A tanulmány áttekinti, hogy milyen kihívások elé állítják a magyarországi bírósági gyakorlatot azok a jogviták, ahol a keresettel érvényesített igényt a sportolói karrier elvesztésére, jellemzően a sikeres karrierre hivatkozó várt jövedelemveszteség megtérítésére alapítják. Bár a hazai jogalkalmazásban még kevés ilyen polgári peres eljárást indítottak, a jogesetek elemzése alapján így is feltárható a dilemma aközött, hogy a jövőbeli karrier bizonytalanságát teljes egészében a sportolóra kell-e telepíteni vagy a sportolói karrier esélyét valamilyen módon valamilyen módon kompenzálandó értékként lehet-e elfogadni. A közeljövő gyakorlatának alakulását kiemelkedően fontos nyomon követni.
The study reviews the challenges facing Hungarian court practice in cases where the claim is based on the loss of a sports career, typically the expected loss of income due to a successful career. Although few such civil actions have been brought in Hungarian jurisprudence, the analysis of the cases reveals a dilemma as to whether the uncertainty of a future career should be placed entirely on the athlete or whether the chance of a career in sport can be accepted as a value to be compensated in some way. It is of paramount importance to monitor the evolution of the practice of the near future.
Die Studie untersucht die Herausforderungen, mit denen die ungarische Gerichtspraxis in Fällen konfrontiert ist, in denen der Anspruch auf den Verlust einer Sportlerkarriere beruht, typischerweise auf dem erwarteten Einkommensverlust aufgrund einer erfolgreichen Karriere. Obwohl in der ungarischen Rechtsprechung nur wenige derartige Zivilklagen erhoben wurden, zeigt die Analyse der Fälle das Dilemma, ob die Ungewissheit einer zukünftigen Karriere vollständig dem Sportler aufgebürdet werden sollte oder ob die Chance auf eine Karriere im Sport als ein Wert akzeptiert werden kann, der in irgendeiner Weise entschädigt werden muss. Es ist von größter Bedeutung, die Entwicklung der Praxis in der nahen Zukunft zu beobachten.
A sport szerepe, célja és jelentősége, az egészségmegőrzésben jelentkező társadalmi feladata, a sportoló tevékenysége által megvalósított különleges szolgáltatás számos olyan jellegzetességgel bír, amely révén a sportot érintő jogviták különleges elbírálási szempontokat igényelnek. Amennyiben a sportoló által nyújtott szolgáltatást kell értékelni az egyes magánjogi jogvitákban, úgy figyelembe kell venni a felek gyakran eltérő erőpozíciójából, a sporttevékenység összetett jellegéből, objektíve nehezen meghatározható értékéből, a sportszabályozás erős közjogi elemeiből, az önszabályozás határozott érdekeiből eredő sajátosságokat. Nincs ez másképp a sportolót érintő kártérítési jogviszonyokban sem, amelyek ugyanazokon az elveken nyugszanak, mint a kártérítési felelősség más esetkörei - így a kár teljes megtérítésének elvén, a káronszerzés tilalmán -, azonban az előzőekben hivatkozott különleges elbírálási igények itt is természetszerűen merülnek fel. Ezen túl is bonyolítja a sport különleges helyzetének a megítélését az, hogy a sport fogalmi köre sem egyértelmű, abból a jogi szabályozás önkényesen hagy el a közfelfogás szerint sportnak minősülő tevékenységeket - vagy éppen abba önkényesen foglal bele az általános szemlélet szerint nem sportként meghatározható cselekvéseket. Mint ahogyan arra Sárközy Tamás felhívta a figyelmet, nincs olyan magyar jogszabály, amely egyértelműen körülhatárolhatná a sporttevékenységek körét.[1] Ezzel összefügg az, hogy a sport lényegesen szélesebb körű fogalom, mint a versenysport, azonban a sui generis jellegű szabályozás, egyes meghatározások szerint a lex sportiva a versenyrendszer fejlődésére épült.[2]
Mindezek a speciális nézőpontok különös kihívás elé állítják a bírói gyakorlatot a sportolói karrier elvesztését érintő jogvitákban, amelyek átfogó elemzése ezért különösen aktuális.
A polgári anyagi jog egyik leginkább állandónak tekinthető, évszázadok szerves jogfejlődése alapján kialakult, a bírói gyakorlat értelmezését különösen igénybe vevő, ezáltal állandóan megújulni képes területe a kártérítési jog. A 2014. március 15-én hatályba lépett, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) a korábbi anyagi jogi kódex megoldásához képest legnagyobb újítása ezen a területen a kontraktuális, azaz a szerződésszegéssel okozott károkért, valamint a delik-
- 9/10 -
tuális, azaz a szerződésen kívül okozott károkért való felelősségnek a határozott elkülönítése volt, ezzel együtt azonban a kártérítés céljának, a felelősséget megalapozó magatartásoknak, a kártelepítésnek, a többes károkozásnak, a károkozóval és a károsulttal szemben támasztandó zsinórmértéknek - hangsúlyozottan a jogalkalmazás jogfejlesztő értelmezésének az eredményeit figyelembe véve kialakított - szabályozása lényegében azonos maradt, igazolva a jogterület stabilitását.
A tanulmány szempontjából releváns általános kártérítési felelősségi alakzat elemei a károkozó oldalán jelentkező jogellenes magatartás, a károkozó oldalán jelentkező felróható magatartás, a károsult oldalán jelentkező bekövetkezett kár, valamint a károkozó magatartása és a kár bekövetkezése közötti ok-okozati összefüggés. E négy elem együttes fennállása szükséges ahhoz, hogy a bíróság a károkozót a kár megtérítésére kötelezze. Bármely elem hiánya azt eredményezi, hogy a kártérítési felelősség nem áll fönn.[3]
A könnyen átlátható felelősségi feltételrendszer gyakorlati megvalósulása azonban korántsem ilyen egyszerű: lényeges jogalkalmazási kérdés a jogviszonyban releváns egyes tények valamely feltételhez sorolásának a meghatározása - különösen, hogy az adott tény az okozatossághoz vagy a kimentési okhoz tartozik-e. Ennek azért van jelentősége, mert a kártérítési felelősségi alakzat elemei közül meghatározott körülmények bizonyítása a károkozó, meghatározott körülmények bizonyítása pedig a károsult érdeke. Nincs ugyan olyan jogszabályi rendelkezés, amely határozottan kijelölné, melyik feltétel bizonyítása melyik felet terheli, azonban a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) azon rendelkezéséből, amely szerint törvény eltérő rendelkezése hiányában a perben jelentős tényeket annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valósnak fogadja el,[4] az az általános gyakorlat alakult ki, hogy a károsultnak kell bizonyítania a károkozás tényét, a kár mértékét, a kár bekövetkezése és a károkozói magatartás közötti ok-okozati összefüggést, míg ezzel szemben a károkozó bizonyítja - tekintettel arra, hogy a jogalkotó a károkozás általános tilalmából kiindulva lényegében vélelmezi, hogy minden károkozás jogellenes és felróható -, hogy a magatartása nem volt jogellenes (mert például a károkozásba a károsult beleegyezett, vagy a kárt arányos mértékben szükséghelyzetben okozták), illetve ugyancsak neki kell bizonyítania a kimentésnek az adott kártérítési felelősség tekintetében meghatározott okát, így az általános felelősségi alakzat esetén azt, hogy a kár megelőzése, elhárítása érdekében úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható.
Ez a bizonyítási alapmodell a gyakorlatban a legutóbbi időkig sokkal inkább "károkozópártinak" tűnhetett, hiszen a károsultra terhelte a bizonyítás döntő részét. Különösen jól látszott ez a teljes körű okozatosság a bírói gyakorlatban általánosan elterjedt megközelítése miatt, amely a káresemény bekövetkezésének valamennyi körülményét a károsult bizonyítási kötelezettségei körébe sorolta: nemcsak azt követelte meg, hogy a károsult pusztán a kár bekövetkezését és összegszerűségét bizonyítsa, hanem azt is bizonyítania kellett, hogy a káresemény milyen módon, milyen körülmények között következett be, a károsultnak kellett minden olyan releváns tényt állítania és annak megtörténtéről a bíróságot meggyőznie, amely a káresemény folyamatában - az előzmények, a bekövetkezés és a következmények kialakulása tekintetében - releváns volt. Ha a körülmények nem voltak tisztázottak, úgy a bizonyítatlanság a károsult terhén maradt, abban az esetben nem sikerült bizonyítania a károkozó jogellenes felróható magatartása és a kár bekövetkezése közötti okozati összefüggést.
Az előzőekben kifejtett bizonyítási szabályok azonban korántsem tekinthetők rugalmatlannak, hiszen a kártérítési jog lényeges jellemzője az állandó alkalmazkodás az életviszonyok folyamatos változásaihoz, így megállapítható, hogy a bírói gyakorlat új és új megközelítéseket vezetett be, amelyeket jellemzően a jogalkotó is törekedett kodifikálni. Ez a változás különösen az egészségügyi szolgáltatók kártérítési felelőssége körében volt jelentős, ahol a kialakuló bizonyítási modell - különösen az okozatosság és a felróhatóság a bizonyítási szükséghelyzetből következő határozott szemléletbeli eltérése miatt - a 2000-es évek elejétől már sokkal inkább volt tekinthető "károsultpártinak". Az így meghatározható minimális vagy releváns okozatosság elvárása ugyanis a jogirodalomban is sokszor hivatkozott, az információhiányból következő bizonyítási szükséghelyzet alapján megelégedett azzal, hogy a károkozó magatartása és a bekövetkezett káresemény között logikai összefüggés álljon fenn, a károsultnak elegendő volt azt bizonyítania, hogy az állított károsodás az egészségügyi beavatkozás során vagy azzal egy időben jött létre, és ezért a bizonyítás döntő részét a jogalkalmazó a felelősség alóli kimentésre telepítette.[5]
Az elmúlt immár több mint húsz évben a károsult bizonyítási érdekéből egyre több elemet a károkozó bizonyítási érdekébe soroló szemléletváltás különösen feltűnően jelentkezett a korábban kártérítési szempontból inkább értékelhetetlen "esély elvétele" gyakorlatában, amelynek a sportolói karrier elvesztése felelősséget alapító értelmezésében is kiemelkedő szerepe van.
Az esély fogalmának meghatározása, az esély csökkentésének, elvételének a kártérítési felelősség szempontjából való értékelése a bírói gyakorlat egyik legnagyobb, kiemelkedő szakmai vitákat generáló kihívása. Ennek az oka, hogy olyan mértékben kell eltérni a mérhető vagyoni jogviszonyok természetszerű objektivi-
- 10/11 -
tásra, ezáltal bizonyítottságra törekvő megközelítésétől, hogy az rendkívüli kreativitást, szokatlan - gyakran a jogszabályi rendelkezések széles körben kiterjesztő értelmezését szükségessé tevő - megoldások keresését igényli. A folyamatos jogfejlesztést eredményező szakmai diskurzusra jó példa a közelmúltban a Kúria elnöke által létrehozott, a gyógyulási (túlélési) esély csökkenésével (elvesztésével) kapcsolatos ítélkezési gyakorlat vizsgálatára felállított joggyakorlat-elemző csoport összefoglaló véleményében megjelenő, az esély fogalmi nehézségeit és alkalmazásának határait tárgyaló érvek és ellenérvek rendszere. [6]
Az esély tágabb értelemben valamilyen jövőbeli esemény bekövetkezésének valószínűsége, szűkebb értelemben a bizonyosan várható haszon, nyereség, előny elvesztése. Annak az eldöntése, hogy az esély elvétele, csökkentése értékelhető-e a felelősség kiváltására alkalmas tényezőként, különösen nehéz feladat. Addig ugyanis, amíg a kár bekövetkezése bizonyítható, az tényszerűen vagy megvalósult, vagy nem; addig az esély elvétele szükségképpen csak valószínűsít egy elképzelt idealizált élethelyzetet, és ezt értékelheti a károkozó terhére. Az esély elvétele nehezen illeszthető a kártérítési jogba, hiszen nem egy, a károkozó magatartás miatt bizonyosan bekövetkező vagyoni értékcsökkentés vagy a károkozó magatartás hiányában bizonyosan bekövetkező előny elmaradását rója a károkozó terhére, hanem azt kívánja modellezni, hogy a valószínűség valamilyen fokán lehetséges következmény megalapozhatja-e a felelősséget.[7]
A bírói gyakorlat egyes jogterületeken kifejezetten elzárkózik a károkozónak állított magatartás következtében az esély elvételének kárként elismerésétől, mivel az okozatossági követelmény egy hipotetikus feltevésen bukik el. Jól követhető ez a tendencia különösen a jogi képviselő mulasztása folytán a pernyertesség esélyének az elvesztése mint kompenzálhatatlan fikció meghatározásában, hiszen a következetes jogalkalmazói értelmezés szerint nem folytatható le egészében a képviselő mulasztásával érintett per, annak minden bizonytalansági tényezőjét figyelembe véve nincs úgynevezett árnyékper.[8] Nem ismeri el a bírói gyakorlat az esély elvételét a másik esetkörben, a "kis intenzitású" elmaradt haszon tekintetében sem, amikor a károkozó magatartás elvette az esélyt valamilyen nem bizonyítható nyereség, haszon elérésétől - így ha valakit egy pályázatból jogellenesen kizártak, ha jogszerűtlenül megfosztották valamilyen nyereményjátékban való részvételtől vagy más szerződésszegése miatt nem vehetett részt munkaviszony létrehozására irányuló tárgyalásokon -, hiszen a bírói gyakorlat ezekben az esetekben abból indul ki, hogy bár van jogellenes és felróható magatartás, de az emiatt hivatkozott előnyszerzési, nyerési előny fikció, így a kártérítési felelősség szempontjából értelmezhetetlen.[9]
Ezzel szemben az egészségügyi szolgáltató felelősségére alapított ügyekben a gyógyulási (túlélési) esély csökkentése, elvétele már a felelősség megállapítása szempontjából értékelhető. Akárcsak a külföldi jogalkalmazásban - ahol találkozni lehet az esély bármilyen elvételét a kárral azonosító, az esélyt a kártérítési felelősség szempontjából figyelmen kívül hagyó, meghatározott mértékű valószínűséget elérő esély csökkenése esetén a teljes felelősséget megállapító vagy a kártérítési összeget az elvett esély mértékével arányosan megítélő megoldással is -, úgy a magyarországi gyakorlatban is megfigyelhető több álláspont a gyógyulási esély felelősséget keletkeztető értékelése tekintetében. Hazánkban is vannak olyan értelmezések, amelyek nem kívánnak egyenlőségjelet tenni a károsodás és az esély meg nem valósulása között, ennek értelmében a gyógyulási, túlélési esély elvétele sui generis nem vagyoni sérelem, a kompenzáció összegszerűségét az elmaradt esély mértéke befolyásolja, míg a vagyoni károk megtérítésére kár bizonyítottságának hiányában nincs lehetőség.[10] A többséginek tekinthető és mindeddig a Kúria által is osztott jogi levezetés szerint viszont nincs különbség a felelősség mértéke vagy a kompenzálásra alkalmas pénzbeli marasztalás összege vonatkozásában a károkozás és az esély elvétele között. Az utóbbi értelmezés ugyanis abból indul ki, hogy a gyógyulásra való esély érték, amely a kezelés alatt álló személyhez kötődik, így személyhez fűződő védett jog, amelynek az elvesztése vagy csökkenése a kár és így a kártérítési felelősség alapja.[11]
Ha a sportoló egy jogellenes és nem kimentett károkozó magatartás következtében olyan sérülést szenved, olyan egészségromlása következik be, amelynek következtében kénytelen feladni sportolói karrierjét és ezáltal feltételezhetően elesik a sikeres pályafutása esetén elérhető jövedelemtől, úgy az előzőekben részletezett jogértelmezési dilemma természetszerűen merül fel, mivel a nyilvánvalóan bizonyítható nem vagyoni sérelmek és egyes vagyoni károk mellett a jövőbeli bizonytalan mértékű jövedelem egy olyan valószínűsíthető esély, amelyet a jogellenes károkozás elvett vagy legalábbis csökkentett - érdemes áttekinteni, hogy a jogalkalmazás ezt az esélyt fikciónak vagy személyhez fűződő védett jognak ismeri-e el.
A magyarországi joggyakorlatban mindeddig csak csekély számban jelentek meg a sportolói karrier elvesztésére alapított kártérítési igények, és a jogfejlesztő ér-
- 11/12 -
telmezés ezen a jogterületen még nem jutott el az esély elvételének, csökkentésének elvi alapjaihoz. A felmerülő probléma azonban kiemelt jelentőségű, és előbb vagy utóbb a jogalkalmazásnak határozott válaszokat kell adnia - ehhez nyújthatnak segítséget az egyes jogesetek elemzései.
A Fővárosi Ítélőtábla egy, a kerékpársporthoz kapcsolódó jogerős ítéletével nem hívta fel a sportolói karrier bizonytalan alakulásában az esély elvételét vagy csökkentését. Ezzel szemben úgy találta, hogy annak a bizonyítása a károsultat terheli, hogy a káresemény folytán bekövetkezett állapotával okozati összefüggésben jövedelemveszteségben jelentkező vagyoni kár érte - ha pedig bizonyítási kötelezettségének nem tud teljes körűen eleget tenni, nem ítélhető meg a javára az erre alapított vagyoni kár.
A perbeli tényállás szerint a felperes kerékpárversenyzőként, verseny közben közúti balesetet szenvedett, sérülései hat hét alatt gyógyultak, azonban mint kerékpársportoló bár a versenyeken elindult, de a baleset előtti eredményességét már nem érte el, az élmezőnybe nem került, ezért önkéntes elhatározásából abbahagyta a versenyzést. A felperes keresetében annak a balesetet megelőzően kötött szponzori szerződésből eredő elmaradt hasznának a megfizetésére kérte kötelezni az alperest, amely kifizetésének nem meghatározott eredmény elérése, hanem versenyen való indulás volt a feltétele. Előadta, hogy a gyógyulását követően, a rehabilitációs időszakban a versenyeken való részvétele során fájdalmat tapasztalt, bal lába kevésbé volt terhelhető, mint korábban, ami a sportolói eredményességét csökkentette.
Az elsőfokú bíróság a felperes bizonyítási érdekébe tartozónak találta a baleset és az elmaradt jövedelem közötti okozati összefüggés bizonyítását, és mivel teljes bizonyossággal nem tartotta kijelenthetőnek, hogy a sérülés folytán a felperes a korábbi sportteljesítményét már nem érhette el, ezért az ebből az okból jövedelemveszteség címén előterjesztett keresetet elutasította. Az ítélet ellen a kereset szerinti marasztalás érdekében fellebbezést előterjesztő felperes előadta: a balesete után valóban elindult versenyeken, azonban a versenyzési kísérletei kudarccal zárultak, jelentős fájdalmai voltak a baleseti sérülésével okozati összefüggésben, ezt csapattársai tanúvallomásai is alátámasztották, így nem tudta tovább folytatni a versenyzést.
A jogerős ítélet osztotta az elsőfokú bíróságnak a bizonyítatlanság tekintetében kifejtett álláspontját. Hangsúlyozta, tényként volt megállapítható, hogy a felperes - bár orvosi szempontból gyógyultnak volt tekinthető - a balesetet követő néhány versenyszámon való indulása után beszüntette a versenyzést. A felperest terhelte azonban annak bizonyítása, hogy nem volt felróható a további versenyektől való távolmaradása, mivel a baleseti egészségi állapotával okozati összefüggésben nem volt képes erre. Annak a megítélése, hogy a baleseti sérülései folytán véglegesen alkalmatlanná vált a versenyszerű sporttevékenység folytatására, az élsportba való visszatérésére, olyan tény, körülmény, amelynek megállapítása orvosszakértői kompetenciába tartozó különleges szakértelmet igénylő szakkérdés. A felperes csapattársai csak a felperes által elmondottakról és a felperes tevékenységének szubjektív megítéléséről tudtak volna számot adni, ezért a csapattársak tanúvallomása nem volt alkalmas annak bizonyítására, hogy a felperes a baleseti egészségi állapotával okozati összefüggésben már nem volt képes elindulni versenyeken, a versenysport, élsport végzésére a baleseti sérüléseivel okozati összefüggésben alkalmatlanná vált.
Márpedig a szakértők egyértelműen akként nyilatkoztak, hogy a felperes nem vált alkalmatlanná a versenysportra, csak az nem állapítható meg bizonyosan, hogy a balesetet megelőző eredményességét el tudta volna-e érni; illetve akként nyilatkoztak, hogy az adott szezonban a balesetet megelőző állapothoz már nem térhetett volna vissza. A szakértői vélemények alapján tehát nem állapítható meg kétséget kizáró tényként, hogy amennyiben a felperes továbbiakban is edz és folytatja a versenyzést, alkalmatlanná vált volna a sérülései okán az élsport folytatására. A felperes így nem tudott eleget tenni azon bizonyítási kötelezettségének, hogy az élsportolói tevékenység folytatására a balesettel okozati összefüggésben elszenvedett sérülései okán a továbbiakban nem volt képes, és így nem neki felróható okból maradt el jövedelme, ezért megalapozott volt a kereset elutasítása.
Bár a jogeset a versenyen elinduláshoz kötött szponzori szerződésből elérhető jövedelem folytán alapjaiban eltért a hagyományos sportolói karrier elvesztéséből eredő tipikus jogvitáktól, kijelenthető, hogy ez a bírósági döntés a bizonytalanságot egészében a károsult sportolóra telepítette, fel sem merült az esély - akár valamilyen mértékű - elvétele, csökkentése mint kompenzálandó körülmény.[12]
A szigorú értelmezés mellett foglalt állást a Fővárosi Ítélőtábla egy, a kosárlabdasportot érintő jogerős ítélete is. Bár itt a per során már felmerült az esély elvesztése kompenzálásának a lehetősége, végül ez a döntés is arra a véleményre helyezkedett, hogy nem terhelhető a károkozóra a sikeres sportkarrier nagyfokú bizonytalansága.
A jogeset alapját képező balesetet a felperes segédmotoros kerékpár vezetőjeként 15 éves korában szenvedte el, amelynek során a jobb térde sérült; a térdsérülései maradvánnyal gyógyultak, munkaképessége 25% mértékben csökkent. A baleset bekövetkezésekor intenzíven kosárlabdázott, és hivatásos kosárlabdázónak készült. Elszenvedett sérülései miatt alkalmatlanná vált a sportolásra, a kosárlabdázással fel kellett hagynia. A perben a balesettel okozati összefüggésben keletkezett kárai megtérítése iránt terjesztett elő keresetet, így többek között jövedelemveszteség címén azzal, hogy sportolói előélete alapján nagykorúságának betöltésekor bizonyosan szerződést köthetett volna valamelyik első osztályú magyar kosárlabdacsapattal, és hivatásos kosárlabdázóként az első osztályban játszó játékosok átlagkeresetével megegyező mértékű jövedelmet érhetett volna el.
- 12/13 -
Az elsőfokú bíróság a keresethez képest csökkentett összegű általános kártérítést ítélt meg a felperes javára a sportkarrier elvesztése okán. Úgy találta, hogy a perben beszerzett bizonyítékok alapján az nem volt teljes bizonyossággal megállapítható, hogy a felperes 18 éves korától 35 éves koráig első osztályú kosárlabdacsapat játékosa lett volna, és az első osztályban játszó játékosok átlagkeresetével megegyező mértékű jövedelmet ért volna el. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján azonban azt a következtetést vonta le, hogy esélye volt arra, hogy három évig sportösztöndíjban részesüljön, ezután pedig hivatásos sportolóként néhány évig valamilyen jövedelmet érjen el. Okfejtése szerint a baleset megfosztotta a felperest ettől az esélytől, az esély elvesztése folytán pedig a felperes vagyoni előnytől esett el. Az volt az álláspontja, hogy a bizonytalansági tényezők miatt nem állapítható meg a felperes baleset következtében elmaradt további jövedelmének összege, ezért az elmaradt sportösztöndíj, az ezt követő időszakra pedig becsléssel meghatározott összegű általános kártérítést ítélt meg a javára, és ezt meghaladóan utasította el az ezen a címen előterjesztett keresetet.
Az ítélettel szemben mind a felperes, mind az alperes fellebbezést terjesztett elő; előző a jövedelemveszteség címén előterjesztett keresete szerinti marasztalást, utóbbi ebben a részben a kereset teljes elutasítását kérte. A felperes kifejtette: a perben bizonyított tehetségéből, szorgalmából és céltudatosságából bizonyosan megállapítható, hogy a baleset elmaradása esetén legalább a magyar első osztályú profi kosárlabdaligában stabil csapattag lett volna, és az ott szokásos átlagkeresetet elérő jövedelemre tett volna szert. Kiemelte, hogy a baleset előtt teljesen egészséges volt, így a baleseten kívül sportkarrierjének nem volt más akadálya. Előadta, hogy a profi játékosként elérhető jövedelmének összegét megfelelően bizonyította, ezért jövedelemveszteségének mértéke kiszámítható. Okfejtése szerint a sportkarrier lehetőségének elvesztése kárnak minősül, amelynek a kiküszöböléséhez lényegesen magasabb összegű általános kártérítés indokolt, mint amennyit az elsőfokú bíróság megítélt a számára. Profi kosárlabdázó karrierje 35 éves koráig - magas szinten - bizonyosan tartott volna. Az alperes pedig a fellebbezésében azt adta elő, hogy nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy egy 15 éves, serdülőkorú gyermek négy évvel később hogyan fog dönteni a további pályafutásáról. Előadta, hogy a versenysportban sokkal nagyobb a bizonytalanság a pályafutás alakulásával kapcsolatban, mint az átlagos életben. Hivatkozott arra, hogy a felperest a baleset időpontjában még több év választotta el a profi szerződés lehetőségétől, ami olyan nagyfokú bizonytalanságot jelent, amely miatt nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy 18 évesen profi szerződést köthetett volna és ennek megfelelő jövedelmet ért volna el. Okfejtése szerint a jövedelemveszteség összege kiszámítható, ezért a jövedelemveszteség nem ítélhető meg általános kártérítésként. Az volt az álláspontja, hogy a sporttevékenység lehetőségének meghiúsulása, a sportkarrier esélyének elvesztése és a kényszerű életpálya-módosítás legfeljebb nem vagyoni kártérítés körében értékelhető.
A jogerős ítélet az alperes álláspontját osztotta, és a bizonytalanság miatt a jövedelemveszteség címén előterjesztett keresetet ebben a részben teljesen elutasította, indokolatlannak tartva az általános kártérítés alkalmazását. Az ítélőtábla jogi álláspontja szerint elmaradt vagyoni előnyként csak az a jövedelem ítélhető meg a károsultnak, amelyre a káresemény elmaradása esetén teljes bizonyossággal szert tett volna. Ezért a károsultnak az elmaradt jövedelem eredményes érvényesítéséhez a perben azt kell bizonyítania, hogy az általa követelt összeghez teljes bizonyossággal hozzájutott volna abban az esetben, ha a káresemény nem következett volna be. A jövedelemszerzés esélye nem azonos a jövedelem teljes bizonyossággal való megszerzésével, mert az teljes bizonyossággal nem látható előre, és utólag sem állapítható meg, hogy az esély kihasználását milyen, a károsult személyében rejlő és a károsult személyén kívül álló konkrét körülmények befolyásolták volna; a károsultnak mennyiben lett volna tényleges lehetősége, készsége és képessége arra, hogy éljen az eséllyel. Erre a bizonytalanságra figyelemmel fennáll annak a lehetősége is, hogy a károsult a számára kínálkozó esély ellenére sem szerez jövedelmet.
Mindebből az következik, hogy a jövedelemszerzés esélyének elvesztése önmagában nem vonható az elmaradt vagyoni előny mint vagyoni kár fogalmának a körébe, hanem legfeljebb olyan személyi (immateriális) hátránynak tekinthető, amely nem vagyoni kártérítéssel (a Ptk. hatálya alatt sérelemdíjjal) küszöbölhető ki. Kiemelte: a felperes életkora, valamint a baleset bekövetkezése és a profi pályafutás lehetséges megkezdéséig szükséges 4-6 év olyan nagyfokú bizonytalanságot hordoz magában, amely miatt egyáltalán nem tekinthető teljesen bizonyosnak, hogy a felperes munkaszerződést kötött volna valamelyik első osztályú magyar kosárlabdacsapattal, és hivatásos kosárlabdázóként az első osztályban játszó játékosok átlagkeresetével megegyező mértékű jövedelmet ért volna el. A baleset bekövetkezésekor 15 éves felperes jövőjéről alkotott képét, a pályafutására, életpályájára vonatkozó elképzelését addig az időpontig, amikor megnyílt volna számára a hivatásos sportolói szerződés megkötésének lehetősége, számos körülmény befolyásolhatta volna, annak megváltoztatására, módosítására indíthatta volna a felperest. A perben rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem zárható ki annak a lehetősége, hogy a felperes a baleset elmaradása esetén sem lett volna hivatásos játékos, és hivatásos játékosként nem szerzett volna jövedelmet. Mindezekre figyelemmel nem tekinthető bizonyítottnak, hogy a felperes a balesettel okozati összefüggésben jövedelemtől esett volna el, és ebből kára keletkezett volna. Bizonyított kár és az okozati összefüggés hiánya miatt az alperes nem kötelezhető kártérítés, elmaradt haszon megfizetésére.[13]
Ez a döntés tehát már elvi szinten foglalkozott a sportolói karrier megszakadása miatti várt jövedelem esélyével, de úgy foglalt állást, hogy annak feltételezett bekövetkezése nem alkalmas a felelősség megállapításá-
- 13/14 -
ra, azaz az elvett esélyt nem azonosította a vagyoni kárral. Ebből az is következett, hogy a kár bizonyossággal bekövetkezésének hiányában nem találta alkalmazhatónak a kár mértékének meghatározhatatlansága esetén irányadó, mérlegeléssel megállapítható összegű általános kártérítést sem.
Bár ugyancsak a szűk körű értelmezés alapján, de elvi szinten a sportolóra kedvezőbb "károsultpárti" megközelítés elemei is megjelennek a Debreceni Ítélőtábla egyik döntésében, amely egy labdarúgó karrierjének elvesztését érintette. Ez az ítélet is abból indult ki, hogy ha lehetetlen meghatározni a későbbi sportkarrier alakulását, nem alapítható igény a legkedvezőbb pályafutás elvesztésének esélyére, de csökkentett összegű általános kártérítésre ez az ítélet már látott lehetőséget.
A per alapját képező tényállás szerint a felperes 19 éves korában sportbalesete után térdpanaszai miatt került felvételre az alperesi kórházba, ahol elvégezték a keresztszalag pótlását. Kórházi eredetű fertőzés miatt azonban ismét műteni kellett, ennek ellenére bal térdének mozgásterjedelme jelentősen csökkent, ezért ellenjavallták a testsúlyterhelést igénylő munka- és sporttevékenység végzését. A felperes a perben előterjesztett keresetében jövedelemveszteség címén azért kérte nagyobb összegű vagyoni kártérítésben marasztalni az alperest, mert labdarúgó-karrierjét abba kellett hagynia, holott reális esélye lett volna az első osztályú csapatba kerülésének, ezáltal jelentős sportolói jövedelem elérésének, amitől az alperes megfosztotta.
Az elsőfokú bíróság alapvetően elfogadta a felperes érvelését, és a javára magasabb összegű elmaradt jövedelmet ítélt meg, lényegében párhuzamot vonva a gyógyulási (túlélési) esély elvételével kapcsolatban az egészségügyi szolgáltatók felelősségét érintően kialakult bírói gyakorlattal. Kiemelte, hogy elegendő bizonyítás a felperes részéről annak a valószínűsítése, hogy eredményes sportolói pályafutásának reális esélye lett volna, és a károkozás elmaradása esetében a további események a felperes elképzelései, tervei szerint alakultak volna. Ebből a szempontból reálisnak értékelhető akár a néhány százalékos, de az események kedvező lezajlása alapján ténylegesen realitással bíró esély, ezért a felperes 35 éves koráig az első osztályú csapatban állandóan szerepet kapó játékos jövedelmének megfelelő általános kártérítést ítélt meg.
Az elsőfokú ítélettel szemben előterjesztett fellebbezésében a per alperese ebben a részben a jövedelemveszteség címén előterjesztett kereset teljes elutasítását kérte. Hangsúlyozta, az a feltételezés, amely szerint a felperesnek reális esélye lett volna profi labdarúgóként 35 éves koráig felnőtt első osztályú csapatban jó minőségű játékosként játszani, a bizonyítékokkal alá egyáltalán nem támasztott, általa felállított olyan fikció, amely teljességgel lehetetlen is. Sem a felperes eddigi labdarúgó-karrierjére, sem a képességeire, tehetségére vonatkozó feltárt objektív tények nem adnak alapot olyan következtetés okszerű levonására, amelyet a felperes labdarúgó-karrierjével kapcsolatos reális esélyként az elsőfokú bíróság megállapított.
A jogerős ítélet részben fogadta el az alperes fellebbezését, és bár nem utasította el, de jelentős mértékben leszállította a jövedelemveszteség címén megítélt marasztalás összegét. Kifejtette: a kártérítésnek egy adott konkrét társadalmi és élethelyzetben kell betöltenie reparációs funkcióját. Az rögzíthető, hogy a felperes a fertőzésre visszavezethető ok miatt éppen azokat a képességeit veszítette el, amelyek a labdarúgó hivatás gyakorlásához elengedhetetlenül szükségesek, és amelyekkel kapcsolatban a keresztszalag-szakadást megelőzően is tevékenykedett. A rendelkezésre álló bizonyítékokból csak arra vonható le azonban okszerűen következtetés, hogy a bekövetkezett fertőzés hiányában amatőr sportolóként egy keresztszalag-szakadás, illetve egy keresztszalag-plasztika műtét utáni állapotban lett volna. A perben beszerzett orvosszakértői vélemény szerint ilyen jellegű sportsérüléseket követően az azt elszenvedettek egyharmada képes aktív sportolói pályafutását folytatni. Következésképpen a felperesnek 33%-os esélye lett volna a labdarúgói pályafutása folytatására. Kizárt, hogy egy keresztszalag-szakadás és keresztszalag-plasztikai műtét után fél évvel profi labdarúgó szerződést kapjon anélkül, hogy bizonyított volna. Az viszont nem vitatható, hogy labdarúgóként valamilyen szinten futballozhatott volna. A perben rendelkezésre álló bizonyítékok alapján olyan megállapítás azonban nem tehető, hogy valamely konkrét klubnál profi szerződést kapott volna vagy hogy ebből származó jövedelemre a jövőben teljes bizonyossággal számíthatott volna. Ugyanakkor aggálytalanul megállapítható: reális esélye lett volna arra, hogy futballistaként tevékenykedjen, és abból megélhetését biztosíthassa. Ez alapján pedig rögzíthető, hogy jövedelem-kiesésben jelentkező kár érte. Az azonban, hogy a labdarúgói tevékenységet milyen jövedelmi viszonyok között végezhette volna, a baleset miatt előállt élethelyzetének a természetéből, lényeges tulajdonságából eredően közvetlenül nem vizsgálható. Mindezért csak az általános kártérítés szabályai szerint határozható meg a jövedelemvesztesége. A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság által a PK 49. számú állásfoglalásban részletesen kifejtettek értelmében ugyanis általános kártérítés megállapítására csak akkor kerülhet sor, ha nyilvánvalóvá válik, hogy a kár mértéke nem számítható ki. Mivel pedig a körülmények folytán célravezető bizonyítás lefolytatására nem volt mód, ezért az elmaradt jövedelem legfeljebb csak mérlegeléssel határozható meg. Ezt a mérlegelést a jogerős ítélet a károsult felperes teljes anyagi kárpótlására alkalmas, de nem az első osztályban állandóan a csapatban játszó labdarúgó jövedelmében, hanem ennek mintegy egyharmadát kitevő összegben határozta meg.
Az utóbbi döntés jelentősége abban rejlik, hogy bár nem ért el a gyógyulási (túlélési) esély bármilyen mértékű reális elvétele folytán a teljes kártérítési felelősséget elismerő szintre, azonban az esélyt nem azonosította a fikcióval, hanem az általános kártérítést hívta segítségül az elvesztett sportolói karrier által okozott vagyoni hátrányok kompenzálására.[14]
Megállapítható, hogy bár a hazai bírói gyakorlatban alapvetően kevés a sportolói karrier elvesztésére alapí-
- 14/15 -
tott kártérítési jogvita, azonban megjelent olyan értelmezés is, amely a jövőbeli karrier bizonytalanságát teljes egészében a sportolóra terhelte, de fellelhető olyan álláspont is, amely nem a jövedelemveszteség címén előterjesztett kereset ebből az okból való teljes elutasítását, hanem a sportolói karrier esélyét valamilyen módon - a bizonyossághoz képest csökkentett összegű általános kártérítés alkalmazásával - kompenzálandó értékként fogadta el.
Az elmúlt évtizedekben a kártérítési jog bírósági gyakorlata lényeges változásokon ment keresztül, aminek eredményeként a korábban inkább a felelősség feltételeinek döntő részét a károsult bizonyítási érdekeibe soroló megoldáshoz képest egyre inkább lazította a szigorú követelményrendszert és mind jobban engedett teret az eredményközpontú megközelítésnek, ezáltal lényegesen könnyítve a károsult igényérvényesítését. Ennek a részeként merült fel az esély elvételének, csökkentésének felelősséget alapító tényezőként való elismerése - amely alól a jogalkalmazás a pernyertességi esély és a kis intenzitású elmaradt haszon tekintetében mindeddig elzárkózott, de a gyógyulási (túlélési) esély vonatkozásában azt elfogadta. Még nem tekinthető egyértelműnek, hogy a jogalkalmazás milyen irányban indul el a sportolói karrier elvesztésére alapított igények esetén; egyelőre úgy tűnik, hogy erősebben az érvek a pernyertességi esély és a kis intenzitású elmaradt haszon gyakorlatához hasonlóan a jövőbeli jövedelemszerzési lehetőség fikcióként kezelésére; nem zárható azonban ki a gyógyulási (túlélési) esély mintájára a sportolóra kedvezőbb értelmezés kialakulása sem. Az érvek és ellenérvek folyamatos figyelemmel kísérése és értékelése a közeljövő fontos feladata lesz. ■
JEGYZETEK
[1] Sárközy Tamás: Magyar sportjog az új Polgári Törvénykönyv után. Budapest, HVG-ORAC, 15.
[2] Nemes András: A sportjog a jogelméleti "hitviták" kereszttüzében. Acta Universitatis Szegediensis: acta juridica et politica (78) 2015., 475. http://acta.bibl.u-szeged.hu/45293/1/juridpol_078_468-481.pdf.
[3] Ptk. 6:519. §.
[5] Kemenes István: Az orvos kártérítési felelősségének egyes kérdései - a Szegedi Ítélőtábla 2007. november 15. napján tartott kollégiumi üléséhez készült előterjesztés és véleményjavaslat, http://www.szitb.hu/doc/polg_koll/orvosi.pdf.
[7] A felvetett jogértelmezési álláspontokról részletesen lásd Jójárt Eszter: Az esély elvesztése mint kár? Jogtudományi Közlöny 2009/12., 518-533; Kemenes István: Az esély elvesztése mint vagyoni és nem vagyoni hátrány. Magyar Jog 2018/12., 657-669.; Czine Aliz: Az elvesztett esély megítélése a kártérítési jogban. Themis 2015/2., 48-71.
[8] BH 2009.355, BH 2013.89
[9] EBH 2005.1220, BH 1999.51
[10] Pécsi Ítélőtábla Pf.I.20.310/2009/5., Szegedi Ítélőtábla Pf.II.20.658/2013/3.
[11] Kúria Pfv.III.22.388/2016/6., Kúria Pfv.III.20.381/2015/4., Kúria BH 2021.307. szám alatt közzétett Pfv.III.21.056/2020/9., Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.209/2015/10.
[12] Fővárosi Ítélőtábla 4.Pf.20.580/2017/10.
[13] Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.21.120/2017/7-I.
[14] Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20 055/2011/10.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző kollégiumvezető bíró (Debreceni Ítélőtábla); tanszékvezető egyetemi tanár (Debreceni Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar).
Visszaugrás
