1. Az 1906. év szeptemberében beiratkoztam a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészeti Karára, történelem-latin szakos rendes hallgatónak. Húszéves voltam már, de mögöttem három esztendei papnevelő intézeti nevelés valóban nem fokozta életrevalóságomat, s jó szüleim indokoltnak vélték, hogy miként három év előtt a bécsi egyetemen, úgy ezúttal a budapestin, egyiküknek gyámolításával kezdjem meg tanulmányaimat. Akkor atyám kísért el sorsdöntőnek szánt utamra, most anyám vállalta ezt a feladatot. Egy gyermekkori iskolatársam közreműködésével az Egyetem központi épületének, tehát a bölcsészeti és jogi fakultás tantermeinek közelében bérelt számomra szép, kétablakos földszinti szobát, nem külön bejáratút, de déli fekvésűt, aztán havi száz koronás költségvetés rögzítésével, jóságos szívében aggodalommal, magamra hagyott. Havi száz korona - öt darab húszkoronás bankjegy -, nagy pénz volt ez akkoriban egy pesti diákember számára bevételül és ugyancsak nagy pénz egy erdélyi kispolgári család budgetjében kiadásul. Nem könnyelműsködtem, szesz és dohány nélkül, reggeli kávé, menzai ebéd és rendszerint olcsó hideg vacsora voltak a lakbér mellett kiadási tételeim. (Könyvekre mástól kaptam borítékban ötven korona ajándékot.) A Sörház utcai bérházban kívülem még egy filozopter lakott, az enyéimnél is szerényebb viszonyok között, amelyek bizony már mostoháknak is voltak nevezhetők. Persze hamar megismerkedtünk, s én, a Gyulafehérvárról indult katolikus teológus és ő, a nyakas kálvinista enyedi diák igen jól megértettük egymást. Aztán csak évtizedek múlva találkoztunk a fővárostól távol eső Mázaszászváron, egy kevéssé emlegetett baranyai bányászfaluban, mindketten megöregedett, de el nem vénhedt pedagógusok. Pavai Vajna Ferenc nyugalmazott bányafőtanácsos, országos hírű, jeles geológus, a mecseki bányászat és a harkányi gyógyfürdő nagyszabású fejlesztése és korszerűsítése körül kiváló érdemeket szerzett szakember, én a pesti indulás után hatvan esztendővel. Ö jóízűen pipázott, én türelmesen köhécseltem. Az élet messze sodort egymástól, de mindketten optimisták maradtunk. És emberszeretők. Azonos indulás, azonos kvalitás.
De elszaladt, megint csak elszaladt a tollam. Egyelőre még a pesti belváros közepén, s hosszú életünk egyik kezdő szakaszában vagyunk. A Sörház utca egyik sarokházában üzemelő kisvendéglőből gépzene vidám hangja szűrődik az őszi estébe. Aszongya "Vendéglő a víg villamos kalauzhoz". Könnyű feladat a villamos kalauz számára vígnak lenni: este 8-kor beszivárog a közeli Eskütérről a róla elnevezett kisvendéglőbe, s táskájából előszedi hideg vacsoráját, egy-két könnyű fröccsel ízesítve fogyasztván, egy piros villamossal még kapuzárás előtt hazaér, hogy másnap reggel kipihenten elegáns sárga villamoskocsiján korzózzék a Duna-parton az "új" Országházig és vissza, jószerivel megint csak a Belváros rendes népét szállítgatván ide-oda. De nekem az akkori sorsom bizony nehéz, s kilátásaim bizonytalanok. Szemben a víg villamos kalauzzal én bizony szomorkás diák, tandíjmentes bölcsészhallgató vagyok, aki másfél órai séta után szintén kapuzárás előtt hazaérkezni igyekszem.
A szép, a "nótás házmesterlány" a népszerű Radó Antal által hangulatosan meg lévén ugyan énekeltetve, de a koraesti tíz órakor történt kapuzárás után már zordon felmenője (apja vagy nagyapja) úgynevezett kapupénz ellenében nyit ajtót számomra. Mellesleg mondva: a kapupénz éjfélig csak 10 fillér volna, de ha én "úriember" létemre nem a dupláját fizetném, a nagy ház rendjének féltékeny őre bizonynyal becsületsértés gondolatával inkasszálna. Pedig 20 fillér az egyetemi hallgató napi kenyérszükségletének ellenértékéül elegendő. De végül is - így vagy amúgy - itthon vagyok, s a főbérlők nappali szobáján csendben átlopózva könyvemhez telepedhetem. És ugyan melyiket vegyem elő? A legsürgetőbb feladat persze a latin és történelmi kollokviumokra készülni, hiszen ezek sikerétől függ a nélkülözhetetlen tandíjmentesség. Igen, igen, de áprilisban a gyulafehérvári papnevelő intézetben - püspöki engedéllyel - a hittudományi tanfolyam hetedik és nyolcadik félévi anyagából: lelkipásztorkodás-tanból és egyházjogból vizsgát kell tennem. Az előbb említett lelkipásztorkodás-tan kevésbé érdekel ugyan, mivel ha - netalán - mégis a papi pályát választanám, adminisztratív munkában való elhelyezkedésre igyekezném, vagy gimnáziumi, esetleg főiskolai tanár óhajtanék lenni. Az egyházjog mindenesetre nagyon érdekel, kedvvel tanulom, hiszen legelőször is a kánonjogi doktorátus megszerzésére törekszem. És mindenesetre nem "kilépett kispap", hanem végzett teológus minőségben folytatnám tanulmányaimat. (A 19. század elején ez az embertípus nálunk még elvétve is alig-alig fordult elő, a bécsi Egyetemen ellenben megszoktam, hogy a teológiai karon civil hall
- 159/160 -
gatók is vannak, többnyire középkorú, komoly úriemberek.) Tehát egyelőre nemcsak bölcsész vagyok, hanem teológus is, és jogász, jogász, jogász, és nem csupán egyházjogász, hanem igen, igen elsősorban éppen római jogász.
Az Egyetemen Szentmiklósi professzor nem bőbeszédű előadásait egyre növekvő figyelemmel hallgatom, szorgalmasan jegyezgetek. A 200 személyre méretezett tanteremben október közepén még bőven van üres hely, a hallgatóság könnyebb fajsúlyú elemei csak szórványosan, nem diligenter frekventálják az előadásokat. Persze még könnyebb, sőt egyenesen kényelmes az elhelyezkedés ugyanazon tanteremben a hét öt köznapjának délutánján, amikor Melichár címzetes nyilvános rendkívüli tanár egyházjogi főkollégiumát hallgatom. Az előbb említett tágas tanteremben tizen-tizenöten szorongunk, de ez a létszám is egyre vékonyodik. Amikor pécsi magántanári előadásaimra legalább harminc tényleges hallgatót számlálhattam, hát bizony némi önelégültséggel emlékeztem az előkelő budapesti univerzitás nem kevésbé előkelő docensének (Melichár miniszteri tanácsos volt, "békebeli" méltóságos úr) gyéren látott kollégiumaira, amelynek noha öten-hatan, a második félévben pedig éppen csak ketten, egy erdélyi gróf - Bolza - és jómagam képviseltük a hallgatóságot, sőt nagynéha a gróf is elmaradt és egyedül hemzsegtem a gondosan előkészített előadásokon. A délelőtti programba, a bölcsészkari előadások mellé, csupán a római jog heti nyolc óráját tudtam ütközés nélkül beilleszteni, s így az egyházjog két professzorának ötórás főkollégiumai közül egyiket sem vehetvén fel, a barátságos Melichár prof. hallgatója lettem és mindkét félévben jelesen kollokváltam.
Egyelőre azonban még az első szemeszter első félévében vagyunk, s a víg villamos kalauz sorsát talán irigyelnem is lehetne, ha nem gondolnék arra, hogy otthonában este családi gondok várják. Nekem ilyenekben aligha lesz részem, mert civil emberként is kitartani kívánok a papi státusban kötelező cölibátus mellett. Nem is tértem el ettől a szándékomtól - hatvanhárom éves koromig. Sörház utcai lakásomat tavasszal elhagytam, s nagynénémnek és férjének Molnár utcai lakásába költöztem, hogy szabadabban mozoghassak és takarékoskodhassam. Náluk egy külön bejáratú kis udvari szobát kaptam, s egyetlen gyermeküket, egy a nagyhírű piarista gimnáziumban jeles eredménnyel tanuló, igen eszes és jólnevelt fiúcskát kellett munkájában alkalmilag támogatnom. 1907 nyarán aztán elhatároztam, hogy a reverenda néven ismert papi talárnak egyelőre búcsút mondok, s mint teológiát végzett világi bölcsészhallgató folytatom tanulmányaimat.
Békefi Remig, az aszkéta megjelenésű cisztercita szerzetes, a magyar művelődéstörténet professzora jegyzetek nélkül tartotta részletek bőségével teletűzött előadását. Marczali Henrik sem használt semminemű segédeszközt, de nála az anyag elmélyedő elemzése háttérbe szorította a kutatások eredményéül kimunkált adatok bőségét, mint posztulátumot. Reám a két nagystílű történészprofesszornál mélyebb hatást gyakorolt az akkor még csak nyilvános, rendkívüli címmel felruházott latin filológus: Némethy Géza, akinek színes előadásaiból a stílus szépségét értéke szerint megbecsülni, s elsajátítani tanultam. A latin nyelv másik kiváló mestere: Gyomlay Gyula gimnáziumi tanár. Budapesti tanulmányaim idején Ö csak a Középiskolai Tanárvizsgáló Bizottság egyik cenzoraként szerepelt az Egyetem életében. Zaklatott életpályám pesti korai szakaszára emlékek távolából visszatekintve a sors különös játékának tűnik, hogy bécsi teológusként a gyulafehérvári Újfalusi nevű kanonok, teológiai tanár kitűnő könyvéből tanultam erkölcstant, budapesti bölcsészként Szentmiklósi jogász professzortól a római jogot, budapesti jogász koromban pedig a Bölcsészeti Kar két kitűnő tudósa: Riedl és Némethy szerepeltek nyelvi és irodalmi mestereimül.
Bölcsész koromban szorgalmasan, de hiányosan jegyzeteltem Békefi és Marczali professzorok kitűnő előadásait. Azonos évfolyamú hallgatók hárman összevetvén erőinket és egyeztetvén jegyzeteinket, sikerrel állítottunk össze - persze magunk részére, tehát felelősség nélkül - oly vezérfonalat, amelynek elsajátításával Békefinél, a cisztercita tudósnál a kollokviumon boldogulni tudtunk. Marczalinál nehezebben alakult volna a helyzet, ha két negyedéves hallgató, a már alapvizsgás Eckhart Ferenc és Hóman Bálint nem sietnek a fiatalok segítségére gondosan készített s igen olcsón litografált jegyzetekkel. Mindkét professzor a régi Országház üléstermében adott elő, hetenkint négyszer. Békefi 2-3-ig, Marczali 4-5-ig. A közbeeső órán kemény katonás menetben siettem a Sándor főherceg utcából az Egyetem központi épületébe (és vissza), hogy ott Melichár Kálmán miniszteri tanácsos, egyetemi nyilvános rendkívüli tanár egyházjogi főkollégiumát szorgalmasan hallgassam. A Marczali kollégiumról aztán 5 órakor ugyancsak gyorsan visszagyalogoltam a központi épületbe Riedl Frigyes magyar irodalmi előadására. Pesten szombaton délelőtt az Egyetemi Könyvtár látogatása volt a rendes programpont, délután meg a Múzeum körúti antikvárius és Zubek Bertalan fegyverkirakata kötötte le érdeklődésemet. Goszleth fényképész Kossuth Lajos utcai kirakatát csak egy lustrum (5 év) után fedeztem fel. Egyelőre főleg a fegyverbolt érdekelt.
A fiatal bölcsészek tehetős szülők tehetségtelen, vagy hanyag gyermekei gyámolításául instruktori alkalmazást szereztek. Így jutottam én is egy jólelkű pedagógus segítségével az átlagosnál nehe-
- 160/161 -
zebb, de anyagilag többet jelentő alkalmazáshoz: egy Budapestről Párizsba költözött biztosítási szakember magántanuló fiát voltam hivatva magyar nyelvből és történelemből (ókor, középkor) jó alapvetéssel támogatni itthon teendő vizsgáinak előkészítéséül. Homályos tartalmú és terjedelmű feladat, amellyel való foglalkozás fejében igen szívesen fizetett havi 80 koronát a nagyvonalú apa. Fura szituáció volt biz ez. Megvilágosításul csak annyit, hogy ha már délelőtt érkezhettem az Erzsébet körúti New York palotába, a család ideiglenes lakására, hát a "nebuló" csak akkor fejezte be éjszakai nyugalmát, s mosdás helyett illatszerezve és rizsporozva jelent meg a tanulószobául is szolgáló ebédlőben, illedelmesen magyarázkodva és mentegetőzve, de persze álmosan és szórakozottan. Mindezek ellenére meg voltunk elégedve egymással, s hamar megegyeztünk abban, hogy az iskolai szünidő két hónapjában pihenünk, üdülünk, s szeptembertől kezdődően folytatjuk a közös munkát.
2. Egyetemi éveimre vegyes érzelmekkel emlékezem. Amint erről másutt már szóltam az összesen nem kevesebb, mint 16 szemeszterből az első hatot a Bécsi Egyetem Teológiai Karán töltöttem, ahova mint az Erdélyi Egyházmegyének a Bécsi Pazmaneumba küldött papnövendéke kerültem. Tanulmányaim kezdetén felmerült bennem a kétség, vajon helyesen történt-e pályaválasztásom. Az elkedvetlenedés súlyát mindjárt a kezdet kezdetén növelte, hogy első ízben voltam szüleimtől távol, méghozzá irdatlan távolságban, merőben idegen környezetben, kétségkívül jóakaró, de hidegen udvarias emberek között. És lehangolt az intézet szigorú fegyelme, egyebek között az a rendelkezés, hogy a folyosón a beszélgetés éppen úgy, mint egymás szobájába való látogatás tilos. Az Egyetemen október hó közepén kezdődtek az előadások, a ködös őszi napok hidegét és félhomályát gázfűtéssel és világítással enyhített, barátságosakul nem ható tantermekben. Az első órákon egy éppen utolsó szolgálati évét töltő professzor prelegált, érdeklődésemtől távol eső ószövetségi előadását csak félig-meddig értettem, a héber nyelvtől pedig valósággal ösztönszerűen idegenkedtem. A bécsi érseki egyházmegye teológusaival, köztük kivált a csehekkel és morvákkal, nem könnyen ment a barátkozás. Pedig erre annál inkább szükségem lett volna, mivel professzoraink egyáltalán nem voltak lenyűgöző egyéniségek. Az alapvető dogmatika tanára római nevelésből is eredően latin nyelven adott elő, folyamatosan, de a fáradt aszkéta szürke tónusával, közben-közben németül magyarázgatva egyes tételeket. Tudósként tiszteltük, de nem hevültünk érte, s könyve helyett inkább egy osztrák püspök színes tollal írott műveit olvasgattuk.
A filozófia tanára lelkesen adott elő, s inkább támaszkodott egy olasz szerzetes szűkre szabott tankönyvére, hogysem maradéktalanul le tudta volna kötni érdeklődésünket. Néhány év múlva figyelmesebben hallgattam Alexander Bernát előadásait, s két évtizeddel később Schütz Antal, illetve Moór Gyula, vagy éppen Kornis Gyula könyveit nagyobb haszonnal tanulmányozhattam, persze sokkal inkább megfelelő előképzettségnek lévén birtokában. Hogy a Biblia írott forrásait, mint későbbi teológia doktorok, eredeti szövegükben is olvashassuk, illetve tanulmányozhassuk, nem csupán latin fordításban, meleg nyári szemesztereken át keleti nyelvekkel kellett vesztegetnünk a drága időt. Szír nyelv és arab nyelv tanulásával bíbelődtünk, holott ez a feladat a 20. században - úgy éreztem - a hittudományok egyetemi doktorainak képzéséhez bátran mellőzhető lett volna. De hát a copf az copf. A már doktori diplomás lelkészek továbbképzéséhez pedig elegendő lett volna az Augustinium nevű intézetben való elhelyezéssel folytatható magasrendű egyetemi munka, jórészt könyvtári búvárkodással egybekötve. Az osztrák és magyar papok eme rétegének tanulmányi felügyelői egyben a császári udvari plébánia segédlelkészei is voltak, egyikük mindig a magyar egyházmegyék valamelyikének - persze többnyire az esztergominak - papja.
Egyébiránt jóleső érzés arra emlékezni, hogy az én időmben a közös hadsereg tábori főpapja magyar ember volt. Belopotoczky Kálmán, a nagyváradi székesegyház kanonokja. 17 esztendős sihederi minőségemben egyelőre bizonytalanul néztem erre a kövérkésen öregedő egyházi férfiúra, mivel hogy mint gyulafehérvári gimnazista az ottani tábori lelkészt, aki mindig elegáns "papi civilben", de fején tiszti sapkában rótta a Vár utcáit, a helyőrség legénységi állomány túlnyomóan görögkeleti vallású lévén (diákszövegezés szerint: "oláh" parasztlegények császári mundérban) a "katonapapot" fölösleges díszfigurának tekintettem. Hát a Pazmaneumban mindig egyszerű papi civil ruhában sűrűn belátogató főpap, akinek kiváló tevékenységére való figyelemmel az uralkodó a tábori helynöki állást püspöki rangúvá emelte, a fiatal magyar teológusokhoz intézett ünnepi beszédeivel elismerést váltott ki.
3. Az egyházjogi szigorlat nem éppen látványos sikere után nyomban siettem a római jogból szigorlatra jelentkezni, három hónap múlva, tehát szeptemberben esedékes terminusra. Hát bizony a negyedévi tanulás után még nagyon ingatagnak éreztem magam alatt a talajt, s háromhavi halasztást kértem és kaptam. A római jog azonban karácsony táján is még nagyon kemény diónak látszott, s újabb és megint újabb nekibuzdulás után csak májusban merészkedtem szigorlatra állani. Saághy Gyula és Szentmiklósi Márton professzorok vizsgáztattak, s az előbbitől kitüntetéses, az utóbbitól csak megfe-
- 161/162 -
lelt minősítést kaptam, amely eredmények egyeztetésével Katona Mór dékán a szótöbbséges kitűnő minősítés mellett döntött.
Jó két hét után siettem, nagyon siettem a Konek, Kosutány és Szeredy professzorok kézikönyvei alapján készült, s gyulafehérvári megfigyeléseim eredményeivel kiegészített felavató értekezésemmel a kánonjogi doktorátus felé vezető út tanulmányi követelményeinek véglegesen megfelelni. Az eredmény azonban elmaradt: az értekezést elbíráló cenzorok egyike: Demkó György, az Egyetem hittudományi karának professzora, aki a számomra főleg hittudományi doktorok által lekicsinylett kánonjogi doktorátus tudományos színvonala és értéke fölött kérlelhetetlen szigorúsággal őrködött, nem fogadta el a disszertációt. A jogi, vagy államtudományi doktorátushoz megfelelő színvonalú lehetett ugyan, az a nem napok alatt összetákolt opus, mivelhogy az egyházjog mindkét doktorátus tantárgyának csupán egyikéül szerepelt, a kánonjogtudorságnak per eminentiam érvényesülő kelléke. Ebből folyóan az egyházjogi szigorlaton is Demkó sokkal többet követelt, mint jogász kollégája. Például említem, hogy engem is teljes ötnegyed óráig examinált, amíg a "sikerrel" jelzésű minősítést elértem. Hát ez bizony szánalmas eredmény a gyulafehérvári főiskoláról hozott kitűnők után. Ugyanakkor a nagyváradi püspök udvari papját szintén közel másfél órai "nyaggatás" után azzal bocsátotta el, hogy "nem tudom magamat elhatározni, hogy Önt képesítsem".
4. Kisdiák korom egyik kedves élményéül szerepelt a karácsonyi iskolaszünet, s benne a kártyajáték lehetősége is, amellyel mi, várbeli fiúk, talán a katonatisztek példájának ellesett hatása alatt, örömmel szórakoztunk. Többnyire a huszonegyes elnevezésű, hazardírozásra is alkalmas kártyajátékot űztük. Dió és mogyoró volt a tét, 1 dió ellenében 10 mogyoró volt a "váltópénz". A Maros folyó völgyében fekvő városnak, különösen a széljárás miatt, télvíz idején, de voltaképpen ősztől tavaszig meglehetősen zord volt az időjárása, s mivel a korcsolyázást, az egyetlen téli sportot, amelyet űzhettünk volna, több-kevesebb akadály körített, bizony jól esett kicsiny és nagy diákoknak egyaránt kedves időtöltésül a jól fűtött szobában kártya mellett üldögélni. Gimnazista korom befejeztével aztán évtizedekig nem vettem kártyát a kezembe, s egyetemi tanulmányi időm alatt sem éreztem vágyat a "Blatt" művelésére.
Sőt! Nem is titkolt ellenszenvet váltott ki belőlem az a visszaélés, hogy a Budapesti Egyetem Jogi Karának egyik tantermében, mire a 9 órakor befejezett latin óra után a harmadik emeletről az elsőre leértem, a római jogi előadáson csak állóhelyet kaptam, mialatt a huszonegyedik padban két-három ifjú kollégám kényelmesen huszonegyezett. Persze ez az állapot csak néhány hétig tartott. Az ifjú szerencsevadászok - korántsem mindig ugyanazok - Szentmiklósi professzor előadásairól lassankint elmaradoztak, s már nem kényszerültem valamelyik ugyancsak állóhelyes romanista kartársam előzékenységéből az ő vállán, illetve hátán írva rögzíteni az igen tömör stílusú tankönyv kiegészítéséül kívánkozó jegyzeteimet. Közben pedig újból és újból sajnálkozva konstatáltam, hogy néhány nyegle ifjonc meggondolatlan viselkedése rossz általánosításra hajlamos közvéleményben mennyire ártalmas a jogászok megítélésére.
5. A pesti egyetemi hallgatók lelkesen emlegették Lánczy Leónét, a nagyon reprezentatív szépséges "kegyelmes asszonyt", akit zordon szigorúságú férjétől a kopasz, méltóságos Szászy-Schwartz Gusztáv kereskedelmi jogásztól hódította el új férje, a nagy tekintélyű pénzember, a nagyméltóságú titkos tanácsos. Úgy kell Schwartznak, sziszegték sokan kárvallott ifjú jogászok, akiktől az ismétlő, vagy pótalapvizsgán kíméletlenül behajtani igyekezett a reál- és konszenzuális kontraktusokat a katonás modorú cenzur (egyszerre négy jelölttel foglalkozott, s a vizsgán már nem tanítani próbált, mint a lágyszívű Szandtner Pál, a politikai tanulmányok professzora: "hát ha eddig még nem tanulta meg, tanulja meg most"), hanem feladta a kérdést (első úr) és mivel az "első úr" konokul hallgat, mihamar felcsattan a megállapítás, hogy "első úr" nem tud semmit és erre az első úr már át is adta helyét a "második úrnak", aki talán szintén a "r. j. kompendium" elolvasásából (kétszeri elolvasásából) merítette szakismereteit. Hát bizony nem is egyszer fordult elő, hogy a négyfőnyi csapat legénységéből csupán egyetlen dalia harcolta ki a diadalt, kemény kezében Vécsey Tamás "Institutiok" c., a dús tartalmat könnyen érthető, nem szófukar szövegezésben tárgyaló tankönyvének kellő fokú tanulgatása után.
Szászy-Schwartz professzort viharvert ősjogászok tanúsága szerint az Egyetemen mosolyogni soha nem látta senki. Ellenben lélekvidámító tényanyag, hogy Lánczy Leó, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank Rt. igazgatóságának elnöke, a vállalat vezérigazgatójával, Weisz Fülöppel egyetértve készséggel nyúlt a zsebébe, illetve a pénzintézet zsebébe kulturális vagy éppen emberbaráti célok szolgálatában.
6. Egy 1855-ben kelt uralkodói rendelet a Budapesti Egyetemen - középkori mintára - új tudományos fokozatot létesített: a kánonjogi doktorátust. Ennek megszerzéséhez a katolikus papok a római jog és kánonjog további két féléven át való jogkari hallgatása és két szigorlat - egyik az egyházjogból, a másik a római jogból - sikeres kiállása alapján e két tárgy egyikéből értekezés benyújtása, s ennek elfogadása, valamint a papi felszentelés igazolása mellett a kánonjog doktoraivá avathatók. A rendelet a római
- 162/163 -
jogból teendő szigorlat anyagául az Institutiokon kívül a Pandekták, az egyházjogi szigorlat anyagául a Curpus Iuris mellett a tridenti zsinat határozatait is megjelöli, egyben arról is intézkedik, hogy az egyházjogi szigorlat egyik cenzorául a hittudományi fakultás kánonjogi professzora szerepeljen.
Ez az uralkodói pátens a katolikus papság részére kétségkívül nagy kedvezményt jelentett, hiszen papjai a hittudományi doktorátus négy szigorlata helyett két szigorlat letételével juthattak el a doktori grádushoz. A teológiai képesítés igazolásához nem volt szükséges, hogy egyetemi fokozatú, illetve eredetű legyen: bármelyik egyházmegye papnevelő intézetének abszolutóriuma, amelynek kiállítása pedig az "ominózus" keleti nyelvek teljes kikapcsolásával történik, megfelelő kellék. Meg kell jegyeznem, hogy az alapítólevél eredeti (hiteles) szövegét nem láttam, tartalmát csupán az univerzitások gyakorlatából ismerem. Ehhez a tényhez két megállapítást vélek mégis hozzácsatolhatónak. 1) A keleti nyelvek kikapcsolása mellett jelentős előny, hogy a két jogi szemeszter hallgatásának igazolása valójában csupán formai kellék, mert a tényleges hallgatás a gyakorlatban már ún. férőhely hiányában, de még a papok saját állomáshelyükhöz kötése folytán sem volt ténylegesen teljesíthető. Ami pedig alaposan feltehetően nem felelt meg az alapító intentiojának (azaz valódi szándékának, a máig divatos kifejezéssel éve: célkitűzésének). 2) Másrészről a Hittudományi Kar bekapcsolása eleve biztosította a grádus orthodoxiáját és egyben nívóját is, ez utóbbi elemre vonatkozóan nem kívánom elhallgatni, hogy a római jogból ugyan szótöbbséges kitüntetéssel szigorlatoztam, de az egyházjogi szigorlatom minősítéséből kimaradt a kitüntetés. S míg a kánonjogi szigorlatra az e tárgyból a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán elért kitűnő eredményem után csak két hónapig, a római jogi szigorlatra pedig tizenkét hónapon át készültem, a kánonjogi tárgyú értekezés megírása egymagában további tizenkét hónapot vett igénybe, persze már kenyérkereső (korrepetáló) munka mellett, de nem jelentéktelen terjedelmű könyvtári munka kifejtésével.
Nagy nehézségeken keresztül sikerült tehát a tanulmányi követelményeknek eleget tennem, de hátra volt még egy ugyancsak lényeges posztulátum: az ordo, a papi rendhez tartozás. A Jogi Kar ezt a szabályzathoz való ragaszkodással szigorúan megkövetelte, s doktorrá avatás iránti kérelmemet elutasította. A kari határozat ellen az Egyetemi Tanácshoz intézett fellebbezésemet, amely persze csak méltányossági szempontokra épült, de a jogkari dékán pártoló javaslatával került tárgyalásra, ugyanez a sors érte, sőt a Tanács, amelynek abban a tanévben (1908/09) rektori tisztségénél fogva éppen hittudománykari professzor volt az elnöke, a gyakorlati jelentőséggel nem bíró, idejétmúltnak mutatkozó intézménynek esetleges megszüntetését is megfontolandó problémául vetette fel. Amit viszont az intézmény fenntartása mellett erélyesen kiálló Csernoch János akkori csanádi püspök előterjesztése alapján a katolikus püspöki kar nem fogadott el. Óriás Nándor csak évek múlva értesült arról, hogy Gopcsa László miniszteri tanácsos, a jogi ügyek főelőadója a sok huzavona során csomaggá bővült ügyiratot - azzal a megokolással, hogy Óriás Nándor időközben az államtudományi fokozatot megszerezvén a kultuszminisztérium fogalmazói karába felvétetvén, reá nézve az ügy érdemi elintézése: a kánonjogi doktorrá avatás már elvesztette jelentőségét - ad acta tette.
Történt pedig ez immáron az Úr 1912. esztendejének nyarán 82397/1910 V.K.M. szám alatt (hogy ezt az ötjegyű számot miért nem selejteztem ki a természet rendje szerint már fogyatkozó emlékezetemből? - ez rejtély marad előttem). De az ügynek valamelyest folytatása is van. És mellékzöngéje is. Már jogtanári koromban az októberi forradalmat követő egyik hétköznapon megütközéssel értesültem, hogy két igen szorgalmas volt diákom, most már szigorlók, abbahagyják a tanulást, mivel "a doktorátusnak az új érában nem lesz értéke". Magamhoz idéztem a két fiút, s mivel vonakodásukat megingatnom nem volt könnyű feladat, döntő ütőkártyául az asztalra vágtam, hogy velük együtt újból doktorrá avattatni igyekszem magam is. A "sláger" hatott, a két fiú - s velük együtt a többi habozó is "felvette a munkát" -, én pedig Budapestre utaztam, s jelentkeztem a Jogi Kar új dékánjánál: Vámbéry Rusztemnél. Hamar megegyeztünk: ő késznek nyilatkozott arra, hogy tanulmányaim alapján a kánonjog doktorává felavat, de mindjárt azt is kijelentette, hogy meggyőződése szerint ennek a tudományos fokozatomnak egyházi szempontból nem lesz jelentősége. Ebbe annál könnyebb volt belenyugodnom, mivel jól tudtam, hogy az egykor a hittudományival egyenlő, sőt egy-két viszonylatban ezt meg is előző joghatású kánonjogi doktorátus a 19. századra már puszta címmé devalválódott. A két sztrájkvezér pedig februárban letette az utolsó (befejező harmadik) szigorlatát és két hét múlva benyújtotta felavató értekezését, ami persze rövidesen elfogadást nyert és végül is 1919 március 29-én, a Tanácsköztársaság megalakulása után, doktorokká avattattunk mindhárman: ők jogtudományi, én kánonjog-tudományi doktorrá. Megemlíteni kívánom, hogy az új doktorok egyike, a tehetségesebbik húsz esztendő múlva már nem is rangban fiatal egyik bíróként működött a budapesti ítélőtáblán, a másik pedig ezidőtájt Erdélyben helyezkedett el. További sorsukról mit sem tudok, ha élnek, ők is már kilencvenévesek.
- 163/164 -
7. A budapesti Ferenc József-híd pesti hídfőjének tövében szerényen húzódott meg egy ugyancsak szerény propeller-állomás, a kis hajók innen hat, illetve tíz fillér ellenében a Lánchíd budai hídfőjéig szállították utasaikat. Ezen a vonalon tehát valóban olcsón lehetett hajózni. Az őszi és téli hónapokban ki is használtam a "kéjutazás" kedvező alkalmát. A budai Róka tánciskolájába jártam, mint rendes tanuló. A pesti Róka túlságosan előkelő és költséges lett volna nekem, már pedig személyi minőségemnek az a fogyatékossága, hogy huszonegy éves koromban nem tudok, még mindig nem tudok táncolni, hát - mondom - ez a fogyatékosság most már késedelem nélkül megszüntetésre szorult. A megelőző nyáron Szovátán az Anna-bálról tartott távol ez a hiányosság, ősszel pedig egy kedves budai család uzsonnáján voltam kénytelen a vidáman táncoló többi fiatalok vigasságát egy karosszékből irigyelni. Hát ez így valóban nem mehet tovább. Ergo hetenkint kétszer este hétkor hajóra szálltam, a budai Vígadó mögött meghúzódó tánciskolában a kamaszodó többi daliával vállvetetten gyakoroltam pontos és sűrű ismételgetéssel a tánclépéseket és a farsangi jogászbálon leendő szereplésemet eleve bizalommal kiszíneztem.
Terpszikhoré kultuszának előcsarnokában aztán váratlan akadályba ütközött a lábam. Az akkor divatos boston keringő leckéjének közepén jártunk, amikor egy délután hirtelen és indokolatlanul lázas forróság kapott el. Orvoshoz fordultam tehát, s Galenus tudományának lelkiismeretes képviselője mihamar megállapította, hogy úgynevezett bárányhimlő vert ki rajtam, és lelkemre kötötte, hogy a ragály terjesztésének közveszélyét elkerülendő, nem villamoson, hanem gyalogosan ki kell sietnem a főváros járványkórházába. Kötelességtudóan tehát gyalogosan meneteltem a Szent László Kórház felé, de hogy nem minden aggodalom nélkül, azt őszintén elmondhatnák, ha már beszélni tudnának a később költőiekké nemesített "Üllői úti fák". Aggodalmam nem is bizonyult alaptalannak: 8-10 napig kórházi ápolásra ítéltettem.
A kórház udvarán tágas barakkok terpeszkedtek, s ezek egyikében nyertem elhelyezést. A kórterem lakói között én voltam az egyedüli felnőtt. Rangban utánam egy kilencéves fiúcska következett. A többi betegek életkora kivétel nélkül 2 és 4 év közötti. A vegyes társaság egyáltalán nem volt zajos is egyben. A gyerekek csendesen néztek a jövőbe. Én is így cselekedtem, de közeli újabb bajok sejtelme gyötört, nem is minden ok nélkül. Egyik baj rövidesen be is következett. A kórházból való elbocsátáskor felsőruháimat fertőtlenítve kaptam vissza. Adler Salamon Szerecsen utcai kereskedőnél vásárolt sötétzöld utcai öltözetem és fekete télikabátom - egyenként 30 korona árúak - szorosan összeszíjazottan, tönkre gyűrötten kerültek újra birtokomba, s ebben az állapotban bizony csüggedten díszelegtem az Üllői úti fák lombtalanul meredő sorfalán át a Váci utca elkerülésével a Molnár utcai kis szobám ezúttal különösen ridegnek ígérkező magánya felé. Am a baj nem járt egyedül.
Amikor másnap, érthető okból ünnepi díszbe öltözötten a tánciskolába érkeztem, megdöbbenve kellett konstatálnom, hogy ott már mindenki simán táncolja a bűvös bostont, ami számomra csak jobbfelé volt járható vállalkozás. Az egyoldalú keringés persze hamar kifárasztotta és elkedvetlenítette a Róka mester műintézetének tizenéves tündérkéit, s ők igyekeztek is hamarosan kiköszönni ölelő karjaim közül. A bostonból tehát vigasztalanul megbuktam, s a nyár közeledtével a szovátai Anna-bál vonzó forgatagára készülődve Terpszikhoré egy harmadrendűnek is alig tűnő tanintézetében, egy valódi zugiskolában vettem három gyakorlati órát. Egy húsz és egy hatvan év közötti korú, száraz nő karján egyre növekvő bizalommal néztem tehát szovátai pótvizsgám színesnek ígérkező világába.
Az István Szálló feldíszített nagytermében, szépasszonyok és eladó lányok elegáns forgatagában aztán váratlanul elhagyott az önbizalmam, és táncra perdülés helyett az úgynevezett majomszigeten vetetem horgonyt. Am egyszer csak egy kedves ifjú pár kiragadott a biztonságos öbölből. Majláth Feri barátom, a püspöki jószágigazgató fia, harmadéves jogász egy tizenöt éves csitrit valósággal a nyakamba táncoltatott, s bemutatván engem a bájos gyermeknek, átadta őt nekem és én most már átadtam magamat a sorsnak. Tánciskolai abszolutóriumomra támaszkodva biztonságosan vezettem a kislányt a varázskeringő dallamán, persze egyelőre csak jobbfelé keringvén, de aztán öntudatos határozottsággal balfelé is szerencsét próbálván. Hát nem mindig büntetendő a kísérlet, idéztem a büntetőjogból. Néhány forduló után a kislány pihenést kezdeményezett, s hogy "én tartozom egy vallomással" - mondta. Én az angolkisasszonyok nevén szereplő apácák egri felsőkereskedelmi iskolájában az I. évfolyamot végeztem, s mint a nevelőintézet bennlakó növendéke egy világi tanárnő által vezetett 6 hetes tanfolyamon tanultam táncolni, persze fiúk közreműködése nélkül. Hát ez bizony csak féleredménnyel járó próbálkozás, további három évfolyam tánckurzusán majd jól kiképezhetem magamat a tánc művészetében, amit igen nagyon kedvelek, de egyelőre fogyatékosan - ugye nagyon fogyatékosan? - művelek. Így a gyermek s én szinte a bocsánatkérés "tényálladékát" súroló vallomásra (megint büntetőjogi kifejezés, hiszen a vegyes szigorlatra készülök) ugyancsak szinte atyailag, de mindenesetre az idősebb testvér bölcs fölényével vigasztaltam kis partnernőmet, hogy hát sebaj, az idő és a gyakorlat megszünteti a hiányosságot és remélhetőleg már a jövő évi Anna-bálon si-
- 164/165 -
mán és elegánsan fogunk együtt keringőzni.
A következő napok, illetve hetek aztán a táncművészet költői birodalmából a vegyes szigorlat tárgyainak, főleg a nekem kevéssé rokonszenves büntetőjognak útvesztőibe kalauzolták becses személyemet, s a könnyű múzsa kultusza az egyetem őszi szemeszterének némely szombat estéire korlátozódott. Mindezek pedig egy borongós október végi délután, egy fehér bot váratlan felbukkanásával kapcsolatban tolultak emlékezetembe.
8. A jogászbál előkelőségei: védnökök és fővédnökök, parancsnokok díszes sorából itt csak két név viselőjét említem: a férfiak közül kiemelkedett szálas alakja Nagy Ferenc professzornak, aki a kereskedelmi minisztérium államtitkári méltóságából nem a miniszteri bársonyszék felé gravitált, hanem a Budapesti Egyetem Kereskedelmi és Váltójogi Tanszékére tért vissza, hogy kiválóan rendszeres és módszeres professzori munkájával ismét a felsőoktatásból vegye ki részét. Ö természetesen feleségével és két leányukkal - júnói termetű, komoly szép leányok - jelent meg a Jogászbálon. A védnök hölgyek sorából Lánczy Leóné előkelő neve kívánkozik tollamra, mert ezt a szépséges dámát férje, a nagytekintélyű pénzmágnás a korábbi férjétől hódította el, aki pedig ugyancsak nevezetes személyiség volt: Szászy-Schwartz Gusztáv.
Hiszen a Jogászbálhoz mint a "Társasági élet" jelentős eseményéhez nem méltatlanul csatlakozik a Medikus és a Bölcsészbál is. Ez utóbbiról csak annyit, hogy rendezői és jól megszervezett táncosai valamennyien igen jól vasalt, hibátlanul reprezentatív frakkban parádéztak. Hogy honnan ered ez a mintaszerű elegancia, elárulta a gárda egyik igen lelkes és szorgalmas, ám kevésbé diszkrét vitéze. A frakk jogászpályánk indulásának egykori rekvizituma a szép hagyományok sivár sivatagjában bázis számba menő elemet jelent. Hát ezt a ruhadarabot vidékről származó ifjú létemre bölcsész koromban nem irigység nélkül, de annál inkább nagyképű komolysággal traktáltam. Ezt az internacionális fémjelzésű ruhadarabot beszerezni joghallgatói minőségemben már elkerülhetetlen feladatnak kellett tekintenem. Némi huzavona után megépült tehát a frakk, de mivel Szász Béla barátom szabójánál több öltöny árának kényelmes havi részletre történt törlesztésével, illetve az erre irányuló kötelezettség vállalásával hosszabb időre terjedően be valék táblázva, a szolid és szerény Tollusz mester, gyulafehérvári szabó kivitelezésében épült meg a frakk. Nem fővárosi szabó művész mesteri remeke tehát, de ha rangja nem is kimagasodó szintű, de lényege és rendeltetése, nemkülönben alkalmazhatósága, mint a próba rövidesen igazolta azonban kétségtelen. Ez a próba a báli szezont hagyományosan nyitó Jogászbálon történt és a nevezetes ruhadarab boldog gazdája számára a táncos ifjúság farsangi diadalmenetében való részvétel lehetőségét biztosította. Ehhez a felvonuláshoz ugyanis pénz alig-alig kelletik vala. A bálok sorát a Jogászbál nyitotta meg, hogy utána a Medikusbál és a Bölcsészbál, illetve a Műegyetemi bál következzék. (A Közgazdasági Egyetem csak az első világháború után létesült.) A báli éjszaka hagyományosan két részre tagozódott. Az első félidő 1/2 10-től tartott.
Lezajlottak az elsőrendű bálok, s pihenőre tért vagy "pénzelőleggel" raktárba került (azaz zálogházba vándorolt) a frakk. A budai Vígadóban rendezett táncmulatságokon már a szmoking is eléggé ünnepélyes ruhadarabként jött számításba. Valósággal fejcsóválva vettük tudomásul, hogy Balatonfüreden, a hagyományos Anna-bálon - július hó utolsó hetében - frakkosan jelennek meg a férfiak - húsztól hetvenöt évesig - népes oszlopa. Nyáron különben a vajszínű flanell nadrág és kék színű zakó volt a divattal lépést tartani igyekvő férfiak többé-kevésbé általánosan elfogadott formaruhája. Kevésbé ünnepélyes társas összejövetelek elbírták a lazítást, de társaságban ingujjban nem táncoltak a középosztály férfiai. Egyébiránt a nyári üdülőkből augusztus közepe után haza, ti. a városokba - elsősorban Budapestre - irányult a tömegforgalom, szeptember elején már megkezdődött az alsó- és középfokú iskolákban a tanítás, míg a felsőfokú tanintézetekben szeptember volt az elmulasztott, vagy csak részben sikerült, illetve eredménytelenül megkísérelt vizsgák pótlásának, vagy megismétlésének ideje. És német földön (Ausztriában és a Német Birodalomban) a július közepén kezdődő nyári szünet csak október táján ért véget, hazai virányainkon mindennemű iskola teljes gőzzel folytatta működését már a melankolikus szeptember végén. S a téli nap már a horizont szélén leselkedett, mikor a vigalomban fáradt pesti nagy diákok a Lánchídon a balpartra visszagyalogolva egyértelműen úgy döntöttek, hogy nehéz munkájuk után nem reggelizni, hanem aludni, aludni, aludni fognak. Egyikük-másikuk annyira komolyan vette ezt a programot, hogy az egész vasárnapot átaludta. Ami annál inkább érthető eljárásnak bizonyult, mivel az ünnepnap étkezési költségei már előzőleg úgyis felhasználásra kerültek a báli sonka-vacsora, vagy illetve és a budai féléjszaka fröccsei igénybevételének keretében. Hétfőn korán reggel aztán hazulról csomagban kapott füstölt szalonna jókora darabja szerepelt a dús elfoglaltságot ígérő munkanap kijózanító melódiájának nyitányául.
A túlzásig óvatosak, egyedülállók, nehézkesek ilyen meghívásra nem is várva, a budai Vígadóba igyekeztek, gyalog sétálva át a Lánchídon. Hiszen Budán is vigadtak az emberek, s felcsillant az öröm
- 165/166 -
a lányok szemében, amikor a szünóra végén váratlanul(?) megjelent egy pesti oldalról érkező fiatal gárda, frakkosan, elegánsan (átizzadt gallért útközben a tartalékul hozott friss példánnyal kicserélve, mivelhogy a 6-7 centiméternyi magasságú színpadi gallér a pesti keringőzés során harmonikához hasonlóvá gyűrődött, s valóban legkevésbé volt esztétikusnak minősíthető). Táncos kedvű és lábú pesti fiatalok mihamar teljes lendülettel vetették magukat a megújuló forgatagba, s a téli nap már-már az elegánsnak vagy éppen reprezentatívnak mondható programján egy (rövid) nyitó csárdás, utána a bécsi keringőnek leegyszerűsített, sima változata, az ún. boston következett (nem volt szabad ugrálva táncolni), a sort bezárta a némileg komplikált formájú francia négyes, amelynek szabályos alakját még csak a tánciskolák őrizték. Egy vagy ötnegyed órás szünet biztosította a pihenést, amelyre bizony férfi és nő egyaránt rászorult, s amelyet könnyű vacsorával töltött el a bálozó fiatalok tehetősebb rétege.
9. 1908. Bizony már huszonkét éves vagyok, s egzisztenciám még mindig megalapozatlan. Jövőmet meredek útján lehetőleg biztosítani igyekvő szüleim szovátai kis ingatlanaikat az én nevemre szerzik. Mint "villatulajdonos" meghívást kapok az ún. fürdőbizottságba, ahol a tanárjelölt, pennaforgató ("tintanyaló") ifjú ember rövidesen jegyzői megbízást kap, ami persze díjazás nélküli megtiszteltetés. "Tanár Úr, Ön igen hasznos munkát végez a közösségért."
A tanár úr szolidan viselkedik és öltözködik, ruháinak anyaga egy utazó ügynök közreműködésével jutányosan beszerezve, a földolgozást öreg szabó "konzervatív" mintákra, akkurátusan végezte. Minden kifizetve. Egy évvel később már szorgalmas joghallgató, azaz nemes egyszerűséggel jogász vagyok, Budapesten vagyonos szülők gyermekeivel korrepetálok. Jól keresek, de egyelőre "hitelbe" öt öltözet készül számomra egy belvárosi szabónál, a részlet mögött baráti unszolás és jótállás. "Ha történetesen megakadsz a havi húsz korona fizetésével, az sem baj: ilyenkor még egy ruhát rendelsz". Cseh földön gyártott "angol" szövetből remek új öltözet kerül az olcsóbérű hónapos szobácska szekrényébe.
Vasárnap délben pedig én is cilinderesen feszítek a dunaparti korzón, amelyről aztán fél kettőkor az Egyetem tér egyik mellékutcájába hetven filléres diákebédre vezet az utam. Gondtalanul (vagy gondatlanul?) élünk és nem halljuk a Karagyorgyevics csatlósok lassan, de biztosan erősödő kardcsörtetését. De hiszen azt sem tudjuk érzékelni, hogy a lélegzetvétel, a megoldatlan szociális kérdés egyre sűrűsbödő atmoszférája itthon is mindinkább nehezedővé romlik.
10. A frakk az frakk, a pesti úgynevezett elite bálokra belépőjegy nélkül is jogosított. A frakk joghallgató koromban tehát igen hasznos, de nem okvetlenül szükséges ruhadarab volt. Nem ilyenné lép elő, amikor a minisztériumba kerülök, közelebbről pedig a Miniszter osztályába. Alig két hónapja tartozom ide. Kollégáim bizalmasan tájékoztatnak, hogy az ügyosztály főnöke: Andor György miniszteri tanácsos rövid idő múlva szokásos vacsorára óhajtja vendégekül látni az ügyosztály fogalmazó karába tartozó tisztviselőit, s ezen az ünnepi összejövetelen frakkosan kell megjelennünk. A nagyon kellemes modorú főnök, aki egyházi méltóságot is visel: pápai prelátus és az esztergomi főkáptalan tagja, kívülünk néhány, ugyancsak előkelő barátját is körünkbe invitálja ilyenkor.
Csakugyan találkozunk itt a Közigazgatási Bíróság két tagjával, az Igazságügyminisztérium két tanácsosával és hölgyeikkel, s mielőtt asztalhoz telepednénk, befut két szmokingos úr is: Keveházi Kováts Gyula, a Budapesti Egyetem egyházjogi professzora és veje: Klebelsberg Kuno gróf államtitkár, aki mint a kultusztárca adminisztratív államtitkára a közszolgálat szempontjából feljebbvalója. Frakkunk magaslatáról elnéző jósággal tekintettünk a két idősebb úr szerény öltözetére (Klebelsberg akkor negyvenéves volt, apósa már jól túl a hatvanon). Frakkom történetéből nem hallgathatom el, hogy az 1932. év őszén a történelmi Magyarország integrációjában az 1686. évi grandiózus Habsburg példára emlékezve naivul ünnepeltük Habsburg Ottó trónörökös huszadik születésnapját egy, a Gellért Szállóban rendezett díszvacsorán Molnár Kálmán társaságában, s én ugyancsak elégedetten legeltettem szemeimet vidéki eredetű, de Budapesten modernizált frakkom magaslatáról javarészt tisztes öregurakból álló díszes társaság tagjainak, helyesebben szólva a többségüknek már ódivatúvá élemedett frakkján.
A díszvacsora programjába egyetlen pohárköszöntő volt illesztve, a magyar politika old menje: Apponyi Albert gróf mondotta, mellén az Aranygyapjas Renddel, amelyet a számkivetésből hazalátogató Károly királytól Budaörs után kapott, Andrássy Gyula gróffal egyidejűleg. Magam illő tisztelettel és az erdélyi ember meghatottságával, boldogan koccintottam közeli - illetve szembeni asztalszomszédaimmal: Zichy-Rubidován báró (nem gróf !) egykori diplomatával, Pehm József zalaegerszegi apátplébánossal, azaz Mindszenty Józseffel, a későbbi veszprémi püspökkel, majd utóbb bíboros-hercegprímással, továbbá Kratochwill ny. altábornaggyal, aki erdélyi származású ember.
A legitimisták Ottó trónörököst ünneplő díszvacsorájáról átsiklik az emlékezés egy hasonló természetű összejövetelre. Jóval később a Hungária Szállóban Grosschmid Béni professzornak nyolcvanadik születésnapját ünnepeltük, kevésbé szer-
- 166/167 -
tartásosan, de a "praeceptor Hungariae" kitüntető jelzővel emlegetett agg tudós iránti mélységes tisztelet jegyében. Itt is egyetlen pohárköszöntő hangzott el. Gajzágó László budapesti professzor mondta el, magától értetődően "papiros nélkül", hatvanöt percen át méltatva kötelmi jogunk - nyelvi elszigeteltségünk dacára - európai hírű művelőjének tudományos tevékenységét.
Molnár Kálmán az 1867. évi kiegyezésnek, a remekbe készült közjogi kompromisszumnak lelkes híve és buzgó harcosa, inkább az elvek embere volt, mint a kompromisszumoké. Gömbös Gyula politikáját élesen elítélte és az úgynevezett zsidótörvényekért egyik napilap vezércikkében az egész magyar társadalmat felelősnek ítélte. "Mindenki felelős" - harsogta világgá a fajvédelem vonalvezetésével szemben a gondolatot, amely utóbb Babits Mihály mesteri szövegezésében nyert általános érvényesülésre érdemes hangsúlyt.
11. Az első világháború előtt szokásban volt Budapestet a kávéházak városául emlegetni, s ebben a nem nagyon barátságos, de nem is minden alapot nélkülöző megállapításban tagadhatatlanul némi igazság is rejlett. Pesten sok volt, igen sok volt a kávéház, és persze ugyancsak sok volt a kávéházi vendég. Aminek egyik magyarázatául az a tény szolgált, hogy a különböző szakmákban ügyeskedő üzletemberek a kényelemre berendezett helyiségekben, melyek a vendégek foglalkozásához igazodva specializálódtak, sűrűn és könnyen találkozhattak. A szakma (és rokonszakmák) emberei között könnyen ment az üzletkötés. Nemcsak az ékszerészeknek volt meg a maguk kávéháza, de a bőrösöknek (bőrkereskedőknek), az asztalosoknak és esztergályosoknak, a textileseknek, antikváriusoknak, a húsosoknak és cukrászoknak, a drogéristáknak, valamint az ipari és kereskedelmi ágazatok fürge népének is. Mindezen tisztes foglalkozási ágak képviselői mellett az ún. magánzók, a közvetítők, a kávéházban valamely állás, egy-egy szerződés után érdeklődő, vizsgák között vergődő, illetve a tanulástól elszakadt egyetemi hallgatók, és végül tarka sokasága a fűtetlen hónapos szoba kietlen pusztaságából a jól fűtött kávéházi termek valamelyikének egyik asztalánál egy-egy csésze feketekávé mellet fél napokon át üldögélő írók és újságírók. Ismétlem: a fogyasztás minimuma egy csésze fekete (és a fél óránként kicserélésre kerülő "pohár víz"). És ebben a népes tarka világban, amelynek lakói többnyire anyagi gondokkal küszködnek, egyszer csak beleremeg a riasztó hír: a kávéházi fogyasztás megdrágul. Némely beavatottak, vagy ilyenükül magukat feltüntetni igyekvők tudni vélik, hogy a sima fekete ára négy, a tejjel habbal manipulált ún. kapucíneré hat vagy nyolc fillérrel fog emelkedni. Részemről nem találom súlyosnak az újabb terhet. Nagyon elvétve, rendesen egy-egy társaság kedvéért telepszem kávéházi asztalhoz. De mit szól a levegőben lógó változásról a pesti polgár?! Egyik napilap, talán a Pesti Napló vasárnapi számának mellékletéből értesülök erről.
A kitűnően megírt karcolat szerint a tipikus Pesti Polgár a küszöbön álló változással magát, illetve életmódját zavartatni nem foga. Mivelhogy az ő élete nem a kávéházban zajlik. Ö, ha a reggeli kávét otthon elfogyasztja, s egy fővárosi napilap reggeli számába futólag beletekint, a délelőtt folyamán legfeljebb egy pohárka konyak bedobása után munkájába visszasiet, ebéd utáni feketéjével néhány napilapot - bécsit és grácit is - elfogyaszt. Azután a munka, megint csak a munka. És csak késő délután foglal helyet a kávéházban, hogy ott néhány hasonló beállítottságú ismerősével hetenként háromszor alsóst, hetenként háromszor pedig bakkarát játszon.
12. Az 1913. év elején fontos elhatározásra szántam el magamat. A gyulafehérvári bástyák övezte csendben nem volt ugyan rossz a sorom, de nem tudtam tisztán látni a jövőt. Még a következő évek perspektívája sem volt számomra világos. A sokat emlegetett Katolikus Autonómia ügye valahol megrekedt. Maga a püspöki kar sem volt egységes a nagy fordulatot jelentő változás terének, s főképpen aktualitásának megítélésében. Az idősebb urak közül többen is a konzervativizmus ridegségével sáncolták el magukat a merésznek látszó koncepcióval szemben. Az újító mozgalom egyik prominens képviselője: Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök nem habozott ugyan kimondani a szót, hogy "a laikus ne érezze magát másodrendű személynek az Egyházban", de rendkívüli újításokat sürgető műve: a Szent István Társulat kiadásában megjelent "Modern Katolicizmus" - hivatalos rosszallásra jutott: a tiltott könyvek jegyzékébe, az úgynevezett "Index Librorum Prohibitorum"-ban számon tartandó irodalmi termékek közé. Erdélyben szintén látszott valamelyes reakció. Vihar kerekedett Bochkor Mihálynak, az Erdélyi Római Katolikus Status titkárának, az 1910-ben a nagyváradi Jogakadémia jogtörténet-egyházjogi tanszékére kinevezett tanárnak 1907-ben megjelent "A római katolikus Egyház világnézetének szociális integrációja" című munkája körül, aminek szellemét főleg idősebb papok túlzottan radikálisnak, szekularizáló tendenciájúnak vélték.
A "Quieta non movere" jelszóban koncentrált vaskalaposság előtérbe kerülni látszott, s ez a változás, illetve nemváltozás az én egyházjogi tanulmányaim folytatása, illetve kiszélesítése ellenében a számomra még esedékes kettő kiegészítő jogtudományi szigorlatra való intenzívebb készülést tette sürgős feladattá. Sürgős, már megint sürgős volt tehát a tankönyvek közé elsáncolni magamat, hogy a tervem szerint
- 167/168 -
egy esztendőre terjedő szabadságból még hátralevő négy-öt hét kivételével hivatali szolgálatom folytatására jelentkezhessem. A közbeeső állomás a magyar magánjog, az osztrák magánjog és persze a római jog tárgyakból sikeresen leteendő szigorlat lett volna, s ennek folytatásául a kereskedelmi és váltójogból, valamint a polgári perrendtartásból, tehát a kimondottan tételes és egyben gyakorlati tárgyakból kellett folytatnom a szigorlatra készülés munkáját. Ez a program azonban alig tűnt többnek számomra, mint egy szokatlan, de bravúrosnak és főképpen praktikusnak ígérkező mutatvány: kiválasztani az anyagból (s mintegy csemegéül tartogatni) a nekem különösen kedves római jogot a többi tárgyból, amelyek együttesen az úgynevezett tételes szigorlat anyagát teszik ki.
13. Korunkban szerte a világon egyre inkább valósul meg a koalíciós kormányalakítás. Am a 20. század elején még szokatlan volt ez a politikai figura, s nálunk is rövid négy esztendőn át tudta tartani magát. Elméleti okát kutatva, nem egyértelmű válaszra bukkanunk. Némely történészek szerint a zömében 48-as függetlenségi pártból alakult kabinet a 67-es alapon való kormányzásra vállalkozott, s a két aspektus összeegyeztetése mindkét irányzat szélsőséges elemei miatt leküzdhetetlenségbe ütközött. Más megítélés szerint anyagi nehézségek tették járhatatlanná a közös utat. A hazai mezőgazdaság és állattenyésztés az úgynevezett agrárszocializmus figyelmen kívül hagyásával, az újra befektetésekhez szükséges forgótőke igen mérsékelt mennyiségével, illetve néhol teljes hiányával, a termőtalajok természeti adottságai révén valamennyire rentábilisaknak bizonyultak (Kenéz Béla megfigyelése: a felvidéki tótok az Alföldre jártak aratni), az ipar ellenben az osztrák és cseh iparral szembeni kényszerű vetélkedésben sajnálatosan alulmaradt. Hasztalanul adta ki egy hazai lelkesedéstől fűtött mozgalom a jelszót, hogy hazai gyártmányú ipari termékeket vásároljunk, a jószándékú, de naiv próbálkozás hamarosan megfeneklett azon a köztudomásúvá vált tényen, hogy a híveinek nemes szándékát demonstrálni hivatott tulipán jelvény - bécsi gyárban készült, s a leleményes osztrák ipar fölényét beszédesen igazolta.
A tulipán mozgalom persze az ifjúság körében lelkes hívekre talált. Egyetemi ifjak megalapították a Sorompó Országos Iparvédelmi Ligát, s egyik március 12-i vasárnap délután, mikor éppen Gyulafehérváron időztem, jó Atyám arra figyelmeztetett, hogy a budapesti napilapok egyikének aznapi számában megjelent műsortájékoztató szerint az Egyetemi Ifjúság március 15-i ünnepségén a pesti Vígadóban én, az Országos Iparvédelmi Liga alelnöke fogom mondani a záróbeszédet. Hát erről a feladatról nem beszélt velem senki, alelnök kollégáim (voltunk vagy hatan) megkérdezésem nélkül varrták nyakamba a megtiszteltetést. Mindazon által én hétfőn délben nekivágtam a személyvonaton tizenöt órás útnak és szerdán ünnepi mezben elmondtam jól kicirkalmazott ovációmat. Baj nem lett belőle, a frázisokat pedig elfújta a szél. (Szilágyi Dezső, a nagystílű, de "rosszmájú" reálpolitikus mondása.)
A koalíciós kormány helyére lépett Khuen-Héderváry Kabinet pártja az 1910. június havában megtartott országgyűlési képviselő-választásokon hatalmas többséget kapott. A gyulafehérvári választókerületben Zászló Mihálynak, az eddigi képviselőnek nem is akadt ellenjelöltje, a szomszédos alvinci kerület mandátumáért a kormánypárti Mayer Ödön gyulafehérvári ügyvédnek a román nemzetiségi párti Vlád Auréllal kellett választási harcát megvívnia. Szász főispán választási apparátusának csak kemény erőfeszítés árán sikerült a kormánypárti jelölt számára a győzelmet kierőszakolnia, s valóban csekély szavazattöbbséggel a kétségtelenül nagy tekintélyű és igen reprezentatív Mayer került a parlamentbe. Pirrhusi győzelem volt bizony ez, s ügyes agitátorok kezében vörös posztója a dákó-román ambíciónak, egyik rugója az Erdély elszakadását kimondó hírhedt gyulafehérvári néphatározatnak.
14. A választások idején, az 1910. esztendő első felében én állandóan a fővárosban tartózkodtam, s miután január hóban az első alapvizsgát a Jogi Karon letettem, megfeszített erővel készültem a középiskolai tanári alapvizsgára, és most már a Kolozsvári Egyetemen leteendő második jogi alapvizsgára. Jó szüleim ekkortájt mindketten szívrohamon estek át, s kötelességemnek éreztem amúgy is igen sokáig elhúzódott tanulmányaim leendő befejezésének színhelyét Budapestről a Gyulafehérvárhoz néhány száz kilométerrel közelebb fekvő Kolozsvárra áttenni. Akkor is úgy látszott nekem, hogy a kisebb népességű vidéki univerzitáson nem kevésbé elmélyedő tanulás és reális eredmény elérése lehetséges, mint a túlzott méretű Budapesti Egyetemen. Pesten már a beiratkozás és leckekönyv aláírás is sok időt és türelmet igényelt, a Kolozsvári Egyetem monumentális új épületében mindez simábban lebonyolíthatónak ígérkezett. De olcsóbb is volt az élet a szülői ház közelében.
Fül- és szemtanúja lehettem a bizonytalanságnak is, amelyet a második alapvizsgára készülő Vinkler János és Majláth Ferenc panaszoltak annak a kérdésnek eldöntéséig, hogy a Földes-Kmetty Vizsgáztató Bizottság helyett nem fognak-e a Mariska-Ferdinandy Bizottság elé kerülni, más kombináció eshetőségéről nem is beszélve. Ezzel a helyzettel szemben a kolozsvári II. éves hallgató biztos lehetett arra nézve, hogyha Navratil, illetve Nagy Ernő professzorok tankönyvét jól megtanulja, a vizsgázók amúgy is mérsékelt nagyságú tömegében "baj" nem érheti. Hát ez bizony
- 168/169 -
fontos szempont volt számomra egyetemi pályafutásom 13. szemeszterében. De mindezek mellett az a körülmény is Erdély felé vonzott, hogy a 35 000 lakosú erdélyi városban a szülői ház jótékony közelében egészségesebb és olcsóbb volt a mindennapi élet.
Közben jómagam kénytelen lévén lemondani arról az ambíciómról, hogy az országos hírű Polónyi irodában fogom gyarapíthatni tudásomat a jogszabályok kiterjesztő és megszorító értelmezéséről, a törvényi és általános jogi analógia alkalmazásáról, a gyakorlati élet komplikált vidékeiről - Springer Aladár gyulafehérvári ügyvéd irodájába nyertem a Marosvásárhelyi Ügyvédi Kamarától ügyvédjelölti bejegyzést. Ehhez a pozícióhoz, amely számomra merőben formai elhelyezkedést jelentett, nem tizenöt, hanem hét egyetemi szemeszter és egyetlen szigorlat is elegendő lett volna.
Akkoriban az volt a szokás, hogy a negyedéves joghallgató, ha még nem döntötte el, hogy a jogélet melyik ágában kíván, illetve remél elhelyezkedni és tevékenykedhetni, a "vegyes" szigorlat letételével kezdte meg a doktori diploma felé vezető rögös utat. Innen egy további szigorlattal már államtudományi, illetve két szigorlattal jogtudományi, három szigorlat után pedig jog- és államtudományi (utriusque iuris) doktorrá emelkedhetett. Jogászi pályaválasztási hibámnál fogva egyelőre be kellett érnem az államtudományi doktor tudományos rangjával. A kánonjogi doktorátus mindkét szigorlata és disszertációja ugyan már a tarsolyomban szerénykedett, doktorrá avattatásomhoz azonban hiányzott a papi minőség.
Egy gyermekkori barátommal együtt tanultam és tettem le a kiegészítő államtudományi szigorlatot, s egyidejűleg lettünk mindketten államtudományi doktorok. Én nyomban megtettem az első lépéseket (ma úgy mondanók: irányt vettem arra), hogy a tanügyi igazgatás szolgálatába kerüljek. Ez bizony nem ment könnyen. Zichy János kultuszminiszter egyelőre csupán fizetéstelen tanfelügyelőségi tollnokká volt hajlandó Óriás Nándor "gyulafehérvári lakost" kinevezni. Fél év múlva azonban én is bekerültem ama szerencsés fél tucat jogász közé, akik ideiglenes minőségű, fizetéstelen miniszteri segédfogalmazókká neveztettek ki. Közülünk öten már ideiglenes díjtalan miniszteri fogalmazó gyakornokok voltak, s számukra előléptetést jelentett, hogy díjtalan fogalmazó gyakornokokból fizetéstelen segédfogalmazókká emelkedtek.
15. Amikor végre megkaptuk a doktori diplomát, elérkezettnek láttuk az időt egy jól előkészített váltónyargalás megkísérlésére. Az indulásnál én szerepeltem, mint a váltó kibocsátója, Sz. Béla az elfogadó (a tulajdonképpeni adós) és József Manó ügyvédjelölt a kezes. A felveendő hatszáz koronát testvériesen megosztottuk volna, s a havi harminckoronás törlesztést (ami a csekély 8%-os évi kamaton és némi adminisztrációs bankköltségen túl egyenlő arányban terhünket képezte volna) készségesen vállaltuk, a beszedés feladatának teljesítésére a Gyulafehérvárt székelő bíróságokhoz sűrűn bejáró dr. József Manó tényleges ügyvédjelölt vállalkozott. Azért írom, hogy tényleges, mivel mi ketten, Sz. Béla és én ugyancsak ügyvédjelöltekül voltunk az Ügyvédi Kamaránál bejegyezve első jogtudományi, úgynevezett vegyes szigorlat alapján, de ez bizony csupán névleges parádézást jelentett az államtudományok két büszke juristája számára, hiszen a jogkari tanulmányi szabályzat még nem foglalt magában harmadik alapvizsgát, s így magánjogi képzettségünk az esetleges (nem kötelező) kollokviumokon kívül csak a pandektisztikus római jogi tanulmányinkra épült. Hármunk közül tehát egyedül József Manó lévén a magánjognak, sőt a kereskedelmi és váltójognak is fémjelzett képviselője, ő volt hivatva váltónkat a váltóleszámítolás (azaz a pénz folyósítása) végett a pénzintézethez benyújtani. És ekkor következett diadalmámorunkból a kiábrándulás. A Takarékpénztár igazgatóhelyettese, egy kékre borotvált arcú, felkunkorított bajuszú, választékos öltözetű úr az értékpapír átvételekor hibátlan udvariassággal kijelentvén, hogy váltónkat az igazgatóság legközelebbi ülésén elő fogja ugyan terjeszteni, de a siker érdekében kívánatos volna, hogy a becses iratot a doktor urak egyikének tatája is ellátná aláírásával. Így mondta a kapitalizmus érdemes képviselője: az egyik "tata", nem atya, hanem csakazért is "tata". Manó barátunk referádáját követően vita nélkül mindhárman elhatároztuk, hogy tervezett hitelműveletünkbe családaink egyik tagját sem kívánjuk bevonni, hanem megfontolás tárgyává tesszük, hogy hármunk közül kettőnek aláírásával ellátandó újabb váltón sima érvényesítésnek biztosítása érdekében ne vegyük-e igénybe annak a tehetős és szolgálatkész cipészmesternek közreműködését, akinek mindhárman pontosan részletfizető "kuncsaftjai" voltunk, s aki barátságos beszélgetés során ismételten is felajánlotta, hogy igen szívesen előmozdítja mérsékelt keretekben tervezett esetleges pénzügyi (értsd hitelszerző) hitelügyleteink sima lebonyolítását.
Egyelőre azonban: minden maradt a régiben. József Manó a "tyúkperekre" beállított magyarigeni ügyvédi irodában, továbbra is szüleinek vendégszeretetét élvezve folytatja felkészülését az ügyvédi vizsgára, amelyet nem két részletben, de egyetlen darabban kellett megkísérelnie. Én pedig a nagy püspök égisze alatt kis emberek segélykéréseit igyekeztem megérteni és a méltányosság jegyében, a lehetőségekhez képest teljesítésre előkészíteni, továbbá a latin nyelvű megnyilatkozások szövegét világosan rögzíteni, s amennyiben széles köröknek voltak szánva (mint pl.
- 169/170 -
a püspöki körlevelek nyomdai kefelevonatait) aprólékos gonddal megvizsgálni, illetve korrigálni. Mindeme sokrétű teendők végzésének szüneteiben pedig a jogtudományi doktorátushoz szükséges két szigorlat dús anyagát a lehetőségig elsajátítani.
Nem volt könnyű munka s ezt az utóbb említett feladatot Szász Béla barátom nem is akarta vállalni, hanem derűlátóan és elszántan nekivágott a nagyváros, a karrierrel kecsegtető Budapest felé. Csak pillanatnyilag torpant meg optimizmusa, amikor a személyvonat harmadik osztályában Budapestre döcögőben, már estefelé Arad közelébe érve, fekete keménykalappal a fején indokoltnak vélte fortissimo bömbölő útitársait udvariasan, de határozottan figyelmeztetni, hogy a "Maros vize folyik csendesen" kezdetű szép erdélyi dalt lehet, illik, sőt egyenesen szükséges piano hangvételben énekelni. Hát erre a barátságos figyelmeztetésre barátságtalan volt a válasz. A hangos kórus alkalmi karnagya nem habozott kijelenteni, hogy amennyiben a napi nehéz munkából fáradtan hazaigyekvő, dolgozó emberek békés éneklése terhére volna a "nagyságos úrnak", hát igen célszerű lesz az első osztályon tovább utaznia. A nagyságos úr mit tehetett egyebet? A finánc nem látta dohányok vágni való füstjében színlelt jókedvvel maga is cigarettára gyújtott, aznap a 25-ikre. Amikor később ezt a kalandját társaságban elmesélte, egy okos asszony csípősen jegyezte meg, hogy a doktor úr józan magatartásával a huszonnégy cigaretta után valóban megérdemelte a huszonötödiket. Egy kotnyelesnek ismert nem dohányzó leányka ajkáról nyomban elhangzott a kétértelmű megjegyzés: megérdemelte volna a huszonötöt is. Ám a költővel felsóhajtok, hogy "el ti komor képek, ti sötétség rajzatai, félre..." Béla barátunk megérkezett a ragyogó fővárosba. Az útnak vége, minden jó, ha a vége jó. És ennek a viszontagságos útnak valóban jó volt a vége. Megérkezni a vágyak és álmok városába. Béla barátom máris boldognak érezte magát. Hát még azután! Itt sikerült neki régi eredeti és újabb összeköttetések ügyes felhasználásával magát egy igen előkelő ügyvéd irodájába, ahol a főnökön kívül még két ügyvéd alkalmazottként dolgozott, ügyvédjelölti minőségben betornásznia. Ott reprezentálnia, felekkel tárgyalnia, hivatalokhoz eljárnia kellett, s igen jól használható munkaerőnek bizonyult. ■
JEGYZETEK
* Óriás Nándor professzor emlékiratának előző fejezetei folyóiratunk 2002. 2., 2003. 1. és 2., valamint 2004. 1. számában találhatók.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ny. egyetemi tanár.
Visszaugrás
