A hitelbiztosítékok jelentős szerepet töltenek be az 1991. évi XLIX. tv. (Cstv.) által szabályozott eljárásokban, kiemelt szerepük azonban - elsősorban az eljárások magas száma miatt - a felszámolási eljárásban érvényesül. A hitelbiztosítékok (zálogjog, óvadék, kezesség, bankgarancia, biztosítéki célú opció, engedményezés) kérdése olyan nagy téma, hogy vázlatos áttekintése is meghaladja egy kis tanulmány kereteit. Ezért szűkítettem a témát a zálogjogra, s annak is a felszámolási eljárásban betöltött szerepére, s egy rövid áttekintés után a bírói gyakorlatban felmerült egyes kérdésekről fogok említést tenni.
A biztosított követeléssel rendelkező jogosultak kielégítésére a fizetésképtelenségi jogok két rendszert ala-
- 7/8 -
kítottak ki. Az egyik rendszer szerint a lekötött vagyontárgy nem került be a csődtömegbe, csak a jogosult kielégítése után fennmaradt hányad. A másik módszer szerint ugyan a csődtömeg része lesz a lekötött vagyontárgy, de a zálog- és egyéb jogosult bizonyos előnyökkel rendelkezik a vagyontárgy bevételének a felosztásánál. (Zámbó Tamás: A biztosított hitelezők pozíciójának erősödése a Csődtörvény módosításában. Céghírnök 2001/4. szám)
A római jogi végrehajtási (csőd) eljárásban a kézi- és jelzálogjoggal rendelkező hitelezőknek nem kellett követelésüket bejelenteni, csak a jogosult kielégítése után megmaradó vagyonhányad állt a hitelezők rendelkezésére. Az első klasszikus csődtörvényünk, az 1881. évi XVII. tc. szabályozása ugyanezt a modellt követte, a zálogjogosultak elkülönített kielégítést kereshettek a zálogjoggal terhelt vagyontárgyakból. Az értékesítésnél a tömeggondnok kötelessége volt annak biztosítása, hogy a zálogjoggal biztosított követelés kiegyenlítése után fennmaradó pénzösszeg a csődtömegbe kerüljön.
A természetes személyek adósságrendezési eljárásáról szóló 2015. évi CV. tv., mint az egyik legújabb törvény az alábbiak szerint határozza meg a biztosított követelés fogalmát:
Biztosított követelés az a követelés - a biztosítékul szolgáló vagyontárgy forgalmi értéke erejéig - amely megfizetésének biztosítása érdekében
a) az adós vagy más zálogkötelezett vagyontárgyán zálogjog áll fenn,
b) az adós mint kötelezett vagy az adós kötelezettségéért más személy óvadékot nyújtott,
c) az adós mint kötelezett vagyontárgyán vagy vagyoni értékű jogán biztosítéki célú vételi jogot, biztosítéki célú engedményezést kötöttek ki.
A biztosított hitelező egyéb tekintetben is nagyon sok kedvezményt kapott. Az egyezséggel kapcsolatos szavazáskor a kiemelt hitelezők osztálya esetében (ide tartozik a biztosított hitelező) minden 20 000 forint követelés 40 db, a privilegizált hitelezők osztálya esetében minden 20 000 forint követelés 20 db, az egyéb hitelezők osztálya esetében minden 20 000 forint követelés 18 db, a hátrasorolt hitelezők osztálya esetében minden 20 000 forint követelés 1 db, de legfeljebb az összes érvényes szavazat 5%-át kitevő szavazatot ér.
Ezen túlmenően a főhitelezőt vétójog illeti meg az egyezség megkötésekor, a szavazatai számától függetlenül nélküle nem köthető egyezség.
Az 1996. évi XXV. tv. (Hartv.) 31. §-a a vagyon bírósági felosztása során b) pontba sorolja a kielégítés szempontjából a zálogjoggal, óvadékkal biztosított hitelezőt a zálogtárgy (óvadék) értékének erejéig, feltéve, hogy a biztosítékot az adósságrendezési eljárás kezdő időpontja előtt legalább 6 hónappal kikötötték.
A csődeljárásban az új Ptk. hatálybalépéséig biztosított követelésnek minősültek - azok kiegyenlítéséig -, amelyekre zálogjogot, óvadékot vagy biztosítéki célú vételi jogot kötöttek ki, továbbá amelyre vonatkozóan a végrehajtási jog van bejegyezve. A biztosítéki célú vételi jog biztosítékként csak a csődeljárásban nyert elismerést. Az új Ptk. kezdetben nem ismerte el ezt a biztosítéki formát, ezért kikerült a csődjogi szabályozásból is. A Ptk. 2016. évi módosítása után azonban változott a helyzet, a Cstv. 2017. évi XLIX. törvénnyel történt módosítása ismét biztosítékként kezeli az alábbiak szerint:
aa) az adós, mint zálogkötelezett vagyontárgyán a csődeljárás kezdeményezését megelőzően zálogjogot, alzálogjogot alapítottak
ab) az adós vagyontárgyán a csődeljárás kezdeményezését megelőzően óvadékot alapítottak,
ac) az adós vagyontárgyán a csődeljárás kezdeményezését megelőzően biztosítéki célból vételi jogot alapítottak, vagy az adóst megillető jognak vagy követelésnek biztosítéki célból történő átruházását kötötték ki, és az erre vonatkozó jogszerzési nyilatkozatot bejegyezték a hitelbiztosítéki nyilvántartásba.
A Cstv. új 4/B. §-a szerint a biztosítéki célú vételi jog, illetve biztosítéki célú jogátruházás jogosultja ezeket a biztosítékokat a csődeljárás, illetve a felszámolási eljárás kezdeményezését követően akkor gyakorolhatja, ha az említett jogszerzésre jogosult ezt a nyilatkozatot bejegyeztette a hitelbiztosítéki nyilvántartásba, vagy pedig ha ingatlanra vonatkozóan vételi jogot kötött ki, azt bejegyeztette az ingatlan-nyilvántartásba, és ezzel összefüggésben azt is igazolni tudja, hogy ezt a követelését korábban valamely követelése biztosítékául kötötte ki.
Az első újkori magyar csődjogi szabályozásban az 1986. évi 11. tvr. (Ftvr.) - amely csak a felszámolási eljárást szabályozta - a zálogjoggal, óvadékkal terhelt vagyontárgyat a csődtömeg részének tekintette, s a kielégítési rangsorban d) pontba sorolta be. Az 1991. évi XLIX. tv. (Cstv.) a biztosítékkal (zálogjog, óvadék) rendelkező hitelezőnek kedvezőbb besorolást biztosított, a felszámolási költségek rendezése után azonnal a zálogjogos hitelező igényét kellett kielégíteni. A gyakorlatban azonban kiderült, hogy ez nem elégséges, ugyanis a sokszor mesterségesen felduzzasztott - költségek elvitték a zálogtárgy értékesítéséből eredő árbevétel jelentős részét, amely ahhoz vezetett, hogy a hitelezők, zömében pénzintézetek olyan alternatív megoldásokat kerestek, amely biztosítja a követelésük kielégítését. Ekkor terjedtek el a biztosítéki célú adásvételi, opciós
- 8/9 -
szerződések, a biztosítéki célú engedményezés. A bírói gyakorlat rövid hezitálás után ezeket a megoldásokat elfogadta, s nem tekintette a fiduciárius biztosítéki rendszer kikerülésére irányuló kontraktusnak. (Pomeisl András József ismerteti az ezzel kapcsolatos vitát a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának Üléséről készített összefoglalóban A biztosítéki célú vételi jogot alapító szerződés érvényessége címmel (BH 2010.4., 317-320. o.).
"A felszámolási eljárások során azonban az adóst korábban finanszírozó (jellemzően) pénzintézetek azzal szembesültek, hogy a zálogjoggal biztosított követelésük teljesen vagy jórészt kielégítetlen maradt, az azt megelőző felszámolási költség miatt. Valószínűleg e jogi szabályozás szülte "szükséghelyzetre" adott válaszként került előtérbe a vételi jog biztosítéki célú alkalmazása, melynek gyakorlásával a hitelező már a felszámolási eljárás megindulását megelőzően megszerezhette a vételi joggal terhelt vagyontárgy tulajdonjogát, kivonva azt a későbbi felszámolási vagyon köréből." - írja Vuleta Csaba "A biztosítéki célú vételi jog és a biztosítéki engedményezés a felszámolási eljárásban" c. tanulmányában.[1]
A jogalkotás is érzékelte ezt a problémát, s megfigyelhető, hogy a törvényalkotás egyre kedvezőbb helyzetbe hozta a biztosítékkal rendelkező hitelezőt.
A Cstv. 49/D. §-át a 2000. évi CXXXVII. törvény 6. § (1) bekezdése illesztette be a törvénybe, kimondva, hogy a felszámoló a zálogtárgy, illetve óvadékul szolgáló vagyontárgy értékesítése során befolyt és az értékesítés költségeivel csökkentett vételár 50%-át kizárólag az értékesített zálogtárgyat terhelő zálogjoggal (óvadékul szolgáló vagyontárggyal) biztosított követelések kielégítésére fordítja a biztosított követelés erejéig. A módosítás azt tette lehetővé, hogy a zálogjogosult hitelező a követelése 50%-át mindenképpen megkapja, a többit a kielégítés általános szabályai szerint. Eredetileg kiterjedt a hatálya az óvadékul szolgáló vagyontárgyra is, azonban az Unióhoz történt csatlakozásunk miatt meg kellett változtatni a törvény szövegét. A 2004. május 1-jéig indult ügyekben tehát még az óvadék tárgyára is kiterjedt a törvény hatálya, az azt követően indult ügyekben csak a zálogtárgyakra, az óvadékkal rendelkező hitelező teljes kielégítésre tarthatott igényt az óvadék tárgyából.
A Cstv. 2007. évi módosításával a jogalkotó tovább erősítette a zálogjoggal rendelkező hitelezők felszámolási eljárásban történő kielégítésének helyzetét, amikor lehetővé tette, hogy meghatározott költségek levonása után akár a teljes hitelezői követeléshez hozzájusson. Ekkortól külön szabályozták a vagyont terhelő zálogjogot, amelynek jogosultja 50%-os kielégítést kaphatott, s a kielégítetlen követelést (és csak ezt) az 57. § (1) bek. b) pontjába kellett besorolni. 2007-től a kielégítés sorrendjében nincs más helye a zálogjoggal biztosított követeléseknek, csak a Cstv. 49/D. §-a. Ebből következően, ha a zálogtárgyból a felszámolás során bármilyen összeg rendelkezésre áll a hitelező kielégítésére, azt a Cstv. 49/D. § szabályai szerint kell a felszámolónak a jogosult hitelező részére kifizetnie. A Cstv. 49/D. § (1) bekezdése - a Cstv. 49/D. § (2) bekezdésébe sorolt vagyont terhelő zálogjog kivételével - egyforma szabályt ír elő valamennyi zálogfajta tekintetében a befolyt összeg elszámolására.
A 2007-ben bevezetett megoldás volt a legkedvezőbb a zálogjogosultak szempontjából, s amennyiben a jogalkotás tovább akarta volna javítani a zálogjogos hitelezők pozícióját, megtehette volna, hogy a zálogjogos hitelezők a felszámolási eljáráson kívül kapnak kielégítést - hasonlóan az 1881. évi csődtörvényünk megoldásához - és csak az esetleges maradványösszeg kerül a csődvagyonba. A valóságban azonban részben a jogalkotás, részben a bírói gyakorlat következtében egyre bővült a zálogtárgy árbevételéből levonható költségek köre.
A 2007. évi módosítás szabályozása szerint a zálogtárgy értékesítésé során befolyt vételárból kizárólag a zálogtárgy megőrzésének, állaga megóvásának, az értékesítés költségeinek és a külön jogszabályban meghatározott felszámolói díjnak a levonására volt lehetőség. [A jogalkotás ezeket a költségeket kivette a Cstv. 58. § (2) bekezdés felszámolási költségei közül.]
Az ezt követő módosítás a követelés behajtásának költségeit is felvette a sorba és a nettó vételár 5%-ban határozta meg a felszámoló díjazásával kapcsolatos levonható összeget. A következő módosítás a levonható költségek körét kibővítette a zálogtárgy élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető állapotának elhárításával közvetlenül összefüggő, hatósági határozattal elrendelt munkálatok igazolt költségeivel, majd lehetővé tette további 1% levonását irattározási költségekre.
A fenti tendenciát követve az 1/2015. Polgári jogegységi határozatban a Kúria kimondta, hogy a Cstv. 49/D. § (1) bekezdésében szabályozott, a zálogtárgy megőrzésének, állagmegóvásának, értékesítésének költségei körébe tartozik, és így a zálogtárgy értékesítése során befolyt vételárból levonható, a zálogtárggyal kapcsolatban a felszámolás kezdő időpontját követően keletkezett adókötelezettség, illetve egyéb közteher.
Időközben megjelent a Cstv. módosításáról szóló 2017. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: VI. Cstv. Novella), amely jelentősége miatt novellának tekinthető, amely tovább növelte - 7,5%-ra - a levonható költségek mértékét. A Novella ugyanakkor megszüntette a körülírással meghatározott és egyéb zálogjog elkülönítését, ismét egységes lett a szabályozás, amely így a körülírással meghatározott zálogjog tekintetében javította az érintett biztosított követeléssel rendelkezők kielégítését, amennyiben nem csak az árbevétel költségekkel csökkentett 50%-át, hanem a teljes összeg kiutalását teszi lehetővé.
A rövid ismertetőből kiderül, hogy a zálogjogos hitelezők helyzete a 2007. évi helyzethez képest a levonások bővítése miatt romlott, de még mindig kiemelkedőnek jónak mondható a többi hitelezőhöz képest. Érdekes módon ennek a szabályozásnak egyik nem kívánt mellékha-
- 9/10 -
tása az lett, hogy a zálogjogos hitelezők a csődeljárásban nem kívánnak egyezséget kötni, számukra kedvezőbb a felszámolás elrendelése.
A Novella hitelbiztosítékkal kapcsolatos módosításai olyan jelentősek, hogy az külön vizsgálatot igényel.
A zálogtárgy árbevételéből levonható költségek tekintetében a gyakorlatban a legnagyobb vita abban a kérdésben merült fel, hogy a bíróság jogosult-e a felszámoló által előterjesztett költségeket felülbírálni. A költségek mértékét a zálogjoggal rendelkező hitelezők rendszeresen sérelmezik, eltúlzottnak tartva annak összegét, illetve azt, hogy az adott költség egyáltalán levonható az árbevételből.
Ebben a kérdésben egy kettősség jellemzi a joggyakorlatot. Egyrész maga a Kúria is kitágítóan értelmezi a Cstv. 49/D. § levonásra vonatkozó rendelkezéseit, másrészt a levont költségek vizsgálatát megengedhetőnek tartja. Az előbbire példa a Kúria Gfv.VII.30.273/2013/5. számú határozata, amelyben kimondta, hogy a felszámolónak lehetősége van arra, hogy az adós tulajdonát képező ingatlanon végzett, a karbantartás, állagmegóvás körét meghaladó munkálatokkal kapcsolatos ráfordításokat - amennyiben a zálogjoggal terhelt vagyontárgy értékesítése ezek hiányában nem lehetséges - a Cstv. 49/D. § (1) bekezdése szerinti költségként elszámolja, ha azok az ingatlan forgalmi értékét növelték, s ekként az értékesítési árban megjelentek, vagyis a magasabb vételár révén a hitelezők is többhöz jutnak. Ebbe a körbe beletartozik - a "beruházás" fogalmát tágan értelmezve - az is, hogy a felszámoló bizonyos vagyontárgyat megvásárol, s az így felmerült kiadások ugyancsak elszámolhatóak a Cstv. 49/D. § (1) bekezdése szerinti költségként.
A költségek vizsgálatával kapcsolatban idézem a Pécsi Ítélőtáblán 2016. április 18-án tartott tanácskozás vitaanyagát:
"Arra vonatkozóan, hogy mi minősül értékesítési, megőrzési, állagmegóvási költségnek talán most már egységes a bírói gyakorlat, érdemes azonban foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy az egyébként levonható költség mértéke vizsgálható-e, illetve az a felszámolói döntés, amely a költséget okozta, gazdaságossági, célszerűségi szempontból felülvizsgálható-e. Ez a kérdés átvezet a "jogellenesen elszámolt" felszámolási költség kérdésköréhez, ha ugyanis a felszámoló a zálogjogosult "kontójára" teljesített jogellenes kifizetést, azt álláspontunk szerint a Cstv. 51. § (3) bekezdésének hatályos rendelkezése alapján kell az adós vagyonába visszafizetnie a zálogjogosult számára pedig az adós vagyonából kell kifizetést teljesíteni, a felszámolót a zálogjogosult hitelező felé közvetlen fizetési kötelezettség nem terhelheti." - veti fel az egyik legaktuálisabb problémát dr. Kovács Ildikó tanácselnök vitaanyagában. (A zálogtárgy értékesítéséből befolyt vételárból levont költség, jogellenesen elszámolt felszámolási költség problémái. A 2016. április 18-i tanácskozás vitaanyaga, készítette dr. Kovács Ildikó tanácselnök és dr. Gyöngyösiné dr. Antók Éva bíró.)
A Pécsi Ítélőtáblán korábban, még 2015-ben tartott szakmai tanácskozáson még az alábbi konszenzus született:
"Amennyiben a költség a zálogtárgy értékesítéséből levonható, annak mértéke, gazdasági célszerűsége, indokoltsága a kifogás folytán indult eljárásban nem, csak kártérítési perben vizsgálható (pl. konkrét ügyekben az merült fel, hogy indokolt volt-e 24 órás őrzés, fűkaszálás, parlagfű mentesítés, hulladékelszállítás), arra kérdésre pedig, hogy mi minősül jogellenesen elszámolt felszámolási költségnek, és ezért az adós vagyonába a Cstv. 51. § (3) bekezdése alapján a kifogásolási eljárás eredményeként visszafizetendőnek, az a válasz született, hogy az a költség, melynek elszámolását a Cstv. nem teszi lehetővé."
A tanácskozás elfogadta a Pécsi Ítélőtábla alábbi véleményét: "Nyilvánvalóan vizsgálható az, hogy a levont költség olyan költség-e, amelyet a Cstv. 49/D. § (1) és (2) bekezdése alapján le lehet vonni, ha nem, azaz a felszámoló nem vonhatta volna le a sérelmezett költséget, akkor arra kell a felszámolót kötelezni, hogy az ennek megfelelő, még ki nem fizetett összeget fizesse ki a zálogjogosultnak (meglévő pénzeszközből, vagy később befolyó bevételből).
- Ha a költség levonható költség, úgy álláspontunk továbbra is az, hogy a mérték (indokoltság, pl. konkrét egy ügyben az a hivatkozás, miért 24 órás őrzésre kötött a felszámoló szerződést, miért nem időszakos ellenőrzésre) csak kártérítési felelősség körében vizsgálható.
- Amennyiben a bíróság úgy foglal állást, hogy a költség nem volt levonható, és a felszámolót kifizetésre kötelezi a hitelező javára, úgy a felszámoló e költséget nyilvánvalóan el fogja számolni felszámolási költségként. Ha e költség felszámolási költségként sem számolható el, és a hitelezők emiatt az intézkedés miatt élnek kifogással, akkor kerülhet alkalmazásra a Cstv. 51. § (3) bekezdése.
A regionális tanácskozás álláspontjával szemben elharapózott a bírói gyakorlatban a felszámoló költségelszámolásának szubjektív alapú felülvizsgálata, amely semmiképpen nem szerencsés. A legnagyobb gond azonban az, hogy régióként eltérő gyakorlat alakult ki, ezért mindenképpen felsőbírósági iránymutatás szükséges. ■
JEGYZETEK
[1] A biztosítéki célú vételi jog és a biztosítéki engedményezés a felszámolási eljárásban I. (Céghírnök 2009. 6. szám 12. old. HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2009.).
Visszaugrás
