A tanulmány a másért való felelősség mibenlétének meghatározását és sajátos jellemzőinek ismertetését követően e jogintézmény magyar polgári jogbeli történetét kíséri végig Frank Ignáctól a Ptk.-ig. A tanulmány a hatályos szabályozással kapcsolatos továbbfejlesztési javaslatokkal zárul.
Kulcsszavak: felelősség; kártérítés; közreműködő; teljesítési segéd; alkalmazott; megbízott; alvállalkozó; albérlő; szállodai letét
A magyar kódextervezetek több mint fél évszázados történetét követően az első magyar polgári törvénykönyvet, vagyis az 1959. évi IV. törvényt[1] (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) paradox módon végül éppen az a szocialista rendszer fogadta el, amely tagadta a magántulajdont és a vállalkozás szabadságát, melyek pedig a polgári jog előfeltételeinek tekinthetőek.
A kódex kötelmi jogi részének szerkezete szakított a Zlinszky óta töretlenül követett megoldással, és egyáltalán nem tartalmazott az egész kötelmi jogra vonatkozó általános szabályokat, hanem azok elsősorban a szerződések közös szabályai közé épültek be, amelyeket a szerződésen kívüli károkozás szabályai követtek. Szintén jelentős szerkezeti változás volt, hogy az addig következetesen külön tárgyalt felelősség és kártérítés egységes szabályozást kapott, méghozzá a szerződésen kívüli károkozás körében, a kontraktuális kárfelelősség pedig mindössze egy utaló normára redukálódott.[2]
A fenti szerkezeti átalakításokat Eörsi Gyula azzal magyarázta, hogy "a szocialista szemléletű rendszeralkotás arra törekszik, hogy a súlypontokat ne az egyébként hasznos absztrakciók, hanem a valóságban tömegesen jelentkező jelenségek körül alakítsa ki. Ez pedig arra vezet, hogy a szocialista kötelmi jog részletes kifejtése elsősorban a legfontosabb kötelemkeletkeztető tények nyomán létrejövő kötelmek, tehát a szerződéses viszonyok, és a jogellenes károkozás folytán létrejövő felelősségi viszonyok kifejtését jelenti. Erre vezethető vissza, hogy a magyar polgári törvénykönyvnek van ugyan kötelmi jogi része, de nincs általános kötelmi jogi szabálya."[3]
Ami pedig a kártérítési jogot illeti, a legfontosabb tartalmi változást az jelentette, hogy a kódex a vétkességi alapú felelősséget felváltotta a felróhatóságival. Ahogy a jelen tanulmány I. részében láthattuk, a polgári jogban a felelősség főszabályát a római jog óta az adta, hogy a károkozó nem igazodott egy objektív zsinórmértékhez, azaz nem úgy járt el, mint egy bonus pater familias, vagy egy józan gazda, illetve egy rendes ember. Ezzel szemben az 1959-es Ptk. 339. § (1) bekezdése úgy fogalmazott, hogy a károkozó "Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható". Az ehhez fűzött miniszteri indokolás szerint[4] a korábbi, egyetlen zsinórmérték használata túlságosan absztrakt volt, a felelősség egyediesítéssel ("adott helyzet") jobban megragadható, figyelve ugyanakkor arra, hogy továbbra sem az a perdöntő, hogy a konkrét károkozótól mi várható el ("általában"): "Általános, az egész társadalomra kiterjedő zsinórmértéket ugyanis természetesen nem lehet megállapítani. Adott esetben más várható el a szakembertől és a laikustól, az állami vállalattól vagy az állampolgártól. (...) Az egyediesítés azonban nem az objektív mérték félretételét, hanem éppen annak teljes értelemben vett felhasználását (...) jelenti. Nem az vizsgálandó tehát elsősorban, hogy a károkozó egyéni képességei folytán a kár elhárítására képes volt-e, hanem az, hogy hasonló helyzetben, hasonló adottságok mellett, adott feltételek között a társadalom tagjai és szervezetei általában milyen magatartás kifejtésére (...) kötelesek."
- 647/648 -
Rátérve a másért való felelősségre, a kódex 315. §-a a korábbi tervezetekhez képest tágabban határozta meg a kontraktuális másért való felelősség főszabályát, ugyanis a kötelezettet nemcsak a kötelezettsége teljesítéséhez, hanem a joga gyakorlásához igénybe vett személy (például albérlő) magatartásáért is felelőssé tette. Megjegyzendő, hogy az ehhez fűzött miniszteri indokolás[5] az igénybe vett személyt nem közreműködőnek, hanem teljesítési segédnek nevezte. Az 1959-es Ptk. több évtizedes bírói gyakorlatában e két fogalom egyértelműen különvált.
Ezt a legalaposabban a Szegedi Ítélőtábla a BH 2004.191. számú döntésben részletezte. Eszerint teljesítési segéd csak az, akit a kötelezett kifejezetten a konkrét szerződés teljesítéséhez vesz igénybe, míg a közreműködő ennél tágabb fogalom: beletartozik az is, akit a kötelezett bármilyen okból igénybe vett (például egy építőipari vállalkozás működéséhez rendszeresen szolgáltató alapanyag-beszállító), majd az így igénybe vett szolgáltatást felhasználta a konkrét szerződés teljesítéséhez is. Sőt, a bíróság ebben a döntésében elkülönítette az elsődleges és a másodlagos közreműködőt is. Előbbi alatt értve azt, akivel a kötelezett szerződéses jogviszonyban áll, utóbbi alatt pedig azt, aki csak a közreműködővel áll ilyen viszonyban (vagy csak a közreműködő közreműködőjével vagy akár a kötelezettől még ennél is távolabb áll a szerződéses láncolatban), és még ez utóbbi magatartásáért is felelőssé tette a kötelezettet.
Az 1959-es Ptk.-ban a kontraktuális másért való felelősség speciális szabályai az egyes szerződések körében részletesebbek voltak, mint a korábbi tervezetekben:
A vállalkozó alvállalkozó igénybevételére eredetileg csak akkor volt jogosult, "ha ezt a munka gazdaságos és szakszerű elvégzése indokolja". Továbbá itt külön szabályozták a jogszerűtlen igénybevételt, mely esetben a vállalkozó felelőssége objektivizálódott.[6]
A bérleti szerződésnél a kódex a korábbi tervezetekkel összhangban szabályozta mind a jogszerű, mind a jogellenes albérletbe adás jogkövetkezményét (előbbi esetben a főszabály érvényesült, utóbbi esetben a felelősség objektivizálódott), azonban újítás, hogy már csak ingatlan és lakás albérletéhez nem volt szükséges a bérbeadó hozzájárulása.[7] Az e szakaszhoz fűzött miniszteri indokolás szerint ez utóbbi kivétel is csak azért maradt meg, hogy így könnyebb legyen segíteni a "lakásnehézségeken".[8]
A haszonkölcsön esetén teljes volt az összhang a korábbi tervezetekkel: a kölcsönvevő csak a kölcsönadó engedélyével engedhette át a használatot harmadik személynek, különben a felelőssége objektivizálódott.[9]
A kontraktuális másért való felelősség szabályozása a megbízásnál és a letétnél volt a legrészletesebb, továbbá figyelemreméltó, hogy - a korábbi tervezetekkel összhangban - a kontraktuális másért való felelősség esetei közül egyedül itt volt lehetőség közvetlen kimentésre. A megbízott és a letéteményes csak a megbízó, illetve a letevő engedélyével vehetett igénybe közreműködőt, vagy ha ezzel a megbízót, illetve a letevőt károsodástól óvta meg. Előbbi esetben úgy felelt, mintha maga járt volna el (tehát azt kellett bizonyítania, hogy a közreműködő nem járt el felróhatóan), utóbbi esetben pedig még ennél is enyhébben: elegendő volt, ha a saját magatartását ki tudta menteni, és ehhez csak azt kellett bizonyítania, hogy a közreműködő kiválasztása, utasításokkal ellátása és ellenőrzése körében felróhatóság nem terhelte (culpa in eligendo, instruendo et inspiciendo). Sőt megbízásnál még azt is külön kimondta a törvény, hogy ha a közreműködőt a megbízó jelölte ki, a megbízott csak az utasításokkal ellátás és az ellenőrzés körében felel. Végül kimondták, hogy jogszerűtlen igénybevétel esetén a megbízott és a letéteményes felelőssége objektivizálódik.[10]
A megbízás e szabályaihoz fűzött miniszteri indokolás szerint[11] e cizellált megoldásra azért volt szükség, mert a megbízás bizalmi jellegéből következik, hogy a megbízott főszabály szerint személyesen jár el, továbbá, hogy el kell különíteni azt az esetet, amikor a megbízottnak lehetősége van közreműködőt igénybe vennie, de ez nem kötelező, attól, amikor a megbízottnak egy kényszerhelyzetben gyorsan találnia kell egy közreműködőt. Utóbbi esetben nyilvánvalóan nem tud olyan körültekintően eljárni, mint az előbbiben.
Az 1959-es Ptk. a szállodák és "a fürdők, kávéházak, éttermek, színházak és hasonló vállalatok, továbbá a ruhatárat üzembentartók" felelősségét, az Mtj.-hez hasonlóan, a letéti szerződés körében szabályozta.[12] Ezek az intézmények akkor feleltek a vendég hozzájuk bevitt dolgaiban esett kárért, ha a kárt az intézmény alkalmazottai vagy vendégei okozták. Mivel velük az intézmény szerződéses jogviszonyban állt, ez az alakzat - ahogy azt a jelen tanulmány I. részében részleteztük - másért való felelősségnek minősül. Figyelemreméltó, hogy e szabály folytán még az 1959-es Ptk. is ismerte az alkalmazottért való kontraktuális másért való felelősséget. Ezen intézmények felelőssége a vis maior határáig terjedt, csak "elháríthatatlan ok" esetén mentesülhettek. A jelen tanulmány I. részében, az 1900-as Ptk.-tervezet ismertetésénél láthattuk, hogy ez a fajta felelősség hagyományosan egyébként is az átlagosnál szigorúbb, éppen az 1900-as és az 1913-as Ptk.- tervezetek vétkességi alapú szabályozása számított szokatlannak (az 1915-ös bizottsági jelentés, majd az 1924. évi XIII. törvénycikk és végül az alapján az Mtj. is már a vétkességnél szigorúbb felelősséget írt elő). Eltérés az Mtj.-től, hogy egyrészt bekerült, hogy ha a szállodán kívüli
- 648/649 -
egyéb intézmények biztosítanak megfelelő megőrzőt, akkor csak az ott elhelyezett dolgokért felelnek, másrészt ezen intézmények felelősségének összegszerű korlátozása kimaradt. [E korlát a szállodák esetén megmaradt, csak azt nem az 1959-es Ptk., hanem az 1960. évi 11. tvr. (az 1960-as Ptké.) 66. §-a szabályozta, és nem napi szobaárhoz viszonyítva, hanem konkrét összegben, mert - ahogy azt a szállodai letéthez fűzött miniszteri indokolás is megjegyzi[13] - nem tekintették méltányosnak, hogy aki magasabb szobaárat fizet, magasabb kártérítést kapjon. Az 1960-as Ptké. 1987-es módosítása azonban végül visszatért a korábbi megoldáshoz, és a szállodák felelősségét a napi szobaár ötvenszeresében korlátozta.]
A kódex főszabályként mondta ki a bizományos del credere felelősségét.[14] (Ahogy a jelen tanulmány I. részében jeleztük, ez valójában helytállás, így nem tartozik a másért való felelősség körébe, de a magyar jogban ezt egyértelműen csak a Ptk. mondta ki, ezért fejlődését a jelen tanulmányban is nyomon követjük.) Ez a szabályozás szakított az addig hatályos Kt. 376. §-ával, melyet a jelen tanulmány I. részében ismertettünk. Ezt az 1959-es Ptk. 509. §-ához fűzött miniszteri indokolás azzal magyarázta, hogy "A javaslat elveivel szembenállna (...), hogy a bizományos csupán a szerződés megkötésére köteles".[15] Megjegyzendő, hogy az indokolásból az a következtetés is levonható, hogy a del crederét akkoriban még valóban felelősségnek, és nem helytállásnak tekintették, ugyanis az indokolás megjegyzi, hogy "Végső fokon a szabály a bizományos jogosnak elismerhető érdekeit sem sérti, mert ő viszont átháríthatja helytállásának következményét a szerződésszegő ügyfelére."[16] (Habár az idézetben "helytállás" szerepel, ugyanebben a bekezdésben az indokolás használja a "felel" és a "felelősség" szavakat is, úgyhogy ez nem perdöntő.) Ez a mondat csak akkor lehet teljeskörűen igaz, ha a bizományosnak csak az olyan károkat kellett megtérítenie a megbízója részére, amelyekért felelős volt. Ugyanis, ha olyan károkat is meg kellett volna térítenie, amelyekért nem volt felelős, csak helytállt értük, akkor ezeket már nem tudta volna áthárítani a vele szerződő harmadik félre, hiszen e harmadik fél csak akkor volt köteles kártérítést fizetni a bizományos részére, ha felelős volt a szerződésszegéséért.
Ahogy azt a jelen tanulmány I. részében ismertettük, fuvarozási szerződés esetén a feladóval közvetlenül szerződő fuvarozó már a Kt. alapján is felelt az általa igénybe vett további fuvarozókért, mint közreműködőkért, sőt - fuvarlevél átadása esetén - az újabb fuvarozók beléptek a feladóval kötött eredeti szerződésbe, így a feladó velük szemben is közvetlenül, kontraktuális alapon léphetett fel, ráadásul ezek a fuvarozók a feladóval szemben ilyenkor egyetemlegesen feleltek (bár ezt a fogalmat a Kt. még nem használta, szabályainak összeolvasásából ez következik). Itt tehát kétszeresen is megjelent a másért való felelősség: egyrészt az eredeti fuvarozó felelt a többiért, másrészt, egy többletfeltétellel, az egyetemlegesség folytán mindegyik felelt mindegyikért.
Az 1959-es Ptk. ezen annyiban változtatott, hogy egyrészt a szerződésbe történő belépéshez és az egyetemlegességhez nem kívánta meg a fuvarlevél átadását (a 498. §-hoz fűzött indokolás szerint[17] a felelősség nem függhet egy ilyen formális követelménytől), másrészt a szerződésbe történő belépésen túl egyetemlegességet nem írt elő, ha a további fuvarozókat a feladó jelölte ki, hiszen ebben az esetben nyilvánvalóan nem várható el, hogy feleljenek egymásért.[18]
Szintén a jelen tanulmány I. részében ismertettük a Kt. szabályát, miszerint a szállítmányozó felelősséggel tartozott a további szállítmányozók kiválasztásával kapcsolatos károkért. Az 1959-es Ptk. ezt a felelősséget is kiterjesztette, amikor általánosságban felelőssé tette a szállítmányozót a további szállítmányozók tevékenységéért (tehát már nemcsak a culpa in eligendóért). Ezen felelősségkiterjesztésnek logikus következménye volt az az újabb szabály, hogy ha viszont a további szállítmányozót a megbízó jelölte ki, akkor érte az eredeti szállítmányozó nem felelt, hanem - a fuvarozáshoz hasonlóan - az újabb szállítmányozó közvetlenül jogviszonyba került a megbízóval.[19]
A jelen tanulmány I. részében láthattuk, hogy az alkalmazottért és a megbízottért való felelősség a korábbi kódextervezetek legdinamikusabban változó másért való felelősségi tényállása volt, és ez a tendencia az 1959-es Ptk.-ban is folytatódott. Emlékeztetőül: a vita akörül forgott, hogy a munkáltató és a megbízott csak akkor feleljen-e, ha a kárt az alkalmazott, illetve a megbízott a feladata teljesítése során okozta, vagy akkor is, ha a károkozásra e jogviszonya szolgáltatott alkalmat, továbbá, hogy a munkáltatónak és a megbízónak legyen-e közvetlen kimentési lehetősége. Végül a lehető legenyhébb megoldást választották: a felelősség csak a feladat teljesítése során okozott károkért állt fenn, és helye volt közvetlen kimentésnek, sőt ez utóbbit még az általános felelősségnél is enyhébb mércével határozták meg, hiszen elegendő volt bizonyítani a culpa in eligendo hiányát.
Az 1959-es Ptk. eleinte csak kisebb szigorítást tartalmazott: a munkáltató számára nem tette lehetővé a közvetlen kimentést. Egyebekben lényegi változás nem történt, hiszen egyrészt a felelősség továbbra is csak akkor állt fenn, ha "az alkalmazott munkakörében vagy hatáskörében", illetve, ha a megbízott "ilyen minőségben" okozta a kárt, másrészt a megbízónak továbbra is megmaradt a culpa in eligendo-alapú közvetlen kimentési lehetősége.[20]
- 649/650 -
Az ezen szakaszokhoz fűzött miniszteri indokolás[21] ezt a különbségtételt azzal magyarázta, hogy a munkáltató és az alkalmazott között szorosabb, állandóbb jellegű kapcsolat áll fenn, míg a megbízó és a megbízott viszonya alkalmibb. Éppen ebből következett a 350. § (2) bekezdése, miszerint állandó jellegű megbízási viszony esetén a bíróság alkalmazhatja az alkalmazottért való felelősség szabályait.
Mindemellett az 1959-es Ptk. két olyan kérdést is szabályozott az alkalmazottért és a megbízottért való felelősség körében, amelyekről a korábbi tervezetek hallgattak. Egyrészt kimondta a megbízó regressz igényét a megbízottal szemben a polgári jog, és a munkáltató ilyen igényét az alkalmazottal szemben a munkajog szabályai szerint.[22] Másrészt - ettől nem függetlenül - szabályozta az egyetemlegesség kérdését.
A 348. §-hoz fűzött miniszteri indokolás szerint[23] ugyanis a gyakorlatban addig az volt a jellemző, hogy együttesen érvényesítettek kártérítési igényt a munkáltatóval és az alkalmazottal szemben, ami egy jogi anomáliához vezetett. Nevezetesen az alkalmazott a károsulttal szemben a polgári jog szabályai szerint mindig a teljes kárért felelt, míg, ha a kárt a munkáltatónak kellett megfizetnie, majd utána regressz igényt érvényesített az alkalmazottjával szemben, utóbbi a munkajogi szabályok szerint csak szándékos károkozás esetén felelt a teljes kárért. Tehát ugyanazon károkozás vonatkozásában az alkalmazott által megtérítendő kár mértéke attól függött, hogy ki érvényesített igényt vele szemben. Ezért az 1959-es Ptk. csak szándékos bűncselekménnyel okozott kár esetén mondta ki a munkáltató és az alkalmazott egyetemleges felelősségét (hiszen ebben az esetben az alkalmazott mind a polgári, mind a munkajogi szabályok szerint a teljes kárért felel).
Éppen ezt a logikát folytatva mondta ki, hogy a megbízó és a megbízott viszont minden esetben egyetemlegesen felelnek, hiszen a megbízottal szemben a polgári jog szabályai szerint érvényesíthető a regressz igény is, tehát így is, úgy is a teljes kárért felel gondatlan károkozás esetén is. Ugyanakkor a fenti logikát megtörte a - vállalatoknál lényegesen kisebb erőforrásokkal működő - "magánmunkáltató" alkalmazottja esetén, akinek közvetlen felelősségét mondta ki minden - nemcsak szándékosan okozott - kárért, amennyiben az nem hajtható be a munkáltatótól.[24] Tehát itt a károsult gazdasági megfontolásokon alapuló védelme felülírta a jogdogmatikai következetességet.
Az 1977. évi IV. törvény - a Ptk. Novella - átfogóan módosította az 1959-es Ptk.-t. Témánk szempontjából azonban csak az alábbi változtatásoknak van jelentőségük:
Bekerült egy új szerződés, a szállítási szerződés, amelynek szabályai között - elsőként a kontraktuális másért való felelősség esetei közül - kimondták a közreműködővel szembeni regressz igényt, habár még csak a közreműködő hibás teljesítéséből eredő károkra oly módon, hogy "A közreműködő hibás teljesítése alapján a szállító vele szemben mindaddig érvényesítheti jogait, amíg a megrendelővel szemben a szerződésszegés miatt helytállni tartozik."[25] (Ugyanakkor nem szabályozták, hogy a szállító mikor vehet igénybe közreműködőt.)
Fontos látni, hogy ez a szabály nem is elsősorban a regressz igény kimondása, hanem a speciális elévülési határidő megállapítása miatt jelentős. Hiszen a regressz igény a kártérítés általános szabályaiból is következik: ha a kötelezettnek a közreműködő szerződésszegése miatt kell kártérítést fizetnie a jogosult részére, akkor ebből megállapítható, hogy a közreműködő a kötelezettnek kárt okozott, amelyet meg kell térítenie.
Lényegét tekintve ugyanez a szabály került be a vállalkozási szerződéshez is.[26] Továbbá e szerződés abban is változott, hogy főszabály lett az alvállalkozó igénybevételének lehetősége, míg a fent ismertetett korlátozás csak arra az esetre maradt fenn, ha a vállalkozó magánszemély. [Ez utóbbi korlátot végül az 1993. évi XCII. törvény törölte, melynek általános indokolása szerint az abban foglalt módosítások "a csak valóban indokolt mértékre csökkentik a magánszemélyek, illetőleg a gazdálkodó szervezetek megkülönböztetésén alapuló szabályozási kettősséget, amely a hatályos jogban több vonatkozásban mind a vállalkozás (szerződéskötés) szabadságának, mind pedig a vállalkozók (szerződő felek) egyenjogúságának - Alkotmányban is támogatott - elveivel ellentétes jogi megoldásokat eredményezett."]
Ismét változott az alkalmazottért való felelősség: teljesen eltűnt a szabályozásból az egyetemlegesség, továbbá a munkáltató már nemcsak akkor felelt, ha az alkalmazott a kárt "munkakörében vagy hatáskörében", hanem akkor is, ha "munkaviszonyával összefüggésben" okozta.
Az egyetemlegesség eltörlését a Ptk. Novellának a 348. §-hoz fűzött indokolása azzal magyarázta, hogy a munkáltatónak úgyis sokkal nagyobb vagyona van, mint az alkalmazottnak. A felelősség kiterjesztését a munkaviszonnyal összefüggésben okozott károkra nem itt, hanem Zoltán Ödönnek egy, a Ptk. Novellát előkészítő tanulmányában találjuk. Eszerint egyrészt a bírói gyakorlat addigra már egyébként is kiterjesztette az alkalmazottért való felelősséget az ilyen károkra is, másrészt "A munkáltató köteles gondoskodni a munkafegyelem megtartásáról, s ezért felelőssé kell tenni akkor is, ha alkalmazottja a munkafegyelem megszegésével okoz kárt harmadik személynek. E felelősség csak akkor nem terheli, ha az alkalmazott (...) kizárólag a saját érdekkörébe eső magatartásával okozta a kárt."[27]
- 650/651 -
Hogy ez a szigorítás milyen jelentős volt, azt jól példázza a BH 1986.230. számú bírósági döntés, melynek értelmében "Az alkalmazottért való felelősség szabályainak alkalmazását nem zárja ki az, ha az alkalmazott a munkaköri feladataiba nem tartozó vagy a munkáltató által kifejezetten tiltott tevékenységgel okoz harmadik személynek kárt." Sőt a BH 1983.443. számú döntésben a bíróság még az alkalmazott által elkövetett olyan bűncselekménnyel okozott kárért is felelőssé tette a munkáltatót, amelynek elkövetésére az alkalmazott munkaviszonya teremtett lehetőséget.
Az 1959-es Ptk. alatt az alkalmazottért való felelősség utolsó változását az 1/1996. (I. 26.) AB határozat hozta, amely megsemmisítette a 348. § (2) bekezdését, azaz a fentebb már ismertetett, "magánmunkáltatóra" vonatkozó speciális szabályt, mivel az az alkalmazott vonatkozásában sértette a diszkrimináció alkotmányos tilalmát.
Végül témánk szempontjából megemlítendő még az 1959-es Ptk.-nak a 2002. évi XXXVI. törvénnyel módosított 311. §-a, mely a fogyasztói szerződés, közreműködőre visszavezethető hibás teljesítéséből eredő igények kielégítése miatt a kötelezettnél felmerült költségekkel kapcsolatos regressz igényt mondta ki a közreműködővel szemben. E szakasz azért figyelemreméltó, mert a regressz igény elévülésére másmilyen speciális szabályt állapított meg, mint amilyet a szállítási és a vállalkozási szerződésnél fentebb láthattunk. Nevezetesen itt a regressz igény elévülése csak a fogyasztó igényének kielégítésétől vette kezdetét.
A 2013. évi V. törvény, azaz a Ptk. kötelmi jogi könyve annyiban visszatér az 1959-es Ptk. előtti kódextervezetekhez, hogy külön tárgyalja a kötelmek közös szabályait, azonban a tervezeteknél lényegesen rövidebb terjedelemben. Így ez a változás témánkat nem érinti, mert a kártérítési normákat továbbra is a szerződések közös szabályainál és a deliktuális felelősségről szóló részben találjuk.
A Ptk. kártérítési jogot érintő legjelentősebb változása a kontraktuális felelősség elszakítása a felróhatóságtól. A Ptk. 6:142. §-a értelmében a visszterhes szerződés megszegésével okozott kárt már csak akkor nem kell megtéríteni, ha a kötelezett bizonyítja, hogy "a szerződésszegést ellenőrzési körén kívül eső, a szerződéskötés időpontjában előre nem látható körülmény okozta, és nem volt elvárható, hogy a körülményt elkerülje vagy a kárt elhárítsa". Az ezen szakaszhoz fűzött indokolás több okot is felsorol e jelentős szigorítással kapcsolatban: A deliktuális felelősséggel ellentétben itt egy konkrét személlyel szemben "önként, tudatosan, átgondoltan vállalt" szerződéses kötelezettség megszegéséről van szó, ráadásul az üzleti viszonyokban a szubjektív szempontok nem is igazán használhatóak, ehelyett "a szerződésszegés kárkövetkezményeinek telepítése tehát elsősorban kockázatelosztást, és nem valamely egyéni hiba szankcionálását kell, hogy jelentse". Végül pedig megjegyzi az indokolás, hogy a kontraktuális felelősség körében az 1970-es évektől kezdve egyébként is fokozatos szigorítás volt megfigyelhető a bírói gyakorlatban.
Rátérve a másért való felelősségre, az 1959-es Ptk.-ban még az egyes szerződéseknél található szabályok általánosításával a Ptk. már jóval részletesebben adja meg a kontraktuális másért való felelősség közös szabályait. Ezek már két helyen is megjelennek a szerződések közös szabályai között: egyrészt a teljesítésnél (6:129. §), másrészt a szerződésszegésnél (6:148. §).
A 6:129. §-a már főszabályként engedi meg a közreműködő igénybevételét, és még arra a kivételes esetre is, amikor a kötelezett - a szolgáltatás jellege, jogszabályi rendelkezés vagy a felek megállapodása folytán - személyesen köteles eljárni, szintén megengedi, ha ez a jogosultnak károsodástól való megóvása érdekében szükséges. Ez utóbbi szabály, mint láttuk, az 1959-es Ptk.-ban a megbízási és a letéti szerződésnél írt egyik eset általánosítása.
A 6:148. § (1) bekezdése az 1959-es Ptk.-hoz képest változatlan tartalommal mondja ki a kontraktuális másért való felelősség főszabályát, vagyis hogy a kötelezett úgy felel a közreműködőért, mintha maga járt volna el, így továbbra sincsen sem közvetlen kimentés, sem egyetemlegesség. A (2) bekezdés - az 1959-es Ptk.-ban a vállalkozásnál, bérletnél, haszonkölcsönnél, letétnél és megbízásnál írtak általánosításával - a felelősség objektivizálódását mondja ki jogosulatlan igénybevétel esetére. Végül a (3) bekezdés - az 1959-es Ptk.-ban a vállalkozási és a szállítási szerződésnél írtak általánosításával - kimondja a kötelezett regressz igényét a közreműködővel szemben, és arra speciális elévülési időt állapít meg.
Habár mindkét fenti szakaszhoz fűzött indokolás megerősíti, hogy a Ptk. a régivel egyezően határozza meg a közreműködőt, ez valójában csak a definíció szintjén van így. Hiszen láthattuk, hogy ugyanezen meghatározás alapján az 1959-es Ptk. indokolása az igénybe vett harmadik személyt még teljesítési segédnek nevezte, és csak később a bírói gyakorlat tágította ki a szabály hatálya alá tartozó személyi kört, közreműködőknek nevezve őket. Nyilvánvaló, hogy a Ptk. a kiforrott joggyakorlatot követve már ez utóbbi, tágabb személyi körre kívánta kiterjeszteni a szabályozást. Ezt erősíti meg az is, hogy a Ptk. már kifejezetten közreműködőnek nevezi az igénybe vett harmadik személyt. Ugyanakkor a Ptk. 6:148. §-hoz fűzött indokolás leszögezi, hogy az új kódex nem megy el odáig, mint a Szegedi Ítélőtábla a fent ismertetett döntésében, és a szerződési láncolatban távolabb, a kötelezettel szerződéses jogviszonyban már nem álló személyt nem tekinti közreműködőnek.
E jogalkotói szándéknak azonban ellentmondani látszik a Ptk. 6:142. §-a. Hiszen ha a kötelezett a közreműködőért úgy felel, mintha maga járt volna el, akkor azt kell vizsgálni, hogy a közreműködő ki tudja-e menteni magát a 6:142. § alapján. Márpedig aszerint feltétel az is, hogy a szerződés-
- 651/652 -
szegést az ellenőrzési körén kívül eső körülmény okozza. A közreműködő ellenőrzési körébe viszont a saját, vele szerződéses viszonyban álló közreműködője feltételezhetően beletartozik. Így, ha a szerződésszegést a közreműködő közreműködője okozta, akkor előbbi nem fog tudni mentesülni, így pedig a kötelezett sem, aki így tehát közvetve mégiscsak felelős lesz a vele szerződéses viszonyban nem álló másodlagos közreműködőért.
A szabályok általánosítása folytán a kontraktuális másért való felelősség speciális szabályainak száma csökkent, azonban ezekkel együtt olyan normák is eltűntek, amelyek közös szabályként sem jelennek már meg:
A vállalkozás körében csak e szerződés egyik altípusánál, a kutatási szerződésnél maradt speciális szabály. Itt a kutató csak a megrendelő hozzájárulásával vehet igénybe közreműködőt, kivéve ha ez a kutatás jellegével együtt jár.[28]
A fuvarozásnál már nem találunk speciális szabályt a másért való felelősségre. Erre a Ptk. indokolása nem ad magyarázatot, ezért csak a fuvarozási szerződéshez fűzött indokolás 1. pontjából tudunk kiindulni, mely szerint "A törvény a fuvarozási szerződést a Ptk. szerkezetétől eltérően a vállalkozási típusú szerződések között szabályozza. A szerkezeti változás eredményeként a Ptk. fuvarozási szerződésre vonatkozó szabályai közül több eltűnik, mivel azokat a törvény a vállalkozási szerződés általános szabályaként (vagy még általánosabban, a szerződések általános szabályaként) fogalmazza meg." Ez azonban nem magyarázza a fentebb már ismertetett, a Kt.-ben és az 1959-es Ptk.-ban is létező egyedülálló szabály eltörlését, melynek értelmében a további fuvarozók egyetemlegesen feleltek a feladóval szemben, illetve ha a további fuvarozókat a feladó jelölte ki, akkor közvetlenül feleltek a feladóval szemben, másért való felelősség nélkül. A Ptk. általános szabályaiból mindez nem következik. (Ugyanez a helyzet a szállítmányozás esetén, melynél az 1959-es Ptk.-ban szintén létezett a közvetlen felelősséget kimondó szabály, amelyet a Ptk. szintén indokolás nélkül hagyott el.)
Míg az 1959-es Ptk.-ban még a legtöbb speciális másért való felelősségi szabályt a megbízási szerződés tartalmazta, a Ptk.-ban már egyáltalán nem maradt ilyen szabály ennél a szerződéstípusnál, vagyis a megbízásra is az általános szabályt kell alkalmazni, miszerint a megbízó hozzájárulása nem szükséges közreműködő igénybevételéhez. Erre viszont a fentiekkel ellentétben a Ptk.-nak a megbízási szerződéshez fűzött indokolása 2. pontja kifejezetten fel is hívja a figyelmet: "A törvény a megbízási szerződés esetében is fokozottabban kívánja érvényesíteni az üzleti élet követelményeit, és kevésbé kívánja hangsúlyozni a bizalmi jelleget. A konkrét szabályokban ez mindenekelőtt úgy jelenik meg, hogy a törvény - a gyakorlati követelményekkel összhangban - a mainál tágabban akarja lehetővé tenni közreműködő igénybevételét."
A bizományi szerződésnél a Ptk. két ponton is változtatott a del credere felelősségen. Egyrészt visszatért a Kt. megoldásához, miszerint a bizományost ez csak kifejezett vállalás esetén terheli, másrészt egyértelművé teszi, hogy ez nem felelősség, hanem helytállás.[29] Tehát a bizományosnak közvetett kimentésre sincsen lehetősége, így ez az alakzat már nem tekinthető másért való felelősségnek.
A bérletnél a Ptk. csak annyit változtatott, hogy immár ingatlan albérletbe adása esetén is szükséges a bérbeadó hozzájárulása.[30] A haszonkölcsönnél semmi sem változott.[31] Ugyanakkor a kódex mindkét esetben feleslegesen megismétli az általános szabályt a jogszerű és a jogszerűtlen átadás jogkövetkezményeiről.
A Ptk.-ba új szerződéstípusként bekerült pénzügyi lízingnél a bérlet és a haszonkölcsön fenti szabályait ismétlik meg a lízingtárgy használatának átengedése körében.[32] Ez a megoldás azonban következetlen. Ugyanis e szabályok szerint a lízingtárgy használatának engedély nélküli átengedése esetén a lízingbevevő felel azokért a károkért, amelyek enélkül nem következtek volna be. Ugyanakkor ez nincsen tekintettel arra, hogy - szemben a bérlettel és haszonkölcsönnel - a lízingbevevő jogszerű eljárása esetén is minden, másra át nem hárítható kárért felel, hiszen rá a kárveszély átszáll.[33]
Az 1959-es Ptk.-ban a megbízás után a letéti szerződésnél találtuk a legtöbb speciális másért való felelősségi szabályt. A Ptk.-ban ezek nagyrésze is eltűnt: csupán annyi maradt, hogy a letéteményes csak akkor adhatja harmadik személy őrizetébe a dolgot, ha ez a letevő károsodástól megóvása érdekében szükséges.[34] Itt is külön kimondják a felelősség objektivizálódását, viszont jelen esetben ez nem az általános szabály felesleges megismétlése, mert ez itt nemcsak a dolog jogellenes másra bízását, hanem a jogellenes használatát is szankcionálja.
A Ptk.-ban a szállodai letétnél már nem találunk speciális kimentési szabályt, szemben az 1959-es Ptk. fent ismertetett, a szálloda alkalmazottjára utaló szabályával. A felróhatóságnál lényegesen szigorúbb speciális szabály elhagyása indokolt volt, figyelemmel a kontraktuális felelősség megszigorított főszabályára. Ezzel azonban eltűnt a Ptk.-ból az utolsó, kifejezetten az alkalmazottat nevesítő kontraktuális másért való felelősségi szabály is.
A jelen tanulmány I. részében már bemutattuk, hogy a mai uralkodó álláspont szerint a jogi személy alkalmazottjának, tagjának és vezető tisztségviselőjének magatartását be kell tudni a jogi személy részére, miáltal a jogi személy a saját magatartásáért lesz felelős, nem egy tőle különálló személyéért. Vagyis az alkalmazott, a tag és a vezető tisztségviselő nem minősül a jogi személy szempontjából harmadik személynek, közreműködőnek, és ezért nem létezik ezen személyekért való kontraktuális másért való felelősség - szemben a deliktuálissal, amely alakzatnál ezen személyek magatartását nem tudjuk be a jogi személynek, azt
- 652/653 -
továbbra is az ő saját magatartásuknak tekintjük, csak a jogi személyt is felelőssé tesszük e magatartásért az e személyekkel fennálló szoros jogi kapcsolata miatt.
Érdemes itt feltárni, hogy hogyan jutott el a jogtudomány a fenti álláspontig. Az 1959-es Ptk. 315. §-ához fűzött indokolás még kifejezetten nevesítette az alkalmazottat mint teljesítési segédet, vagyis akkor még őt a munkáltatótól különálló személynek tekintették, akiért a munkáltató kontraktuális másért való felelőssége ugyanúgy állt fenn, mint például az alvállalkozójáért. Tették ezt annak ellenére, hogy akkor a nagyszámú alkalmazottat foglalkoztató munkáltatók már jogi személyek, vállalatok voltak. Még az 1959-es Ptk. 1995-ben kiadott Magyarázatában is változatlan volt a helyzet.[35]
Változás figyelhető meg a Szegedi Ítélőtábla 1/2005. (VI. 17.) számú kollégiumi ajánlásában, amely kimondta, hogy "A jogi személyiség lényegéből fakad, ha a jogi személy tagja a tagsági jogviszonyával összefüggésben, a jogi személy tevékenységi körében, ügykörében jár el, akkor kifejtett magatartását a jogi személynek kell "betudni". (...) a tag egyazon magatartása nem minősülhet egyidejűleg a jogi személy magatartásának, és olyan cselekménynek, amelyért a tag a saját személyében tartozna polgári jogi felelősséggel." (Az ajánlás itt csak a tagról ír, de az egészet elolvasva egyértelmű, hogy a fenti megállapítás az alkalmazottra is vonatkoztatható.)
Erre az ajánlásra a Szegedi Ítélőtábla kifejezetten hivatkozott BDT 2008.1802. számú döntésében, továbbá a Pécsi Ítélőtábla a BDT 2010.2192. számú döntésében kimondta, hogy "Az irányadónak tekintett bírói gyakorlat szerint a jogi személy feladat- és hatáskörében (...) eljáró természetes személy (tag, alkalmazott, vezető tisztségviselő) magatartása a jogi személy eljárásának minősül, így az ennek során okozott kárért (...) harmadik személyekkel szemben a jogi személy tartozik felelősséggel. (...) a jogi személy nevében eljáró természetes személy magatartása ugyanis a jogi személynek »betudódik«, azaz az ő magatartását a jogi személy magatartásának kell tekinteni, ezért a jogi személy tagját, alkalmazottját harmadik személlyel szemben - törvény eltérő rendelkezése hiányában - polgári jogi felelősség közvetlenül nem terheli. A jogi személy »cselekvősége« - sajátos természete folytán - mindig a tevékenységi körében és nevében eljáró természetes személyek magatartásának betudásán alapul, így a jogi személy tevékenységi körében és nevében eljáró természetes személy cselekvősége e körben hiányzik, ezért a jogi személy mellett a természetes személy felelőssége nem állapítható meg." Mindezekkel összhangban áll Kisfaludi Andrásnak a jelen tanulmány I. részében már idézett, 2014-ben írt megállapítása.
A Ptk.indokolása a közreműködő körében már nem szól az alkalmazottról. Az alapvető kérdés tulajdonképpen itt az, hogy szükséges-e az alkalmazott magatartását a jogi személynek betudni, vagy fenntartható lenne-e a korábbi megoldás, hogy az alkalmazott ugyanúgy közreműködőnek minősül, mint egy alvállalkozó, és a jogi személy ezen a jogcímen felel érte.
A kérdés megválaszolásában segítséget nyújt Moór Gyula beszámítás-elmélete, amely párhuzamot vont a jogi személy és a cselekvőképtelen ember között, amennyiben mindkettőnek egy cselekvőképes emberre van szüksége, aki képviselőként helyettük fejt ki jogilag releváns magatartásokat (például tesz jognyilatkozatot), és akinek magatartását ezért a képviselt személynek kell beszámítani, azt a képviselt személy magatartásának kell tekinteni: "A jogi személy viszont nem más nézetünk szerint, mint a cselekvőképtelen személy egyik speciális esete".[36]
Mindebből viszont az következik, hogy jogi személy esetén csak a vezető tisztségviselő magatartásának beszámítása szükségszerű, hiszen a Ptk. szerint csak ő minősül a jogi személy képviselőjének,[37] aki nélkül a jogi személy nem tudna cselekedni; a tag és alkalmazott nem ilyen személyek.
A fent hivatkozott betudás tehát tágabb fogalom a beszámításnál. Előbbibe a vezető tisztségviselőn kívül a tag és az alkalmazott is beletartozik, akik magatartása nélkül is tudna a jogi személy cselekedni, így a betudást nem a szükségszerűség, csak a jogi személlyel fennálló szoros kapcsolat indokolja. Ezért volt lehetséges az, hogy az 1959-es Ptk. még a szállodától, tehát egy jogi személytől felelősségi szempontból különálló személyként nevesítette a szálloda alkalmazottját a szállodai letétnél. A tag és az alkalmazott magatartásának betudása a jogi személy részére álláspontom szerint is indokolt, mert ezek a személyek sokkal szorosabb és tartósabb kapcsolatban állnak a jogi személlyel, mint például egy alvállalkozó.
Végül jelezni kell, hogy még ma sem minden munkáltató jogi személy, hanem lehet például egyéni vállalkozó is, azonban ez nem változtat azon, hogy az alkalmazott az ő esetükben sem minősül harmadik személynek, közreműködőnek, hanem az alkalmazott magatartását az ő részükre is be lehet tudni. Hiszen ennek magyarázata, hogy a betudás elmélete nem azon alapszik, hogy az alkalmazott nélkül a munkáltató nem is tudna cselekedni, hanem az alkalmazott és a munkáltató között fennálló szoros jogi kapcsolaton.
Megjegyzendő, hogy a Ptk. fent ismertetett kontraktuális felelősségi főszabálya, vagyis a Ptk. 6:142. §-a, az egész kérdést elfedi, mert hiába nem tekintjük az alkalmazottat közreműködőnek, a munkáltatója betudás nélkül is felelős lesz érte, mert az alkalmazott bizonyosan az ellenőrzési körébe tartozik.
Ami a deliktuális másért való felelősséget illeti, ismét változott az alkalmazottért való felelősség: a Ptk. - visz-
- 653/654 -
szatérve az 1959-es Ptk. 1977. előtti megoldásához - az alkalmazott és a munkáltató egyetemleges felelősségét mondja ki szándékos károkozás esetén.[38] A Ptk. indokolása a változtatásra nem ad magyarázatot.
Szintén újítás a jogi személynek a tagjáért viselt deliktuális felelőssége, melynek szabályai megegyeznek az alkalmazottért való felelősséggel,[39] és a jogi személynek a vezető tisztségviselőjéért viselt deliktuális felelőssége, mely a Ptk. eredeti szövege szerint minden esetben - tehát nemcsak szándékos károkozás esetén - egyetemleges volt.[40]
A Ptk. Kötelmi Jogi Könyve LXIX. fejezetéhez fűzött indokolás 1. pontja szerint a vezető tisztségviselők - szemben az alkalmazottal és a taggal - a velük "szemben támasztott szigorúbb elvárásokra tekintettel" feleltek minden esetben egyetemlegesen. Látni kell ugyanakkor, hogy a jogi személynek a tagjáért és vezető tisztségviselőjéért viselt deliktuális felelőssége nem előzmény nélküli a magyar jogban, hiszen egyrészt a szövetkezet tagjáért való felelősséget már az 1959-es Ptk. is kimondta,[41] másrészt a vezető tisztségviselőért való felelősség mindhárom korábbi Gt.-ben megjelent.[42] A Ptk. az egyetemlegesség kimondásával hozott igazán újat e téren.
A vezető tisztségviselő és a jogi személy egyetemleges felelősségét kimondó Ptk. 6:541. §-t egyrészt a széles közvélemény félreértette, amikor a szabályt úgy értelmezték, hogy a vezető tisztségviselő akkor is egyetemlegesen felel a jogi személlyel, ha a kárt a jogi személy szerződésszegéssel okozta;[43] másrészt az a jogtudomány képviselői között is vitát váltott ki. Így például Sárközy Tamás azon az állásponton volt, hogy "megalapozottabb az az értelmezés, mely szerint ez a rendelkezés a vezető tisztségviselő ügyvezetés keretében, ügyvezetőként hozott döntéseire, cselekményeire vonatkozik".[44] Sárközy az általa félreérthetőnek tekintett 6:541. § hatályon kívül helyezését és helyette annak kimondását javasolta, hogy a vezető tisztségviselő akkor felel a jogi személlyel egyetemlegesen, ha a kárt szándékosan okozta.[45]
Végül pontosan ezt valósította meg a 2016. évi LXXVII. törvény, amely hatályon kívül helyezte a 6:541. §-t, és egy (2) bekezdéssel egészítette ki a 3:24. §-t, miszerint "A vezető tisztségviselő által e jogkörében eljárva harmadik személynek okozott károkért a jogi személy felel. A vezető tisztségviselő a jogi személlyel egyetemlegesen felel, ha a kárt szándékosan okozta." A módosító törvény 2. §-ához fűzött indokolás szerint a 6:541. § "a gazdasági életben komoly aggodalmat keltett. A vonatkozó szakirodalomból pedig az derül ki, hogy a jogalkotó eredeti szándéka nem arra irányult, ahogyan ezt az új felelősségi szabályt a gyakorlatban értelmezik. A törvény ezért ezt a rosszul megszövegezett és nehezen értelmezhető kárfelelősségi szabályt hatályon kívül helyezi."
Álláspontom szerint azonban ezen új szabály kifejezetten problémás, mert nincsen tekintettel arra, hogy a beszámítás elvéből következően nem létezhet vezető tisztségviselőért viselt kontraktuális másért való felelősség, vagyis nem állhat elő olyan helyzet, hogy ha a jogi személy a vezető tisztségviselője eljárása miatt kerül szerződésszegő helyzetbe, akkor az így okozott kárért a jogi személy és a vezető tisztségviselő is feleljen, hiszen ebben az esetben ugyanazt a magatartást egyszerre két személy magatartásának tekintenénk, mivel a jogi személy a vezető tisztségviselője nélkül nem is tud cselekedni.
Teljes mértékben egyetértek Kisfaludi Andrásnak a 3:24. § (2) bekezdésével kapcsolatban megfogalmazott kritikájával, miszerint a korábbi "szabályozás logikus volt abban az értelemben, ha a vezető tisztségviselő magatartása a jogi személy szerződésszegő magatartására vezetett, akkor - a korábbi gyakorlattal teljesen megegyező módon - a jogi személy mint szerződő fél szerződésszegését és a szerződésszegésért való felelősségét lehetett megállapítani, (...) egy szerződésszegő jogi személy esetén annak nincs jelentősége, hogy a szerződésszegést a jogi személy tagjának, alapítójának, vezető tisztségviselőjének vagy esetleg alkalmazottjának a magatartása idézte-e elő. Egyértelmű volt, hogy a szerződésszegést csak a szerződő fél követheti el, s ezen nem változtat az, ha a szerződő fél jogi személy. Azonban ha valaki szerződésen kívül okoz kárt, akkor az első és természetes beszámítási pont, ahol a felelősség megállapítható, a károkozó személye. Ha ettől eltérő személyt (...) is felelősséggel akarnánk terhelni, erről szükségszerűen a jognak kell rendelkeznie. (...) ennek a szabályozási igénynek tett eleget a jogszabály. Az e szabályozással szemben megfogalmazott kritika, amely szerint az egyetemlegesség túlzottan felnagyítja a vezető tisztségviselők felelősségét, többnyire figyelmen kívül hagyta az a körülményt, hogy ez a szabály kizárólag a deliktuális felelősségi körben érvényesülhetett. A jelenleg hatályos változat a korábbi szabályozás logikáját felborította, s nem biztos, hogy az új szabályozás mögött is felfedezhető egy következetes gondolatmenet. (...) A Ptk. 3:24. § (2) bekezdés első mondata nem tesz különbséget aszerint, hogy a kárt szerződésszegő vagy szerződésen kívüli magatartás okozta-e. (...) ha a szabály egyaránt vonatkozik a kontraktuális és deliktuális felelősségre, akkor ennek a szándékosság esetére előírt egyetemleges felelősségre is igaznak kell lennie. Ez azt jelentené, hogy ha a jogi személy vezető tisztségviselőjének a szándékos magatartása okoz szerződésszegő magatartást a jogi személy oldalán, akkor az ebből eredő károkért (...) a vezető tisztségviselőt egyetemleges felelősség terheli. Ez a Ptk. eredeti verziójából nem volt levezet-
- 654/655 -
hető, s ha figyelembe vesszük, hogy a Ptk. 6:541. §-át ért kritikák a felelősség túlzottan tág voltát hánytorgatták fel, akkor a módosított szöveg bizonyosan kiterjeszti olyan területre a vezető tisztségviselők felelősségét, amelytől eddig védve voltak."[46]
Végül a Ptk., a megbízottért való felelősség mellett bevezette a más szerződés kötelezettjéért való felelősséget.[47] Ez azonban egy rendkívül enyhe felelősségi alakzat, hiszen a kötelezett mentesüléséhez még arra sincsen szükség, hogy a saját magatartását kimentse, elegendő, ha a károsult számára ismeretlen tényleges károkozót megnevezi. Az ezen jogszabályhelyhez fűzött indokolás szerint azért volt szükség erre az új alakzatra, mert "a gyakorlatban egyre többször előforduló tényállás az, amikor a megrendelő vállalkozója, alvállalkozója, fuvarozója stb. okoz harmadik személyeknek kárt". Márpedig ilyenkor a megbízottért való felelősség értelemszerűen nem alkalmazható.
Üdvözlendő, hogy a Ptk. a korábbi speciális szabályok általánosításával a szerződések közös szabályai közé emelte a közreműködő igénybevételének lehetőségét, a jogellenes igénybevétel esetére a felelősség objektivizálódását, a közreműködővel szemben érvényesíthető regressz igényt és annak speciális elévülési határidejét. Ugyanakkor az alábbi felvetéseket megfontolásra érdemesnek tartom a kontraktuális másért való felelősség körében:
Ahogy fentebb részleteztük, jelenleg ellentmondás feszül a 6:142. § és azon deklarált jogalkotói szándék között, hogy a kötelezett a vele szerződéses viszonyban nem álló, másodlagos közreműködőért már ne feleljen. Az ellentmondás feloldását segítené annak kimondása, hogy a közreműködő felelősségének vizsgálatakor az ő közreműködője nem tartozik az ellenőrzési körébe.
Mint láttuk, az 1959-es Ptk. két megoldást is tartalmazott a közreműködővel szembeni regressz igény elévülésére, és ezek közül a Ptk. a szállítási és a vállalkozási szerződésnél alkalmazott szabályt vette át, miszerint a kötelezett a közreműködővel szemben addig érvényesíthet igényt, amíg a jogosulttal szemben helytállni tartozik. Véleményem szerint azonban jobban biztosítaná a jogalkotói szándék érvényre juttatását az 1959-es Ptk. 311. § (2) bekezdésében írt szabály általánosítása, amely a közreműködővel szembeni igény elévülését eleve csak a kötelezett jogosult részére történő teljesítésétől indította. Így nem állhat elő olyan helyzet, hogy a kötelezett teljesít a jogosultnak, de már nem marad ideje a saját igényét előkészíteni és érvényesíteni a közreműködővel szemben. Megjegyzendő, hogy a Ptk. elfogadott, de hatályba nem lépett verziója még ez utóbbi szabályt általánosította.[48]
Szintén láthattuk, hogy az 1959-es Ptk. a megbízási és a letéti szerződés körében enyhébben ítélte meg azt a helyzetet, amikor a kötelezettnek kényszerhelyzetben kellett igénybe vennie közreműködőt, hogy ezzel a jogosultat károsodástól óvja meg. Álláspontom szerint továbbra is indokolt lenne, hogy a Ptk. az általánosnál könnyebb kimentési lehetőséggel honorálja ezt a helyzetet, különös tekintettel arra is, hogy a jogosult károsodástól megóvása érdekében történt igénybevétel esetét megtartotta.
Nem világos továbbá, hogy a fuvarozás szabályai közül miért került ki az a Kt. óta létező megoldás, hogy a további fuvarozók a feladóval szemben egyetemlegesen felelnek, kontraktuális alapon. Ennek ismételt bevezetése nyilvánvalóan szolgálná a jogosult érdekeit.
Továbbá a bérletnél és a haszonkölcsönnél feleslegesen ismétlik meg a jogszerű és a jogellenes igénybevétel jogkövetkeményeinek általános szabályait. A Ptk.-ban tetten érhető, hogy a megalkotása során kifejezett cél volt a másért való felelősségi normák általánosítása, amely a szabályozást áttekinthetőbbé és elegánsabbá tette, így az ilyen ismétlések meghagyása zavaró.
Végül láthattuk, hogy pénzügyi lízingnél, a lízingbevevő kárveszélyviselése miatt, a szabályozás következetlen. Itt elegendő lenne annyit kimondani, hogy a lízingbevevő a közreműködőért úgy felel, mintha maga járt volna el. Hiszen már ebből is következik, hogy minden olyan, a közreműködő által okozott kárért felel - függetlenül attól, hogy az igénybevétel jogszerű volt-e vagy sem - aminek a megtérítésére senkit sem lehet kötelezni.
Ami a deliktuális másért való felelősséget illeti, egyrészt a vezető tisztségviselőért való felelősség esetén, a fent kifejtettekre figyelemmel, egyértelműen rögzíteni kellene, hogy a vezető tisztségviselő csak abban az esetben felel egyetemlegesen a jogi személlyel, ha a kárt az előbbi szerződésen kívül okozta, másrészt álláspontom szerint indokolt volna a megbízottért és a más szerződés kötelezettjéért való felelősség összeolvasztása. A károsult szempontjából ugyanis nyilvánvalóan mindegy, hogy neki a kárt egy megbízott vagy egy vállalkozó okozta-e.
Az az érv ugyan felhozható e megkülönböztetés mellett, hogy egy megbízó és a megbízottja között bizalmibb viszony áll fenn, mint egy megrendelő és a vállalkozója között, és ezért a megbízótól elvárható, hogy nagyobb felelősséget vállaljon, azonban éppen a Ptk. fent ismertetett indokolása mondta ki, hogy kevésbé kívánják hangsúlyozni a bizalmi jelleget, és inkább az üzleti élet követelményeit érvényesítik. ■
JEGYZETEK
[1] A Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi. IV. törvény.
[2] 1959-es Ptk. 318. §.
[3] Eörsi Gyula: Kötelmi jog általános rész. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2009. 18.
[4] A Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyve. Az 1959. évi IV. törvény és a törvény javaslatának miniszteri indokolása, továbbá a Polgári Törvénykönyv hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1960. évi 11. számú törvényerejű rendelet. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1963. 368-369., a továbbiakban: Ptk. Indokolás (1963).
[5] Ptk. Indokolás (1963). 338.
[6] 1959-es Ptk. 388. § (2)-(3) bekezdés; az 1977-es Ptk. Novellát követően 391. § (2)-(3) bekezdés.
[7] 1959-es Ptk. 426. §.
[8] Ptk. Indokolás (1963). 467.
[9] 1959-es Ptk. 584. § (2) bekezdés.
[10] 1959-es Ptk. 463. §, 475. §.
[11] Ptk. Indokolás (1963). 516-517.
[12] 1959-es Ptk. 467-469. § és 471. §.
[13] Ptk. Indokolás (1963). 509.
[14] 1959-es Ptk. 509. § (2) bekezdés.
[15] Ptk. Indokolás (1963). 555.
[16] Ptk. Indokolás (1963). 555.
[17] Ptk. Indokolás (1963). 540.
[18] 498. §.
[19] 516. § (2) bekezdés.
[21] Ptk. Indokolás (1963). 382.
[22] 1959-es Ptk. 351. §; az 1977-es Ptk. Novellát követően 350. § (4)-(5) bekezdés.
[23] Ptk. Indokolás (1963). 383.
[24] 1959-es Ptk. 348. § (2) bekezdés.
[25] 1959-es Ptk. 385. §.
[26] 1959-es Ptk. 398. §.
[27] Zoltán Ödön: Felelősség a szerződésen kívül okozott kárért. In: Az Igazságügyi Minisztérium iratanyaga az 1959-es Polgári Törvénykönyv 1977. évi novellájának előkészítésével és hatályba léptetésével kapcsolatban. Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft., 2018. 728-729.
[28] Ptk. 6:253. § (2) bekezdés.
[29] Ptk. 6:282. § (2) bekezdés.
[30] Ptk. 6:334. §.
[31] Ptk. 6:358. § (2)-(4) bekezdés.
[32] Ptk. 6:413. § (1)-(3) bekezdés.
[33] Ptk. 6:412. § (1) bekezdés.
[34] Ptk. 6:361. § (3) bekezdés.
[35] Benedek Károly: A szerződésszegés. In: Gellért György (szerk.): A Polgári Törvénykönyv Magyarázata. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1995. 817.
[36] Moór Gyula: A jogi személyek elmélete. Budapest, Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., 1931. 314.
[37] Ptk. 3:29. § (1) bekezdés.
[38] Ptk. 6:540. § (3) bekezdés.
[39] Ptk. 6:540. § (2)-(3) bekezdés.
[40] Ptk. 6:541. §.
[41] Ptk. 348.§ (1) bekezdés.
[42] 1988. évi VI. törvény 74. § (2) bekezdés és 207. §; 1997. évi CXLIV. törvény 29. § (3) bekezdés; 2006. évi IV. törvény 30. § (1) bekezdés.
[43] https://index.hu/gazdasag/2013/09/10/szigorodik_a_cegvezetok_felelossege/ és https://www.origo.hu/gazdasag/2014/03/toket-kell-emelniuk-a-kft-knek-1
[45] Sárközy: Még egyszer a vezető tisztségviselők kártérítési felelősségéről.
[46] Kisfaludi András: A jogi személy általános szabályai. In: Vékás Lajos - Gárdos Péter (szerk.): Nagykommentér a Polgári Törvénykönyvhöz. Budapest, Wolters Kluwer Hungary Kft., 2020. 271-272.
[47] Ptk. 6:543. §.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ügyvéd, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Polgári Jogi Tanszékének megbízott óraadója.
Visszaugrás
