1. A biztonság rövid, de mégis tartalmas meghatározása azért nehéz, mert a biztonságnak a lehetséges vagy valóságos alanyok, az érintett tárgyak és a tényleges tartalom szerint szinte felsorolhatatlanul sokféle változata képzelhető el. Azt a nagyon általános és nem sokat mondó meghatározást kiindulásként mégis elfogadhatjuk, amely szerint a biztonság a biztonság hiányával áll korrelatív viszonyban. A biztonság hiánya pedig fenyegetést, veszélyt, ártalmat, károsodást, hátrányt jelent és félelemmel, gyötrelemmel, szenvedéssel jár. A biztonság tehát a fenyegetések, veszélyek és ártalmak hiányát, illetve az azokkal szembeni hatékony védettséget, oltalmat jelenti. Ezek a megállapítások már érzékeltetik, hogy az általános értelemben vett biztonságnak nem a bizonytalanság az ellentétpárja. Az természetesen nem kizárt, hogy a biztonság hiányából származó fenyegetésekhez, veszélyekhez, ártalmakhoz, félelmekhez, szenvedésekhez súlyos bizonytalanság is kapcsolódik. A fentiekből az is következik, hogy a biztonságnak és a biztonság hiányának részese, érintettje nemcsak az ember, hanem bármely élőlény, sőt bármely élettelen tárgy is lehet. A biztonság változatai, illetve ezek megítélései mindemellett - mint az ember által előidézett, vagy általa feltételezhető, megismerhető adottságok, jelenségek - többségükben emberszempontúak és emberközpontúak.
A biztonság és annak hiánya az ember és az emberi közösség számára mindig sokféle volt és ezek megítélésében, kezelésében is sokszempontúság és változatosság érvényesült. A biztonság súlyozásában a veszélyek, az ártalmak nagysága, kiterjedtsége mellett számos körülmény - pl. földrajzi, természeti adottságok, társadalmi, állami berendezkedések, vagyoni, származási, vallási kondicionáltság, tudományos, műszaki fejlettség stb. - is szerepet játszott és arra jelenleg is hatást gyakorol. A biztonság állami megítélésében és kezelésében markáns korszaknyitást jelentett a nemzetállamok kialakulása. Ekkor lépett előtérbe az állambiztonság, a nemzetbiztonság és a közbiztonság jelentősége és állami garantálása. Bár a biztonság mindhárom változatára vonatkoztak az állami és az államközi jogi normák, a fenntartásukra irányuló erőfeszítést túlnyomó részt militáns eszközök igénybe vétele jellemezte és jellemzi napjainkban is. A földkerekség bipoláris hatalmi megosztottsága, a hidegháborús eszköztár mellőzhetetlenül együtt járt a fegyverkezés féktelen versengésével a status quo megőrzése érdekében. A feltétlenül szükséges együttműködés csak körülhatárolt tárgykörökben és korlátozott mértékben érvényesülhetett.
A bipoláris hatalmi rendszer megszűnését sajnos nem követte a fegyverkezési verseny, a háborúk, valamint a véres etnikai és vallási konfliktusok megszűnése. A világ multipoláris hatalmi megosztottsága is együtt jár a hagyományos és újszerű háborús veszélyekkel és megnyilvánulásokkal. Sőt az igénybe vett eszköztár kiegészült a megelőző, a büntető és az ún. civilizációt exportáló, a legfejlettebb haditechnikát alkalmazó és szörnyű pusztításokat, százezrek életét kioltó modern háborúkkal.
A XX. század két világháborújának és az önkényuralmi rendszerek tengernyi szenvedést okozó tragédiáinak katarktikus tapasztalatai alapján az emberiség protagonistái, a demokratikus politikai és más erőcsoportok látványos szervezeti és működésrendi intézményeket építettek ki a háborús konfliktusok megelőzésére, a feszültségek, a kollíziók feloldására. Az 1945-ben létrehozott ENSZ Alapokmánya tiltja a fegyveres erőszak, az agresszió kezdeményezését és alkalmazását. 1949-ben jött létre a NATO, az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete, 1975-ben alakult meg az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet
- 307/308 -
(EBEÉ), amely 1994-től Szervezetként, tehát EBESZ-ként működik. 1954-ben hívták életre a Nyugat-Európai Uniót (NYEU). Napjainkban az Európai Unió keretében bontakozik ki az Európai Biztonsági- és Védelempolitika, az ESDP (European Security and Defence Policy).[1] Sokan vallják azt a felfogást, hogy Európa és a világ biztonsága szempontjából is izgalmas kérdés a NATO, a hidegháború idején létrejött EBESZ és az ESDP közötti viszony alakulása. A jelenlegi gyakorlat azt fejezi ki, hogy Európa biztonságának védelmében a kemény feladatok a hatékony katonai potenciállal rendelkező NATO-ra hárulnak. Az ESDP egyelőre inkább a humanitárius, a mentési, a békefenntartási -uniós terminológiával az ún. petersbergi - feladatok eredményes ellátására törekszik. Mindemellett az EU épülő katonai erejét akkor kívánják aktivizálni, ha a NATO, mint egész nem tud, vagy nem akar fellépni. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletet 1975-ben létesítő Helsinki Konferencia Záródokumentuma az ún. Helsinki Tízparancsolat rögzítésével nemes bizalomépítő eszközök igénybevételét - pl. katonai manőverek előzetes bejelentését, információk cseréjét, megfigyelők fogadását, közös kiképzéseket és gyakorlatokat, új fegyverzetek és harci technikák bemutatását stb. - is ajánlja. Az 55 tagország képviselőiből álló EBESZ nem csupán a katonapolitikai kérdéseket tekinti a biztonságot befolyásoló tényezőknek. Az általa képviselt felfogás szerint biztonsági kockázat lehet az emberi jogok, az alapvető szabadságok megsértése, a kisebbségi jogok semmibevétele, a választási csalások elkövetése, a környezetvédelmi követelmények figyelmen kívül hagyása és más, a gazdaság kiegyensúlyozott fejlődését gátló jelenség is. Az EBESZ tehát komplexen kezeli a biztonsági kockázatokat és válságszituációkat. Figyelme kiterjed a konfliktus megelőzésére, a sérelmek kezelésére és a rehabilitációra is.
Az EU 1997-ben az Amszterdami Szerződés módosításával juttatta egyértelműen kifejezésre, hogy az önálló uniós védelempolitika elsősorban béketeremtő, békefenntartó, humanitárius, mentési és válságkezelő feladatokra kívánja erőfeszítéseit összpontosítani. A vázoltakból kitűnik, hogy mindkét európai biztonsági és védelmi szerveződés a "soft" eszközök gondozója kíván lenni. Így vált az Európai Unió az 1950-es évek első évében létrejött szén- és acélközösségből a gazdaság egészét - benne a mezőgazdaságot, a halászatot, az ipart, a közlekedést, a környezetvédelmet, a kutatásfejlesztést, a fogyasztóvédelmet, a versenyjogot stb. - átfogó együttműködéssé. Az igazán jelentős fordulatot azonban az EU-n belül a közös biztonság- és védelempolitika kialakítása és vállalása hozta. A vázoltak ellenére egyre nyilvánvalóbb feladattá válik a NATO, az EBESZ, valamint az ESDP szerepének és funkcionálásnak folytonos, illetve hosszabb időre szánt meghatározása és érvényesítése.
2. A hidegháborút követő időszakban természetszerűen merült fel a nemzeti és nemzetközi biztonság összetevőinek fejlesztésére, illetve kiegészítésére vonatkozó elméleti és gyakorlati igény. A figyelmet érdemlő újabb elméleti nézetek közelebbi felidézését mellőzve, de azok ismeretében megfogalmazható az az általánosító megállapítás, hogy a kialakult új világrend útkereséseiben egyre inkább előtérbe került az embert és az emberi közösségeket fenyegető valamennyi hagyományos és újszerű veszélyt figyelembe vevő, összetett biztonságfogalom kimunkálása és alkalmazása. A "re-defining security" törekvés vezetett el a ENSZ keretében 1994-ben a "Redefining Security: The Human Dimension" c. jelentéshez, amely megalapozta az ún. humán biztonság tartalmi összetevőinek korántsem lezárult széleskörű kutatását, a leszűrt következtetések változatos megfogalmazását és valamilyen mérvű alkalmazását.[2] A humán biztonság fogalmának, tartalmi összetevői meghatározásának és megóvásának igénye lehetővé és egyben szükségessé teszi, hogy holisztikus szemlélettel az embert és az emberi közösségeket fenyegető valamennyi veszélyt és ártalmat figyelembe vegyük és ezeket interdependensen, tehát kölcsönös összefüggéseikben kezeljük. A humán biztonság összetett fogalma nem zárja ki sem az állambiztonság, sem a nemzetközi biztonság, vagy kollektív biztonság követelményét és védelmét. Mellőzhetetlennek tartja azonban az emberi méltóság kiemelt szolgálatát, a kivetettek, a hátrányos helyzetűek, a testi és szellemi fogyatékosok előnyösen megkülönböztetett védelmét, az éhínség, a szegénység, a munkanélküliség, a tiltott diszkrimináció elleni küzdelmet, a fertőző és gyógyíthatatlan emberi, állati és növényi betegségek, a szenvedélybetegségek, a természeti és műszaki katasztrófák, a természet-, illetve környezetkárosodások, a megrázó közlekedési akcidenciák, a szervezett és egyéb bűnözés, a terrorizmus, valamint a bizonyos események kapcsán felbőszült tömeg vandál pusztítása elleni lokális, regionális, állami, államközi és globális, de minden esetben összehangolt fellépést.
Sokan juttatták már el az embert, az emberi közösségeket, a jelenlegi és jövő generációkat fenyegető súlyos veszélyek ismeretében arra a felismerésre, hogy a kimerítően fel nem sorolt problémákkal szemben eredményes küzdelmet egyedül és elkülönítetten sem
- 308/309 -
az egyén, sem a társadalmi közösségek, sem az állam, sem az államok tömörülése nem folytathat. A jelzett veszélyekkel szemben az összehangolt, együttes küzdelem folytatása korparancs. Ennek a küzdelemnek természetesen szerves része a veszélyt, a károsodást kiváltó körülmények, az előidéző okok feltárása, a megelőzési feltételek körültekintő építése, a hatékony védelmet szolgáló, korszerű műszaki eszközöket alkalmazó, folytonos figyelő (monitoring) szolgálat alkalmazása, az összehangolt védelmi erőfeszítések kifejtése és a mégis bekövetkezett járványok, katasztrófák, balesetek vagy más károsodások megszüntetése, valamint az olyan helyreállító aktivitás, amely a tapasztalatok hasznosításával az újabb veszélyek vagy ártalmak elleni elhárító mechanizmusok gyarapítását is magában foglalja.
A human security, elvileg tehát korszakunk valamennyi veszélyétől és ártalmától való mentességet jelenti. Mivel azonban ilyen tartalmú biztonság sajnos elérhetetlen, az emberközpontú biztonság rendkívül kiterjedt, összetett követelményrendszert, megelőző, védekező, oltalmat nyújtó sokrétű erőfeszítést jelent. A humán biztonsághoz elválaszthatatlanul kapcsolódik a human security defence, tehát a védelem és a megelőzést, elhárítást, helyreállítást is magában foglaló safty, vagyis a védettség, a hatékony oltalom elérése. A holisztikus szemlélet, a komplex és koordinált megelőzés és elhárítás követelménye nem zárja ki, hanem logikusan magában foglalja a veszélyek változatainak közelségéhez és súlyosságához ésszerűen igazodó, ezért elkerülhetetlenül változtatandó prioritások alkalmazását is.
1. A biztonság különböző változatai - a nemzetbiztonság, az állambiztonság, a nemzetközi biztonság, a kollektív biztonság, a közbiztonság, a jogbiztonság, a szociális biztonság, a személyi biztonság, a munkahelyi biztonság, a vagyonbiztonság stb. - megfelelő fokozatú és tartalmú jogi szabályozás eredményeként váltak és válhatnak jogilag védett értékké, egyszerűbb kifejezéssel jogi értékké. Az általános és a jogi axiológia (értéktan) pluralista irányzatának[3] széles körben elfogadott következtetései szerint a normák, vagyis az általános emberi magatartásszabályok mindegyik csoportja - így különösen a vallási normák, a nem vallási bázisú erkölcsi szabályok, a jogi normák, a társadalmi szervezeti előírások, az illemnormák - értékforrásúak és értékszolgálatúak. Ez a megállapítás azt kívánja kifejezésre juttatni, hogy e normacsoportok mindenkori kidolgozói, illetve elfogadói általuk választott és képviselt értékek létesítésére, szolgálatára, vagy védelmére alkotják meg normáikat. Ennek következtében tehát bármely említett normacsoport összetevői nemcsak értékforrásúak, hanem értékek szolgálatában állanak.
A jelzett normacsoportok közül immár csak a jogi normákról szólva, közelebbi megválaszolásra érdemes még néhány kérdés. Ennek jegyében korábbi hasonló tárgyú vizsgálataimat[4] hasznosítva az alábbi következtetéseket idézem fel.
a) A jogi normák jellegétől és hierarchiai fokozatától függően megkülönböztetjük a nemzetközi jog, a szupranacionális alkotmány, a szupranacionális egyéb jogi normák, a nemzeti alkotmány és az egyéb állami jogszabályok által létesített, szolgált és védett értékeket. Bármely jellegű és hierarchiai fokozatú jogi norma által létrehozott, szolgált vagy védett értéket rövid megjelöléssel jogi értéknek is szokás nevezni. A jogi értékekhez kapcsolódó normák jelzett hármas szerepe együttesen illetve elkülönülten is megjelenhet.
b) A vázolt értelemben vett jogi értékek körében a kapcsolódó jogi normák jellegétől, hierarchia szintjétől és tartalmától függően fokozatokat és csoportokat különböztethetünk meg. Ennek alapján nemcsak nemzetközi jogi, szupranacionális jogi és nemzeti jogi értékekről szólhatunk, hanem elkülöníthetjük az ún. jogi alapértékeket és az egyéb jogi értékeket.
c) A jogi alapértékeknek az a megkülönböztető természete, hogy meghatározzák az egyéb jogi értékek kereteit és főbb tartalmi összetevőit is. Jogi alapértékek származhatnak bizonyos kiemelkedő nemzetközi jogi okmányokból, a szupranacionális jog alapozó szerződéseiből és alkotmányából, valamint a nemzeti alkotmányokból.
d) Hierarchikus értéküktől függetlenül a jogi értékeknek a következő három rétege különböztethető meg.
d.a) A jogi normák által létesített, szolgált vagy védett külső értékek. Ilyen külső jogi értékek pl. az emberi élet, bizonyos természeti és műszaki tárgyak, állami szervek, egyházak, politikai pártok stb.
d.b) Az első réteg összetevőihez kapcsolódó alanyi jogosultságok és kötelességek (pl. az emberi élethez, egészséghez, valláshoz, tulajdonhoz, egyesüléshez való jog, környezetvédelmi kötelezettség).
d.c) Az első réteg összetevőit, valamint a második réteg jogosultságait és kötelességeit megállapító jogi normák. Az ilyen tartalmú jogi rendelkezéseket értékes
- 309/310 -
szerepük alapján nevezhetjük - Losonczy Istvánnak, a Pécsi Tudományegyetem 1980-ban elhunyt jogfilozófus és büntetőjogász professzorának szóhasználatát követve - eszközértékeknek.
Jellegükre, tárgykörükre és tartalmukra tekintettel a könnyebb áttekinthetőség érdekében a bizonyos nemzetközi jogi, szupranacionális jogi és alkotmányjogi előírások alapján létrejött jogi alapértékeknek a következő hat nagyobb csoportját jelölhetjük meg: 1. jogi alapelvek; 2. emberi és állampolgári alapjogok; 3. alapvető tilalmak; 4. alapkötelességek; 5. nemzetközi jogi, szupranacionális jogi és állami alapcélok, illetve alapkötelességek; 6. egyéb jogi alapértékek. Mindegyik csoporton belül, de különösen az egyéb jogi alapértékek között számos alcsoportot ismerünk. Ezek között találjuk például a nemzetközi, a szupranacionális és az állami szerveket, a vallásokat, az egyházakat, a politikai pártokat, a köztestületeket, a civil szervezeteket, a piacgazdaság, a család, a házasság intézményét, bizonyos minőségeket (pl. a biztonság, a szolidaritás, a tolerancia, a lojalitás érvényesülését). Némely jogi alapértékek csak nemzetközi egyezményekben, mások csak szupranacionális normákban, ismét mások pedig csak nemzeti alkotmányban találhatók. Számos jogi alapérték azonban mindhárom normacsoportban előfordul. Függetlenül attól, hogy valamely jogi alapérték ismétlődve, vagy eredeti rögzítéssel szerepel-e az alkotmányban, alkotmányi értéknek nevezhető.
2. A humán biztonságnak illetve bizonyos elemeinek megfelelő tartalmú alkotmányi meghatározása azzal a következménnyel jár, hogy az ilyen biztonság alkotmányi értékké válik és így tartalmi befolyást gyakorol a biztonság fenntartását és védelmét szolgáló törvényi és rendeleti szabályozáshoz. A biztonság megfelelő tartalmú alkotmányi szabályozása azt is eredményezi, hogy mint alkotmányi érték alkotmánybírósági védelemben részesül az alacsonyabb szintű jogi értékekkel és az értéknek nem minősülő veszélyekkel, ártalmakkal szemben. Ha pedig versengés vagy kollízió következik be az alkotmányi értéknek minősülő biztonság és más alkotmányi érték között, az Alkotmánybíróság döntheti el, hogy az adott versengésben és kollíziókban a biztonság milyen jellegű, tartalmú és arányú védettségben részesül.[5]
A jogi alapértékek rétegeire és csoportosítására az előzőekben főleg azért utaltam, hogy kereshessük a választ arra a kérdésre, hogy a komplex tartalmú humán biztonság egésze és annak összetevői mikor minősülnek jogi alapértéknek, vagy egyszerű jogi értéknek és hol helyezkedhetnek el a jogi értékek csoportjai és rétegei között. Lényegesnek ítélem meg annak igénylését, hogy a humán biztonság, mint átfogó jogi alapérték és annak főbb összetevői nemzetközi jogi, szupranacionális és állami alapnormában egyaránt meghatározást nyerjenek. Elmélyült kutatómunkával, sokszempontú egyeztetéssel és magas szintű elhatározásokkal indokolt eldönteni azt is, hogy a humán biztonság egészének illetve összetevőinek szabályozásában mik, illetve milyen tartalommal nyerjenek rögzítést alapelvekként, alapjogokként, alapvető tilalmakként, célként és kötelességként, esetleg egyéb jogi alapértékként. Tisztázandó, hogy mely szinteken, milyen tartalommal kerüljenek meghatározásra a megelőző, a védelmi, a helyreállítási feltételek és feladatok, valamint a felelősségek és a szankciók.
A veszélyek és a biztonság nemcsak egymással szemben állanak kölcsönhatásban, hanem befolyásolják a globalizáción belül végbemenő egyetemesedés, egységesülés és differenciálódás folyamatait is. Általánosan is megállapítható, hogy az értékes és az értéktelen, a rossz és a jó, ezek küzdelme, valamint az értéktelen, a rossz, a káros elleni védekezés egyaránt globalizálódik. Az egyetemesedési és egységesülési folyamatokat kiváltó és serkentő körülmények között - a tudományos-műszaki haladás, a kultúra, a civilizáció, az igények és szükségletek gyarapodása, az egyetemes illetve multinacionális pénzkoncentrációk és gazdasági vállalkozások ambíciói és késztetései mellett - fontos szerepet töltenek be a jogi alapértékek, különösen a demokratikus jogi alapelvek, az emberi és állampolgári alapjogok, a súlyos visszaélések elleni tilalmak, az alapvető felelősségek és kötelességek, valamint a nagy veszélyekkel szemben oltalmat nyújtó humán biztonság. A jogi alapértékek tehát lényeges előmozdítói és fontos eredményei a globalizációnak.
A hatályos magyar Alkotmány mintegy tizenöt esetben tartalmaz rendelkezést a biztonsággal összefüggésben. Általános állami kötelességvállalásként nyilvánítja ki a 6.§ (4) bekezdése, hogy "A Magyar Köztársaság az európai népek szabadságának, jólétének és biztonságának kiteljesedése érdekében közreműködik az európai egység megteremtésében." Alapjogként rögzíti az Alkotmány 55. §-a, hogy hazákban "...mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a
- 310/311 -
törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. A bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül szabadon kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani. A bíró köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni. Az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt, kártérítésre jogosult."
Emellett a 70/D. § szerint az ország területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez. Ezt a jogot a magyar állam a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg. A 70/E. § alapján pedig az állampolgároknak "...joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg."
A 66. § (2) bekezdése állami feladatként írja elő, hogy "...az anyáknak a gyermek születése előtt és után külön rendelkezések szerint támogatást és védelmet kell nyújtani." Állami célkitűzésnek minősíthetjük az Alkotmány 16. §-ának azt a megfogalmazását, amely szerint "A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi az ifjúság érdekeit." A humán biztonsági koncepció korszerű megnyilvánulásának tekinthetjük az Alkotmánynak azt a rendelkezését is, amely szerint minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges. Ehhez kapcsolódik a szülőknek és a gondviselőknek az az alapkötelessége, hogy gondoskodjanak kiskorú gyermekük taníttatásáról.
Az Alkotmányban megjelölt több állami szerv feladatai között is megtalálható a biztonság valamely változatának védelme. A 35. § alapján a Kormány védi az alkotmányos rendet, védi és biztosítja a természetes személyek, a jogi személyek és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek jogait, veszélyhelyzetben, vagyis az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető elemi csapás, illetőleg következményeinek az elhárítása, valamint a közrend és a közbiztonság védelme érdekében megteszi a szükséges intézkedéseket. Veszélyhelyzetben a Kormány az Országgyűlés felhatalmazása alapján egyes törvények rendelkezéseitől eltérő rendeleteket és intézkedéseket hozhat. A 19/E.§ alapján "Külső fegyveres csoportoknak Magyarország területére történő váratlan betörése esetén a támadás elhárítására, illetőleg az ország területének a honi és szövetséges légvédelmi és repülő készültségi erőkkel való oltalmazására, az alkotmányos rend, az élet- és vagyonbiztonság, a közrend és a közbiztonság védelme érdekében a Kormány a köztársasági elnök által jóváhagyott védelmi terv szerint - a támadással arányos és erre felkészített erőkkel - a szükségállapot vagy a rendkívüli állapot kihirdetésére vonatkozó döntésig azonnal intézkedni köteles."[6] A Parlament jogai és feladatai között állapítja meg az Alkotmány, hogy az Országgyűlés az alkotmányos rend megdöntésére vagy a hatalom kizárólagos megszerzésére irányuló fegyveres cselekmények, továbbá az élet- és vagyonbiztonságot tömeges méretekben veszélyeztető, fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett súlyos erőszakos cselekmények, elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség esetén, vagyis szükséghelyzetben szükségállapotot hirdet ki. Az Alkotmányban meghatározott esetek kivételével pedig dönt a fegyveres erők országon belüli vagy külföldi alkalmazásáról, külföldi fegyveres erők magyarországi, vagy az ország területéről kiinduló alkalmazásáról, a fegyveres erők békefenntartásban való részvételéről, külföldi hadműveleti területen végzett humanitárius tevékenységéről, valamint a fegyveres erők külföldi, illetve a külföldi fegyveres erők magyarországi állomásozásáról. [19. § (3) bek. i)-j) pont]
A fegyveres erőkről és a rendőrségről szóló fejezetben rögzíti az Alkotmány, hogy a rendőrség alapvető feladata a közbiztonság és a belső rend védelme. A fegyveres erőket az alkotmányos rend megdöntésére, vagy a hatalom kizárólagos megszerzésére irányuló fegyveres cselekmények, továbbá az élet- és vagyonbiztonságot tömeges mértékben veszélyeztető, fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett súlyos erőszakos cselekmények esetén, az Alkotmány rendelkezéseinek megfelelően kihirdetett szükségállapot idején lehet felhasználni akkor, ha a rendőrség alkalmazása nem elegendő.
Az 50. § lényeges megállapítása, hogy Magyarországon a bíróságok védik és biztosítják az alkotmányos rendet, a természetes személyek, a jogi személyek és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek jogait és törvényes érdekeit, büntetik a bűncselekmények elkövetőit és ellenőrzik a közigazgatási határozatok törvényességét. Az 51. § (1) bekezdése alapján a legfőbb ügyész és az ügyészség gondoskodik a természe-
- 311/312 -
tes személyek, a jogi személyek és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek jogainak a védelméről, valamint az alkotmányos rendet, az ország biztonságát és függetlenségét sértő vagy veszélyeztető minden cselekmény következetes üldözéséről.
Az Európai Unió 2004. október 29-én a 25 tagállam államfői illetve kormányfői által Rómában aláírt és 2006 végéig ratifikálásra szoruló szerződéssel elfogadott Alkotmányának számos rendelkezése plasztikusan kifejezi a jelenlegi és a jövő generációk súlyos veszélyeztetettségét és erre tekintettel a biztonság megőrzésének és oltalmának kiemelkedően értékes voltát. Amint ez ismert, a római számokkal jelzett négy terjedelmes részre tagozódó, rendkívül gazdag tartalmú Alkotmány olyan szabályozási módot alkalmaz, amelyben az alapvető célok, értékek, intézmények az egyes részekben különböző mértékben visszatérő, de mindig más szempontú és ezáltal gazdagodó tartalmú rendezésben részesülnek. A sokszempontú és szétszórt szabályozást azonban bármely tárgykörben következetesen összhangba fűzik az Alkotmány első részében rögzített alapvető célok, elvek és követelmények. Ezek körében egyik lényeges összekötő vezérmotívumként domborodik ki az az eltökélt szemlélet, amelynek keretében az Unió akként szolgálja az emberi méltóságot, a szociális igazságosságot, a gazdasági-kulturális felemelkedést, az alkotmányosságot és törvényességet, a területi, a társadalmi és a gazdasági kohéziót, hogy fennmaradjon és szilárduljon a világbéke, megakadályozza a természeti környezet végzetes károsodásait és körültekintő szolidáris, lojális és koordinált uniós, tagállami, társadalmi és egyéni erőfeszítéssel óvja Európa és más földrészek nemzedékeit korszakunk súlyos veszélyeitől. Megalapozottan állíthatjuk, hogy az EU Alkotmánya koncepciózusan fejezi ki a humán biztonság összetett, a körülmények változásaihoz igazodó igényeit.
E megállapítás alátámasztására az Alkotmány rendelkezéseiből a következőket emelem ki. Az Unió célkitűzései között találjuk annak kinyilvánítását, hogy "az Unió határok nélküli, a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget kínál polgárai számára, olyan egységes piacot szervez, ahol a verseny szabad és torzulásoktól mentes. Az Unió Európa fenntartható fejlődéséért munkálkodik, amely egyensúlyozott gazdasági növekedésen, magas versenyképességű, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi haladást célul tűző szociális piacgazdaságon alapul és a környezet minőségének gondos védelmével illetve javításával párosul. Az Unió tiszteletben tartja a tagállamok alapvető állami funkcióit, köztük az állam területi integritásának biztosításával, valamint a közrend fenntartásával és a belső biztonság megőrzésével kapcsolatos hatásköröket". Az Unió közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozó hatásköre a külpolitika minden területére és az Unió biztonságát érintő valamennyi kérdésre kiterjed, ideértve a közös védelmi politika fokozatos kialakítását, amely közös védelemhez vezet. Az Alkotmány I-42. cikkében rögzített szolidaritási záradék szerint, ha valamely tagállamot terrortámadás ér, illetve ha természeti vagy ember okozta katasztrófa áldozatává válik, az Unió és tagállamai a szolidaritás szellemében együttesen lépnek föl. Az Unió minden rendelkezésére álló eszközt, ideértve a tagállamok által rendelkezésre bocsátott katonai erőforrásokat is mozgósít annak érdekében, hogy megelőzze a terrorista fenyegetést a tagállamok területén, megvédje a demokratikus intézményeket és a polgári lakosságot mindenfajta terrortámadástól. Terrortámadás esetén pedig az érintett tagállam politikai szerveinek kérésére az érintett ország területén nyújt segítséget. Katasztrófa esetén az illetékes politikai szervek kérésére az Unió ugyancsak a helyszínen nyújt segítséget bármely tagállamnak. Az Unió eredményes szolidáris fellépésének biztosítása érdekében az Európai Tanács rendszeresen értékeli az Uniót és a tagállamokat fenyegető veszélyeket.
Az Alkotmány második részét az Unió Alapjogi Chartája alkotja, amelynek preambuluma többek között kinyilvánítja, hogy az Unió tevékenységeinek középpontjába az egyént állítja, létrehozva az uniós polgárság intézményét, megteremtve a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének térségét. Hangsúlyozva rögzíti a preambulum azt is, hogy a biztosított jogok gyakorlása együtt jár más személyek, az emberi közösségek és a jövő nemzedékek iránt viselt felelősséggel és kötelezettségekkel. Anélkül, hogy a hét "cím"-re tagolt Charta rendkívül korszerű tartalmának csak átfogó bemutatását is megkísérelném, a szabályozásnak azt a jellemzőjét emelem ki, hogy a jellegzetes alanyi alapjogok meghatározása mellett jelentős alapelveket, tilalmakat és uniós, tagállami és uniós polgári kötelességeket is meghatároz az Alkotmánynak ez a (II.) része. Mindenki jogaként került rögzítésre a szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jog. (II-6. c.) Részletesen rendelkezik az Alkotmány a munkavállalók és azok között külön is a fiatalok munkahelyi biztonságáról, valamint a szociális biztonsági feltételekről, az ellátásokról és a fogyasztóvédelemről. Egyértelmű világossággal fejezi ki az EU rendeltetésének és törekvéseinek koncepciózus emberközpontúságát a II-35. cikknek következő előírása: " Valamennyi uniós politika és tevékenység meghatározása és végrehajtása során biztosítani kell az emberi egészségvédelem magas szintjét". Az unió működésének egészét érintő követelményként rögzíti azt is az Alkotmány, hogy: "A magas színvonalú környezetvédelmet és a környezet minőségének javítását integrálni kell az uniós politikákba és a fenntartható fejlődés elvével összhangban biztosítani kell
- 312/313 -
megvalósulásukat". (II-37.C.) A színvonalas fogyasztóvédelmet is olyan értéknek jelöli meg az Alkotmány, amelyet az uniós politikák mindegyikében biztosítani kell. (II-38.C.) (Valóban csak zárójelben és összefoglalóan utalok arra, hogy az Unió politikái azokat a célokat, elveket, tárgyköröket és működési formákat foglalják magukban, amelyeket az Unió kizárólagos vagy a tagállamokkal megosztott hatáskörében törekszik megvalósítani. Kizárólagos hatáskörbe tartozik a belső piac működéséhez szükséges versenyszabályok megállapítása, a monetáris politika az eurót bevezető tagállamok tekintetében, a közös kereskedelempolitika, a vámunió, valamint a tengeri biológiai erőforrások megőrzése a közös halászati politika keretében. Egyéb ágazatpolitikának minősül a mezőgazdaság, a halászat, az ipar, az energiagazdálkodás, a közlekedés, a transzeurópai hálózatépítés, a foglalkoztatás, a szociálpolitika, a környezetvédelem, a fogyasztóvédelem, az oktatás, a kultúra, a közegészségügy, a kutatás- és technológiai fejlesztés, a közös határvédelem, a polgári védelem, az igazságügyi, a rendőrségi és az igazgatási együttműködés.) A kizárólagos és az osztott hatáskörbe tartozó politikákra vonatkozó átfogó és részletes szabályok alapján megkockáztatható az a megállapítás, hogy nincs az emberi és közösségi életnek olyan szférája, amely az Unió közvetlen vagy közvetett szerepkörén és biztonsági szemléletén kívül esne.
A terrorizmusnak, a terrorcselekményeknek már a megrázó és nagy hatást kiváltó 2001. szeptember 11-i támadás előtt[7] és azt követően is számos változata vált ismertté. A kapcsolódó kiterjedt és egyre sokrétűbbé váló jogi szabályozás alapján a terrorcselekmény általában olyan meghatározott célzatú tiltott és büntetendőnek nyilvánított fegyveres vagy másfajta erőszakos megnyilvánulás, amely irányulhat személy vagy személyek, állami vagy egyéb szervezetek és szervek, közszolgáltató vagy más intézetek és üzemek ellen. A terrorcselekmény bármelyik változata közveszélyes és közérdeket sért. A terrorizmus elleni jogi küzdelem áthatja a jogalkotás és jogalkalmazás nemzetközi, szupranacionális és nemzeti szintjét egyaránt.[8] Az antiterrorista jogi normák szerint a terrorizmus nem minősül háborúnak, elkövetői nem tekintendők sem katonáknak, sem politikai bűncselekmények tetteseinek. Ennek következtében a terroristákat nem illetik meg az említett személyek sajátos jogai.
Az antiterrorista jog kivételes rendelkezéseinek legitimáló bázisává a biztonság, illetve a veszélyeztetetteknek a terrorista támadásokkal szembeni biztonsághoz való joga vált, amely megilleti a nemzetközi jogi, a szupranacionális jogi közösségeket és szervezeteket, valamint az államokat, az állami szerveket, az intézeteket, a magánvállalatokat, továbbá a társadalmi közösségeket és a természetes személyeket. A felsoroltak rendkívül széleskörű személyi, szervezeti és anyagi kiterjedtsége és a terrorizmusból fakadó súlyos veszélyeztetettsége a humán biztonságot és a biztonsághoz való jogot olyan magas hierarchiai fokozatú értékké avatta, amely megfelelő szintű és tartalmú szabályozás révén megalapozhatja bizonyos alapjogokat és más jogi alapértékeket korlátozó jogi normák megalkotását is. A megfelelő szintű és tartalmú jogi megalapozást ehhez tartalmazhatja nemzetközi egyezmény, szupranacionális alapnorma, nemzeti alkotmány, minősített szavazattal elfogadott ún. alkotmányerejű vagy organikus törvény, kötelező alkotmánybírósági döntés, továbbá rendkívüli állapot, szükségállapot, veszélyhelyzet stb. szabályszerű kinyilvánítása.
Az antiterrorista jogi normák meghatározzák a terrorcselekmények előkészítésének, kísérletének, végrehajtásának alanyi körét, tényállási alakzatait, büntetési tételeit, a büntetés alóli mentesülés feltételeit és azokat a különleges eljárási szabályokat, amelyek a terrorcselekmények megelőzését, az elkövetők felkutatását és leleplezését, a gyanúsítottak sajátos kezelését teszik lehetővé. Az ilyen eljárási szabályok bizonyos emberi alapjogoknak és egyéb jogi alapértékeknek - a korábban meghatározott védelmi szinthez képest - súlyosabb, radikálisabb korlátozását teszik lehetővé. Példaként említhetjük személyi adatok beszerzését az azokat kezelő hatóságoktól vagy szolgáltató szervezetektől, biometrikus adatok gyűjtését és rögzítését, titkos lehallgatások, tiltott hang- és képrögzítések alkalmazását, titkos behatolást zárt elektronikus nyilvántartásokba, a személyi szabadságnak és a jogvédelemnek az általánosan megengedettől eltérő, súlyosabb korlátozhatóságát stb. El kell ismernünk, hogy a terrorizmus és más veszélyek terjedése illetve súlyosbodása miatt éppen a kiemelkedő vívmánynak minősülő demokratikus és egyéb jogi alapértékek védelmében szükségessé válhat ezeknek a korábbinál erőteljesebb korlátozása. Ezzel együtt elengedhetetlen azonban az is, hogy az erre hivatott közhatalmi szer-
- 313/314 -
vek tartsák tiszteletben a rendkívüli körülmények között sem korlátozható jogokat - pl. a kínzás tilalmát -, folytonos körültekintéssel vizsgálják és alkalmazzák a szükségesség, az alkalmasság, az arányosság és az ésszerűség mértékét, ne sértsék meg az önkényesség tilalmát, érvényesítsék a mellőzhetetlen korlátozások rendszeres alkotmányossági és törvényességi ellenőrzését, kellő időben oldják fel a szükségtelenné vagy aránytalanná vált korlátozásokat és végezzék el az indokolt egyéb korrekciókat.
1. A felelősség rendkívül nagy szerepet töltött be és gyakorol jelenleg is az egyén és a közösségek életében. Nem csoda, hogy a vele kapcsolatos kérdéseknek hatalmas irodalma született, amelynek közelebbi áttekintésére ehelyütt nem vállalkozom. Utalok azonban a jogi és az erkölcsi felelősség közötti, valamint a jogágazatokhoz és a jogalanyokhoz igazodó felelősségek sokszínű változataira. Ha az említett felelősségfajták megkülönböztető sajátosságaitól eltekintve, általában kívánjuk megragadni és kifejezni a felelősség lényegét, szerintem mellőzhetetlen a következők figyelembe vétele. Bármely alany felelőssége bizonyos magatartásokhoz, tehát tevékenységhez vagy tartózkodáshoz, eseményhez, eredményhez vagy ezek hiányához okozatosan kapcsolódó hátrány (esetleg előny) önkéntes vagy késztetett ismeretét, vállalását és viselését jelenti. A felelősség eme általános körülírásának összetevőiről szólva először a belső - pl. vallási, erkölcsi, szülői, gyermeki, hazafias, hivatásbeli, szakmai, hobbi - indíttatású felelősség igényességre, odaadásra, áldozatvállalásra és eredményességre serkentő szerepét emelem ki. Belső indíttatás nemcsak az erkölcsi, hanem a jogi felelősség változataihoz is kapcsolódhat. A belső indíttatású felelősség általában előnyös és szimpatikus voltának jelzése után először azt említem, hogy a külső tényezőtől - pl. szülőtől, iskolától, hatóságtól, munkáltatótól - származó és eredetileg késztetett felelősség is átalakulhat belső indíttatású felelősséggé. Emellett az sem tagadható, hogy a belső meggyőződés számára közömbös vagy kifejezetten ellenszenves, késztetett felelősség is lehet a potenciálisan benne rejlő hátrányok (esetleg előnyök) hatására - hatékony. A felelősségben rejlő hátrány (vagy előny) a felelősség érvényesülésekor, illetve érvényesítésekor következik be.
Úgy vélem, a belső indíttatású és a késztetett felelősség különbözőségének, hasonló vagy közös jegyeinek vázolása után elismerhetjük, hogy a felelősség rendszerint ösztönző, regulativ hatású. Az előnyös hatás megnyilvánulhat bizonyos kellemetlenségek, ártalmak megelőzésében és más nemes célok elérésében. (A jó és a rossz evilági dualitása és viszonylagossága folytán sajnos az sem zárható ki, hogy bizonyos esetekben - pl. bűnszervezet, terroristacsoport működésében - a felelősség az általános megítélés szerint nemtelen, káros erőfeszítésre és eredményre serkent.)
A felelősség átfogó jellemzése alapján is megállapíthatjuk, hogy a felelősség a tudatos, célirányos egyéni vagy közösségi sorsirányítás mellőzhetetlen jellemzője, nélkülözhetetlen serkentő tényezője. A felelősség az embert az egyéb élőlényektől megkülönböztető képességek és sajátosságok - pl. fogalmi gondolkodás, általánosító képesség, beszéd- és íráskészség, tervezési, célmeghatározó adottság, transzcendencia iránti kíváncsiság és fogékonyság stb. - közé tartozó proprietás. A felelősség az emberiség eddigi és jelenlegi történelmének, valamint jövőjének egyik lényeges sorsformáló tényezője. Természetes ezért, hogy korszakunk törekvései, jelzett súlyos veszélyei közepette az adaptáltan igénybe vehető felelősségi alakzatok kimunkálása, elismerése, alkalmazása és érvényesítése nélkülözhetetlen. A felelősség alkotmányi értékké nyilvánítását a jogok gyakorlásának és a kötelességek teljesítésének általános követelményeként lehetne megfogalmazni.
A felelősség feltételei között és eszközrendszerében ugyanis meghatározó helyet foglalnak el a jogok és a kötelességek. Az emberi méltóságot, igazságosságot, jólétet szolgáló és védelmező alapjogok fejlesztésében, különösen a II. világháborút követően látványos eredmények születtek. A fejlesztő és megvalósító erőfeszítések természetesen folytatásra szorulnak. Ehelyütt azonban vizsgálati tárgykörünknél maradva a felelősségek és a kötelességek kapcsolódásáról, valamint kiterjesztéséről kívánok röviden szólni. Sokan felismerték és vallják - magam is úgy vélem -, hogy a felelősségek és a kötelességek jelentősége, alakzatai és biztosítékai nemzetközi jogi, szupranacionális jogi és nemzeti jogi szinten, így tehát hazánkban is gyarapításra és körültekintő alkalmazásra szorulnak.[9]
2. A hatályos Alkotmány alapkötelességnek nyilvánítja az Alkotmány és az alkotmányos jogszabályok követését, a közterhekhez hozzájárulást a jövedelmi és
- 314/315 -
vagyoni viszonyokhoz igazodva, az általános tankötelezettséget, a honvédelmi kötelességet és a szülőknek, gondviselőknek azt a feladatát, hogy kiskorú gyermekeik taníttatásáról gondoskodjanak. E kötelességek megtartásán és a honvédelmi kötelesség tartalmának időszerűvé vált átfogalmazásán kívül indokolt lenne az Alkotmányban - esetenként utalva a részletező törvényi szabályozás feladatára - alapkötelességi rangra emelni mások alapjogainak tiszteletben tartását, a közrend és a közbiztonság elősegítését, a jogok rendeltetésszerű gyakorlását, a jogokkal való visszaélés tilalmát, a jóhiszeműség és a méltányosság érvényesítését, a közerkölcs tiszteletben tartását, a közegészség védelmét, a természeti és a művi környezet oltalmazását, a katasztrófa-elhárításban való közreműködést, a baleset áldozatának segítését, az igazságszolgáltatásban való közreműködést, valamint a szülők és gyermekek kölcsönös támogatását.
A humán biztonság jelentőségének, az alapjogok korszerűsítésének, a felelősségek és az alapkötelességek kiterjesztésének alkotmányi megfogalmazása szerencsésen illeszkedne a jogi alapértékek és azok körében az alkotmányi értékek gyarapodásának nemzetközi és szupranacionális fejlődési irányához, szilárdítaná a társadalmi toleranciát, szolidaritást és kohéziót, fokozná az alaptörvény meghatározó szerepét, növelné tekintélyét, mélyítené az alkotmányosság iránt a rendszerváltozás kezdetétől töretlenül érvényesülő bizalmat.
3. Anélkül, hogy az osztó igazság fennkölt hirdetésének pózában tetszelegnék, tanulmányom zárásaként az emberi bölcsesség következő néhány széles körben vallott felismerésére emlékeztetek.
a) Ha a nagyobb rossz másként nem kerülhető el, megengedhető, sőt alkalmazandó a kisebb rossz.
b) Nézetek, érdekek, törekvések ütközése esetén hallgattassék meg a másik fél is.
c) Elégedetlenségből fakadó anomáliák esetén mellőzhetetlen az elégedetlenséget kiváltó körülményeknek, előidéző okoknak az érintettekkel együtt végzendő elfogulatlan vizsgálata és megszüntetése.
d) Multikulturális, multietnicista világunkban tolerancia, megértés, megbecsülés és békés együttműködés nem érhető el a vallások, a vallási bázisú kultúrák kölcsönös megismerése és tisztelete nélkül.
e) A jogosultságoknak tisztesség, méltányosság, felelősség és kötelesség nélküli egyoldalúsága, kizárólagossága, túlméretezettsége igazságtalansághoz, visszaéléshez, zavarhoz vezet. ■
JEGYZETEK
[1] Vö. Csapó Zsuzsanna: Európa biztonságpolitikai architektúrája. Jura 2004. 2. sz.
[2] Vö. Száraz Enikő: A nemzetközi biztonság felfogása a 21. században. A humán biztonság dimenziói. Acta Humana 2004 2 sz Kondorosi Ferenc: A biztonsághoz való jog a jogbiztonság és a közbiztonság tükrében. Acta Humana 2004. 2. sz.
[3] Vö. Ádám Antal: Értékek és értékelméletek. Társadalmi Szemle 1997. 5. sz.
[4] Vö. A dám Antal: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest 1998 Ádám Antal: Az alkotmányi értékek fejlődési irányairól. Jura 2002. 1. sz.
[5] Mindez azért jelenthet lényeges továbblépést a biztonság eddigi alkotmányossági szemléletében és kezelésében, mert az emberi jogokra és alapvető szabadságokra vonatkozó jelentős nemzetközi egyezmények és egyes demokratikus alkotmányok is a nemzetbiztonságot, a közbiztonságot és néhány más adottságot csak mint a demokratikus társadalomban bizonyos alapjogok tekintetében alkalmazható korlátozási aspektust jelölik meg és nem juttatják kifejezésre egyértelműen a biztonság jogi alapérték jellegét és rangját
[6] Az Alkotmány alapján az Országgyűlés dönt a hadiállapot kinyilvánításáról, valamint a rendkívüli állapot és a szükségállapot kihirdetéséről, továbbá a Honvédelmi Tanács létrehozásáról. Ha az Országgyűlés nem ülésezik, vagy összehívása akadályba ütközik, ezeket a jogokat a köztársasági elnök gyakorolja. (19/A. §)
[7] Gondolhatunk különösen az ETA és az IRA korábbi kegyetlen akcióira.
[8] Vö. Giuseppe de Vergottini: The difficult coexistance between freedom and security. The answer of democracies to terrorism In: Lex Superior. Mélanges Pavle Nikolic. (Réd. Srdjan Djordjevic) Belgrád 2004. 709-745.
Kovács Péter: Az Egyesült Nemzetek Szervezete a nemzetközi terrorizmus elleni harcban. In: Közjogi intézmények a XXI. században. A Nemzetközi és Európajogi alszekció előadásainak szerkesztett változata. (Szerk. Komanovics Adrienne) Pécs 2004. 7-23.
[9] Vö. Kovács Péter Az egyén felelőssége az emberi jogok európai felfogásának rendszerében. Acta Humana 2004. 2. sz., Környei Ágnes: Nemzetközi törekvések az emberi kötelességek meghatározására. Acta Humana 2004. 2. sz., Magyarics Tamás: Az egyén felelősségének megközelítései az Egyesült Államokban. Acta Humana 2004. 2. sz., N. Rózsa Erzsébet: Az egyén felelősségének kérdése az iszlámban. Acta Humana 2004. 2. sz., Búr Gábor: Az egyén és a társadalom viszonya Afrikában. Acta Humana 2004. 2. sz.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus, Pécsi Tudományegyetem (Pécs).
Visszaugrás
