A tanulmány a másért való felelősség mibenlétének meghatározását és sajátos jellemzőinek ismertetését követően e jogintézmény magyar polgári jogbeli történetét kíséri végig Frank Ignáctól a Ptk.-ig. A tanulmány a hatályos szabályozással kapcsolatos továbbfejlesztési javaslatokkal zárul.
Kulcsszavak: felelősség; kártérítés; közreműködő; teljesítési segéd; alkalmazott; megbízott; alvállalkozó; albérlő; szállodai letét
A magyar kódextervezetek több mint fél évszázados történetét követően az első magyar polgári törvénykönyvet, vagyis az 1959. évi IV. törvényt[1] (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) paradox módon végül éppen az a szocialista rendszer fogadta el, amely tagadta a magántulajdont és a vállalkozás szabadságát, melyek pedig a polgári jog előfeltételeinek tekinthetőek.
A kódex kötelmi jogi részének szerkezete szakított a Zlinszky óta töretlenül követett megoldással, és egyáltalán nem tartalmazott az egész kötelmi jogra vonatkozó általános szabályokat, hanem azok elsősorban a szerződések közös szabályai közé épültek be, amelyeket a szerződésen kívüli károkozás szabályai követtek. Szintén jelentős szerkezeti változás volt, hogy az addig következetesen külön tárgyalt felelősség és kártérítés egységes szabályozást kapott, méghozzá a szerződésen kívüli károkozás körében, a kontraktuális kárfelelősség pedig mindössze egy utaló normára redukálódott.[2]
A fenti szerkezeti átalakításokat Eörsi Gyula azzal magyarázta, hogy "a szocialista szemléletű rendszeralkotás arra törekszik, hogy a súlypontokat ne az egyébként hasznos absztrakciók, hanem a valóságban tömegesen jelentkező jelenségek körül alakítsa ki. Ez pedig arra vezet, hogy a szocialista kötelmi jog részletes kifejtése elsősorban a legfontosabb kötelemkeletkeztető tények nyomán létrejövő kötelmek, tehát a szerződéses viszonyok, és a jogellenes károkozás folytán létrejövő felelősségi viszonyok kifejtését jelenti. Erre vezethető vissza, hogy a magyar polgári törvénykönyvnek van ugyan kötelmi jogi része, de nincs általános kötelmi jogi szabálya."[3]
Ami pedig a kártérítési jogot illeti, a legfontosabb tartalmi változást az jelentette, hogy a kódex a vétkességi alapú felelősséget felváltotta a felróhatóságival. Ahogy a jelen tanulmány I. részében láthattuk, a polgári jogban a felelősség főszabályát a római jog óta az adta, hogy a károkozó nem igazodott egy objektív zsinórmértékhez, azaz nem úgy járt el, mint egy bonus pater familias, vagy egy józan gazda, illetve egy rendes ember. Ezzel szemben az 1959-es Ptk. 339. § (1) bekezdése úgy fogalmazott, hogy a károkozó "Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható". Az ehhez fűzött miniszteri indokolás szerint[4] a korábbi, egyetlen zsinórmérték használata túlságosan absztrakt volt, a felelősség egyediesítéssel ("adott helyzet") jobban megragadható, figyelve ugyanakkor arra, hogy továbbra sem az a perdöntő, hogy a konkrét károkozótól mi várható el ("általában"): "Általános, az egész társadalomra kiterjedő zsinórmértéket ugyanis természetesen nem lehet megállapítani. Adott esetben más várható el a szakembertől és a laikustól, az állami vállalattól vagy az állampolgártól. (...) Az egyediesítés azonban nem az objektív mérték félretételét, hanem éppen annak teljes értelemben vett felhasználását (...) jelenti. Nem az vizsgálandó tehát elsősorban, hogy a károkozó egyéni képességei folytán a kár elhárítására képes volt-e, hanem az, hogy hasonló helyzetben, hasonló adottságok mellett, adott feltételek között a társadalom tagjai és szervezetei általában milyen magatartás kifejtésére (...) kötelesek."
- 647/648 -
Rátérve a másért való felelősségre, a kódex 315. §-a a korábbi tervezetekhez képest tágabban határozta meg a kontraktuális másért való felelősség főszabályát, ugyanis a kötelezettet nemcsak a kötelezettsége teljesítéséhez, hanem a joga gyakorlásához igénybe vett személy (például albérlő) magatartásáért is felelőssé tette. Megjegyzendő, hogy az ehhez fűzött miniszteri indokolás[5] az igénybe vett személyt nem közreműködőnek, hanem teljesítési segédnek nevezte. Az 1959-es Ptk. több évtizedes bírói gyakorlatában e két fogalom egyértelműen különvált.
Ezt a legalaposabban a Szegedi Ítélőtábla a BH 2004.191. számú döntésben részletezte. Eszerint teljesítési segéd csak az, akit a kötelezett kifejezetten a konkrét szerződés teljesítéséhez vesz igénybe, míg a közreműködő ennél tágabb fogalom: beletartozik az is, akit a kötelezett bármilyen okból igénybe vett (például egy építőipari vállalkozás működéséhez rendszeresen szolgáltató alapanyag-beszállító), majd az így igénybe vett szolgáltatást felhasználta a konkrét szerződés teljesítéséhez is. Sőt, a bíróság ebben a döntésében elkülönítette az elsődleges és a másodlagos közreműködőt is. Előbbi alatt értve azt, akivel a kötelezett szerződéses jogviszonyban áll, utóbbi alatt pedig azt, aki csak a közreműködővel áll ilyen viszonyban (vagy csak a közreműködő közreműködőjével vagy akár a kötelezettől még ennél is távolabb áll a szerződéses láncolatban), és még ez utóbbi magatartásáért is felelőssé tette a kötelezettet.
Az 1959-es Ptk.-ban a kontraktuális másért való felelősség speciális szabályai az egyes szerződések körében részletesebbek voltak, mint a korábbi tervezetekben:
A vállalkozó alvállalkozó igénybevételére eredetileg csak akkor volt jogosult, "ha ezt a munka gazdaságos és szakszerű elvégzése indokolja". Továbbá itt külön szabályozták a jogszerűtlen igénybevételt, mely esetben a vállalkozó felelőssége objektivizálódott.[6]
A bérleti szerződésnél a kódex a korábbi tervezetekkel összhangban szabályozta mind a jogszerű, mind a jogellenes albérletbe adás jogkövetkezményét (előbbi esetben a főszabály érvényesült, utóbbi esetben a felelősség objektivizálódott), azonban újítás, hogy már csak ingatlan és lakás albérletéhez nem volt szükséges a bérbeadó hozzájárulása.[7] Az e szakaszhoz fűzött miniszteri indokolás szerint ez utóbbi kivétel is csak azért maradt meg, hogy így könnyebb legyen segíteni a "lakásnehézségeken".[8]
A haszonkölcsön esetén teljes volt az összhang a korábbi tervezetekkel: a kölcsönvevő csak a kölcsönadó engedélyével engedhette át a használatot harmadik személynek, különben a felelőssége objektivizálódott.[9]
A kontraktuális másért való felelősség szabályozása a megbízásnál és a letétnél volt a legrészletesebb, továbbá figyelemreméltó, hogy - a korábbi tervezetekkel összhangban - a kontraktuális másért való felelősség esetei közül egyedül itt volt lehetőség közvetlen kimentésre. A megbízott és a letéteményes csak a megbízó, illetve a letevő engedélyével vehetett igénybe közreműködőt, vagy ha ezzel a megbízót, illetve a letevőt károsodástól óvta meg. Előbbi esetben úgy felelt, mintha maga járt volna el (tehát azt kellett bizonyítania, hogy a közreműködő nem járt el felróhatóan), utóbbi esetben pedig még ennél is enyhébben: elegendő volt, ha a saját magatartását ki tudta menteni, és ehhez csak azt kellett bizonyítania, hogy a közreműködő kiválasztása, utasításokkal ellátása és ellenőrzése körében felróhatóság nem terhelte (culpa in eligendo, instruendo et inspiciendo). Sőt megbízásnál még azt is külön kimondta a törvény, hogy ha a közreműködőt a megbízó jelölte ki, a megbízott csak az utasításokkal ellátás és az ellenőrzés körében felel. Végül kimondták, hogy jogszerűtlen igénybevétel esetén a megbízott és a letéteményes felelőssége objektivizálódik.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
