog hatályának körét nem tágítja ki az alapító szerződésekben biztosított felhatalmazáson túl, nem hoz létre új hatásköröket vagy feladatokat, és az alapító szerződésekben meglévőkön sem változtat. Az EUB a kizárólag német alapjogokat érintő kérdésekben a német alaptörvény vonatkozó szabálya szerint nem minősül törvényes bírónak. A BVerfGE szerint más nem következhet az EUB Fransson-ügyben hozott ítéletéből sem. Ugyanis nem lehet annak a döntésnek a konkrét ügy határain túlmenő vagy olyan értelmezést tulajdonítani, amely veszélyeztetné a tagállami alapvető jogok védelmét és érvényesítését, mert ez megkérdőjelezné az alaptörvény által kialakított alkotmányos berendezkedést. Ezért nem lehet úgy értelmezni és alkalmazni a Fransson-ítéletet, amely szerint elegendő lenne a tagállami jog és a Chartában lefektetett jogok érvényesítéséhez szükséges elégséges kapcsolat megállapításához az uniós jog alkalmazásának absztrakt volta vagy az uniós jog puszta kihatása a nemzeti jogra. A Chartában biztosított alapvető jogokat az uniós jog által szabályozott tényállásokra alkalmazni kell, de azon kívül nem, ahogyan azt az EUB a Fransson-ítélet indokolása 19. pontjában maga is írja.
Összefoglalva. A BVerfGE egyértelműen amellett foglalt állást, hogy a Fransson-ügyben hozott ítéletet kizárólag az egyedi ügyre kell alkalmazni, annak nem tulajdonít ultra vires hatályt. A Charta alkalmazása szem-
- 5/6 -
pontjából az "uniós jog végrehajtása" kitételnek olyan megszorító értelmezést tulajdonít, amely szerint az uniós jog és a nemzeti jog között konkrét kapcsolat szükséges. Nem elegendő az uniós szabályozási lehetőség absztrakt megléte és az sem, hogy konkrét előírás nélkül az uniós jog pusztán kihat a belső jogalkotásra. Ezt két érvvel támasztja alá. Az egyik, hogy ez következik a Charta alkalmazási körére vonatkozó rendelkezésből és az alapító szerződésekből. A másik, hogy az alaptörvényben biztosított jogok őre az alaptörvény értemében kizárólagosan a német alkotmánybíróság, más értelmezés sértené a Német Szövetségi Köztársaság alkotmányos identitását.
Ebből látszik, hogy a német alkotmánybíróság az uniós jog térhódítását és az EUB joghatóságának határát itt húzta meg. Egyelőre.
Nem kizárt, ahogy a Solange I. döntést is újragondolta a BVerfGE a Solange II. döntésben[23], úgy tesz majd az alapjogok védelme kérdésében is. Az 1986. október 22-én hozott ítéletben kimondta, hogy amíg az Európai Közösségek, különösen az EUB ítélkezési gyakorlata megfelelő szintű jogvédelmet biztosít a Közösségekben, és ezáltal minden tagállamban azonos szintűnek lehet tekinteni a védelem szintjét, az alkotmánybíróság nem gyakorolja normakontrollra vonatkozó joghatóságát.
Mindenesetre az "Antiterrordatei" eset jól mutatja, hogy mennyire kényes és érzékeny ez a terület.
A másik mindenképpen említést érdemlő ügy a Taricco jogeset[24], amelynek utóélete fontos mérföldkő lesz a bűnügyi együttműködésben és az alapvető jogok európai védelmének történetében. Az olasz Tribunale di Cuneo bíróság előtt Ivo Taricco és társai ellen büntetőeljárás volt folyamatban. Bűnszervezetben, hozzáadottérték-adóra elkövetett csalás és ahhoz kapcsolódó bűncselekmények miatt. A vonatkozó olasz szabályok értelmében az elévülési idő a félbeszakadás ellenére - amely nem eredményezte az elévülési idő újraindulását, csupán meghosszabbodását - a bűncselekmények büntethetősége az ítélet meghozatala előtt elévült volna. Az olasz szabályozás olyan rendszert eredményezett, amelyben ez az eset nem egyedi, hanem általános lett volna az ilyen típusú ügyek bizonyítási nehézségei miatt elhúzódó büntetőeljárásokra figyelemmel. Ezért az olasz bíróság előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett az EUB-nál, amelyben arra vonatkozó kérdéseket tett fel, hogy az olasz elévülési szabályok sértik-e a verseny védelmére, a piaci támogatási formákra, a gazdasági mentességekre vonatkozó uniós normákat, illetve azt a kötelezettséget, hogy a tagállamok megbüntessék az unió költségvetését károsító cselekmények elkövetőit.
Az EUB az ítélet 65. pontjában rögzítette, hogy a héával kapcsolatban elkövetett bűncselekményekre vonatkozó elévülési szabályok nem értékelhetők az államháztartás rendjére vagy a gazdasági versenyre vonatkozó alapító szerződéses szabályok körében, hanem a csalás elleni közös küzdelem területéhez tartoznak. Az elévülési szabályokat az EUMSz 325. cikkében előírt kötelezettségek körében a hatékony és visszatartó erejű szankciók fogalomnak megfelelés szempontjából vizsgálta.
Az indokolás 47. pontjában kimondta, hogy ha az elévülés félbeszakadására vonatkozó nemzeti szabályok alkalmazása azzal a kihatással jár, hogy az esetek jelentős számában elmarad a büntetőjogi felelősségre vonás, akkor a csalás elleni küzdelemben hozott nemzeti intézkedések nem tekinthetők hatékonynak és visszatartó erejűnek, ami sérti az EUMSz fent hivatkozott szabályát. Ennek megítélése a nemzeti bíróság feladata. Ha az eljáró bíró erre a megállapításra jut, akkor eltekinthet a nemzeti szabályok alkalmazásától anélkül, hogy meg kellene várnia a nemzeti jogalkotó korrigáló döntését vagy az uniós jogot sértő belső szabály alkotmányos megsemmisítését.[25]
Az EUB az 53. pontban felhívta a figyelmet, hogy ebben az esetben a nemzeti bíróságnak gondoskodnia kell az érintett személyek alapvető jogainak tiszteletben tartásáról. Ezt követően az 55-57. pontokban kifejtette, hogy az elévülési szabályok félretétele nem sérti a Charta 49. cikkében foglalt törvényesség elvét, mert az elkövetés időpontjában a cselekmények ugyanazon bűncselekmények minősültek és ugyanolyan joghátránnyal voltak fenyegetettek, mint az elévülési szabályok félretételével. Tehát, az uniós jogot sértő belső szabály alkalmazásának mellőzésével nem születik olyan büntetendő cselekmény, sem szankció, amely ne létezett volna már az elkövetéskor. Az EUB szerint ezek a megállapítások megfelelnek az EJEB joggyakorlatának is, amely szerint az elévülési idő meghosszabbodása és annak azonnali alkalmazása nem sérti a törvényesség elvét, mert ezt az elvet "nem lehet úgy értelmezni, mint ami akadályát képezi az elévülési idő meghosszabbodásának, ha az adott cselekmény még sosem évült el".
Az EUB döntése az olasz szakemberek körében nagy felháborodást váltott ki, de a Corte di Cassazione kimondta az érintett nemzeti szabályok semmisségét.[26] Az olasz szakmai körök ellenérzését az okozta, hogy az elévülési szabályokat az EUB eljárási jogi kérdésként kezelte, míg az olasz jogban büntető anyagi jogi kérdésnek számítanak, amellyel kapcsolatban érvényesül a visszaható hatály tilalma. Így azzal, hogy a nemzeti bíróság büntetőügyekben nemcsak jogosult, de köteles félretenni a nemzeti jogot anélkül, hogy megvárná a belső jogi korrekciós lépéseket, sérül ez az elv, és ezzel a gyanúsítottak olasz alkotmány biztosította alapvető joga.[27] Bár az EUB hivatkozik az EJEE-re és az EJEB joggyakorlatára, de azok csak az emberi jogi minimum
- 6/7 -
standardokat rögzítik.[28] A Velencei Bizottság 523/2009. számú véleményében kifejtette, hogy az elévülési szabályok adott esetben a büntető anyagi jog keretében is elhelyezhetők, és ilyen esetben érvényesül a visszaható hatály tilalma. Ezt a felfogást követi az olasz mellett a magyar szabályozás is, ami magasabb szintű védelmet nyújt a terhelteknek.[29]
A Taricco-döntésből látszik, hogy az EUB már nemcsak a csalás elleni közös fellépés anyagi jogi (kiterjesztette a héával kapcsolatos visszaélésekre), hanem eljárásjogi aspektusaira is hatást kíván gyakorolni, továbbfejlesztve a nemzeti büntetőeljárásjogok harmonizációját. A közös uniós politikák javára, az uniós jog teljes érvényesülésének biztosítására hajlandó felvállalni a konfliktust a magasabb szintű alapjogvédelmet garantáló nemzeti jogokkal.
Ezért rendkívül fontos a Taricco-ügy utóélete. Az EUB fent ismertetett döntésére válaszlépésként a milánói fellebbviteli bíróság 2015. szeptember 18-án kezdeményezte[30] az alapító szerződések módosítását, vagyis a Lisszaboni Szerződést ratifikáló nemzeti szabályok alkotmányos vizsgálatát abból a szempontból, hogy azok megfelelnek-e az olasz alaptörvényben és a Charta 49. cikkében foglalt törvényesség elvének. Az indítványban arra hivatkozott, hogy az elévülés az olasz alkotmányos joggyakorlat szerint büntető anyagi jogi szabály, amelyre vonatkoznak a büntető anyagi jog elvei, köztük a visszaható hatály tilalma. Az elévülés felső határára vonatkozó belső szabály félretétele sértené a törvényesség, egészen pontosan a büntetőjogi visszaható hatály tilalmát, ezáltal a jogrend egyik alapvető elvét. Ezért a Lisszaboni Szerződéssel bevezetett EUMSz 325. cikkével olyan szabály nemzeti jogba bevezetése vált kötelezővé, amely az olasz Alkotmány 25. cikk (2) bekezdésében lefektetett büntetőjogi törvényesség elvével ütközik.
Az olasz alkotmánybíróság nagyobb együttműködési hajlandóságot mutatott az EUB-bal, mint német társa, mivel 2016. november 23-án hozott döntésében sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett[31] az EUMSz 325. cikk (1) és (2) bekezdéseinek értelmezésére. Az alkotmánybíróság az indítványban kifejtette, hogy ha az indítványozó által feltételezett normakonfliktus valóban fennáll, akkor kötelessége ezt megelőzni. Rögzítette, hogy általában az uniós jog alkalmazása megelőzi a nemzeti jogot, és az ilyen uniós aktusok nem támadhatóak az alkotmánybíróság előtt, egy kivétellel. Az olasz alkotmánybíróság az 1973-as Frontini- és 1984-es Granital-ügyekben kidolgozott egy kontrollmechanizmust, amely rendkívül hasonló a német BVerfGE Solange I. doktrínájához. Eszerint az alkotmánybíróság kizárja az uniós jog alkalmazását olyan esetben, ha a norma nem felel meg az alkotmány védett magját képező elveknek.[32] Ezzel a lehetőséggel eddig sosem élt, de felhívta a figyelmet, hogy ez azzal jár, hogy ki kell mondania a Lisszaboni Szerződést átültető belső jogszabály alkotmányellenességét, és meg kell semmisítenie azt. Ezért a következő kérdéseket tette fel az EUB-nak[33]:
1. úgy kell-e értelmezni az EUMSz kérdéses szabályait és az EUB Taricco-ügyben hozott döntését, mint
- amelyek megkövetelik a nemzeti bíróságoktól a nemzeti jog azon elévülésre vonatkozó szabályainak félretételét, amelyek az esetek jelentős részében meggátolják az Unió pénzügyi érdekeit sértő súlyos csalások megbüntetését, vagy
- az Unió pénzügyi érdekeit érintő csalások esetében rövidebb elévülési időre vonatkozó rendelkezést tartalmaznak a tagállam pénzügyi érdekeit érintő csalásokra alkalmazandókhoz képest,
akkor is, ha nincs megfelelően precíz jogi alap az ilyen belső normák mellőzésére, illetve
akkor is, ha a tagállam jogrendszerében az elévülés az anyagi büntetőjog része és ezáltal tárgya a törvényesség elvének,
akkor is, ha az ilyen belső jog mellőzése ellentétben áll a tagállam alkotmányos rendjének legfontosabb elveivel vagy a tagállam alkotmánya által elismert elidegeníthetetlen emberi jogokkal.
A szembenállást tovább árnyalja, hogy a Charta betartását az Európai Bizottság ellenőrzi. A Chartában biztosított jogok és a belső norma közötti ellentét esetén a nemzeti bíróságok kötelesek akár a nemzeti jog alkalmazásának mellőzésével is az uniós szabályozást érvényre juttatni.[34] Jogsértés esetén kötelezettségszegési eljárást indíthat a renitens tagállammal szemben.
Tehát elképzelhető olyan eset, hogy az EUB egyedi ügyben a Taricco-ügyhöz hasonló döntést hoz, azonban a tagállam megtagadja az együttműködést az alapvető jogok alkotmányos védelmére hivatkozással, nem fogadja el a Charta értelmezését és az uniós jogot nem alkalmazza. Ekkor az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indíthat, amelyről ugyanaz az EUB fog dönteni végső soron, amely egyszer már előzetes döntéshozatal során állást foglalt a kérdésben.
Bizonytalan, hogy melyik érv győzne egy ilyen kollízióban:
- a tagállam érvelhet azzal, hogy maga a Charta írja az 53. cikkben, hogy "egyetlen rendelkezését sem lehet úgy értelmezni, mint amely szűkíti vagy hátrányosan érinti azokat az emberi jogokat és alapvető szabadságokat, amelyeket [...] a tagállamok alkotmányai [...] elismernek."
- ezzel áll szemben az EUB joggyakorlata, amely több évtizeden át dolgozta ki az uniós jog elsődlegességére és hatékony érvényesülésére vonatkozó elveket, amelyek nélkül maga az integráció sem lenne képes fennmaradni.
Mindenesetre a tagállamok eddig elfogadták az EUB döntéseit és annak megfelelően jártak el, akkor is, ha
- 7/8 -
azzal nem értettek maradéktalanul egyet. Ezt mutatja az olasz semmítőszék és alkotmánybíróság példája is. A nemzeti bíróságok egyre több ügyben fordulnak a Charta értelmezéséért az EUB-hoz: 2011-ben 27, 2012 és 2013-ban 41, 2014-ben 43, 2015-ben 36 előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjesztettek elő.[35] Ez arra utal, hogy a belső ítélkezési gyakorlatban meghonosodni látszik a Charta alkalmazása.
Az EUB az olasz alkotmánybíróság által előterjesztett kérdésekben döntést még nem hozott, de lehetőséget kapott egyrészt a hivatkozott törvényesség elvére figyelemmel a Charta 49. cikkének részletes értelmezésére, másrészt a fentebb ismertetett alapjogi konfliktus feloldására.
Az alapvető jogok az uniós jogrend általános elvei közé tartoznak íratlan elsődleges jogforrásként, a jogértelmezések során orientáló hatással. Az EUB ennek során a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból merít, valamint az olyan, emberi jogi tárgyú nemzetközi megállapodásokból, amelyek kidolgozásában a tagállamok részt vettek, vagy amelyekhez csatlakoztak. Ezek közül kiemelt helyet foglal el az EJEE.[36] Az EUSz 6. cikk (3) bekezdése is megerősíti ezt.[37] A Charta 52. cikk (3) bekezdése alapján a Chartában és az Egyezményben is szereplő jogoknak utóbbiakkal azonos tartalmat és terjedelmet kell tulajdonítani az értelmezés során. Azonban az EUB felhívta a figyelmet, hogy az Unió nem csatlakozott az Egyezményhez, így az "nem minősül az uniós jogrendbe szervesen beépülő jogforrásnak"[38].
Az EJEE-hez csatlakozás jogi alapját az EUSz 6. cikk (2) bekezdése[39] adja. Az első csatlakozási kísérlet 2013-ban elbukott. Az EUB a megállapodástervezet kapcsán kifejtette[40], hogy sor került az Egyezmény több pontjának módosítására, amely azt szolgálja, hogy ne csak nemzetállamok, hanem olyan entitás, mint az Európai Unió is csatlakozhasson, azonban megállapította, hogy az nem egyeztethető össze az EUSz 6. cikk (2) bekezdésével és az alapító szerződésekhez csatolt 8. jegyzőkönyvvel, mert hiányoznak fontos részletszabályok. Ilyen például annak kizárása, hogy az Egyezménynek az uniós jog hatálya alá tartozó alkalmazásával kapcsolatos, a tagállamok egymás közötti, valamint a tagállamok és az Unió közötti jogvitáját EJEB elé vigyék. A vélemény szerint a tervezet alkalmas arra, hogy megsértse az uniós jog sajátos autonómiáját, mert nem biztosít összhangot az EJEE 53. cikke és a Charta 53. cikke között. Az Egyezmény e szabálya kimondja ugyanis, hogy az EJEE egyik rendelkezését sem lehet úgy értelmezni, hogy az lerontsa a részes államok joga által biztosított vagy olyan egyezmény által biztosított védelmi szintet, amelynek a részes állam tagja. Kifogásolta az EUB annak hiányát, hogy a megállapodás rendezze az EJEE-hez fűzött 16. jegyzőkönyvben lehetővé tett, az Egyezményben foglalt jogok értelmezéséről és alkalmazásáról adható előzetes állásfoglalás kapcsolatát az EUB által adható előzetes döntéshozatallal. Álláspontja szerint sérti az alapító szerződéses szabályokat az is, hogy a tervezet a közös kül- és biztonságpolitika területén egyes aktusok, fellépések és mulasztások bírósági felülvizsgálatát kizárólag Unión kívüli szervre ruházza.
Az EJEE-hez csatlakozás tehát továbbra is napirendben van. Az Európai Parlament 2016. október 25-i állásfoglalásában[41] felkérte az Európai Bizottságot 2017. júniusi határidővel újabb tervezet kidolgozására, amely figyelembe veszi az EUB ismertetett kifogásait.
Addig is az EUB egy másik döntésében kifejtette, hogy "az uniós jog nem szabályozza az EJEE és a tagállamok jogrendje közötti kapcsolatot".[42] Vagyis, a belső jogi szabályozás határozza meg a belső jog és az Egyezmény ütközése esetén a következményeket, illetve a nemzeti bíróságok által követendő eljárást. Ebből az következik, hogy az EUB által a Charta tükrében és az EJEB által az Egyezmény alapján nyújtott jogvédelmi mechanizmusok egymással párhuzamosan működnek, ami konfliktusokat gerjeszthet.
Íme erre egy példa.
A Melloni-ügyben[43] a tényállás lényege szerint az olasz hatóságok büntetőeljárást folytattak S. Melloni ellen, akivel szemben európai elfogatóparancsot bocsátottak ki. A spanyol hatóságok letartóztatták, és átadását megalapozottnak minősítették, azonban óvadék ellenében szabadlábra helyezték. Melloni ezt kihasználva megszökött, így átadására nem került sor. Az eljáró olasz hatóságok ezután a vonatkozó nemzeti szabályok alapján a terhelt távollétében folytatták le az eljárást. A jogerős ítélet végrehajtása érdekében az olasz hatóságok újabb európai elfogatóparancsot bocsátottak ki. A spanyol hatóságok Mellonit letartóztatták, és átadása mellett döntöttek. Melloni a spanyol alaptörvény 24. cikk (2) bekezdésében foglalt tisztességes eljáráshoz való jogának közvetett megsértésére hivatkozott, mert álláspontja szerint olyan országnak való átadását engedélyezték feltételhez kötés nélkül, amely állam joga nem biztosít
- 8/9 -
jogorvoslatot a távollétükben elítéltek számára védelemhez való joguk érvényesítése érdekében.
A spanyol Tribunal Constitucional a következő kérdéseket tette fel előzetes döntéshozatal keretében az EUB-nak:
- úgy kell-e értelmezni az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat vonatkozó rendelkezését, hogy az kizárja, hogy a végrehajtó hatóság az átadást ahhoz a feltételhez kösse, hogy a jogerős ítélet felülvizsgálható legyen a kibocsátó államban az átadni kért személy védelemhez való jogának biztosítása érdekében, és
- ha igen, ez a rendelkezés összhangban áll-e a Chartában foglalt tisztességes eljáráshoz, hatékony jogorvoslathoz és védelemhez való jogokkal,
- és ha ez is igen, akkor a Charta védelmi szintre vonatkozó szabályára figyelemmel a végrehajtó tagállam a kibocsátó állam által biztosított felülvizsgálathoz mint feltételhez kötheti-e az átadást abból a célból, hogy alkotmánya által biztosított alapvető joggal összhangban járjon el, egyúttal az uniós jognál magasabb szintű védelmet biztosítva az előző pontban felsorolt jogoknak.
Az első kérdés kapcsán az EUB kifejtette, hogy a kerethatározat értelmében, ha "a távollétében elítélt a kitűzött tárgyalásról kellő időben tudomást szerzett és tájékoztatták arról, hogy a határozat meghozatalára meg nem jelenése esetén is sor kerülhet, vagy a kitűzött tárgyalás ismeretében a védelem ellátásával jogi képviselőt hatalmazott meg"[44], akkor a végrehajtó hatóság köteles az átadást végrehajtani, azt nem kötheti feltételhez. A kerethatározat taxatívan felsorolja azokat eseteket, amikor a büntetés végrehajtása céljából kiadott európai elfogatóparancs teljesítése nem sérti a védelemhez való jogot.
A második kérdés kapcsán[45] az EUB rögzítette, hogy a személyes jelenléthez való jog a tisztességes eljárás részét képezi, de nem abszolút jog. A terhelt lemondhat e jogának gyakorlásáról azzal a feltétellel, hogy a lemondásnak kétséget kizáróan bizonyítottnak kell lennie, és nem sérthet fontos közérdeket. Ezért nem állapítható meg a tisztességes eljárás elvének sérelme, ha a terhelt a tárgyalás helyéről és idejéről tudomással bírt, őt általa meghatalmazott képviselő védte, de ennek ellenére személyesen nem jelent meg. A kerethatározat meghatározza azokat a feltételeket, amelyek fennállása esetén úgy kell tekinteni, hogy a terhelt lemondott a részvételről. Ezért a távollétében meghozott, jogerős ítélet végrehajtása érdekében kiadott európai elfogatóparancs teljesítése nem köthető az érintett jelenlétében történő újratárgyalás biztosításának feltételéhez. A kerethatározat tehát nem sérti a Charta megjelölt rendelkezéseit.
A harmadik kérdésre válaszként[46] az EUB úgy foglalt állást, hogy nem elfogadható a Charta 53. cikkének olyan értelmezése, amely szerint a tagállam általános jelleggel alkalmazhatja az alapvető jogoknak az alkotmánya által biztosított védelmi szintjét, ha ez magasabb, mint amit a Charta lehetővé tesz, és amely adott esetben megakadályozza az uniós jogi rendelkezések alkalmazását. Igaz, hogy ezzel elkerülhető lenne a tagállami alkotmány által biztosított jogokat sértő vagy korlátozó értelmezés, azonban olyan feltételt szabna az európai elfogatóparancs végrehajtásához, amit az uniós norma nem tartalmaz. Ez sértené az uniós jog elsődlegességének elvét, mert meggátolná a Chartával összhangban álló uniós normák alkalmazását abban az esetben, ha azok "nem tartják tiszteletben a tagállami alkotmány által biztosított alapvető jogokat." Az uniós jog elsődlegességével kapcsolatban az EUB hangsúlyozta, hogy ez az uniós jogrend lényeges eleme, és a tagállam alkotmányos szintű normái sem befolyásolhatják az uniós jog tagállamok területére gyakorolt hatását.
A Charta és a tagállami alkotmányok védelmi szintje közötti összeütközés kapcsán általános érvénnyel, kategorikusan kimondta az EUB, hogy "a nemzeti hatóságok és bíróságok továbbra is alkalmazhatják az alapvető jogok védelmének nemzeti szintjét, feltéve hogy ennek alkalmazása nem sodorja veszélybe a Charta által meghatározott és a Bíróság által értelmezett védelmi szintet, sem pedig az uniós jog elsőbbségét, egységességét és hatékonyságát." Hozzátette, hogy ha a tagállam az európai elfogatóparancs végrehajtását olyan feltételhez kötné, amely nem szerepel a kerethatározatban azért, hogy elkerülje a nemzeti alkotmányában biztosított jogokkal a kollíziót, akkor ezzel megkérdőjelezné a kerethatározatban biztosított alapvető jogok védelmi szintjének egységességét. Ezen keresztül sérülne a kölcsönös bizalom és kölcsönös elismerés elve, ami végső soron a kerethatározat hatékonyságát sodorná veszélybe.
A Melloni-ügyben hozott döntés végkicsengése arra enged következtetni, hogy az EUB mintha félretette volna a Charta 53. cikkének korlátozó rendelkezését, és még az alapvető jogok védelmét is az uniós jog hatékonyságának és érvényesülésének oltárán feláldozná. A határozat szerint a tagállamok csak akkor biztosíthatnak a szupranacionális szinthez képest magasabb alapjogi védelmet, ha ez nem sérti az uniós jog egységes alkalmazását.
Ebben a felfogásban a Charta 52. cikk (1) bekezdése alapján igazolható olyan jogkorlátozás, amely valamely uniós cél vagy politika jegyében a hatékonyságra vagy szükségességre hivatkozással túlmegy az EJEB által, demokratikus társadalomban igazoltnak tekintett korlátozáson.[47]
Az EJEB és az EUB között nincsen intézményközi megállapodás az immár egymást részben átfedő feladataik rendezésére. A Charta és az alapító szerződések alapján az EJEB joggyakorlata háttérjogként érvényesül, azonban az EUB eseti döntéseiből, különösen a
- 9/10 -
Taricco- és Melloni-ítéletekből, egyre inkább az olvasható ki, hogy az uniós jog teljes érvényesülésének biztosítása érdekében eltér az EJEB standardjaitól, az esetek többségében az alapvető jogok hátrányára.
Hasonlítsuk össze az EJEB és az EUB főbb vonásait.
Az EJEB-hez tagállamok egymás jogsértései miatt, valamint a tagállamokkal szemben egyének, egyének csoportjai és nem-kormányzati szervezetek fordulhatnak. Az EUB-hoz egyének nem, kizárólag tagállamok, nemzeti hatóságok és uniós szervek fordulhatnak.
Az EJEB esetében a kereset befogadásának feltétele a jogsérelem bekövetkezésének valószínűsítése, a belföldi jogorvoslati lehetőségek kimerítése, a jogerőtől 6 hónap még nem telt el, és az ügyet még nem vizsgálta az emberi jogi bíróság. Az EUB esetében ilyen feltételek nincsenek. Az emberi jogi kérdések döntő többségében előzetes döntéshozatali eljárásban, illetve uniós normák megsemmisítési eljárásában merülhetnek fel.
Az EJEB döntésének joghatása csupán deklaratív jellegű: megállapítja a jogsértést vagy annak hiányát. A sérelmezett norma hatályára nincs kihatása. Csak az adott ügyre vonatkozó, inter partes jellegű, de az eljárás egészét értékelő álláspont. Ezzel szemben az EUB döntése eredményezheti akár az uniós norma megsemmisítését vagy a nemzeti jogszabály alkalmazásának mellőzését. A megállapítások általános érvényűek, erga omnes hatásúak, azonban kizárólag a jogi kérdésekre terjed ki a vizsgálódás.
Az EJEB jogkövetkezményként előírhat egyedi intézkedést, amely az adott konkrét jogsérelem orvoslását célozza, és meghatározhat általános jellegű intézkedéseket, amely akár nemzeti jogszabály-módosítást is eredményezhet a jövőbeli jogsértések elkerülésére. Az EUB döntéseiben ilyenre nem kötelezheti a tagállamot. Az előzetes döntéshozatalt követő esetleges normamódosítások a tagállamok önkéntes lépései.
Ha a marasztalt tagállam az EJEB döntését nem hajtja végre, a Miniszteri Bizottság aggodalmát fejezheti ki vagy az EJEB-hez fordulhat, amely deklarálja a mulasztást, de más eszköz nem áll rendelkezésre. Ezzel szemben az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indíthat a renitens tagállammal szemben, amely pénzbüntetés kiszabásával is végződhet.
Az EJEB és EUB között hatásköri összeütközés[48] másodlagos jogforrások kapcsán merülhet fel, amelyhez olyan tagállami intézkedés kötődik, amely egyaránt sérti az Egyezményben és a Chartában foglalt jogokat.
Ilyen kollíziós pont az előzetes döntéshozatali eljárás. Előfordulhat olyan eset, hogy az EJEB már hozott döntést az ügyben, amely nem kötelező az EUB-ra, épp ezért utóbbi eltérő megállapításokra juthat. Az EJEB nem jogosult az uniós jog értelmezésére, ezért fennáll a veszély, hogy az EUB előzetes döntése nélkül az uniós jog sajátosságainak figyelmen kívül hagyásával olyan álláspontot alakít ki, amely károsítja az uniós jog egységességét.
Az uniós jog (EUMSz 267. cikk) szerint az utolsó fokon eljáró bíróság köteles előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezni. Előfordulhat, hogy alsóbb szintű bíróság az EJEE 16. kiegészítő jegyzőkönyve alapján az EUB helyett az EJEB-hez fordul előzetes állásfoglalás érdekében. Két probléma merülhet fel: az EJEB az uniós joghoz képest alacsonyabb standardokat követ, ezért ehhez igazodó biztosítékokat ír elő, és a nemzeti bíróság hajlamos lehet a könnyebb utat választani. A másik, ha az EJEB figyelmen kívül hagyja az uniós jogot, és magasabb védelmi szintet követel meg. A nemzeti legfőbb bírói fórum - mivel számára kötelező az EUB álláspontját kikérni - lehetséges, hogy választani kényszerül a kétféle vélemény közül, vagy - ha arra addig nem került sor - abban, hogy melyik bírósághoz forduljon vagy mindkettő döntését kikérheti.
Az eseti döntésekből kirajzolódik, hogy az EUB már nemcsak az uniós jogrend őreként és fejlesztőjeként, hanem az emberi jogok védelmezőjeként is helyet követel magának a nemzetközi színtéren. Ezt a kettős feladatot időnként az alapvető jogok védelmi szintjének csökkentésével oldja meg a legfontosabb cél: az Európai Unió megfelelő működésének biztosítása érdekében. Az egyensúly megtalálása véleményem szerint még most zajlik. Az EJEB-bel összefogva a jelenlegi jogvédelmi hézagok kitöltésével az emberi jogok megóvásának egységesebb és magasabb szintje is elérkezhet Európában. Ebben megoldás lehet, ha az Unió csatlakozik az EJEE-hez és a hatásköri konfliktusokat a csatlakozásról szóló megállapodás rendezi. Addig is járható út lenne, ha az EJEB döntése előtt kötelező lenne beszerezni az EUB előzetes döntését olyan ügyekben, amikor az uniós jog Egyezménybe ütközése is felmerül. Így biztosított lenne az alapvető jogok egységes értelmezése és alkalmazása az egész európai térségben, valamint az EUB önálló joghatósága az uniós jog felülvizsgálatában.[49] ■
JEGYZETEK
[1] Valeria Scalia: Protection of Fundamental Rights and Criminal Law The Dialogue between the EU Court of Justice and the National Courts, Eucrim, 2015/3. 100-111.
[2] Az Európai Bizottság közleménye az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, a Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának Towards an EU criminal policy: Ensuring the effective implementation of EU policies through criminal law. 2011.9.20., COM (2011) 573 végleges.
[3] Az Európai Tanács 1999 júniusában fogalmazta meg azt az igényt, hogy az integrációban alkalmazandó alapvető jogokat egy egységes gyűjteményben foglalják össze. Ennek hatására a Charta első változatát Nizzában 2000. december 7-én hirdették ki, majd a kiigazított szöveg vált az alapító szerződések részévé hét évvel később a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésével.
[4] Az Európai Parlament 2016. október 25-i állásfoglalása a Bizottságnak szóló ajánlásokkal a demokráciával, a jogállamisággal és az alapvető jogokkal foglalkozó uniós mechanizmus létrehozásáról [2015/ 2254(INL)] 1. pont, 8. P8_TA(2016)0409.
[5] Uo. melléklet 7. és 9. cikkek, 18-19.
[6] Uo. 20. pont, 11.
[7] Charta 52. cikk (3) bekezdés: "Amennyiben e Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményben biztosított jogoknak, akkor e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek. Ez a rendelkezés nem akadályozza meg azt, hogy az Unió joga kiterjedtebb védelmet nyújtson."
[8] Alapjogi Charta 51. cikk (1) bekezdés.
[9] E határozatok elemzését lásd Varga Zsófia: Az Alapjogi Charta alkalmazási köre I., Európai Jog, 2013/5. 17-29., Varga Zsófia: Az Alapjogi Charta alkalmazási köre II., Európai Jog, 2013/6. 12-22.
[10] C-206/2013. számú ügy ítéletének 24. pontja, ECLI:EU:C:2014:126.
[11] Az Európai Unióról szóló Szerződés egységes szerkezetbe foglalt változata 2. cikk: "Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok - ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait - tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában." HL (2010) C 83, 2010. március 30. 17.
[12] Uo. 6. cikk (3) bekezdés: "Az alapvető jogok, ahogyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból következnek, az uniós jogrend részét képezik mint annak általános elvei."
[13] Az uniós jog és nemzeti jog kapcsolatában az ún. értelmezési doktrína szerint, ha az uniós jogba ütköző nemzeti szabálynak nem lehet olyan értelmezést tulajdonítani, amely összhangban áll az uniós normával, a tagállami bíróság vagy hatóság köteles a döntéshozatal során figyelmen kívül hagyni a nemzeti szabályt, vagyis alkalmazását mellőzni.
[14] Scalia i. m. 101.
[15] ECLI:EU:C:2013:105.
[16] "Senki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték."
[17] Scalia i. m. 106.
[18] Uo. 105., Armin von Bogdandy - Matthias Kottmann - Carlino Antpöhler - Johanna Dickschen- Simon Hentrei - Maja Smrkolj: Fordított "Solange" Az európai médiaszabadság védelme a tagállamokkal szemben. http://epa.oszk.hu/02300/02334/00046/pdf/EPA02334_Fundamentum_2011_04_005-022.pdf
[19] Scalia i. m. 105.
[20] 1 BvR 1215/07. http://www.bverfg.de/e/rs20130424_1bvr121507.html
[21] BvL 52/71 B.I. 7. pont, 56. bekezdés.
[22] C pont 88-91. bekezdések.
[23] 2 BvR 197/83 B. II. f) pont, 132. bekezdés.
[24] C-105/2015. ECLI:EU:C:2015:555.
[25] Uo. 49. pont.
[26] Scalia i. m. 107.
[27] Pietro Faraguna: The Italian Constitutional Court in re Taricco: "Gauweiler in the Roman Campagna" http://verfassungsblog.de/the-italian-constitutional-court-in-re-taricco-gauweiler-in-the-roman-campagna/ 2017. január 31.
[28] Maxime Lassalle: Taricco kills two birds with one stone for thr sake of the PIF http://europeanlawblog.eu/2015/10/27/taricco-kills-two-birds-with-one-stone-for-the-sake-of-the-pif/ 2015. október 27.
[29] Uo. 3.
[30] Order No. 24 Year 2017 http://www.cortecostituzionale.it/documenti/download/doc/recent_judgments/O_24_2017.pdf. Faraguna i. m.
[31] Order No. 24 Year 2017.
[32] Uo. 2. pont.
[33] Uo. 1) pont. 10.
[34] C-617/2010., Fransson-ítélet, 45. pont, 9. ECLI:EU:C:2013:105.
[35] A számadatok a Bizottság az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának az Európai Unió Alapjogi Chartájának alkalmazásáról szóló 2015. évi jelentéséből származnak. http://ec.europa.eu/transparency/regdoc/rep/1/2016/HU/1-2016-265-HU-F1-1.PDF COM (2016) 0265. 10.
[36] A Bíróság 2/13. sz. véleménye, 2014. december 18., 37. pont, 9. ECLI:EU:C:2014:2454.
[37] "Az alapvető jogok, ahogyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból következnek, az uniós jogrend részét képezik mint annak általános elvei."
[38] C-617/2010., Fransson-ítélet, 44. pont, 9. ECLI:EU:C:2013:105.
[39] "Az Unió csatlakozik az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményhez."
[40] A Bíróság 2/13. sz. véleménye, 2014. december 18., 153-258. pontok, 28-38. ECLI:EU:C:2014:2454.
[41] Az Európai Parlament 2016. október 25-i állásfoglalása a Bizottságnak szóló ajánlásokkal a demokráciával, a jogállamisággal és az alapvető jogokkal foglalkozó uniós mechanizmus létrehozásáról [2015/2254 (INL)] 11. pont, 9. P8_TA(2016)0409.
[42] C-617/2010., Fransson-ítélet, 44. pont, 9. ECLI:EU:C:2013:105.
[43] C-399/2011., Melloni-ítélet, ECLI:EU:C:2013:107.
[44] Uo. 42. pont, 10.
[45] Uo. 49. és 52. pontok, 10-11.
[46] Uo. 56-60. és 63. pontok, 11-12.
[47] Alexandros-Ioannis Kargopoulos: ECHR and the CJEU Competing, Overlapping, or Supplementary Competences? Eucrim, 2015/3. 96-100.
[48] Kargopoulos i. m. 97-98.
[49] A Bíróság 2/13. sz. véleménye, 2014. december 18., 244-247. pontok, 36-37. ECLI:EU:C:2014:2454.
Lábjegyzetek:
[1] Láris Liliána, PhD-hallgató (ELTE ÁJK)
Visszaugrás
