Az egyes európai országokban a bontójogi szabályozások részben elvi kiindulópontjukat tekintve, részben pedig a jogtechnikai megoldások szintjén igen eltérőek. Mindkét tényező nehézzé teszi az ún. határon átlépő házasságok kiszámítható felbontását. Az Európai Uniónak a kiszámíthatóság fokozására tett lépései mellett a családjog terén is jelentkeznek jogharmonizációs, jogegységesítést szorgalmazó törekvések. Kérdés, hogy kirajzolódnak-e azonos irányba mutató bontójogi tendenciák, s akár európai uniós megoldásokkal, akár a tudományos alapokon álló bontójogi harmonizáció valamely módszerével elképzelhető-e a közeljövőben a nemzeti bontójogi szabályok azonos irányba terelése.
A házasságok nagy hányada végződik annak felbontásával;[1] egyértelmű a bontások számának növekedése.[2] Nyugat-Európában ez a folyamat már a XX. század hatvanas éveiben elkezdődött,[3] jelenleg ugyanakkor a bontások száma stagnálni látszik.[4]
A határon átnyúló családi kapcsolatok számának növekedésével a határon átnyúló házasságok bontása is egyre gyakoribb. Ebből erednek európai szinten a kérdések: mennyiben lehet, mennyiben kell kiszámíthatóvá tenni a házassági bontójogot, különösen azon párok számára, akiknek házasságában, s így annak felbontásában nemzetközi elem is szerepel. A bontójog kérdésköre azonban nemcsak az európai jogalkotót foglalkoztatja, foglalkoznak azzal az egyes országok kutatói, illetve jogalkotói is. A családjog terén rendkívül gyors változás zajlik, ez számos európai jogrendszerben a családjogi vonatkozású rendelkezések, így a bontójogi szabályok felülvizsgálatához, azok átalakításához, vagy legalábbis a módosíthatóság vizsgálatához vezet, illetve vezetett a közelmúltban.
Hosszú évszázadokig állt fenn Európában az a helyzet, melynek keretei között a házasság felbontása igen nehézkes, idő- és költségigényes eljárás volt, feltéve, hogy egyáltalán kérelmezhették a házastársak. A kánonjog nem tette (nem teszi) lehetővé a bontást, legfeljebb annak érvénytelenítésére, illetve az ágytól-asz-
- 481/482 -
taltól való elválásra volt, illetve van mód. A protestáns tanok szerint szigorúan vétkességi alapon - az egyik házasfél vétkes magatartására hivatkozással - elismerték a házasság felbonthatóságát, de erre ritkán került sor, különösen azért, mert az hosszadalmas, a házastársak magánéletét teljes mélységében érintő eljárást jelentett.[5]
A XVIII. század végén a porosz Allgemeines Landrecht liberális bontójogi szabályozást vezetett be: a bontóokok között feldúltsági alapú - a házasság teljes, helyrehozhatatlan megromlására alapított - bontási lehetőség is szerepelt. A francia Code Civil a francia forradalom bontójogi liberalizmusát felszámolta, a bontóokok számát erőteljesen csökkentette, s ugyan lehetővé tette a közös megegyezésen alapuló bontást, de olyan korlátok mellett, hogy a rendelkezés alkalmazhatóságára gyakorlatilag nem került sor.[6] A XIX. században a bontójogi rendezés valamennyi európai országban - továbbra is - a konzervatívabb és haladóbb szellemű jogalkotási törekvések ütközőpontjában állt; Franciaországban eltörölték, majd a század végén visszaállították a bontás lehetőségét, de vétkességi alapon; Ausztriában mind vétkességi, mind feldúltsági alapú bontóokokat elismertek; a német BGB szinte kizárólag vétkességi alapon ismerte el a bontást, ahogyan - törvényi szinten legalábbis - a holland Burgerlijk Wetboek is. Az Európára a bontóokok terén a mai napig jellemző széttagoltság ekkor is megmutatkozott: az észak-európai országok jellemzően mind a vétkességi, mind a feldúltsági alapú bontást elismerték, míg délen, így Portugáliában, Máltán egyáltalán nem volt lehetőség a házasság felbontására.[7]
A XX. század elején néhány európai országban alapvető családjogi reformok zajlottak, de Európa nagy részében a hatvanas évektől kezdődött el a komolyabb mértékű változás (az akkori Kelet-, illetve Közép-Kelet-Európa szocialista rezsimben élő országaiban ugyanakkor a családjogi jogalkotás más utat járt be). A hatvanas-hetvenes években az egyes európai bontó jogi szabályozásokban megjelentek a feldúltsági alapú bontóokok, a nyolcvanas években pedig még inkább csökkent a vétkességi alapú bontási lehetőségek száma.[8] A vétkességi bontóokok számos országban a jogalkalmazási munka során váltak rugalmasabbakká,[9] mindemellett pedig a közös megegyezésen alapuló bontás eljárása folyamatosan egyszerűsödött.[10]
A bontás könnyebbé tétele mögötti okok vizsgálata meghaladná a tanulmány kereteit; korántsem elhanyagolható kérdésről van azonban szó, amelynek a kutatása folyamatosan, napjainkban is zajlik. Gazdasági-társadalmi tényezők összességükben és egymásra hatásukban alakítják a házasságok felbontásának gyakoribbá válását. A társadalmi és jogi folyamatok egymásra hatása szintén vizsgálat tárgya lehet; Antokolskaia (jogi összefüggésrendszerben) részben az emberi jogok térhódításának, nagyobb mértékű elismerésének tulajdonítja a változásokat. Az erkölcsi felfogás vizsgálata sem mellőzhető,[11] igaz, ez is egy szélesebb társadalmi-gazdasági, sőt, gender-alapú változásfolyamatnak a része. Lesthaeghe (általános társadalomtudományi, szociológiai, demográfiai összefüggésrendszerben), amellett érvel, hogy bizonyos erkölcsi, az egyén felfogásához, magatartásához, ezek változásához kapcsolódó faktorokkal számolni kell, így az individualizmus, az egyéni autonómia, az elköteleződés tényezőivel. A nyolcvanas években kimutatható volt, hogy a házasság akkor lehet sikeres, ha a házastársakat kölcsönös megértés és tisztelet vezérli.[12] A bontójog alakulása válasz lehet a társadalmi magatartásra, amely magatartás mögött az emberek azon egyértelmű törekvése áll,[13] hogy többet "hozzanak ki" az életükből és személyes kapcsolataikból.
1. A mai európai helyzet bontójogi szempontból történő megítélése nem egyöntetű; s ez több okra vezethető vissza. A különböző európai országok bontójogi szabályainak alakulása nem mutat egységes tendenciát; a nemzetközi szakirodalom a házasság köréből napjainkban elsősorban az azonos nemű partnerek házasodhatóságának bevezetésével, illetve a házasság felbontásának vagyonjogi következményeivel foglalkozik, a házasság felbontásával alig. Ugyanakkor, miután európai uniós irányelvek léptek hatályba a határo-
- 482/483 -
kon átívelő házasságokat érintően mind a joghatóság, a határozatok elismerése és végrehajtása, mind az alkalmazandó jog meghatározását illetően, a bontás kérdése európai uniós jogi kontextusban is felmerül - ez utóbbi azonban nem feltétlenül jelenti a bontójogi tendenciák értékelését.
Vannak országok, ahol a házasság felbontásának a házasság feldúltsága alapján van helye; vannak országok, ahol feldúltsági és vétkességi bontóokok állnak egymás mellett; ugyanakkor számos európai jogrendszer elismeri a közös megegyezésen alapuló bontást.[14] Más jellegű az a megközelítés, amely a két hagyományos bontójogi alapelv, a vétkesség és a feldúltság mellett nemcsak a közös megegyezésen alapuló bontást emeli ki, hanem a különélés alapján álló bontást, illetve a bontás iránti igény lehetőségét. Természetesen a kategorizálás különböző ismérvek alapján történhet, egy többé-kevésbé egységes európai helyzet felvázolását azonban különösen megnehezíti az, hogy az egyes európai jogrendszerek teljesen sajátos megoldásokat követnek, sajátos bontójogi szabályozást nyújtanak. Az alább tárgyalt Európai Családjogi Bizottság nemzeti jelentéseinek áttekintése tíz évvel ezelőtt is annak a következtetésnek a levonására adott lehetőséget, hogy az európai bontójogi megoldások nem, vagy alig tűrik a csoportosítást, a bontójogi rendszerek tipizálása mindig eredményez átfedéseket.[15]
Az alábbiakban azt tekintjük röviden át, hogy miként érvényesül Európában a házasság felbonthatóságának az elve, s azon belül a vétkesség, illetve a feldúltság alapgondolata, s miként nyer elismerést a közös megegyezés, a különélés jelentősége, továbbá a bontáshoz fűződő igény.
2. Ami a házasság felbontását illeti, ez ma már valamennyi európai országban lehetséges. Írországban az 1996-ban elfogadott bontójogi törvény alapján 1997-ben került sor az első bontásra.[16] Európában utolsóként tette lehetővé a házasság felbontását Málta: 2011 májusában népszavazást tartottak, a Parlament júliusban elfogadta az erre vonatkozó törvényjavaslatot, a törvény pedig októberben lépett hatályba. Így annyiban egységessé vált az európai bontójog, hogy valamennyi országban engedélyezik a házasság felbontását. Azon a téren azonban, hogy a bontás mennyi idő vesz igénybe, milyen költségeket emészt fel, nagyok az eltérések. A bontás idő- és költségvonzatai összefüggésben állnak a bontójogi elvekkel, ám még ez a megfelelés sem direkt. Lehetséges, hogy a hagyományos vétkességi alapon gyorsabban elérheti az egyik fél a házasság felbontását, míg egy feldúltság alapján álló rendszerben éveket kell várni a bontókereset benyújtásával is - példa erre az utóbb említett máltai szabályozás, amelynek megfelelően a bontás egyik feltétele a legalább négy évig tartó különélés.
3. A vétkesség, mint a házasság felbonthatatlanságát felváltó bontási elv hagyományosan uralkodott[17] az európai bontójogi rendszerekben, és ma is számos európai ország ismeri. A vétkesség mögött különböző bontóokok állhatnak, ezek valamely, családjogi szempontból vétkes magatartást, illetve magatartásokat fogalmaznak meg. Noha olyan bontójogi rendszer már nincs, amely kizárólag vétkességi alapon állna,[18] a vétkesség számos európai ország bontójogában a mai napig él, s úgy látszik, hogy ezek a bontóokok fenn is maradnak. Ez több oldalról is megmutatkozik. A 2000-es évek elején több országban (így Angliában, Franciaországban, Belgiumban) is történtek jogalkotói kísérletek a vétkességi alapú bontóokok elvetésére, de ezek kudarcot vallottak;[19] több kelet-európai országban a rendszerváltást követően pedig visszaállítottak egyes vétkességi alapú bontóokokat (Lettországban 1992-ben, Litvániában 2000-ben).[20] Ezek a bontóokok ugyanakkor számos esetben nem önállóan jelentkeznek, hanem vagy feldúltsági alapú bontóokokkal összekapcsolva, vagy azok árnyékában. Ez utóbbiról van szó akkor, amikor a jogkövetkezmények megállapítása során értékelik a vétkes magatartást. Végül pedig vannak jogrendszerek, amelyek azért nem kívánják felszámolni a vétkességet, mert az bizonyos esetekben - például akkor, ha az egyik félre elviselhetetlen nyomás nehezedik - megfelelően funkcionál.[21] Ez utóbbi jelentősége akkor is fennáll, ha kevés számú esetre szorítkozik.
- 483/484 -
4. A feldúltság elve - mely meghatározza a hazai bontóperek alakulását is - folyamatosan hódított Európában teret, ez azonban korántsem jelent egységes megoldásokat, tekintve, hogy az elv mögött eltérő bontójogi rendszerek állnak. Vannak országok, amelyek nem ismernek önálló bontóokot; a bíróság a házasság teljes és helyrehozhatatlan megromlása esetén bontja azt fel, erre példa a magyar szabályozás. A generálklauzula (vagy egyetlen bontóok) nem zárja ki azt, hogy a bontás különböző tények bizonyításával, vagy különböző eljárások útján valósuljon meg.[22] Vannak olyan rendszerek, így Svájcban, ahol különböző bontóokok állnak egymás mellett, igaz nemcsak tisztán feldúltsági alapú, hanem feldúltságon és vétkességen alapuló bontóokok is állhatnak egymás mellett.
5. A közös megegyezésen alapuló bontás a feldúltsági elvre történő - legalábbis részbeni - áttérés hozadéka volt.[23] Ezt a megoldást az az igény hívta fokozatosan életre, hogy ne legyen feltétlenül szükséges a házastársak családi életében túlságosan mélyre ásni, az intimszférában lezajlott eseményeket feltárni. A bontás dramatizáltságát nemcsak a házastársak igyekeztek mérsékelni, hanem maguk a bíróságok is.[24] A közös megegyezés szabályozásának módja igen eltérő, mind a bontójogi rendszerben elfoglalt helyét, mind pedig követelményrendszerét illetően. Egyes európai jogrendszerek önálló bontóokként kezelik, más megoldások szerint a közös megegyezés a feldúltságon alapuló bontás válfaja, illetve a házasság feldúlttá válásának bizonyítéka.[25] A közös megegyezésen alapuló bontókereset megalapozottságáról való meggyőződésnek ismét különböző módozatai ismertek: lehetséges az, hogy csak bizonyos együttélés után van mód a házasság felbontására, továbbá az is, hogy meghatározott idejű különélésnek kell bizonyítania a bontási szándék alapos voltát, s végül nagyon gyakori az ún. járulékos kérdésekben való megegyezés szükségessége - hogy mely kérdések tartoznak ebbe a körbe, szintén változó.
6. Az időmúlás, s különösen a különélés, mint ténylegesen kialakult állapot jelentősége a bontójogban fokozatosan nőni látszik, így annak ellenére indokolt külön beszélni róla, hogy nem bontójogi elvről van szó. Az időtényezőnek, időmúlásnak általában a jogban, így a bontójogban[26] is jelentősége van, a tényleges különélés egyike azon periódusoknak, amikor az idő, illetve a tényleges állapot értékeléshez jut. Az időtartamtól függetlenül ugyanakkor ez nem jelent feltétlenül a felek számára a házasságból való gyors szabadulást. A különélés azt az üzenetet közvetíti a jogalkalmazónak, a házasság felbontására hatáskörrel rendelkező szervnek - Európában jellemzően a bíróságnak -, hogy a házasság fenntartása már nem indokolt. A tényleges különélés kapcsolódhat a közös megegyezésen alapuló bontáshoz, lehet önálló bontóok, s kötődhet a feldúltság általános elvéhez.[27] Ami a megkövetelt különélés időtartamát illeti, hat hónaptól három-négy évig terjed, nem ritka az egy, illetve két évig tartó különélés követelménye.
7. A bontás iránti igény valóban újabb, s Európában ritkábban követett megoldás. Annyiban kiindulópontját tekintve különbözik a fent tárgyalt bontójogi elvektől, illetve bontóokoktól (bontási lehetőségektől), hogy az egyik házasfélnek is alapot ad a bontás követelhetőségére. Míg a többi megoldás alapja az az elgondolás, hogy az állam felülbírálja a bontási szándékot, különösen akkor, ha csak az egyik fél kezdeményezi azt, a másik pedig ellenzi; addig a bontás iránti igény elismerése azt a meggondolást tükrözi, hogy ha már az egyik fél a házasság felbontását kéri, alapvetően ezt az igényét el kell ismerni. Ezt az álláspontot képviseli a nyolcvanas évek vége óta a svéd és a finn bontójog. Svédországban annak alapján differenciálnak, hogy mindkét házastárs kéri-e a bontást vagy csak egyikük. Amennyiben azt mindketten kérik, főszabályként azonnal felbontható a házasság, s csak akkor kell várniuk, ha tizenhat éven aluli gyermekük van. Ha egyikük kéri a bontást, de a másik fél ellenzi, hat hónapos várakozási idővel kell számolniuk. Amennyiben azonban nincs ellenzés, s nincs 16 éven aluli gyermek sem, a házasság lényegében azonnal felbontásra kerül; két évig tartó különélést követően pedig semmiképpen nem kell a feleknek a fenti várakozási idővel számolniuk.[28]
1.1. Az Európai Családjogi Bizottság (Commission on European Family Law, CEFL) 2001-ben alakult, egye-
- 484/485 -
temi professzorokból álló testület, amely tudományos céllal, a családjog esetleges harmonizációja elősegítése érdekében dolgoz ki ún. Európai Családjogi Elveket. A testület motorja a jelenleg héttagú Szervező Bizottság (Organizing Committee), s mellettük működik a szakértői csoport (Expert Group). A szakértői csoportban minden, a kutatásba bevont európai ország képviselteti magát, s a szakértők valóban segítik a CEFL tevékenységét, ám az Elvek megalkotója a Szervező Bizottság (nevük alatt jelennek meg maguk az Elvek is).
A CEFL az ún. hat lépés módszereként (six-steps method) nevesíti az Elvek megalkotásának során követetett metodikát.[29] Első lépésként kiválasztják azt a családjogi témakört, amelyben a Szervező Bizottság az Elvek kidolgozását lehetségesnek, illetve kívánatosnak tartja, különös tekintettel az esetleges harmonizáció lehetőségére. Második lépésként készítenek egy részletes kérdőívet, amelynek jellegénél fogva alkalmasnak kell lennie, hogy megválaszolható legyen tekintet nélkül arra, hogy milyen konkrét jogi megoldást alkalmaznak az adott országban. A kérdésekre, harmadik lépésként, a kutatásba bevont európai országok szakértői adják meg válaszaikat részletes, az adott jogterület történeti fejlődésére, alakulására, a jogszabályváltozásokra és az ítélkezési gyakorlatra egyaránt kiterjedő módon. Ezeket az ún. nemzeti jelentéseket a folyamat negyedik lépésében a Szervező Bizottság dolgozza fel. Ötödik, és talán legfontosabb lépés az adott jogterület Elveinek megfogalmazása. A Szervező Bizottság dolgozza ki a javaslatot, majd ezt követően - akár többször is - konzultálnak a szakértői csoport képviselőivel. Ezt a konzultációt részben a nemzeti jelentések megfelelő értelmezése teszi szükségessé, részben pedig alkalmat ad arra, hogy a szakértői csoport tagjai (lévén maguk is a családjog területén tevékenykedő egyetemi oktatók) gondolataikkal segítsék az Elvek kidolgozását. Az Elvek megalkotásáért ugyanakkor a Szervező Bizottság tagjai felelnek, ők azok, akiknek neve alatt - hatodik lépésként - sor kerül az Elvek publikálására.
1.2. Az Elvek kidolgozásának során alkalmazza a CEFL az öt lehetséges megoldás közötti választás szükségességét (five approaches).[30] Miután ismerik a nemzeti megoldásokat, elemzik és áttekintik azokat, minden egyes Elv megalkotása során abban a kérdésben döntenek, hogy a vizsgált nemzeti jogalkotók, jogalkalmazók azonos, illetve többé-kevésbé közös megoldást alkalmaznak-e, s ha igen, akkor azt követni indokolt-e, vagy szerencsésebb attól eltérően másik megoldást javasolni. Döntés tárgya az is, hogy feltétlenül kell-e az adott részkérdésben Elvet javasolni, vagy inkább a nemzeti jogalkotóra kell hagyni azt, hogy a nemzeti joggal adekvát szabályozást hozzon. Esetenként olyan kérdésben is határozni kell, amelyben nem található a jogrendszerek között közös megoldás: felmerül, hogy javasoljon-e a Szervező Bizottság konkrét Elvet, vagy inkább hagyja a kérdés rendezését a nemzeti jogalkotóra.
Ennek megfelelően az Elvek megalkotásakor a következő módszerek között választottak:
1) a megállapítható közös megoldást választották követendő megoldásnak (common core mellett való döntés);
2) a megállapítható közös megoldással szemben más megoldást választottak követendőnek (bár megállapítható a common core, a választás better law megfogalmazására esik);
3) noha megállapítható volt a közös megoldás (common core), a kérdés rendezését a nemzeti jogalkotóra bízták;
4) common core hiányában választottak követendő megoldást (better law); illetve
5) megállapítható közös megoldás hiányában a nemzeti jogalkotóra bízták a kérdés rendezését.
Ami a common core körét, azaz a kutatásba bevont jogrendszerekben alkalmazott azonos megoldást illeti, nem feltétlenül egyszerű kérdés, hogy mi állapítható meg common core-ként. Jelentősége van annak, hogy miként fogalmazzuk meg azt a kérdést, amelyre a jogi választ keressük, továbbá annak is, hogy azt tekintjük-e közös megoldásnak, amely kivétel nélkül minden vizsgált jogrendszerben azonos módon létezik, vagy azt is, amely a jogrendszerek többségében azonos módon valósul meg. A common core Elvben történő megfogalmazása könnyen indokolható, szemben a better law választásával, amely utóbbi esetén óhatatlanul a szubjektívabb megközelítés dominál.
Ami a common core, illetve a better law alkalmazását illeti, a Szervező Bizottság célja harmonizálásra alkalmas Elvek kidolgozása, ugyanakkor modern[31] Családjogi Elvek megfogalmazása. Common core választására értelemszerűen csak akkor van lehetőség, ha valóban található - funkciójában - közös megoldás. A better law alkalmazása független attól, hogy van-e a fenti értelemben vett közös megoldási pont; hiszen lehetséges, hogy a vizsgált jogrendszerek valamely kérdésben közös jogi állásponton vannak, de más szabály mutatkozik követendőnek, illetve az is, hogy nincs common core, de szükséges a kérdés Elvvel történő rendezése. S végül: akár van common core, akár nincs - választható az a lehetőség, hogy mégsem kínál valamely Elv követendő megoldást.
- 485/486 -
"I. RÉSZ
A HÁZASSÁG FELBONTÁSA
I. FEJEZET
ÁLTALÁNOS ELVEK
1:1 Elv
A házasság felbontásának megengedettsége
(1) Jogszabály lehetővé teszi a házasság felbontását.
(2) A bontásnak nem előfeltétele a házasság meghatározott időtartamú fennállása.
1:2 Elv
Jogi eljárás és hatáskörrel rendelkező szerv
(1) A házasság felbontásának eljárását jogszabály rendezi.
(2) A házasságot az erre hatáskörrel rendelkező szerv bonthatja fel, amely akár bíróság, akár igazgatási szerv lehet.
1:3 Elv
A bontás típusai
A jogszabály megengedi mind a házasság közös megegyezésen alapuló felbontását, mind az egyik házastárs beleegyezése nélküli bontást.
II. FEJEZET
A KÖZÖS MEGEGYEZÉSEN ALAPULÓ BONTÁS
1:4 Elv
A közös megegyezés
(1) A jogszabály a házasság felbontását megengedi a házastársak közös megegyezése alapján. Tényleges különélés időszakának ezt nem kell megelőznie.
(2) Közös megegyezés áll fenn, amennyiben a házastársak megegyeznek abban, hogy házasságukat fel kívánják bontani.
(3) Ezt a megegyezést a házastársak akár erre irányuló közös kérelemben előterjeszthetik, akár egyik házastárs is előterjesztheti a másik házastárs hozzájárulása mellett.
1:5 Elv
Meggondolási idő
(1) Amennyiben a bontás iránti eljárás megindításakor a házastársaknak van 16 éven aluli gyermeke és a házastársak a bontásnak az 1:6 Elvben meghatározott valamennyi jogkövetkezményéről megállapodtak, három hónapos meggondolási időt kell biztosítani. Amennyiben nem állapodtak meg valamennyi jogkövetkezményről, a meggondolási idő hat hónap.
(2) Amennyiben a bontás iránti eljárás megindításakor a házastársaknak nincs 16 éven aluli gyermeke és a házastársak a bontásnak az 1:6 Elv d) és e) pontjaiban[33] meghatározott valamennyi jogkövetkezményéről megállapodtak, nincs szükség meggondolási idő biztosítására. Amennyiben nem állapodtak meg valamennyi jogkövetkezményről, a meggondolási idő három hónap.
(3) Nincs szükség meggondolási idő biztosítására, amennyiben a bontás iránti eljárás megindítását megelőzően a házastársak már legalább hat hónapja ténylegesen különéltek.
1:6 Elv
A házastársak közös megegyezésének tartalma és alakja
(1) A házastársaknak a következő jogkövetkezményekről kell megállapodniuk:
a) a szülői felelősség gyakorlása, amennyiben ez szükséges, ideértve a gyermek tartózkodási helyének meghatározását és a szülő és gyermek közötti kapcsolattartást,
b) a gyermektartás, amennyiben ez szükséges,
c) a vagyon megosztása, illetve újbóli elosztása,
d) a házastársi tartás.
(2) A fenti megállapodást írásba kell foglalni.
1:7 Elv
A bontás jogkövetkezményeinek megállapítása
(1) A bontásra hatáskörrel rendelkező szervnek az 1:6 Elv a) és b) pontjainak megfelelően meg kell határoznia a bontásnak a gyermeket érintő következményeit, de a házastársak bármely megengedhető megállapodását figyelembe kell venni, amennyiben az megfelel a gyermek mindenekfelett álló érdekének.
(2) A bontásra hatáskörrel rendelkező szervnek az 1:6 Elv c) és d) pontjaiban meghatározott jogkövetkezményekről szóló megállapodásnak legalább az érvényességét vizsgálnia kell.
(3) Amennyiben a házastársak nem, vagy csak részben állapodtak meg az 1:6 Elv c) és d) pontjaiban szereplő jogkövetkezményekről, ezekről a bontásra hatáskörrel rendelkező szerv dönthet.
III. FEJEZET
A HÁZASSÁG FELBONTÁSA AZ EGYIK HÁZASTÁRS BELEEGYEZÉSE NÉLKÜL
- 486/487 -
1:8 Elv
Tényleges különélés
A házasság felbontása akkor engedhető meg az egyik házastárs beleegyezése nélkül, ha legalább egy éve ténylegesen különélnek.
1:9 Elv
A kérelmező különösen nehéz helyzete
Azokban az esetekben, ha a kérelmező különösen nehéz helyzetben van, a házasság felbontására hatáskörrel rendelkező szerv felbonthatja a házasságot akkor is, ha az egy éves tényleges különélés követelménye nem teljesült.
1:10 Elv
A jogkövetkezményekről való döntés
(1) Amennyiben szükséges, a házasság felbontására hatáskörrel rendelkező szerv dönt
a) a szülői felelősségről, ideértve a gyermek tartózkodási helyének meghatározását és a szülő és gyermek közötti kapcsolattartást, valamint
b) a gyermektartásról.
A házastársak bármely megengedhető megállapodását figyelembe kell venni, amennyiben az megfelel a gyermek mindenekfelett álló érdekének.
(2) A bontás kimondásával egyidejűleg vagy azt követően a bontásra hatáskörrel rendelkező szerv dönthet a bontás házastársakat érintő vagyonjogi következményeiről, és ennek során figyelembe veszi a házastársak bármely megengedhető megállapodását."
3.1. A bontójogi Elvek nagymértékben támaszkodtak a vizsgált európai jogrendszerekben fellelhető közös pontokra, a common core megoldásokra. Ilyennek minősül különösen a bontás megengedhetősége és eljárásának jog általi szabályozása, a közös megegyezéses bontás, a járulékos kérdések felek általi rendezése, a gyermek érdekében a jogkövetkezmények bírósági rendezése, továbbá közös megegyezés hiányában a meghatározott időtartamú különélés fokozott jelentősége.[34]
A közös megegyezéses bontás Elvei körében meghatározó szerepet játszik az 1:5 Elv, amely bevezeti a meggondolási idő intézményét, annak ellenére, hogy ebben a kérdésben az európai jogrendszerek körében megállapítható common core éppen a hasonló meggondolási idő hiánya.[35] A Svédországban és Finnországban alkalmazotthoz hasonló megoldás indítványozása az elhamarkodott döntések megelőzését szolgálja, s lehetőséget biztosít a felek között a bontás jogkövetkezményeinek tárgyában kötött megállapodások átgondolására, s esetlegesen mediációra is.[36] A CEFL által better law gyanánt választott meggondolási idő alkalmazása három tényező függvénye: szerepet játszik meghatározásánál a házastársak közös 16 éven aluli gyermeke; a jogkövetkezményekről való megállapodás sikeressége; továbbá jelentőséghez juthat a különélés. Nem szükséges az Elv értelmében meggondolási idő biztosítása, ha a házastársak az eljárás előtt legalább hat hónapig különéltek, továbbá akkor sem, ha nincs 16 évesnél fiatalabb közös gyermekük és a bontás valamennyi jogkövetkezményéről megállapodtak. A meggondolási idő három hónap, ha nincs 16 évesnél fiatalabb gyermekük, és nem állapodtak meg a jogkövetkezményekről; továbbá, ha van 16 évesnél fiatalabb gyermekük és megállapodtak valamennyi jogkövetkezményt illetően. Hat hónapos meggondolási időt indítványoznak arra az esetre, ha van ilyen életkorú gyermek és nem született megállapodás valamennyi jogkövetkezmény tekintetében.
Miután a nemzeti jelentések alapján nem lehetett megállapítani közös európai megoldást a bontási típusok kérdésében, a CEFL két típus mellett döntött: az 1:3 Elv értelmében a közös megegyezésen alapuló és az egyik házastárs beleegyezése nélküli bontást különböztetik meg; azaz választottak egy olyan megoldást, amelyet legideálisabbnak tekintenek.[37] A döntés mögött áll az egyszerűsítés szándéka, annál is inkább, mert felsorolhatatlanok azok az esetek, melyek indokolhatják a bontást. A CEFL elsődlegesnek tekinti a közös megegyezésen alapuló bontást, és másodlagosan szabályozza az ezt nélkülöző bontási típust.[38]
Noha a vizsgált jogrendszerek éppen több mint fele tartotta a kutatás idején szükségesnek a járulékos kérdésekben történő megállapodást, meglehetősen sok jogrendszer ezt nem tartotta, illetve tartja szükségesnek.[39] A CEFL common core hiányában legalább írásbeli formában javasolja a legfontosabb kérdésekben történő megállapodás előírását. Épp a járulékos kérdések köre azonban az a terület, ahol a részleteket az Elvek - ahogyan az a kommentárból egyértelműen kitűnik - a nemzeti jogalkotóra bízzák.[40] Ennek oka az, hogy szülői felelősséggel, kapcsolattartással, tartással, házassági vagyonjoggal kapcsolatos kérdésekben a CEFL - legalábbis a bontójogi Elvek kapcsán - nem
- 487/488 -
kívánt állást foglalni. (A szülői felelősség Elvei később kidolgozásra kerültek, a házassági vagyonjogi Elvek jelenleg publikálás alatt állnak.)
3.2. Az Elvek a CEFL folyamatos mérlegelését mutatják: lehetővé tenni egyfajta modern bontást, egyúttal azonban védeni a gyermek és a gyengébb fél érdekét. A legújabb bontójogi elv kétségkívül a bontás iránti igény érvényesíthetősége, amely aligha illeszthető össze a feldúltság elvével; s hasonlóképpen az egyén érdekének az elsődlegessége is nehezen hozható összhangba egy bontási szituációban a család érdekével. Az erre történő törekvés, a különböző szempontok közötti egyensúlyozás indoklásbeli nehézségekhez vezet: bár az Elvek támogatni látszanak a bontás iránti igény elfogadhatóságát, a meggondolási idő mégis inkább a jogkövetkezményekről való megállapodás előmozdítását célozza.[41]
3.3. A CEFL bontójogi Elvei tíz évvel ezelőtt születtek, a családjog azóta számos vizsgált európai országban változott, vagy éppen változás alatt áll. Az Elvek megalkotásának egyértelmű célja az volt, hogy hatást gyakoroljanak a különböző európai jogalkotókra, befolyásolják az éppen aktuális bontójogi jogszabály-módosításokat. Egy ilyen elképzelés esetleges megvalósulására nyilván éveket kell várni, különös tekintettel arra is, hogy ezek az Elvek határozottan tudományoselméleti alapon állnak, s még ha a nemzeti jelentések a jogalkalmazási gyakorlatot figyelembe is veszik, az Elveket közvetlenül sem jogalkalmazók, sem a politikai megfontolások nem érintették.
Egyetlen jogrendszert ismerünk, amelynek bontójogi jogszabályalkotására hatást gyakoroltak a CEFL Elvei, ez pedig a portugál bontójog,[42] igaz a befolyás inkább közvetettnek tűnik. A feldúltsági elv felszámolása mellett a portugál bontójog különböztet a közös megegyezésen alapuló és az egyik fél által kezdeményezett bontás között, de a közös megegyezés körében nem meggondolási idővel operál, hanem kizárólag járulékos kérdésekkel, igaz, nem feltétlenül követeli meg a bíróság eljárását. Az egyik fél által kezdeményezett bontás esetén a portugál jog - szemben a CEFL Elveivel - feldúltsági bontóokokat követel meg, bár az egyéves különélés jelentőségét a CEFL Elvekhez hasonlóan állapítja meg.
A Model Family Code[43] (MFC) határozottan nem az Európai Családjogi Elvek valamiféle riválisaként, hanem sokkal inkább azt kiegészítő, gondolatokat ébresztő családjogi modellkódexként került kidolgozásra. Ennek megfelelően szerzője is elsősorban azon sajátosságait emeli ki, amelyek megkülönböztetik a családjogi Elvektől, illetve más családjogi harmonizációs törekvéstől.
Az MFC nem, illetve nem kizárólag európai, hanem egyértelműen nemzetközi szempontrendszerre épül, mivel nemcsak európai megoldásokat vesz figyelembe - egyes rendelkezéseit kimondottan a kanadai, ausztrál, illetve új-zélandi megoldások inspirálták, amelyek esetenként meglehetősen különösek az európai jogalkotó számára. Ha azonban ez a megoldás mutatkozik olyannak, amely feltétlenül követendő, akkor az MFC ezt proponálja - függetlenül attól, hogy az európai jogrendszerek szabályként jellemzően nem ezt alkalmazzák. Schwenzer kifejezetten hangsúlyozza, hogy egységes, koherens és modem családjogi szabályrendszert teremtett - szemben az európai nemzeti jogrendszerekkel, amelyek a nemzeti jogfejlődés sajátosságai, a különböző szabályozási hagyományok tiszteletben tartása miatt nem rendelkezhetnek ilyen konzisztens családjogi szisztémával.[44] Annyiban azonban mégis emlékeztet az MFC a CEFL Elveire, hogy előbbi is az alapvető szabályokat kristályosította ki, azzal a szándékkal, hogy azokat a nemzeti jogalkotó saját nemzeti elképzelésének, s különösen a társadalmigazdasági realitásnak megfelelően további részletszabályokkal kiegészíthesse.
Ami a házasság felbontását illeti, feltétlenül megjegyzést érdemel, hogy az MFC a partnerkapcsolatok körét európai szemszögből nézve sajátságosan szabályozza: a partnerkapcsolat nagy kategóriáján belül szabályozza a házasságot, valamint a házasságon kívüli partnerkapcsolatot. Felfogásában a házasságon kívüli partnerkapcsolat a tényleges együttélésen alapuló viszony, a házasság pedig olyan intézmény, amelyet azonos nemű személyek is megköthetnek.[45] Noha a házasságnak és a házasságon kívüli - élettársi - viszonynak (ez utóbbi definiálásra kerül) azonosak a joghatásai, a házasság meghatározott forma szerint jön létre - ebből következően felbontása is szabályozást igényel. Erre a partnerkapcsolatokról szóló I. Rész, ezen belül a házasságról szóló 2.
- 488/489 -
Cím, s a bontásról szóló 3. Fejezetben kerül sor. A 3. fejezet részben a bontás előfeltételeit határozza meg, részben pedig az alapvető eljárási rendelkezéseket.
Az 1.9. Cikk mint általános elv kimondja, hogy a házasság felbontására vagy a házastársak közös kérelme vagy egyik házastárs egyoldalú kérelme alapján van lehetőség; az 1.10 Cikk pedig a következőképpen rendelkezik a meggondolási idő kérdésében: amennyiben a családban van kiskorú gyermek vagy a házastársak között nincs megegyezés akár magának a bontásnak a kérdésében, akár a bontás jogkövetkezményei tárgyában, a bíróság akkor bontja fel a házasságot, ha a felek vagy egyik fél hat hónappal később megismétli a bontás iránti kérelmet. Az előfeltételek sorában az utolsó rendelkezés arra a bontásra vonatkozik, amelyre a házassági akadályok megsértése - kiskorúság, illetve bizonyos rokoni kapcsolatok - esetén kerül sor. Ami az eljárási szabályokat illeti, az 1.12 Cikk értelmében a bontásra akár bíróságnak, akár illetékes közigazgatási szervnek is lehet hatásköre. Így közigazgatási szerv jár el, amennyiben a házastársak megegyeznek magának a bontásnak a kérdésében, a bontás jogkövetkezményeiben és az eljárás igazgatási jellegében, továbbá nincs a családban kiskorú gyermek, s a házasság nem áll fen tíz évnél régebben.
1. Az Európai Unió jogalkotása nem várt gyorsasággal hódít folyamatosan teret a határokat átlépő családjogi jogvitákban. Noha sem a bontójog anyagi jogi szabályainak a harmonizációját, sem azok egységesítését nem érintik közvetlenül az uniós rendeletek, mégis: az uniós jogalkotás, az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlata, az ezeknek a kérdéseknek a nemzetközi, illetve európai jogirodalomban történő megvitatása óhatatlanul elvezet ahhoz a gondolathoz, hogy az uniós polgárok életének valódi egyszerűsítése és kiszámíthatóságának növelése érdekében miként lehet és kell kezelni az európai bontójogokban uralkodó sokféleséget.
2. A széles körben alkalmazandó Brüsszel IIA rendelet[46] - egyebek között - a házasság bontása kérdésében rendezi a joghatóság kérdését. A házasság és a bontás európai uniós kontextusban autonóm módon értelmezésre váró fogalmak, de mindezidáig csak abban a kérdésben merült fel kérdés és folyik - jogirodalmi - vita, hogy az azonos nemű partnerek házasságára mennyiben alkalmazható a rendelet.
Ami a bontás típusait és különösen a vétkességi, illetve feldúltsági alapon álló bontási lehetőségek közötti eltéréseket illeti, a kérdés, még ha teljesen közvetett módon is, megjelent az Európai Bíróság előtt. Annak ellenére, hogy az Európai Bíróságnak a rendelet általános joghatósági szabályát (a rendelet 3. cikkét) kellett értelmezni és az ügyben specialitásként jelent meg a házastársak kettős állampolgársága, az alapügyben érintett egyik házasfél alapproblémája mégis abból fakadt, hogy nem támaszkodhatott a felekhez valójában lényegesen közelebb álló ország vétkességi alapú bontójogi rendelkezésére, tekintve, hogy partnere hamarabb indított bontópert a csak feldúltsági elvet ismerő magyar bíróság előtt. A 2009-ben elbírált Hadadi ügy[47] alapjául szolgáló tényállás szerint a házaspár a hetvenes években Magyarországon kötött házasságot, majd 1980-ban Franciaországba költöztek, és ott is éltek, a magyar mellé megszerezték a francia állampolgárságot. 2002-ben a férj magyar bíróság előtt indított bontópert, amely ki is mondta a házasság felbontását, időközben pedig a feleség francia bírósághoz fordult, amely a keresetet a Magyarországon folyó eljárásra tekintettel elutasította. Az ügyet végül a francia Semmítőszék terjesztette az Európai Bíróság elé, amely megállapította, hogy a 3. cikkben foglalt joghatósági okok között nem állapítható meg sorrendiség, joghatósági szempontból a férj keresete, illetve a magyar bíróság eljárása megfelelt a rendeletben foglaltaknak.
Bár a döntés a kettős állampolgárság és a Brüsszel IIA rendelet joghatósági szabályainak problematikájára is választ adott, az ügyben érintett feleség eljárását egyértelműen az motiválta, hogy a francia bíróság előtt vétkességi alapú bontóok alapján kívánta a bontóeljárást lefolytatni, ám mivel férje a magyar bíróság előtt benyújtott keresettel "megelőzte", erre már nem volt lehetőség. Ahogyan a főtanácsnok is kiemelte,[48] a feleség perindítását és így az eljárást alapvetően nem a joghatóság kifogásolása váltotta ki, hanem egyértelműen a két ország anyagi jogi bontójogi szabályai közötti különbségek: a francia vétkességi alapú bontóok lényegesen előnyösebb lett volna a sértett fél számára.
A forum shopping lehetősége a rendelet kapcsán már korábban felmerült, a probléma előre látható volt. Nem volt kérdés, hogy az ügyesebb házasfél, illetve aki jobban fel tud készülni és jobb jogi tanácsot kap, szerencsésebb helyzetben van a joghatósági okok közötti választhatóság esetén.[49] Éppen ez a helyzet volt
- 489/490 -
az, amely - többek között - szükségessé tette a jogválasztás lehetőségének biztosítását, hiszen (ahogyan a fenti ügyben is) az egyik fél a másik számára nagy és riasztó "meglepetéssel" szolgálhat olyan bíróság megkeresésével, amely számára idegen és kedvezőtlen jogot alkalmaz.
3. A Róma III rendelet[50] a megerősített együttműködés körében kerül alkalmazásra az ebben az együttműködésben részt vevő európai országokban - többek között - a házasság felbontása kérdésében alkalmazandó jogot érintően. Önmagában a rendelet sikertelensége és a megerősített együttműködés keretében történő funkcionálás egyébként megosztotta a jogi közvéleményt. Többen amellett foglaltak állást, hogy ez kudarcként értékelhető,[51] míg mások optimistán közelítik meg a kérdést, és arra hívják fel a figyelmet, hogy az együttműködésben részt vevő országok számának gyarapodása várható.[52] A rendelet kapcsán egyelőre sok a vitás kérdés, igaz, ezek közvetlenül nem a bontójog anyagi jogi kérdéseit, hanem az európai polgári eljárásjog kérdéseit érintik. Egyelőre nem látható, hogy a Brüsszel IIA rendelet által kiváltott forum race jelenségét[53] mennyiben fogják megoldani az új rendelkezések.
1. Mi a közös az európai országok bontójogában? Az a máltai referendum és annak jogalkotási következményei után biztosan közös, hogy elismert a házasság felbontásának lehetősége; azaz érzékelhető a megengedőbb bontás térhódítása.[54] Ennek megvalósítása, a bontóokok, bontási lehetőségek, típusok azonban sokfélék, vannak országok, amelyek egyetlen bontóokot ismernek, s vannak olyanok, ahol nagyobb a felek választási lehetősége. Igen sok európai ország ismeri el a feldúltság elvét, bár több helyen erős a vétkességi alapú bontóokokhoz való ragaszkodás, s vannak olyan jogrendszerek, ahol a feldúltság elve már nem értelmezhető. Mindazonáltal komoly szerepet játszik a közös megegyezésen alapuló bontás, és a különélés is, ez utóbbi akár önálló bontóokként, akár a bontás követelményeként. Hogy ez mennyiben értékelhető egyfajta európai konszenzusként, s mennyiben inkább széttartó szabályozásként, megközelítés kérdése is.[55]
Antokolskaia történetileg a bontójog modernebbé válásának tényét szögezi le, azzal, hogy ez nem feltétlenül jelenti a különböző európai országokban létező bontójogi szabályok egységesülését.[56] Bizonyos konvergáló tényezőként azt lehet kiemelni, hogy az európai országok többségében - nem értve ide a svéd és a finn megoldást - állandó egyensúlykeresés folyik: az egyén érdekének tekintetbe vétele és a család, a gyermek érdekében figyelembe vétele között. Országa, jogrendszere válogatja, hogy milyen módon találják meg az egyensúlyt.
2. Ez egyúttal átvezet az európai harmonizáció lehetőségének rövid vizsgálatához. Annál is inkább indokolt ez, mert egyre nyilvánvalóbb az, hogy az Európán belüli nemzeti családjogi - bontójogi - szabályozások közötti különbségek milyen problémákat generálnak.[57] A családjog azonban tradíciókon, kulturális megfontolásokon, s egyúttal a társadalmi megszokáson alapszik, melyek visszatartó erők a harmonizációval szemben. Még ha a legtöbb országban a bontójog hasonló funkciót tölt is be, s hasonló konnotációk kapcsolódnak is hozzá, az eszközök, melyekkel a bontójog funkcionál - ideértve a vétkességi alapú bontóokokat, a feldúltság generálklazuláját, a meghatározott időtartamú különélés követelményét stb. (nem szólva az eljárásjogi eszközökről, így az eljáró hatóság, bíróság hatásköréről, feladatairól) -, nemzeti jellegűek.
3. Kérdés, hogy az eltérő bontójogi szabályozásokat funkcionális hasonlóságaik mentén lehetne-e egy csatornába terelni. Noha az európai jogrendszerek meghatározó többsége jellemzően elfogadja a házasság feldúltságának bontójogi követelményét, a vétkességről az ezt az elvet is alkalmazó társadalmak - úgy tűnik -nem mondanak le, s a vétkességi bontóokok számos esetben valóban gyors bontást eredményeznek. Azok az országok pedig, amelyek elismerik a bontás iránti igényt, már a feldúltság elvét is túlzónak tartják. Azt, hogy ez utóbbi érv mennyire erős, jól jelzi az, hogy Svédország és Finnország épp azért nem csatlakozott a Róma III rendelet megerősített együttműködéséhez, mert számukra a házasság felbontásához kapcsolódó
- 490/491 -
jog alapjogként jelenik meg, s nem kívánnak olyan rendelkezéseket alkalmazni, amelyek nem garantálják a nemek közötti egyenlőséget, s nem biztosítják azt, hogy idő- és költségigényes eljárás nélkül felbonthassák a házasságot.[58]
Ugyanakkor sem a CEFL Elvei, sem az MFC elvei nem ismerik sem a vétkesség, sem a feldúltság kategóriáit, hanem a közös megegyezésen alapuló és az egyik házastárs beleegyezése nélküli bontás között tesznek különbséget. Hasonló a kiindulópontjuk, de a CEFL Elvei sokkal erőteljesebben egyensúlyoznak az egyéni és családi érdekek között, mint a Schwenzer alkotta modellszabályok, amely utóbbiak az Antokolskaia által használt értelemben kétségkívül modernebbek.
Az MFC jelentőséget tulajdonít az időtényezőnek, de más oldalról: a bontókereset megerősítését/újbóli benyújtását javasolja, amely megoldással kikerüli azt a csapdát, amelyet a meggondolási idő felvet, nevezetesen azt, hogy a meggondolás hónapjai a döntés átgondolását vagy a jogkövetkezményekben való megegyezést célozzák. Emellett Schwenzer határozottan állást foglal az adminisztratív úton történő bontás[59] mellett, bizonyos meghatározott esetekben egyáltalán nem tartja indokoltnak a bírói utat.
4. Míg az MFC olyan modell, amely elsősorban gondolkodásra kíván ösztönözni, addig a CEFL lényegesen gyakorlatiasabb céllal tervezte és dolgozta ki az Elveket, hiszen arra törekszik, hogy egy valóban hasznosítható rendszert hozzon létre, amelyet az egyes európai országokban figyelembe vehetnek. Ezzel áll összefüggésben az, hogy a vizsgált országok jogi megoldásainak azonosságát (a common core létezését) erőteljesen figyelembe veszi, s attól nem tér el; valamint az is, hogy néhány alapkérdést a nemzeti jogalkotóra hagy, nem foglal állást.
A javasolt Elvek a svéd (finn) bontójogi rendszerhez közelítenek a legerőteljesebben, de jelenleg nem látható jele annak, hogy több európai ország ezt az irányt kívánná követni. Az államok érdekeltek - országoktól jogrendszerbeli felfogástól függően - vagy a család, vagy egyes családi érdekek, így különösen a gyermek, illetve a gyengébb fél védelmében, ezzel némiképp szembenálló módon az egyén, a házasságát felbontani kívánó fél a gyors, költségtakarékos bontásban érdekelt. Még ha némiképp hasonló funkcionális eredmények is születnek a különböző bontójogi szabályozásokban és alkalmazásukban, a nemzeti jogban meggyökeresedett, de legalábbis tartósan működő megoldásokkal való szakításra a különböző európai országok egyelőre nem látszanak vállalkozni. Igaz, az európai uniós lépések rapid módon követik egymást és éppen a tanulmány 2013 elején történő lezárásakor vagyunk annak tanúi, hogy egyes európai országok nem várt családjogi lépéseket tesznek (még ha nem is a bontójog terén).[60] ■
JEGYZETEK
[1] A bontás alatt az alábbiakban azt értjük, hogy az érvényes házasság a házastársak életében az erre hatáskörrel rendelkező szerv döntése következményeként törvényben meghatározott okok és törvényben előírt rendelkezések alapján ex nunc hatállyal megszűnik. Martiny, Dieter: Divorce and Maintenance Between Former Spouses. In: Boele-Woelki, Katharina (ed.): Perspectives for the Unification and Harmonisation of Family Law in Europe. Antwerp - Oxford - New York, Intersentia, 2003. 533.
[2] 1970-ben a jelenlegi 27 uniós tagállamban 1000 főre 0,9 bontás, míg 2009-ben 2,1 bontás jutott. (Magyarországon ez az arányszám már 1970-ben is 2,2 volt, napjainkra 2,4-re emelkedett.) In: Existensial Field 1: Family Structures & Family Forms. Working Report, Summary. April 2010 www.familyplatform.eu
[3] Lesthaeghe, Ron: The Second Demographic Transition in Western Countries: An Interpretation. In: Oppenheim Mason, Karen -Jensen, An-Magritt (eds.): Gender and Family Change in Industrialized Countries. Oxford, Clarendon Press, 1995, 17.
[4] Existensial Field 1: Family Structures & Family Forms, i. m. (3. jegyzet)
[5] Antokolskaia, Masha: Harmonisation of Family Law in Europe: A Historical Perspective. In: Antokolskaia Masha (ed.): Convergence and Divergence of Family Law in Europe. Antwerpen - Oxford/Amsterdam, Intersentia, 2007. 18.
[6] Antokolskaia, Masha: Harmonisation of Family Law in Europe: A Historical Perspective. Antwerpen - Oxford, Intersentia, 2006. 199-200.
[7] Az egyes európai országok helyzetét részletesen ismerteti Antokolskia: i. m. (7. jegyzet) 217-220.
[8] Antokolskaia: i. m. (7. jegyzet) 264-265.
[9] Herger Csabáné: A nővételtől az állami anyakönyvvezetőig. Budapest - Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2006. 123.
[10] Glendon, Mary Ann: The Transformation of Family Law. Chicago and London, University of Chicago Press, 1989. 149.
[11] Herger Csabáné az erkölcsi relativizálódásra hívja fel a figyelmet. Herger Csabáné: i. m. 123.
[12] Lesthaeghe: i. m. 22-23.
[13] Kutatási eredményei alapján jut arra a következtetésre Lesthaeghe, hogy az emberek többet szeretnének "kihozni" az életükből általában, és ez különösen igaz személyes kapcsolataikra. Lesthaeghe: i. m. 33.
[14] Verschraegen kiemeli a világi és egyházi jog közötti különbségeket is, Verschraegen, Bea: Divorce. International Encycopedia of Comparative Law, Vol IV Ch. 5., Martinus Nijhoff Publishers, 2004, 3.
[15] Szeibert Orsolya: Úton az európai családjog felé. Összehasonlító jogi kitekintés az európai bontójogi rendszerekre és a volt házastárs tartásának szabályaira az európai Családjogi Bizottság "European Family Law in Action" című könyve alapján. Családi Jog. 2003. 4. 1-8. Az akkori európai szabályozásról lásd még Weiss Emilia: A házassági bontójog alakulásának néhány közös és néhány eltérő sajátossága egyes európai jogrendszerekben. In: Liber Amicorum. Studia A. Harmathy dedicata. Budapest, ELTE-ÁJK Polgári Jogi Tanszék, 2003. 345-358.
[16] A jogszabályt megelőzte az Alkotmány 1995-ben népszavazással történő módosítása, amelynek értelmében eltörlésre került a bontás engedélyezésének alkotmányos korlátja. Erről bővebben: Shannon, Geoffrey: National Report, Ireland. In: Boele-Woelki, Katharina -Braat, Bente - Sumner, Ian (eds.): European Family Law in Action. Volume I: Grounds for Divorce. Antwerpen - Oxford - New York, Intersentia, 2003. 5.
[17] Weiss: i. m. 349.
[18] Weiss: i. m. 350.
[19] Antoholskaia, Masha: Convergence and divergence of divorce laws in Europe. Child and Family Law Quarterly. 2006. 3. 324.
[20] Khazova, Olga: Family Law on Post-Soviet European Territory: a Comparative Overview of Some Recent Trends. European Journal of Comparative Law. 2010. 5. 1-2,12-13, továbbá Kudinavkiute-Michaifoviene, Inga: Legal Regulations of Divorce in the Civil Code of the Republic of Lithuania as Compared to the CEFL Principles. In: Örücü, Esin - Mair, Jane (eds.): Juxtaposing Legal Systems and the Principles of European Family Law on Divorce and Maintenance. Antwerpen - Oxford, Intersentia 2007. 167-180.
[21] Verschraegen: i. m. 74.
[22] Az előbbire példa Anglia, az utóbbira Oroszország.
[23] Weiss: i. m. 350.
[24] A bíróságok ilyen irányú törekvésére utal Verschraegen: i. m. 79. és Weiss: i. m. 350.
[25] Részletesen erről az Európai Családjogi Bizottság nemzeti jelentései alapján: Szeibert: i. m. (16. jegyzet) 3-4.
[26] Lásd részletesebben Szeibert Orsolya: A házasság felbontása: az Európai Családjogi Bizottság bontójogi elvei és a magyar bontójog. In: Fuglinszky Adám - Klára Annamária (szerk.): Európai jogi kultúra, megújulás és hagyomány a magyar civilisztikában. Budapest, Eötvös Kiadó, 2012. 51-52.
[27] Részletesen erről az Európai Családjogi Bizottság nemzeti jelentései alapján: Szeibert: i. m. (16. jegyzet) 5-6.
[28] Jänterä-Jareborg, Maarit: Swedish National Report. In: Boele-Woelki, Katharina - Braat, Bente - Sumner, Ian (eds.): European Family Law in Action. Volume I: Grounds for Divorce. Antwerpen-Oxford-New York, Intersentia, 2003. 97.
[29] Boele-Woelki, Katharina: Building on Convergence and Coping with Divergence in the CEFL Principles of European Family Law. In: Antokolskaia, Masha (ed.): Convergence and Divergence of Family Law in Europe. Antwerpen - Oxford/Amsterdam, Intersentia, 2007. 254,261.
[30] Boele-Woelki: i. m. (30. jegyzet) 262.
[31] Boele-Woelki: i. m. (30. jegyzet) 253.
[32] A fordítás az angol és német eredeti változatok alapján a szerző munkája, aki ezúton is köszöni Weiss Emilia észrevételeit. Az elveket tartalmazza Boele-Woelki, Katharina -Ferrand, Frédérique -Gonzalez Beilfuss, Cristina - Jänterä-Jareborg, Maarit - Lowe, Nigel - Martiny, Dieter - Pintens, Walter: Principles of European Family Law Regarding Divorce and Maintenance Between Former Spouses. Antwerp - Oxford, Intersentia, 2004.
[33] A 1:5 Elv (2) bekezdése az eredeti szöveg valamennyi változatában az 1:6 Elv (1) bekezdésének d) és e) pontjaira hivatkozik. Tekintettel egyrészt arra tényre, hogy az 1:6 Elv (1) bekezdése a) - d) pontokat tartalmaz, másrészt pedig arra, hogy az 1:5 Elv - a kommentár által is támogatott módon - úgy értelmezhető, hogy az 1:5 Elv (2) bekezdésében a házastársak egymás közötti jogviszonyáról van szó, itt helyesen c) és d) pontokról van szó.
[34] Boele-Woelki: i. m. (30. jegyzet) 265-266.
[35] Boele-Woelki et al: i, m. (33. jegyzet) 34.
[36] Rath, Marianne: Future Divorce Law - Two Types of Divorce. In: Boele-Woelki, Katharina (ed.): Common Core and Better Law in European Family Law. Antwerp - Oxford, Intersentia, 2005. 47.
[37] Boele-Woelki, Katharina: Working Method of the Commission on European Family Law. In: Boele-Woelki, Katharina (ed.): Common Core and Better Law in European Family Law. Antwerp - Oxford, Intersentia, 2005. 33.
[38] Boele-Woelki et al: i. m. (33. jegyzet) 25.
[39] Boele-Woelki et al: i. m. (33. jegyzet) 37-38.
[40] Boele-Woelki: i. m. (38. jegyzet) 33.
[41] Mair, Jane: The National Legal Ssytems Juxtaposed to the CEFL Principles: Harmonious Ideals? In: Örücü, Esin - Mair, Jane (eds.): Juxtaposing Legal Systems and the Principles of European Family Law on Divorce and Maintenance. Antwerp - Oxford, Intersentia, 2007.220.
[42] de Oliveira, Guilherme: Changes going on in Portuguese Family Law. Zeitschrift für das gesamte Familienrecht 2008. 18. 1712.
[43] Schwenzer, Ingeborg in collaboration with Dimsey, Mariel: Model Family Code from a Global Perspective. Antwerpen - Oxford, Intersentia, 2006.
[44] Schwenzer: i.m.VI.
[45] Schwenzer: i. m. 4.
[46] A Tanács 2201/2003/EK rendelete (2003. november 27.) a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről.
[47] C-168/08 [2009] Hadadi ügy [EBHT 2009 1-6871.]. Ismertetését részletesen, magyar nyelven lásd Osztovits András: Kettős állampolgárság megítélése a házassági perek joghatósági szabályaiban. Családi Jog. 2009. 4. 24-28; Wopera Zsuzsa: Az európai családjog kézikönyve. Budapest, HVG-Orac Kiadó, 2012. 66-73.
[48] Ezt emeli ki Borrás is - Borrás, Alegría: Jurisdiction. Divorce, legal separation and marriage annulment. In: Magnus, Ulrich-Mankowski, Peter (eds.): Brussels Ilbis Regulation. München, Sellier, 2012. 93.
[49] Meeusen, Johan: System shopping in European private international law in family matters. In: Meeusen, Johan-Pertegás, Marta-Straetmans, Gert-Swennen, Frederik: International Family Law for the European Union. Antwerpen-Oxford, Intersentia, 2007. 269.
[50] A Tanács 1259/2010/EU rendelete (2010. december 20.) a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jog területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról.
[51] Így határozottan Boele-Woelki. Boele-Woelki, Katharina: For Better or For Worse: The Europanization of International Divorce Law. Yearbook of Private International Law. Vol 12 (2010).
[52] Így különösen Palao Moreno, Guillermo, illetve Hau, Wolfgang. Konferenciaanyag 2012. Jahrestagung zum Europäischen Familienrecht 2012.
[53] Erre az összefüggésre hívja fel a figyelmet Wopera is. Wopera: i. m. 195.
[54] Antokolskaia: i. m. (20. jegyzet) 327.
[55] Martiny az európai konszenzusra utal. Martiny, Dieter: Is Unification of Family Law Feasible or Even Desirable? In: Hartkamp, S. Arthur -von Bar, Christian: Towards aEuropean Civil Code. 2011 The Netherlands, Wolters Kluwer, 445.
[56] Antokolskaia : i. m. (20. jegyzet) 327.
[57] Martiny: i. m. (56. jegyzet) 429.
[58] Boele-Woelki: i. m. (52. jegyzet) 26.
[59] Az adminisztratív úton történő bontás előnyeiről és hátrányairól részletesebben Szeibert i. m. (27. jegyzet) 39-40.
[60] Gondolunk itt az azonos nemű partnerek házasságának francia és angol jogrendszerben történő bevezetésére tett komoly lépésekre.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest).
[2] A tanulmány az OTKA PD 83548 ny. számú kutatásának keretében készült.
Visszaugrás
