A jog felhatalmazása alapján az örökhagyó úgy is rendelkezhet, hogy az örökségben vagy annak egy részében valamely időponttól, vagy valamilyen esemény bekövetkezésétől kezdve, de akár a végintézkedésben megszabott feltétel bekövetkezésével az örököst (az előörököst) más valaki, az utóörökös váltsa fel.
Az 1907-ben kiadott Magyar Jogi Lexikon[1] fogalom meghatározása szerint az "örökhagyó nemcsak azt szabhatja meg, hogy ki legyen az örököse, hanem azt is, hogy a hagyatéka az örökös után kit illessen." A lexikon kifejti, hogy a jogintézmény mellett fontos gyakorlati érdekek szólnak és "teszik annak de lege ferenda való fenntartását is kívánatossá" (ahogy azt a XX. századi magyar magánjogi kodifikációs javaslatok általában meg is tették). "Jelesül - idézzük tovább a lexikont - gyakran előfordul, hogy az örökhagyó vagyonát csak örököse személyének (például hitvestársának) kívánja juttatni, az örökös törvényes és végrendeleti örököseinek azonban nem. Hasonlóan sűrű eset, hogy az örökhagyó vagyonának egységben való fenntartásáról kíván gondoskodni, de az örökösét erre nem tartja képesnek és így megköti rendelkezési szabadságát".
A régi magyar jogban az örökhagyó mind a törvényes, mind a végrendeleti örökösének nevezhetett utóörököst, sőt az utóörökösének is nevezhetett utóörököst. A joggyakorlat nem korlátozta az egymás utáni utóöröklések számát sem, de az utóöröklést (néhány kivétellel) hatálytalannak nyilvánította arra az esetre, ha az utóörökösödés az örökhagyó halála után egy meghatározott idő elteltével (konkrét példa szerint: harminckettő éven belül) nem nyílt meg.
A jogintézmény megítélése a magyar jogban is jelentős változásokon ment át "röpke" egy évszázad alatt, és jutott el ahhoz a felfogáshoz, amely az utóörökös-rendelés lehetőségét biztosítja ugyan, de csak kivételesen és szűk körben.
A hatályos szabályozás, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény, (a továbbiakban: a Ptk.) a 7:10. §-ában deklarálja a végintézkedési szabadságot: az örökhagyó a halála esetére vagyonáról vagy annak egy részéről végintézkedéssel szabadon rendelkez-
- 37/38 -
het. A 7:28. § (1) bekezdése azonban főszabályként tiltja az utóörökös nevezését, amikor úgy rendelkezik, hogy "érvénytelen az örökhagyó olyan végrendeleti intézkedése, amely szerint az örökségben vagy annak egy részében valamely eseménytől vagy időponttól kezdve az addigi örököst más személy váltja fel".
Az elsősorban nevezett örökös halála esetére történt örökösnevezés azonban helyettes örökös nevezéseként érvényesülhet, ha annak feltételei fennállnak [Ptk. 7:28 § (2) bekezdés].
A polgárok magántulajdonára épülő jogrendszerekben egyetemesen érvényesülő, a tulajdonos rendelkezési szabadságából fakadóan az ember számára törvényben biztosított lehetőség, hogy vagyona sorsáról halála esetére rendelkezzék. Az örökhagyó így szabadon dönthet arról, hogy egyáltalán kíván-e végintézkedést tenni, ha pedig tesz végintézkedést, akkor annak tartalmát is szabadon alakíthatja ki. A végintézkedési szabadság részét képezi az is, hogy a már megtett, és nem szerződéses formában kinyilvánított végintézkedést (a végrendeletet) szabadon, önállóan megváltoztathatja, visszavonhatja. E szabadságjog része még az is, hogy a vagyona felett az örökhagyó mind élők közötti jogügyletekkel, mind a halála esetére szabadon rendelkezhet.
Az öröklési szerződéssel lekötött vagyonáról az örökhagyó a továbbiakban a halála esetére sem rendelkezhet [Ptk. 7:50. § (1) bekezdés], de más végintézkedéssel érintett vagyona felett szabadon rendelkezhet, hiszen a végrendeletét megváltoztathatja.
A végintézkedési szabadság azonban nem korlátlan, abszolút szabadság.[2] A végintézkedési szabadságot korlátozó szabályok célja éppen az örökhagyó, az örökössé nevezett vagy egy harmadik személy érdekeinek védelme.
A végintézkedés szabadságát korlátozó szabályok egyik csoportja személyi korlátozást jelent. E körben - bővebb kifejtés nélkül - meg kell említeni a végintézkedő életkorára, cselekvőképességére vagy a végintézkedés megtételekor fennálló állapotára vonatkozó jogszabályi elvárásokat, ami az örökhagyó vonatkozásában törvényi korlátokat szab.
A végintézkedés szabadságának formai korlátai is vannak: az csak személyesen a törvény által meghatározott alaki szabályok megtartásával és a törvény által elismert végintézkedési formában (végrendelet, öröklési szerződés, halál esetére szóló ajándékozás) tehető.
A végintézkedés törvényi korlátainak figyelmen kívül hagyását a törvény az érvénytelenséggel szankcionálja és a végintézkedés megtámadhatóvá válik [Ptk. 7:37. §].
Az öröklési jogunk (az öröklési szerződéssel kapcsolatban a Ptk. 7:50. §-ban szabályozott esetet kivéve) nem ismeri a végintézkedés feltétlen érvénytelenségéhez vezető semmisséget, csak egységesen az érvénytelenséget. A megtámadásra pedig az jogosult, aki az érvénytelenség megállapítása esetén maga örökölne, vagy a végintézkedéssel reá rótt kötelezettségtől vagy más tehertől mentesülne [Ptk. 7:37. § (2) bekezdés]. Az érvénytelenségi okot hivatalból sem a közjegyző, sem a bíróság nem veheti figyelembe.
A témánk szempontjából azonban hangsúlyozandó, hogy a végintézkedés tartalmának meghatározása sem korlátlan szabadság. Ide sorolandó az utóörökös-nevezés szűk körű,
- 38/39 -
kivételes megengedése is. Azt, hogy az utóöröklés tilalmát a végintézkedési szabadság tartalmi korlátjának tekintjük rendszertanilag is alátámasztja az a kodifikációs megoldás, hogy a jogintézményre vonatkozó szabályok a Ptk. öröklési jogot szabályozó hetedik könyve II. részének IV., a "végrendelet tartalma" címe alatt találhatók meg.
A Ptk. a korábbi polgári törvénykönyv (az 1959. évi IV. törvény, a továbbiakban: a régi Ptk.) rendelkezéseihez képest korlátozottan lehetővé teszi az utóöröklést. Ez, az örökhagyó vonatkozásában a korábbi szabályokhoz képest valójában a végintézkedési szabadság növelését jelenti. "A végintézkedési szabadság növelése kétélű fegyver is lehet: ha bizonyos tekintetben növeljük a végintézkedési szabadságot, az más tekintetben csökkenti azt".[3] Gondoljunk csak arra, hogy az utóöröklés (korlátozott) lehetősége az örökhagyó végrendeleti szabadságát ugyan növeli, de az utóöröklés alá eső vagyontárgyak vonatkozásában az előörökös végintézkedési szabadságát azonban lényegesen korlátozza.
A jogintézménynek (mint oly sok másnak) római jogi gyökerei is vannak, bár a római jog az utóöröklést általános elvként nem ismerte. Az általánosan alkalmazott jogelv a semel heres semper heres volt, amely szerint "aki egyszer örökössé lett, az többé másnak javára nem szűnhetett meg örökös lenni"[4], vagyis az örökös e minőségét el nem vesztheti, és az örökös kinevezéséhez fűzött feloldó feltétel érvénytelen. A római jogban az utóöröklés hiányát a hagyományokra vonatkozó szabályok pótolták. Az "örököshelyettesítésnek volt különleges fajtája az, amikor az apa serdületlen gyermeke számára rendelt örököst arra az esetre, ha a hagyatékot megszerző gyermek serdületlen korában, mielőtt végrendelkezhetett volna, elhalna".[5] Ennek az esetnek a római jogi megnevezése: substitutio pupillaris.
A jusztiniánuszi jog ezt kiterjesztette és hasonló feltételek mellett az őrült gyermek részére is megengedte az örökösnevezést, amennyiben az őrült gyermek haláláig őrült maradt és így nem tehetett végrendeletet (subtitutio quasi pupillaris). Justiniánus császár egy 528-ban kiadott rendeletében a humanitassal indokolta a döntését.[6]
Ezek az esetek azonban nem tekinthetők a mai fogalmak szerinti utóöröklésnek, mert nem az előörököst felváltó utóörökösről volt szó, hanem a szülői felügyeletet gyakorló apa végrendelkezett a kiskorú, vagy elmebeli állapota miatt cselekvőképtelen gyermeke helyett.
A substitutio pupillaris és a substitutio quasi pupillaris rendelése esetében a kinevezett (utó)örökösnek, az öröksége mielőbbi megszerzése céljából érdekében állhatott az előörökössé nevezett gyermek halála. A rómaiak felismerve, hogy a serdületlen vagy őrült gyermek akár életveszélyben is lehet, az ő biztonsága érdekében találták ki a testamentum
- 39/40 -
mysticum intézményét: a gyámhelyettesítést, illetve az őrült gyermek helyettesítésére vonatkozó rendelkezést a végrendelet részét képező, de önállóan lezárt záradék tartalmazta, amit csak a gyermek halála után lehetett felnyitni.[7]
A substitutio pupillaris speciális, és minden bizonnyal a magyar jogtörténetben fellelhető első szabályát olvashatjuk az országbírói ítélőmesterből nádorrá lett Werbőczy István 1504-1514 között írt, Tripartitum (Hármaskönyv) néven ismeretes szokásjogi gyűjteménye III. részében:[8] "[h]a pedig az paraszt ember igaz örököst hágy utána és az kicsiny lejend, és még tizenkét esztendőre nem ért, tehát az Attya nem csak ő részéről tehet testamentumot, de még az kisded örökösnek is a tizenkét esztendőnek alatta, ha tán meghalna, más örököst (kit akarna) hagyhat és állíthat, úgy hogy azonközben ha az igaz örökösnek holta történnék, az utána választott és hagyatott örökösre szálljon az marhája örökségül. Ha pedig az igaz örökös felnő a megmondott időt megéri vagy meghaladja, ez örökössé tétele semmivé lészen és az igaz örökösnek kell kezébe szolgáltatni minden jókat melyeknek tartása és elhagyása őt illeti." Ez a szabály jelentős védelmet biztosított a jobbágynak a földesúr háramlási jogával szemben, amely szerint a végintézkedés nélkül elhalt jobbágy hagyatéka a földesurát illette.
A régi magyar jogban azonban az utóöröklés jogintézménye nem volt különösebben jelentős. A XIX. század közepéig érvényesülő feudális tulajdonviszonyok és az ősiség elvéből fakadó kötöttség alapján a tulajdonos végrendelkezési szabadsága csak a szerzeményi vagyonára terjedt ki. "Hazánk nem volt eredetileg a végrendeletek földje, hanem a családi kötelmek erejének, a vérségi kegyeletnek hazája"[9].
A magyar magánjog kodifikációjára a 20. században több kísérlet is történt. Dr. Kecskés László professzor írja az új Ptk. Kommentár bevezetőjében: "hosszú időn keresztül mintha átok ült volna a magyar polgári jog kodifikációjának ügyén. Történelmünk során tizenegy próbálkozásból 1959.-ig tíz nem hozott törvénykönyvben megtestesülő eredményt."
A jogtudósok és jeles gyakorló jogászok által a XX. század elején összeállított, de törvénnyé sohasem vált tervezetekben azonban mindenütt szabályozták volna az utóöröklést.
Az 1900. évi általános polgári törvénykönyv-javaslat az utóöröklés körében rendelkezésre álló bőséges esetjogra alapozva az utóöröklést a teljesség igényével kívánta volna szabályozni. A szabályok közül kiemelést érdemel, hogy abban az esetben, ha az előörökösnek nevezett személy halála folytán kiesik az öröklésből, az utóörököst helyettes örökösnek kellett tekinteni. Ez a tervezet "hallgatag utóörökösnevezésnek" nevezte azt az esetet, amikor az örökhagyó olyan személyt nevezett örökössé, aki az örökhagyó halálakor még meg sem fogant. Az örökhagyó akaratának feltétlen érvényre juttatása, a favor testamenti elvének érvényesülése érdekében ezért a javaslat azzal a fikcióval élt, hogy
- 40/41 -
ilyen esetekben az örökhagyó előörökösei a törvényes örökösök, és a végrendeletben megnevezett személy az utóörökös, aki a megszületésével váltja fel az öröklésben a törvényes örökösöket. Ez a javaslat korlátlan számú utóörökös-nevezést megengedett azzal, hogy amennyiben az utóöröklés az örökhagyó halála után 32 évvel mégsem állna be, azt hatálytalannak kell tekinteni. Az 1900. évi törvényjavaslat tartalmazza az utóöröklés legalaposabb és legrészletesebb magyarországi szabályozását.
Az 1914. évi Ptk. javaslat is viszonylag nagy terjedelemben, negyvenegy szakaszban rendelkezett a jogintézményről. A tervezet a korábbi jogirodalmi gyakorlattól eltérően az előörökös fogalma helyett az egyenes örökös kifejezést vezette be. A javaslat szerint az utóöröklés az egyenes örökös halálakor állt volna be. Bevezette volna a posthumus örökössé nevezést is, amelynél az örökösnevezés feltétele a gyermek megszületése, vagy az örökössé nevezett jogi személy nyilvántartásba vétele lett volna. A tervezet szerint több utóörökös nevezésére is van lehetőség azzal, hogy utóörökösnek azt kell tekinteni, akit először nevezett annak az örökhagyó, míg a többiek az ő helyettes örököseinek tekintendők. A tervezet részletes szabályokat tartalmazott az utóöröklési jog elévülésére (32 év), az előörökös rendelkezési jogára és elszámolási kötelezettségére az utóörökös felé.
Az Országgyűlés Képviselőháza elé 1928. március 1-jén benyújtott "Magyarország Magánjogi Törvénykönyvének Törvényjavaslata" (Mtj.), a korábbi tervezetekhez képest sokkal rövidebben, mintegy tíz szakaszban szabályozta az utóöröklést. Szintén tartalmazta a posthumus öröklést, de teljesen elmaradtak a gazdálkodásra és az elszámolásra vonatkozó részek.[10]
Az 1928-as magánjogi törvénytervezet előkészítésében és kidolgozásában egyetemi tanárként közreműködő Szladits Károly szerkesztésében (és részben megírójaként) a Grill Károly Könyvkiadónál 1938-ban megjelent hatkötetes munka, a "Magy-Szladits", összegyűjtötte a fentebb hivatkozott törvénytervezetekkel is alakított a bírósági gyakorlatot. Az öröklési jogot tartalmazó hatodik könyvben a végintézkedésen alapuló öröklést és ezen belül az utóöröklés szabályait az ügyvédként dolgozó dr. Teller Miksa (a világhírű atomfizikus, Teller Ede édesapja) írta meg.
Az idézett mű 323-331. oldalain Teller a jogintézmény bírói gyakorlatát áttekintve az alábbi főbb megállapításokat tette:
Az utóörökös nem az előörökösnek, hanem az örökhagyónak az örököse.
Minthogy az utóörökös az örökséget az utóöröklés megnyíltával szerzi meg, ebben az időpontban kell az öröklésre képesnek lennie. Utóörökösként az örökhagyó halálakor még meg nem fogant ember, vagy akkor még létre nem jött jogi személy is részesedhetik.[11] "Ha tehát az örökhagyó olyan személyt rendel örökösül, aki az öröklés megnyíltakor még meg sem fogant (például: testvérének esetleg születendő gyermekét), a törvényes örökös örököl, de ha az örökösül nevezett személy megszületik, az örökség az utóöröklés szabályai szerint erre száll át. Ha pedig az öröklés megnyíltakor élő személyt és ezen felül még olyan személyt nevezett örökösül, aki az öröklés megnyíltakor még meg sem fogant
- 41/42 -
(például az egyik testvérének gyermekét és a másik testvérének esetleg születendő gyermekét), a születendő gyermek születésekor utóörökös lesz az unokatestvérére szállott örökség fele tekintetében". Az 1877. évi XX. törvény 30. §-a alapján helye volt gondnokrendelésnek is a születendő végrendeleti örökös képviseletére.
Utóörökös csak végrendeletben, öröklési szerződésben vagy halálesetre szóló ajándékozási szerződésben volt rendelhető.
Az örökhagyó az utóörökös személyének kijelölését az "egyenes örökösre" is bízhatta, ha a kinevezhető örökösök körét szabatosan meghatározta. Ha az örökhagyó ezt nem kötötte határidőhöz, az előörökös a kijelölés jogát a haláláig bármikor gyakorolhatta. Ha az előörökös a nevezési jog gyakorlását elmulasztotta, az örökhagyó által megjelöltek valamennyien örököltek egyenlő arányban, vagy annak pótlása a bíróságtól is kérhető volt.
A régi magyar joggal szemben a bírói gyakorlat a többfokú utóöröklést már nem ismerte el, az csak egyszer állhatott be. Ha az örökhagyó úgy nevezett több utóörököst, hogy azokat az utóöröklés az általa meghatározott sorrendben illesse, de a sorrendben nevezettek egyikére az utóörökös-nevezés hatálya beállt, a további utóörökös-nevezés hatálytalanná vált.
Ha az előörökös az utóörököst túlélte, az utóöröklési jog megszűnt és az nem szállt át az utóörökössé nevezett személy örököseire.
Az utóörökös-nevezés az előörököst az öröksége feletti rendelkezésben - főszabályként - annyiban korlátozta, hogy az utóörökös nevezése az előörökös halála után fennmaradt vagyonra terjed ki. A bírói gyakorlat azt a szabályt állította fel, hogy "kétség esetében az örökös rendelkezési joga minél kevésbé korlátoztassék". Az utóörökösi jogok telekkönyvi biztosítására is csak akkor volt lehetőség, ha ezt az örökhagyó a végintézkedésében elrendelte.
Érdekességként kell megemlíteni, hogy a vizsgált időszak bírói gyakorlatában felmerült az ún. "ál-utóöröklés" esetköre is. Sándorfalvi Pap István kúriai tanácselnök a Királyi Közjegyzők Közlönyében írt cikkében[12] több jogesetet is bemutat, amelyek csak a téves szóhasználat miatt tűnnek a témánkhoz tartozónak. Az esetek hasonlóak, szinte mindegyike valamilyen hagyatéki egyezségre vezethető vissza. Az ál-utóöröklés bemutatása céljából azt az esetet célszerű kiemelni, amelyben a végintézkedés hátrahagyása nélkül elhalt örökhagyó gyermekei a hagyatéki tárgyaláson egyeztek meg abban, hogy a hagyatéki ingatlanok az örökhagyó fiú gyermekének "birtokában maradjanak" és ha ő leszármazók nélkül halna meg, úgy a leánytestvére gyermekeire szálljanak. A leánytestvér gyermekei aztán a nagybátyjuk halála után, magukat a nagybátyjuk utóörökösének tartva, pereltek a hagyatékában maradt ingatlanok megszerzése érdekében. A Kúria ebben és a hasonló tényállású perekben azonban kimondta, hogy az utóöröklési jog csak az örökhagyó végintézkedésén alapulhat, az utóörököst az örökhagyó nevezi. Az örökhagyó gyermekeinek egyezségét (a Kúria szóhasználat szerint: "örökösödési szerződését") az élők közötti szerződésekre vonatkozó szabályok alapján és nem az öröklési jog szabályai szerint kellett elbírálni.[13]
- 42/43 -
A régi Ptk., a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény kommentárjának kezdősorai szerint a törvény megalkotásakor a szocialista tervgazdálkodás és az államitársadalmi tulajdon dominanciája határozta meg a vagyoni viszonyokat. "Ennek ellenére a kódex szerencsésen megőrizte a magyar magánjogi hagyományokat, elsősorban a Magánjogi Törvénykönyv javaslatának szerkezetét, s a bírói gyakorlatban meghonosodott tételeit, továbbá a közel egy évszázados, magas színvonalú polgári jogi irodalomban kialakított elveket és gyakorlati megoldásokat."[14]
A jogalkotó azonban az utóöröklés jogintézményét nem vonta a megőrzendő magánjogi hagyományok körébe, és az utóöröklés alkalmazását 1960. évi május hó 1. napjától[15] kifejezetten és kivétel nélkül megtiltotta:
"Az örökhagyó olyan végrendeleti intézkedése, amely szerint az örökségben vagy annak egy részében valamely eseménytől vagy időponttól kezdve az eddigi örököst más váltja fel, érvénytelen. Az elsősorban nevezett örökös halála esetére történt örökösnevezés azonban mint helyettes örökösnevezés megáll, ha annak feltételei megvannak" [régi Ptk. 645. § (1) bekezdés].
A régi Ptk. hatálybalépéséről rendelkező törvényerejű rendelet - átmeneti szabályként - a 93. §-ában kimondta, hogy ha az öröklés a Ptk. hatálybalépése előtt nyílt meg, az utóöröklésre akkor is a korábbi jogot kell alkalmazni, ha az utóöröklés a Ptk. hatálybalépése után következik be.
A régi Ptk. 645. § (1) bekezdéséhez fűzött miniszteri indokolás[16] szerint a végrendelkezési szabadság helyes értelme csak az lehet, hogy az örökhagyó a vagyontárgyai felett halála esetére egyszeri rendelkezési jogot nyer, de ezt a jogot nem gyakorolhatja több ízben, örököseit is megkötve ezáltal. Az utóöröklés esetében azonban az örökhagyónak a vagyona feletti rendelkezési joga nem csak a halálig terjed, az a halála utáni időre is meghosszabbodik[17]. Az utóöröklés az "örökhagyó részére a végrendelkezési szabadságot túlzott mértékben biztosítja, és pedig úgy, hogy ezáltal mást (az előörököst) általában korlátoz tulajdonjogában és megfoszt a végrendelkezés jogától."[18]
Az utóöröklés tilalma alól csak látszólagos kivétel a 645. § (1) bekezdése második mondatában foglalt rendelkezés, amely szerint az elsősorban nevezett örökös halála esetére történt örökösnevezés mint helyettes örökösnevezés megáll, ha ennek feltételei megvannak. Ebben az esetben azonban valójában nem is utóöröklésről volt szó, hiszen ha az örökhagyó halálának időpontjáig az elsősorban nevezett örökös kiesik az öröklésből, a másodsorban nevezett személy mint helyettes örökös - és nem mint utóörökös - jogosult örökölni [régi Ptk. 640. § (1) bekezdés].
A régi Ptk. alapján az örökhagyónak az a végrendeleti rendelkezése, hogy "halálom esetén az örökösöm a testvérem felesége legyen, majd az ő halála után a testvérem gyer-
- 43/44 -
meke" az unokaöcs vonatkozásában érvénytelen - tiltott utóörökös nevezés miatt - ha az örökhagyó sógornője túléli az örökhagyót. Ha azonban a sógornő az örökhagyó előtt elhalt (és így az öröklésből kiesett), a gyermeke, mint helyettes örökös örökölt.
Fogalmilag kizárt azonban helyettes öröklésről beszélni akkor, ha az első helyen megnevezett örökös a hagyatékból örökösként részesül. A helyettes örökösnevezés csak arra az esetre értelmezhető, ha az öröklésre elsősorban megnevezett személy nem lehetne örökös (Fővárosi Bíróság 44 Pf.23990/1967. BH 1968/4. 5650.).
A régi Ptk. hatálya alatt egyetlen olyan közzétett bírósági esetet találtunk, amelyben a bíróság az utóörökös-nevezés érvénytelenségét állapította meg.[19] Ez következhet részben abból, hogy a gyakorlat által igazoltan alacsony volt ebben az időszakban (is) a végintézkedések száma, másrészt abból is, hogy az örökhagyók tudomásul vették a jogalkotói szándékot és nem erőltették az utóörökös nevezést.
A közzétett jogesetben (P.törv.II.20881/1991. BH 1992/4. sz. 246.) az örökhagyó úgy végrendelkezett, hogy a házasingatlan-illetőséget a felesége örökölje, a "feleségem halála után a házrészemet a következőknek ajándékozom: HA-nak, ML-nek és SM-nek." A Legfelsőbb Bíróság ítélete szerint a végrendelet utóbbi rendelkezése a régi Ptk. 645. § (1) bekezdése alapján érvénytelen, de az utóörökös-nevezésre vonatkozó érvénytelenség a végrendelet többi rendelkezésének érvénytelenségét nem vonja maga után (régi Ptk. 652. §).
A régi jog ismertetésénél említett posthumus örökösnevezés lehetőségét is megtiltotta a régi Ptk. 646. §-a: "Annak örökössé nevezése, aki az örökhagyó halálakor még meg sem fogant, érvénytelen."
A kommentár szerint ennek indoka az, hogy a jogképesség az embert fogamzásának időpontjától kezdve illeti meg, feltéve, hogy élve születik [régi Ptk. 9. §]. Mivel az öröklés az örökhagyó halálával nyílik meg [régi Ptk. 673. § (1) bekezdés] az, aki az örökhagyó halálakor még meg sem fogant, nem örökölhet; öröklési jogának elismerése ugyanis sértené az utóöröklés tilalmát és azt eredményezné, hogy az örökhagyó halálakor a törvényes öröklési rend érvényesülne, s az, aki az örökhagyó halála után megfogant, utóörökös lenne.
Ha tehát az örökhagyó a végrendeletében a testvére születendő gyermekét nevezte meg az örökösévé, az örökösnevezés a régi Ptk. szerint csak akkor érvényes, ha az örökhagyó túl is élte a gyermek fogamzását.
A régi Ptk. az utóöröklés tilalma alól mintegy kivételként megengedte a feltételtől vagy időponttól függő hagyományrendelést [régi Ptk. 645. § (2) bekezdés].
A miniszteri indokolás szerint a hagyomány tárgyaira vonatkozó ez a korlátozás nem sérti az egész hagyatéki vagyon örökösének végrendelkezési szabadságát, és a gyakorlatban sok esetben előfordul, hogy az örökhagyó csak bizonyos időponttól kezdődően vagy feltétel bekövetkezésével kívánja a hagyományost a dolog tulajdonosává tenni, például csak "nagykorúsága elérésekor kapja meg...", vagy "ha sikerrel leteszi a vizsgát".
A leendő hagyományos érdekének biztosítása céljából a törvény annak, aki a hagyomány tárgyát megszerezte, sem élők között, sem halál esetére nem adott rendelkezési jogot, s ezért a hagyomány tárgyául szolgáló ingatlanra az ingatlan-nyilvántartásban elidegení-
- 44/45 -
tési és terhelési tilalmat kellett bejegyezni; ez azonban harmadik személy jóhiszemű és ellenérték fejében szerzett jogát nem érinthette.
Tóth Ádám 2001. évben, gyakorló közjegyzőként írt cikkében[20] az utóhagyományrendelés intézményét holttá nyilvánította. Mint írta: "elvétve fordul csak elő olyan végrendelet, amely utóhagyományt rendel, így az ingatlan-nyilvántartási gyakorlat nagy valószínűséggel ingerülten fogadná, ha utóhagyományos javára elidegenítési és terhelési tilalom bejegyzését kísérelnénk meg a [régi] Ptk. 645. § (2) bekezdése alapján. Megállapítható, hogy az utóöröklést elfelejtette mind a gyakorlat, mind az elmélet".
Tóth Ádám ugyanezen cikkében azonban már ébresztgetni kezdte a jogintézményt Csipkerózsika-álmából és de lege ferenda javasolta bevezetni azt kettő esetkörben: a substitutio pupillaris esetének megfelelő quasi gyámhelyettesítés és a maradék utóöröklés (fideicommissum eius quod superitit) intézményét, a házastársak egymás javára történő végrendelkezése körében. De a szerző figyelmeztetett arra is, hogy a jogintézmény korszerű felfogásával már nem összeegyeztethetőek a posthumus örökössé nevezés szabályai. Az utóöröklés csak határozott elő- és utóörökös-nevezéssel tölthetné be a szerepét annak jogszabályi kimondásával, hogy az utóöröklés csak az előörökös halála esetén következhet be.
Az 1050/1998. (IV. 24.) Kormányhatározattal elrendelt új Ptk. - kodifikáció során is felmerült a kérdés, hogy az utóöröklés helyet kaphat-e az új Polgári Törvénykönyvben.
A Kodifikációs Bizottság 2001. november 8. napján tartott ülésén elfogadott Koncepció az utóöröklés vonatkozásában a következőt tartalmazta: "A Polgári Törvénykönyv meghatározott szűk körben ismerje el újból az utóörökösnevezés, illetve a maradék-utóörökösnevezés lehetőségét. Így ismerje el egyfelől, hogy házastársak egymás javára akár közös végrendeletben, akár nem közös végrendeletben úgy is végrendelkezhessenek, hogy a végrendeletben örökösül nevezett házastárs előörökös legyen, és halála után a még meglévő örökséget utóörökösként akár az első örökhagyó családjához tartozó, akár más általa megnevezett személy örökölje - ez az ún. maradék-utóöröklés az ingyenes rendelkezés kivételével az előörökösnek az öröklött vagyonnal való rendelkezési jogát ne korlátozza - és ismerje el másfelől a substitutio pupillaris intézményét, vagyis azt a lehetőséget, hogy az örökhagyó végrendeletében a végrendelkezésre képtelen leszármazójának utóörököst rendelhessen arra az esetre, ha a leszármazó végrendelkezésre képtelen életkorban vagy állapotban hal meg. Az utóörökös-nevezés ennél szélesebb körű, általános elismerése változatlanulnem indokolt."[21]
Az Országgyűlés 2009. november 9-én (az első törvényalkotást követő köztársasági elnöki vétó után másodszor is) elfogadta a törvényjavaslatot és az új Polgári Törvénykönyvet a 2009. évi CXX. törvényként hirdették ki a Magyar Közlöny 2009. november 20-i számában. A törvény 2010. május hó 1. napján lépett volna hatályba.
A 2009. évi CXX. törvény 6:30. §-a "Az utóörökös nevezése, az utóhagyomány rendelése" - címmel az alábbi szabályokat tartalmazta:
- 45/46 -
(1) Az örökhagyó olyan végrendeleti intézkedése, amely szerint az örökségben vagy annak egy részében valamely eseménytől vagy időponttól kezdve az eddigi örököst más váltja fel, érvénytelen.
(2) Az elsősorban nevezett örökös halála esetére történt örökösnevezés helyettesörökös-nevezésnek minősül, ha annak feltételei megvannak.
(3) A házastársak és az élettársak egymás javára érvényesen tehetnek olyan végrendeletet, amelyben az örökhagyó az örökössé nevezett házastárs vagy élettárs halála esetére utóörököst nevez. A házastársnak, élettársnak az örökséggel történő, a szokásos mértéket meghaladó ingyenes rendelkezése - az utóörökös előzetes hozzájárulása vagy utólagos jóváhagyása hiányában - érvénytelen. Az érvénytelenségre jóhiszemű és visszterhes jogszerzőkkel szemben hivatkozni nem lehet.
(4) Az örökhagyó érvényesen nevezhet utóörököst az elsősorban örökösnek nevezett leszármazójára háramlott hagyatékára arra az esetre, ha a leszármazó nem rendelkezik végrendelkezési képességgel, és anélkül hal meg, hogy ezt a képességét megszerezte volna.
(5) A feltételtől vagy időponttól függő hagyományrendelés, valamint a feltételtől vagy időponttól függő meghagyás érvényes. A feltételtől függő örökösnevezés is érvényes, de a feltétel nem szólhat a hagyaték megnyílta utáni időre. A hagyaték megnyílta utáni időre szóló feltétellel történő örökösnevezés - ha az egyben nem megengedett utóörökös-nevezés - érvénytelen. Az, aki a hagyomány tárgyát megszerezte, azzal - a feltétel vagy időpont bekövetkezéséig - sem élők között, sem halál esetére nem rendelkezhet. Ez a rendelkezés harmadik személy jóhiszemű és ellenérték fejében szerzett jogát nem érinti.
A Ptk. hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 2010. évi XV. törvényt az Alkotmánybíróság megsemmisítette. A 2009. évi CXX. törvényt pedig (a kormányváltást követően) még annak hatályba lépése előtt hatályon kívül helyezte a 2010. évi LXXIII. törvény.
Amint az előző fejezetben láthattuk, a régi Ptk. a jogintézmény feudális gyökerei és az előörökös védelme céljából tiltotta az utóörökös nevezését, és az ilyen tartalmú végrendeleti rendelkezéshez csak akkor nyújtott jogvédelmet, ha az utóörökösként megnevezett személy a helyettes öröklés szabályai szerint örökölhetett.
Ehhez képest az új Ptk. kodifikálása során újjászületett a jogintézmény. Jóval kisebb súlyú baba lett ugyan, mint a régi magyar jogban már megismert elődje, de életképesen és határozottan felsírt a kodifikátorok kezében.
Felmerülhet a kérdés: mi változott, milyen társadalmi igények rehabilitálták ötvennégy év elteltével az utóöröklést?
A Ptk.-nak a törvényi rendelkezéshez fűzött indokolása a következőt tartalmazza: "A Javaslat - két kivétellel - fenntartja az utóörökös nevezés érvénytelenségére vonatkozó általános szabályt. Egyik kivételként az örökhagyó érvényesen nevezhet utóörököst az elsősorban örökösnek nevezett házastársa halála esetére, a házastársra háramlott hagyatékára. (...) Nem kizárólag, de különösen előnyös lehet az ilyen végrendeleti rendelkezés
- 46/47 -
szerzői jogdíjakhoz, szabadalmi díjakhoz és más folyamatosan és időszakonként visszatérően érvényesíthető vagyoni követelések tekintetében. (.) Az utóöröklés általános tilalma alóli második kivételként elismeri a Javaslat a substitutio pupillaris intézményét is."
Orosz Árpád a Ptk. kommentárban[22] és a 2014. évben megjelent öröklési jogról szóló könyvében[23] is így magyarázta a jogintézmény feltámasztását: "a jogalkotónak szembe kellett néznie azzal a valós igénnyel, hogy az emberek maguk akarnak gondoskodni a hagyatékukról hosszabb távon is. Egyrészről abban az esetben, amikor nem számolhatnak azzal, hogy az általuk első sorban örökösnek nevezett leszármazójuknak lesz végrendelkezési képessége a halálakor. Másrészről a végrendelkezők gyakran azt tartják helyénvalónak, hogy a túlélő házastársuk legyen az örökösük, azt viszont nem tartják kívánatosnak, hogy a túlélő házastársuk halála esetén annak törvényes örökösei örököljék a tőle származó hagyatékot. Ezt a kodifikáció során a Szakértői Bizottság a szerzői jogdíjakhoz kapcsolódó öröklési igényekkel indokolta. Valójában ennél sokkal hétköznapibb és ez által gyakoribb az a példa, hogy ha az örökhagyó házastársának van egy más kapcsolatából származó gyermeke, s az örökhagyó kívánja ugyan, hogy utána teljes egészében a házastársa örököljön, azonban nyomós oka van annak elkerülésére, hogy később ezt a vagyonrészt - szemben például az általa második helyre sorolt vér szerinti gyermekével - a házastársa gyermeke örökölje."
Ne lepődjünk meg, ha ismerősen hangzanak az érvek: a jelen dolgozat első oldalán már idézett, az 1907-ben kiadott Magyar Jogi Lexikon[24] azonos okokból[25] tartotta fenntartandónak a jogintézményt.
Az utóörökös-nevezés általános tilalma alól az egyik kivétel, hogy az örökhagyó érvényesen nevezhet utóörököst az elsősorban örökösnek nevezett házastársa halála esetére a házastársra háramlott hagyatékra [Ptk. 7:28. § (3) bekezdés].
A Ptk. 4:5. §-a a házasság létrejöttének szabályozásánál férfi és nő együttes akaratkijelentéséről szól, egyértelműen kifejezésre juttatva, hogy létező házasság csak két különböző nemű személy között jöhet létre.
A bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló 2009. évi XXIX. törvény 3. § (1) bekezdés b) pontja azonban kimondja: ha e törvény eltérően nem rendelkezik, vagy e törvény a ren-
- 47/48 -
delkezés alkalmazását nem zárja ki, megfelelően alkalmazni kell a házastársra vagy házastársakra vonatkozó szabályokat a bejegyzett élettársra vagy bejegyzett élettársakra is.
A bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény még a régi Ptk. hatálya alatt született és a Ptk. nem tartalmaz még utalást sem a bejegyzett élettársakra.
Az ismertetett szabályok alapján még esetleg bizonytalankodókat a Ptk. 7:28. § (3) bekezdéséhez fűzött miniszteri indokolás győzheti meg. Az indokolás szerint ugyanis ezeket a szabályokat a bejegyzett élettárs utáni utóöröklésre is megfelelően alkalmazni kell.
Az utóörökösnevezés Ptk. 7:28. § (3) bekezdése szerinti esetében az előörökös a speciálisan meghatározott személy, csak az örökhagyó házastársa (vagy bejegyzett élettársa) lehet. Az utóörökös személyére a törvény nem tartalmaz speciális korlátozásokat. Az utóörökös a Ptk. 7:25. §-ában és a 7:26. §-ában meghatározott szabályok szerint nevezhető.
Az örökhagyó érvényesen nevezhet utóörököst az elsősorban örökösnek nevezett le-származójára háramlott hagyatékára arra az esetre, ha a leszármazó a hagyaték megnyílásakor nem rendelkezik végrendelkezési képességgel, és meghal anélkül, hogy ezt a képességét megszerezte volna [Ptk. 7: 28. § (4) bekezdés].
A Ptk. indokolása szerint ez azt jelenti, hogy az örökhagyó érvényesen nevezhet utóörököst arra az esetre, ha az előörökös - életkora miatt vagy egyéb okból - érvényes végrendeletet nem tudna majd tenni.
A végrendelkezési képesség hiánya - kifejezéssel a jogalkotó azonos elbírálás alá vonta és egységesen szabályozta a substitutio pupillarist (a "serdületlen", vagyis az életkora miatt végrendelkezési képességgel nem rendelkező) és a subtitutio quasi pupillarist (az "őrült", vagyis az elmebeli állapot miatt végrendelkezési hiányt).
A törvény rendelkezései alapján itt is az előörökös a speciálisan meghatározott személy; csak az örökhagyó leszármazója lehet. Az utóörökös személyére a törvény itt sem tartalmaz speciális korlátozásokat.
Mivel a Ptk. 7:28. § (4) bekezdése az előörököst az örökhagyó leszármazójaként és nem kifejezetten a gyermekeként határozza meg, ezért az örökhagyó a végintézkedésében bármilyen fokú olyan leszármazóját (gyermekét, unokáját, dédunokáját...stb) előörökössé nevezheti, aki a hagyatéka megnyíltakor nem rendelkezik végrendeleti képességgel.
A régi Ptk. 646. §-a kifejezett rendelkezéssel tiltotta annak örökössé nevezését, aki az örökhagyó halálakor még meg sem fogant. A Ptk. ezt a szabályt az érvénytelenségi szabályok között ugyan már nem tartalmazza, de a jogképesség kezdetére vonatkozó szabályokból ez változatlanul következik. A Ptk. 2:2. § (1) bekezdése alapján a jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától illeti meg.
Az előörökössé nevezett leszármazó jogképességének nem a végintézkedés megtételekor kell meglennie, hanem az öröklés megnyíltakor, legalább magzati formában és az élve születés feltételével. Előörökössé nevezheti ezért az örökhagyó például a végintézkedés megtételekor még meg sem fogant unokáját is, és feltételezve, hogy az nem éri meg a felnőtt kort, erre az esetre utóörököst is nevezhet. Ebben az esetben az előörökös
- 48/49 -
nevezésének és egyben az utóörökös nevezésének is az az érvényességi feltétele, hogy az előörökös az öröklés megnyíltáig megfoganjon.
Az előörökösre vonatkozó további megszorítás, hogy a leszármazó a hagyaték megnyílásakor nem rendelkezhet végrendelkezési képességgel, és úgy kell meghalnia, hogy ezt a képességét a haláláig megszerezte volna.
A törvény szövegét tovább gondolva: az örökhagyó érvényesen nevezhet utóörököst az olyan nagykorú leszármazója halála esetére is, aki a végintézkedés tételekor (még) rendelkezik végrendelkezési képességgel, de azt a hagyaték megnyíltának időpontjára (már) elveszíti. Ennek életszerű példája lehet az, amikor az örökhagyó a gyermekének a már folyamatban lévő, de még nem befejezett gondnokság alá helyezési eljárása alatt végrendelkezik. A végintézkedéssel a gyermekét előörökössé nevező és az annak halála esetére vonatkozó utóörökös-nevezés érvényes lehet, amennyiben előörökössé nevezett nagykorú gyermeket a bíróság a hagyaték megnyíltáig cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság alá is helyezi és a végrendelkezési képességét a haláláig már nem is szerzi vissza. Ha azonban az előörököst mégsem helyezik gondnokság alá és megmarad a végrendelkezési képessége, az utóörökös nevezés érvénytelen. Abban az esetben pedig, ha az előörökös az öröklése bekövetkeztekor nem, de utóbb, akár csak rövid időre is - megszerezte a végintézkedési képességét, az utóörökös nevezés nem hatályosulhat.
A substitutio pupillaris megszűnésének életszerű és tipikus példája, ha a serdületlen előörökös cselekvőképes nagykorúvá válik.
A törvény azon fordulataiból, hogy "az elsősorban örökösnek nevezett házastársa halála esetére" és az örökhagyónak "az elsősorban örökösnek nevezett leszármazójára háramlott hagyatékára" nevezhető utóörökös egyértelműen következik, és az érvényes utóöröklés fogalmi eleme és feltétele: az előörökös nevezése. A megnevezett előörökös mindkét esetben csak a törvény által speciálisan meghatározott személy lehet. Az egyik esetben a házastárs (bejegyzett élettárs), a második esetben a hagyaték megnyíltakor végrendelkezési képességgel nem rendelkező leszármazó.
A kötelező előörökös nevezésből vezethető le, hogy a házastársra vagy a leszármazóra törvényes öröklés jogcímén háramló vagyonra nem nevezhető utóörökös, hanem csak arra, amit a házastárs vagy a leszármazó végrendeleti örökösként örököl.
Az előörökös nevezése nélküli utóörökös-nevezés ezért érvénytelen. Ez az eset akkor is, ha az örökhagyó a végintézkedésében csak kitagadásról rendelkezik, örökös megnevezése nélkül.
A végintézkedésekre vonatkozó általános szabályok alapján az örökösnevezés ugyan tartalmi eleme a végrendeletnek, de egyben nem érvényességi kelléke. A Ptk. 7:12. §-ában megfogalmazott feltételek teljesítése esetén ezért végrendeletről beszélünk akkor is, ha az nem tartalmaz örökösnevezést, csak kizárást vagy kitagadást. Az ilyen végintézkedésben tett utóörökös-nevezés azonban nem elégíti ki a törvényi elvárást, és előörökös nevezése hiányában érvénytelen.
- 49/50 -
Ki nevezhető utóörökössé? Az utóörökös személyére a törvény egyik esetben sem tartalmaz speciális korlátozásokat, ezért a törvénynek az örökösnevezésre vonatkozó általános szabályait betartva bárki utóörökössé nevezhető. Az örökhagyó egy vagy több utóörököst is nevezhet [Ptk. 7:25. § (1) bekezdés]. Ha az örökhagyó a hagyatékra, annak egy részére vagy valamely hagyatéki tárgyra több utóörököst nevezett és részesedésük mértékét nem határozta meg, a részesítettek egyenlő arányban örökölnek [Ptk. 7:26. §].
A jogintézmény lényegéhez tartozik, hogy az utóörökös nem az előörökös örököse, hanem az utóörököst nevező örökhagyóé. A végintézkedés alapján az előörökösre háramlott vagyonban az utóörökös az örökhagyó örököseként váltja az előörököst.
Ez a szabály egyértelműen kiolvasható a hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvénybe (Hetv.) a Ptk. hatálybalépést követően, a 2013. évi CCLII. törvénnyel beiktatott 101/A. § (1) bekezdésének rendelkezéséből. Eszerint a hagyatéki eljárást a Hetv. szabályai szerint kell lefolytatni akkor is, ha a hagyatékban olyan vagyontárgy van, amelynek az elhalt az előörököse volt. Az ilyen vagyontárgyat az előörökös hagyatéki eljárásában az utóörököst nevező örökhagyó hagyatékaként kell átadni.
Az utóörökös tehát az őt nevező örökhagyó jogutóda és nem az előörökösé.
Az örökhagyóról az előörökösre háramlott és az előörökös halálakor még meglévő hagyatékban az utóörökös, az előörökös halálakor váltja fel az előörököst. Éppen azért az utóörökös öröklési képességének nem a végintézkedés megtételekor és nem is az utóörököst nevező örökhagyó hagyatékának megnyiltakor, hanem az előörökös halálának pillanatában kell meglennie. Ebben az időpontban jogképesnek kell lennie.
A jogintézmény egyik sajátossága és érdekessége éppen ez: az előörökösnek az örökösöket nevező örökhagyó halála időpontjában, míg az utóörökösnek az előörökös halála időpontjában kell öröklési képességgel rendelkeznie. Tehát attól függően, kire mikor nyílik meg az öröklés.
A jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától illeti meg [Ptk. 2:2. § (1) bekezdés]. A jogi személy jogképessége pedig a típusának megfelelő létesítő okiratán alapuló bírósági nyilvántartásba vétellel jön létre [Ptk. 3:4. § (4) bekezdés].
Az utóörökössé nevezett jogképessége sem szűnhet meg az előörökös halálának időpontjára.
Ha az utóörökössé nevezett személy ember, az előörökös halálakor még életben kell lennie [Ptk. 2:4. §], ha pedig az utóörökössé nevezett jogi személy, erre az időpontra nem szűnhetett meg.
Az utóörökös természetes személynek tehát az őt örökössé nevező örökhagyó halálakor még nem kell feltétlenül léteznie [az élveszületés feltételével - a magzati létben sem], az előörökös halálakor azonban - az élveszületés feltételével legalább magzati létben - már jogképesnek és élő személyként még jogképesnek kell lennie.
Ha az előörökös túléli az utóörökössé nevezett személyt, az utóörökös várománya nem száll át az utóörökös örököseire.
A végintézkedésekre vonatkozó általános szabályok alkalmazását az utóörökös-nevezésnél nem zárja ki a törvény, ezért az örökhagyó arra az esetre, ha az utóörökös az öröklésből kiesik, más személyt nevezhet örökössé. Ha pedig a nevezett utóörökös az utóörö-
- 50/51 -
köst nevező örökhagyónak egyben törvényes örököse is, kiesése esetére leszármazóját - ha a végrendelet eltérően nem rendelkezik - helyettes utóörökösnek kell tekinteni, ha a leszármazó a törvényes öröklés rendje szerint a kiesett nevezett utóörököst az utóörököst nevező örökhagyó hagyatékában helyettesítené [Ptk. 7:27. §].
Ha az örökhagyó utóörökössé jogi személyt nevez és az, az utóöröklés megnyíltának idejére megszűnt, - nevezett helyettes utóörökös hiányában - az ő jogutódja (például szétválás, beolvadás esetén) még a törvényes helyettesként sem vehető figyelembe. "A nem természetes személy végrendeleti örökös jogképességének a hagyaték megnyíltakori elvesztése érdemben ugyanazzal a következménnyel jár, mint a természetes személy végrendeleti örökös halál folytán történő kiesése az öröklésből".[26] A Ptk. 7:27. § (2) bekezdése jogi személy esetén azonban a törvényes helyettes örököst nem ismeri, ezért ha az örökhagyó nem nevezte helyettes utóörökössé az esetleg megszűnő jogi személy utóörökösnek az utóöröklés megnyíltakori - esetleges - jogutódait, akkor mindegy, hogy a jogi személy utóörökös az utóöröklés megnyílta idejére jogutódlással vagy jogutód nélkül szűnt meg.
Abban az esetben, ha az utóörököst nevező örökhagyó hagyatékában a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló törvényben meghatározott, mező- és erdőgazdasági hasznosítású föld (is) van, és az utóörökös az örökhagyónak egyben nem törvényes örököse is[27], a föld tulajdonjogának végrendeleti öröklés jogcímén történő megszerzéséhez meghatározott törvényi feltételeknek is az előörökös halála időpontjában kell fennállnia az utóörökösnél.
Erre vonatkozó törvényi rendelkezés hiányában érvénytelen a többszörös utóörökösnevezés. Az utóörökösre háramló vagyonra utóörökös tehát már nem nevezhető.
A törvény szövegezése szerint az örökhagyó érvényesen nevezhet utóörököst az elsősorban örökösnek nevezett házastársa és a végrendelkezési képességgel nem rendelkező leszármazója halála esetére. Ettől élesen elhatárolandó az, amikor az örökhagyó az öröklésből kieső örökösének nevez helyettes örököst.
Mivel az utóörökös nevezése az elsősorban örökösnek nevezett házastársra vagy a le-származóra háramlott hagyatékra és az ő haláluk esetére történhet, felmerül a kérdés: mi történik akkor, ha a házastárs vagy a leszármazó (az utóbbinak a törvényes képviselője) visszautasítja a hagyatékot?
Az örökös az öröklés megnyílása után az örökséget visszautasíthatja [Ptk. 7:89. § (1) bekezdés]. Kiesik az öröklésből, aki az örökséget visszautasította [7:4. § (1) bekezdés d) pont].
Az örökhagyó a kiesés esetére nevezhetett helyettes örököst, vagy ennek hiányában a többi nevezett örökös részesedése arányosan növekszik [Ptk. 7:35. §], de ezekben az
- 51/52 -
esetekben már biztosan nem fognak teljesülni az előörökös személyére vonatkozó speciális törvényi rendelkezések.
De ugyanez a helyzet akkor is, ha az előörökössé nevezett házastárs vagy leszármazó nem éli túl az örökhagyót és az öröklésből ezért esik ki [Ptk. 7:4. § (1) bekezdés].
Az utóöröklés törvényi feltétele az előörökös-nevezés és az elsősorban nevezett örökösre a hagyaték tényleges háramlása is. Ha azonban az elsősorban örökössé nevezett házastárs vagy leszármazó visszautasítás vagy halál folytán az öröklésből kiesik a hagyaték másra hárul, ami az utóörökös-nevezést meghiúsítja, az nem hatályosulhat.
Mint korábban kifejtettük, a régi Ptk. az utóöröklés kivétel nélküli tiltását éppen az előörökös jogainak védelmével indokolta, mivel az, az előörököst a haszonélvezőhöz hasonló jogi helyzetébe kényszeríti.
A Ptk. 5:147. §-a a haszonélvezeti jog tartalmát úgy határozza meg, hogy annak jogosultja, e jogánál fogva a más személy tulajdonában álló dolgot birtokában tarthatja, használhatja, hasznosíthatja és hasznait szedheti.
Ehhez képest és ezt meghaladóan az előörökösnek (igaz: korlátozott) rendelkezési jogot is ad a törvény. A törvényi korlátok között az előörökös a ráháramlott vagyonnak valóságos tulajdonosa.
Utóörökös nevezése a házastárs visszterhes rendelkezési jogát és a szokásos mértékű ajándéknál nem nagyobb értékre vonatkozó ingyenes adományozási jogát nem érinti [Ptk. 7:28. § (3) bekezdés].
Utóörökös nevezése az elsősorban örökösnek nevezett leszármazónak a cselekvőképességi szabályok korlátai közötti rendelkezési jogát nem érinti [Ptk. 7:28. § (4) bekezdés].
Az előörökös a reá háramló vagyonnak tulajdonosa lesz, de az előörökséggel a halála esetére (főszabályként) nem rendelkezhet, élők között pedig csak az idézett korlátozásokkal.
Mivel az utóörökös az őt nevező örökhagyó örököseként váltja az előörököst, az előörökségbe tartozó vagyontárgyak azon kivételek számát gyarapítják, amelyek az elhalt előörökös vagyonához tartoztak ugyan, de mégsem tartoznak a hagyatékához.
Az előörökös vagyonában ezek a vagyontárgyak egy olyan elkülönült alvagyont képeznek, amelyre az általa nevezett örökösöknek, vagy (ennek hiányában) a törvényes örököseinek nincs várománya.
Kivéve persze azt (a már tárgyalt) esetet, ha az utóörökössé nevezett jogképessége még vagy már nincs meg. Ha ugyanis "az előörökös halálakor az utóörökös az örökhagyó utáni öröklésből - az előörökös halálakori időpont szerint megítélve - kiesett, például az előörököst nem élte túl, akkor az előörökösnek az előörökségre vonatkozó tulajdonjoga korlátlanná válik, az előörökség az utóöröklés kizártsága folytán immár az előörökös hagyatéka lesz."[28]
- 52/53 -
Az előörökösnek a végintézkedés alapján ráháramlott hagyatékra azonban csak korlátozott rendelkezési joga van. Az előörökösnek nevezett házastárs a hagyaték tárgyát érintő vagyontárgyakra köthet visszterhes szerződéseket, és a szokásos mértékűnél nem nagyobb értékre gyakorolhatja az "ingyenes adományozási jogát".
Az előörökösként megnevezett leszármazó esetében pedig a rendelkezési jog korlátja nem az ügylet visszterhes vagy ingyenes jellegén, hanem ettől függetlenül, a rá vonatkozó cselekvőképességi szabályokon alapul.
A törvény szövege egyik esetben használja a jogi terminusban kedvelt "élők közötti vagy halál esetére szóló rendelkezés" kifejezéseket. Ráadásul a házastárs előörökös jogállásának meghatározásakor "ingyenes adományozási jogról" szól. Orosz Árpád szerint "ez a kifejezés a törvény egészének kontextusában tipikusan a kötelmi jogban használatos és a bírói gyakorlattal értelmezett szokásos mértékű ajándékkal rokonítható fogalom. Azzal azonban, hogy az itt használt kifejezés a fentiek szerint a halál esetére szóló ajándék körében is értelmet nyer."[29]
A házastárs előörökös a halála esetére az előörökléssel ráháramlott vagyonra nem végrendelkezhet, mert ezzel jogellenesen vonná ki a vagyontárgyat az utóöröklés alól.
A házastárs előörökösnek az élők közötti visszterhes rendelkezési joga azonban korlátlan és a visszterhesen átruházott vagyontárgyak helyébe lépett vagyontárgyat vagy pénzt is kivonja az utóöröklés alól. Ezeknek a vagyontárgyaknak a valóságos tulajdonosává válik, azokra még végrendeleti rendelkezést is tehet.
A visszterhes rendelkezési jog korlátlanságából következik, hogy ilyen szerződést az előörökség alá tartozó vagyontárgyakra a halála esetére is köthet. Akár a vagyontárgyak egészére köthet öröklési szerződést és azzal azokat lekötheti és érvényesen átruházhatja az szerződéses örököse javára. Halál esetére ajándékozási szerződést is köthet azzal, hogy az ajándék a szokásos mértéket nem haladhatja meg.
Az öröklési szerződéssel és a halál eseti ajándékozási szerződéssel átruházott vagyontárgyakban az előörökös halálakor őt nem az utóörökös, mint az örökhagyó jogutódja váltja fel, hanem azt a szerződéses örökös, illetve a megajándékozott szerzi.
Ha a nevezett előörökös az örökhagyó végintézkedési képességgel nem rendelkező leszármazója, akkor számára a teljes vagyona - beleértve az előöröklés alá eső vagyontárgyakat is - feletti rendelkezési joga a cselekvőképességi szabályok szerint korlátozott.
Az ilyen leszármazó esetében a halál esetére vonatkozó rendelkezési jog lehetősége kizárt. A substitutio pupillaris és substitutio quasi pupillaris alapfeltételezése az, hogy az előörökössé nevezett leszármazó bármilyen okból is, de az öröklése megnyíltakor nem rendelkezik ezzel a képességgel és ha a haláláig azt nem is szerezheti meg. Bármilyen végintézkedés megtételéhez szükséges végrendelkezési képesség megszerzése önmagában, általa tett végintézkedés nélkül is hatálytalanítja az utóörökös-nevezést. E képesség megszerzésével az előörökléssel ráháramlott vagyon korlátlan tulajdonosává válik és azok az ő hagyatékát fogják képezni.
- 53/54 -
A végintézkedési képességgel nem rendelkező leszármazó vagyona feletti rendelkezés korlátozó szabályait a Ptk. második könyvének második részében a cselekvőképtelenekre vonatkozó rendelkezések tartalmazzák.
Az előörökös korlátozott rendelkezési jogából következik azonban az is, hogy az előörökös halálakor az utóörökös csak abban a vagyonban tudja őt felváltani, ami a korlátozott rendelkezési jog jogszerű gyakorlása után megmarad. A Ptk.-hoz fűzött miniszteri indokolás szerint ezért "ez az utóörökös nevezés úgynevezett maradék-utóöröklést jelent tehát. Korlátok felállítása csak felesleges bonyodalmakhoz vezetne. Helyesebb e helyett az örökhagyóra bízni, hogy hagyatéka mely részére nevezi előörökösnek házastársát és utóörökösnek valaki mást."
Az utóörökösnek az utóörökös nevezéssel keletkezett várományát nem lehet biztosítani a vagyontárgyak nyilvántartására vonatkozó közhiteles nyilvántartásokba elidegenítési tilalom bejegyzésével. Azt, hogy az előörökös a vagyontárgyak feletti rendelkezési joga gyakorlása során nem sérti-e meg a rá vonatkozó korlátokat, az utóörökösnek kell észlelnie. A korlátokat megsértő rendelkezési jog gyakorlása ugyanis jogellenesen von el vagyontárgyakat az utóörököstől. Anka Tibor álláspontja[30] szerint "az utóörökös az előörökösnek a rendelkezési joga korlátaiba ütköző jogügylete érvénytelensége iránt az egyszerű reménybeli örököstől eltérőn már perbeli legitimációval kell rendelkezzék és a jogügylet érvénytelensége iránt pert indíthat." Ha pedig ilyen jogügyletről az utóörökös csak az előörökös halálakor szerez tudomást, az előörökös hagyatékával szemben keletkezik igénye, és hagyatéki hitelezőként léphet fel az előörökös örököseivel szemben a keletkezett kára megtérítése iránt. Az előörökös örökösei pedig a hagyatékot terhelő tartozásokra vonatkozó örökösi felelősség szabályai szerint cum viribus vagy pro viribus kötelesek helytállni az előörökös után ténylegesen örökölt vagyonnal.
Az előörökösnek a rá háramlott hagyatékkal összefüggő rendelkezési joga korlátait a törvény tartalmazza. Az elő- és utóörököst nevező örökhagyó az előörökös törvényes rendelkezési jogát - az utóörökös várományának biztosítására - tovább nem korlátozhatja. Ezért nem létesíthet az örökhagyó például egyoldalú nyilatkozatával elidegenítési és terhelési tilalmat, vagy olyan meghagyással sem terhelheti az előörököst, amely szerint az utóöröklés alá eső vagyontárgyak visszterhes elidegenítésétől tartózkodjék. Az ilyen (jogszerűtlen) meghagyás figyelmen kívül hagyásával megkötött (jogszerű) jogügyletek nem alapozhatják meg az utóörökös kereshetőségét az előörökös örököseivel szemben.
Az utórökös jogállásának vizsgálata során nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogyan alakul az utóörökös felelőssége az őt nevező örökhagyó hagyatékát terhelő tartozásokért, továbbá felel-e az előörökös hagyatékát terhelő tartozásokért?
Az utóörökösnek az előörökös hagyatékát terhelő hagyatéki tartozásokért való felelőssége szabályai a Hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvényben (Hetv.) találhatók.
A Ptk. hatálybalépését követően a 2013. évi CCLII. törvény 122. § (2) bekezdése egészítette ki az eljárási törvényt a 101/A. §-al. Ennek második bekezdése így rendelkezik: "Az előörökös hagyatékát terhelő tartozások az utóörökséget is terhelik, kivéve azokat, ame-
- 54/55 -
lyek annak következtében keletkeztek, hogy az előörökös túllépte az előörökösként reá háramlott vagyonra vonatkozó - Ptk. szerinti - rendelkezési jogának korlátait."
Az utóörökös az őt nevező örökhagyó jogutóda és nem az előörökösé.
A Ptk. 7:96. § (1) bekezdésének rendelkezéseiből ezért az következne, hogy az utóörökös csak az őt nevező örökhagyó hagyatékát terhelő azon tartozásokért felelne elévülési időn belül a megszerzett hagyaték tárgyaival és azok hasznaival (cum viribus), amelyeket az előörökös nem elégített ki. Ha pedig a követelés érvényesítésekor a hagyaték tárgyai vagy hasznai nincsenek az utóörökös birtokában, az örökös öröksége erejéig egyéb vagyonával is felelne (pro viribus).
Az előöröklés alá eső vagyontárgyak vonatkozásában azonban az előörökös a harmadik jóhiszemű személyek szempontjából korlátlan tulajdonosnak látszik. Az utóöröklés biztosítására nem is jelenik meg semmilyen teher például az ingatlan-nyilvántartásban. Az előörökös hitelezőitől nem várható el, hogy tisztában legyenek azzal, hogy a velük szerződő előörökös vagyonának mely elemei vannak utóörökléssel terhelve, így mely vagyontárgyak nem fognak az ő hagyatékához tartozni. Nem is beszélve az utóöröklés azon bizonytalanságairól, hogy az utóörökös nem esik-e ki az öröklésből, vagy egyéb (már tárgyalt) az utóörökös érdekkörében felmerülő jogképességi probléma nem hiúsítja-e meg az utóöröklést.
A hitelező vonatkozásában persze megoldást adhatnak a zálogjog dologi hatályából származó szabályok. Az előörökös (ebben a körben tipikusan inkább a korlátozott rendelkezési joggal rendelkező házastárs előörökös) számára semmi sem tiltja, hogy az előörökségként ráhárult hagyatéki vagyonra jelzálogjogot alapítson a tartozásai biztosítékaként. A zálogjoga alapján pedig a zálogjogosult a követelésének biztosítására szolgáló vagyontárgyból más követeléseket megelőző sorrendben kielégítést kereshet, ha a biztosított követelés kötelezettje nem teljesít. A törvény (Ptk. 5:86. §) alapján a kielégítési jogot a zálogtárgyra az elzálogosítás után szerzett jogok nem érintik. A zálogjogi szabályok tehát a hitelezők számára akkor is megnyugvást adnának, ha a Hetv.-be beépített új szabály nem lenne, hiszen (a példánknál maradva) a jelzálogjoggal terhelt ingatlan öröklésében az előörököst felváltó utóörökös (csak) a zálogjog alapján tűrni lenne köteles a zálogjogosult kielégítési jogának gyakorlását.
Az elő- és utóörököst nevező örökhagyó hagyatékát terhelő tartozások kielégítésért elsősorban az előörökös felel. A cum viribus felelősséggel való helytállás esetén ezt az utóörökös várományából fogja teljesíteni. Ha az előörökös a hagyatéki hitelező(ke)t a hagyatéki vagyon átruházásával elégítette ki, az utóöröklés ténylegesen meghiúsul és az utóörökös quasi osztozott a felelősségben az előörökössel. Ez levezethető utóöröklés "maradék" jellégéből is.
A kérdésnek arra részére, tehát hogy az utóörökös felel-e az elő- és utóörököst nevező örökhagyó hagyatékát terhelő tartozásokért, a következő válasz adható: az örökhagyónak az előörökös haláláig kielégítetlenül maradt tartozásaiért felel, ha az előörököst az örökhagyó tartozásainak elévülési idején belül felváltja az öröklésben. Az utóörökös - felváltva az előörököst az öröklésben - továbbra is cum viribus vagy pro viribus felel az örökhagyó hitelezőinek.
- 55/56 -
Abból, hogy az utóörökös az őt nevező örökhagyó jogutóda az következne, hogy az előörökös hagyatékát terhelő tartozásokért viszont nem felelne. A forgalom biztonsága és a hitelezők védelme érdekében azonban a törvény mégis felelőssé teszi: "az előörökös hagyatékát terhelő tartozások az utóörökséget is terhelik". Ezekért a tartozásokért az utóörökös az utóörökséggel (vagy annak erejéig) felel.
Nem felel azonban azokért a tartozásokért, "amelyek annak következtében keletkeztek, hogy az előörökös túllépte az előörökösként reá háramlott vagyonra vonatkozó - Ptk. szerinti - rendelkezési jogának korlátait."[31] Ezeknek a tartozásoknak a fedezete az előörökös hagyatéka, amelyért az ő örökösei felelnek cum viribus vagy pro viribus.
Az előörökösnek az előörökséggel való jogszerű rendelkezése körében keletkezett tartozások azonban az előörökös hagyatékát és (a kívülállók számára a hagyatékához tartozónak látszó, de) az utóörökösre szálló vagyont egyaránt terhelik. Az utóörökösnek és az előörökös örököseinek a felelőssége - eltérő jogszabályi rendelkezés hiányában - a Ptk. 7:97. § (1) bekezdése alapján[32] egyetemleges.
Az utóörökös jogállásának vizsgálatakor felmerül még egy kérdés: milyen felelősség terheli az utóörököst a kötelesrész kielégítésért?
A kötelesrész iránti igény a Ptk. 7:86. § (3) bekezdése alapján kötelmi igény, amely a Ptk. 7:1. §-a alapján az örökhagyó halálával válik esedékessé és ugyanebben az időpontban kezdődik meg a követelés elévülése is. A kötelesrész iránti igény öt év alatt elévül (Ptk. 7:76. §).
A kötelesrész kielégítéséért elsősorban a hagyatékban részesedő személyek felelnek [Ptk. 7:84. §. (1) bekezdés a) pont], ezért a kötelesrész iránti igényt főszabályként a végrendeleti örökössel szemben kell érvényesíteni. Másodsorban, és csak a kötelesrésznek a hagyatékból ki nem elégíthető részéért felelnek az örökhagyó által a halálát megelőző tíz éven belül megadományozottak, az adományaik időbeli sorrendjére tekintet nélkül [Ptk. 7:84. § (1) bekezdés b) pont].
A kötelesrész kötelmi jogi jellegével áll összhangban a Ptk.-nak az a szabálya, amely szerint a kötelesrész pénzben jár: a kötelesrész ugyanis követelés, amelyet a jogosultnak a kötelesrészért felelős személyekkel - örökösökkel, megajándékozottakkal - szemben kifejezetten érvényesítenie kell.
Utóörökös-nevezés esetén a kötelesrész kielégítéséért elsősorban az előörökös felel. Amennyiben azonban az utóörökös az előörököst az elévülési időn belül felváltja az öröklésben, a kötelesrész kielégítésért a felelőssége fennmarad.
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az elévülési idő nem feltétlen telik le az örökhagyó halálának napjától számított ötödik évben. A joggyakorlat szerint (BH 2016.3.62) az elévülés nyugvására vezető igényérvényesítési akadálynak minősül, ha a kötelesrészre jogosult számára csak a hagyaték megnyílása után válik egyértelművé, hogy a hagyatékban nem a törvényes öröklés rendje érvényesül, s mi a hagyaték köre.
A Ptk. 6:24. §-a alapján pedig ha a követelést a jogosult menthető okból nem tudja ér-
- 56/57 -
vényesíteni, az elévülés nyugszik. Ha az elévülés nyugszik, az akadály megszűnésétől számított egyéves határidőn belül a követelés még akkor is érvényesíthető, ha az elévülési idő már eltelt, vagy abból egy évnél kevesebb van hátra.
A kötelesrész kielégítésért az örökhagyó halálát követő akár hat évben fennállhat még az utóörökös felelőssége is.
A Polgári Törvénykönyv hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény (Ptké.) 59. §-a szerint a Ptk.-nak az utóöröklésre vonatkozó rendelkezéseit a Ptk. hatálybalépése előtt kelt végrendeletre is alkalmazni kell, feltéve, hogy az öröklés a Ptk. hatálybalépése után nyílt meg.
A Ptké. 58. § (2) bekezdése és 59. §-a értelmében ezért a 2014. március 15-ét megelőzően tett és (érvénytelen) utóörökös-nevezést tartalmazó végrendeletet is érvényesnek kell elfogadni, feltéve, hogy az örökhagyó megérte a Ptk. hatálybalépésének napját, és az utóörökös nevezés megfelel a Ptk. által megengedett utóörökös nevezésnek.
Megjegyzendő, hogy a Ptk. 2014. március 15. napján lépett hatályba, vagyis a szabályai 2014. március hónap 15. napjának 0 óra 00 percétől alkalmazandók. Ha az örökhagyó ezt az időpontot túlélte és a régi Ptk. hatálya alatt tett utóörökös nevezése megfelel az új Ptk. által megengedett utóörökös nevezésnek, akkor azt érvényesnek kell elfogadni. De az új Ptk. alapján sem érvényes az a régi Ptk. hatálya alatt történt utóörökös nevezés, amelyben az előörökös nem az örökhagyó leszármazója, vagy nem az örökhagyó házastársa, vagy az útóörökös nevezés nem az előörökös halála esetére szól stb.
Mint tudjuk: a hagyatéki eljárásról szóló törvény még a régi Ptk. alatt lépett hatályba. A jogalkotó a 2013. évi CCLII. törvénnyel igazította hozzá az új Ptk.-hoz, beiktatva abba több új rendelkezést is.
A Hetv. alkalmazásában az utóörökös [a törvény meghatározása szerint az: aki az örökhagyó végrendeleti intézkedése alapján az örökségben vagy annak egy részében valamely eseménytől vagy időponttól kezdve az eddigi örököst váltja fel /Hetv. 6. § (1) bekezdés o) pont/] örökösként érdekelt [6. § (1) bekezdés n) pont].
Az elő- és utóörököst nevező örökhagyó utáni hagyatéki eljárásban - feltételezve az örökhagyó érvényes és hatályos végintézkedését - a hagyatékot az elsősorban örökössé nevezett személynek (az örökhagyó házastársának, illetve leszármazójának) adja át a közjegyző.
Az utóörököst a hagyatéki tárgyalásra meg kell idézni [Hetv. 53. § (2) bekezdés a) pont]; részére a hagyatékátadó végzést vagy az eljárást befejező egyéb végzést kézbesítés útján kell közölni [Hetv. 90. § (2) bekezdés aa) pont]; és a végzéssel szemben fellebbezéssel élhet [Hetv. 111. § (1) bekezdés].
- 57/58 -
A Hetv. 80. §-ának rendelkezése alapján az előörökös öröklése esetén a hagyaték átadásáról szóló végzésben az utóörökléssel érintett vagyontárgyra, vagyonrészre vagy vagyoni hányadra vonatkozóan fel kell tüntetni az utóöröklési jogot és az előörökös rendelkezési jogának a Ptk.-ban meghatározott korlátját.
A hagyatéki vagyonra vonatkozó közhiteles nyilvántartásokban (mint például, és tipikusan az ingatlan-nyilvántartásban vagy a gépjármű-nyilvántartásban) az utóörökös várományi joga nem jegyezhető be.
Az utóöröklés hatályosulásának biztosítékaként foghatjuk fel azonban a Hetv. azon rendelkezését, hogy amennyiben a teljes hatályú hagyatékátadó végzés utóöröklési jogot tartalmaz, akkor a közjegyző a Magyar Országos Közjegyzői Kamara által vezetett Végrendeletek Országos Nyilvántartásába bejegyzi az előörökös nevét, születési nevét, születési helyét és idejét, anyja születési nevét, valamint az utóöröklési jogot tartalmazó teljes hatályú hagyatékátadó végzés egyedi azonosításához szükséges adatokat [Hetv. 91. § (2a) bekezdés].
A Végrendeletek Országos Nyilvántartásáról szóló 4/2009. (III. 6.) IRM rendelet 8. § (2) bekezdése és a 14. §-a a fenti törvényi rendelkezést azzal egészíti ki, hogy ha a közjegyző által meghozott teljes hatályú hagyatékátadó végzés utóörökös nevezést tartalmaz, a közjegyző az előörökös személyes adatait, valamint a teljes hatályú hagyatékátadó végzés ügyszámát a teljes hatályú hagyatékátadó végzés jogerőre emelkedésének megállapításától számított 72 órán belül köteles bejegyezni a nyilvántartásba.
A közjegyző ugyanis az örökhagyó esetleges végrendelete iránti tudakozódás céljából minden hagyatéki ügyben köteles elektronikus úton megkeresni a Végrendeletek Országos Nyilvántartását [Hetv. 43. § (3) bekezdés]. Az előörökös halálát követően, az ő hagyatéki eljárását lefolytató közjegyző a végintézkedés iránti tudakozódása során csak az előörökös végintézkedését keresné. A Hetv. idézett rendelkezése azonban lehetővé teszi, hogy a közjegyző az elő- és utóörököst nevező örökhagyó végrendeletét is fellelje annak érdekében, hogy a végrendeletben az utóörökös javára rendelt vagyont az utóörökös megkaphassa.
A szabályt ügykezelési szempontból teszi teljessé a közjegyzői ügyvitel szabályairól szóló (2020. január hó 1. napján hatályba lépett) 29/2019. (XII. 20.) IM rendelet (Küsz), amely alapján a közjegyző alkalmazásában álló ügyintéző a Hetv. 43. § (3) bekezdése szerinti megkeresésre a Végrendeletek Országos Nyilvántartásából kapott választ köteles az ügy digitális aktájába helyezni [Küsz. 86. § (7) bekezdés].
Az előörökös halálát követően induló hagyatéki eljárásra vonatkozó speciális szabályt tartalmaz a Hetv. 101/A. § (1) bekezdése. A törvény szerint az örökhagyó (ehelyütt értve alatta az előörököst) utáni hagyatéki eljárást a törvény általános szabályai szerint kell lefolytatni akkor is, ha a hagyatékában olyan vagyontárgy van, amelynek ő előörököse volt. Az ilyen vagyontárgyat azonban az előörökös hagyatéki eljárásában az utóörököst nevező örökhagyó hagyatékaként kell átadni.
Az általános szabályok alkalmazásából következik, hogy az előörökös halálát követően az előöröklés alá tartozó vagyontárgyakat az előörökös többi vagyonával együtt, ugyanazon szabályok alkalmazásával leltározni kell. A korábban leírtakra utalással ehelyütt is
- 58/59 -
említsük meg: ha az előörökös házastárs az előörökléssel rá hárult és a halálakor még meglévő vagyontárgyakra öröklési szerződést kötött, akkor azok ténylegesen is az ő hagyatékához tartoznak és azokat az ő hagyatékaként kell átadni. Ugyanez a helyzet, ha a szokásos mértékű ajándéknál nem nagyobb értékű vagyontárgyra nevezett haláleseti megajándékozottat.
Az előörökléssel az előörökössé nevezett leszármazóra háramlott és a halálakor még meglévő vagyontárgyak pedig csak abban a kivételes esetben tartozhatnak az ő hagyatékához, ha a ráháramlást követően a végrendelkezési képességét (akár időlegesen is) megszerezte.
Ezekben az esetekben az utóöröklés meghiúsult (nem hatályosulhat) és a Hetv. 101/A. § (1) bekezdésének második mondata sem lesz alkalmazható, mert valamennyi, a hagyatéki leltárban szereplő vagyontárgyat, előrökös házastárs esetén azokat a vagyontárgyakat amelyekre öröklési szerződést kötött, valamint azokat amelyekre mint szokásos mértékű ajándéknál nem nagyobb értékű vagyontárgyakra halál esetére szóló ajándékozási szerződést kötött, nem utóörökségként, hanem az előörökös hagyatékaként kell átadni.
Ugyancsak az előörökös hagyatékát képezik a leltározott vagyontárgyak és az előörökös jogutódaira nyílik meg az öröklés akkor is, ha az utóörökösként megnevezett természetes vagy jogi személy nem jogképes (még vagy már nincs jogképessége).
Az utóörökös, mint örökösként érdekelt kérelmére az előörökös hagyatékát akkor is leltározni kell, ha hagyatékba a törvény által kötelező leltározás alá eső vagyontárgy nincs [Hetv. 20. § (3) bekezdés]. Kötelező az előörökös hagyatékát leltározni akkor is, ha az utóörökös öröklési érdeke veszélyeztetve van és méhmagzat, vagy kiskorú, vagy cselekvőképességet érintő gondnokság alatt álló nagykorú, vagy ismeretlen helyen lévő személy, vagy ügyeinek vitelében akadályozott természetes személy [Hetv. 20. § (4) bekezdés]. Az utóörökös is kezdeményezheti a helyszíni leltározást [Hetv. 29. § (1) bekezdés d) pont].
Az egyes igazságügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2019. évi CXVII. törvény több vonatkozásban módosította a Hetv.-t. A módosítások egyike, hogy 2020. február 1. napi hatállyal a hagyatéki eljárás közjegyzői szakaszában a főszabály a tárgyalás nélküli hagyatékátadás lett azzal, hogy ebben az esetben a hagyatéki leltár hiánytalan és szabályszerű beérkezését követő negyvenöt napon belül be kell fejezni az eljárást. A törvény [Hetv. 43/C. § (3) bekezdés a) pontja] szerint azonban kötelezően tárgyalást kell tartani, ha az örökhagyó után végintézkedés maradt.
Felmerül ezért a kérdés, hogy abban a hagyatéki ügyben, amelyben utóörökös is érdekelt örökösként, átadható-e az előörökös hagyatéka tárgyalás nélkül, ha az előörökösnek nem maradt végintézkedése.
Abból, hogy az utóörökös az elő- és utóörököst nevező örökhagyó örököse és az elő- és utóörököst nevező örökhagyó után viszont szükségképpen végintézkedés maradt, az előörökös hagyatéki eljárásában pedig az utóöröklés alá eső vagyont - a Hetv. 101/A. § (1) bekezdése szerint - az útóörököst nevező örökhagyó hagyatékaként kell átadni, még nem következik az, hogy az előörökös hagyatéki eljárásában akkor is tárgyalást kell tartani, ha utána nem maradt végintézkedés.
- 59/60 -
Az előörökös utáni hagyatéki eljárás ugyanis nem az elő- és utóörököst nevező örökhagyó hagyatéki eljárásának folytatása, vagy valamiféle kiegészítése.
Álláspontunk szerint a Hetv. 43/C. § (3) bekezdés a.) pontjának rendelkezése (amely szerint tárgyalást kell tartani, ha az örökhagyó után végintézkedés maradt) szempontjából az örökhagyó alatt az előörököst kell érteni.
A szerzők azonban a Hetv. 43/C. § (3) bekezdés e) pontja alapján (amely szerint tárgyalást kell tartani, ha a közjegyző a tárgyalás tartását vitás körülmény felmerülése miatt vagy egyéb okból indokoltnak tartja) ilyen ügyekben biztosan tárgyalást fognak kitűzni.
Reményeink szerint sikerült bemutatni, hogy az utóöröklés a magyar öröklési jog nagy hagyományokkal rendelkező jogintézménye. A régi Ptk. hatálya alatt ugyan ötvenéves csipkerózsika álmát aludta, de a jogalkotó az új Ptk.-ban az utóörökös-nevezés korlátozott alkalmazását ismét lehetővé tette. Az új Ptk. hatálybalépése óta eltelt hét év azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a végintézkedést hátrahagyó örökhagyók újra felfedezzék azt. Elmondható azonban, hogy a jogalkotás, tiltva az utóöröklés teljes engedélyezését és az előörökös rendelkezési jogának teljes megkötését, de megengedve a házastársak, valamint a szülők serdületlen és elmebeteg gyermekei utóörökösének megnevezését, megtalálta a helyes középutat. A magyar jogban kivételként szabályozott esetek kiterjesztik a végintézkedési szabadságot és a törvényi feltételeknek megfelelő speciális helyzetben lévők számára megnyugtató és méltányos döntések meghozatalát teszik lehetővé.
A hatályos szabályozás az utóöröklést, mint kivételes jogintézményt csak érvényes, és a törvényben meghatározott speciális előörökös nevezése esetén engedi meg.
Az utóörökös öröklési várománya, magát az utóörökösi minőséget illetően nem egyszerű reménybeli örökösi váromány, hanem az utóörökösi jogállás az utóörököst nevező örökhagyó végintézkedése által jogilag biztosított váromány[33], ettől az utóörökösi jogállástól, az utóörökössé nevezéssel az örökhagyó végintézkedése által biztosított jogi helyzettől az előörökös az utóörököst nem foszthatja meg.
Az utóöröklésének a Ptk. szerint maradék utóöröklés jellegéből következik azonban, hogy arra vonatkozóan, hogy az utóöröklés megnyíltával az előörökségéből az utóörökös ténylegesen mely vagyontárgyakat (dolgokat, jogokat, követéseket) szerez meg, biztosítékul már csak a Ptk.-nak az előörökös rendelkezési jogát korlátozó szabályai szolgálnak.
A jogintézmény különlegessége, hogy bár az utóörökös az elő- és utóörököst nevező örökhagyó, és nem az előörökös jogutódja, a megszerzett örökrészét azonban nem csak az örökhagyó, hanem - kevés kivétellel - az előörökös tartozásai is terhelik, ami ugyan forgalombiztonságát szolgálja, de - Fabó Tibor szellemes kifejezését idézve - mégis csak "dogmatikai bakugrás".
- 60/61 -
Úgy gondoljuk, hogy a jogintézmény újra felfedezését és korlátozott alkalmazásának lehetőségét az öröklési jogunkban csak üdvözölni lehet.
Grosschmid Béni szerint "minden valamire fejlett örökösödési törvény elösmeri a pupillaris substitutio intézményét; hogy a szülő, ha gyermeke serdületlen korában kimúlna, ha az arra hagyott vagyonrészből a gyermeket a halál idő előtt elszakítaná: gyermeke helyébe végintézkedhessék és szánhassa a maga vagyonát tekintet nélkül ama gyermek törvényes örököseire. Természetes igazság ez nagyon, hogy a szülei fáradalom gyümölcsét a szülő maga tűzte czéltól el ne terelje a gyermekhalál."[34] Szintén gyakori eset és méltányolandó élethelyzet, ha a szülő az elmebeteg gyermeke halála esetére ki akarja zárni az állam szükségképpeni öröklését.
Az új Ptk. 7:23. §-a házastársaknak az életközösség fennállása alatt készített, ugyanabba az okiratba foglalt írásbeli végrendeletét, mint közös végrendeletet érvényesnek ismeri el, ha betartják a hivatkozott szakasz második bekezdésében meghatározott alaki szabályokat. Ez a végrendeleti forma lehetővé teszi az egymást kölcsönösen örökössé nevező házastársak végrendeleti rendelkezéseinek közös okiratba foglalását, kiegészítve azt akár a túlélő házastárs elhalálozása esetére egy harmadik személy utóörökössé nevezésével. Ezzel a házastársak nem csak egymásról tudnak gondoskodni az egyikük halála esetére, de a közös vagyonuk sorsát is rendezhetik akár a távoli jövőre nézve is közös egyetértésben. A Ptk.-nak a házassági vagyonjogi szerződésre vonatkozó 4:68. §-a pedig még tovább tágítja az alkalmazás lehetőségét, amikor kimondja: ha a házastársak vagyonjogi szerződésben vagyonukról haláluk esetére rendelkeznek, e rendelkezésre a közös végrendelet szabályait kell alkalmazni. ■
JEGYZETEK
[1] Márkus Dezső (szerk.): Magyar Jogi Lexikon hat kötetben számos szakférfiú közreműködésével. VI. kötet. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, 1907. 794. oldal.
[2] Tőkey Balázs: A végintézkedési szabadság korlátai az új Ptk.-ban. Acta Universitatis Szegediensis: acta juridica et politica (4) 2. pp 197-210. (2014.).
[3] Tőkey, 2014. 209. oldal.
[4] Dr. Márkus (szerk.), 1907. 772. oldal.
[5] Brósz-Pólay: Római jog. Budapest, Tankönyvkiadó 1974. 299. oldal.
[6] Boóc Ádám: Az utóöröklés a római jogban, javaslattal a jövőbeni magyar szabályozásra. Közjegyzők közlönye 2002/4. 12. oldal.
[7] Grosschmid B.: Magánjogi Tanulmányok, tervezetek és kisebb dolgozatok, főként az öröklési, kereskedelmi és családi jog köréből. I. kötet. Budapest, 1901. Idézi: Boóc Ádám: Az utóöröklés a római jogban, javaslattal a jövőbeni magyar szabályozásra. Közjegyzők közlönye, 2002/4. 17. oldal.
[8] Werbőczy István: Decretum Tripartitum (Magyarország és Erdély országnak törvénykönyve). Budapest, Reprintkiadás Pytheas Kiadó és Könyvmanufaktúra 2005. 541. oldal.
[9] Zlinszky Imrét idézi Boóc Ádám: Az utóöröklés jogintézménye a magyar magánjogban című tanulmányában Közjegyzők Közlönye 2002/10. 3. oldal.
[10] Tóth Ádám: Az utóöröklésről. Közjegyzők Közlönye 2001. év 9. szám, 13. oldal.
[11] 4471/1886. Polgári Jogi Határozatok 300. eset. Hivatkozik rá Vladár Gábor a Szaladits Károly által szerkesztett, A magyar magánjog VI. kötetének 10. oldalán
[12] Királyi Közjegyzők Közlönye XXXIII. évfolyam, Budapest 1934. június hó 6. szám
[13] Sándorfalvi Pap István: Ál-utóöröklés. Királyi Közjegyzők Közlönye XXXIII. évfolyam, Budapest 1934. június hó 6. szám 213., 215. oldal.
[14] A polgári törvénykönyv magyarázata . Közgazdasági és jogi könyvkiadó Budapest 1998.
[15] a Polgári Törvénykönyv hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1960. évi 11. törvényerejű rendelet (Ptké.) 1. §-a alapján a régi Ptk. 1960. évi május hó 1. napján lépett hatályba.
[16] Miniszteri indokolás a 644-654. §-okhoz 3. pont
[17] Sőth Lászlóné: A végintézkedések. Budapest, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, 2001. 172. oldal
[18] Miniszteri indokolás a 644-654. §-okhoz 3. pont
[19] Sőth Lászlóné-Horeczky Károly-Szilágyi Dénes: Polgári Jog 1960-1997 Civilisztikai döntvénytár, Öröklési jog 1798. eset. 87. oldal.
[20] Tóth Ádám: Az utóöröklésről. Közjegyzők Közlönye 2001. év 9. szám, 3. oldal.
[21] A Koncepció teljes szövegét lásd: Az új Polgári Törvénykönyv koncepciója. Magyar Közlöny, 2002/15/II. szám. Közzétéve a Kormány 1009/2002. (I. 31.) Kormányhatározata alapján.
[22] Kecskés László, Kőrös András, Makai Katalin, Orosz Árpád, Osztovits András, Petrik Ferenc, Wellmann György (szerk.): Polgári jog. Bevezető és záró rendelkezések, Az ember mint jogalany, Öröklési jog. Budapest, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, 2013. 200. oldal
[23] Orosz Árpád-Weiss Emília: Öröklési jog - Anyagi jog. Budapest, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Új magánjog sorozat, 2014. 63. oldal
[24] Dr. Márkus (szerk.), 1907. 794. oldal
[25] "Jelesül gyakran előfordul, hogy az örökhagyó vagyonát csak örököse személyének (például hitvestársának) kívánja juttatni, az örökös törvényes és végrendeleti örököseinek azonban nem. Hasonlóan sűrű eset, hogy az örökhagyó vagyonának egységben való fenntartásáról kíván gondoskodni, de az örökösét erre nem tartja képesnek és így megköti rendelkezési szabadságát."
[26] Anka Tibor. A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja IV. kötet. Budapest, Opten Kft., 2013. 499. oldal. Szerkesztő: Osztovics András.
[27] A mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvény 8. § (3) bekezdése alapján: törvényes örökléssel történő tulajdonszerzésnek minősül az is, ha a végrendeleti örökös - feltételezve a végrendelet hiányát és más törvényes örökösöknek az öröklésből való kiesését - törvényes örökössé válhat.
[28] Anka Tibor. A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja IV. kötet. Budapest, Opten Kft., 2013. 505. oldal. Szerkesztő: Osztovics András.
[29] Orosz-Weiss, 2014. 65. oldal.
[30] Anka Tibor. A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja IV. kötet. Budapest, Opten Kft., 2013. 509. oldal. Szerkesztő: Osztovics András.
[31] Hetv. 101/A. § (2) bekezdés.
[32] Ptk. 7:97. § (1) bekezdés: Az örököstársak a közös hagyatéki tartozásokért mind a hagyatéki osztály előtt, mind azt követően egyetemlegesen felelnek.
[33] Szladits Károly: Magyar Magánjog I. 249. oldal.
[34] Grosschmid B.: Magánjogi Tanulmányok, tervezetek és kisebb dolgozatok, főként az öröklési, kereskedelmi és családi jog köréből. I. kötet. Budapest, 1901. Idézi Boóc Ádám: Az utóöröklés a római jogban, javaslattal a jövőbeni magyar szabályozásra. Közjegyzők közlönye, 2002/4. 17. oldal.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyző, Szigetvár.
[2] A szerző közjegyzőjelölt, Szigetvár.
Visszaugrás
